2017. november 4., szombat

141 PERC A BEFEJEZETLEN MONDATBÓL

A szerző ezúton is köszönetet mond Plakátfiúnak, aki gyűjteményéből 
rendelkezésemre bocsátotta a film magyar plakátját.

Száz éve született Fábri Zoltán (1917–1994), a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb alkotója. 1952-ben rendezte első filmjét, és bő harminc évvel később, 1983-ban mutatták be az utolsót. Főleg irodalmi alapanyagból dolgozott, klasszikus és kortárs szerzők művei alapján. Színészeit mindig igen nagy gonddal válogatta, és nagyon szerette őket, mert álláspontja szerint az adott mű alapgondolatát elsősorban a színészek közvetítik, az ő hiteles játékukon áll vagy bukik szinte minden. Egy Fábri-filmben játszani minden színész számára megtiszteltetést és életre szóló élményt jelentett, hiszen a rendező tisztelettel bánt velük, nyitott volt az ötleteikre, ugyanakkor határozottan és pontosan instruálta őket. A Fábri-centenárium fókuszában valószínűleg az életmű legnagyobb klasszikusai állnak majd, mint például a Körhinta (1956), a Hannibál tanár úr (1956), az Édes Anna (1958), a Két félidő a pokolban (1961), a Húsz óra (1965), A Pál utcai fiúk (1968), az Isten hozta, őrnagy úr! (1969), Az ötödik pecsét (1976) és a Magyarok (1978). Jómagam éppen ezért inkább egy kuriózumot választottam, Déry Tibor nagyregényének filmváltozatát: a 141 perc A befejezetlen mondatból 1975-ben lelkes fogadtatásban részesült, a kritikusok többsége már-már érdemein felül magasztalta, a közönség érdeklődése sem maradt el, mégis meglepően hamar elült a kezdeti felhajtás. Az új évezredben egy nagyigényű, de kudarcot hozó művészi vállalkozásként emlegetik. Szokásomnak megfelelően az alábbiakban áttekintést adok arról, hogyan született meg a terjedelmes regényből a forgatókönyv, mit érdemes tudni a fontosabb szerepeket játszó színészekről és a forgatásról, és milyen körülmények között került sor a külföldi bemutatóra a moszkvai filmfesztiválon. Állítólag a közeljövőben a teljes Fábri-életmű megjelenik DVD-n, így módunk lesz arra, hogy jó minőségben nézzük meg újra ezt a filmjét is, és saját szemünkkel döntsük el, vajon tényleg eljárt-e fölötte az idő. 


A történet
A múlt század harmincas éveiben járunk. A polgári származású Parcen Nagy Lőrinc édesapja öngyilkosságot követ el. Az emberek azt beszélik – nem is ok nélkül –, hogy sikkasztott, hátrahagyott búcsúleveléből azonban kiderül, hogy tettének egyik indítéka felesége hűtlensége volt, mert az asszony évek óta csalta őt Wavra professzorral. Nem véletlen, hogy az özvegy sokáig senkinek nem akarja megmutatni ezt a levelet. Lőrincnek elege lesz családja képmutató viselkedéséből, s egy dubrovniki utazást követően végleg kiábrándul a rokonaiból. Nemcsak velük, hanem egész társadalmi osztályával is szakítani akar, és egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a munkások élete iránt. Rokonszenvvel figyeli őket, mégsem tud igazán közel kerülni hozzájuk, mert a munkások bizalmatlanok vele. Beleszeret Évibe, egy kommunista lányba, de egy illegális pártfeladat miatt örökre elszakadnak egymástól. Amikor meggyilkolnak egy kommunista munkást, Lőrinc élete sorsdöntő fordulatot vesz. A gyilkosság gyanúsítottja ugyanis gyerekkori jó barátja, Vidovics Miklós, és bűnösségének vagy ártatlanságának bizonyításában Parcen Nagy tanúvallomása perdöntő lehet…


A regény
Déry Tibor évtizedek múlva így emlékezett vissza A befejezetlen mondat megszületésére: „Regényem háromkötetes, négy és fél évig dolgoztam rajta, naponta átlag 10-12 órát. Az íráshoz sok benső rugalmasság és állandó feszültség kell, ez az, amit ihletnek neveznek... Regényemet 1933. karácsony estjén Bécsben, a Café de France-ban kezdtem el, az egyetlen kávéházban, amely aznap nyitva volt. Másfél hónappal később, 1934 februárjában kitört a bécsi fölkelés, amelyben magam is részt vettem. Augusztusban hazajöttem Pestre, a bécsi rendőrség már nem szívesen látott az osztrák fővárosban. Itt, Pesten fejeztem be az első kötetet, bízva abban, hogy a könyv a baljós politikai viszonyok ellenére is megjelenhetik, de amikor a második kötetbe fogtam – 1934 őszén – Mallorca szigetén, az ellenforradalmi nyomás egész Európában, de főképp nálunk odahaza megerősödött... A harmadik kötetet már polgári viszonyok között írtam meg, újra idehaza, Pesten. Ha jól emlékszem, ennek a kötetnek a megírásához volt szükség a legönkínzóbb s legridegebb fegyelemre, ebben a kötetben kellett mindazt összefoglalnom, kifejlesztenem és befejeznem, amit az első kötetben elindítottam... 1937 nyarán fejeztem be a harmadik kötetet majdnem három és fél évi munka után.” 


A befejezetlen mondat három család párhuzamosan futó története, több kapcsolódási ponttal. A Parcen Nagy és a Vietorisz család az idejétmúlt konvenciók béklyójában vergődő polgárságot képviseli, a Rózsa család pedig a haladást, a jövőt jelentő proletariátust. Minden szereplő e három családhoz kötődik vagy mint családtag, vagy mint velük valamilyen kapcsolatban álló külső személy. Mindhárom család tragédiákat él át, de csupán a Rózsa család az, ahol a súlyos áldozatok nem hiábavalóak. Parcen Nagy Lőrincet általában Déry alteregójának tartják, hiszen a polgári származású író is a baloldallal, a kommunistákkal szimpatizált, és az ő apja is öngyilkosságot követett el, igaz, egészen más okból, mint Lőrincé. Krausz Évát a szerző állítólag fiatalkori szerelméről mintázta, Kassák Lajos nevelt lányáról. Irodalomtörténészek szerint Déryre különösen hatott Marcel Proust nagyregénye, Az eltűnt idő nyomában és Thomas Mann többkötetes családregénye, A Buddenbrook ház. Más Mann-művek is az olvasó eszébe juthatnak, például a dubrovniki epizódok kapcsán a Halál Velencében vagy akár A varázshegy is. Különösen a prousti hatást elemezték többen is, kihangsúlyozva, hogy Dérynél az idősíkoknak, az emlékezésnek egészen más a szerepük, mint a francia szerző művében. Proustnál a múlt objektívvé vált, függetlenedett a jelentől és jövőtől, míg Déry esetében nagyon is kölcsönhatásban áll velük, a jelen és a jövő történéseinek magyarázata ugyanis a múltból eredeztethető. 


