TAXISOFŐR

Az 1976-ban bemutatott Taxisofőr a modern filmművészet egyik legtöbbet elemzett klasszikusa. Martin Scorsese alkotásának forgatókönyvét a rendezőként sem ismeretlen Paul Schrader írta. A cselekmény eredetileg Los Angelesben játszódott, de a helyszínt végül megváltoztatták New Yorkra, mert az 1970-es években a taxik ott lényegesen jellemzőbbek voltak. A forgatás 1975 júniusától szeptemberéig tartott. A főbb szerepeket Robert De Niro, Cybill Shepherd, Harvey Keitel és Jodie Foster játszották, akiket több tucat jelölt közül választottak ki. A történet egyik alapja egy 1972-es merénylet volt, melyet Arthur Bremer kísérelt meg a demokraták elnökjelöltje, George Wallace ellen. Öt évvel a film bemutatója után, 1981-ben John Hinckley Jr. rálőtt az akkori amerikai elnökre, Ronald Reaganre. Elfogása után Hinckley Jr. azt állította, hogy a Taxisofőr inspirálta tettének elkövetésére, mert imponálni szeretett volna a női főszereplőnek, Jodie Fosternek. A filmet 1994-ben az amerikai nemzeti filmörökség részévé nyilvánították, és fokozott védelem alá helyezték. 2007-ben az Amerikai Filmintézet (AFI) a minden idők száz legnagyobb amerikai filmjét tartalmazó listáján az 52. helyre sorolta a Taxisofőrt. Az opuszt a maga idejében nem vették át magyarországi forgalmazásra, mert az illetékesek túl erőszakosnak és ideológiailag zavarosnak találták. Az elutasító döntést a monopoljoggal rendelkező hazai forgalmazó, a MOKÉP később sem bírálta felül. A filmet 1988-ban láthatta először a magyar közönség a budapesti Filmmúzeum műsorán.

A cselekmény

A New Yorkban élő Travis Bickle, vietnami veterán, álmatlanságban szenved, ezért éjszakai taxisofőrként vállal munkát. Heti hat, olykor hét napon át dolgozik este hattól reggel hatig. Bárhová vállal fuvart, még Brooklynba és Harlembe is. Egyik nap megpillant egy fehér ruhás lányt, Charles Palantine elnökjelölt kampányának egyik munkatársát. Randevúra hívja a hölgyet, akit Betsynek hívnak, és úgy tűnik, vannak közös vonásaik. A következő találkán azonban egy pornómoziba viszi Betsyt. A lány felháborodottan távozik, és többé már nem akar szóba állni Travisszel. A férfi fejében egyre zavarosabb gondolatok kezdenek eluralkodni. Felfigyel egy tizenéves prostituáltra, Irisra, és egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a lőfegyverek iránt. Lőgyakorlatokra jár, hogy megtanuljon minél pontosabban célozni, és kemény edzésbe kezd, hogy formába hozza magát. Fejébe veszi, hogy valami nagy tettet követ el, és elhatározza, hogy megöli Palantine szenátort…

A forgatókönyv

A Taxisofőr forgatókönyvét Paul Schrader írta, az IMDb szerint mindössze tíz nap alatt, az angol Wikipédia szerint viszont egy hónapig. Motivációként állítólag egy töltött fegyvert tartott az íróasztalán. A szkript egyik forrása Arthur Bremer naplója volt. Bremer 1972-ben merényletet követett el George Wallace demokrata elnökjelölt ellen, és naplója ezt követően került nyilvánosságra. Kevin Jackson Schrader on Schrader and Other Writings című interjúkötetében ellenben azt olvashatjuk, hogy Schrader számára elsősorban saját maga jelentette a kiindulópontot Travis figurájához. Akkoriban Los Angelesben élt (a sztori is ott játszódott volna eredetileg), és idegösszeomlást kapott, miután elbocsátották az Amerikai Filmintézettől. Ahogy az ilyen helyzetekben másokkal is gyakran megesik, a barátok hirtelen felszívódtak, a felesége válni akart, és még a barátnője is ekkorra időzítette a szakítás bejelentését. Szerencsére a hölgy nem volt teljesen szívtelen, és amíg néhány hónapra elutazott, addig átengedte a lakását az exbarátjának. Schrader ez idő alatt senkivel nem kommunikált, esténként pornómozikba járt, és már-már rögeszmésen érdeklődni kezdett a lőfegyverek iránt. Nem vetette meg az alkoholt sem. Nappal egy gyorsétterem kifutófiújaként kapott munkát, ezért ideje javát a kocsiban egyedül töltötte, miközben egyik címről a másikra ment. Egyre jobban elszigetelődött az emberektől, még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Ezeket az önéletrajzi motívumokat mind beemelte a történetbe, de a figura rasszizmusát és szexizmusát jelentősen felnagyította.

Azért csinált Travisből vietnami veteránt, mert az össznépi háborús trauma szerinte illett a figura paranoid pszichózisához. Mint tudjuk, a főhős nemcsak hogy kifejezetten éjszakai szolgálatot vállal, de még a legrosszabb hírű városrészekbe is hajlandó elmenni. Ez az állandó jelenlét a „romlott” nagyváros bármely pontján folyamatosan táplálja Travisben a benne felgyülemlett haragos indulatokat. Kevin Jackson fentebb említett kötetében a forgatókönyvíró azt is elmondja, hogy nem kifogásolta, amikor a tévéváltozat kedvéért kivágták a filmből az erőszakos jeleneteket, de azzal nem értett egyet, hogy a rasszista és nőellenes tartalmú szövegeket is megcsonkították. Szerinte ugyanis ezzel szinte teljesen kiiktatták a figura motivációit. Szkriptírás közben nem lebegett a szeme előtt konkrét irodalmi példa, ámbár Jean-Paul Sartre Az undor című regényét a munka kezdete előtt újra elolvasta. Schrader szerint Travis dühe és magánya egyfajta egzisztencialista harag, és nem társadalmi okokkal magyarázható, ily módon a figura és a forgatókönyv tényleg Sartre műveinek világnézetével állítható párhuzamba. Ugyanakkor a téma szakértői tudni vélik, hogy Schraderre hatást gyakorolt Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból (1864) című műve is. Ennek főszereplője egy negyvenes éveiben járó, nyugalmazott kishivatalnok, aki a környezetétől elszigetelődve szemléli a kegyetlen külvilágot, melyen bosszút akar állni. A világhírű filmrendező, Oliver Stone viszont többször is azt hangoztatta, hogy igazából ő volt Travis modellje, mivel akkoriban Martin Scorsesénél tanult filmkészítést, ráadásul vietnami veterán volt, aki éppen taxisofőrként dolgozott. Jelen sorok írója azonban ezt a magyarázatot kevéssé tartja valószínűnek, mivel a szkript nem Scorsese, hanem Schrader önálló munkája, és a rendező csak nagyon keveset változtatott az eredeti szöveghez képest.

