Dolce Vita

Dolce Vita

2018. április 29., vasárnap

REFLEKTORFÉNYBEN – JOE DALLESANDRO: A BISZEXUÁLIS MELEGIKON

A Magyarországon alig ismert amerikai színész, Joe Dallesandro az Andy Warhol és Paul Morrissey nevével fémjelzett underground filmekkel vált ismertté az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Ezekben a korai szerepeiben lényegében önmagát alakította, a jó külsejű, pszichésen nem különösebben bonyolult fiatalembert, aki szinte észre se veszi, hogy buja vágyakat ébreszt az őt körülvevő emberekben, legyen szó nőkről vagy férfiakról. Dallesandro rövid idő alatt a homoszexuális szubkultúra egyik legnagyobb férfi sztárjává vált, aki ma már legendás személyiségnek számít, ámbár saját magát biszexuálisnak vallja: többször nősült, gyerekei is vannak. A melegvilággal mindazonáltal már a Warhol-produkciók előtt kapcsolatba került: Bob Mizer homoerotikus magazinjaiban és rövidfilmjeiben szerepelt Joe Catano álnéven, sőt igazi, nem imitált melegpornóban is közreműködött. Noha elsősorban arról volt nevezetes, hogy szemrebbenés nélkül meztelenre vetkőzött a filmjeiben, amennyiben a szerep (és a rendező) ezt kívánta, természetes játékstílusa, egyszerre férfias és uniszex megjelenése is jelentősen hozzájárultak népszerűségéhez. Ismert becenevei: Little Joe, Joe Boy. Paul Morrissey két különleges, Európában forgatott művészi igényű horrorfilmje (Test Frankensteinnek, 1973; Vér Drakulának, 1974) után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba, hanem függetleníteni próbálja magát felfedezőitől. Több francia és olasz filmben is játszott olyan neves rendezők irányítása alatt, mint Louis Malle, Serge Gainsbourg, Walerian Borowczyk, Catherine Breillat, Jacques Rivette, Pasquale Squitieri és Fernando Di Leo. Egy évtizedes európai kitérő után utazott haza, ahol főleg mainstream filmekben alakított kisebb-nagyobb epizódszerepeket. 

Az alábbi életrajz kulcsmotívuma a szexualitás, beleértve a bi- és a homoszexualitást is. Mindezt az illusztrációk esetenként explicit módon tükrözik, ezért csak 18 éven felüliek olvassanak tovább, és közülük is csak azok, akiket az ilyesmi nem botránkoztat meg. 


Zűrös gyermekkor 
Joe Dallesandro 1948. december 31-én született az Egyesült Államokban, a floridai Pensacolában. Hivatalos neve: Joseph Angelo D'Allesandro III. Édesapja, Joseph Angelo D'Allesandro II az Amerikai Haditengerészetnél szolgált. Édesanyja, Thelma Testman mindössze tizenhét éves volt, amikor világra hozta Joe-t. 1953-ban Thelmát autólopás miatt öt év börtönre ítélték. Joe-t és fivérét, Bobbyt (Robert) apjuk magával vitte New Yorkba, ahol villamosmérnökként dolgozott. Innen a gyerekek rövidesen egy harlemi gyerekotthonba kerültek, ahonnan egy brooklyni házaspár vette őket magához. A nevelőszülők később a két kisfiúval együtt a Long Island-i North Babylonba költöztek. Az édesapa havonta egyszer meglátogatta a fiait. Joe eleinte jól kijött a nevelőszüleivel, idővel azonban megromlott a kapcsolatuk, mert a fiú őket hibáztatta azért, hogy nem élhet az apjával. Magaviselete egyre romlott, többször előfordult, hogy elszökött a nevelőszüleitől. Az édesapa végül beleegyezett abba, hogy az akkor már tizennégy éves Joe és öccse hozzá költözzenek Queensbe, ahol az apai nagyszülők is éltek. Joe agresszív természete itt is hamar megmutatkozott. Tizenöt éves korában kicsapták az iskolából, mert megütötte az igazgatót, aki állítólag sértegette az apját. Különféle bandákhoz csapódott, és autólopási ügyekbe keveredett. Az egyik ilyen alkalommal megállásra kényszerült egy rendőrségi úttorlasznál, ahol fegyveresnek hitték, és lábon lőtték. Joe elmenekült ugyan a rendőrök elől, a büntetést mégsem úszta meg, mert sebesülése miatt az apja bevitte egy kórházba. 1964-ben a catskillsi fiatalkorúak intézetébe küldték, ahonnan a következő évben megszökött. Az intézetben került a karjára a „Little Joe” tetoválás, amely későbbi filmes karrierje során valóságos védjegyévé vált. Egyik barátjával bejárták az országot mint autóstopposok, sőt egy időre még Mexikóba is átmentek. Onnan visszatértek Los Angelesbe. Az időközben jóképű fiatalemberré serdült Joe külseje felkeltette bizonyos férfiak figyelmét, és az ifjú előtt az érvényesülés újabb, nem kevésbé rögös útjai nyíltak meg. 


Aktfotózás, prostitúció, homoszexualitás 
Szökés ide vagy oda, a fiatalkorúak börtönében töltött néhány hónap megváltoztatta Joe-t. Saját bevallása szerint már eszébe sem jutott, hogy bűncselekményekkel szerezze meg a szabad élethez szükséges pénzt, inkább fizikai adottságait igyekezett kamatoztatni. Aktfotózásokat vállalt Joe Catano álnéven, és különféle erotikus szkeccsekben is közreműködött, melyeket 8 mm-es filmre forgattak. Van közöttük hamisítatlan melegpornó is, amelyben Joe úgy az orális, mint az anális szexben mindkét szerepkört kipróbálta. Ezeket a filmecskéket általában nem az örökkévalóságnak forgatták, ezért lefutásuk után sokáig elveszettnek hitték őket, és évtizedekig csak egy nagyvárosi legendának tartották Joe melegpornós múltját. Később valahonnan előkerültek ezek a filmtöredékek, Dallesandro hírneve miatt restaurálták őket, és a feljavított filmszalagok alapján már nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy valóban Joe látható a szó szerint meleg helyzetekben. Bár önmagát biszexuálisként definiálta, sohasem tagadta meg a homoszexuális szubkultúrához való kötődését. Elmondása szerint tulajdonképpen a melegek világával való megismerkedés mentette meg attól, hogy börtöntöltelék legyen. Sikerült lenyugodnia, visszaszorítania agresszív hajlamait, és egy nyugodtabb hozzáállást kialakítania a többi ember irányába. Örül annak, hogy nem vált homofóbbá, hogy az embereket belső értékeik alapján tudja megítélni, és nem a külsőségek vagy a szexuális beállítottság alapján. Aktmodellmúltjának leghíresebb tételei azok a fotók és filmek, melyeket Bob Mizer (Robert Henry Mizer) és Bruce Bellas felkérésére vállalt. Mizer lapja, a Physique Pictorial rendszeresen közölte Joe aktjait. A magazin hivatalosan a testkultúra és a testépítés népszerűsítésével foglalkozott, elsősorban mégis a homoszexuálisok vásárolták. A modellkedésből szerzett szerény jövedelmét Dallesandro állítólag utcai prostitúcióval egészítette ki, más vélemények szerint azonban csupán korai mozifilmes imázsát vetítették vissza a múltjára egyes biográfusai. 


