Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2018. június 10., vasárnap

FÉLELEM A VÁROS FELETT

„Minek neki szemüveg, ha mögötte a szem üveg?”

Jean-Paul Belmondo 42. születésnapján, 1975. április 9-én mutatták be a francia mozik a Félelem a város felett című koprodukciós krimit. Ez volt a Bébel becenéven is jól ismert sztár ötödik közös munkája Henri Verneuil rendezővel – összesen hét filmben dolgoztak együtt –, és ebben játszott először rendőrt. Az általa megformált kemény öklű Letellier felügyelőnek elszámolnivalója van egy veszedelmes bűnözővel, Marcuccival, és ezért eleinte kevesebb figyelmet fordít új ügyére, egy nőket zaklató erénycsősz kézre kerítésére. Ezzel végzetes hibát követ el, mert a Minósz álnevet viselő férfi gyilkolni kezd, sőt a sajtó közreműködésével gúnyt űz a rendőrségből. Letellier-ből azonban senki nem csinálhat bolondot… Belmondo szokása szerint kaszkadőr nélkül hajtotta végre a legveszélyesebb jeleneteket is: ha kellett, a párizsi háztetőkön kergette a gyilkost, egy metrószerelvény tetején hajszolta a körözött bűnözőt, vagy drótkötélen lógott egy helikopterről, hogy a túszejtő közelébe kerüljön. A Félelem a város felett nagy sikert aratott Franciaországban, amiben oroszlánrésze volt a nagyszabású médiakampánynak, beleértve a René Chateau által tervezett plakátot is. A közönségsiker bő három évvel később Magyarországon se maradt el. A francia Wikipédia szerint A félelem városa (1994) című vígjáték vizuális utalásokat tartalmaz Verneuil krimijére. A komédia IMDb-s adatlapján viszont nincs hivatkozás a Belmondo-filmre, ellenben több francia és amerikai alkotást is említenek, melyekre különféle vizuális és verbális célzások történtek. 


(Hálás köszönetem Plakátfiúnak, aki rendelkezésemre bocsátotta a film magyar plakátját, amely erre a linkre kattintva meg is vásárolható. Grafikus: Sándor Margit.)

A történet
Párizs, a hetvenes évek közepén. Öreg este van már, amikor egy középkorú, de még dekoratív özvegyasszony, Nora Elmer felriad a telefon csörgésére. Azonnal erőt vesz rajta a rettegés, tudja, mire számíthat, ha felveszi a kagylót. Mégis muszáj felvennie, mert a készülék kitartóan csörög. Nora nem tévedett: a vonal túlsó végén az az ismeretlen férfi beszél, aki rendszeresen hívogatja és erkölcstelen életmóddal vádolja. Most nem éri be ennyivel: megfenyegeti, hogy rövidesen elmegy hozzá a lakására. A rémült asszony azonnal felhívja a portást, és arra kéri, hogy ne engedjen fel senkit. A portás emlékezteti őt arra, hogy a parkolóból bárki felmehet az épületbe anélkül, hogy ő látná. Nora megpróbálja felhívni a rendőrséget is, de senki nem veszi fel a kagylót. A portástól tudja meg, hogy ilyen kései órán már a kerületi kapitányságot kell hívni, az ottani ügyeletesek viszont elég közönyösek és félvállról veszik Nora bejelentését. A halálosan rettegő nő az ajtóhoz siet, és a kémlelőnyíláson át figyelni kezdi a folyosót. Legnagyobb döbbenetére rövidesen megáll a lift az emeleten, és egy nem túl bizalomgerjesztő külsejű férfi lép ki belőle. Az ismeretlen illető határozott léptekkel Nora lakása felé indul, és megnyomja a csengőt. Az asszony gyenge szíve és az idegei egyszerre mondják fel a szolgálatot: rosszul lesz, levegő után kapkod. Utolsó erejével a nyitott ablakhoz támolyog, hogy friss levegőhöz jusson, ám végül lezuhan a magasból, a tizenhetedik emeletről. Az ajtó előtt várakozó férfi nem tudja mire vélni a lakásból kiszűrődő furcsa neszeket. Aztán észreveszi, hogy eltévesztette az ajtó számát, nem jó helyre jött. Becsönget a szomszédhoz, ahol épp születésnapot ünnepelnek, és örömmel beinvitálják, hogy végre megérkezett.


A párizsi rendőrség összeszokott párosa, Letellier felügyelő és társa, Moissac nyomozó közben a körözött bűnöző, Marcucci nyomait kutatja. A veszedelmes bandita pár hete kirabolt egy bankot, és csak úgy tudott meglépni a rendőrök elől, hogy menekülés közben agyonlőtt egy vétlen járókelőt és Letellier egyik kollégáját. Letellier és Moissac kapja meg Nora Elmer ügyét is, aminek kissé elhamarkodottan nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Az asszony ugyanis nem bűncselekmény áldozata lett, hanem szívrohamot kapott, valószínűleg akkor, amikor a szomszédhoz érkező férfi véletlenül hozzá csengetett be. A portás mindenről beszámol: tud arról, hogy az özvegyet rendszeresen zaklatták telefonon, és elmondja azt is, hogy a tragédia előtt mire kérte őt az elhunyt. A rutinmunkát végző nyomozók nem is sejtik, hogy a közelben egy motoros férfi figyeli az épület előtti felhajtást. Ő valóban Nora Elmerhez jött volna, ahogyan ígérte, ám a Sors megtette helyette azt, amire ő készült. Letellier és Moissac felkeresik a néhai Madame Elmer szeretőjét, hogy információkat szerezzenek tőle. A férfi épp sietve csomagol, hogy elutazzon. Nem engedi be a csengető rendőröket, sőt amikor Letellier az ablakon keresztül próbál behatolni hozzá, rálő a felügyelőre. Letellier viszonozza a tüzet, a férfi megsebesül. Rövidesen kiderül, hogy semmi köze Nora Elmer halálához. Állítását hamarosan egy névtelen levél is alátámasztja, amit a rendőrség kap, újságokból kivágott betűkből összeragasztva: „Megöltem Nora Elmert. Minósz”. 


A rendőrök számára ugyan egyértelmű, hogy az özvegy szívrohamban halt meg, mégis megpróbálnak Minósz nyomára bukkanni, mielőtt valóban gyilkolna. Ennek érdekében Letellier és Moissac elindulnak, hogy felkeressék azokat a nőket, akik a közelmúltban telefonszámot változtattak, mert valaki zaklatta és erkölcstelen életmóddal vádolta őket. A bejelentők egyike egy középkorú asszony, Germaine Doizon, aki készségesen fogadja az ügyében érkező nyomozót. Nemcsak készséges, hanem egyenesen kacér is a felügyelővel. Sajnos későn döbben rá önnön könnyelműségére, hogy a magát nyomozónak kiadó gyilkost engedte be a lakásába: Minósz végez vele. Ám ekkor megérkeznek az igazi nyomozók is. A gyilkos menekülni próbál, Letellier pedig a nyomába ered. Szédületes és életveszélyes hajsza kezdődik a párizsi háztetőkön, lövések is dördülnek. Minósz bemenekül a Lafayette áruházba, és onnan az utcára jut. Sikerül egérutat nyernie a motorjával, Letellier ugyanis felhagy az üldözésével, mert rádión értesítik arról, hogy régi ellenfele, Marcucci feltűnt a színen. A bűnöző metróval menekül, Letellier pedig ismét az életét kockáztatja: ezúttal a szerelvény tetejére mászik fel, hogy kocsiról kocsira haladva jusson el Marcuccihoz. Kettejük tűzpárbaja azzal ér véget, hogy Marcucci az ellenkező irányból nagy sebességgel közeledő gyorsvasút elé zuhan. A Marcucci-ügy végleges lezárása ellenére Letellier főnöki dorgálásban részesül: az újságok közölték Minósz öntelt nyilatkozatát, hogy a nyomában lévő rendőr már-már elkapta őt, de aztán mégis futni hagyta. A felügyelő ezt az ügyet is szeretné felderíteni, ezért úgy dönt, hogy személyes védelme alá helyezi a következő potenciális áldozatot, aki nem más, mint egy fiatal és csinos ápolónő, Hélène Grammont. A hölgy valóban rászorul a védelemre, hiszen zaklatója újra felhívja és halállal fenyegeti meg…