A forgatókönyv első változatában megjelent egy Garth nevű lány is, de nem volt különösebb szerepe. Miután Schrader találkozott egy kiskorú prostituálttal, újragondolta a figurát, és Garth helyett színre lépett Iris, a tinédzser utcalány. Travis áldozatai – Sport, a maffiózó és a motel recepciósa – eredetileg színes bőrűek voltak, ami Schrader szerint tökéletesen illett a figura lelkivilágához. Martin Scorsese rendező és a producerek viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy ezek a szereplők fehérek legyenek, mert Schrader koncepciója szerintük nyílt felhívás lett volna a négerek elleni lázadásra. Scorsese más változtatásokat is kívánt, így például egy-egy pluszjelenetet Harvey Keitel, illetve Albert Brooks számára. Schrader azonban mindent a taxisofőr szemén keresztül akart ábrázolni. A vita kompromisszumos megoldáshoz vezetett: Scorsese kivágta a Brooksszal forgatott pluszjelenetet, Keitel pluszjelenetét viszont kiegészítették egy máshonnan vett részlettel. Így ez a képsor olyan, mintha Travis figyelné Sportot és Irist, miközben ők táncolnak. A film hivatalos változatában Travis belső monológjait úgy halljuk, ahogyan a forgatókönyvben olvashatók, ugyanakkor a párbeszédek egy része improvizáció eredménye.

Vonatkozik ez a film egyik leghíresebb jelenetére, amikor Travis a tükör előtt áll, és kimondja az azóta szállóigévé vált mondatát: „You talkin’ to me?” (Hozzám beszélsz?) A forgatókönyvben csupán annyi szerepelt, hogy Travis a tükörképével beszél. Miután Robert De Niro rákérdezett arra, hogy mégis, mit mondjon, azt az instrukciót kapta, hogy úgy képzelje el a szituációt, mint amikor egy kisfiú a játékfegyvereivel játszik, miközben kemény férfinak szeretne látszani. Schrader a korábban már idézett interjúkönyvben azt állítja, hogy De Niro egy New York-i underground komikus szövegét vette kölcsön. Más forrásokban viszont az az információt találjuk, hogy a jelenet alapja John Huston Egy aranyszem tükrében (1967) című filmjének az az epizódja, amikor a főszerepet játszó Marlon Brando egy tükör előtt beszél saját magához. Az IMDb más magyarázatokkal is szolgál. Az egyik szerint a „You talkin' to me? Well, I don't see anyone else here” állítólag szó szerinti átvétel a Shane (1953) című westernből, melyben Alan Ladd és Ben Johnson összecsapása előtt hallhatók a híres sorok. Ugyanakkor az az elmélet is felvetődött, hogy De Niro színipedagógusa, Stella Adler ihlette a szállóigévé vált mondatot. A tanárnő ugyanis a diákjaival való helyzetgyakorlatok során gyakran használt effajta példamondatokat, melyeket a tanítványok a különböző értelmezési lehetőségeknek megfelelően különféle módon, eltérő hangsúllyal, hanglejtéssel vagy éppen hangerővel ismételtek meg. Maga Robert De Niro viszont kijelentette, hogy a szóban forgó improvizáció kulcsfigurája nem más, mint Bruce Springsteen, aki a hetvenes években gyakran folytatott effajta egyoldalú beszélgetéseket koncertjei közönségével.

De Palmától Scorseséig

Mint a legtöbb hollywoodi filmes projekt, a Taxisofőr megvalósítása sem ment gyorsan és gördülékenyen. Schrader és barátai, Michael és Julia Phillips producerek, ugyanis még nem voltak igazán ismertek az 1970-es évek elején, ezért nem volt elegendő pénzük a forgatásra, noha a költségvetés még a kétmillió dollárt sem érte el. Az egyik filmstúdió hajlandó lett volna finanszírozni a projektet, amennyiben Jeff Bridges kapja a főszerepet, ám ebbe Phillipsék nem egyeztek bele. (Ugyanakkor az IMDB úgy tudja, Schrader eleve Bridges-re gondolva írta a szerepet.) Elutasították azt is, hogy Neil Diamond, a közismert énekes játssza Travist. A rendezésre a producerek először Brian De Palmát szemelték ki. Miután egy magánvetítésen látták Martin Scorsese Aljas utcák (1973) című drámáját, úgy gondolták, ő lenne az igazán megfelelő alkotó a Taxisofőr elkészítéséhez. Az Aljas utcák egyik főszereplője, Robert De Niro tökéletesnek tűnt Travis Bickle szerepére. A finanszírozással kapcsolatos nehézségek miatt viszont a forgatás megkezdése elhúzódott. De Niro ezalatt elutazott Olaszországba, hogy Bernardo Bertolucci kamerája elé álljon a Huszadik század (1976) című történelmi drámában, Scorsese pedig belefogott az Aliz már nem lakik itt (1974) című filmjébe.

Ekkor Phillipsék barátja és üzlettársa, a szintén producer Tony Bill előállt azzal az ötlettel, hogy rendezői debütálásként ő majd leforgatja a filmet, méghozzá Al Pacino főszereplésével. Schrader elküldte a forgatókönyvet a színésznek, aki azonban visszautasította a szerepet. Sosem derült ki, hogy vajon Pacino azért mondott-e nemet, mert nem tetszett neki a szkript, vagy azért, mert nem akart Tony Bill-lel forgatni. Phillipséknek mindenesetre sikerült meggyőzniük Billt arról, hogy számára nem a Taxisofőr a legmegfelelőbb forgatókönyv a rendezői debütáláshoz. Adott volt a lehetőség, hogy visszatérjenek Brian De Palmához, ám ő időközben szintén lekötötte magát: a Megszállottság (1976) című thrillerjén dolgozott, melynek szintén Schrader írta forgatókönyvét. A történet lényegében Alfred Hitchcock Szédülés (1958) című klasszikusának variációja. Anyagi okokból egyébként annyira meg kellett változtatni a Megszállottság eredeti forgatókönyvét, hogy Schrader kiszállt a projektből. Phillipsék közben elhatározták, hogy inkább megvárják, amíg Scorsese és De Niro újra szabadok lesznek, és megint foglalkozni tudnak a Taxisofőrrel.

