Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2017. május 24., szerda

MAGÁNBŰNÖK, KÖZERKÖLCSÖK

Magánbűnök, közerkölcsök Jancsó Miklós negyedik olasz filmje volt, amely jugoszláv (horvát) koprodukcióban készült. A forgatókönyvet – a mayerlingi tragédiát kiindulópontnak tekintve – Jancsó olasz élettársa, Giovanna Gagliardo írta. A fontosabb szerepeket Balázsovits Lajos, Laura Betti, Teresa Ann Savoy, Franco Branciaroli és Pamela Villoresi játszották. 1705-ben jelent meg először Bernard de Mandeville (1670–1733) holland orvos és filozófus verseskötete,  melyet kilenc évvel később Fable of the Bees: or, Private Vices, Publick Benefits (A méhek meséje, vagy magánvétkek – közhaszon) címmel újra kiadtak. Innen származik Jancsó opuszának címe, amely a rendező szerint tökéletesen kifejezi a lényeget, vagyis azt, hogy „a magán aljasság egyszer csak közösségi értékké válhat”. A Magánbűnök, közerkölcsök Olaszország egyik versenyfilmje volt az 1976-os cannes-i filmfesztiválon, de nem nyert díjat. Olaszországban pornográfia vádjával egy időre betiltották, és Jancsónak bíróság elé kellett állnia. Magyarországon közel másfél évtizedet kellett várni a premierre: állítólag maga a pártfőtitkár felesége, Kádár Jánosné akadályozta meg, hogy a film eljusson a hazai mozikba, noha a MOKÉP viszonylag hamar megvette a bemutatás jogát. A Magánbűnök, közerkölcsöket Jancsó 70. születésnapja alkalmából – a rendező többi olasz filmjével együtt – műsorára tűzte az állami tévé is.


A CSELEKMÉNY
Önfeledten nevető, meztelen fiatalember hempereg a szalmában. Rudolf trónörökös az, akinek esze ágában sincs császári apja, I. Ferenc József elvárásai és értékrendje szerint élni és cselekedni. Minden alkalmat megragad arra, hogy gúnyt űzzön a császárság jelképeiből és képviselőiből, akár saját feleségéből is, akinek még a fehérneműjére is császári címert hímeztek. A provokálásban Rudolf társai hűséges dajkája, Therese, valamint barátja, a herceg és annak húga, Sofia. A kastélyban féktelen mulatozás veszi kezdetét, melyre megérkezik Vetsera Mária bárónő (a filmben: Mary), Rudolf kedvese. Az italtól megrészegült fiatalok mulatsága orgiába torkollik, melyet vaskos tréfák színeznek. Így például minden – immár ruhátlan – jelenlévő megcsókolja Mary fedetlen keblét, a bájos hölgy pedig – mint leendő császárné – tréfából miniszteri címeket adományoz a meztelen ifjaknak. A csupasz férfiak ezután a baromfiól felé veszik az irányt, hogy a pulykákkal fajtalankodjanak a hölgyek harsány kacaja kíséretében. Ezzel sajátos módon adóznak egy Habsburg-párti hadvezér emlékének: a derék katonának a hadügyek mellett sosem volt elég ideje arra, hogy nőkkel foglalkozzon. Másnap egy tábornok érkezik a trónörökös letartóztatására, ám Rudolfék éppúgy gúnyt űznek belőle, mint a kivezényelt katonákból. Előttük a trónörökös úgy viselkedik, mintha bolond lenne: kotkodácsol, karjaival egy tyúk szárnyainak csapkodását utánozza, majd úgy tesz, mintha egy tojást tojna. A gátlástalan fiatalokat a herceg édesapja is megpróbálja jobb belátásra bírni, de a fia kigúnyolja őt. A Hatalom azonban nem tűri az ellene szegülőket, akármilyen rangúak is: a négy fiatalt egy szerelmes éjszakát követően agyonlövik, halálukat pedig öngyilkosságnak állítják be.


A TÖRTÉNELMI HÁTTÉR
1889. január 30-án a mayerlingi vadászkastélyban holtan találták Habsburg–Lotaringiai Rudolf koronaherceget, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét, I. Ferenc József császár és felesége, a magyarbarát Erzsébet császárné (Sissi) egyetlen fiúgyermekét, valamint szeretőjét, Vetsera Mária bárónőt. Az óriási botrány elkerülése érdekében a tragédia számos részlete sosem került nyilvánosságra, ami már akkoriban különféle feltételezésekre és pletykákra adott okot. A homály az azóta eltelt évtizedek alatt sem oszlott el. A titkolózásra jellemző, hogy eleinte még magát a császárt és a feleségét is hamisan tájékoztatták: azt közölték velük, hogy a trónörököst alighanem megmérgezte a rangján aluli Mária, aki azután magával is végzett. Nagy megrázkódtatás volt az uralkodó számára, amikor kiderült, hogy valójában a fia megölte a szeretőjét, utána főbe lőtte magát. A gyilkossá vált trónörökös, aki öngyilkosságot követett el: a Monarchia történetében példátlan skandalum volt kilátásban, melyet mindenáron el kellett kerülni. Ráadásul a katolikus egyház az öngyilkosoktól megtagadja az egyházi temetést. Ferenc Józsefnek fia beszámíthatatlanságára hivatkozva végül sikerült elérnie, hogy Rudolfot katolikus szertartás szerint helyezzék örök nyugalomra. A közvéleményt úgy tájékoztatták, hogy a trónörökössel szívroham végzett. Mária holttestét a tragédia felfedezését követően azonnal eltávolították Rudolf mellől, és a legnagyobb titokban temették el Heiligenkreuz temetőjében, az öngyilkosok kriptájában. A Vetsera család tagjai számára teljes titoktartást rendeltek el, az édesanyának még a temetésen való részvételt is megtiltották.