A rendező
A francia közönségfilmek megbízható iparosa, az örmény–amerikai származású Henri Verneuil ott született, ahol II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen meghalt: a törökországi Rodostóban (Tekirdağ), 1920. október 15-én. Eredeti neve: Achod Malakian. 1924-ben szülei az örmény népirtás elől a franciaországi Marseille-be menekültek, és természetesen az akkor négyéves fiukat is magukkal vitték. Verneuil később részletesen írt a gyerekkoráról a Mayrig című regényében, amelyből 1991-ben filmet is forgatott. Főiskolai diplomája megszerzése után, 1944-ben újságíróként kezdett dolgozni a Horizon magazinnál. Gyerekkorától érdeklődött a filmvilág iránt, és 1947-ben lehetősége adódott egy rövidfilm megrendezésére. Az Escale au soleil (1947) Marseille-t mutatja be közvetlenül a második világháború után. A főszerepre Verneuil-nek sikerült megnyernie a népszerű komikust, Fernandelt. Az opusz a rövidfilmek versenyében vett részt az 1947-es cannes-i filmfesztiválon. Noha nem nyert, mégis felfigyeltek rá, és Verneuil újabb filmkészítési lehetőségekhez jutott. Nem feledkezett meg Fernandelről, aki sztárként is hajlandó volt egy pályakezdővel dolgozni, és még nyolc filmet készítettek együtt, köztük Verneuil első igazi játékfilmjét, a Haláldűlőt (1951). Bár főleg vígjátékokat forgattak – például az Első számú közellenséget (1953), melyben Gábor Zsazsa játszotta a női főszerepet –, Verneuil egy drámai szerepet is rá mert bízni a közkedvelt komikusra a Tiltott szerelem (1952) című Georges Simenon-adaptációban. Utolsó közös munkájuk, A tehén és a fogoly című komédia 1959 legsikeresebb filmje volt a francia mozikban, egyben Fernandel legtöbb bevételt hozó filmje is. 


Verneuil azon rendezők közé tartozott, akik nem szégyellték, hogy önmegvalósítás helyett a közönség szórakoztatását tekintik elsődleges feladatuknak, és ennek érdekében a legnépszerűbb színészekkel dolgoztak együtt. A már említett Fernandel mellett Verneuil olyan kiváló művészekkel is megtalálta az összhangot, mint például Jean Gabin, Charles Boyer, Jean-Paul Belmondo, Alain Delon, Mylène Demongeot, Michèle Morgan, Lino Ventura, Danielle Darrieux, Claudia Cardinale és Yves Montand. Gabinnel való együttműködése a Jelentéktelen emberekkel (1956) kezdődött, amely A kárhozat útja címmel is ismert. A drámai alkotásban Gabin egy teherautósofőrt játszik, aki egy fiatal lány szerelméért mindenre képes, még a családját is elhagyja. A lány teherbe esik, és hősünk tudta nélkül el akarja vetetni a magzatot, a műtétet azonban nem éli túl. Az elnök (1961) címszereplője, a korábbi államfő emlékiratain dolgozik, mégis visszatér a közéletbe, amikor egy súlyos válsághelyzetben legveszélyesebb riválisa lesz az elnöki poszt nagy esélyese. A politikai ellenfeleket Gabin és Bernard Blier alakította. A Majom a télben (1962) volt Belmondo első filmje Verneuil-jel. Egy Gabriel Fouquet nevű leszerelt katonát játszott, aki elvált a feleségétől, és Spanyolországba indul, hogy matador legyen. Utazás előtt el akar búcsúzni intézetben nevelkedő lányától. Ennek megvalósítása közben találkozik Albert Quentinnel, a nyugalmazott tengerésztiszttel (Jean Gabin), aki valaha alkoholista volt, de most békésen éli öreg napjait. Az idős férfira nagy hatást gyakorol Gabriel vitalitása, és csatlakozik a kalandorhoz. Újra életerős fiatalnak érzi magát, ám feléled az alkohol iránti vágya is… Az Alvilági melódiában (1963) Gabin egy börtönből szabadult idős bűnözőt alakít, akinek egyik cinkosa egy nagyszabású rablást ajánl, a cannes-i kaszinó kifosztását. Az akció kivitelezésében egy tehetséges fiatal bűnöző (Alain Delon) segédkezik, akit a szerelem könnyelművé tesz…


A Százezer dollár a napon (1964) bűnöző szerelmespárja (Belmondo és Anne-Marie Coffinet) a sivatagban ellop egy kamiont, de a járművet az értékes szállítmánnyal mások is meg akarják kaparintani. Robert Merle világhírű regénye, a dunkerque-i csata utolsó napjairól szóló Két nap az élet 1964-es filmváltozatában Belmondo alakította az író alteregójának mondható főszerepet, Julien Maillat közlegényt. Merle azonban elégedetlen volt vele, szerinte az általa megírt figura sokkal intellektuálisabb volt, mint amilyennek a színész játszotta, és a filmmel szemben is inkább a kifogásait hangsúlyozta. A kritikai fogadtatás szintén vegyesnek mondható, mindazonáltal a kereskedelmi siker nem maradt el. Háborús dráma A huszonötödik óra (1967) is, főszereplői Anthony Quinn és Virna Lisi. A történetnek magyar vonatkozásai is vannak, mert a Quinn által alakított román paraszt a németek elől hazánkba menekül, s egyes jeleneteket valóban Magyarországon vettek fel. Szintén Anthony Quinn játszotta a főszerepet a Harc San Sebastianért (1968) című kalandfilmben, amely a XVIII. században játszódik. Egész Európában nagy sikert aratott A szicíliaiak klánja (1969) című krimi, Jean Gabin, Alain Delon és Lino Ventura jutalomjátékával. Gabin egyik fiát a francia filmgyártás egyik tragikus sorsú sztárja, Marc Porel alakította. Verneuil 1971 és 1984 között még négy filmet forgatott Belmondóval, melyeket a magyar nézők is láthattak: A betörés, Félelem a város felett, Ellenségem holtteste, Az arany bűvöletében. Costa-Gavras drámáira emlékeztet az I mint Ikarosz (1979) című politikai krimi, ráadásul a főszereplő színész is azonos: Yves Montand. Az Ezermilliárd dollár volt az 1982-es nyugat-berlini filmfesztivál versenyen kívül vetített nyitófilmje, ám ott is és a széles moziforgalmazásban is csalódást keltett: kriminek nem elég izgalmas, társadalmi drámának nem elég elmélyült. Verneuil utolsó két alkotása, a Mayrig (1991) és az 588 rue Paradis (1992) saját életének könyvben is megírt eseményein alapult. A direktor szívrohamban hunyt el Bagnolet-ban (Seine-Saint-Denis megye), 2002. január 11-én. Halála után a 7. Jereváni Nemzetközi Filmfesztiválon Paradzsanov-díjjal ismerték el filmalkotói tevékenységét: a díjat fia, Patrick Malakian televíziós rendező vette át.