Andy Warhol és Paul Morrissey
Joe élete akkor vett újabb fordulatot, amikor 1967-ben elment egy készülő film forgatására New York Village negyedének egyik lakásába. Nem akárkik készítették a filmet: a képzőművészként már akkor világhírűnek számító Andy Warhol és közeli barátja, Paul Morrissey irányította a felvételeket. Állítólag Morrissey volt az, aki meglátta a jövő sztárját Dallesandróban, Warhol pedig beleegyezett, hogy a fiú szerepeljen a filmben. Joe-nak alsónadrágra kellett vetkőznie, és birkóznia egy másik férfi szereplővel. Ahhoz képest, hogy a két rendező viszonylag kevés pénzből dolgozott, végül huszonöt órás (!!) anyagot forgattak le, melyet különböző hosszúságú változatokban láthatott a közönség: a teljes filmet csak néhány alkalommal vetítették. A **** cím valójában játék az amerikai kritikusok által használt minősítési rendszerrel: négy csillagot az általuk legjobbnak tartott filmek kapnak, az alkotók pedig irigylésre méltó önbizalommal megelőlegezték maguknak ezt az értékelést. Warhol maga sem tagadta, hogy kb. 1968-ig bezárólag alkotótársaival, a Warhol Factoryvel közös filmjeit tulajdonképpen saját maguk szórakoztatására forgatták, ezért nem törődtek azzal, hogy azok mennyire befogadhatók mások számára. Valószínűleg jóval többen hivatkoznak a korai Warhol-filmekre, mint ahányan ténylegesen megnézték őket. Nem kivétel ez alól a The Loves of Ondine (1968) sem, amelynek hivatalos verziója 86 perc. A címszereplő Ondine egy homoszexuális férfi, aki több nővel kerül kapcsolatba abban a reményben, hogy sikerül heteroszexuálissá válnia. A lazán összefüggő epizódokból álló film egyik jelenetében Ondine Joe-val birkózik. A valóságban is riválisok voltak: Ondine (igazi neve: Robert Olivio) a Warhol Factory legnagyobb férfi sztárja volt, de nehéz természete miatt ejtették őt, miután Joe feltűnt a színen. 


Dallesandro szerepet kapott Warhol következő két filmjében is. A Magányos cowboyok (1968) mindössze háromezer dollárból készült. A forgatás 1968 januárjában kezdődött Arizonában. Bár a cselekmény nagy vonalakban követi Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjának történéseit, maga a film tulajdonképpen a hamis, kiglancolt hollywoodi westernek paródiája. Warhol eredetileg a Fuck (Baszás), majd a The Glory of the Fuck (A baszás dicsősége) címet akarta adni a filmnek. John Schlesinger akkoriban forgatta az Éjféli cowboy című drámáját, amelyben a Magányos cowboyok néhány szereplője is közreműködött. Warhol eleinte örült ennek, de aztán megsértődött, mert a sztárjaival felvett jelenetet Schlesinger jelentősen módosította. A sértett művész a maga módján vágott vissza, és úgy döntött, hogy átkereszteli a saját filmjét, hogy annak címe Schlesinger opuszára utaljon. Sőt még tovább ment. Mivel az Éjféli cowboy címszereplője valójában egy lúzer selyemfiú, Warhol és Morrissey szélsebesen leforgatta a maguk selyemfiú-filmjét, a Flesht (lásd a következő alfejezetet), hogy az még az Éjféli cowboy előtt mozikba kerülhessen. A Magányos cowboyokban homoszexuális cowboyok és transzvesztita seriff is van, sőt látható benne egy nemi erőszakot bemutató jelenet is. Ez állítólag olyan valóságosnak tűnt, hogy még az FBI is nyomozást indított, hogy nem valódi bűncselekményt rögzített-e a kamera. 


Az atlantai bemutatón a rendőrség lefoglalta a kópiát, és letartóztatta a mozi személyzetét. A korabeli botrányok ellenére a Magányos cowboyok ma már a Warhol-életmű egyik széles körben ismert klasszikusa. A szintén 1968-ban – és részben az előző film alkotógárdájával – készített San Diego Surf viszont több mint negyven évig nem került a nyilvánosság elé, 2012-ben azonban a New York-i Modern Művészetek Múzeumában levetítették. A forgatás 1968 májusában kezdődött a kaliforniai La Jollában. A munka június 3-án leállt, amikor Valerie Solanas radikális feminista rálőtt Warholra, és hetekig úgy tűnt, a művész nem éli túl a merényletet. Solanas és Warhol ismerték egymást, a nő játszott Andy egyik korai filmjében. Egy Solanas által írt és Warholnak átadott forgatókönyv miatt mérgesedett el közöttük a korábbi jó viszony. Warhol azt állította, elveszítette a szkriptet, és nem volt hajlandó kártérítést fizetni érte, Solanas szerint azonban Andy plagizálta az ő munkáját. A San Diego Surf 1996-ban nyerte el végső formáját, amikor az Andy Warhol Alapítvány felkérte Morrissey-t, hogy a néhai művész feljegyzései alapján fejezze be a filmet. Joe világhírnevét Morrissey nevezetes trilógiája hozta meg, melyet viszonylag szűk körben ugyan, de jószerivel mindenhol forgalmaztak, a vasfüggöny mögötti országokat kivéve. 