A színészek

Robert De Niro a „method acting” színjátszás elkötelezett híveként komoly előzetes felkészülést folytatott Travis Bickle megszemélyesítéséhez. A Huszadik század forgatási szüneteit arra használta fel, hogy elmélyedjen a taxisofőr szerepében. Megesett az is, hogy miután egy pénteki napon befejezte az olaszországi forgatást, repülőre ült, New Yorkban pedig egyenesen egy taxis céghez ment, ahol taxisofőrként vállalt munkát. (A szükséges engedélyt már korábban megszerezte.) Állítólag egy hónapig élte a taxisofőrök mindennapi életét, ami napi tizenkét óra kemény munkát jelentett. Gyakori látogatója volt a Belmore Cafeteriának, amely a filmbeli taxisoknak is a találkozóhelye. Itt nemegyszer magnóra vette a taxisok beszélgetését, hogy a figura kialakításához felhasználja azokat. Egyébként több utas is felismerte a színészt, ám azt hitték, csupán megélhetési gondok miatt vállalt személyszállítást. Tulajdonképpen akár ez is lehetett volna a magyarázat, hiszen John Baxter remek könyve (De Niro – A Biography) szerint Robert akkoriban még munkanélküli segélyen élt. A felkészülés részeként a színész tanulmányozta a viselkedészavarokat is, beleértve az elmebetegséget. Szakértő segítségével tanulta meg a fegyverhasználat alapjait. Bármennyire megszállottan igyekezett azonban De Niro belebújni a figura bőrébe, a még hátralévő jelenetek miatt nem lehetett ténylegesen levágni a haját. Amikor félig kopaszon, feje búbján sörényszerű hajjal látható a filmben, akkor valójában parókát viselt. Dick Smith sminkmester készítette ezt a speciális parókát, melyen a „sörény” lószőr volt. Magát a hajviseletet azonban Scorsese barátja, Victor Magnotta színész javasolta, aki a titkos ügynök szerepét játszotta a filmben. Magnotta korábban Vietnamban szolgált, és Scorsesének azokról a bajtársairól mesélt, akik a dzsungelben végrehajtandó különféle kommandós feladatokhoz különleges módon vágatták le a hajukat: a legkedveltebb fazon az az indiánfrizura volt, amilyet Travis is csinál magának, mielőtt megkísérli a merényletet.

Akárcsak De Niro, Harvey Keitel is az Aljas utcákban nyújtott alakításának köszönhetően került a Taxisofőr stábjába. Eredetileg a kampánymunkás Tom szerepét szánták neki, de ő inkább Sportot, a stricit akarta eljátszani, noha a figurát kezdetben négernek képzelték el, és alig ötmondatnyi szerepe volt. Keitel igazi stricik között elvegyülve készült a figura megszemélyesítésére. Tomot végül Albert Brooks játszotta, aki Scorsesével és Schraderrel együttműködve építette fel a szerepét, beleértve a szövegét is. A direktor azt is megengedte neki, hogy improvizáljon. Brooks a bemutató után furcsa beszélgetést folytatott Paul Schraderrel. A forgatókönyvírónak nagyon tetszett Brooks alakítása, mert mint mondta, a maga részéről Tom volt az egyetlen figura, akit soha nem tudott megérteni. A színész viszont igencsak elcsodálkozott azon, hogy ha Schrader megérti magát Travist, akkor vajon mitől nem érti meg Tomot is. (Jelen sorok írója fentebb már megadta a választ: Travist részben saját magáról mintázta az író, ezért nem eshetett nehezére megérteni a figurát.) Iris szerepét először Melanie Griffithnek ajánlották fel, aki állítólag édesanyja, a Hitchcock-színésznő Tippi Hedren tanácsára mondott nemet. Helyére több mint kétszázötvenen kerültek szóba, köztük például Carrie Fisher, Ellen Barkin, Mariel Hemingway, Bo Derek, Geena Davis, Kim Basinger, Kim Cattrall, Rosanna Arquette, Kristy McNichol, Brooke Shields, Michelle Pfeiffer, Kay Lenz, Anissa Jones és Debra Winger. Griffithhez hasonlóan Mariel Hemingway is szülői tanácsra mondott nemet, Kim Basinger pedig azért, mert akkoriban még a modellkarrierjére koncentrált. (Brooke Shields két évvel később Louis Malle Pretty Baby című 1978-as botrányfilmjében játszott egy tini prostituáltat.) Szóba kerültek európai színésznők is, például a francia Isabelle Adjani és az olasz Ornella Muti, de egyikük sem vállalta.

Scorsese a legkitartóbban Linda Blairt, Az ördögűzőben (1973) feltűnt tinisztárt kapacitálta, de hiába. Ekkor előző filmje, az Aliz már nem lakik itt gyerekszereplőjét, Jodie Fostert választotta, aki alig néhány hónappal volt idősebb, mint a filmbeli Iris. Bármilyen meglepő, Foster sem mondott igent azonnal. Ő ugyanis attól félt, hogy a barátai majd örökösen ugratni fogják amiatt, hogy egy utcalányt játszott. A Taxisofőr forgatása előtt alapos és körültekintő pszichológiai tesztet végeztek vele, hogy elejét vegyék azoknak a pszichikai és érzelmi problémáknak, melyeket a szerep esetleg okozhatna neki. A felkészülésben Jodie-t egy valódi prostituált segítette, aki a filmben a barátnőjét játssza. Mindazonáltal Foster tényleges életkora miatt bizonyos merész jeleneteket nem lehetett vele leforgatni: ezekben néhány évvel idősebb nővére, Connie helyettesítette. Külön személy ügyelt arra, hogy Jodie hallótávolságon kívül legyen, amikor De Niro – szerepének megfelelően – trágár szavakat használt. Foster évekkel később, a DVD-változat egyik extrájában úgy nyilatkozott, hogy a színfalak mögött jelen volt, amikor a technikusok előkészítették a nagy lövöldözés helyszínét, és a szakemberek mindent részletesen elmagyaráztak neki. Nemcsak hogy nem lett lelki sérült mindettől, hanem inkább izgalmasnak és érdekesnek találta az egészet. Mindmáig büszke arra, hogy eljátszotta Irist, és a Taxisofőrt minden idők egyik legjobb amerikai filmjének tartja.