Jean-Paul Belmondo
A francia és az egyetemes filmművészet egyik legrokonszenvesebb sztárja, Jean-Paul Belmondo 1933. április 9-én született Párizs nyugati elővárosában, Neuilly-sur-Seine-ben. Szülei művészek voltak: Paul Belmondo szobrász és Madeleine Reinaud-Richard festő. Van egy bátyja is, Alain, akiből filmproducer lett. A család évekig vidéken élt. Jean-Paul éles eszű volt, mégsem szeretett tanulni, jobban érdekelte a labdarúgás és az ökölvívás. Orrát a legendával ellentétben mégsem egy mérkőzésen, hanem egy iskolai bunyóban törték be. Tizenhét éves korában a Comédie-Française előadásában látta A púpost, és az élmény hatására határozta el, hogy színész lesz. Raymond Girard tanfolyamán sajátította el a mesterség alapjait, s már ekkor felismerte, hogy a vígjátéki szerepek közelebb állnak hozzá, mint a drámahősök. 1954-ben filmezett először: a Molière című huszonöt perces rövidfilmben főiskolás színészek adtak elő részleteket a címbeli szerző klasszikus műveiből. Belmondo 1956-ban fejezte be színészi tanulmányait, és még abban az évben elkezdődött játékfilmes karrierje is. Az első években csupán jelentéktelen szerepeket kapott. A Légy szép és tartsd a szád! (1958) című Marc Allégret-opusz viszont ma már leginkább csak azért kerül szóba, mert ebben volt látható először együtt Belmondo és Alain Delon. Marcel Carné eredetileg Belmondónak szánta a Csalók (1958) című filmje főszerepét, de aztán meggondolta magát, és Laurent Terzieffet választotta, ámbár Bébelre is szerepet osztott. A fiatal színész épp arra készült, hogy teljesítse sorkatonai kötelezettségét, amikor egy pályakezdő rendező, egy bizonyos Jean-Luc Godard felkérte a Charlotte és az ő pasija (1959) című rövidfilm főszerepére. Jean-Paul igent mondott, bár először nem találta túl megnyerőnek az ambiciózus direktort. A katonaság miatt az utószinkront már nem tudta megcsinálni, ezért maga Godard szinkronizálta őt. Katonaság ide vagy oda, 1959-ben már egész estés játékfilmek főszerepében is láthatták a nézők Belmondót: a külföldre emigrált Radványi Géza az Egy angyal a Földön című romantikus alkotásához szerződtette Romy Schneider partnereként, A három testőrben d’Artagnant alakította, Claude Chabrol Kettős küldetésben című bűnügyi filmjében pedig a Laszlo Kovacs nevű főszereplőt. Ez utóbbi filmjét különösen szerette, mert tetszett neki Chabrol munkastílusa: a direktor ugyanis úgy osztotta a szerepeket, hogy azok legfontosabb külső és belső jellemzői harmonizáljanak a színészek adottságaival, s a művészeknek alkalmat adott az improvizálásra is. 


François Truffaut ötletéből készült a francia új hullám, a nouvelle vague alapfilmje, a Kifulladásig (1960). Godard mindössze négyszázezer frankból, az utcán forgatta ezt a filmjét saját forgatókönyve alapján. Állítólag gyakran még maga sem tudta, mit vesz fel másnap a kamera – melynek helyét a spontaneitás megőrzése érdekében maguk a színészek se tudták –, hogyan tudja majd a környezeti elemeket és a pillanatnyi fényviszonyokat beépíteni a filmbe. Belmondo és partnernője, Jean Seberg bőséges lehetőséget kaptak az improvizálásra is. A Kifulladásig lelkes fogadtatásban részesült a kritikusok körében, dicsérték a frissességét, Godard alkotói módszereit és a színészeket. Idővel a közönség is megbarátkozott a filmmel, s Belmondo a bálványozott sztárok közé emelkedett, egy egész nemzedék tartotta példaképének őt. Még kétszer forgatott Godard-ral: Az asszony az asszony (1961) a direktortól szokatlan módon egy vígjáték, a Bolond Pierrot (1965) pedig – a Kifulladásighoz hasonlóan – egy újabb kultuszfilm, Godard definíciója szerint „az utolsó romantikus szerelmespár históriája”. (A női főszerepet mindkét filmben a direktor első felesége, a dán Anna Karina alakította.) A hatvanas évek elején olyan nagyszerű rendezők dolgoztak Belmondóval, mint Peter Brook (Moderato Cantabile, 1960), Vittorio De Sica (Egy asszony meg a lánya, 1960), Alberto Lattuada (Egy novícia levelei, 1960), Mauro Bolognini (Az utcalány, 1961), Jean-Pierre-Melville (Léon Morin, a pap, 1961; A besúgó, 1963; A legidősebb Ferchaux, 1963) vagy éppen Henri Verneuil (közös filmjeikről fentebb írtam), és olyan partnernői voltak, mint például Jeanne Moreau, Sophia Loren, Gina Lollobrigida és Claudia Cardinale. Ezek a filmek azonban hullámzó fogadtatásban részesültek, és Belmondo sem mindig találta meg az összhangot a rendezőivel. Mindazonáltal később sem mondott le arról, hogy művészfilmekkel próbálkozzon, de addigra a közönség már annyira megszokta őt a „rokonszenves csirkefogó”, illetve a „vagány és kemény zsaru” szerepkörében, hogy másban már nem tudta elfogadni. Francois Truffaut A Mississippi szirénje (1969) című filmjéhez Catherine Deneuve mellé szerződtette Bébelt, aki Alain Resnais megtörtént botrányt feldolgozó alkotása, a Stavisky (1974) megszületését producerként is támogatta. A bukás ellenére büszke volt arra, hogy sem főszereplő sztárként, sem producerként nem korlátozta Resnais alkotói szabadságát.


