Jókai Mór Szegény gazdagok című regénye 1860-ban jelent meg először. A szerző egyik legnépszerűbb könyvéről van szó, így nem csoda, hogy elsőként ezt filmesítették meg 1915-ben. Az adaptációt a magyarok kezdeményezték és pénzelték, de technikai okokból a film teljes egészében német stábbal készült el. Az ősbemutatót Budapesten tartották: az ötfelvonásos némafilm nagy tetszést aratott, és elindította a Jókai-filmek gyorsan bővülő sorát. (Sajnos a mű nem maradt fenn az utókor számára.) A következő évben az amerikai J. Farrell MacDonald forgatott egy némafilmet a regényből The Iron Will (A vasakarat) címmel: Henriettet Vera Sisson, Fatia Negrát G. Raymond Nye, Szilárdot José Ruben alakította. (Nem találtam nyomát annak, hogy ez a film eljutott volna Magyarországra, és részletesebb infóim sincsenek róla.) A Szegény gazdagok első hangosfilmváltozata 1938-ban született meg Csepreghy Jenő rendezésében, Uray Tivadar és Szeleczky Zita főszereplésével. Ez is kedvező fogadtatásban részesült, egyes kritikusok az addigi legjobb Jókai-adaptációnak nevezték. A Bán Frigyes által 1959-ben rendezett negyedik verzió a regény egyetlen színes filmváltozata. (Ezt azért érdemes kiemelni, mert még a hatvanas években is inkább a fekete-fehér filmek domináltak a magyar filmgyártásban.) A szocialista filmkritikusok többsége fanyalgott az új film láttán, a közönségnek viszont nagyon tetszett, amit 1973-as felújítása, illetve gyakori televíziós bemutatása is bizonyít. Az állami vezetés is számított a sikerre, ezért az 1956-os forradalomban megrongálódott budapesti Vörös Csillag mozi 1959. december 24-én a Szegény gazdagokkal nyitotta meg a kapuit. A filmet a premiert követően elsőként Csehszlovákia, NDK, Lengyelország, Irak és Argentína vásárolta meg moziforgalmazásra. 1996-ban a Népszabadság toplistát állított össze minden idők legnépszerűbb magyar filmjeiből a nézőszám és a jegybevétel alapján. Ebben a rangsorban Bán filmje a kilencedik helyet foglalta el 5 895 000 nézővel és 22 370 000 forint jegybevétellel.
A CSELEKMÉNY
A XIX. században járunk. Fatia Negra a bandájával kirabolja egy nyitott hintó utasait: a zsákmány legértékesebb darabját, „a fekete ékszer”-t egyenesen a kocsiban utazó idős dáma füléből tépik ki, az asszony férjét pedig megölik. Ezalatt a Lapussa-házban nagy a sürgés-forgás. Bár az öreg családfő, Demeter évek óta ágyhoz kötött beteg, most mégsem miatta, hanem csodaszép unokája, Henriette miatt kell orvost hívni. A doktor megállapítja, hogy a kisasszony – feltehetően a rosszul tisztított rézedények miatt – mérgezést szenvedett. Pedig nagyon oda kellene figyelni ezekre az edényekre, mert a fiskális úr fiatal segédje, Vámhidy Szilárd is épp ugyanezzel a kórral nyomja az ágyat. Mindenki fölöttébb furcsának tartja ezt a véletlen egybeesést, de okát senki nem tudja. Egyvalaki mégis: Henriette öccse, Kálmán. A fiú beoson nővére szobájába, ahonnan kitiltották, és odaadja testvérének Szilárd ajándékát, egy gyönyörű cserepes virágot. A lány fél a lelepleződéstől, ezért szeretné megkérni Kálmánt arra, hogy vigye vissza Szilárdnak a tőle kapott szerelmesleveleket. Mielőtt átadhatná neki, belép a szigorú Klementin néni, és kizavarja a fiút. Henriette ekkor másképp próbálkozik. Engedélyt kér arra, hogy a család régi barátja, a korosabb Margari bejöhessen hozzá, és felolvasson neki. Margarit kéri meg, hogy a levélcsomót adja oda Kálmánnak, aki már tudja, mit kell tennie vele. Margari buzgón bizonygatja a hűségét, majd első útja az ágyban fekvő Lapussa Demeterhez vezet. Az idős férfi szeretné megkapni a kompromittáló leveleket, elvégre unokája jövendőbelijéül a dúsgazdag Hátszegi bárót szemelte ki, Margari azonban közli, hogy a levélkéknek ára van…
A felépült Henriettet a nagyapja magához hívatja, és felszólítja, hogy nyúljon a párnája alá, és vegye ki, amit ott talál. A lány azonnal megismeri a levélcsomagot. Nagyapja két órát ad neki arra, hogy döntsön: vagy hozzámegy Hátszegihez, és méltóságos báróné lesz belőle, vagy zárdába kell mennie, a titkos szerelmi levelezést bonyolító Kálmánnak egy szigorú nevelőintézetbe, a gaz csábítónak, Vámhidy Szilárdnak pedig tömlöcbe. Két óra elteltével Henriette újra megjelenik nagyapjánál, és közli az elhatározását: kész feleségül menni a báróhoz. Rögtön alá is íratják vele a házassági szerződést, melyet Hátszegi már korábban szignált. Az ügyletet intéző Sipos ügyvéd még valamit kér a kisasszonytól, mégpedig azt, hogy Szilárd érdekében vesse papírra azt a titkos jelszót, amely a fiatalembert is meggyőzi arról, hogy kedvese szabad akaratából választotta a házasságot. Henriette teljesíti a kérést. Vámhidy csalódással veszi tudomásul a történteket, és nagy elhatározásra jut: nem ügyvéd lesz, hanem bíró, mert vádlókra most nagyobb szükség van, mint védőkre. Hátszegi ifjú feleségével hazaindul a birtokára. Útközben megállnak pihenni egy fogadóban. Henriette ekkor hall először a környéket rettegésben tartó Fatia Negráról, és találkozik a szépséges Anicával is, akiről azt beszélik, hogy az álarcos bandita szeretője. Kisebb csetepaté támad a fogadóban, aminek Hátszegi a fizikai erejével vet véget. Ez elbűvöli Henriettet, akinek jólesik a báró figyelmessége és tapintata is. Hátszegi nem akarja erőszakosan érvényesíteni férji jogait, hajlandó megvárni, amíg a felesége őszintén megszereti. Erre újabb alkalom kínálkozik, mert Henriette kérésére beleegyezik abba, hogy rendbe hozzák az évek óta bezárt iskolát, hogy a parasztgyerekek írni-olvasni tanulhassanak.
Hamarosan megtudjuk, hogy a mendemondák igazak, Anica valóban Fatia Negra titkos szeretője. A gyönyörű nő azonban arra gyanakszik, hogy nem ő az egyetlen. Hitetlenkedve hallja, hogy a bandita már három napja visszatért a környékre, mégsem kereste őt. Lehetséges, hogy volna még valakije? Anica csalhatatlan női ösztönével ráérez az igazságra. Fatia Negra ugyanis a bivalyerős Juon Táre feleségére, a szép Mariorára vetett szemet. A férj egy hétre a nyájjal együtt a hegyekbe megy, s asszonyát Ursus, a megszelídített barnamedve védelmére bízza. Anica véletlenül tudomást szerez arról, hogy Fatia Negra különösen erős mérget kért az egyik öregasszonytól, akit azzal nyugtatott meg, hogy nem ember, hanem medve ellen akarja használni a szert. Rögtön megérti, hogy szeretője valójában Mariorát akarja megkapni, és célja elérése érdekében meg akarja ölni a házőrző medvét. Azonnal Mariora házához lovagol, és megosztja vele a gyanúját. Az asszony megfúj egy kürtöt, hogy jelezze férjének az őt fenyegető veszélyt. Juon azonnal elindul hazafelé. Közben a háznál valóban megjelenik Fatia Negra, és azt akarja, hogy Mariora eressze be őt. Amikor a nő emlékezteti arra, hogy a férfi Anicának fogadott hűséget, a bandita azt válaszolja, hogy ezt csupán az álarc ígérte a szeretőjének, és nem ő maga. A becsapott Anica bosszút esküszik Fatia Negra ellen, aki birokra kel a hazaérkező Juonnal. Egyikük sem bírja legyűrni a másikat. A küzdelem hevében a szakadék szélére kerülnek, és a mélybe rántják egymást. Vajon ezzel beteljesedett a bandita végzete?