Betsy szerepére szintén számos színésznő esélyes volt, különösen a szőke hajúak. Egyesek szerették volna eljátszani a szerepet, de hiába próbálkoztak, mások viszont eljátszhatták volna, mégis visszautasították a lehetőséget. A jelöltek között találjuk többek között Mia Farrow, Meryl Streep, Faye Dunaway, Jane Seymour, Glenn Close, Susan Sarandon, Sigourney Weaver, Goldie Hawn, Liza Minnelli, Anjelica Houston, Barbara Hershey és Mary Steenburgen nevét. Amikor elterjedt a hír, hogy az alkotók egy Cybill Shepherd-típusú nőt keresnek, és e célból már New York összes szőke nőjét megnézték, Shepherd ügynöke, Sue Mengers azonnal felhívta Phillipséket. A maga rámenős modorában nekik szegezte a kérdést, hogy miért nem választják a legkézenfekvőbb megoldást, és miért nem szerződtetik magát Cybill Shepherdet. A színésznő Peter Bogdanovich Az utolsó mozielőadás (1971) című emlékezetes drámájában nyújtott alakításával került az élvonalba, és éppen Bogdanovich másik filmjét, az Ötcentes mozit (1976) mondta le, hogy részt vehessen a Taxisofőr forgatásán. Julia Phillips szívesebben adta volna a szerepet Charlie későbbi angyalának, Farrah Fawcettnek, ám Shepherd akkoriban nagyobb névnek számított. Ráadásul Scorsese is Shepherdet akarta, leginkább a művésznő formás feneke miatt, ami a figura szexepiljének fontos része volt. A direktor ugyanakkor nem volt igazán elégedett választottjával mint színésznővel. A Travisszel közös éttermi jelenetben Shepherd állítólag képtelen volt megjegyezni a szövegét, és ezzel alaposan próbára tette Robert De Niro türelmét. Julia Phillips az önéletrajzában azt állította, hogy ő és Marcia Lucas vágó remekül mulattak a vágószobában ezeken a használhatatlan képsorokon. Palantine szenátor szerepére felmerült Rock Hudson neve, de a színész a McMillan & Wife című tévésorozatban való közreműködése miatt nem tudta elfogadni a felkérést. Az agresszív utast kényszermegoldásként maga a rendező alakította, mivel az eredetileg kiszemelt George Memmoli a The Farmer (1977) című film forgatásán elszenvedett balesete miatt kénytelen volt lemondani a szerepet. Egyébként Scorsese nem csak utasként látható a filmben: amikor először jelenik meg Betsy, amint lassított felvételen besétál a kampányirodába, Scorsese az iroda ajtaja mellett üldögélve néz fel a nőre. De Niro akkori barátnője (1976 és 1988 között a felesége), Diahnne Abbott szintén játszik a Taxisofőrben: ő alakítja a pornómozi alkalmazottját, akivel Travis megpróbál kikezdeni, mire a lány a főnöke után kiált.

A vér és a cenzúra

A Taxisofőr legerőszakosabb jelenete az, amelyben Travis végrehajtja Iris „kiszabadítását”. A cenzúra beavatkozását azzal próbálták elkerülni, hogy Michael Chapman operatőr az utómunkálatok során változtatott a vér színének telítettségén, amitől a vér egyes képkockákon már-már rózsaszínűnek tűnik. Évtizedekkel később, a DVD-változat készítésekor Scorsese szerette volna, ha az átszínezett képkockák helyére visszakerülnek az eredeti felvételek, de azok időközben elvesztek. Ráadásul a cenzúrát sem sikerült kijátszaniuk ezzel a fogással. Scorsese eleinte nem igazán örült az MPAA (a legnagyobb filmipari cégeket tömörítő Amerikai Mozgókép Szövetség) által elrendelt vágásoknak. Végül úgy ítélte meg, hogy a kívánt rövidítéseknek köszönhetően a jelenet jóval sokkolóbb lett, mint amilyen eredetileg volt. Egyébként a rendező nem ezt, hanem egy másik képsort tart a film legfontosabb jelenetének, melyben Travis felhívja Betsyt, hogy bocsánatot kérjen tőle a pornómoziért, és egy újabb randevút beszéljen meg vele. A kamera mozgásával Scorsese ekkor azt kívánta érzékeltetni, hogy a telefonbeszélgetés túl fájdalmas és megalázó ahhoz, hogy a néző végighallgassa.

Értelmezési lehetőségek

A Taxisofőr a modern filmművészet egyik legtöbbet elemzett klasszikusa, melyben – némi túlzással – minden méltatója mást fedez fel. Már abban sem egységesek a vélemények, hogy Travis épelméjű-e, avagy őrült, és amit Irisért tett, az vajon igazi hőstett volt-e, avagy gyilkos ösztöneinek a kielégítése, egyfajta pótcselekvés a meghiúsult Palantine-merénylet miatt. Különösen alaposan boncolgatták Travis és Betsy kapcsolatát, illetve a film befejezését. Faragatlanság vagy elképesztő naivitás volt-e Travis részéről, hogy pornómoziba vitte a lányt? Paul Schrader szerint ebben a Travist jellemző ellentmondások egyike nyilvánult meg. A taxisofőr számára Betsy és Iris a nőiség két típusát képviseli: az angyali ártatlanságot, illetve az érzéki romlottságot. (Az is érdekes ellentmondás, hogy előbbit a szexuálisan is érett felnőtt nő, az utóbbit pedig a gyerekprostituált szimbolizálja.) Travis mindkettőjüknek imponálni akar – és ennek a szenátor ellen tervezett merénylet éppúgy a része, mint a végső vérfürdő –, de valójában egyiküket sem tekinti szexuális objektumnak. A pornómozi Schrader szerint egyszerre jelent őszinteséget és védekezést Travis részéről: egyrészt valóban önmagát adja a lánynak, hiszen a pornómozi élete szerves részét képezi, másrészt ezzel tudat alatt megakadályozza, hogy Betsy túl közel kerüljön hozzá. Travis más szempontból is ambivalensen viszonyul a szexualitáshoz, hiszen például a film elején elítélően beszél az őt körülvevő mocsokról, amihez a prostituáltakat is hozzásorolja, miközben a pornográfia állandó fogyasztójaként ő maga is „táplálkozik” ebből a mocsokból. Hogy Travis magánya és a nőkkel szembeni visszafogott, szinte félénk viselkedése vajon túlzott gátlásokból, vélt vagy valós impotenciából, netán latens homoszexualitásból fakad-e, arra nincs egyértelmű magyarázat. A fegyverek iránti nyilvánvaló vonzalom és a fegyverhasználat mindenesetre freudi értelmezéseket is megenged, hiszen nem a Taxisofőr az egyetlen film, amelyben a fegyver lényegében „a hímvessző meghosszabbítása”: ebből a szempontból talán Arthur Penn Bonnie és Clyde (1967) című klasszikusára lehet visszautalni.