A trilógia 
A trilógia első része, a Flesh (Hús, 1968) egy prostituált fiú egyetlen napjának története, dokumentarista stílusban előadva. A film legelején Joe-t és feleségét, Gerit látjuk egy ágyban. A lány az utcára küldi hímringyó férjét, hogy keressen egy kis pénzt Geri barátnőjének abortuszára. Megismerkedhetünk Joe néhány kliensével, például egy művésszel, aki rajzokat akar készíteni róla, és egy David nevű tornásszal. Találkozhatunk Joe kollégáival is, akik között egy teljesen kezdő is akad: őt hősünk avatja be a szakma néhány titkába. A film végén Joe-t ismét az ágyban látjuk nejével és annak emlegetett barátnőjével, aki közben meggondolta magát az abortuszt illetően. Ők ketten levetkőztetik hősünket, majd játszadozni kezdenek egymással. Joe elunja a dolgot, és elalszik. A filmet New Yorkban forgatták 1968 augusztusában és szeptemberében, állítólag mindössze 1500 dollárból. Mint fentebb szó volt róla, Warhol eredetileg csupán sértődöttségből akart konkurálni az Éjféli cowboyjal, később mégis azt állította, igazi célja az volt, hogy Schlesinger alkotásának hollywoodias hangvétele és világképe helyett a nyers valóságot mutassa meg a selyemfiúkról. Mindazonáltal vicces tény, hogy maga Schlesinger viszont egy régebbi Warhol-filmet nevezett meg az Éjféli cowboy egyik ihletőjeként, a My Hustlert (A hímringyóm, 1965). A Flesh kendőzetlensége alaposan próbára tette a cenzorok türelmét, hiszen Dallesandro például mindjárt a film elején merev pénisszel látható. Csak szűk körben engedélyezték a vetítéseket, ám a Flesh még így is gyártási költsége többszörösét hozta be. Londonban is kemény harcokat kellett vívni a cenzúrahivatallal, mire a film megkapta a bemutatási engedélyt. Magyarországon hivatalosan semmilyen formában nem forgalmazták a trilógiát, bár egyes filmklubokban olykor vetítették mindhárom részt. Említsük meg, hogy a Flesh egyik hímringyóját Dallesandro fivére, Bobby alakította. Az angol Wikipédia szerint a filmben látható kisfiú nem más, mint Joe egyesztendős fia, de ezzel az infóval valami nem stimmel, mert az on-line enciklopédiában azt az adatot is megtalálhatjuk, hogy a színész első fia 1968. december 19-én – vagyis közel három hónappal a Flesh premierje után – született.


Még jobban felkavarta a kedélyeket a Trash (Szemét, 1970), amelyben kábítószer-belövés is látható élesben. Magát a filmet a „sex, drugs and rock’n’roll” életérzés reklámjaként értékelték a kritikusok. Ennek ellentmond, hogy Morrissey ellenezte a kábítószereket, a Trasht pedig állítása szerint éppen azért forgatta, hogy valós képet mutasson a már akkoriban is mitizált kábítószer-fogyasztásról és annak következményeiről. Persze azért akadnak a filmben provokatív szexjelenetek, illetve frontális meztelenséget mutató képkockák is, de az ilyesmi 1970-ben már a mainstream filmekben is kezdett tért hódítani. Joe ezúttal egy heroinfüggőt játszik, s miként a Fleshben, úgy itt is egyetlen napját követi végig a kamera. Hősünk kapcsolata barátnőjével, a szexuálisan frusztrált Hollyval feszültségekkel terhes, hiszen Joe elsődleges célja, hogy mindig hozzájusson a droghoz, ami viszont impotenssé teszi őt. Tanúi lehetünk annak is, hogy miként próbálja Joe-t szexuális játékszernek használni egy jómódú házaspár, de rögtön kidobják, amikor azt hiszik róla, hogy túladagolta magát. A Trash forgatása 1969 októberében kezdődött a New York-i 6. utcában, és mindössze két hétig tartott. Morrissey először a Drug Trash címet akarta adni az opusznak, ám úgy gondolta, ezzel túl didaktikusan hangsúlyozná a mondanivalót. A Joe barátnőjét alakító transznemű művészt, Holly Woodlawn-t eredetileg csak egy kisebb epizódszerepre kérte fel, de annyira elégedett volt vele, hogy megnagyobbította a szerepét. Kedvező véleményét egyébként mások is osztották: a világhírű magyar származású rendező, George Cukor például kampányt indított annak érdekében, hogy Hollyt jelöljék a legjobb színésznő Oscar-díjára. Bár a petíciót olyan neves művészek is aláírták, mint Ben Gazzara és Joanne Woodward, az akció mégsem vezetett eredményre. (Mint tudjuk, 2018-ban jelöltek először transznemű művészt Oscar-díjra.) Sissy Spacek, az 1982-ben Oscar-díjat nyert színésznő egy kicsiny szerepet játszott a Trashben, jelenetét azonban törölték a végső változatból. A Fleshhez hasonlóan a Trash is nehezen ment át a brit cenzúrahivatal szűrőjén, az NSZK-ban viszont 1971-ben az év második legsikeresebb filmje lett a Szelíd motorosok (1969) után. 


A trilógia befejező része, a Heat (Hőség, 1972) már egyértelműen profi módon elkészített játékfilm. Morrissey és stábja tudatosan mellőzte a korábbi két film technikai jellemzőit, a dokumentarizmust hangsúlyozó, remegő kamerát, a szándékos kép- és hangugrásokat. Joe ezúttal egy volt gyereksztárt alakít, aki egy kiöregedett színésznő selyemfiújaként próbál visszakerülni a szórakoztatóipar világába. (Érdekesség, hogy a színésznőt megformáló Sylvia Miles hasonló szerepet alakított az Éjféli cowboyban is.) Andy Warhol szerint a Heat valójában a klasszikus Billy Wilder-film, az Alkony sugárút (1950) paródiája. A szállodajeleneteket New Yorkban vették fel, a színésznő birtokán játszódó képsorok helyszíne viszont Boris Karloff egykori villája volt. A produkció szomorú szenzációja, hogy a másik női főszereplő, Andrea Feldman (aki a Trashben is játszott) a bemutató előtt öngyilkos lett: több barátja szeme láttára kiugrott szülei New York-i lakásának ablakából, a tizennegyedik emeletről. A Heat jó kritikákat kapott, többen is azon a véleményen voltak, hogy látványosan beindíthatta volna Andrea mainstream karrierjét is. A kitűnő magyar filmesztéta és filmkritikus, Bíró Yvette az elsők között számolt be a magyar szaksajtóban Morrissey alkotásáról (in: Filmkultúra 1972/4): „Ismeretes, hogy a nagyítás szemcséssé, furcsán mozaikszerűvé teszi a fotót. Különösen hangsúlyossá válik ez a színes technikában, melyben váratlan hatás érvényesül. Bár a szinte elviselhetetlen közelség egyedülálló megfigyeléseket és tanulmányokat tesz lehetővé az emberi testről mint a természet tévedéséről, hibás gyártmányáról, melyben a bőr, a hús, a verejték minden cseppje esendőségről, szépséghibákról, pörsenések, foltok, szeplők és arányvesztések bűneiről vall – a látvány mégsem lesz ízléstelen. Valami különös stilizáció jön létre a cseppet elmosódott, bizonytalanabb kontúrú és erőteljesen szemcsézett képen. Mintha egy rács állna közöttünk és a szereplők között, ami éppen elegendő ahhoz, hogy az említett részletek vaskossága elveszítse naturális, túlzottan kézzelfogható karakterét.” 