KI VOLT FATIA NEGRA?
Ahogyan például Tímár Mihálynak Az aranyemberben vagy Berend Ivánnak a Fekete gyémántokban, úgy Fatia Negrának is volt valós modellje, mégpedig Nopcsa László báró (1794–1884), Hunyad megye főispánja. Jókai 1858-as erdélyi útja során ismerte meg Fatia Negra legendáját. Már akkoriban azt suttogták, hogy az álarcos rabló maga Nopcsa, de senkinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy nyilvánosan is megvádolja a nagy hatalmú főispánt. A világosi fegyverletétel után külföldre távozott Horváth Mihály püspök Genfben adta ki a Magyarország függetlenségi harcának története című könyvét, amelyben Nopcsáról is megemlékezett: „Ezen férfiú a külső míveltség, kitűnő tulajdonok és a legaljasabb, sőt iszonyú titkos bűnök gyanújával terhelt jellem legkülönszerűbb vegyítékét egyesítette magában... A fényűzést, amelyben élt, középszerű birtoka félig sem fedezheté, adóssággal mégis köztudomás szerint nemigen volt megterhelve. A sószállítás egyedárusításának egy neme, s az egész megye lakosságának törvénytelen ingyenmunkával való zsarolása bár szép nyereményt adott, kulcsul mégsem szolgálhatott az udvarában honos pazar fényűzés megfejtésére. E kulcsot több hitelt érdemlő személyek abban találták, hogy rablótársulatokkal állott összeköttetésben, azoknak titkos fővezére, orgazdája volt. A bűneire vonatkozó hírek néha olyan hangosakká, az ellene táplált gyanú oly súlyossá lőn, hogy dacára hatalmas pártfogásának, melyet kancellár bátyjában az udvarnál bírt, ellene egy párszor vizsgálat rendeltetett.” Nopcsa kastélya Hátszegen volt: ezen a környéken Fatia Negra „csupán” rabolt és fosztogatott, az arannyal kapcsolatos ügyleteit Abrudbánya, Verespatak és Zalatna vidékén folytatta.
A püspök arról is írt, hogy mindazok, akik megpróbálták felderíteni Nopcsa üzelmeit, rejtélyes balesetekben elhunytak, vagy egyszerűen csak nyomuk veszett. A kötet oly nagy érdeklődést keltett, hogy idővel új kiadásban is megjelent. A főispán fia, Nopcsa Ferenc báró – ha lehet így fogalmazni – helyreigazítást kért a szerzőtől, aki azonban kijelentette, hogy nem légből kapott híreket tett közzé, hanem információit a vele száműzetésben lévőktől szerezte, így például Teleki László gróftól. Horváth szerint egyébként Nopcsa Ferenc is hallotta az apjáról keringő pletykákat. Mindazonáltal a püspök úr helyt adott a könyv második kiadásában annak a nyilatkozatnak, amely az Ellenzék című lap 1884. január 14-i számában is megjelent: „A folyó 1865. évben megjelent és püspök Horváth Mihály által írott Magyarország függetlenségi harcának történetében az I. kötet 53. lapján egy kósza és alaptalan híreken épült nyilatkozat jelent meg, mely nemes Hunyad megye volt főispánja, báró Nopcsa László úr becsületét éppen oly érzékenyül, mint méltatlanul sérti. Alulírottak, kik az 1848. év előtti körülményekkel ismeretesek voltunk és vagyunk, mellőzve Nopcsa Lászlónak az 1848. május 15-én Balázsfalván tartott gyűlésen tett megjelenését, s azon előtti ismeretesebb indokokat, melyek őtet az ottani megjelenésére vezényelték, s talán kényszerítették, az említett cikkben foglalt állításokat levegőből vett kósza híreknek nyilvánítjuk. Nopcsa László tudtunkra sem hivatalos, sem magánéletében semmi olyat nem követett el, mi a becsület és lovagiasság rendszabályaival ellenkezésben lett volna, annak okáért, midőn ezen lelkiismeretes meggyőződésünkön épült nyilatkozatunkat megtesszük, csakis az igazságszeretetnek és méltányosságnak hódolunk. – Kelt Kolozsvárt, 1865. december 9. B. Bornemissza János m. p. k. kormányszéki tanácsos, gr. Mikó Imre m. p., gr. Bánffy Miklós m. p., Kun Kocsárd m, p., b. Kemény Ferenc m. p., gr. Gyulay Lajos m. p., b. Apor Károly m. p., Komáromi György m. p., Barcsai László m. p."
Maga Jókai azonban úgy szóban, mint írásban tagadta, hogy Fatia Negra modellje Nopcsa László lett volna. Erről is terjengett egy anekdota, mely szerint egyszer maga a főispán kereste fel az írót, elővette a pisztolyát, és ezt mondta: „Fejezze be a regényét, de a Nopcsa családnak hagyjon békét!” Többen is úgy vélik, ez az oka annak, hogy a regényből nem derül ki egyértelműen Hátszegi és a bandita azonossága, ami viszont az 1959-es filmben kétséget kizáróan bebizonyosodik. Fatia Negra egyébként 1853-ban hirtelen eltűnt, soha többé nem hallottak róla. Ezt sokan azzal magyarázták, hogy Nopcsa bátyja, Elek akkor folyamodott bárói címért. A bécsi udvar nem osztogatta ész nélkül a rangokat, a kinevezések előtt „lekádereztek” mindenkit, ezért Nopcsa László is jobbnak tartotta, ha felhagy a bűnözéssel Elek felemelkedése érdekében, mert abból talán ő is hasznot húzhat majd. Pedig azt beszélik, alvezérével, Makray alispánnal még a tulajdon feleségét is kiraboltatta. Igaz, Nopcsa amúgy sem volt a házastársi hűség mintaképe, mert első számú bűntársa szépséges szeretője, Boricanu Marika volt. Nopcsa kilencvenéves korában hunyt el végelgyengülésben. Bűnei miatt állítólag élete végéig lelkiismeret-furdalás gyötörte. Vannak viszont olyan elméletek is, hogy Fatia Negra modellje nem Nopcsa báró, hanem a híres magyar betyár, Sobri Jóska (1810–1837) volt, akit sokan egy másik nemesemberrel, Vay gróffal azonosítottak. (A gróf keresztneve a múlt század első évtizedeiben megjelent újságokban általában József, a modernebb források azonban Károlyként említik, sőt a Magyar Néprajzi Lexikonban már Vay Ádám néven szerepel.) A legendák szerint a tékozló Vay gróf akkor tűnt el, amikor Sobri megkezdte működését. Senki nem tudta, merre jár, ám Sobri halála után dúsgazdagon visszatért. A személyazonosság bizonyítékaként említették azt is, hogy Sobrit egy kard megsebezte a homlokán, és bennfentesek tudni vélték, hogy Vay gróf a hajával egy ugyanilyen heget próbált mindig eltakarni a homlokán. Fatia Negra és Sobri azonosságát támasztaná alá az a tény, hogy Sobri halálának Eötvös Károly által leírt története egyes részleteiben feltűnően hasonlít a Jókai-regény azon részére, amelyben Fatia Negra kerül szorult helyzetbe. Úgy Sobri, mint Fatia Negra öngyilkos lett. Bár Jókai nem plagizálhatta Eötvöst, mert a Szegény gazdagok jelent meg hamarabb, de valószínű, hogy ismerte azokat a forrásokat, amelyeket Eötvös is felhasznált. Mindenesetre jómagam azt tartom valószínűnek, hogy Jókai – Tímár Mihályhoz hasonlóan – Fatia Negra alakjában sem egyetlen személyt írt meg, hanem több valós modell jellemzőiből teremtette meg az álarcos bandita figuráját.