A film befejezése szintén megosztotta az elemzőket: vannak olyan értelmezések is, melyek szerint Travis öngyilkos lett a vérengzést követően, tehát mindaz, amit a filmben ezután látunk, az tulajdonképpen a halála előtti pillanatokban pereg le a szeme előtt mint vágyainak beteljesülése. Az Iris szüleitől kapott hálálkodó levél ugyanis Travisnek éppúgy a megbecsülés és az elismerés iránti vágyát tükrözheti, miként az is titkos óhaj lehet, hogy „hős”-ként immár ő hagyja faképnél az imádott lányt, Betsyt, és nem fordítva, ahogyan az valójában történt. A férfi, aki nem sokkal korábban még merénylőnek számított, néhány órával később már hős lett, s mindez csupán azon múlt, hogy a nagygyűlésen nem elég gyorsan nyúlt a fegyveréhez. Scorsese nem utasítja el teljesen a halál előtti képzelgésre vonatkozó értelmezést, ugyanakkor a valóság síkján is nyitva hagyta a történetet. Schraderrel együtt azt állítja, hogy Travis lelkileg egyáltalán nem jött rendbe attól, amit elkövetett, és a férfi valójában egy időzített bomba, aki a következő robbanásból már nem biztos, hogy hősként fog előlépni. Érdemes megjegyezni, hogy viszonylag kevés elemző foglalkozott azzal, hogy a hősiesség kérdését Vietnam témájához kapcsolja, noha elhangzik a filmben, hogy Travis vietnami veterán volt. A vietnami háború teljesen megosztotta az addig egységesnek tartott amerikai nemzetet, és a háborúból hazatért katonák otthon gyakran voltak kénytelenek szembesülni azzal, hogy a társadalom jelentős része egyáltalán nem hősként tekint rájuk, noha ők életüket kockáztatták a hazájukért, és sokan testi-lelki rokkantként tértek vissza a vietnami dzsungelből. A „Vietnam-szindróma” is egy lehetőséget jelent arra, hogy Travis bonyolult jellemét és motivációit jobban megérthesse a néző.

A fogadtatás

A Taxisofőrt 1976. február 8-án mutatták be az Egyesült Államokban. Amint az várható volt, szélsőséges kritikákat kapott: egyes ítészek korszakalkotóan zseniális alkotásként méltatták, mások az erőszakos jeleneteket kifogásolták, továbbá azt, hogy Scorsese szerintük elmossa a határvonalakat bűnöző és hős között. Az 1976-os cannes-i filmfesztiválon a Taxisofőr volt az egyik amerikai versenyfilm. A rangos mezőnyben olyan alkotók voltak jelen aktuális filmjeikkel, mint például Ettore Scola (Csúfak és gonoszak), Alan Parker (Bugsy Malone: az egyik mellékszerepben Jodie Foster!), Carlos Saura (Nevelj hollót!), Wim Wenders (Az idő múlása), Mauro Bolognini (A Ferramonti-örökség), Éric Rohmer (O. márkiné), Roman Polanski (A bérlő) és Joseph Losey (Klein úr). Két magyar rendező is indult a versenyben: Maár Gyula (Déryné, hol van?) Magyarország színeiben, Jancsó Miklós (Magánbűnök, közerkölcsök) viszont Olaszország képviseletében. Scorsese alkotását a díszbemutató közönsége lelkesen fogadta, mindazonáltal a zsűri elnöke – Tennessee Williams, a világhírű amerikai író – külön cikkben adott hangot aggodalmának a fesztiválfilmekben elburjánzó erőszak miatt. Nem említette cím szerint egyik alkotást sem, de nyilvánvaló volt, hogy főleg a Taxisofőrre gondol. A célzást mindenesetre magára vette Bernardo Bertolucci, akinek a szintén De Niro főszereplésével forgatott Huszadik század című provokatív filmjét versenyen kívül vetítették.

Voltak olyan vélemények, melyek szerint Williams nyilatkozata kissé álszent egy olyan író részéről, akinek a műveire a szélsőségek meglehetősen jellemzőek. A zsűritagok (köztük Kovács András magyar filmrendező!) egyébként nem osztották egyöntetűen az elnök véleményét, és a Taxisofőr megkapta a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Nem ez volt azonban az opusz egyetlen rangos szakmai elismerése. Az Amerikai Filmkritikusok Szövetsége Robert De Niro, Jodie Foster és Martin Scorsese teljesítményét díjazta, míg a Los Angeles-i kritikusok rajtuk kívül Bernard Herrmann zeneszerző munkáját is díjjal ismerték el. Herrmannt jelölték Grammyre is, és posztumusz megkapta az Anthony Asquith-díjat a BAFTA 1977-es gáláján, ahol Jodie Foster két kategóriában is győzött: ő lett a legjobb női mellékszereplő és a legígéretesebb új színésznő. Az olaszok David di Donatello-díjat adtak Martin Scorsesének és Jodie Fosternek. Paul Schradert és Robert De Nirót 1977-ben Golden Globe-ra jelölték. De Niro ugyanabban az évben az Oscarra is esélyes volt, akárcsak Foster, Herrmann és maga a film. 1977-ben a Taxisofőr volt az év filmje Japánban, aminek köszönhetően Scorsese átvehette a Kék Szalag-, a Hochi- és a Kinema Junpo-díjat.