Rudolf és Mária titokzatos halálának magyarázatára számos hipotézis született az évek folyamán. Az öngyilkosság tényét a bécsi udvar ugyan kénytelen volt elismerni, ám a gyanús motívumok miatt ez a magyarázat sem elégítette ki a kíváncsiskodókat. Miért is lett volna öngyilkos a trónörökös, aki kiváló nevelésben részesült, és szinte születésétől kezdve gondosan felkészítették az uralkodásra? Katonai nevelést kapott, de emellett jogot, irodalmat és nyelveket is tanult: beszélt angolul, franciául, magyarul, lengyelül és csehül. 1881-ben feleségül vette Stefánia belga hercegnőt, akit ugyan nem szeretett, mégis gyereket nemzett neki. Császári édesapjával, Ferenc Józseffel egyre inkább szembekerült, mivel nyíltan beszélt a Monarchia problémáiról, sőt egy bécsi radikális újság számára névtelenül ugyan, de ellenzéki hangvételű cikkeket írt. 1887-ben szeretett bele a tizenéves Vetsera Máriába, akivel a császár parancsára sem volt hajlandó megszakítani a viszonyt. Sőt magához a pápához fordult kérelemmel, hogy elválhasson feleségétől, és elvehesse Máriát. Ezek után Ferenc József egyre kevésbé vonta be őt az államügyekbe, és még annak a véleményének is hangot adott, hogy fia alkalmatlanná vált arra, hogy az utódja legyen. A mayerlingi tragédia egyik nem hivatalos magyarázata az lett, hogy Ferenc József megölette mind kényelmetlenebbé vált fiát. (Jancsó filmje ezt a teóriát vette alapul.)


Voltak persze más magyarázatok is. Így például az, hogy Vetsera Mária teherbe esett, titokban magzatelhajtást végeztek rajta, amibe viszont belehalt. Rudolf önként követte kedvesét a halálba. Egy másik feltételezés szerint Rudolf ún. amerikai párbajt folytatott Mária fivérével. Vesztett, vagyis öngyilkosságot kellett elkövetnie. Mária vele együtt ment a halálba. Mások úgy tudják, hogy Rudolf vendégei egy vadászaton véletlenül agyonlőtték Máriát. Verekedés tört ki, melynek során Rudolfot agyonverték. Mivel az elkövetők is igen magas rangú személyiségek voltak, a tragédiát el kellett tussolni. Ezt a verziót megerősítette az a tény, hogy a trónörökös testén egy akkor elsüllyesztett, később előkerült halottkémi jelentés szerint külsérelmi nyomok voltak. Amikor 1992-ben Mária maradványait ellopták a heiligenkreuzi temetőből, a tettes kézre kerítése után a megtalált koponyát korszerű orvosi vizsgálatnak vetették alá. Golyónyomot nem találtak rajta, súlyos ütésektől származó sérüléseket viszont igen. Nem kisebb személyiség, mint Zita, az utolsó magyar királyné volt a legelőkelőbb képviselője annak az elméletnek, hogy Rudolf politikai gyilkosság áldozata lett. Ferenc Józsefet állítólag annak idején a franciák puccsal akarták eltávolítani a trónról, hogy Rudolfot ültessék a helyére. A trónörökös azonban kiszállt az összeesküvésből, amiért a franciák bosszúból végeztek vele. A gyilkos fegyver sem az övé volt, ráadásul a helyszíni vizsgálat szerint mind a hat golyót kilőtték belőle. Egyre kevésbé valószínű, hogy sikerül mindenki számára megnyugtató és hiteles magyarázatot találni a mayerlingi tragédiára, mely egyike a történelem legnagyobb rejtélyeinek.


JANCSÓ MIKLÓS A FILMRŐL
„Tudjuk, hogy a valóságban egy trónörökös nem viselkedik így, mint a mi képzeletbeli Dauphinünk. Számunkra ő mindenféle viszály, egyet nem értés hordozója és szószólója. A rendszer összes betegsége az ő viselkedésében, provokatív játékaiban nyilvánul meg, pontosan úgy, ahogyan a történetírók véleménykülönbsége regisztrálta kiúttalanul a változás feltevéseit. […] A mi filmjeinkben a szexus szabadság, természetesség. Ami természetes, az nem lehet szennyes. De akkoriban – és még ma is – a szexus bűn. Főszereplőink számára a szerelem, a szerelem bármilyen formája nem más, mint a szabad ember egyik aspektusa, egyik arca. […] Aki szabadon él a szexussal, se áldozat, se hóhér nem lesz általa, aki a konfliktusok legyőzésére használja, tehát mindenki számára rendelkezésre álló szabad örömnek tekinti, az nem bűnös. A hatalmat gyakorló számára viszont veszélyes ember.”