Frankenstein és Drakula 
Andrew Braunsberg volt Roman Polański szokatlanul véres Shakespeare-adaptációja, a Macbeth (1971) egyik producere, és annyira elégedett volt a végeredménnyel, hogy felkérte a rendezőt a Frankenstein-sztori új változatának elkészítésére is. Paul Morrissey-t szerződtették művészeti tanácsadónak, mivel az ő neve a Flesh–Trash–Heat trilógia miatt akkoriban jól csengett. Polański érdeklődését rövidesen más filmtervek keltették fel, és kiszállt a Franskenstein-produkcióból, így Morrissey ülhetett a rendezői székbe. A projekthez csatlakozott Carlo Ponti olasz producer is, akinek több gondja is támadt az új rendezővel. Ő ugyanis komoly kereskedelmi sikert akart elérni a Frankensteinnel, és úgy érezte, a nem éppen közönségbarát alkotásokkal ismertté vált Morrissey erre a feladatra nem alkalmas. Ponti, mint dörzsölt üzletember, olasz állami támogatást akart szerezni a filmhez, egy amerikai rendező által külföldön készülő film esetében azonban erre esélye sem volt. Végül sikerült keresztülvinnie, hogy a forgatás fő helyszíne Olaszország legyen, javarészt a római Cinecittà filmstúdió, és ragaszkodott ahhoz, hogy az olasz Antonio Margheriti legyen Morrissey társrendezője. Szakmai indokként azt hozta fel, hogy térhatású filmet akar a történetből, a háromdimenziós technika terén azonban Morrissey-nek nincsenek tapasztalatai, Margheritinek viszont vannak. Hozzátette, hogy szeretne tető alá hozni egy másik térhatású filmet is, mégpedig Drakula sztorijából, ezért is nélkülözhetetlen Margheriti szakértelme. Bár a trükk bejött, és Ponti megkapta az állami támogatást, később Margheritivel együtt mégis bíróság elé állították csalás vádjával. 


A bemutatót követő években sértődésekig fajuló viták kezdődtek arról, hogy tulajdonképpen ki is rendezte ezeket a filmeket. Paul Morrissey magát tekinti kizárólagos alkotónak, és mindmáig bosszantja, hogy Margheritit a társrendezőjének tartják. A két film főszereplője, a német Udo Kier megerősítette Morrissey szavait, és elmondta, hogy bár Margheriti olykor tényleg megjelent a forgatáson, a színészeket kizárólag Morrissey instruálta. Az olasz direktor azonban kikérte magának, hogy bárki is élősködőnek gondolja őt. Azt ugyan elismerte, hogy mindkét film alapvetően Morrissey munkája, de például a Frankensteinhez ő forgatta a gyerekszereplős jeleneteket a film elején, illetve azt a képsort, amikor denevérek támadnak rájuk, a Drakulában pedig ő rendezte Vittorio De Sica és Silvia Dionisio jeleneteit. Több szakember is úgy gondolja, hogy a Frankenstein térhatású jelenetei sokkal inkább tükrözik Margheriti vizuális stílusát, mint Morrissey-ét, vagyis az tényleg nem igaz, hogy az olasz rendező érdemben semmit nem tett a filmhez. A helyzetet bonyolította, hogy főleg a Távol-Keleten mindkét filmet Andy Warhol nevével forgalmazták, így elterjedt az a pletyka is, hogy valójában a tolószékbe kényszerült Warhol alkotásairól van szó, Morrissey csupán az ő elképzeléseinek kivitelezője volt. Warhol nem is nagyon cáfolta ezeket a híreszteléseket, sőt azt állította, hogy a nevével fémjelzett alkotói team, a Warhol Factory számos ötlettel járult hozzá mindkét filmhez. A Frankenstein és a Drakula kapcsán kialakult nézetkülönbségek miatt megromlott Warhol és Morrissey kapcsolata, ami alkotói együttműködésük megszakadásához vezetett. 


A Frankenstein-film eredeti forgatókönyvét Tonino Guerra – Antonioni (Vörös sivatag, 1964) és Fellini (Amarcord, 1973) egyik munkatársa – írta még Polański számára. Guerra elképzelése az volt, hogy a horrorsztorin keresztül azokat a társadalmi viszonyokat állítja pellengérre, melyek az első világháború, később pedig a fasizmus szörnyűségeihez vezettek. Morrissey egyik barátja, Pat Hackett bevonásával átírta a szkriptet, de az új szöveghez sem ragaszkodott mereven. Ezzel alaposan felbőszítette a takarékos Pontit, mivel az improvizációk gyakori velejárója a költségvetés túllépése. Épp ezért a Drakula-film esetében Ponti már ragaszkodott ahhoz, hogy a direktor ne térjen el az általa jóváhagyott forgatókönyvtől, és mindkét film olasz változatának főcímén feltüntette Guerra nevét, holott a forgatókönyvírónak igazából csak a Frankensteinhez volt némi köze. Takarékossági okokból a producer végül lemondott arról, hogy a Drakula is térhatású legyen, hiszen ez eleve leszűkítette volna a forgalmazási lehetőségeket. Joe mindkét filmben szolgát játszik, de amíg a Frankensteinben lényegében szexuálisan kihasználják – akárcsak a korai filmszerepeiben –, addig a Drakulában ő az, aki legyőzi a vérszívót, és a birtok új ura lesz. A német Udo Kier mindkét filmben a címszereplőket alakítja. Morrissey eredetileg a Frankenstein kreatúrájának, Srdjan Zelenovicnak szánta Drakula szerepét, az amatőr szerb színésznek azonban útlevélgondjai támadtak, és haza kellett utaznia, ezért lett a második filmben is Kier a főszereplő. Szerény karriert futott be a hetvenes években a Frankenstein női kreatúrája, Dalila Di Lazzaro. A bárónét az extravagáns belga modell, az idén kilencvenegy (!) éves Monique Van Vooren alakította. A Drakula-film szereplői között több ismert színész nevét is olvashatjuk, mint például Vittorio De Sica, Milena Vukotic, Stefania Casini és Silvia Dionisio. Egy kis epizódszerepben még Polański is feltűnik. A maguk idejében Morrissey horrorjai zömmel rossz kritikákat kaptak, sőt később őt hibáztatták a szex és az erőszak párosítására épülő olasz szennyhullám miatt is, mindazonáltal művei napjainkban már kultikus tiszteletnek örvendenek.