A Taxisofőr és a magyar filmátvétel

A filmátvétellel foglalkozó hazai illetékesek még a cannes-i bemutató előtt, egy londoni filmvásáron látták először Scorsese alkotását, magyarországi forgalmazásra való átvételét azonban elutasították. A cannes-i fesztiválra kiutazott átvételi delegáció szintén elutasította a filmet. A magyar sajtóban megjelent fesztiválbeszámolók szerzői általában sekélyes, hatásvadász mozgóképként írták le a Taxisofőrt – bár a bátrabbak legalább a hiteles atmoszféráját megdicsérték –, és értetlenségüknek adtak hangot, hogyan kaphatta meg az Arany Pálmát. A filmmel szembeni elutasító magatartás kirívó példáját szolgáltatta a Film, Színház, Muzsika cannes-i tudósítója, Bán Róbert. A fesztiválról szóló többrészes tudósítása első részében még az érdeklődésre számot tartó bemutatók között emlegette a Taxisofőrt, de később már csak annyit írt, hogy „csalódást okoztak például az amerikai filmek”, ám ezt kizárólag Jerry Schatzberg versenyfilmjének ecsetelésével érzékeltette. A beszámoló utolsó részében a díjazottak között ugyan korrektül felsorolta Scorsese opuszát is, a szövegben viszont egyetlen szót sem ejtett róla. Olykor persze megesett, hogy a különféle filmfesztiválokra kiutazott magyar tudósítók nem tudtak minden versenyfilmet megnézni, de arra addig nem nagyon volt példa, hogy a jelentős alkotásokról (pláne a fődíjas filmről!) ne próbáltak volna legalább a külföldi sajtóvisszhang felidézésével összefoglaló képet adni a hazai közönségnek. A kedvezőtlen itthoni sajtóbeszámolók ellenére a Filmtudományi Intézet részéről már 1976 őszén elhangzott az a javaslat, hogy a Taxisofőrt más jelentős angol és amerikai filmekkel egyetemben meg kéne vásárolni az Intézet mozija (a budapesti Filmmúzeum) és a filmklubok számára. A nagy amerikai forgalmazók azonban nem szívesen adták el a sikerfilmjeiket effajta erősen szűkített forgalmazásra (ráadásul egy eleve kis lélekszámú ország részére!), mert nem számolhattak komolyabb bevétellel, az általuk követelt jogdíj összegét viszont – melyet egy-egy komolyabb szakmai díj, mint például a cannes-i Arany Pálma, minden esetben megemelt – a Filmtudományi Intézet nem mindig tudta és akarta megfizetni.

1977. április 7-én a Filmtudományi Intézet egyik illetékese levélben tájékoztatta a Filmfőigazgatóságot, hogy mely filmeket szeretnék beszerezni a hozzájuk tartozó vetítőhelyek számára. A listán a Taxisofőr is szerepelt. A levélre Gombár József, a MOKÉP (a monopoljoggal rendelkező magyar forgalmazó) igazgatója válaszolt. Megírta, hogy az Intézet listájáról bizonyos filmeket már megvásároltak országos forgalmazásra, a Taxisofőrről azonban még nem döntöttek, ezért ún. bemutató kópiát kértek belőle. Ez meg is érkezett, s a filmet 1977. június 2-án megtekintette a Filmátvételi Bizottság. A vetítést követő vita hozzászólói elismerték ugyan a film bizonyos szakmai erényeit (környezetrajz, színészi játék), de vitatták a rendezői koncepciót. Lényegében egyetértettek a korábbi elutasító döntésekkel, és maguk sem javasolták a Taxisofőr bemutatását. Különösen érdekes az egyik hozzászóló azon érve, hogy a film azt sugallja, mintha az amerikai politikusok ellen mindig magányos merénylők kísérelnének meg merényletet. (Ez egyébként az esetek többségében így is van, de a vasfüggöny országaiban szívesen hivatkoztak a Kennedy-gyilkosságra annak bizonyítékaként, hogy az amerikai kapitalisták tulajdon elnöküket is képesek megöletni, ha érdekeik úgy kívánják.) Mint arról fentebb szó volt, a főszereplő személyét épp egy magányos merénylő ihlette, sőt a zártkörű hazai vetítés előtt közel két évvel, 1975. szeptember 22-én is egy magányos merénylő (Lynette Fromme, a Manson család tagja) próbálta megölni Gerald Ford elnököt. Gombár József a Film, Színház, Muzsika 1979. január 6-i számában az esztendő új hazai filmbemutatóit ismertetve többek között így nyilatkozott: „Vannak továbbá olyan világsikert aratott filmek, amelyeket ideológiai okokkal utasítunk el. Ezek közé tartozik a Taxisofőr, Az ördögűző, vagy Pier Paolo Pasolini utolsó munkája, a Salò. Hogy ezekről a közönség eltérő és sokszor ajnározó ismertetéseket olvashat, az a rossz tájékoztatással, s némely tudósítók vitatható véleményével magyarázható.” A nyolcvanas évek második felében a Magyar Filmintézet (így hívták 1985-től a Filmtudományi Intézetet) újabb kísérletet tett a film beszerzésére. Az Intézet illetékese kiemelte, hogy az opusz erőszakossága miatt emelt korabeli kifogások azóta már nem állják meg a helyüket, hiszen időközben más, korábban erőszakosnak minősített filmek is eljutottak Magyarországra. 1987-ben a MOKÉP már hajlandónak mutatkozott a film bemutatására. A Hungarofilm végül a Magyar Filmintézet számára vásárolta meg a Taxisofőrt, melyet a budapesti Filmmúzeum 1988. április 14-én mutatott be. Ún. kölcsönbérleti szerződés keretében a filmet a megyei moziüzemi vállalatok is forgalmazhatták saját filmszínházaikban, előzetesen megszabott feltételek betartása mellett.

A folytatás és a remake

Az Inside the Actor's Studio című amerikai tévéműsor egyik 1999-es interjújában Robert De Niro azt állította, hogy ő és Scorsese megvitatták egy folytatás lehetőségét. Mindkettőjüket foglalkoztatja ugyanis, hogy mi történik Travisszel harminc évvel később. Noha egy 2002-es interjúban Scorsese kizárta annak lehetőségét, hogy bármelyik filmjéhez folytatást készítsen, 2005-ben mégis bejelentette, hogy elkészíti a Taxisofőr folytatását De Niróval. A szkriptet újfent Paul Schrader írná, aki nem kapkodta el a dolgot, mert csak 2013-ban állt elő az első változattal. Meglehet, hogy többel nem is fog, mert írása sem a rendezőnek, sem a főszereplőnek nem tetszett. Egyébként három évvel korábban egy remake lehetősége is felmerült. A dán Lars von Trier az Öt akadály (2010) című alkotásának művészi koncepcióját követve dolgozta volna fel Scorsese klasszikusát. Paul Schrader fantazmagóriának nevezte ezt az ötletet, melyet a médiának köszönhetően túl sokan komolyan vettek. Von Trier üzlettársa, Peter Aalbaek Jensen is cáfolta, hogy komolyan szóba került volna a remake. Azt azonban elismerte, hogy a két rendező találkozott egymással a 2010-es Berlinalén, remekül elbeszélgettek, szóba került a Taxisofőr is, és bár egyikőjük sem zárkózna el valamilyen közös munkától, de az semmi esetre sem a híres-hírhedt film remake-je lenne.