Európa-szerte hatalmas közönségsikert arattak Philippe de Broca szellemes és látványos kalandfilmjei (Cartouche, 1962; Riói kaland, 1964; Egy kínai viszontagságai Kínában, 1965; A javíthatatlan, 1975), ami arra ösztönözte Belmondót, hogy a keveseket érdeklő művészfilmek helyett egyre inkább a kommersz produkciókat részesítse előnyben. Természetesen populáris filmszerepeit is megválogatta, szó sem lehetett például a jó ízlést sértő alkotásokról, túlságosan brutális erőszakról és meztelen jelenetekről sem. Pályafutásának kereskedelmileg legsikeresebb darabja A nagy zsákmány (1969, Gérard Oury). A kalandvágyó színész mindegyik közönségfilmje forgatásán ragaszkodott ahhoz, hogy a legveszélyesebb jeleneteket is saját maga hajtsa végre, kaszkadőrök igénybevétele nélkül. Ezzel a szokásával csak a nyolcvanas évek közepén hagyott fel, amikor komoly balesetet szenvedett a Montreali bankrablás (1985) forgatásán. Legtöbb szórakoztató filmjét a magyar mozikban is láthattuk, mint például az Egy válás meglepetései (1971, Jean-Paul Rappeneau) című kosztümös vígjátékot, vagy a Georges Lautnerrel készített produkciókat. Ez utóbbiak közül a Zsaru vagy csirkefogó? (1979) című bűnügyi vígjátékban apaszerepben láthattuk, a Szabadlábon Velencében (1980) a lagúnák városának szépségeit mutatja be már-már burleszkbe illő cselekményfordulatok kíséretében, A profi (1981) az akciófilm hatáselemeit felhasználó dráma, a Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984) pedig egy nálunk is jól ismert színpadi komédia filmváltozata. Gyümölcsöző volt Belmondo és Jacques Deray együttműködése is: igaz, az első film, a Borsalino (1970) marketingkampánya miatt a sztár viszonya évekre megromlott partnerével, a produceri teendőket is ellátó Alain Delonnal. A másik két opusz, A kívülálló (1983) és A magányos zsaru (1987) Delon keveset beszélő, de kőkemény zsarukról szóló filmjeire emlékeztet, ami nem is csoda, hiszen Deray Delonnal is gyakran dolgozott. A nyolcvanas évek terméséből ne maradjon említetlenül az Ászok ásza (1982, Gérard Oury) sem, amely a nácizmus térhódításának idején játszódik, mégsem komor dráma, hanem egy humoros fordulatokat sem nélkülöző kalandfilm, melyben Bébel egy bokszedzőt alakít, akiből zsidók megmentője lesz. 


A nyolcvanas évek második felében Belmondo belátta, hogy kiöregedett a számára oly sok sikert hozó „vagány fickó” szerepköréből, és másfajta színészi kihívásokat keresett. Színpadon játszotta el Dumas Kean, a színész című darabjának főszerepét: az előadás hosszú hónapokig táblás házak mellett ment, a francia kultúra és közélet legnagyobb alakjai is megnézték, és melegen gratuláltak Belmondónak kimagasló színészi teljesítményéért. Köztük volt Alain Delon is: a két sztár lezárta korábbi vitás ügyeit, és mind a mai napig szent a béke közöttük. Claude Lelouch Egy elkényeztetett gyermek utazása (1988) című melodrámájának főszerepéért Belmondo megkapta a legrangosabb francia filmdíjat, a Césart, amit azonban nem vett át. A következő színpadi siker, A nyomorultak főszerepét 1995-ben filmen is eljátszotta. 1998-ban újra Delonnal forgatott a Két apának mennyi a fele? című vígjátékban: a női főszerepet az énekesnőként sem ismeretlen Vanessa Paradis alakította. A kétezres évektől kezdve Belmondo egészségével többször is komoly problémák támadtak. 2001-ben szélütés érte, 2006-ban combnyaktörést szenvedett, a kórházban pedig tüdőgyulladást kapott, hetekig válságos állapotban volt. Visszatért ugyan a kamerák elé, és bár akciófilmekre is felkérték, mindegyiket visszautasította. Utolsó mozifilmes szerepét egyik barátja, Francis Huster alkotásában játszotta: a 2008-ban bemutatott Egy ember és kutyája lényegében Vittorio De Sica klasszikusa, A sorompók lezárulnak (1952) remake-je. Belmondo kétszer nősült. Első feleségétől, Elodie Constantintól három gyermeke született: Patricia, Florence és Paul. Patricia 1994-ben egy tragikus balesetben tűzhalált szenvedett. Belmondo 2002-ben nősült újra: Nathalie Tardivellel közös kislánya, Stella 2003-ban született. Voltak persze romantikus szerelmi ügyei is olyan szépségekkel, mint például Ursula Andress, Laura Antonelli és Nicole Calfan. Mindegyik viszonya békességben és barátságban ért véget. Belmondo már egy évtizede nem forgatott új filmet, de néha megjelenik a nyilvánosság előtt családja és barátai társaságában.


A többi szereplő 
A Moissacot alakító zsidó származású Charles Denner (1926–1995) a lengyelországi Tarnówban (Tarnó) született. A család 1930-ban emigrált Franciaországba. A második világháború kitörése után Brive-la-Gaillarde-ban kerestek menedéket. Charles partizánként harcolt a vercors-i hegyekben, egyszer egy akcióban felrobbantotta az SS egyik teherautóját. Ő maga is megsérült. Hősiességéért később megkapta a Hadikeresztet. A bátor fiatalember gyerekkorától lelkesedett a színház világáért, és a felszabadulást követő első évtizedben színpadi színészként bizonyította tehetségét. 1954-ben kezdett filmezni. Szerepei kezdetben nem voltak túl nagyok, viszont neves rendezők és híres partnerek mellett csiszolhatta szakmai tudását. Az új hullámmal feltűnt rendezők – Louis Malle, Claude Chabrol, Jean-Luc Godard, François Truffaut és Claude Lelouch – alkotásainak köszönhetően vált közismertté. Chabroltól kapta első főszerepét 1963-ban: a Landru (Kékszakáll) címszereplőjét játszotta, azt a francia sorozatgyilkost, aki az első világháború éveiben legkevesebb tíz asszonyt ölt meg anyagi haszonszerzés céljából, a holttesteket pedig elégette. Precíz nyilvántartást vezetett róluk, és lebukása után részben ez volt ellene az egyik legfontosabb bizonyíték. Filmtörténeti kuriózum, hogy a bűnügyet Charlie Chaplin is feldolgozta a Monsieur Verdoux (1947) című filmjében, és ő éppúgy megbukott vele, mint Chabrol a maga verziójával. Ráadásul a forgatáson Chabrol állítólag pofon vágta Carlo Ponti producert, aki az egyik színésznő alakítását látva megkérdezte a direktort: „Ki az a kurva, aki Fernande-ot játssza?” A „kurva” ugyanis Chabrol barátnője és későbbi felesége, Stéphane Audran volt. Dennert számos filmben láthatta a magyar közönség is, általában epizódszerepekben és – a Landruvel ellentétben – többnyire rokonszenves figurák megformálójaként. François Truffaut rábízta A férfi, aki szerette a nőket (1977) című alkotásának főszerepét: hősünk megszállottja a női nemnek, különösen a formás női lábaknak, s tulajdonképpen még halálát is ez a szenvedélye okozza. Charles Denner kétszer nősült, első házasságából két gyermeke született. Az IMDb szerint rákban, az angol és a francia Wikipédia szerint tüdőgyulladásban hunyt el. Hatvankilenc évet élt. 