AZ ELŐZMÉNYEK
Jancsó 1968-ban ismerkedett meg Giovanna Gagliardóval. Az olasz újságírónő eljött Budapestre, hogy egy általa írt filmnovelláról kikérje a magyar rendező véleményét. Szóba hozta, hogy amennyiben Jancsó elvállalná a sztori megrendezését, Giovanna barátnője, Monica Vitti hajlandó lenne eljátszani a női főszerepet. Az olasz filmcsillag ugyanis már a Csillagosok, katonák (1967) cannes-i premierje után kijelentette, hogy szívesen dolgozna Jancsóval. Vitti akkoriban nagy népszerűségnek örvendett filmvígjátékainak köszönhetően, nevének kereskedelmi vonzereje és vitathatatlan színészi tehetsége a tervezett film előnyére válhattak volna. Jancsó és Giovanna Hernádi Gyula és Bíró Yvette közreműködésével írta meg a novellából a forgatókönyvet. Sikerült mecénásokat találni a filmhez, az olaszországi forgatás közben azonban kiderült, hogy Vitti és Jancsó nem igazán jönnek ki egymással. A pacifista (1970) címmel bemutatott film bukásáért később egymást hibáztatták: Monica a rendező munkamódszereiben látta a kudarc okát, Jancsó az olasz színésznő sztárallűrjeit emlegette. A magyar rendező ekkor már Rómában élt Gagliardo élettársaként, ámbár hivatalosan még Mészáros Márta férje volt. Megismerkedett Carlo Ponti producerrel, több projekt is szóba került köztük, de különböző okokból egyik sem valósult meg. Közben két olasz tévéfilmet rendezett a RAI tévétársaságnak. Eredetileg mindkettőt mozifilmnek szánta, az olasz törvények értelmében azonban külföldi rendező nem rendezhetett olasz mozifilmet. Ez az oka annak, hogy a Magánbűnök, közerkölcsök hivatalosan olasz–jugoszláv koprodukció, ámbár a horvátok állítólag egy fillért sem adtak bele, csupán papíron ők biztosították a rendezőt a koprodukcióhoz. Úgy Jancsó, mint életrajzírója, Marx József szerint a filmet a Fekete Emanuelle-produkciókkal híressé (és milliárdossá) lett Giorgio Amati finanszírozta, ámbár a stáblistán nem az ő neve olvasható. (Amati olyannyira rejtélyes figura, hogy neve az IMDB adatbázisában sem szerepel. A 2016-os Blu-Ray kiadás alapján már egyértelműen azonosítható, hogy nem Giorgio Amatiról, hanem Edmondo Amati producerről van szó.)


A forgatás megkezdése előtt Jancsó részt vett egy olyan vacsorán, amelyen körülbelül hatvan mozitulajdonos és filmterjesztő jelent meg. Itt vázolnia kellett, hogy miről fog szólni a film, majd a forgatás végén a felvett anyagot megmutatták ugyanennek a társaságnak. Maga Amati már az első hét musztereivel tökéletesen elégedett volt, és biztosította Jancsót arról, hogy minden támogatást megad a film befejezéséhez. A rendező szerint azonban magánmilliárdok ide vagy oda, a producer alacsonyabb költségvetést irányzott elő a Magánbűnök, közerkölcsökre, mint amennyit Jancsó a hazai alkotásai elkészítéséhez kapott a magyar államtól, viszont nem szólt bele a film készítésébe. Nem adott utasításokat, csupán javaslatokat tett a „Gondolkodj el rajta!” megjegyzés kíséretében. Amati végső soron korrektnek mondható viselkedése miatt Jancsó olykor elfogadta a producer észrevételeit. A szerényebb büdzsé semmiféle nagyobb látványosságot nem tett lehetővé, ezért Jancsó egyetlen helyszínre próbálta szűkíteni a cselekményt. Horvátországban akkoriban még több gyönyörű kastély állt a Monarchia idejéből. A díszlettervező által javasolt drávaszőlősi egyemeletes, lakatlan épület ideális forgatási helyszínnek tűnt. Olcsón lehetett dolgozni benne, gyönyörű parkja pedig némi látványelemet vitt a filmbe, ámbár természetvédelmi terület volt, így semmit nem lehetett változtatni rajta. Később kiderült, hogy a kastély Bombelle grófnak, Rudolf szárnysegédjének tulajdona volt: a mayerlingi tragédia után kapta a császártól a bécsi udvarnak tett értékes szolgálatai fejében. Jancsó hangot adott annak a meggyőződésének, hogy Bombelle valamilyen formában szerepet játszott a trónörökös halálában, illetve az események ködösítésében.


A SZEREPOSZTÁS
A trónörökös szerepét Balázsovits Lajos játszotta. Jancsó egyik állandó színészét akkoriban Olaszországban is jól ismerték. Maga Luchino Visconti is felfigyelt rá egy olasz filmfesztiválon, és azt tervezte, hogy filmet forgat majd vele. Ez az ötlete sajnos nem valósult meg, mindazonáltal Balázsovits bekerült az olasz kulturális élet elit köreibe. Liliana Cavani rábízta a Milarepa (1974) című filmdrámája főszerepét. Balázsovitsot nem zavarta, hogy Jancsónál szinte a teljes filmben meztelenül kellett szerepelnie. A rendező előző filmjében, a Szerelmem, Elektrában (1974) már látható volt néhány percig ruhátlanul, a Magánbűnök, közerkölcsökben viszont szemből is gyakran mutatták. 37 évvel később így nyilatkozott minderről: „Nekem nem okozott gondot ruhátlanul forgatni. Úgy gondoltam, a színész lelki levetkőzése semmiben nem különbözik a meztelenségtől. Az is igaz, most, 66 évesen nem vállalnék ilyen szerepet, ha csak nem riogatni kellene a nézőket.” A dajka szerepét Pasolini közeli barátja, Laura Betti vállalta. Jancsó és Pasolini jól ismerték egymást, épp Betti lakásán találkoztak először, ahol a művésznő hétvégenként legendássá vált vacsoraesteket adott. Betti nem sokkal 2004-ben bekövetkezett halála előtt úgy nyilatkozott, hogy nagyon szerette Jancsót, aki művelt, érdekes ember volt, ugyanakkor nyugtalan is, hiszen nem voltak mély gyökerei Olaszországban.