Az európai filmek 
Amikor befejeződött a Frankenstein és a Drakula forgatása, Joe úgy döntött, Európában marad. A leggyakoribb magyarázat erre a döntésére az volt, hogy ki szeretett volna kerülni Warhol árnyékából, és saját tehetsége révén akart érvényesülni a továbbiakban. Egy nem túl régi interjúban elmondta, hogy Warhol tulajdonképpen a teremtményének tartotta őt, és szándékosan megakadályozta, hogy a Warhol Factoryn kívül másokkal is dolgozzon, míg Morrissey anyagilag verte át, mert nem az előre megbeszélt részesedéseket fizette ki neki közös filmjeik után. Joe felváltva dolgozott Franciaországban és Olaszországban. Különös véletlen, hogy míg francia filmjei inkább művészi igényű alkotások voltak, addig az olaszok a populáris műfajokat képviselték. A sort egy kakukktojással kezdem, hiszen A kertész (1974) nem európai, hanem amerikai produkció, viszont Warholéknak már semmi köze nem volt hozzá. Joe játszotta a címszereplőt, aki egy dúsgazdag dél-amerikai nő kertjét gondozza, ahol furcsa növényeket honosít meg. James H. Kay filmjét általában horrorként emlegetik természetfölötti témája miatt, ám hiányoznak belőle a műfajra jellemző rémségek. A női főszerepet Katherine Houghton alakította, aki nagynénje, a legendás Katharine Hepburn tiszteletére ugyanolyan szalmakalapot viselt, mint ő a harminc évvel korábbi Dragon Seed (1944) című drámában. A kertész forgatása a Puerto Ricó-i San Juanban zajlott, és körülbelül a felénél tartott, amikor a kibérelt ház tulajdonosa meggondolta magát, és ki akarta tenni a produkciót a birtokáról: csak gyors ügyvédi közbeavatkozásra rendeződött a helyzet. Kay visszaemlékezései szerint valahogy elterjedt a híre, mikor veszik fel azt a jelenetet, amelyben a kertész rituális célzattal meztelenül megfürdik a medencében, és fél San Juan kivonult megnézni a forgatást. A produkció először A gonoszság magvai (Seeds of Evil) címmel jelent meg, mert a forgalmazó ezt csábítóbbnak gondolta, mint A kertészt, de később visszatértek a direktor eredeti címválasztásához. 


A Donna è bello (1974, Sergio Bazzini) főszereplője, Ottavia egész nyárra magára maradna, szerencsére azonban feltűnik a színen a fiatal és jóképű Walter. Vagy talán ez mégsem akkora szerencse? Ottaviát A nagy zabálásban ismertté vált francia színésznő, Andrea Ferréol formálta meg, Waltert természetesen Joe, aki kifejezetten Andrea miatt vállalta el ezt a felkérést. Nápolyban forgatták Pasquale Squitieri A felkapaszkodott (1975) című drámáját, amelyben Dallesandrót régi szerepkörében láthatjuk: egy utcai hímringyót alakít, aki egyre magasabbra emelkedik a bűnözés világában, mígnem eljut a csúcsra. Egyes vélemények szerint ez a sztár legjobb olasz filmje, és többen esküsznek arra, hogy Brian De Palma is sokat merített belőle, amikor A sebhelyesarcút (1983) forgatta. Squitieri tudatosan választotta Dallesandrót, miután látta őt Morrissey filmjeiben, és kifejezetten az ő személyiségéhez igazította a szerepet. Vittorio Salerno alkotása, a Fango bollente (1975) három jó barátról szól, akik egy komputercégnél dolgoznak, és munka után is szívesen időznek egymás társaságában. A trió vezéregyénisége Ovidio, akinek irányításával a jól szituált fiatalemberekből fokozatosan erőszakos bűnözők válnak. Az olasz cenzorok első körben annyira kiakadtak a filmen, hogy nem engedélyezték a bemutatását. Később felülbírálták elutasító döntésüket, de ragaszkodtak a „Csak 18 éven felülieknek!” korhatárhoz. A francia Louis Malle egyik legkülönösebb filmje, a Fekete Hold (1975) furcsa figurákról szól: szinte alig beszélnek benne, a képek ereje és hangulata viszont egyedi atmoszférát teremt (operatőr: Sven Nykvist). Egyes vélemények szerint az Alice Csodaországban egyfajta újraértelmezését láthatjuk, hiszen mindkét műben egy fiatal lány cseppen egy idegen világba, ahol nem a logika megszokott szabályai uralkodnak. A Fekete Hold a maga idejében csendben megbukott, ám azóta átértékelődött, és a kultuszfilmek közé emelkedett. 