A Minószt alakító olasz Adalberto Maria Merli 1938. január 14-én született Rómában. Színészi karrierje a televízióban kezdődött 1961-ben. Országos ismertségét a Robert Louis Stevenson regénye alapján forgatott A fekete nyíl (1969) című sorozatnak köszönhette, amelyben Richardot, Gloucester hercegét játszotta. Jancsó Miklós Attiláról szóló olasz tévéfilmjében, A technika és a rítusban (1972) Maximust alakította. Első mozifilmje Eriprando Visconti bűnügyi drámája, Az igaz és a hamis (1972) volt. Ebben egy olyan férjként láthattuk, akinek szeretőjét meggyilkolják, és a bűntény miatt a feleséget (Paola Pitagora) tíz év börtönre ítélik. Az engedménnyel szabaduló asszony férje új munkahelyén találkozik halottnak hitt riválisával, akit ekkor valóban megöl. Azt hiszi, ugyanazért a bűnért még egyszer már nem ítélhetik el, ráadásul egy fiatal ügyvéd (Terence Hill) is mellé áll. A jelen ismertető tárgyát képező Verneuil-krimi mellett Merlit egy másik bűnügyi filmből, a Bud Spencer nevével fémjelzett Piedone, a zsaruból (1973) szintén ismerhetjük, Tabassi felügyelőt formálta meg. Később a televízióban láthattuk, A polip (1987) első évadának öt részében mint Dino Alessit. 2010-ben filmezett utoljára. Eva Axén színésznőtől született lánya, Euridice szülei hivatását választotta. Adalberto Maria Merli hazájában keresett szinkronszínész is, olyan sztároknak kölcsönözte a hangját, mint például Michael Caine, Sean Connery, Jack Nicholson, James Caan, Clint Eastwood, Robert Redford, Michael Douglas és sokan mások. Marcuccit szintén olasz színész alakította, Giovanni Cianfriglia. 1935. április 5-én született az olaszországi Anzióban (Lazio régió, Róma megye). 1958-tól 2010-ig tartó karrierje során több mint száz filmben jelent meg, ám nevét igen gyakran fel sem tüntették a stáblistán. Gyakran kérték fel kaszkadőrfeladatokra, így például Steve Reeves dublőrje volt egy 1958-as Herkules-filmben. Számos Bud Spencer- és Terence Hill-filmben játszott parányi szerepeket.


Germaine Doizont Rosy Varte (1923–2012) alakította. Az örmény származású színésznő Isztambulban született, eredeti neve: Nevarte Manouelian. Néhány hónapos volt, amikor vendéglős szülei elhagyták Törökországot, és politikai okokból Franciaországba menekültek. Színészi karrierje a negyvenes évek második felében kezdődött. Színpadon és filmen egyaránt sikereket ért el, különösen a komédiákban érezte otthon magát. A francia filmművészet számos kiemelkedő képviselője rendezte őt, elég csupán Henri-Georges Clouzot, Jean Renoir, Jacques Deray, François Truffaut, Philippe de Broca, Jean Delannoy és Claude Sautet nevét említeni. A francia közönség különösen a több évig futó tévésorozat, a Maguy címszereplőjeként zárta szívébe. Mindkét férje (Yves Robert és Pierre Badel) rendező volt. A művésznő tüdőfertőzésben hunyt el, második férje alig másfél évvel élte túl. Az Hélène Grammont-t megszemélyesítő Catherine Morinről kevés információ található az interneten. Az IMDb szerint 1973-ban forgatott először, a Félelem a város felett az első mozifilmje. Karrierjének elsődleges terepe a televízió volt, utoljára 1988-ban a Sueurs froides című sorozat egyik epizódjában jelent meg. Igaz, az on-line adatbázis egy másik Catherine Morinről is tud, aki 1997-ben kezdte a pályát. Szerintem igen valószínű, hogy ez a két Morin ugyanaz a személy, és játszott a Magyarországon is bemutatott Mint egy angyal (2004) című romantikus filmben is, ám azóta csak a Caïn című szappanoperában tűnt fel két különböző szerepben, 2012-ben és 2017-ben. A Pamela Sweetet domborító olasz Germana Carnacina nevére is valószínűleg kevesen kapják fel a fejüket. A művésznő 1952. október 30-án született Rómában. 1972 és 1980 között három mozifilmben és három tévés produkcióban szerepelt, hozzánk mindössze a Verneuil-opusz jutott el. Főállásban modellkedett, aktokat is vállalt, a Félelem a város felett alkotói ezekből használtak fel néhányat Pamela Sweet szexfilmjének illusztrálására. 


Sabin főfelügyelőt Jean Martin (1922–2009) játszotta. Színpadon jelentékenyebb sikereket ért el, mint filmvásznon, ahol jellegzetes külseje miatt általában epizódszerepeket kapott. A második világháború éveiben részt vett az ellenállási mozgalomban, majd harcolt az indokínai háborúban is. Színpadi művészként a legkülönbözőbb műfajokban bizonyította jellemábrázoló tehetségét, különösen Samuel Beckett, Arthur Adamov és Eugène Ionesco darabjaiban nyújtott alakításai emlékezetesek. Filmszínészi karrierje az ötvenes évek második felében bontakozott ki, hazai és külföldi rendezők egyaránt foglalkoztatták. Mathieu ezredest játszotta az olasz Gillo Pontecorvo Az algíri csata (1966) című drámájában, melyet témaválasztása miatt Franciaországban csak öt évvel később mutattak be. Martin volt a film egyetlen hivatásos színésze, a többi szerepre amatőröket szerződtettek. Ez számos szakmai problémát okozott forgatás közben, a végeredménnyel viszont Martin tökéletesen elégedett volt. Ironikus, hogy szerepével ellentétben – mint baloldali elkötelezettségű művész – ellenezte az algériai háborút, és amikor aláírta az ún. 121-es manifesztumot, kirúgták a Théâtre National Populaire-ből. Személyes politikai meggyőződése ellenére A Sakál napja (1973, Fred Zinnemann) című emlékezetes politikai krimiben az OAS (az Algéria függetlenségét ellenző terrorszervezet) egyik leghűségesebb emberét játszotta. Láthattuk olyan népszerű filmekben is, mint például a Nevem: Senki (1973), az Egy zseni, két haver, egy balek (1975), a Fayard bíró, akit seriffnek hívtak (1977) és Az 51-es dosszié (1978). Jean Martin rákban hunyt el. 