A herceget alakító Franco Branciaroli elsősorban színpadi színészként ismert Olaszországban, a Magánbűnök, közerkölcsök volt az első mozifilmje. Forgatott később Mauro Bologninivel és Michelangelo Antonionival is, illetve Tinto Brass erotikus botrányfilmjeinek visszatérő szereplője lett. A Maryt alakító brit Teresa Ann Savoy (a stáblistán: Therese Ann Savoy) kétszer dolgozott Tinto Brass-szal: Salon Kitty (1976), Caligula (1979). Elsősorban erotikus filmekben foglalkoztatták, Jancsó A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (1981) című magyar–olasz alkotásában is szerepeltette. „Jancsó mindig kedves volt velem, de az az ötlet, hogy egy hermafroditát játsszak, nem is tudom... Egy cseppet sem tetszett” – nyilatkozta később Teresa, aki elmondta, hogy magánéleti problémáit a filmezéssel szerette volna feledtetni, ezért ügynöke tanácsára elfogadta Jancsó felkérését. A forgatás nehézséget jelentett számára, mert nem igazán tudott azonosulni a szerepével, és bizonyos jeleneteket szívesen elkerült volna. Például a hintajelenetet, amelyet gyönyörű ötletnek tartott, de szerinte a forgatása szinte már kaotikus volt. Jancsó azonban nagy szabadságot adott a színészeknek, és Teresának összességében szép emlékei vannak a filmről. Ugyanakkor a műpénisz felhelyezését és levételét kínzásként élte meg, nemegyszer sírva fakadt a ragasztó okozta fájdalomtól. Az volt a véleménye, hogy talán a film egésze szempontjából is szerencsésebb lett volna, ha Mary hermafroditizmusa csak jelzésszerű marad, de Jancsó más állásponton volt. A Magánbűnök, közerkölcsök volt egyébként az egyetlen film, amelyben Teresa énekelt: Jancsó az egyik jelenethez azt kérte, hogy énekeljen egy gyerekdalt, és ő a Baa, baa, black sheep című angol nyelvű dalt választotta. 


Sofia szerepét az akkor 18 esztendős Pamela Villoresi formálta meg, aki Giorgio Strehler színtársulatának tagjaként vált ismertté az olasz kulturális életben. Teresa Ann Savoyhoz hasonlóan Pamela is levetkőzött a Playmen magazin számára. A tábornokot alakító horvát Ivica Pajer filmkarrierje egy olasz–jugoszláv koprodukcióval indult 1958-ban. Két év múlva a Dávid és Góliát (1960) című „szandálos” olasz szuperprodukcióban Dávidot játszotta Orson Welles partnereként. Később is foglalkoztatták néhány olasz filmben, mégsem lett belőle annyira ismert színész Nyugaton, mint a szerb Bekim Fehmiuból, akivel az Odüsszeia (1968) című tévésorozatban szerepelt együtt. Sáfár Anikó a forgatás után másfél évtizeddel úgy nyilatkozott, hogy Jancsó eredetileg neki szánta Vetsera Mária szerepét, ám egyeztetési okokból nem tudta elvállalni, és egy kisebb szereppel kellett beérnie. Egy másik interjúban viszont arról beszélt, hogy nem akart teljesen meztelenül szerepelni a filmben, mert akkoriban még gátlásos volt. Jancsó azonban nem akart lemondani róla, és megkérdezte, hogy félmeztelenül hajlandó lenne-e forgatni. Sáfár erre igent mondott, és az általa játszott szobalány valóban csak félmeztelenül látható a filmben. Mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a színésznő egy évvel korábban valahogy mégis levetkőzte a gátlásosságát, mert Fábri Zoltán 141 perc a Befejezetlen mondatból (1974) című alkotásában teljesen meztelenül is látható volt. Cseh Tamás a Még kér a nép (1972) című filmben dolgozott először Jancsóval. Dalnokokat játszott nála, így a Magánbűnök, közerkölcsökben is, amelyben két saját dalát énekelte: Leichter Galoppe, Rondò.