A befejezetlen mondat kiadásáról 1945 előtt szó sem lehetett, ámbár bizonyos részletei már a harmincas években megjelentek. A Nyugat már az alkotói folyamat kezdetén, 1934-ben közölt belőle egy részletet, Parcen Nagy Károly búcsúlevelét. A leggyakoribb vélekedés szerint azért késett egy évtizedet a kiadás – 1947-ben volt az első –, mert a Horthy-korszakban elképzelhetetlen volt, hogy a munkásmozgalommal, a proletariátussal szimpatizáló mű jelenhessen meg. Illyés Gyula 1939-ben (!) még más magyarázatát adta a publikálás késedelmének: szerinte Déry túlságosan jól írta meg ezt a könyvet, és ily módon az a réteg, „amely a mű irodalmi értékeiben el tudna mélyedni, visszahőköl az épp ellene irányított kemény vádtól és gúnytól, az a réteg pedig, a proletárság, amely a mű emberi állásfoglalását magáévá tehetné, az irodalmi és lélektani merészségtől hőköl vissza”. A hazai irodalomtörténetben ez volt az első olyan nagy lélegzetű mű, amely ennyire érzékletesen tudta megragadni a jelen társadalmi változásait, és amely először ütköztette a magyar társadalom két meghatározó rétegét, a polgárságot és a proletariátust. Hogy A befejezetlen mondat manapság nem annyira szerves része az irodalmi emlékezetnek, mint azt jelentősége indokolná (ahogyan Déry egész munkássága is mintha valamiféle revízió alatt lenne éppen), az esetleg a baloldal iránt megnyilvánuló szimpátiával magyarázható. Pedig a szerző – bár Parcen Nagy Lőrinchez hasonlóan rokonszenvvel figyeli a munkásosztályt – nem von glóriát proletár szereplői feje köré, és nincs szó arról sem, hogy a munkásosztály a paradicsomba megy. Munkás hősei mintha folyton önmagukkal viaskodnának, és ebből a belső harcból mindig öntudatos énjük kerül ki győztesen: Rózsáné beteg gyermeke megmentésénél is fontosabbnak tartja a pártfeladatot, Évi pedig egyenesen a szerelmet dobja el magától a mozgalomért. Akkor és ott ennek van is valamiféle romantikája – az olvasó tulajdonképpen egyik asszonyt sem tudja elítélni azért, mert az egyéni boldogságát feláldozza az osztályharc oltárán –, Déry mégis valamit megsejt-megéreztet a későbbi évek taszítóan poroszos pártfegyelméből, amelynek lényege, hogy a mozgalom hű katonájának mindenkor hátrébb kell sorolnia a magánéletét, mert a Párt érdekei mindennél előrébb valók. Déry nagyregénye – ha napjainkban nem is olyan kultikus mű, mint a szocializmus évtizedeiben volt – természetesen az új évezredben sem elérhetetlen: 1947 óta több kiadásban is megjelent, tudomásom szerint legutóbb 2006-ban, és e-könyv formátumban is beszerezhető. 


A forgatókönyv
Fábri Zoltán a forgatást megelőzően azt nyilatkozta, hogy Déry könyvét az első megjelenés óta ismerte, sőt tervezgette is a megfilmesítését, de sokáig nem tudta, hogyan is fogjon hozzá, végtére is háromkötetes nagyregényről van szó. Valószínű, hogy a megfilmesítés azért is halasztódott, mert Déry az ötvenes-hatvanas években „problematikus” írónak számított, részben polgári származása, részben az 1956-os forradalomban való szerepvállalása miatt. Maga a szerző állítólag le akarta beszélni a rendezőt a gigászi vállalkozásról. Déry nem igazán szerette a filmeket – különös tekintettel az irodalmi adaptációkra –, mert véleménye szerint erőszakot tesznek az alapműveken, megcsonkítják, sőt gyakran félre is magyarázzák azokat. Fábri esetében is attól tartott, hogy A befejezetlen mondat csupán torzó lesz a filmvásznon. Mindazonáltal bízott a direktor tehetségében, hiszen Fábriról köztudott volt, hogy avatott kézzel adaptálja a legnagyobb magyar szerzők műveit, legyen szó Sarkadi Imréről, Kosztolányi Dezsőről, Sánta Ferencről, Molnár Ferencről, Örkény Istvánról vagy éppen Kaffka Margitról. Valószínűleg sokat nyomott a latban Makk Károly Déry-filmje, a Szerelem (1971) is, amely fényesen bizonyította, hogy kellő dramaturgiai merészséggel és eredeti vizuális tehetséggel az író világa igényesen és hatásosan megjeleníthető mozgóképen. Déry tehát hozzájárult A befejezetlen mondat megfilmesítéséhez, és nem kívánt beleszólni a forgatókönyv megírásába. Ennek ellenére Fábri megmutatta neki a szkriptet, melyhez Dérynek volt is néhány stiláris javaslata. Nem sértődött meg azon, hogy a rendező a saját elképzeléseinek megfelelően dolgozta át a regényt, mert tisztában volt azzal, hogy Fábrinak egy egészen más művészeti ág követelményeit kell figyelembe vennie. 