A Nora Elmert megszemélyesítő olasz Lea Massari 1933. június 30-án született Rómában. Eredeti neve: Anna Maria Massetani. Huszonkét éves korában elhunyt Leo keresztnevű vőlegénye, és az ő emlékére vette fel a Lea nevet. Svájcban építészetet tanult. Piero Gherardi díszlet- és jelmeztervező manökenjeként került kapcsolatba a filmvilággal. 1954-ben kezdett filmezni. Vitathatatlan tehetsége mellett igényességével szintén ismertté vált a szakmában: gondosan megválogatta a szerepeit, és ha olykor el is fogadott kommersz produkciókra szóló felkéréseket, ezekből is a nívósabbakat igyekezett előnyben részesíteni. Emiatt viszont az olasz producerek nehéz természetű színésznőként könyvelték el, és nemegyszer csak külföldön tudott elvárásainak megfelelő szerepekhez jutni. Michelangelo Antonioni ma már klasszikusnak számító drámája, A kaland (1960) hívta fel rá a világ figyelmét: Annát játszotta, aki titokzatos módon eltűnik a Lisca Bianca szigetén tett kirándulás során, és nem is kerül elő. Massari mindössze a film első harmadában látható (a tényleges főszereplő Monica Vitti), ám kevés játékideje alatt is teljes emberi sorsot képes ábrázolni, plasztikus figurát teremt. Elsősorban témaválasztása miatt érdekes számunkra a Hajnalban meghalnak az álmok (1961, Enrico Gras és Mario Craveri) című dráma, amely az 1956-os magyar forradalom utolsó óráiban játszódik: Lea a Miklós Anna nevű hősnőt formálta meg. Alakításáért 1962-ben David di Donatello- és Golden Goblets-díjat is kapott, bár magát a filmet a kritikusok kevésbé dicsérték. Massari filmográfiájának hazánkban is jól ismert tételei: Banditasirató (1964, Carlos Saura), Katonalányok (1965, Valerio Zurlini), Az élet dolgai (1970, Claude Sautet), A kékruhás nő (1973, Michel Deville). Bő tíz évvel A kaland botrányos cannes-i premierje után Lea másik filmje, a Szívzörej (1971) szintén komoly felhördülést váltott ki a tekintélyes rendezvény versenyprogramjában. Louis Malle alkotása anya és fia incesztusba torkolló kapcsolatáról szól: a provokatív téma ellenére nem az intim részleteken van a hangsúly, hanem a főszereplők finom lélekábrázolásán. A Taviani fivérek Allonsanfàn (1974) című történelmi drámája a XIX. században játszódik: Lea ismét egy magyar asszonyt játszott, magyarul is volt szövege. A Krisztus megállt Ebolinál (1979) című Francesco Rosi-opuszban Luisa Levit személyesítette meg, alakításáért megkapta az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját. A művésznő 1990-ben állt utoljára a kamerák elé. Visszavonulása óta energiáit a környezetvédelemnek és az állatok jogainak szenteli. Rajong a brazil zenéért, és szabadidejében szívesen gitározik. 


A forgatás
A Félelem a város felett forgatása 1974 őszén kezdődött igen sok külső helyszínen. A stáb dolgozott Párizs VII., VIII., IX., XIII., XIV., XV., XVI. és XVII. kerületében, továbbá Hauts-de-Seine megyében (Asnières, Clamart, Courbevoie és Saint-Cloud). A metrójeleneteket a párizsi tömegközlekedési szolgáltató vállalat (Régie Autonome des Transports Parisiens, röviden: RATP) 6. metróvonalán (Charles de Gaulle–Étoile – Nation) és a regionális gyorsvasút-hálózat (Réseau Express Régional, röviden: RER) Auber – Saint-Germain-en-Laye vonalán vették fel, amely később a RER A-vonalának része lett. Marcucci bankrablását Asnières városközpontjában forgatták. A kórházi jelenetek helyszíne a clamart-i Antoine-Béclère Kórház volt, amelyet a filmben Szentháromság Kórháznak (Hopital de la Trinité) neveznek. A túszdráma helyszíne a Szajna partján emelkedő Avant-Seine-torony volt, amelyet 1970-ben avattak fel. A próbabábuk között felvett izgalmas epizódot, amikor Letellier Minószt üldözi a Lafayette áruházban, Stanley Kubrick egyik korai filmje, A gyilkos csókja (1955) hasonló képsora ihlette. Az egyik jelenetben Letellier és Moissac felkeresi Mogyorós (Jacques Rispal) kocsmáját. A falitükröt híres ökölvívók és színészek képei díszítik, az egyik fotó Papp Lacit ábrázolja. Letellier rámutat néhány képre, és megkérdezi a tulajt, hogy kik vannak rajtuk, mire Mogyorós mindenkit megnevez, elsőként a magyar bokszolót. Leteller ekkor az orra alá nyomja Marcucci fotóját is, hogy vajon felismeri-e, kit ábrázol.


A forgatókönyvet saját történetéből Henri Verneuil írta, a párbeszédek megalkotásában azonban Jean Laborde és Francis Veber, a Pierre Richard-filmek kulcsfigurája is részt vett. A cselekményt természetesen Belmondo képességeinek és imázsának maximális figyelembevételével alkották meg. Ennek megfelelően a színészt számos veszélyes mutatvány végrehajtása közben is láthatjuk, hiszen a közönség imádta a vagány Belmondót, aki híres volt arról, hogy általában kaszkadőr nélkül forgat. Elmondása szerint nézőként is mindig szerette azt hinni, hogy egy-egy film minden jelenetét valóban a szerepet játszó színésszel vettek fel. Ugyanakkor az írók érzékeltetni akarták azt is, hogy Letellier nem csupán egy izomagyú zsaru, aki kiadós pofonok adagolásával oldja meg az ügyeit, hanem olyan nyomozó, aki képes az eszét is használni, hogy elkapjon egy bűnözőt. Marcuccival szemben egyértelműen a fizikai adottságait érvényesíti, míg Minósz kézre kerítésében az eszét is igénybe kell vennie, ámbár végül fizikai erejének köszönhetően ártalmatlanítja. Az alkotóknak tekintettel kellett lenniük arra is, hogy Belmondo afféle „családi sztár”, vagyis filmjeiben – amelyek ugyan általában keményebbek, mint Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós vígjátékai – túlságosan durva erőszak nem lehet. Ez főleg Minósz személyiségének kidolgozását nehezítette meg. 


Egyesek szerint a figura Hasfelmetsző Jackkel állítható párhuzamba, aki sebészi pontossággal vagdosta fel prostituált áldozatai testét. Minósz nem prostituáltakat öl, hanem szerinte erkölcstelen nőket, és bár volna alkalma Hasfelmetsző módszerével gyilkolni, elvégre műtősként dolgozik, áldozatait nem feltrancsírozza, hanem megfojtja. Álneve Dante Isteni színjáték című művének első részéből, a „Pokol”-ból származik, ahol Minósz dönti el, a bűnösök a pokol melyik körébe valók. A film készítői a figura torz lelkületét a cselekmény tempóját lassító pszichologizálás és a Belmondo imázsával összeegyeztethetetlen véres erőszak helyett elsősorban egy feltűnő külsőséggel próbálták érzékeltetni, vagyis az üvegszemmel. (Ezt latexből készítették a trükkmesterek, észrevehetően azzal a céllal, hogy inkább ijesztő legyen, semmint hihető: vö. Minósz üvegszemét Peter Falkéval.) Ma már ez az alkotói szemlélet nem biztos, hogy érvényesíthető lenne, mert íratlan szabály lett, hogy a való életben amúgy is hátrányos helyzetű emberek (például az üvegszeműek) lehetőleg egy filmben se ébresszenek ellenszenvet az előítéletekre amúgy is hajlamos nézőkben. Letellier és Minósz végső összecsapásának jelenetében a gyilkost általában úgy mutatták, hogy az arcát ne lássuk. A szerepet alakító Adalberto Maria Merlit ugyanis az eseménysor egyes fázisaiban kaszkadőr helyettesítette, mivel az olasz színésznek nem volt akkora gyakorlata a bunyós jelenetekben, mint Belmondónak.