Joe 1976-ban forgatta európai korszakának két legjelentősebb darabját. A francia szórakoztatóipar fenegyereke, Serge Gainsbourg első játékfilmje, a Szeretlek, én se téged ráadásul Dallesandro személyes kedvence is. Egy szerelmi háromszög csúcsát játssza, a homoszexuális teherautósofőrt, aki beleszeret egy fiús külsejű felszolgálólányba (Jane Birkin), de csak análisan képes közösülni vele. A férfi féltékeny partnere (Hugues Quester) miatt a románc kis híján tragédiába fordul. Az opusz eredeti címe Gainsbourg és Birkin 1969-es világslágerére (Je t’aime… moi non plus) utal, ámbár maga a dal vokális változatban nem hangzik el a filmben. A forgatás ideje alatt a rendező és a két főszereplő közös háztartásban éltek. Gainsbourg állítólag féltékenykedett Dallesandróra a merész erotikus jelenetek miatt, ám csakis magát hibáztathatta (elvégre ő volt még a forgatókönyvíró is), hogy miért épp akkori élettársát választotta e provokatív dráma női főszerepére. A maga idejében elutasítás fogadta a filmet, visszatérő vád volt, hogy az anális szex témája és a homoszexuális felhangok miatt a mű alpárian közönséges. Akadtak persze olyanok is, akik a premiert követően egy új és eredeti rendezői tehetség debütálását ünnepelték, mint például François Truffaut. Érdemes megemlíteni, hogy apró epizódszerepekben láthatók a francia filmművészet olyan későbbi óriásai, mint Gérard Depardieu és Michel Blanc. A brit cenzúrahivatal nem engedélyezte a film bemutatását, és csupán az 1993-as VHS-megjelenés alkalmával adta meg az engedélyt a forgalmazásra, s az opusz azóta DVD-n is elérhető. A Szeretlek, én se téged az új évezredben már a kultuszfilmek sorába tartozik, noha sokkal kevesebben ismerik, mint például Bertolucci hasonló témájú botrányfilmjét, az Utolsó tangó Párizsbant, rajongói azonban jobbnak tartják an(n)ál. :) 


Az 1976-os év másik fontos filmje Joe karrierje szempontjából a lengyel Walerian Borowczyk drámája, a Periféria. Ebben Dallesandro egy olyan férfit játszik, aki egy tragédiában elveszíti a családját, ám alkalmi partnere, az arisztokratikus viselkedésű utcalány (Sylvia Kristel) csupán a pénzért vásárolt gyönyört nyújtja számára, az őszinte érzelmeket már nem. A film alapjául André Pieyre de Mandiargues Goncourt-díjas regénye szolgált, amely magyar nyelven A legkülső körön címmel jelent meg. A könyv cselekménye a húszas években játszódik Barcelonában, Borowczyk azonban a két producer, Robert és Raymond Hakim javaslatára a modern Párizsba helyezte át a cselekményt. A szereposztás érdekessége, hogy az underground szexikon, Joe találkozik benne a kereskedelmi erotika királynőjével, az Emmanuelle-filmekből ismert Sylvia Kristellel. A direktor elégedett volt Sylviával, később is akart volna dolgozni vele, de erre már nem került sor. Sylvia szerette a Perifériát, a legjobb filmjének tartotta, és éppen ezért rosszul esett neki a bukás, hogy épp ebben az igényes szerepben látták őt oly kevesen. Az NSZK-ban az Emmanuelle-filmek sikerére próbálták építeni a reklámot, és az opuszt Emanuela ’77 címmel mutatták be, ám a nézők így sem ostromolták meg érte a mozipénztárakat. A kétes értékű B-filmjeiről ismert Aldo Lado krimije, a L’ultima volta (1976) egy fiatal férfiról szól, aki három szenvedélyének él: a pénz, a nők és a márkás versenymotorok. A tökéletes bűntény kitervelésével úgy néz ki, hogy esélye lesz mindhárom hobbijának maradéktalanul átadnia magát. Dallesandro fontosabb partnerei a hazájában slágerénekesként is népszerű Massimo Ranieri, a magyar származású szexbomba, Eleonora Giorgi és az osztrákok erotikus istennője, Marisa Mell. 


Az Egy jámbor lélek (1977) művészi igényességével kissé kilóg Joe olasz filmjeinek sorából. A forgatókönyvet a neorealizmus egyik kulcsfigurája, Cesare Zavattini írta Gustave Flaubert azonos című novellája alapján. Egy cselédlány sorsát követhetjük nyomon, aki az évek múlásával mindenkit elveszít, akihez ragaszkodott, és egy ajándékba kapott papagáj lesz magányos öregségének egyetlen társa. Joe játszotta Theodore-t, a hősnő fiatalkori titkos szerelmét, aki végül egy korosodó gazdag nőt vesz feleségül, hogy megússza a katonaságot. További főszereplők: Adriana Asti, Tina Aumont, Alida Valli és a fia, Carlo De Mejo. Az olasz trashfilmek szorgalmas iparosa, Bitto Albertini Albert Thomas álnéven rendezte a 6000 km di paura (1978) című bűnügyi történetet, amely az autóversenyzés világába kalauzol. Joe egyik partnere ismét Eleonora Giorgi, továbbá a francia Marcel Bozzuffi és a Jugoszláviából érkezett Olga Bisera. Megtörtént eset alapján készült a Gyilkos apáca (1978) című horror, ám azt mondanom se kéne, hogy az alkotók (a forgatókönyvíró Alberto Tarallo és Giulio Berruti, utóbbi a rendezést is magára vállalta) jócskán eltértek a valós tényektől. Az egykori svéd szexbomba, a hetvenes évek végére igencsak elhízott Anita Ekberg által megformált Gertrude nővér egy apácarend tagja, aki kigyógyult a rákból, és önfeláldozóan segít a fogyatékkal élőknek. A köztiszteletnek örvendő apácának azonban van egy titka: morfiumfüggővé vált, ami miatt időnként kiszámíthatatlan lesz a magatartása, és Isten szolgájához nem méltó módon viselkedik. Amikor Gertrude betegei közül egyre többen meghalnak, nem tudjuk, vajon az apáca öli-e meg őket, hogy a javaikra rátéve a kezét, garantáltan hozzájuthasson mindennapi morfiumadagjához, vagy valami egészen más áll a háttérben. Az igazi bűnügyben szó sem volt leszbikusságról, kínzásokról és brutális gyilkosságokról, amiket a filmben láthatunk, nem beszélve arról, hogy kebelmérete alapján bármelyik filmbeli apáca azonnal pózolhatna a Playboy magazinnak. Joe játszotta dr. Patrick Roland szerepét. A hatásvadász cselekményelemek miatt a Gyilkos apáca alaposan felkavarta a kedélyeket, szinte mindenhol cenzúrázták vagy be sem mutatták. Nagy-Britanniában például csak 1993-ban hozták forgalomba némi vágás után, és 2006-ban jelenhetett meg a cenzúrázatlan DVD. 