Érdekességek

* Amikor Paul Schrader a forgatókönyvet írta, nagyon népszerű sláger volt Harry Chapin dala, a Taxi, így nem elképzelhetetlen, hogy a forgatókönyvíró ezért döntött úgy, hogy a történet antihőse egy taxisofőr legyen. Iris figuráját állítólag egy 1950-es évekből származó Coppertone-reklám ihlette. A szerepre kiválasztott Jodie Foster egyik első szereplése épp egy Coppertone-reklámban volt.

* Martin Scorsese egy ízben állítólag azt nyilatkozta, hogy Travis szerepéről megbeszéléseket folytatott Dustin Hoffmannal is. Nem egyértelmű azonban, hogy mikor és miért tette ezt, hiszen Phillipsék kikötése az volt, hogy csak akkor rendezheti ő a filmet, ha az Aljas utcákból De Nirót is magával hozza főszereplőnek. Az IMDB mindazonáltal úgy tudja, hogy a szerepre – a korábban már említetteken kívül – felmerült Jack Nicholson, Warren Beatty, Burt Reynolds, Ryan O'Neal, Peter Fonda, Jon Voight, Robert Blake, David Carradine, Richard Dreyfuss, Christopher Walken, Alain Delon, James Caan, Roy Scheider, Paul Newman, Marlon Brando, Martin Sheen, Elliott Gould, Alan Alda és George Hamilton neve is.

* A klasszikus Hitchcock-filmek zeneszerzőjeként megismert Bernard Herrmann kezdetben nem akarta elvállalni a Taxisofőr kísérőzenéjének megírását, ám Travis egyik étkezési jelenete láttán meggondolta magát. Herrmann épphogy be tudta fejezni a zenei felvételeket a film számára: néhány órával később, 1975 karácsony estéjén elhunyt. A filmet az alkotók az ő emlékének ajánlották. Ugyanakkor Herrmann zenéjét kiegészítették Tom Scott szaxofonszólójával is. (Scott neve nem szerepel a stáblistán.) A zeneszerzőt 1977-ben két filmért (Taxisofőr, Megszállottság) is jelölték posztumusz az Oscarra, de Jerry Goldsmith nyert az Ómen (1976) zenéjével.

* Travis taxija egy Checker volt. Ezt a típust 1982 után már nem gyártották, és 1999-ben bukkant fel utoljára New York utcáin.

* A taxisofőrök találkozóhelyeként szolgáló étterem valódi helyszín volt. A 28. utca és a Park Avenue South találkozásánál állt a Belmore Cafeteria, melyet később ugyan lebontottak, de a helyére épült lakóház szintén a Belmore nevet kapta.

* Travis a The Silver Tongued Devil and I című Kris Kristofferson-lemezt veszi meg Betsynek, az étteremben pedig a lemez egyik dalából (Pilgrim Chapter 33) idéz: „He’s a prophet…” („Ő egy próféta…”)

* Az a pornófilm, amelyre Travis és Betsy beülnek, az Ur kärlekens språk (1969) című svéd szexuális felvilágosító alkotás volt.

* A Betsyvel közös éttermi jelenetben Travis almás pitét rendel ömlesztett sajttal. Amikor annak idején a rendőrség letartóztatta Ed Geint, a híres sorozatgyilkos szintén almás pitét kért a rendőröktől ömlesztett sajttal cserébe a részletes vallomásáért.

* Amikor Travis a titkosszolgálat emberével beszélget, a 154 Hopper Avenue, Fair Lawn, New Jersey lakcímet adja meg neki. New Jersey-ben valóban van ilyen nevű utca, a 154-es szám azonban nem létezik.

* A filmben Iris lakcíme a 226 East 13th Street volt. 1988-ban a New York Times arról tudósított, hogy két fiatal lány meghalt ebben az épületben, miután a tornác leszakadt alattuk.

* Három hónapig tartott a film végén látható lövöldözési jelenet helyszínének előkészítése. A stáb ugyanis nem műteremben dolgozott, hanem egy igazi lakásban, melynek mennyezetét át kellett alakítani a hatásosabb fényképezés érdekében.

* A film vége felé Travis mögött a falon egy kivágott újságcikk látható, amely egy Iris szüleiről készült fotót is tartalmaz. A fénykép valójában Scorsese szüleit, Charles és Catherine Scorsesét ábrázolja. A mama személyesen is megjelent volna néhány pillanatra mint Travis taxijának egyik utasa, de cameóját kivágták, mert a film anélkül is hosszúra sikerült.

* Travis híres mondata, a „You talkin’ to me?” az AFI besorolása szerint a legemlékezetesebb filmes szállóigék listáján a 10. helyezett. A Premiere amerikai filmmagazin ugyanezt a mondatot a 100 híres filmes idézetet tartalmazó listáján a 8. helyre sorolta. A szaklap ugyanakkor minden idők 25 legveszélyesebb alkotása közé is beválasztotta a filmet.

* A Taxisofőr volt az utolsó film, melyben a gyártó Columbia Pictures utoljára használta klasszikus logóját, a fáklyát tartó nőalakot.

* 2005-ben a Majesco cég bejelentette, hogy videojáték formájában folytatást készít a Taxisofőrhöz, ám anyagi okokból a következő év januárjában ejtették a projektet.

Bakik

A teljességre törekvés igénye nélkül következzék néhány a Taxisofőr legfeltűnőbb bakijai közül.

* Amikor Travis a Belmore-ban Wizard és egy másik kollégája társaságában van, csupán egy kávét rendel magának, de miután a vizeskancsóba beleteszi az Alka-Seltzer tablettákat, már az látható, hogy egy tányéron egy hamburger is van előtte.

* Miután Travis megvette Betsynek a Kris Kristofferson-lemezt, visszatér a taxijához, melynek tetején a 3S96 azonosítószám olvasható. Ez meg is felel a New York-i gyakorlatnak, ahol szintén olyan négyjegyű azonosítókat használnak, melyeknek második írásjegye egy betű. A következő képsorban viszont ugyanott már a TAXI felirat olvasható, ami soha nem látható egy igazi New York-i taxin, de a filmekben gyakran alkalmazzák ezt a megoldást.