A helikopteres jelenet valójában nem folyamatos akció, hanem egy olyan összetett képsor, amelyet két részletben vettek fel. Henri Verneuil egy interjúban elmesélte, hogy milyen körülményes dolog egy ilyen látványos epizód leforgatása, mert a kamerák elhelyezésére területfoglalási engedélyeket kell kérni (a toronyház legfelső szintjén elhelyezett kamerához mind a 750 lakó beleegyezése kellett!), több minisztériumtól és hatóságtól is meg kell szerezni a speciális különrepülésre szóló engedélyeket, és ha ezek mind megvannak, akkor is fel kell készülni a váratlan helyzetekre. Ezt a képsort például 1975 januárjában vették fel, amikor körülbelül kétszer olyan erős volt a szél, mint amilyen erősség mellett a pilóta vállalta volna Belmondo biztonságos célba juttatását. Ezért választották azt a megoldást, hogy élesben látjuk, amint a helikopter a toronyház felé közeledik a drótkötélen függő színésszel, de amikor Letellier felügyelő a lábával betöri az ablakot, és behatol a lakásba, akkor valójában már nem a helikopterről lógott, hanem az épület tetejére telepített daruról leengedett kötélen függött. Sikerült a két külön felvételt úgy összevágni, hogy folyamatos eseménysorként hasson. Verneuil elmondta, hogy ez a rövid jelenet harmincmilliós veszteséget okozott volna, ha valamiért nem tudják leforgatni. Michel Berreur kaszkadőr egy interjúban azt állította, hogy ő helyettesítette Belmondót akkor, amikor Letellier az ablaküvegen át benyomul Pamela Sweet otthonába. Miközben Letellier megküzd Minósszal, az emberei is leereszkednek, hogy részt vegyenek az akcióban. Ezek a rendőrök valójában elit kiképzésű francia csendőrök voltak, a helikoptert is a csendőrségtől bérelte a stáb. Speciális egységük, a Groupe d'intervention de la Gendarmerie nationale (GIGN) 1973-ban alakult. 


Mintegy ötezer ember figyelte annak a jelenetnek a felvételét, amelynek során Belmondo egy szabadban közlekedő metrószerelvény (gyorsvasút) tetején egyensúlyozva egyik kocsiról a másikra ugrál, hogy eljusson ahhoz, amelyikben Marcucci tartózkodik. A forgatás végén a tömeg tapsviharban tört ki. A felvételt több tucat próba előzte meg, hogy Belmondo mozgását összhangba hozzák a szerelvény sebességével. Ugyanakkor felkészültek arra is, hogy valamilyen váratlan esemény miatt azonnal kikapcsolják az áramot a járat útvonalán. Az eredeti elképzelés szerint a jelenet teljes egészében bent a metrókocsiban játszódott volna: Belmondo ötlete volt, hogy a bűnöző legyen a szerelvényben, ő viszont annak a tetején. A felvétel sikeressége érdekében a metró 15-20 kilométeres sebességgel indult. Belmondo visszajelzései alapján fokozatosan növelték a sebességet 10-10 kilométerrel. 60 kilométernél megálltak, ám később a jelenethez egy 80 kilométeres sebességgel közlekedő metrószerelvény hangját keverték. A sikeres befejezés után valaki állítólag odakiáltott a színésznek: „Bravó, Bébel! Ezt én még százezerért se csináltam volna meg!” A színész erre így felelt: „Annyiért én se.”


A reklám és a fogadtatás
A filmet tizenkét millió frankból (kb. nyolcmillió euró) forgatták, és másfél milliót költöttek reklámra. Ez utóbbi összeg magában foglalta a négy különböző méretben (300 x 400, 120 x 160, 60 x 80 és 70 x 160 cm) nyomtatott színes plakátok, a huszonnégy színes képet tartalmazó fotógyűjtemények, az illusztrált forgatókönyvek, a sajtóanyagok és a trailerek előállítási költségeit is. A film eredeti francia plakátját René Chateau tervezte a Steve McQueen nevével fémjelzett világsikerű amerikai akciófilm, A San Franciscó-i zsaru (más magyar címén: A chicagói tanú, 1968) plakátjának mintájára. A posztert szinte teljes egészében Belmondo alakja tölti ki, aki fekete pulóvert visel. Szándékosan van rajta olyan öltözet, amilyenben nem látható a filmben. A plakát felső részén a színész vezetékneve olvasható, amelyet nagybetűkkel írtak, és különleges betűtípussal szedtek: BELMONDO. Ezzel a plakáttal kezdődött Bébel és Chateau tartós együttműködése, melynek jegyében a grafikus egy olyan logót dolgozott ki a Belmondo név betűiből, melyet az 1979-es Zsaru vagy csirkefogó?-tól kezdve az 1987-es A magányos zsaruig a sztár mindegyik filmjének reklámanyagaihoz felhasználtak. A promócióra elköltött összeg busásan megtérült, mert a Félelem a város felett kiemelkedő sikernek bizonyult Franciaországban. Párizsban 27 filmszínház kezdte játszani, és hat héten át vezette a legnagyobb bevételt hozó filmek listáját. Az első héten a fővárosban 186 000 néző látta, és ott összesen 1 161 479 látogatót vonzott. Országos szinten az első héten 120 mozi vetítette, és 557 104 látogatója volt. Mire lefutott a mozikban, 3 948 746 látogatója volt, és ezzel az eredménnyel az 1975-ös esztendő második legsikeresebb mozifilmje lett Franciaországban. A legnépszerűbb Belmondo-filmek között a kilencedik helyet foglalja el. A toplista első nyolc helyén a következő filmek állnak (zárójelben a bemutatás éve és a franciaországi látogatószám): A nagy zsákmány (1969, 5 547 299), Ászok ásza (1982, 5 452 593), A profi (1981, 5 243 511), A kívülálló (1983, 4 956 822) Riói kaland (1963, 4 800 626), Borsalino (1970, 4 710 381), A betörés (1971, 4 410 120), Zsaru vagy csirkefogó? (1979, 3 950 691). Nyugat-Európában a Félelem a város felett különösen az NSZK-ban (1 150 000 néző) és Spanyolországban (920 190 néző) ment jól. 


Bakik
* Amikor a bankrablást követő autós hajszában Marcucci lelövi Letellier sofőrjét, a halott férfi feje a kormánykerékre bukik, és megszólaltatja a dudát. Ez valójában lehetetlen, mert egy Peugeot 504-esben ülnek, és ennek a típusnak nincsen kormánykerékbe épített dudája. 

* Letellier a párizsi háztetőkön át üldözi Minószt. A Lafayette áruház tetején kötnek ki, ahová a felügyelő a fényreklám L betűjénél érkezik meg. A valóságban ebből az irányból nem tudna eljutni ide, mert az áruház és a szomszédos épület között van egy utca. 

* A metrós hajsza az Auber állomáson kezdődik. Letellier és Marcucci egyaránt a szerelvényen vannak, amikor az elindul az Auberről, és a következő megállónál, a Charles de Gaulle téren szállnak le. A valóságban azonban az a folyosó, ahol ekkor Letellier-t látjuk, az Auber állomáson van, míg Marcucci valóban a Charles de Gaulle téri állomáson tartózkodik, holott a sztori szerint mindkettőjüknek ott kéne lenniük. 

* Amikor Letellier a metrón üldözi Marcuccit, és felmászik a szerelvény tetejére, a jármű kétszer is elmegy ugyanazon állomás mellett.

* Marcucci üldözésének jelenetében a járművezető az ottani szabályoknak megfelelően egyedül tartózkodik a fülkében, amikor utasítást kap a központtól arra, hogy a következő állomásokon ne álljon meg. Amikor viszont a szerelvény a szabadban keresztülmegy az átjáróhídon, tisztán látszik, hogy hárman vannak a fülkében, holott a jármű a központi utasításnak megfelelően sehol nem állt meg, ezért felszállni se lehetett rá.