Nyugat-Európában már legelső filmjével felhívta magára a figyelmet a francia Catherine Breillat, kinek nevéhez olyan provokatív mozgóképek fűződnek, mint a Románc (1999) vagy A pokol anatómiája (2004). Mi, magyarok csak a tévében láthattuk az Ágyról ágyra (1979) című alkotását. Az önéletrajzi ihletésű film hősnője, Solange egy pályakezdő filmrendezőnő. Vágyik a testiségre, de valódi, mély kapcsolatokra nincs ideje. Férje is inkább barát, mint társ, akivel szemrebbenés nélkül megbeszéli a félrelépéseit. Miközben modern, fiatal nőként önállóságra törekszik, lelkileg egyre kiszolgáltatottabb lesz. Joe játszotta az alkalmi partnerek egyikét, egy amerikai színészt. Fernando Di Leo bűnügyi filmje, a Téboly (1980) sajnos a direktor egyik gyengébb alkotása. Saját bevallása szerint mindössze egy bérmunkáról volt szó, amely igazából nem is érdekelte. Alacsony költségvetésből forgattak, állítólag tizenkét nap alatt el is készültek a felvételekkel. Bernard Dubois Parano (1980) című horrorja a beavatottak szerint olyan pocsékul sikerült, hogy a francia mozik be sem mutatták. Túl sokat az alkotók se várhattak tőle, hiszen 16 mm-es nyersanyagra forgattak. A férfi főszerepet a francia új hullám egykori sztárja, Jean-Pierre Léaud játszotta. Joe egy pszichiátert alakított, egyik partnernője egykori kedvese, Stefania Casini volt. A filmbarátok körében nagyra értékelt francia rendező, Jacques Rivette egyik kevésbé ismert alkotása a bűnügyi motívumokat sem nélkülöző Merry-Go-Round, amelyet bizonyos források szerint még 1978-ban forgattak, de csak 1981-ben mutattak be. A történet hősnője, Elisabeth (Danièle Gégauff) Párizsba hívja régi barátját, a New York-i Bent (Joe Dallesandro) és Rómában élő húgát, Léót (Maria Schneider). El akarja ugyanis adni elhunyt apja birtokát, ám idővel úgy tűnik, mintha egészen más céljai lennének. A forgatás nem túl vidám légkörben zajlott, mert Dallesandro és Schneider annyira nem jöttek ki egymással, hogy a színésznő végül faképnél hagyta a produkciót, ezért néhány jelenetben dublőzzel kellett helyettesíteni. 


Újra az Egyesült Államokban 
Joe 1984-ben visszatért az Egyesült Államokba, ahol időközben legendás személyiséggé vált, mégis be kellett érnie kisebb szerepekkel. A nagy hollywoodi stúdiók produkcióinak főszerepeit ugyanis továbbra sem az ő típusára szabták, ráadásul a Warhol–Morrissey-féle filmkészítés iránti érdeklődés is alábbhagyott. Dallesandro különböző tévésorozatokban játszott, illetve mellékszerepeket formált meg néhány mozifilmben. Ezek közül Francis Ford Coppola akkoriban csúfosan megbukott filmje, a Gengszterek klubja (1984) a legjelentősebb, amelyben Lucky Luciano szerepét alakította. Érdekesség, hogy 1972-ben Coppola próbafelvételre akarta hívni Joe-t, mert kezdetben neki szánta Michael Corleone szerepét A keresztapában. Andy Warhol azonban féltékenyen őrizte a sztárját, akit személyes tulajdonának tekintett, és azt mondta Coppolának, hogy Dallesandrónak komoly kábítószer-problémái vannak. A direktor még magát a címszereplő Marlon Brandót is nehezen tudta elfogadtatnia a Paramounttal, ezért nem akart egy problémásnak ígérkező színész miatt is kemény küzdelmeket folytatni a stúdióvezetőkkel. Joe Bruce Willis partnereként játszott Blake Edwards Naplemente (1988) című filmjében, a Johnny Depp és Iggy Pop nevével fémjelzett John Waters-alkotásban, a Cry-Babyben (1990) pedig apaszerepet alakított. 2009-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Dallesandro kapta a Teddy-díjat, melyet a homoszexualitás témáját megjelenítő műveknek és művészeknek ítélnek oda. Wieland Speck, a fesztivál Panoráma-szekciójának igazgatója és a Teddy-díjat átadó zsűri tagja a döntést azzal indokolta, hogy a színésznek olyan testi megjelenése van, amelynek „szemlélésébe nem fárad bele az ember”, akár férfiről, akár nőről van szó. Szerinte ez Dallesandro filmjeire és fotóira egyaránt igaz. A sztár ebből az alkalomból így emlékezett vissza pályafutására: „Teljes életet éltem, nagyszerű dolgokban vettem részt. Voltak persze nehézségeim, de összességében mindennel elégedett vagyok.” 


Magánélet 
A magát biszexuálisnak valló Joe háromszor nősült, és két gyermeke született. Még nem töltötte be a tizenkilencedik életévét, amikor feleségül vette apja akkori élettársának lányát, Leslie-t. Egy évvel az esküvő után, 1968. december 19-én megszületett a fiuk, Michael. Rövidesen kiderült, hogy Joe házassága is ugyanolyan meggondolatlan döntés volt, mint egykoron a szüleié, s a fiatalok 1969. december 15-én elváltak. A második házasság, amelyet Joe egy Terry nevű lánnyal kötött 1970-ben, már hosszabb ideig tartott, és csak 1978-ban bomlott fel. Közös gyermekük, Joseph még 1970-ben megszületett. Második házassága alatt Joe röpke viszonyt folytatott a Vér Drakulának egyik női főszereplőjével, Stefania Casinivel. Terrytől való válása után Dallesandro évekig agglegényéletet élt, persze szerzetesi önmegtartóztatás nélkül. 1987-ben szánta rá magát arra, hogy harmadszor is kimondja a boldogító igent: Kimberly nevű feleségétől ugyan nem született gyermeke, de a pár immár három évtizede kitart egymás mellett. Joe nem tartozik a celeb apukák közé, akik családi fotókkal árasztják el a médiát, ezért is számít ritkaságnak Greg Gorman 1996-os fotósorozata, amely a sztárt a nagyobbik fiával, Michaellel ábrázolja. Dallesandrónak van egy örökbefogadott lánya is, Vedra Mehagian. „Az underground Rudolph Valentinója”-ként is emlegetett Joe az új évezredben két fiú és egy lány boldog nagyapja: Michael családjában egy lány és egy fiú született, Josephnek fia van. Dallesandro 2012 óta egy elegáns Los Angeles-i bérház ügyvezetője. Az 1980-as években egy magát Sam D’Allesandrónak nevező költő és író azt hangoztatta, hogy ő Joe fia. Állítását akkor sem vonta vissza, amikor kiderült, hogy 1956-ban született, amikor állítólagos apja mindössze nyolcesztendős volt. Sam D’Allesandro 1988-ban AIDS-ben elhunyt. 