AZ 1915-ÖS FILMVÁLTOZAT
Jókai regényeinek megfilmesítésére először a dán Nordisk Film kötött opciós szerződést a könyveket kiadó Révai testvérekkel. A világpolitikai helyzet drámai változásai miatt a cég belátható időn belül nem látott lehetőséget arra, hogy eredeti elképzelései szerint lásson hozzá az író műveinek filmre viteléhez, ezért lemondott az opcióról. A jogokat a berlini Max Cantor Filmkölcsönző Vállalat szerezte meg a budapesti Omnia Filmpalota tulajdonosaival társulva. Elsőként a Szegény gazdagokat választották ki megfilmesítésre. A forgatókönyvet a tervezett film rendezője, Walter Schmidthässler írta, aki – a Színházi Élet szerint – magyar származású volt. A Pesti Napló 1915. október 10-i száma arról tudósított, hogy Fatia Negrát a szintén magyar származású Josef Klein, a női főszerepet (feltehetően Henriettet) pedig Max Reinhardt társulatának híres színésznője, Leopoldine Constantin fogja játszani. Később a Színházi Életben (1915. XI. 14.) megjelent kritika ugyanezekben a szerepekben már [Hermann] Seldeneck és [Irmgard] von Hansen alakítását méltatta, így feltehetően a forgatás előtt színészcserére került sor. Sajnos a korabeli magyar lapok a külföldi produkciók esetében legfeljebb csak a rendező és egy-két ismertebb színész nevét emelték ki, s mivel tudomásom szerint a film is elveszett, ezért nem sikerült a részletes stáblista nyomára akadnom. (Az IMDb és az on-line filmes adatbázisok még annyit se tudnak e film alkotóiról, mint amennyit én kiderítettem.) A kortárs újságírók a gyártók maximalizmusra való törekvésével magyarázták, hogy a Szegény gazdagok első filmváltozata javarészt Németországban készült, a Deutsche Bioscope filmgyár korszerű műtermeiben, a filmgyártás terén nagyobb tapasztalatokkal rendelkező német stáb munkájának eredményeként. Állítólag a szóba jöhető magyar művészek szerződéses kötelezettségei nem tették lehetővé, hogy hosszabb időre elkötelezzék magukat ehhez a filmhez, s ami a technikai részt illeti, a hazai filmkészítés még gyerekcipőben járt akkor.
Az Ujság 1915. november 12-i száma szerint magyar szakemberek tanácsai segítettek abban, hogy a németek autentikus produkciót készíthessenek. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya (Néprajzi Múzeum) jelmezeket, készleteket, népéleti tárgyakat bocsátott a német stáb rendelkezésére. A Budapesti Hírlap ugyanezen a napon megjelent száma viszont egy-két apró részletet másképp ismertet. Így például arról ír, hogy „magyar írók jelenetezték a regényt” (vagyis mégsem Schmidthässler volt a forgatókönyvíró?), illetve a díszletek és jelmezek vonatkozásában arról számol be, hogy „kiváló magyar festők – a Néprajzi Múzeum tudósainak segítségével – tervezték a díszleteket, a ruhákat, és gondoskodtak a tökéletes korhűségről s a legjelesebb német mozirendező mellett kiváló magyar művészek gondoskodtak a magyarosság tökéletes épségéről”. Mindkét lap úgy tudja, hogy csak a belsők készültek a berlini filmgyár műtermeiben, a külsőket magyar helyszíneken vették fel. (Erdély akkor még Magyarországhoz tartozott.) A Pesti Hírlap 1915. november 12-i számában azt olvashatjuk, hogy az erdélyi jeleneteket valóban Erdélyben forgatták, míg a Színházi Életnek a filmmel foglalkozó különszáma szerint a Harz hegységben kerültek filmszalagra „az erdélyi határszélen” játszódó képsorok. Az ötfelvonásos némafilm összesen százezer koronába került. Bemutatását eredetileg 1915 decemberére tervezték, de a forgatás olyan jó ütemben haladt, hogy a film Budapesten már november közepén a nézők elé kerülhetett. A kísérőzenét a Vígszínház karnagya, Stephanides Károly írta, s ehhez állítólag felhasználta Bartók Béla erdélyi népdalgyűjtését is. A Szegény gazdagok oly nagy sikert aratott, hogy az előzetes műsortervet megváltoztatva prolongálni kellett az Omniában. A lelkes kritikák is hozzájárultak a film kiugró sikeréhez, amelyhez foghatót addig csak Kertész Mihály alkotása, A tolonc (1915) ért el.
AZ 1938-AS FILMVÁLTOZAT
A Szegény gazdagok második, 1938-as filmváltozata a negyedik hangosfilm volt a Jókai-adaptációk sorában, de még fekete-fehérben forgatták a Mester-Film produkciójaként. A forgatókönyvet Eszterhás István írta. Csepreghy Jenő rendező alighogy befejezte az Uz Bence (1938) című alkotását, máris hozzálátott a Szegény gazdagokhoz. A két film szereposztásában vannak átfedések (Szeleczky Zita, Szilassy László, Mály Gerő), az állatszereplő, a barnamedve pedig ugyanaz. Az állatot az Uz Bencében Kántor úrnak hívták, és könnyen idomíthatónak bizonyult, pedig bort is itattak vele, sőt táncolnia is kellett. Szereplése oly nagy tetszést aratott, hogy Szalontai Kiss Miklós producer állítólag külön kérte Eszterhástól, hogy a Szegény gazdagokban egyébként is szereplő medve, Ursus a film forgatókönyvéből se maradjon ki, hogy a „sztár” újabb szerephez jusson. Uray Tivadar, Tompa Sándor és a debütáló Lukács Margit mézeskaláccsal és amerikai mogyoróval etették az állatot, aki hálája jeléül a Jókai-film forgatásán is engedelmesen viselkedett. Az egyik legnehezebb és legizgalmasabb jelenet Fatia Negra és Juon Táre küzdelme volt. A Juont alakító Tompa Sándor erre így emlékezett vissza: „A szakadék kulisszáit a műteremben építettük fel, Uray Tivadarral felálltunk a hegyibe s birokra keltünk. A szakadék alját természetesen jól kipárnázták, hogy amikor a film szerint lezuhanunk, meg ne üssük magunkat. A felvétel vérfagyasztóan jól sikerült, viszont a párnázás ellenére is alaposan megütöttük magunkat, öt métert zuhanni bizony nem nagy mulatság.” (Tompa a Brassói Lapok 1938. december 24-i számában, egy másik interjúban már úgy nyilatkozott, hogy a verekedési jelenetet végül a Kékesen forgatták, ahol egy gumival kipárnázott négyméteres szakadékba esett a partnerével. Mindkettőjük helyére szerződtettek kaszkadőrt, de nem volt rájuk szükség, mert Tompa – Urayval együtt – vállalta a zuhanást is.) A titkos barlangi pénzverde megépítéséhez a stáb több mint száz mázsa cementet és gipszet használt fel. A külsők többségét Tatán forgatták, ahol több száz statisztát is szerződtettek, köztük gyerekeket. Ők a forgatás után örömmel keresgélték az utcákon szétszórt réztallérokat, amelyek Fatia Negra aranyait helyettesítették: ezek a történet szerint egy szakadt zsákból az útra hullanak.