A kisebb szerepeket játszó színészek között is figyelemre méltó egyéniségeket találhatunk. Umberto Silva nemcsak színészként ténykedett, hanem forgatókönyvíróként és filmrendezőként is, de egyik területen sem volt különösebben aktív. Az 1980-as években pszichológusi diplomát szerzett. A herceg apját alakító horvát Demeter Bitenc játszott Fábri Zoltán fentebb már említett filmjében is. Cesare Barro ígéretes filmkarrier előtt állt, de a színészetet néhány éven belül felcserélte a modellkedéssel. Ezt újabb pályamódosítás követte, és Barro immár évek óta nemzetközi hírű ékszerészként dolgozik, aki képzőművészként is nevet szerzett magának. Susanna Javicoli (1955–2005) az olasz kulturális élet kimagasló egyénisége, Carmelo Bene múzsája volt, aki később Dario Argentóval (Sóhajok, 1977) és Tinto Brass-szal (Felvétel!, 1980) is forgatott. Gloria Piedimonte az 1970-es évek második felében rendszeresen szerepelt filmekben, ámbár főszerepet csupán egyetlenegyszer kapott. Egy zenés tévéműsor táncosnőjeként vált országosan ismertté, és néhány dala (Uno, Chi sei, Ma che bella serata) kisebb slágerré vált Nyugat-Európában. A magyar Staller Ilona az 1970-es évek elején disszidált Olaszországba, ahol Cicciolina művésznéven pornósztárként futott be, akit az Olasz Radikális Párt színeiben még parlamenti képviselőnek is megválasztottak. Jancsó így emlékezett vissza rá: „Kedves, nyílt, jókedvű lány volt. Nem tiltakozott álszemérmesen, amikor az ünnep jeleneteiben meztelenül kellett táncolnia. Szép teste volt, nem szégyellte. A szex iránt érzett szerelmét sem szégyellte.” (Bizonyos források szerint Staller nem az orgiajelenetben szerepelt, hanem a császárnét alakította.)


A FORGATÁS 
Az Oldás és kötés (1963) óta másodszor fordult elő, hogy Jancsó állandó munkatársa, Hernádi Gyula nem vett részt a forgatókönyv megírásában. (Az első kivétel a Róma visszavárja Cézárt című 1974-es olasz tévéfilm volt.) Jelen sorok írója nem talált erre egyértelmű magyarázatot, csupán utalásokat arra, hogy vagy Hernádi egészségi állapota, vagy bürokratikus akadályok (útlevélproblémák) állhattak a háttérben. Hivatalosan Giovanna Gagliardo a film egyedüli forgatókönyvírója, ám valószínű, hogy a szkriptet Jancsóval közösen írta, illetve azon Jancsó menet közben esetleg változtatott. (A forgatókönyv 1976-ban megjelent az Einaudi Kiadónál.) A forgatás 1975 augusztusában egy olasz operatőrrel kezdődött, aki azonban az úgynevezett „neo-neorealista” stílust favorizálta, ami egyáltalán nem felelt meg Jancsó elképzeléseinek. Az illetőt tehát néhány nap után lecserélték. Szóba került, hogy a Mester állandó hazai operatőrje, Kende János lépjen a helyére, ő azonban éppen Kézdi-Kovács Zsolt Ha megjön József (1976) című filmjén dolgozott. Így végül a horvát Tomislav Pinter, a Találkoztam boldog cigányokkal is (1967) operatőrje állt a kamera mögé. Pinter ismerte a helyszínt, korábban már forgatott ott egy amerikai filmet. A Magánbűnök, közerkölcsök szakmai szenzációját az jelentette, hogy a Jancsótól megszokott hosszú beállítások helyett a film 342 beállításból áll. Gyertyán Ervin, a korszak egyik legismertebb magyar kritikusa így írt minderről az 1976-os cannes-i filmfesztiválról szóló tudósításában: „Jancsó egy olyan filmben újította meg stilisztikáját, amely tematikailag a legigénytelenebb és legsemmitmondóbb minden eddigi alkotása közül.” A forgatást 1975 szeptemberében már be is fejezték. 


A CANNES-I BEMUTATÓ ÉS A BETILTÁS
A Magánbűnök, közerkölcsök a 29. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál programjában Olaszország versenyfilmje volt, akárcsak Ettore Scola Csúfak és gonoszak című fergeteges szatírája és Mauro Bolognini míves adaptációja, A Ferramonti-örökség. A mezőny egyébként mai szemmel nézve kifejezetten erősnek mondható, ámbár akkoriban – ahogyan szinte minden évben – „gyenge felhozatal”-ról írtak a magyar lapok. Érdemes megemlíteni az Arany Pálmát elnyert Taxisofőrt (USA, Martin Scorsese), valamint olyan alkotásokat, mint a Levelek Marusiából (Mexikó, Miguel Littin), a Bugsy Malone (Nagy-Britannia, Alan Parker), a Nevelj hollót! (Spanyolország, Carlos Saura), az Édes bosszú (USA, Jerry Schatzberg), Az idő múlása (NSZK, Wim Wenders), az O. márkiné (Franciaország, Eric Rohmer), A lakó (Franciaország, Roman Polanski), a Klein úr (Franciaország, Joseph Losey) és a Következő megálló: Greenwich Village (USA, Paul Mazursky). Magyarországot Maár Gyula Déryné, hol van? című filmje képviselte, melynek főszereplője, Törőcsik Mari elnyerte a legjobb női alakítás díját megosztva Dominique Sandával (A Ferramonti-örökség). A versenyen kívüli mezőny szintén igen rangos volt: Kényes egyensúly (Nagy-Britannia, Tony Richardson), Szemben önmagunkkal (Svédország, Ingmar Bergman), Huszadik század (Olaszország, Bernardo Bertolucci), Kiváló holttestek (Olaszország, Francesco Rosi), Családi összeesküvés (USA, Alfred Hitchcock), Eljő a jeges (USA, John Frankenheimer) és még sok más. Jancsó opuszát a legjelentősebb alkotóknak kijáró érdeklődéssel fogadták, ámbár az a vélemény köszönt vissza, hogy új alkotása nem mérhető a Cannes-ban korábban versenyzett magyar filmjeivel. A zsűrinek egyébként magyar tagja is volt Kovács András személyében, akinek Labirintus című művét versenyen kívül vetítették. A zsűrielnök, Tennessee Williams amerikai író nagy feltűnést keltett nyilatkozatban emelte fel a hangját a fesztiválfilmekben egyre inkább elterjedő erőszak ellen: mindazonáltal az egyik legerőszakosabb film, a Taxisofőr megkapta a fődíjat, Bernardo Bertolucci viszont úgy érezte, Williams intő szavai főleg a Huszadik század ellen irányulnak. 