* Travis a mosogatóban elégeti a virágokat, de a következő jelenetben, amikor pénzt tesz egy borítékba, a virágok a háttérben, a fal mellett láthatók.

* Az a Colt 25-ös, amelyet Travis a fegyverkereskedőtől vásárolt, valójában egy Smith & Wesson Escort 22LR márkájú fegyver.

* Amikor Iris és Travis együtt reggeliznek, a lány zöld napszemüveget visel, melyet letesz az asztalra, ám amikor nem sokkal később újra felveszi, a napszemüveg színe már kék.

* Iris címe: 226 East 13th Street. Ez jól látható az épületről készített külső képkockán is. Ennek ellenére Travis a 240-es számot írja a levelet és az 500 dollárt tartalmazó borítékra.

Így látták ők

„Bizony a futószalagon gyártott tucatfilmek közül való ez az alkotás, amelyben minden a kimódolt hatás kedvéért történik. …Travis – coltjaival és mindenféle kaliberű fegyvereivel – a ponyvairodalom és a konvencionális amerikai melodrámák ihletését viseli magán. A film ellentmondásos sajtójából aligha lehetett volna megjósolni, hogy a fesztivál legmagasabb kitüntetését nyeri el.”

(Gyertyán Ervin: „Cannes ’76”. In: Filmkultúra 1976/4, 49–64. o.)

„A Taxisofőr (1976) főszereplője Travis, ez a Vietnamot megjárt, kiüresedett ember, ez a tragikus figura is amerikaisága miatt lesz olyannyira mássá európai elődjeihez, a Sartre- és Camus-féle antihősökhöz képest. Irokéz sörényű, állig felfegyverzett gyilkossá, akiből csak a véletlen csinál »bosszúállót« (egy kiskorú prostituált »felszabadítóját«) azután, hogy a testőrök szemfülessége meghiúsítja, hogy tökéletesen értelmetlenül egy tömeg előtt szónokló elnökjelöltet lőjön le. A vérfürdőt bevégezve halálos ernyedtséggel rogy le egy sarokba, és ő is a mutatóujját emeli homlokához, mert arra már nem maradt lőszere, hogy öngyilkos legyen. Holott talán csakis arra készült, az öngyilkosságra. »Puff…« – motyogja. Ezt a Travist ugyanaz a kérdés foglalkoztatja, mint kifinomult gondolkodású európai rokonait: »Miért létezem?« De jellegzetesen amerikai, tehát »naivabb« lévén, jellegzetesen amerikai, tehát még az öngyilkosságnál is inadekvátabb és főleg erőszakos választ ad a kérdésre. A film egésze nem hagy kétséget afelől, hogy Travis tette visszataszító, elítélendő és értelmetlen, mégis belengi valami groteszk szentség dicsfénye is ezt az alakot. Hogy a forgatókönyv (Paul Schrader munkája), Robert De Niro zseniális játéka vagy Scorsese elgondolása teszi-e, nem tudni, de tény, hogy ez a szinte rituálisnak vélhető gyilkosságban valakivé (és azután, a film végére megint szürke senkivé) váló, tulajdonságok nélküli ember tényleg nemcsak a Sharon Tate-gyilkos szektavezérre, Charles Mansonra hasonlít, hanem – mint Scorsese egy interjúban ironikusan állítja – Szent Pálra is.”

(Barna Imre: „Játék Amerikával”. In: Filmvilág 1988/2, 40–44. o.)

„Valljuk be, a történet meglehetősen lapos, akár szerelmi romantikáját, akár a magányos elnökgyilkos pszichológiáját, akár a városi alvilág ellen fellépő igazságosztó figuráját nézzük. Az előbbi kettő már a film készülése idején az elnyűtt sablontémák körébe számított, az utóbbit pedig azóta koptatta el az amerikai kommerszfilmgyártás. A film mégis izgalmas. A krimi hangulatú, balladai feszültséget Scorsese jól bevált és újszerű fortélyok sorával teremti meg. A film elején útnak induló taxi orrát, kerekeit, farát alulnézetből mutató kamera Spielberg Párbajára emlékeztetve rögvest figyelmeztet: valamiféle összecsapás veszi itt kezdetét, a kedélyes csevegésekben újra és újra képtelen bűnügyek bukkannak fel. Harlemen áthajtva sihederekből álló banda támadja meg a taxiját, egyik utasa – akit maga Scorsese alakít – elmeséli neki, hogyan fogja meggyilkolni hűtlen feleségét. New York levegőjében ott vibrál az erőszak – itt minden megtörténhet. Travis maga is kiismerhetetlen. Sugárzó naivitásába, széles mosolyába valamiféle zavaró kiszámíthatatlanság vegyül, szuggesztív s ugyanakkor üres nézéséből nehéz kiolvasni, hogy ártalmatlan balek, számító akarnok vagy kiszámíthatatlan őrült.”

(Klaniczay Gábor: „Patetikus céltalanság”. In: Filmvilág 1988/6, 20–21. o.)

„A film erejét a totális pártatlanság és pátoszmentesség adja: a Taxisofőr bemutat egy állapotot, egy érzékeny ember kétségbeejtő léthelyzetét, de nem keres felelősöket, sőt még magyarázatot sem. Ez van, és kész. Nem a kormány miatt, nem a feketék, a sárgák vagy a rózsaszínek miatt, hanem azért, mert ilyen egy nagyváros, különösen éjszaka. Az emberekről nem is beszélve. A pokol a másik ember, tartja Sartre, de ha megnézzük a Taxisofőrt, rájövünk, hogy nem. Nem a másik.”

(Kubiszyn Viktor: „Bekattanva”. In: Filmvilág 2005/6, 22–24. o.)

Taxisofőr (1976) – amerikai filmdráma. Forgatókönyv: Paul Schrader. Operatőr: Michael Chapman. Zene: Bernard Herrmann. Díszlet: Herbert F. Mulligan. Jelmez: Ruth Morley. Vágó: Tom Rolf, Melvin Shapiro. Rendezte: Martin Scorsese. Főszereplők: Robert De Niro (Travis Bickle), Cybill Shepherd (Betsy), Peter Boyle (Wizard), Jodie Foster (Iris Steensma), Harvey Keitel (Sport), Leonard Harris (Charles Palantine szenátor), Albert Brooks (Tom), Diahnne Abbott (a pornómozi alkalmazottja).