Két hónapig tartott a forgatás, melyet a Budapesti Hírlap 1938. október 20-i száma szerint néhány nappal korábban fejeztek be a nagy bál jelenetével. Az Esti Kurír 1938. október 15-i száma viszont azt közölte, hogy az utolsóként felvett jelenet Fatia Negra halála volt, s ahogy ez filmszalagra került, kis házi ünnepség keretében befejezettnek nyilvánították a forgatást. A kísérőzene rögzítéséhez száztagú szimfonikus zenekart szerződtettek. Az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság 190/1939. eln. számú jegyzőkönyvében engedélyezte a Szegény gazdagok külföldi forgalmazását. A dokumentum a filmet kilencfelvonásosnak és 2226 méter hosszúnak írta le. (A MaNDA adatbázisában 1979 méter szerepel!) A film 1938. december 22-én került a közönség elé, egyszerre három fővárosi moziban: a Décsiben, a Kamarában és az Átriumban. A díszbemutatót az előző napon a Fórum moziban tartották, ahol megjelent Eszterhás István, Csepreghy Jenő, Uray Tivadar, Szeleczky Zita, Szilassy László és Lukács Margit is. A filmszínház a teljes bevételt a Horthy Miklósné Nyomorenyhítő Alap számára ajánlotta fel. A lelkes kritikák lényegét Az Est (1938. dec. 23.) kritikusának szavaival foglalhatjuk össze: „…ez a legjókaibb Jókai-film az összes eddig elkészült Jókai-filmek között. […] Tökéletes a környezet rajza, úgy játékban, mint felvételben hamisítatlan a romantikája, és stílszerű és korszerű a filmben maga a színészi játék…” A közönség érdeklődése azonban a vártnál szerényebb lehetett, mert a lap 1939. január 3-i száma dorgálásban részesítette a publikumot: „Komoly szemrehányást teszünk a pesti közönségnek, hogy ezt a legjobb magyar Jókai-filmet nem részesíti kellő figyelemben. Bátran elhiheti a nagyra becsült olvasó, hogy nem bánja meg, ha megnézi, sőt...” Az 1939 júniusában megrendezett lillafüredi filmhéten a Szegény gazdagok megkapta ifj. Horthy Miklós díját. A Film, Színház, Muzsika egyik olvasója 1959-ben, a készülő színes változat kapcsán felvetette az 1938-as verzió felújításának ötletét. A lap munkatársa azt válaszolta, hogy erre nincs lehetőség, mert a film elveszett, de alacsony színvonala egyébként sem indokolná a felújítását. (Később kiderült, hogy a film mégis megmenekült a pusztulástól.)
AZ 1959-ES FILMVÁLTOZAT
A rendező
Bán Frigyes háromszoros Kossuth-díjas (1950, 1952, 1954) magyar filmrendező 1902. június 19-én született Kassán. Hivatalos neve: Beller Frigyes Sándor. Szülei: Beller Károly és Groh Emília. A rendező így idézte fel a gyermekéveit: „Hároméves koromban parádés kocsis akartam lenni, s azt is tudom, miért: vonzott a szép pitykés ruhájuk, no meg a lovak. Kamaszként a vándorcirkusz lovai körül őgyelegtem, aztán beiratkoztam a hadapródiskolába, megint csak az egyenruha kedvéért. A történelem – szerencsére – megakadályozta, hogy katona legyek.” Életrajzírói szerint a fiatal Bánt annyira elvarázsolták a némafilmek, hogy húszéves korában elhatározta, nem katonatiszt lesz, hanem filmrendező. A valóságban ez persze nem volt ilyen egyszerű: az első világháború alaposan átrendezte Európa térképét, a hadapródiskola megszűnt, a katonai karrier lehetősége elúszni látszott. Bán Miskolcra költözött, befejezte a középiskolát, utána Budapestre jött. Itt megismerkedett Bolváry Géza filmrendezővel és feleségével, Mattyasovszky Ilona színésznővel. A házaspár hozta őt össze Deésy Alfréddal, aki a rendezés mellett színészképzéssel is foglalkozott. Deésy megkedvelte Bánt, és fontos szerepet bízott rá a Bolond Istók (1921) című Petőfi-adaptációjában. Ezt követően Lajthay Károly A három pofon (1923) című filmjében játszott. Mivel akkoriban még nem létezett szervezett rendezőképzés, elegendő volt, ha valaki asszisztensként a gyakorlatban leste el a szakma fortélyait. Bán sok mindent csinált a filmkészítés világában, de a húszas évek nem volt túl jó időszak a hazai filmgyártásban, s úgy tűnt, hogy álmáról le kell mondania. Édesanyja betegsége miatt 1929-ben még Kassára is visszatért. A hangosfilmgyártás beindulása – és újabb szakmai barátságok – tették lehetővé, hogy a fiatalember visszatérjen a filmvilágba, és ott megvesse a lábát. Balogh Béla mellett nemcsak a rendezői szakma titkait ismerhette meg, hanem a vágás folyamatában is részt vehetett. 1939-ben kapott lehetőséget először a rendezésre: a Mátyás rendet csinál című alkotásában a hazai színjátszás olyan jelentős személyiségei játszottak, mint például Berky Lili, Feleki Kamill, Lukács Margit és Mály Gerő.
1945-ig bezárólag Bán több mint egy tucat filmet forgatott, köztük a Háry Jánost (1941) Páger Antal és Dajka Margit főszereplésével, illetve az Egy éjszaka Erdélyben (1941) című vígjátékot, amelyben Páger mellett Szeleczky Zita, Lázár Mária és Mezey Mária játszott fontos szerepeket. Ez utóbbi film képviselte hazánkat az 1941-es velencei filmfesztiválon, ahol díjat is nyert. Az ötös számú őrház (1942) című alkotását egy svájci filmfesztiválon mutatták be. Bán nevéhez fűződik a Bolgár–magyar rapszódia (1944) című film is, amelyet egyes források az első magyar–bolgár koprodukcióként említenek, de ez így nem teljesen igaz. Az opusz ugyanis párhuzamosan készült A tenger leánya (1943) című magyar–bolgár filmmel, és végül az került hamarabb a mozikba. Nem jutott el viszont a filmszínházakba Bán első filmje 1945 után, a Tamási Áron regénye alapján forgatott Mezei próféta (1947), amelynek női főszerepét a Nyugaton később figyelemre méltó karriert befutott Bartók Éva játszotta igazi nevén, Szőke Évaként. Tamási még a film bemutatása előtt a Színház című lapban éles hangú kritikát fogalmazott meg a rendezőről és a női főszereplőről, akik a következő lapszámban reagáltak az őket ért vádakra. Bán például így vágott vissza: „…egy másik nagynevű írónk, aki hosszabb stúdiumok után nemcsak megírt, hanem gyártott is néhány filmet, egyszer sem mulasztotta el, hogy a forgatókönyv megírásához szakembert vegyen maga mellé. Azért, mert mint ő maga mondta, más írni és más – filmet írni. És ez itt a legnagyobb igazság.” A pengeváltásnak egyébként nem sok értelme volt, mivel a Mezei prófétát még a premier előtt betiltották. 1948-ban készült el – szintén Bán rendezésében – az államosított magyar filmgyártás első produkciója, a Talpalatnyi föld, amelyet külföldön is jól fogadtak. Kiindulási alapjául Szabó Pál Lakodalom-Keresztelő-Bölcső című regénye szolgált, a két főszerepet Szirtes Ádám és Mészáros Ági alakította. A televízióban is sokszor játszott filmet csak a mozikban több mint kétmillió néző tekintette meg. Sajnos a biztató kezdetet hamar követte a sematizmus időszaka, és a folytatásnak szánt Felszabadult föld (1951) teljes joggal merült feledésbe.