A Magánbűnök, közerkölcsöket Olaszországban pornográfia vádjával egy időre betiltották, és vádat emeltek az alkotók ellen. Az ügyről annak idején a magyar média is beszámolt, miközben szemérmesen hallgatott arról, hogy nálunk nem kellett betiltani a filmet, mert be sem mutatták. Jancsót a perben végül felmentették, a filmet hivatalosan is művészi alkotásként ismerték el, és engedélyezték további olasz forgalmazását. Évek múlva Jancsó így emlékezett vissza minderre a Filmvilágnak adott interjújában: „Lényegében a Magánbűnök... sem más, mint az összes többi filmem: játék egy áltörténelmi eseménnyel. Játék annak a mechanizmusnak a vizsgálatával, hogy a hatalom intrikái hogyan befolyásolhatnak, dönthetnek el bizonyos dolgokat, emberi sorsokat. S szerintem egyáltalán nem pornófilm. Hozzáteszem, hogy én egyébként tisztelem és fontosnak tartom az erotikus filmeket is, mert feszegetik az úgynevezett »európai fehér ember« polgári gyökerű, keresztény alapú szexuális – vélt – moráljának határait. De a Magánbűnök... nem pornófilm; ugyanolyan politikai analízis, mint a többi filmem. Ami egyébként a film körül Olaszországban kavart cenzurális procedúrát illeti, ennek megértéséhez ismerni kell a rendkívül szövevényes – még a fasiszta időkből származó – olasz cenzúratörvény útvesztőit. Zavaros belpolitikai ügyek, érdekek húzódnak meg szinte minden ilyen olasz cenzúrabotrány mögött; fölösleges rá túl sok szót vesztegetni.”


Egy jóval későbbi beszélgetésben viszont már így fogalmazott: „A filmben rengeteg meztelenséget mutattunk. Vérfertőzés propagálása címén be is perelték. Olaszországban bárkinek lehetősége van, hogy bármelyik bírói körzetben följelentsen akármilyen művészeti terméket. Főleg erkölcsi okból. Ezt a filmet valahol bemutatták, és ott följelentette valaki. Ügyészségi eljárást indítottak ellene, és akkor be kellett fagyasztani a vetítését több hónapra. Később a hentes-producer megvette a bíróságot, és játszani kezdték. Túl későn, mert kora nyár volt és kisebb sikerre lehetett számítani. Azért elég sok pénzt bevettek rajta.” (A producer eredeti szakmája állítólag hentes-mészáros volt.) A filmet a MOKÉP még a hetvenes években megvásárolta hazai forgalmazásra, engedélyszámot is kapott, akkor mégsem jutott el a közönséghez. Bennfentesek szerint a rendkívül prűd asszony hírében állt Kádár Jánosné (a néhai pártfőtitkár felesége) vétózta meg a premiert, aki férjével együtt mindig megnézte a bemutatás előtt álló legérdekesebb filmeket. Amikor Jancsó 65. születésnapja alkalmából 1986 tavaszán a budapesti Toldi moziban egyetlen napig vetítették a művész olasz filmjeit, a Magánbűnök, közerkölcsök az archívumban maradt. 1990 májusában végül a budapesti Broadway mozi tűzte műsorára. A Magyar Televízió Jancsó 70. születésnapja alkalmából szintén bemutatta a Mester olasz filmjeit: az összeállításból akkor már a Magánbűnök, közerkölcsök sem hiányzott. 


SALÒ KONTRA MAYERLING
Az 1970-es évek első felében egymástól függetlenül több olyan, nagy nemzetközi visszhangot kiváltott alkotás született, melyekben a szereplők a külvilágtól többé-kevésbé elkülönülve a testi élvezeteknek adják át magukat. Jancsó jelen alkotása mellett ezt a tematikát képviseli Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972), Marco Ferreri A nagy zabálás (1973), Pier Paolo Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) és Ósima Nagisza Az érzékek birodalma (1976) című filmje. A Salònak és a Magánbűnök, közerkölcsöknek még az alaphelyzete is hasonló: a főszereplők egy pazar kastélyban különféle szexuális élvezeteknek hódolnak. Jancsónál azonban a szexualitás féktelen tobzódása a hatalommal való szembeszegülés eszköze, hiszen „a szerelem bármilyen formája nem más, mint a szabad ember egyik aspektusa”, vagyis azt is mondhatnánk, hogy a magyar rendező filmjében még Pasolini korábbi alkotásai, Az Élet trilógiája szexuális felfogása érvényesül. Pasolini egyik utolsó nyilatkozatában mindenesetre arról beszélt, hogy magyar kollégája jobb filmjei jelentették a Salò egyik forrását.