A direktor úgy határozott, hogy a regényfolyamból Parcen Nagy Lőrincet teszi meg központi szereplőnek, mivel ő az, aki két ellentétes világot köt össze, és általa a mű lényege és hangulata úgy ragadható meg, hogy lenyesegethetőkké válnak a szerteágazó cselekmény bizonyos szálai, amelyek nem kötődnek szorosan az ő személyéhez. Fábri számára rendkívül izgalmas feladatot jelentett, hogy Parcen Nagy főszereplővé emelésével a regény objektív és extenzív szemléletmódja helyett szubjektív és intenzív nézőpontra válthatott. A néző – ha nem is tud egyértelműen azonosulni a figurával – a főhős gondolatvilágába nyer betekintést, vele együtt járja végig azt az utat, amelynek célja az lenne, hogy Lőrinc megszakítsa a kapcsolatot saját társadalmi osztályával, és közelebb kerüljön egy másikhoz, a proletariátushoz. Ennek a folyamatnak két haláleset jelenti a sarokpontjait: az édesapa, Parcen Nagy Károly öngyilkossága és a kommunista Markot Béla meggyilkolása. Ezek a tragédiák keltik fel Lőrincben a vágyat, hogy kitörjön a polgári világ keretei közül, és megismerje azt a nyers valóságot, amelyről addig fogalma sem volt. Utólagos elemzések szerint azonban épp Lőrinc személye a film leggyengébb láncszeme, mert igazából nem aktív részese saját történetének, szinte csak szemlélőként van jelen. Rokonszenvezni talán lehet vele, de azonosulni már kevésbé, ezért sorsa nem érinti meg igazán mélyen a nézőt. A kívül maradás élménye miatt viszont a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapnak a külsőségek: az asszociatív szerkesztésmód, a túlburjánzó emlékképek, amelyek szakmai szempontból kétségtelenül rendben vannak, időnként mégis azt az érzést keltik, hogy nem a történet drámaiságának felerősítését, hanem inkább pótlását hivatottak szolgálni. Pedig ezek az emlékképek – akár a múltat idézik, akár a jövőt előlegezik meg – nem öncélú artisztikumot jelentenek csupán, hanem a jelen történéseinek egyfajta magyarázatául szolgálnak. A múltbeli emléktöredékek a szereplők számára annak lehetőségét jelentik, hogy az objektívvé vált múltat szubjektíven éljék át újra, és átértékeljék, szelektálják a valaha történteket. A jövőt megelőlegező képsorok a nézőket segítik abban, hogy megérezzék a jelenben zajló események valódi súlyát és jelentőségét a figurák életében. 


Fábri fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy Lőrinc kitörési kísérlete saját társadalmi osztálya korlátai közül akkor is általános érvényűnek tekinthető, ha jellegzetesen egyéni sorsról beszélhetünk. A maguk módján ugyanis a kitöréssel próbálkoznak Lőrinc korosztályának más polgári képviselői is: húga, Désirée például a szabad szerelem önáltató mámorába menekül, unokatestvére, Elemér aszerint csapódik eszmei áramlatokhoz, hogy karrierje szempontjából éppen mi a célravezető, Vidovics pedig a here életmód élvezetében jut el a gyilkosságig. Hármójuk viselkedése kétséget sem hagy afelől, hogy Lőrinc erkölcsileg valóban felettük áll, azonban képtelen arra, hogy végleg megszakítsa velük a kapcsolatot, különösen Vidoviccsal, gyerekkori barátjával. Sejti róla, hogy ő Markot gyilkosa (mint megtudjuk, évek múlva Vidovics ezt be is ismerte neki), a tárgyaláson mégis menteni próbálja, nem is eredménytelenül. És kitörési kísérlete tulajdonképpen itt vall kudarcot, mert az osztályszolidaritás – amelyhez a régi barátság erős érzelmi töltete ad biztos alapot – mégis erősebbnek bizonyul, mint a szakítás igénye. Pedig lettek volna néhányan, akik hinni akartak abban, hogy Lőrinc más, mint a többi nagypolgár, és valóban a munkásokhoz húz. Például Kesztyűs, aki dühében és csalódottságában később a sötét utcán összeveri Lőrincet. A férfi eltűri a verést, mert lelke mélyén megérdemeltnek tartja amiatt, ahogyan Vidovics tárgyalásán viselkedett.


A fontosabb dramaturgiai változtatások közül háromra szeretnék még kitérni. Az egyik Lőrinc és Évi szerelmének története. A könyvben Évi két szerelmet él át: Lőrinc után egy Abramovics nevű férfiba lesz szerelmes, aki gondolkodásában, életszemléletében a lehető legtávolabb áll tőle, vagyis akit a lány tudatosan sosem választana partneréül, csakis a fellángoló szenvedélynek utat engedve. Fábri egyesítette ezt a két szerelmet a filmben, ami ily módon azt is sugallja, hogy a Lőrinc és Évi által szimbolizált két társadalmi osztály nemcsak közeledhet egymás felé, de akár egymásra is találhat. Amiképpen szimbólumnak tekinthetjük azt is, hogy ez a beteljesült kapcsolat nem tartós, nem mélyül el, sőt örökre megszakad, amikor Évi kiküldetésbe megy, ahonnan sohasem tér vissza. Egy másik fontos dramaturgiai változtatás Rózsáné személyéhez kötődik. A regényben az asszony nem olyan határozottan elutasító Lőrinccel szemben, mint a filmben, ahol teljesen egyértelmű, hogy semmiféle kapcsolatot nem tud és nem akar elképzelni a kizsákmányoló polgári világgal. Fábri szerint valójában Déry is ezen az állásponton volt, és mivel a film sűríti Rózsáné személyiségének, gondolkodásmódjának kulcselemeit, így a figura a filmben egészen más hatást kelt, mint a könyvben. Ugyanakkor jegyezzük meg azt is, hogy a korabeli kritikusok – bár alapvetően elismerően szóltak a filmről – ezt a sűrítést nem érezték elég hatásosnak. Arról már megoszlottak a vélemények, hogy vajon a dialógusok nem voltak-e életszerűek, vagy a figurát alakító Orosz Lujza nem játszott eléggé hitelesen. A harmadik nagyon fontos dramaturgiai változtatás Lőrinc sorsát érinti: a filmben 1944-ben meghal, míg a könyvben évtizedeket él még, és a szegények ügyvédje lesz. Fábri ezt a változtatást azzal indokolta, hogy a regényt Déry 1937-ben fejezte be, amikor még csak elképzelni tudta azt a jövőt, amely a forgatás idején már múltnak számított. Az 1937 és 1974 között lezajlott társadalmi változások nem mindenben harmonizáltak a könyvben leírtakkal, viszont Lőrinc korai halála nagyobb drámaiságot adott a figura sikertelen kitörési kísérletének, és még inkább aláhúzta Vidovics elvetemültségét. (Ugyanis alighanem az egykori barát jelentette fel az 1944-ben katonaszökevényként bujkáló Parcen Nagyot.) 


A szereposztás
Fábri minden filmjére elsőrangú szereposztás jellemző. A legkisebb szerepekre is gondosan választotta ki a színészeket, türelmesen és szeretettel bánt velük, nyitott volt az ötleteikre, amennyiben azok beilleszthetők voltak a saját határozott koncepciójába. Ellentétben például az olasz Antonionival, aki a színészeket csupán a beállítás – olykor nem is a legfontosabb – részeinek tekintette, Fábri így vélekedett róluk: „Színészcentrikus vagyok. A színész munkáját mindennél fontosabbnak tartom, mert bármilyen formát követel is ki magának a film gondolata, annak legfontosabb közvetítője mégiscsak a képen látható ember. Az ő viselkedésének igazságtartalmán múlik úgyszólván minden. Sok mindent utólag is létre lehet hozni a filmben: sorrenden változtatni, rövidíteni, tárgyakkal, tájakkal, ritmussal, hangi effektusokkal, zenével, zörejjel operálni. Azt azonban, ami az ember, az általa, benne kifejeződő gondolat, azt csak abban a varázsos pillanatban, a felvétel pillanatában lehet megfogalmazni, s a színész fogalmazza meg, feszített, ihletet teremtő koncentrációval.” Parcen Nagy Lőrinc szerepére Fábri állítólag nem kevesebb, mint tizenöt színészt hallgatott meg, míg Bálint András mellett döntött. Bálintot a szakma és a közönség kimondatlanul is Szabó István színészeként könyvelte el, aki olyasfajta kulcsfigurája a direktor filmjeinek, mint például Jean-Pierre Léaud a Truffaut-filmeknek. 