Bán tehetségének ékes bizonyítéka, hogy az ideológiai korlátok, a diktátumszerű elvárások és a művészi önállóság megcsorbításának korában is képes volt igényes, figyelemre méltó művek létrehozására. A közönség méltányolta is mindezt, hiszen Bán legtöbb alkotása éveken át nagy érdeklődés mellett futott a mozikban. A Semmelweis (1952) című életrajzi filmje – a címszerepben Apáthi Imre – a Karlovy Vary-i filmfesztiválon nyert díjat. „Egyéniségemből, pályafutásomból következik, hogy kedvelem a kosztümös, történelmi filmeket, a nagy magyar klasszikusok filmre vitelét” – nyilatkozta művészi elképzeléseiről, és bár jó néhány dédelgetett filmtervét (Egri csillagok, Dózsa) nem tudta megvalósítani, számos, méltán közkedvelt alkotással gazdagította a hazai filmtörténetet. A Rákóczi hadnagya (1954) és A császár parancsára (1957) a történelmi kalandfilmek sorát gyarapította, míg a Szent Péter esernyője (1958) és a Szegény gazdagok (1959) a nívós irodalmi adaptációk közé tartozik, még ha korabeli fogadtatásuk nem is volt egyöntetűen lelkes. Zenthe Ferenc és Galambos Erzsi alakítása fémjelzi a Csendes otthon (1958) című vígjátékot, amelynek alaphelyzete, hogy ugyanazt a lakást utalják ki egy ifjú zeneszerzőnek és egy bájos gyógyszerésznőnek is, akik persze a végén egymásba szeretnek. Érdekes színfolt Bán pályáján a Napfény a jégen (1961) című revüfilm. Csipkelődő irónia jellemzi olyan munkáit, mint a Rangon alul (1960), a Felmegyek a miniszterhez (1962), A pénzcsináló (1964), a Kár a benzinért (1965) és a Büdösvíz (1967). Eredetileg Bán Frigyes kezdte forgatni a Bolondos vakáció (1967) című román–magyar vígjátékot, de a munkát Makk Károly fejezte be, mivel Bánt súlyos autóbaleset érte, amiből már nem is épült fel. 1969. szeptember 30-án Budapesten hunyt el. Mindkét felesége színésznő volt: Tímár Kató és Vass Éva.
A négy főszereplő
Hátszegi báró és Fatia Negra kettős szerepét Benkő Gyula alakította. A művész 1918. augusztus 22-én született Budapesten. Hősi halott édesapjától, id. Benkő Gyulától örökölte a vitézi címet. Édesanyja gyári munkát vállalt, hogy fel tudja nevelni a gyermekét. Benkő Ódry Árpád osztályába járt a Színművészeti Akadémián, ahol 1939-ben végzett. Még abban az évben a Vígszínházhoz került, amelynek 1978-as nyugdíjba vonulásáig a tagja volt, leszámítva az 1949 és 1951 közötti időszakot, amikor átment az Ifjúsági Színházba. Legemlékezetesebb színpadi alakításai Luigi Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt, G. B. Shaw Candida, Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely, Csehov Három nővér, Rostand Cyrano de Bergerac, Molnár Ferenc Liliom, Shakespeare Rómeó és Júlia, Arthur Miller Közjáték Vichyben és Lev Tolsztoj Háború és béke című művéhez kapcsolódnak. Ha színpadon nem is, de filmekben 1978 után is szerepelt egészen a haláláig. 1938-ban kezdett forgatni. Hamar a közkedvelt sztárok közé került, és kiderült, hogy nem csupán előnyös külsővel és kellemes orgánummal rendelkezik, hanem sokoldalú jellemábrázoló tehetséggel is, aminek köszönhetően 1945 után is folyamatosan foglalkoztatták nemcsak mozifilmekben, hanem televíziós produkciókban is. Képtelenség felsorolni valamennyi emlékezetes filmszerepét, melyeket olyan alkotók műveiben játszott, mint például Várkonyi Zoltán, Makk Károly, Fábri Zoltán, Keleti Márton, Sára Sándor, Szinetár Miklós, Szabó István és Zsurzs Éva. Több rangos szakmai és állami díjjal ismerték el a művészetét, furcsamód azonban a Kossuth-díjra nem találták méltónak, pedig azt nála szerényebb tehetségű színészek is megkapták. 1947-ben született a fia, Péter, aki szintén ismert színművész lett. Benkő Gyula 1997. június 30-án hunyt el Budapesten.
Henriettet Krencsey Marianne személyesítette meg. A művésznő 1931. július 9-én született Rákoscsabán. Szülei: Krencsey Vilmos és Lackner Anna, bátyja: Krencsey Iván. Miután letette az érettségit a Jurányi utcai (II. kerület) Állami Gizella Leánygimnáziumban, beadta jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendezői főtanszakára és a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–könyvtár szakára. Ez utóbbira vették fel, a következő évben mégis lehetőséget kapott arra, hogy átmenjen a másik intézménybe. 1954-ben Makk Károly felkérte a Liliomfi női főszerepére. A film oly nagy sikert aratott, hogy Krencsey újabb pályamódosítást eszközölt: lemondott a nehezen induló színházrendezői karrierről (főiskolai oklevelét is csak 1996-ban kapta meg), és színésznőként dolgozott tovább. Bár színpadon is láthatta őt a közönség, kiemelkedő népszerűségét elsősorban a filmszerepeinek köszönhette. A Szegény gazdagok mellett olyan közkedvelt alkotásokban játszott, mint például a Gábor diák (1956, Kalmár László), a Külvárosi legenda (1957, Máriássy Félix), a Két emelet boldogság (1960, Herskó János), A Noszty fiú esete Tóth Marival (1960, Gertler Viktor), Az aranyember (1962, Gertler Viktor), a Meztelen diplomata (1963, Palásthy György) és A Tenkes kapitánya (1965, Fejér Tamás). Kevésbé köztudott, hogy Krencsey Mariannénak nem Makk Károly volt az első férje, hanem Sarlós Gábor (1924–2011) színész és rendező. A művésznő 1957 és 1960 között volt Makk felesége, 1962-ben Nemes Gyula orvos‑nőgyógyásszal kötött házasságot. Vele együtt emigrált 1966-ban. Anglián és Izlandon keresztül jutottak el az Egyesült Államokba. New Yorkban Krencsey előbb egy bankban, aztán egy nyugdíjfolyósító intézetben, végül férje orvosi rendelőjében dolgozott. Szabadidejében irodalmi esteket szervezett, melyeken verseket mondott. Szívügyének tekintette a magyarság jó hírének ápolását. 2001-ben önéletrajzi könyve jelent meg. A rendszerváltás után többször is hazalátogatott. Élete utolsó éveiben Alzheimer-kór támadta meg. New Yorkban hunyt el 2016. március 30-án. Kívánságának megfelelően Magyarországon temették el. Fia, Nemes Vince 1967-ben született.