ÍGY LÁTTÁK ŐK
„Rudolf trónörökös és aranyifjú társasága véget nem érő orgiákkal tiltakozik a Ferenc József-i monarchia bürokratikus rendje ellen. Szerelme, Vetsera Mária hermafrodita, s a nézők elmélyülten tanulmányozhatják a többedmagukkal folytatott szeretkezések bonyolult fiziológiai aktusát. A filmet az egyik legnagyobb francia forgalmazó egyszerre kilenc elegáns párizsi moziban és nyolc külvárosiban tűzte műsorra. A francia kritikák tisztelettel adóztak Jancsó kivételes tehetségének, a képek felszabadult szépségének, de lényegében fenntartással fogadták művét. A L'Express szerint »Szép, de üres és egy kissé hosszú«. Az élet iróniája, hogy éppen a jobboldali Le Figaro kritikusa teszi fel a kérdést: »Hol a Csillagosok, katonák alkotója? Olaszország nem hozott sikert a magyar rendező számára.«”
(Létay Vera: „Cannes, 1976”. In: Filmvilág 1976/12, 1976. június 15., 15–21. o.)


„…a film nem szerelmi történet, s a híressé vált kettős öngyilkosság sem kerül színre. Inkább egy kor ízlésvilága van jelen, dallamos valcerek, szép egyenruhák, mégse kosztümös történelmi filmről van szó. Egy közérzetről, egy fiú (a Dauphin) kínos érzéséről császári apjával szemben. Miután minden lehetőségét elvesztette, hogy apjával szemben érvényesüljön a hatalomban, a Dauphin a létét vonja kétségbe, méghozzá a számára egyetlen lehetséges módon: önmagát vonja kétségbe, nevetségessé téve saját hivatalos fiúi szerepét. […] A Magánbűnök, közerkölcsök olyan pillanatban készült, amikor a nyugati filmgyártás a leginkább engedett a kommerciális igényeknek, Jancsó mégis ekkor készítette talán legszabadabb, legfüggetlenebb filmjét, melynek utalásai, szimbólumai félreérthetetlenek, ezzel is bizonyítva az alkotó szellemi és művészi szilárdságát, állhatatosságát.”
(Giacomo Gambetti: „A történelem gúnyt űz az emberekből?” Székely Éva fordítása. In: Filmvilág 1981/12, 5–8. o.)


„Ne szépítgessük a dolgot: ez szexfilm, annak is meglehetősen unalmas. A blőd mayerlingi tragédiából kihámozott parabola-tézis – Rudolf trónörökös a testi szerelem zabolátlan és a legszélsőbb végletekig vitt gyakorlatát mint forradalmi tettet szegezi szembe atyja, I. Ferenc József áporodott autokráciájával – igazán csak fügefalevél egy ormótlan szándékon, mely távolról sem Jancsóra, inkább megrendelőire vall: a film legyen eladható a nyugati piacon. E feltehetően diktátumszerű elvárás kedvéért a rendező »elfelejtette« saját stílusát, vágástechnikáját, a színészvezetéssel kapcsolatos elgondolásait, egyszóval mindazt, ami megérdemelten világhírűvé tette…”
(Kornis Mihály: „A történelem csinos rabszolgái”. In: Filmvilág 1986/5. 3–8. o.)


„Most azt akkor hagyjuk is, hogy Jancsó Miklós napra pontosan 125 évvel Rudolf trónörökös halálának a napján távozott el – bár merő misztikum nyilvánvalóan. Ám a Rudolfról és viselt dolgairól, ne szépítsük, a szerelem bukásában világmegváltó vagy legalább embert megváltó, s mint ilyen kőharapó erejéről 1975-ben készített filmje egy szemernyit nem volt misztikus – csak nekünk, szerencsétlen magyaroknak, akiket azzal etetett a korabeli sajtó, hogy ez bizony pornófilm. Kellett vagy tíz év, mire ez a szerencsétlen filmmű elvergődött a Filmmúzeum éjszakai előadásaiig, s addig csak dagadt a legendája. A mű valójában hatvannyolc bukásának, a szerelem bukásának gyönyörűen megverselt halálos végű látomása. A hatvanas-hetvenes évek mifelénk azzal teltek a moziban, hogy mindenki mindenfélét belelátott mindenbe. Ez a film ékes bizonyítéka annak, hogy ez a gyakorlat fölösleges volt: Jancsó mindig egyenesen fogalmazott. Itt is, amikor azt mondta, hogy a szerelem nem emészti fel önmagát, hanem adott esetben eltiporják.”
(Magyar Narancs: Jancsó Miklós 5 legjobb filmje) (A napra pontossághoz csupán annyit, hogy Rudolf január 30-án, Jancsó pedig január 31-én halt meg. – A bloggazda)