* Amikor Minósz felkeresi a rendőrségen Letellier-t, szokása szerint sötét szemüveget visel. A nem teljesen sötét üvegen át ekkor azonban jól látható, hogy valójában mindkét szeme egészséges. 

* És egy baki a magyar változatból: a főcím közben a szinkronhangokat ismertető bemondó Adalberto helyett Albertónak mondja a Minószt játszó színész nevét.


A Félelem a város felett Magyarországon
Verneuil alkotását a Filmátvételi Bizottság 1977. március 24-én tekintette meg az Ez Amerika? című amerikai dokumentumfilm után. Az egymást követő vetítéseken a jegyzőkönyv szerint a bizottság tizenöt tagja volt jelen. Ehhez képest ugyanabban a jegyzőkönyvben azt olvashatjuk, hogy a film átvétele ellen szólt Máriássy Judit, aki viszont nem volt feltüntetve a jelenlévők között, és Morvay István, akinek a neve valóban szerepel a listán. Tóth Gyula véleménye szerint a freudi magyarázattal szolgáló ideggyógyász szerepeltetése zavaró, és azzal sem értett egyet, hogy a filmben a rendőrség védi a pornográfiát. (A rendőrség valójában nem a pornót védte, hanem az állampolgárt, aki abban az esetben egy erotikus szerepeket alakító színésznő volt. A korabeli magyar szakzsargonban és médiában egyébként nemigen tettek különbséget erotika és pornográfia között, nálunk sokáig az Emmanuelle is pornófilmnek minősült.) A bizottság többi tagja nem ellenezte a Félelem a város felett átvételét. A Hungarofilm 1977. szeptember 1-jén kötött szerződést a filmre a Columbia Picturesszel: 4500 dolláros árban állapodtak meg. A joglejárat időpontja 1983. március 31. volt. A filmet 1978. július 31-étől premier előtt vetítették a kertmozik, szeptember 7-étől játszották országosan. Nos, ha a több mint hatvanmilliós NSZK-ban az 1 150 000-es látogatószám nagy sikernek számított, akkor a tízmilliós Magyarországon az 1 316 963 néző bombasikernek is mondható, noha ez „csak” 48,6%-os kihasználtságot jelentett. 


Így látták ők
„Miféle krimi az, ahol nincsen se rejtvény, se rejtvényfejtő, hiszen Letellier felügyelő azt sem látja, ami szinte kiszúrja a szemét, hol életre-halálra hajszolja a gyilkost háztetőkön, áruházi, majd utcai forgatagban, hol pedig szívélyesen köszönti, vagy szóval is tartja gyanútlanul? Miféle horror az, ahol a taszító, torz lelkű és merev tekintetű fojtogató egyszeriben elgurítja az üvegszemét? Miféle katasztrófa az, ahol éppen pornóvetítésre várakozó polgárok között vág rendet egy robbanás? […] Fatális tévedések, fantasztikus üldözések és más furcsaságok fokozzák a mulatságot, amely sohasem harsány, sohasem hivalkodó, hanem elegáns, finom, mondhatni: franciás. Köszönhető ez a szinte ínyenc szellemességnek, a sziporkázó szavaknak és természetesen – Jean-Paul Belmondo ellenállhatatlan egyéniségének, aki kalandoralakjainak csupán bocsánatos bűnöket rótt fel, míg e felügyelő-figurájának szemére hányja csip-csup botorságait, csinos baklövéseit is. Mintha selma mosolyával sugallná: egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz!”
(–gácsi: „Félelem a város felett”. In: Magyar Nemzet, 1978. szeptember 7., 4. o.) 


„Természetesen gyakran visszaélnek ezzel a műfajjal. Henri Verneuil is, aki az úi francia krimit, a Félelem a város felettet rendezte. Ö is már-már a nevetségességig »túlhajtja» az izgalmat. Üvegszemű kéjgyilkosokkal, premier planbeli fojtogatással meg miegyebekkel. Hogy a film mégsem csupán csak az »alantas ösztönöket szolgálja«, hanem olykor ténylegesen is izgalmas, »fűszeres«, az – hát az bizony Jean-Paul Belmondónak köszönhető. Ez a »haramia külsejű« igazán »vagány« színész az akrobatika mellett (végigmássza most is Párizs tetőit!) tökéletesen ismeri a modern játék alapszabályait. Elbűvölő bájjal, eredetien és iróniával »tolmácsolja« a krimibeli felügyelők szóvicceit. Jellemet, eredetiséget »adományoz« – csak az öklében bízó, rendíthetetlen, elszánt nyomozó nagyon ismerős figurájának.”
(Gantner Ilona: „Félelem a város felett”. In: Népszava, 1978. szeptember 7., 6. o.)


„Verneuil – és ezt előnyére könyvelem – korántsem veszi magát (és filmjét) annyira komolyan, hogy bonyolult logikai játékokba is bevonna bennünket; a leleplezés helyett inkább az üldözés látványossága foglalkoztatja. Mi pedig készséggel eredünk nyomába egy hétpróbás bankrablónak, de még inkább a betegesen moralizáló tömeggyilkosnak. Egy pillanatban pedig már azon is rajtakaphatjuk magunkat, hogy – a hitelesség és a deromantizálás érdekében – újabb áldozatot kívánunk, akár a szerelmi románc elvetése árán is. Ez bizony közönségsiker lesz a javából, és valljuk meg, erényei erre följogosítják. Nincs benne sok újdonság, semmiképpen sem eredeti, azonban – a maga nemében – sikerült film. Ennek is lehet örülni.”
(Fábián László: „Értelmes és értelmetlen elhatározások”. In: Film, Színház, Muzsika, 1978. szeptember 9., 6–7. o.)


Félelem a város felett (Peur sur la ville / Il Poliziotto della brigata criminale, 1975) – francia–olasz bűnügyi film. Forgatókönyv: Jean Laborde, Francis Veber és Henri Verneuil. Operatőr: Jean Penzer. Díszlet: Jean André. Jelmez: Francesco Smalto. Vágó: Pierre Gillette és Henri Lanoë. Zene: Ennio Morricone. Rendező: Henri Verneuil. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Jean Letellier felügyelő), Charles Denner (Moissac nyomozó), Adalberto Maria Merli (Pierre Valdeck / Minósz), Rosy Varte (Germaine Doizon), Roland Dubillard (a pszichológus), Jean Martin (Sabin főfelügyelő), Catherine Morin (Hélène Grammont), Germana Carnacina (Pamela Sweet), Giovanni Cianfriglia (Marcucci), Lea Massari (Nora Elmer). Magyarországi bemutató: 1978. szeptember 7.

[Jelen filmismertető a Wikipédián évekkel korábban megjelent saját írásom javított és bővített változata. A bővítéshez hasznos információkkal szolgált a film saját honlapja, illetve adatlapja a francia Wikipédián, valamint Gál Mihály „A vetítést vita követte” (Budapest, 2015, Gondolat) című kitűnő kötete.]

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – EWA AULIN: A SVÉD, AKINEK NYOMA VESZETT

Ewa Aulin. Tegye fel a kezét az, aki tudja, kiről van szó! A svéd színésznő egy tini szépségverseny győzteseként került a filmvilágba, ahol...