Anicát Bara Margit játszotta, aki 1928. június 21-én született Kolozsvárott. Balerinának készült, táncolni is tanult, fizikai adottságai azonban nem tették alkalmassá erre a pályára. A kolozsvári Színiakadémián tanult egy évig, de amikor az intézményt Marosvásárhelyre helyezték át, nem folytatta tovább a tanulmányait. 1945-ben lett a Kolozsvári Magyar Színház művésze. Egy évtizeddel később első férjével, Halász Géza színésszel áttelepült Magyarországra, ahol feltűnő szépségének, természetes egyéniségének és persze jellemábrázoló tehetségének köszönhetően hamar a közönség szívébe lopta magát. Játszott színpadi szerepeket is, de a filmvilágban nagyobb sikerei voltak. A hazai filmtörténet olyan klasszikusaiban nyújtott emlékezetes alakításokat, mint például A tettes ismeretlen (1957, Ranódy László), a Bakaruhában (1957, Fehér Imre), a Csempészek (1958, Máriássy Félix), a Ház a sziklák alatt (1959, Makk Károly), a Katonazene (1961, Marton Endre), a Pacsirta (1963, Ranódy László), az Aranysárkány (1966, Ranódy László) és a Hideg napok (1966, Kovács András). Szépen ívelő karrierjét egy pletykahadjárat törte derékba. Az 1964-ben kirobbant ún. Onódy-ügy kapcsán országszerte arról suttogtak az emberek, hogy az Onódy irányítása alatt álló szórakozóhelyeken orgiába torkolló mulatozások zajlottak magas beosztású pártvezetők és a legszebb hazai színésznők közreműködésével. A legízléstelenebb pletykák Bara Margitról szóltak. A művésznő nem tudott védekezni, hiszen hivatalosan semmivel nem vádolták, miközben ismeretlenek zaklatták névtelen levelekkel és telefonhívásokkal, szakmájában pedig mellőzni kezdték. Kevés kései szerepei egyikét a Hazudós Jakab (1975) című Oscar-díjra is jelölt keletnémet drámában játszotta. Egy tévés krimisorozat egyik epizódjában állt utoljára a kamerák elé 1977-ben, utána visszavonult, és 2016. október 25-én bekövetkezett haláláig soha többé nem lépett színpadra és nem vállalt filmszerepeket sem, pedig a rendszerváltás után megint kapott ajánlatokat. Második férjétől, Gyarmati Dezső vízilabdázótól egy lánygyermeke született, Terézia Eszter.
Vámhidy Szilárdot Láng József alakította. A művész 1934. január 5-én született Szekszárdon. 1953-ban vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol olyan osztálytársai voltak, mint Garas Dezső, Medgyesi Mária, Harkányi Endre és Lőte Attila. 1957-ben kapta meg a színészi oklevelét és az első filmszerepét. A Szegény gazdagok volt a harmadik filmje. Közkedvelt játékfilmekben és tévésorozatokban egyaránt játszott, de oly sok más művészhez hasonlóan sokoldalúságát a színpadi szerepeiben tudta igazán megmutatni. Pályája első két évét a Pécsi Nemzeti Színháznál töltötte, három évig játszott a budapesti Vígszínházban, ahonnan 1962-ben ment át a József Attila Színházba, amely szinte a második otthona lett, és mindmáig a társulat megbecsült tagja. Színészi alkatáról így nyilatkozott: „Az én igazi világom a karakterszerepek világa. Azok megformálásával indokolták a Jászai-díjamat is, amelyet 2005-ben kaptam meg.” Egyike volt a legtöbbet foglalkoztatott hazai szinkronszínészeknek, hangja szinte összeforrt Roger Moore-éval, és amikor egyszer valaki másra cserélték, a közönség visszakövetelte őt. „Láttam, hogy egy magas, sportos és elegáns férfi, akinek verekedés közben is ugyanúgy áll a haja. Ezért vettem olyan simogatósra a hangját.” A két színész 1972-ben személyesen is találkozott, amikor Moore Budapesten járt. Láng József 2003-ban filmezett utoljára a Lili című tévésorozatban. Egy ideje már nem vállal szinkronszerepeket, a színházba járók azonban láthatják őt mint Polgármestert a Naplemente előtt című darabban.
Így készült a film
A Szegény gazdagok volt a legelső Jókai-regény, amelyből színes mozifilm készült Magyarországon. 1957-ben még arról írtak a lapok, hogy magyar–román koprodukcióban fog megvalósulni. Ennek érdekében Bán Frigyes rendező még Bukarestbe is elutazott egyeztetni a részletekről. Bán 1955 óta foglalkozott a regény megfilmesítésével, a forgatókönyvet is ő írta. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy miért hiúsult meg a románok részvétele. (Akkoriban a magyarok több koprodukciót is terveztek a baráti országokkal, így például a bolgárokkal közösen akarták elkészíteni A dunai hajós filmváltozatát Várkonyi Zoltán és Dapo Dapovszki rendezésében. A filmet 1974-ben Markos Miklós rendezte meg önálló magyar produkcióként.) Az Esti Hírlap 1959. május 24-i száma júniusra datálta a forgatás megkezdését. Bán Frigyes a Népszava 1959. június 21-i számában azt nyilatkozta, hogy július első napjaiban kezdenek, és a főszerepekre Bara Margitot, Krencsey Mariannét, Pécsi Sándort és Mádi Szabó Gábort már ki is választotta. Ehhez képest a Film, Színház, Muzsika 1959. július 24-i és augusztus 7-i száma is Krencsey helyett Törőcsik Marit említette, noha akkor már zajlott a tényleges forgatás. Törőcsikkel valóban készült próbafelvétel, ahogyan Pécsivel is, de egyikük sem játszott a filmben. A fontosabb szerepekre egyébként a korabeli szocialista filmgyártásban szokatlannak mondható casting zajlott. Hátszegi báró szerepére például jelmezes próbafelvétel készült Kállay Ferenccel, Bárdy Györggyel, Ungváry Lászlóval, sőt még Láng Józseffel is, aki végül Vámhidyt alakította. Szilárd szerepére Peczkay Endrét is kipróbálták, míg Egri Istvánt Onuc Grigor szerepére is tesztelték. A Film, Színház, Muzsika 1959. július 24-i száma szerint a forgatás pár nappal korábban kezdődött Tata környékén. Kuriózum, hogy a kosztümöket az 1938-as filmváltozat jelmeztervezője, a Kossuth-díjas Márk Tivadar készítette.
Korabeli sajtóbeszámolók szerint a stáb a Bükkben, a Mátrában, a budai hegyekben, Bicskén (Hidvári kastély), Naszályon, Nagytétényben, Neszmélyen (vízimalom), Budajenőn (az iskola és a miklai csárda), a csehszlovákiai Magas-Tátrában és a Hunnia műtermeiben dolgozott, az IMDb viszont Pilisborosjenőt és Fertőrákost adja meg forgatási helyszínnek. Inkey Tibor standfotós 1977-es visszaemlékezései szerint „Bán Frigyes csodálatos, aranyszívű és arany humorú ember volt. Munka közben állandóan kedélyes történetekkel szórakoztatta a körülötte állókat; díszletmunkás vagy filmgyári igazgató egyaránt jó beszélgetőpartner volt a számára. S addig a felvételt sem lehetett elkezdeni, amíg a soros történetet be nem fejezte. De egyszer a Szegény gazdagok forgatásán az első asszisztens, Bánk Laci már nem bírta kivárni a történet végét; a jelenet be volt állítva; minden készen állt, így hát a történet közben intett, hogy »Felvétel!«. Amikor Frici bácsi befejezte a mondandóját, ő is elkiáltotta magát: »Felvétel!«. Bánk közölte, hogy a jelenet elkészült. »Úgy? – kérdezte Frici bácsi. – Akkor van még egy történetem!«” Soós Vilmos csapó is szórakoztató élménynek tartotta a Szegény gazdagok forgatását: „Naszály környékén forgattuk azt a jelenetet, amelyben Fatia Negra alatt beszakad a híd. Egy kis patakot erre a célra duzzasztottak fel. A próbákon és a vízbeesésnél dublőz szerepelt, Benkőnek csak akkor kellett gép elé kerülnie, amikor már a vízből kifelé tápászkodik és premier plánban fényképezik. Benkő nagyon idegenkedett a víztől, sehogy sem tetszett neki, hogy ruhástól kell bemásznia, próbálta rábeszélni a rendezőt, hagyja ki a közeli felvételt. Pár nappal később a budai hegyekben forgattuk a filmnek azt a részét, amelyben a medve is szerepel. Hogy, hogy nem, a mackó elszabadult és nem éppen a legbarátságosabban viselkedett. »Nem lehetne ezt a részt mellőzni a filmből? – kérdezte Benkő. – Inkább bemegyek még egyszer a vízbe!«” A medve szökésének epizódjára Inkey Tibor is jól emlékezett: „Talán a helyszín [a Budaörshöz tartozó Farkas-hegy] vadregényes volta miatt, de a filmben szereplő medve egy óvatlan pillanatban kereket oldott, s Huszár bácsinak, az Állatkert főidomárjának csak hosszas rábeszéléssel sikerült visszacsalogatnia a kamera elé.”