ÍGY LÁTTAM ÉN
„Úgy vigyorog, mint akit baszni visznek” – elnézést a vulgáris felütésért, de leghamarabb ez a szólás jut eszembe Jancsó filmje láttán. Mentségemre legyen mondva, hogy a vigyorgó szereplőket általában tényleg „oda” is viszik. Ha már szóba hoztam, bevallom, hogy ez a szinte megállás nélküli kacagás engem egy idő után kissé idegesített. Oké, kapiskálom, hogy mit kell érteni rajta, de némely szereplő (például Sáfár Anikó) esetében ez az önfeledt vidámkodás néha egyenesen erőltetettnek tűnt. A filmbeli orgiába sem mindig tudtam belelátni a Hatalom elleni provokatív lázadást, sokkal inkább asszociáltam a modern kor úri gyerekeinek féktelen bulijaira, ahol a piától a szexig minden csak azért történik meg, mert miért ne, és az egész mögött nincs semmi lázadás, semmi pozitív provokáció, gyakran még hedonista életöröm se, egyszerűen csak az „Így mulat egy magyar úr” pökhendi gesztusa érződik. Ezzel a kis vargabetűvel csupán arra szeretnék utalni, hogy Jancsó filmjének megítélése se pró, se kontra nem egyszerű eset. Már csak azért sem, mert paradox módon a fentebb leírtak igazából a film erényeit jelentik. Az első harminc év Jancsó-filmjei között ugyanis nincs még egy, amelyben ennyi jókedv, ennyi mosoly, ennyi felszabadultság lenne, és amelyben ennyire elválna egymástól a mondanivaló és a képi megvalósítás. A Magánbűnök, közerkölcsök valóban nézhető szimpla szexfilmként is, de ha akarjuk, megláthatjuk benne a mélyebb tartalmakat is. Kornis fentebb idézett kritikájában lehet némi igazság, mert néhány elejtett alkotói megjegyzés, a témaválasztás és egynémely motívum (Mary mint hermafrodita, fajtalankodás a pulykákkal) valóban arra utal, hogy Jancsó a kereskedelmi szempontokat sem hagyta figyelmen kívül (bármennyire is tagadta, hogy érdekelte volna a nemzetközi piacra való kijutás), mindazonáltal az mindenképpen a javára írandó, hogy akkor tette le a voksát az erotika művészi megközelítése mellett, amikor már egyértelműen a kereskedelmi célú erotika hódított a nemzetközi filmbörzén.


Nevesítve a dolgot: az erotikát illetően a Magánbűnök, közerkölcsök sokkal inkább Walerian Borowczyk (Erkölcstelen mesék, 1974), semmint Just Jaeckin (Emmanuelle, 1974) nyomdokain halad. Az már megint egy érdekes ellentmondás, hogy ami a gondolati mélyrétegeket illeti, Jancsó alkotása mégis inkább az Emmanuelle álfilozófiai közhelyeivel mutat párhuzamot. Oktalanság lenne a hiteles(nek mondott) történelmi tényeket számon kérni, hiszen Jancsó mindig is hangsúlyozta, hogy művei áltörténelmi parabolák, és bár itt szemmel láthatóan a mayerlingi eset jelentette a kiindulópontot, mégsem az egykori események rekonstrukcióját látjuk. A problémát inkább az erotika értelmezése jelenti, és még csak nem is abban az értelemben, ahogyan az fentebb a Saló kontra Mayerling alfejezetben olvasható. A szexuális kicsapongások ábrázolása (például mozgóképen) lehet ugyan forradalmi tett (bár ebben Jancsó már egyáltalán nem volt úttörő, legalábbis nemzetközi viszonylatban), a magán- (és köz)életben azonban a csoportszexben kicsúcsosodó arctalan szexualitás szerintem sokkal inkább bizonyítja az ember ösztönlény, mint forradalmár mivoltát. A magam talán nyárspolgári gondolkodásmódjával azt is mondhatnám, hogy nem az a baj, hogy vannak tabuk, hanem inkább az, hogy mik azok. A Magánbűnök, közerkölcsök jelentősége mindazonáltal elsősorban mégis a szexualitás tabuktól mentes ábrázolásában keresendő, abban a szemléletben, amely a testiséget pozitív tartalommal ruházza fel, bűntudat helyett az öröm fogalmát társítja hozzá. A hatalom, az elnyomás és a lázadás örök témáit illetően azonban elmarad a legjelentősebb Jancsó-filmek mögött. Giacomo Gambetti szóhasználatát kölcsönözve: egy könnyed valcer a fajsúlyos oratóriumok között.


Magánbűnök, közerkölcsök (Vizi privati, pubbliche virtù, 1976) – színes, olasz–jugoszláv erotikus filmdráma. Játékidő: 104 perc. Jancsó Miklós és Giovanna Gagliardo történetéből a forgatókönyvet írta: Giovanna Gagliardo. Operatőr: Tomislav Pinter. Zene: Francesco De Masi és Cseh Tamás. Díszlet: Zeljko Senecic és Maria Paola Maino. Jelmez: Aldo Buti és Maria Paola Maino. Vágó: Roberto Perpignani. Rendező: Jancsó Miklós. Szereplők: Balázsovits Lajos (a trónörökös), Laura Betti (Therese, a dajka), Franco Branciaroli (a herceg), Therese Ann Savoy (Mary), Pamela Villoresi (Sofia), Ivica Pajer (a tábornok), Demeter Bitenc (a herceg apja). Producer: Giancarlo Marchetti és Monica Venturini. Gyártó: Filmes Cinematografica, Jadran Film. Bemutató: 1976. május 6. (Olaszország), 1990. május 3. (Magyarország).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – RAMON NOVARRO: A NÉMAFILMEKTŐL A HALÁLSIKOLYIG

A mexikói származású Ramon Novarro (1899–1968) a némafilmkorszak egyik legnagyobb férfi sztárja volt, aki Rudolph Valentino halála után Hol...