Little Joe a popkultúrában 
* A Rolling Stones 1971-es albuma, a Sticky Fingers borítóján Andy Warhol egyik képe látható, amely egy kidomborodó farmernadrág felső részét ábrázolja: a nadrágban Joe volt. 

* A The Smiths 1984-es debütáló nagylemezének borítóján ugyancsak Dallesandro látható a Flesh egyik jelenetében. 

* Joe alakját Lou Reed is megörökítette világsikerű 1972-es dalában, a Walk on the Wild Side-ban: 

„Little Joe never once gave it away:
Everybody had to pay and pay:
A hustle here and a hustle there:
New York City is no place where they said:
Hey, babe, take a walk on the wild side:
I said hey, Joe, take a walk on the wild side”

Joe 2014-ben azt nyilatkozta, hogy amikor a dal született, nem találkozott Reeddel, így az idézett verssorok nem róla, hanem a Fleshben játszott szerepéről szólnak. A teljes dalszöveg egyébként keresztnevükön említ más korabeli Warhol-sztárokat is, mint Holly Woodlawn, Candy Darling és Jackie Curtis, a „Sugar Plum Fairy” pedig utalás a My Hustler című Warhol-film főszereplőjére, Joe Campbellre. (A Sugar Plum Fairy kifejezés az angol szlengben több mindent jelenthet, kábítószer-fogyasztók megnevezésére is használják.) 


* 1996-ban mutatták be a Hustler White című botrányfilmet, amely a férfi prostituáltak és a pornóipar világát tárja fel. A főszerepet Madonna expasija, Tony Ward alakította. Bár a filmbeli figura neve, a Montgomery Ward egyértelműen Tonyra utal, a főhős személye tiszteletadás a Flesh Joe-jának is. A másik férfi főszerepet az opusz rendezője, Bruce LaBruce játszotta, akinek valamennyi alkotása erősen homoszexuális töltetű és számos explicit jelenetet tartalmaz, sőt dolgozik kifejezetten melegpornókat gyártó cégek felkérésére is. 

* 2007 januárjában a budapesti Belvárosi Színház mutatta be a Covershow című musicalt, amelynek egyik cselekményszála Dallesandro és Warhol viharos kapcsolata. A művet az író, Suda Balázs Róbert állította színpadra. Dallesandro szerepét Solti Ádám, Warholét Galambos Attila alakította. Az alkotók nem ragaszkodtak szolgai módon a tényekhez, hiszen például a történet egyik szála Ronald Reagan szerelméről szól Margaret Thatcher iránt, s mint tudjuk, ennek semmiféle valós alapja nem volt. A Solti Ádám által játszott Dallesandro a sajtófotók alapján engem sokkal inkább emlékeztet az 54 (1998) című zenés film Shane-jére, mint az igazi Joe-ra, aki épp a mindenféle bazári külsőségeket mellőző természetességével, ösztönösségével, tabukat nem ismerő imázsával vált egy korszak szimbólumává. 

* 2016 áprilisában Joe szerepelt a The Dandy Warhols You Are Killing Me című videoklipjében, melyet Mark Helfrich rendezett. 


FILMOGRÁFIA 
* 2019: Citizens 
* 2018: Factory Cowboys: Working with Warhol 
* 2008: 3 Stories About Evil (rövidfilm) 
* 2002: Pacino Is Missing 
* 1999: Amerikai vérbosszú (The Limey) 
* 1998: Aki másnak sírt ás… (L.A. Without a Map) 
* 1995: T. Rex, a dinózsaru (Theodore Rex) (videofilm) 
* 1993: Sugar Hill, a kiégett dzsungel (Sugar Hill) 
* 1992: Fegyvermánia (Guncrazy) 
* 1992: Love Is Like That 
* 1991: Vad orchideák 2 (Wild Orchid II: Two Shades of Blue) 
* 1991: Inside Out (videofilm, a The Diaries című epizódban) 
* 1990: Botcsinálta angyal (Almost an Angel) 
* 1990: Cry-Baby 
* 1990: Matlock (tévésorozat, a The Informer: Part 1 és a The Informer: Part 2 című epizódokban) 
* 1989: Dublőr nélkül / Hollywoodi detektív (The Hollywood Detective) (tévéfilm) 
* 1988: Private War 
* 1988: Double Revenge 
* 1988: Naplemente (Sunset) 
* 1988: The Hitchhiker (tévésorozat, a Fashion Exchange című epizódban) 
* 1987: Wiseguy (tévésorozat, a The Marriage of Heaven and Hell, az A Deal's a Deal, a The Loose Cannon és a New Blood című epizódokban) 
* 1987: Alkalom szüli az orvost (Critical Condition) 
* 1987: Miami Vice (tévésorozat, a Down for the Count: Part 2 című epizódban) 
* 1986: Fortune Dane (tévésorozat) 
* 1986: Joey 
* 1984: Miami Vice (tévésorozat, a One Eyed Jack című epizódban) 
* 1984: Gengszterek klubja (The Cotton Club) 
* 1982: Queen Lear 
* 1981: Merry-Go-Round 
* 1980: Parano 
* 1980: Téboly (Vacanze per un massacro) 
* 1979: Fred Nauer préfère la bière (rövidfilm) 
* 1979: Ágyról ágyra (Tapage nocturne) 
* 1979: A gyilkos apáca (Suor Omicidi) 
* 1978: 6000 km di paura 
* 1977: Egy jámbor lélek (Un cuore semplice) 
* 1976: L’ultima volta 
* 1976: Periféria (La marge) 
* 1976: Szeretlek, én se téged (Je t'aime moi non plus) 
* 1975: Il tempo degli assassini 
* 1975: Fekete Hold (Black Moon) 
* 1975: Fango bollente 
* 1975: A felkapaszkodott (L’ambizioso) 
* 1974: Donna è bello 
* 1974: A gonoszság magvai / A kertész (Seeds of Evil / The Gardener) 
* 1974: Vér Drakulának (Dracula cerca sangue di vergine… e morì di sete!!!) 
* 1973: Test Frankensteinnek (Flesh for Frankenstein) 
* 1972: Heat 
* 1970: Trash 
* 1968: San Diego Surf 
* 1968: Magányos cowboyok (Lonesome Cowboys) 
* 1968: Flesh 
* 1968: The Loves of Ondine 
* 1967: **** 

[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált Joe Dallesandro-életrajzom javított és bővített változata.] 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...