Egri István szerepléséhez is fűződik egy mulatságos anekdota, amelyet Losonczy Béla berendező idézett fel: „A Szegény gazdagok kocsmajelenetét forgatták, amelyben egy sült csirke is »szerepelt«. Behoztuk a csirkét, de közben a rendező, Bán Frigyes, megváltoztatta a jelenetet, mondván, hogy nem kell az egész csirke, mert magát az evést nem akarja filmre vinni, hanem csak az étkezés maradékai látszódjanak. A kellékesek agyán rögtön átfutott a gondolat: remek csirke-tízórai lesz. De még a végére sem jutottak az elképzeléseiknek, amikor odaugrott Egri István – aki egyébként abban a jelenetben nem is szerepelt –, elragadta a csirkét, s egészen rövid idő alatt produkálta a rendező elképzelte maradékot. A kellékesek azóta sem tudják ezt elfelejteni…” Fatia Negra barlangját Inkey Tibor szerint Tárnok közelében találták meg, a Film, Színház, Muzsika 1959. július 31-i száma szerint viszont Nagytétényben forgatták a barlangjeleneteket. A cselekmény szerint a haramia tüzet okoz, hogy elmeneküljön az őt elfogni akaró zsandárok elől. Bara Margitnak is át kellett futnia a tűzön, de a hordók először nem akartak lángra kapni. Utána azonban olyan nagy lánggal égtek, hogy a művésznő kisebb égési sérülést szenvedett. Négyszer kellett megismételni azt a jelenetet, amikor Hátszegi és felesége megérkeznek az iskolaavató ünnepségre, s a vendégek egyike, egy idős dáma Henriette nyakában felismeri a valaha tőle elrabolt fekete ékszert. Az első felvétel azért nem sikerült, mert Krencsey Marianne hatalmas abroncsszoknyája valósággal „kilökte” a képről Benkő Gyulát. Az ismétléskor megbotlott az egyik szereplő, az újabb ismétlésnél pedig a filmezésről mit sem tudó falusi harangozó delet kongatott. A forgatás 1959 szeptemberében a műtermi felvételekkel ért véget. A Népszabadság október 8-i száma viszont arról adott hírt, hogy Szlovákiában vették fel a még hiányzó utolsó jeleneteket.
A SZÍNHÁZI ELŐADÁSOK
Jókai regénye már a szerző életében is színpadra került, a darabot 1893. július 5-én Kolozsvárott mutatták be. Ugyanitt újították fel 1925. április 3-án. A Veszprémi Petőfi Színházban 1965. október 15-én tartották a darab premierjét Török Tamás átdolgozásában, Bicskey Károly rendezésében. Főszereplők: Bicskey Károly (Hátszegi báró), Csomós Mari (Henriette), Juhász Jácint (Vámhidy), Majczen Mária (Anica). „Igen, ha Jókai nem is volt igazi drámaíró, de regényeiben látta a színi hatás feltételeit, és szcenikailag talán jobban kidolgozta regényeit, mint drámáit. Ezért még a nyelvi ereje is él a színpadon, fantáziáját nem szegényíti a díszlet szűkszavúsága, cselekményeinek végtelenjét nem korlátozza a színpad szűkreszabottsága. Ha igazságtalan volt hozzá a színpad, amelyet egy életen keresztül ostromolt, ha drámái csak a perszifláló előadást bírják el ma, regényei ma is kielégítik a romantikát szerető, fiatalos felnőtteket és az ifjúságot. Bicskey Károly rendezése ezt az igényt akarta teljesíteni, s meg is valósította” – írta az előadásról a Film, Színház, Muzsika színikritikusa. 1966. március 12-én a budapesti Állami Déryné Színház tűzte műsorára a Jókai-művet. Hátszegi báró szerepét Patassy Tibor kapta, Henriettet Losonczy Ariel, Vámhidyt Hollay Bertalan, Anicát Herendi Mária személyesítette meg. 1966. december 8-án a győri Kisfaludy Színház tartott bemutatót a Szegény gazdagokból Szilágyi Albert rendezésében: Patassy itt már Vámhidyt, Herendi pedig Henriettet alakította, Hátszegit Peczkay Endre, Anicát Pálffy Gabriella formálta meg. 2010. június 12-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon egy zenés változat került színpadra Miklós Tibor és Kocsák Tibor szerzeményeivel, Nagy Viktor rendezésében. A főszerepekben Zöld Csabát (Hátszegi), Krassy Renátát (Henriette), Zentai Márkot (Vámhidy) és Valentin Titániát (Anica) láthatta a közönség. Az előadás ősszel átkerült a József Attila Színházba, ahol 2011 júniusáig játszották.
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„A filmet általában fáradtság jellemzi. Nincs benne erő, lendület vagy egyénibb, emlékezetünkben maradó megoldás; a különben ízléses díszletek nem tudják eltakarni a szegénységet, a hatásos színek a felfogás szürkeségét. Sokszor még a forgatókönyv-adta lehetőségek is kiaknázatlanok maradtak. Például a tűzvész-jelenet, amikor Fatia Negra fölgyújtja a betyár-tanyát, s szeretőjének az arca ég meg, vetélytársa pedig a szeme világát veszti; óriási a kavarodás, de világosan látjuk, hogy veszély senkit nem fenyeget: a lángok előtt vagy mögött futkosnak a statiszták. A jelenetek közt nincs mélyebb dramaturgiai összefüggés: sorban, logikusan következnek egymás után, anélkül, hogy hangulatilag előkészítenék, föltételeznék egymást. A színészi játék: kitűnő művészek kedvetlen rögtönzése. Benkő Gyula ugyan rokonszenvesen küszködik Hátszegi–Fatia Negra egyéniségétől teljesen elütő szerepével, de Uray Tivadar húsz évvel ezelőtti alakítását nem tudja feledtetni. Hátszegi báróként még illúziót keltő, de mint Fatia Negra, inkább gyermekkorunk mumusára, mint félelmetes rablóvezérre emlékeztet. Krencsey Mariann is komolyan vette a szerepét, de Henriette-jében is inkább az igyekezet, mint a teljesítmény érdemel dicséretet.”
(B. Nagy László: „Szegény gazdagok”. In: Magyar Nemzet, 1959. december 24., 4. o.)