Egyes vélemények szerint Fábri is azért választotta Bálintot, mert vívódó, értelmiségi hőst akart, pedig valójában egy bizonyos úri magatartásforma legtökéletesebb megtestesítőjét látta benne. Maga a színész úgy gondolta, hogy civilben ő egészen más típus, mint Parcen Nagy Lőrinc, de azt nem tagadta, hogy a forgatás ideje alatt akaratlanul is átvette a figura egy-két jellemző vonását a magánéletében is: tartózkodóbb lett a viselkedése, nagyobb gonddal fésülte egyenesre a választékot a hajában, stb. Jólesett neki, hogy Fábri megbeszélte vele a szerepet, s ha egy-egy ötletét a rendező nem is fogadta el, az elutasítást mindig nyomós érvekkel támasztotta alá. Bálint egyetlenegy esetben nem tett eleget Fábri instrukciójának: „Évi lakásán, illetve balett-termében játszódik az a jelenet, amikor a lány egyszer csak megkérdezi Lőrinctől, hogy miért szólította le az utcán. Lőrinc csak ennyit mond: »Tetszettél«. Fábri elképzelése szerint félelmetesen őszintén kellett hangzania ennek a szónak. Miután felvettük a jelenetet, odajött hozzám a hangmérnök, hogy nagyon halkan mondtam. Ugyanis hasznos hangot használtunk ott, mert műteremben voltunk. Fábri is támogatta, hogy hangosabban ismételjem meg. Nagyon kikeltem magamból, és nem voltam hajlandó változtatni. Végül valamivel közelebb dugták a mikrofont, és felvettük halkan, ahogy elképzeltem. A premieren Fábri a mellettem levő páholyban ült, de a könyökünk összeért. Ennél a jelenetnél megbökött, jelezve, hogy nekem volt igazam. Ez nagyon jólesett, pedig apróság.”


Fábri mindegyik szerepre meghallgatások útján választotta ki a legmegfelelőbb színészt, és csak három esetben volt kezdettől fogva határozott elképzelése: Latinovits Zoltánt kérte fel Wavra professzor, Apor Noémit Timmermanné és Dajka Margitot Hubka néni szerepére. Választásait így indokolta: „Wavrában mindig olyan embert láttam, aki a kaméleon változékonyságát és a jellem gátlástalanságát valami magával ragadó elokvenciával párosítja, mely a felületes szemlélőt bűvkörébe vonja. Személyiségének varázsa a kulcsa Laura húsz éve tartó szerelmének. Azt is tudtam, hogy Timmermanné, Vidovics második számú áldozatának szerepében Apor Noémi jó kell hogy legyen. A tárgyalás borotvaélen járó szituációjának megoldásával, de még inkább a kórházi haldoklási jelenet döbbenetes hatású eszköztelenségével messze igazolta reményeimet. Hubka néni kettős szerepében eleve mindig Dajka Margitot láttam, mással elképzelni se tudtam. […] Dajka olyan zseniális színésznő, akinek mindig divatban kellene lennie.” Apor Noémi ilyennek látta Timmermannét: „Megható benne az a kétségbeesett kapkodás, amivel utolsó nagy szerelméhez még perdöntő tanúvallomásának megváltoztatásával is ragaszkodik, s miután így sem sikerül megtartania, eldobja magától az életet. Déry őt is, mint minden hősét, hallatlanul árnyaltan, sokoldalúan rajzolta meg. Nála mindig plasztikusak a figurák. Az ilyeneket öröm megeleveníteni.” A művésznő elmondta azt is, hogy a színészeivel mindig türelmes és kedves Fábri vele kicsit szigorúbb volt, mert nem akarta, hogy bárki azt higgye, kivételezik a feleségével.


Néhány mondat erejéig szóljunk a többi szereplőről is! Az Évát alakító Csomós Mari 1943-ban született Vajdácska községben. 1965-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát, és 1978-ig vidéki színházakban játszott. Egyike a Katona József Színház alapító tagjainak. A filmvilág számára Jancsó Miklós fedezte fel, akinek az Így jöttem (1965) című filmjében szerepelt. Ezt követően éveken át tévés produkciókban forgatott, és csak 1971-ben tért vissza a mozifilmekhez. Fábri szóban forgó alkotása a művésznő egyik legemlékezetesebb filmbeli alakítása. Csomós Mari kiemelkedő tehetségét számos szakmai díjjal ismerték el, 2017-ben a Nemzet Színészei közé is beválasztották. A Désirée-t megformáló Sáfár Anikó 1948-ban született Budapesten. Amatőrként játszotta első főszerepét a Harlekin és szerelmese (1966) című filmben, hangját Pap Éva szinkronizálta. A rettegett színikritikus, Molnár Gál Péter filmkritikájának egyetlen rövid mondatával képletesen a földbe döngölte az ifjú felfedezettet. Anikó mégsem keseredett el, hanem elhatározta, hogy igazi színésznővé képezi magát. Segédszínészként került először a világot jelentő deszkákra. 1969-ben vették fel a Színművészeti Főiskolára, ahol 1973-ban kapott diplomát. A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb hazai szexbombájának számított, akit a rendezők szívesen vetkőztettek a filmjeikben. Jancsó Miklóstól Szabó Istvánig számos jeles hazai alkotó hívta filmezni, s hogy nemcsak a meztelenkedésre, hanem összetettebb színészi feladatok eljátszására is alkalmas, azt például épp Fábri filmjében bizonyította. Harmadik férjével, a volt MSZMP-s politikussal, Berecz Jánossal kötött házassága miatt a szakma perifériájára került: elkönyvelték „aranyásó”-nak, aki csupán érdekházasságot kötött, hogy karrierje még magasabbra szárnyaljon. Az idő azóta megcáfolta ezeket a pletykákat, hiszen Sáfár és Berecz jövőre ünneplik harmincadik házassági évfordulójukat. Pályafutásának korai megbicsaklása ellenére Sáfár Anikó nem veszítette el optimizmusát és jókedvét, ma is boldogan vállal színpadi és filmes feladatokat, ha hívják, és úgy érzi, valóban szükség van rá. 


Laurát, Parcen Nagy Károly özvegyét a kolozsvári Állami Magyar Színház művésznője és akkori igazgatója, az idén kilencvennégy (!) esztendős Bisztrai Mária formálta meg, akinek saját állítása szerint ez volt az első filmszerepe. (Egyes internetes források viszont úgy tudják, hogy korábban már játszott Huszárik Zoltán Szindbád című 1971-es filmjében is.) A korabeli kritikák lelkesen méltatták az alakítását, a film egyik színészi meglepetésének nevezték, mindazonáltal az IMDb szerint csupán Szabó István Mephistojában (1981) szerepelt még. A Fábri-film forgatása idején így nyilatkozott Laura figurájáról: „Filmbeli énem nem fehér és nem fekete. Összetett jellem. Csúnya és szép, szexis és visszataszító. Öreg és fiatal, buta és okos. Valódi ember, igazi asszony, akinek alakjába a kevés leírt szöveg ellenére is be lehet sűríteni egy egész sorsot, egy teljes életet. És hogy erre rájöttem, hogy ez megvilágosodott előttem, az Fábri Zoltán érdeme, akinek szerintem egyetlen instrukciójából többet profitálhat az ember, mint négy év alatt a főiskolán.” Az idén kilencvenéves Orosz Lujza – Rózsáné megszemélyesítője – szintén a kolozsvári Állami Magyar Színházból érkezett, ahol 1948-tól 1977-es nyugdíjazásáig játszott. Klasszikus és modern darabokban, magyar és külföldi szerzők műveiben egyaránt emlékezetes alakításokat nyújtott. Az IMDb szerint Gábor Pál Horizont (1971) című alkotásában filmezett először. Szerepet kapott például Böszörményi Gézától (Madárkák, 1971), Rényi Tamástól (Makra, 1972), Kardos Ferenctől (Hajdúk, 1975), Gaál Istvántól (Legato, 1978) és Sándor Páltól (Szabadíts meg a gonosztól!, 1978) is. Tavaly az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztiválon életműdíjat vehetett át. A nagymamát alakító Makay Margit (1891–1989) 1909-ben kapta meg színészi diplomáját. Egy évig játszott Miskolcon, utána fővárosi színházakban lépett fel. 1912-ben kezdett filmezni. Hét évvel később Tímeát játszotta Az aranyember 1919-es, Korda Sándor által rendezett némafilmváltozatában. Bár még élete utolsó évében is hívták forgatni, különösen színpadi életműve gazdag és sokszínű. Időskori filmszerepei közül kiemelkedik Makk Károly két filmje: a Macskajátékban (1974) a kétszínű barátnőt, Paulát játszotta, az Egy erkölcsös éjszakában (1977) pedig a látszólag elképesztően naiv, valójában nagyon is bölcs Mamát. Mészáros Márta Piroska és a farkas (1988) című modernizált mesefilmjének dédmamaszerepével búcsúzott a mozinézőktől. 


Az Elemért játszó Blaskó Péter 1948-ban született Budapesten. 1970-ben kapta meg színészi diplomáját. Budapesti és vidéki színházaknál egyaránt játszott: főleg drámai szerepeket bíztak rá olyan klasszikus szerzők darabjaiban, mint például Shakespeare, Brecht, Csehov, Schiller, Ibsen, Dosztojevszkij és Bulgakov, illetve Katona József, Örkény István, Madách Imre és Vörösmarty Mihály. 1968-tól szerepel filmekben, amelyekben elsősorban epizódszerepeket osztanak rá. Művészi munkásságát az elmúlt évtizedekben több állami díjjal is elismerték. Nagy médiavisszhangot keltett, amikor 2008-ban Gyurcsány Ferenc miniszterelnök személye elleni tiltakozásul visszautasította a Kossuth-díjat, melyet 2011-ben újra megkapott, s az Orbán-kormánytól át is vette. 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. A következő évben nyílt levélben tiltakozott az ellen, hogy az osztrák Burgtheater egyik színésze a budapesti Nemzeti Színházban tartott vendégjátékon az előadást követően aktuálpolitikai tartalmú nyilatkozatot olvasott fel, amivel – Blaskó szerint – durván megsértette a vendégjogot. A Vidovics Miklóst alakító Lukács Sándor 1947-ben született Miskolcon. 1972-ben fejezte be a Színművészeti Főiskolát, és a Vígszínházhoz szerződött, amelynek mindmáig a tagja. Változatos és színes színpadi pályafutást mondhat magáénak. Filmszínészként a hetvenes években kapta legjobb szerepeit, gyakran forgatott a televízió számára is. Egyike a legkellemesebb orgánumú magyar színészeknek, Alain Delonra emlékeztető fizikai adottságainak köszönhetően hölgyrajongói a lába előtt hevertek. S ha már ezzel a bulváros fordulattal éltem, ne maradjon említetlenül, hogy Lukács meghódította egyik külföldi kedvencem, az olasz Carla Romanelli szívét is, akivel a Napraforgó (1974) című tévéfilmben játszott. Kapcsolatuk milyenségéről megoszlanak az internetes források: van, ahol az olvasható, hogy eljegyezték egymást, van, ahol azt az infót találjuk, hogy házasságot is kötöttek, de alig egy év múlva elváltak. Lukács Sándor költőként szintén igényes életművet alkotott, több kötete is megjelent. 