„Ritkán esik meg, hogy magyar filmnek nem egyik emelője a színészi játék. A Szegény gazdagok esetében mégis így történt. Bara Margit gyönyörű és szenvedélyes Anicát alakít, de a többi főszereplő: Benkő Gyula, Krencsey Marianne, Láng József játékát nem szőtte át elég műgonddal a rendező. Nem volt szerencsés Szilárd szerepét Láng Józseffel játszatni. A tehetséges és a színpadon szép sikereket arató fiatal színész sem megjelenésében, sem egyéniségében nem Jókai-hős. A figurák elszürkülését helyenként a cselekmény is bánja. A Lucia-barlang megrohanásának és a Fatia Negrával való leszámolásnak izgalma, ha nem is illan el, de felenged, mert az igazi feszültséget Jókainál sem csupán a történés, hanem azok az indulatok, érzések, szenvedélyek adják, amelyek hőseiben kavarognak. Amennyire jó, hogy filmgyártásunk időnként merít Jókai kincsestárából, amennyire igaz, hogy a Szegény gazdagok valósággal »filmre íródott« — ugyanannyira kérdéses viszont, hogy éppen ezt, a már többször vászonra vitt Jókai-művet volt-e a leghelyesebb ismét leforgatni?”
(Révész József: „Szegény gazdagok”. In: Esti Hírlap, 1959. december 24., 2. o.)
„…mert ami Jókainál mesés romantika, itt a stílus megejtő varázsa nélkül és a lencse realitásában nem egyszer naivitás. Arról nem is szólva, hogy a film még addig sem megy e kalandok logikus összekapcsolásában, lélektani és társadalmi megalapozásában, mint a regény. Jókainál az arany iránti már-már eszelős vonzalom hajtja a kalandort a mind vakmerőbb vállalkozásokba, egészen a pénzt kísérő katonák megtámadásáig, s a sikertelenség feletti őrjöngésig, aztán pedig az országrésznyi felháborodás, a valóságos körülkerítés kényszeríti végső végzetes lépésére. A film mind a főszereplőben, mind a környezetében viharzó ilyen méretű szenvedély érzékeltetésével adós marad. De annak a gazdag társadalmi háttérnek a festésével is, amely a regény mégoly meseízű fordulatainak is művészi hitelt, rangot ad. Jókai ezernyi apró történettel, fantáziájának megejtő csapongásával, képekben dúskáló nyelvével bocsáttatja meg, hogy az, aminek végig titokban kellene maradnia – a haramia és a báró azonossága – szinte az első kalandoktól kezdve nyilvánvaló. A filmben viszont nem kapunk valamifajta kárpótlást azért, hogy Fatia Negra titokzatos kiléte legfeljebb a partnereinek okoz izgalmakat. Mi lehetne ez a kárpótlás? Ha emberi jellemében gazdagabb, indítékaiban jobban nyomon követhető, alakoskodásaiban hitelesebb főszereplőt kapnánk. Vagyis, ha a regény szükségszerűen mellőzött eredeti írói eszközeit a jellemábrázolásban felfedezhető más írói erények pótolnák.”
(Kürti László: „Szegény gazdagok”. In: Film, Színház, Muzsika, 1959. december 25., 10–11. o.)
„Úgy tetszik, mintha Bán Frigyes nem merte volna teljes következetességgel vállalni a műfaj követelményeit. A regény átírása során szerencsésen válogatott a cselekmény túlzsúfolt erdejéből, áttekinthetővé tudta tenni a történet kusza szálait. Ebbéli igyekezetében azonban túl messzire ment és kevesebb fordulatot engedett meg, mint amennyit a film helyesebb, ideillőbb tempóvételnél elbírt, sőt megkívánt volna. A választott tárgy azt követelné, hogy a rendezés bátran törekedjék izgalmasságra, váratlanságra és meglepetésre. Valóságossá tenni, hitelesíteni a történetet – merőben céltalan törekvés. Ha pedig így van, inkább az ellenkező véglettel, a romantikus lehetőségek végigvitelével kellett volna kísérletezni. Sok felesleges részletezés, túlmagyarázó, tempólassító beállítás terheli a filmet. Több izgalmas lehetőséget rejtő történetszál megterhelődik felesleges »passzázsképekkel«, a szereplő helyváltoztatásával, amelyek a következő jelenetből amúgy is világosan kiderülnének. Elnyújtottsága miatt veszít pl. feszültségéből a váltó elrablásának jelenetsora, nem is szólva az egész film expozíciójának terjengősségéről. Nem mondhatjuk teljes értékűnek a színészi munkát sem, különösképp a főszereplők alakítását. Benkő Gyula Hátszegi báró–Fatia Negra kettős szerepében csak külsőleges megoldásokkal tudja jelezni a tőle idegen figura ellentmondó jellemvonásait. A másik férfi főszereplő, a fiatal Láng József nyilvánvaló szereposztási tévedés, alkatilag ellenkezik Vámhidy Szilárd, e jellegzetes Jókai-hős figurájával. Krencsey Marianne sem tud többet nyújtani, mint biedermeier báját, fehér bőrű szőkeségét. Bara Margit az, aki a neki jutott feladatot teljesíteni tudja. Szép és szenvedélyes, valóban romantikus figura.”
(B. R.: „Szegény gazdagok”. In: Népszabadság, 1960. január 7., 8. o.)
A szegény gazdagok (Die armen Reichen, 1915) – német némafilm. Jókai Mór regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Walter Schmidthässler. Zene: Stephanides Károly. Szereplők: Hermann Seldeneck (Hátszegi báró / Fatia Negra), Irmgard von Hansen (Henriette). Magyarországi bemutató: 1915. november 15.
A vasakarat (The Iron Will, 1916) – amerikai némafilm. Jókai Mór Szegény gazdagok című regénye alapján. Rendező: J. Farrell MacDonald. Főszereplők: G. Raymond Nye (Fatia Negra), Vera Sisson (Henriette), Gretchen Hartman (Mariora), José Ruben (Szilárd), Jack Drumier (Mariora apja), Ivan Christy (Juon), Charles Hill Mailes (az öreg Lapussa).
Szegény gazdagok (1938) – magyar romantikus kalandfilm. Jókai Mór azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Eszterhás István. Operatőr: Eiben István. Zene: Kerényi Zoltán. Díszlet: Mátyus Béla és Vincze Márton. Jelmez: Márk Tivadar. Rendező: Csepreghy Jenő. Főszereplők: Uray Tivadar (Hátszegi báró / Fatia Negra), Szeleczky Zita (Henriette), Lukács Margit (Anica), Szilassy László (Vámhidy Szilárd), Mály Gerő (Margari), Fáy Béla (Seregélyes János), Tompa Sándor (Juon Táre), Hidvéghy Valéria (Mariora, Juon felesége), Vaszary Piri (Klementin), Mihályfi Béla (Sipos ügyvéd), Pethes Sándor (Lapussa János). Magyarországi bemutató: 1938. december 22.
Szegény gazdagok (1959) – magyar romantikus kalandfilm. Jókai Mór azonos című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Bán Frigyes. Dramaturg: Tímár Kató. Operatőr: Illés György. Zene: Kókai Rezső. Díszlet: Zeichán Béla. Jelmez: Márk Tivadar. Vágó: Kerényi Zoltán. Főszereplők: Benkő Gyula (Hátszegi báró / Fatia Negra), Krencsey Marianne (Henriette), Bara Margit (Anica), Láng József (Vámhidy Szilárd), Mádi Szabó Gábor (Juon Táre), Deák Sándor (Onuc Grigor, Anica apja), Egri István (Sztrakovics Gerzson főispán), Faragó Vera (Mariora, Juon felesége), Lóth Ila (Clementina), Csorba László (Kálmán, Henriette öccse), Kovács Károly (Sipos ügyvéd), Kemény László (Lapussa Demeter), Téry Árpád (Lapussa János). Magyarországi bemutató: 1959. december 24. Felújítás: 1973. július 26.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.