A Kesztyűs szerepében látható Kern András 1948-ban született Budapesten. Gyerekszínészként kezdte a pályát, tízévesen már játszott a Kaland az Állatkertben című rövid játékfilmben. Tizennégy éves korában, 1962-ben indult a Ki mit tud?-on, ahol Pintér Gáborral közös paródiaszáma nagy tetszést aratott. 1970-ben vehette át színészi diplomáját. A budapesti Vígszínházhoz szerződött, melynek immár negyvenhét éve a tagja. Egyike a magyar színjátszás legsokoldalúbb és legnépszerűbb művészeinek, felsorolni is lehetetlen számtalan színpadi és filmszerepét, nem is szólva azokról a rádiókabarékról, melyek neki köszönhetően váltak klasszikusokká. Szinkronmunkái közül feltétlenül említeni kell, hogy ő Woody Allen állandó magyar hangja. Három játékfilmet rendezőként is jegyez, ezek közül A miniszter félrelép (1997) aratott kiemelkedően nagy sikert. Énekesként is jól ismeri a közönség, albumai a legjobb magyar színészlemezek közé tartoznak. A Rózsa Pétert megszemélyesítő Szergej Jelisztratov magyar anya és orosz apa gyermekeként született 1958-ban Ukrajnában. Négyéves korában váltak el a szülei, Szergej az édesanyjával jött Magyarországra. Katkics Ilona televíziós rendezőtől kapta első filmszerepét. Több kultikus ifjúsági tévésorozatban szerepelt, melyekben olykor egy másik közkedvelt gyereksztár, Kovács Krisztián bátyját játszotta. Az ifjúsági tévéfilmek mellett mozifilmekben is foglalkoztatták, így például olyan drámai alkotásokban, mint a Holt vidék (1972), a Vasárnapi szülők (1980) vagy éppen Fábri szóban forgó filmje. Szergej színészi karrierje a nyolcvanas évek elején ért véget. Egy ideig diszkózott, jó ideje sportoktatóként dolgozik. A film iránti lelkesedése megmaradt, így például Geszti Péterrel tavaly azt tervezgette, hogy találkozót szervez azoknak az egykori gyerekszínészeknek, akikkel együtt játszottak, sőt akár forgathatnának is valami újat. Kíváncsian várom a fejleményeket, végtére is nagyjából korosztályombeliekről van szó. (Latinovits Zoltánról, Dajka Margitról, Mensáros Lászlóról és Cserhalmi Györgyről más magyar filmek kapcsán korábban már írtam, illetve velük a közeljövőben részletesen is foglalkozni fogok még.) 


Forgatási érdekességek
A Plusz-mínusz egy nap (1973) című filmjének befejezése után Fábri a Hunnia Filmstúdiótól átment a Budapest Filmstúdióhoz, melyet akkoriban Nemeskürty István vezetett. Nemeskürty megpróbálta megnyerni a legtekintélyesebb magyar rendezőket, hogy nála készítsék új filmjeiket, így Fábri mellett a Budapesthez jött például Bacsó Péter és Kovács András is. Fábri nem is tudott volna nemet mondani, mert Nemeskürty felajánlotta, hogy nála megvalósíthatja hosszú évek óta dédelgetett filmtervét, A befejezetlen mondat című Déry-regény adaptációját. Ez kicsit kárpótlás is volt azért, mert a kommunista kultúrpolitikusok korábban megtagadták, hogy megfilmesítse Kertész Ákos Makra című regényét. Attól tartottak, ha egy olyan nemzetközi hírnévnek örvendő alkotó, mint Fábri, rendezi a filmet, akkor túlságosan ráterelődik a figyelem a problematikusnak tartott könyvre. (A Makrát Rényi Tamás vihette filmre 1972-ben, de csak 1974-ben engedélyezték a premiert. Érdekesség, hogy Csomós Mari abban a filmben is fontos szerepet játszott.) Állítólag maga Aczél György adott utasítást arra, hogy a Déry-film realizálása érdekében Fábrinak a kedvében kell járni, és minden teljesíthető kívánságát teljesíteni kell. Feltehetően ennek az ukáznak köszönhető, hogy a direktor engedélyt kapott a költséges jugoszláviai forgatásra is, ámbár anyagi okokból a dubrovniki felvételekre még a nyaralási előszezonban került sor. A 30-40 fős stáb napidíját és szállodai költségeit ugyanis valutában kellett fizetni, ami főszezonban már vállalhatatlan terhet jelentett volna a filmstúdió számára. Fábri egy újságinterjúban így indokolta a jugoszláviai forgatás szükségességét: „A filmnek egy olyan része kerül Jugoszláviában forgatásra, ami a regényben is Jugoszláviában játszódik. A temetés után a szűkebb család, az anya és a két gyerek Dubrovnikba utazik, ahol a történetnek egy olyan cselekményrésze folyik, ami nélkülözhetetlen. […] Nálunk nincs se tenger, se dubrovniki várfal, se dubrovniki óváros, így hát nehezen volna megvalósítható [a magyarországi forgatás]. Amihez lehet, ahhoz a feltételeket persze itthon teremtjük meg.”


A forgatás 1974. február 7-én kezdődött, és június 8-án fejeződött be. Elsőként a temetői jelenetet vették fel Budapesten, a Kerepesi úti temetőben. Fábri arra számított, hogy februárban lesz még hó, ám az időjárás 1974 februárjában kifejezetten tavaszias volt. Az eredeti ütemterv az volt, hogy a dubrovniki felvételekkel május végére be is fejeződik a forgatás, időjárási problémák miatt azonban csúsztak néhány napot. A temető mellett budapesti forgatási helyszín volt még a Szent István park és a Csepel Vas- és Fémművek, vidéken pedig Balatonakarattyán, Öskün, Vácrátóton és Gödön dolgozott a stáb. Néhány jelenetet a MAFILM budapesti műtermeiben vettek fel. Fábri munkamódszeréről fentebb már szó volt: Alfred Hitchcockhoz hasonlóan előre megtervezte a filmet, mondhatni, „fejben” már le is forgatta, sőt a fontosabb beállításokról rajzokat is készített. Amiben viszont különbözött a híresen diktatórikus Hitchcocktól, hogy nem ragaszkodott mereven az elképzeléseihez, bármelyik munkatársa ötletét meghallgatta, és ha jónak találta, fel is használta. A jeleneteket gyakran előjátszotta a színészeinek, de nem utánzást várt el tőlük, inkább csak vizuális támpontokat adott nekik a figurák felépítéséhez, mert őszintén hitt abban, hogy a megírt szerep a színész által válik élővé és hitelessé. 


A film montázstechnikájával összhangban kaptak hangsúlyos szerepet a tárgyak és a zene. A gyerekkor tisztaságához a Czerny-etűd dallama kapcsolódik, míg az ifjúkor emlékképeit egy mazurkás keringő dallama festi alá. Ezt a két fő motívumot Vukán György zeneszerző még a forgatás kezdete előtt megkomponálta, és fel is vette hangszalagra. Az emlékképek hangulatát és ritmusát ugyanis a zene és a vágás együttesen határozza meg, ezért ezeknek a jeleneteknek a forgatása közben – az utómunkálatok megkönnyítése érdekében – ez a kétféle muzsika szólt. A tárgyaknak minden Fábri-filmben hangsúlyos szerepük van, ebben az alkotásában különösen, hiszen egy-egy tárgy jelentése az emlékfoszlányokban felerősödhet vagy akár meg is változhat. Fábri egy példát is mondott erre: „A Nagymama és Laura »kibékülési« jelenetének bevezetőjében Loló bácsi megemlíti a »bidé-ügyet«, s miközben beszél, a családtagok teáscsészét kavargató kezeit látjuk. Ezek a csészék újra megjelennek jóval később, azon az ötórai teán, amelyen Lőrincnek kreált állást kínálnak, és arra kényszerítik, hogy anyja javára mondjon le az apanázsról. A kezükben teáscsészéket kavargató család képe Lőrinc gondolataiban többször visszatér, végül már olyan émelyítő formában, hogy a zongoránál lejátszódó jelenetben számára a csésze szinte már a bidével azonos tartalmú tárggyá válik.” A direktor azt is megemlítette, hogy olykor a véletlen segített abban, hogy egy-egy tárgyat plusz jelentéstartalommal ruházhassanak fel. Véletlenül figyelt fel például a kocsmában látható plakát férfialakja és a Latinovits által játszott figura közötti hasonlóságra, és csak ezután merült fel benne az ötlet, hogy tartalmi kapcsolatot teremtsen közöttük. 


Az 1975. február 6-án bemutatott film a kritikusoktól megkapta az év legjobb filmjének járó díjat, Illés György az operatőri díjat, Csomós Mari pedig a legjobb női alakítás díját vehette át. Az asszociatív szerkesztésmód és a montázstechnika méltatása kapcsán a lelkes ítészek Fábri művészetének megújulásáról beszéltek, miközben maga a rendező már a forgatás időszakában utalt arra, hogy nem először kísérletezik ezekkel a lehetőségekkel. Korábbi filmjei közül a Nappali sötétség (1963), a Húsz óra (1965) és az Utószezon (1967) mutat hasonlóságot a 141 perccel, a későbbiek közül különösen a Requiem (1982). Természetesen mindenki kíváncsi volt Déry Tibor véleményére is. Az írónak tetszett a film, és nem sokkal halála előtt így emlékezett vissza a rendezővel való együttműködésére: „Közös munkánk alatt csöndes volt, de határozott. Tudta, hogy mit akar – velem ellentétben –, s akaratát nagy meggyőző erővel s elbűvölő kedvességgel keresztül is vitte. Engem, gyönge jellem, hamarosan le is vett a lábamról. S ráadásul fáradhatatlan kitartással országszerte olyan színészeket toborzott munkájához – még a magyar határokon túlról is –, akik helyt tudtak állni az író légnemű képzeteiért is. Nem bántam meg. S ma már úgy vagyok, hogy amikor felidézem regényemet, nem mindig tudom, hogy mi az, amit én írtam meg, s mi az, amit Fábri Zoltán, kedves barátom gyúrt ki szövegemből.” Érdekességként említsük meg azt is, hogy a Déry-film hónapokig 148 perc A befejezetlen mondatból munkacímmel futott, de a sajtóban időnként csak 148 perc címmel emlegették. A vágási munkálatok közben változott meg a címe, ámbár Marx József Fábri-könyvében azt olvashatjuk, hogy a direktor a címváltoztatás után még egy percet kivágott, így a tényleges játékidő nem 141, hanem csak 140 perc. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy mit láthattunk volna a kivágott nyolc percben, ám friss hírek szerint a közeljövőben a teljes Fábri-életmű megjelenik DVD-n, így reménykedjünk, hogy a Déry-film extrái között ott lesz ez a nyolcpernyi kihagyott jelenet. 


Az 1975-ös moszkvai filmfesztivál
A IX. moszkvai filmfesztivált 1975. július 10. és július 23. között rendezték meg a Szovjetunió fővárosában. A szervezők nagy hangsúlyt fektettek annak propagálására, hogy példátlanul széles körű nemzetközi rendezvényről van szó, ahol Algériától Zambiáig több mint száz ország képviselteti magát. A legelső fesztiváltól kezdve arra törekedtek, hogy a moszkvai seregszemle ugyanarra a tekintélyre és népszerűségre tegyen szert, mint a cannes-i mustra. Ezt azonban igencsak megnehezítette az a tény, hogy a 2000-es évekig a világ filmesei csak kétévente gyűltek össze az orosz fővárosban. Hogy valóban gyümölcsöző szakmai tapasztalatcserére kerülhessen sor, valamennyi meghívott ország népes delegációt küldhetett a fesztiválra. A magyar küldöttség tagja volt többek között Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Kézdi-Kovács Zsolt, Kolonits Ilona, Illés György, Kende János, Bálint András, Csomós Mari, Sáfár Anikó, Váradi Hédi, Bánsági Ildikó, Apor Noémi, Lukács Sándor, Egri Márta, Kovács István és Szombathy Gyula. Fábri alkotása természetesen a nagyjátékfilmek mezőnyében versenyzett, Kézdi-Kovács Zsolté, A locsolókocsi a gyermekfilmek szekciójában, Kolonits Ilona Eroica című opusza pedig a rövidfilmek között, ahol elnyerte a fődíjat. 


A játékfilmek sorában olyan alkotások versengtek a fődíjért, mint a Derszu Uzala (Akira Kuroszava, Szovjetunió), Az ígéret földje (Andrzej Wajda, Lengyelország), a Mennyire szerettük egymást! (Ettore Scola, Olaszország), A föld ereje (Bernardo Arias, Peru), A színész és a vadak (Manole Marcus, Románia), A hanoi lány (Hai Ninh, Észak-Vietnam), A választ csak a szél ismeri (Alfred Vohrer, NSZK), a Nem lesz olajháború (Souheil Ben-Barka, Marokkó), A piros alma (Tolomus Okejev, Szovjetunió), a Homokvár (Jositaró Nomura, Japán), az Uzsicei köztársaság (Zivorad „Zika” Mitrovic, Jugoszlávia) és a Xala (Ousmane Sembene, Szenegál). A Fábri-film vetítésére zsúfolásig megtelt a Rosszija Szálló háromezer férőhelyes moziterme, és a közönség tapsviharral fogadta a színpadon megjelenő magyar delegációt. A mértékadó szovjet hetilap, a Lityeraturnaja Gazeta terjedelmes cikket közölt a Szovjetunióban nagy tiszteletnek örvendő Fábri munkásságáról (a direktorról egyébként hamarabb jelent meg orosz nyelvű szakkönyv, mint magyar!) és versenyfilmjéről. A cikk szerzője szerint Déry regénye a magyar irodalom kimagasló remeklései közé tartozik, melyet Fábri bravúros módon vitt vászonra, biztos kézzel alkalmazva a modern filmművészet eszközeit. Az elismerésből kijutott Illés György operatőrnek is, aki a gondosan megkomponált képekkel, a színek invenciózus használatával Fábri egyenrangú alkotótársának bizonyult. A 141 perc A befejezetlen mondatból különdíjban részesült (a fesztivál honlapja szerint rendezői díjat kapott), a fődíjat megosztva kapta a Derszu Uzala, a Mennyire szerettük egymást! és Az ígéret földje


Így látták ők
„Talán azért is sikerült ez a film annyira, mert szerves logikával nőtt ki Fábri eddigi alkotói útjából, annak mindmostanáig kétségtelenül betetőzése, mintegy művészi összefoglalása. Fábri – divatos filmes áramlatokkal szemben, azok ellenére, sőt azokat ellenezve – egész eddigi útjával vallotta, hogy a film s az irodalom egymást támogató művészetek, a fiatalabb az idősebbik segítségével emelkedik magasabbra. Ezt ez alkalommal is sikerrel, sőt diadallal bizonyította – diadallal azért, mert talán még sosem volt annyira látható, mint ebben, hogy milyen mértékig a rendező társalkotó víziójára van szükség ahhoz, hogy az irodalmi anyag a vetítővásznon nemcsak a fizikai, de a művészi mozgás értelmében is megelevenedhessék; hogy a rendező fantáziáját nem visszafogja, hanem teljesebb kibontakozáshoz segíti az irodalmi anyag katapultja – s hogy milyen filmművészeti jelentősége van annak, ha a szereplők nemcsak a hétköznapiság esetlegességszintjén beszélgetnek, hanem művészileg megformált, jelentős – mert jelentésben gazdag – szöveget mondhatnak.”
(Nagy Péter: „A folytatás hűsége”. In: Filmkultúra 1975/1, 21–27. o.)


„Illés Györgynek a látvány egészében és részleteiben értelmes, tiszta, világos rendet megvalósító operatőri látása és munkája nemcsak a képeknek, hanem a bennük és általuk megszólaló gondolatoknak is erőt kölcsönöz. A film nemes szépségén, drámai artisztikumán, izzásán, lüktetésén lemérhető, hogy Illés György óriási alkotói tudása, tapasztaltsága milyen kincse a magyar filmművészetnek. Ami Fábrival végzett mostani közös munkájában megnyilvánul, nem alkalmi alkotótársi viszony, hanem szövetség, két egygenerációbeli mester együttlépése tovább.”
(Sas György: „141 perc A befejezetlen mondatból”. In: Film, Színház, Muzsika, 1975. február 8., 4–5. o.)


„Fábri okos megfontoltsággal, biztos kézzel fogta össze ezt a 141 percet A befejezetlen mondatból. Azt, hogy nagy drámai erővel rendelkezik, hogy filmjei mindig szenvedéllyel telítettek, alakjait szinte röntgensugarakkal világítja át – tudtuk róla. A 141 percben is találkozunk ezekkel az erényeivel, a film egészében mégis új Fábri-arcot mutat: játékosabb kedvű, könnyed, mozgalmas – használjuk ezt a szót –, elegáns és szellemes, anélkül hogy elveszítené mondanivalója súlyát. Imponáló biztonsággal használja a modern film új eszközeit, elsősorban az asszociációs képszerkesztést, a felbontott időrend mintha új dimenziót adna művészetének. Frissítő hatása tetten érhető alkotótársain is, mindenekelőtt Illés György szuggesztív, széles skálájú operatőri munkáján és a színészek játékán…”
(Hegedűs Zoltán: „141 perc A befejezetlen mondatból”. In: Filmvilág 1975/4, 1–5. o.)


„A 141 perc A befejezetlen mondatból időfelbontásos technikáját tekintve a Nappali sötétséggel, a Húsz órával és az Utószezonnal rokonítható. A filmben az idősíkok két megnyilvánulását vizsgálhatjuk: az egyik az emlékekben, visszatekintésekben, a másik a köznapi cselekvésekben. A kettő egységet alkot: Parcen Nagy Lőrinc pesti vándorlásai, szellemi kalandjai során mindegyre felidéződő gondtalan, védett gyermekkor vagy a napsütéses dubrovniki pihenés emlékei; a múltnak már jelképessé vált mozzanatai, az azóta átélt újabb és újabb események és élmények hatására átértékelődnek: egyes emlékképek, egyes részletek még hangsúlyosabbá válnak, míg mások elvesztik jelentőségüket. Múltban történt események, alakok egymásra vetítődnek, variálódnak és behelyettesítődnek. (Lőrinc képzeletében így jelenhet meg Péter és Kesztyűs a Parcen Nagy család teadélutánján.) Lőrinc emlékei a személyiség mélyrétegéből, a lélek titkos övezeteiből törnek elő, s valahányszor nehéz helyzetbe kerül, ellenállóerőre van szüksége, felmutatnak valamit a múlt tündérjátékaiból. A tárgyak is nagy szerepet kapnak az emlékek játékában. Az emlékezés képsoraiban jelentésük állandóan alakul, változik. Például a teáscsészék hol reális, hol pedig a legképtelenebb helyzetekben jelennek meg. A kezükben teát kavargató családi kép többször visszatérő emlék, mind émelyítőbb hatást kelt felidézőjükben. Parcen Nagy Károly bíborpiros dolgozószobája, a szép bútorok, a finom porcelánok, a virágok mögött ott érződik a formaság, lélektelenség, üresség és hazugság.”
(Hajnal Jenő: „141 perc A befejezetlen mondatból”. In: Híd, 1976. március 15.)


141 perc A befejezetlen mondatból (1975) – magyar filmdráma. Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Fábri Zoltán. Dramaturg: Karall Luca. Operatőr: Illés György. Zene: Vukán György. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Vágó Nelly. Vágó: Szécsényi Ferencné. Szereplők: Bálint András (Parcen Nagy Lőrinc), Csomós Mari (Krausz Éva), Latinovits Zoltán (Wavra professzor), Sáfár Anikó (Désirée, Lőrinc húga), Bisztrai Mária (Laura, Lőrinc és Désirée anyja), Makay Margit (Nagymama), Mensáros László (Parcen Nagy Károly), Dajka Margit (Hubka néni), Apor Noémi (Timmermanné), Orosz Lujza (Rózsáné), Blaskó Péter (Elemér), Cserhalmi György (Markot Béla), Lukács Sándor (Vidovics Miklós), Kern András (Kesztyűs), Szergej Jelisztratov (Rózsa Péter). Magyarországi bemutató: 1975. február 6. 

[Jelen blogbejegyzéshez a következő forrásművek szolgáltattak különösen értékes információkat: Marx József: Fábri Zoltán. Budapest, 2004, Vince Kiadó; Ungvári Tamás: Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, 1973, Szépirodalmi Könyvkiadó; Filmvilág 1974/9; Film, Színház, Muzsika 1974/8, 1974/16, 1974/19, 1974/30, 1974/36, 1974/42, 1975/12, 1975/13; Filmkultúra 1975/1, 1975/4.]

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?













Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.