PAPRIKA

Az erotikus botrányfilmek alkotójaként ismert Tinto Brass 1991-es opusza, a Paprika John Cleland (1709–1789) Egy örömlány emlékiratai – Fanny Hill (1749) című pornográf színezetű regényének az 1950-es évekbe helyezett modernizált feldolgozása. A szerző neve nem szerepel a stáblistán, mivel a tényleges kiindulási alapot állítólag egy álnéven publikált kortárs novella jelentette. Brass a történetben felismerte Federico Fellini egyik állandó munkatársa, Bernardino Zapponi (1927–2000) forgatókönyvíró stílusát, és rákérdezett, hogy vajon ő írta-e a szóban forgó novellát. Amikor Zapponi igennel felelt, a direktor felkérte, hogy legyen a társ-forgatókönyvírója. A film nagy közönségsikert aratott nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is – Olaszországban egyes források szerint több mint hétmilliárd líra bevételt termelt 1991-ben –, a kritikusoknak viszont nem igazán tetszett. Magyarországra semmilyen hivatalos forgalmazási csatornán keresztül nem jutott el: nem játszották mozikban, nem sugározta egyik tévécsatorna sem, nem jelent meg se VHS-en, se DVD-n.

A cselekmény

A velencei Mimma szenvedélyes teremtés, de a szíve aranyból van. Mikor vőlegényének, Ninónak anyagi gondjai támadnak, Mimma azzal segít rajta, amihez a legjobban ért: a szerelem művészetével. Munkát vállal Madame Collette bordélyházában, hogy keresetével megoldja Nino problémáit. A Madame az, aki a temperamentumos és tüzes lánynak a Paprika nevet adja. Hamar megkedveli őt, hiszen a buja idomokkal megáldott leányzó igazán szép forgalmat bonyolít le. Első kuncsaftja a jóképű tengerész, Franco, aki belehabarodik Paprikába. A lány azonban még mindig Ninónak tartogatja a szívét. A vőlegény viszont, miután menyasszonya segítségével kikeveredett a bajból, faképnél hagyja őt. A férfiak már csak ilyenek, hiszen hamarosan kiderül, hogy a bordélyház falain kívül Francónak is van valakije, legalábbis Paprika ezt hiszi, amikor egy nyilvános helyen meglátja a tengerészt egy másik nővel. Paprika a vonaton megismerkedik egy rámenős fiatal férfival, Roccóval. A kisstílű gengszter a lány stricije lesz: megvédi ugyan Paprikát az inzultusoktól, de ki is használja őt. Paprika munkahelyet vált: Donna Olimpia római bordélyának fő attrakciója lesz. Olimpia asszony onnan kapta a nevét, hogy valaha részt vett az egyik olimpián, és egy evezőpad segítségével még most is formában tartja magát. Paprika bájai őt sem hagyják hidegen, ám amikor a közös fürdőzés közben a lány túlzottan bizalmaskodó hangot enged meg magának, Donna Olimpia azonnal érezteti vele, hogy ki a főnök a házban. E malőrt leszámítva Paprikának igazán jó sora van az új helyén, Donna Olimpia éppúgy anyáskodva gondoskodik róla, mint korábban Madame Collette. A baj azonban mégis bekövetkezik: a lány teherbe esik. Arról szó sem lehet, hogy a gyereket megtartsa, marad tehát a magzatelhajtás.

Paprika később véletlenül újra összeakad Francóval: szerelmes órákat töltenek együtt, de aztán megint el kell válniuk. A lány egyéb megoldás híján újra egy bordélyban köt ki, ahol még az ő szakmájában is furcsának mondható kalandok esnek meg vele. Egy idős kliense például elismeréssel hódol ugyan a bájainak, ám a szerelmi szolgáltatásokat inkább egy fiatalembertől várja, és ebben a műintézményben a (jól fizető) vendég kívánsága parancs. Egy másik ügyfél valójában egy férfinak öltözött nő, egy újságíró, aki a prostituáltakról készül cikket írni. Paprika úgy gondolja, a személyes tapasztalatok a legbeszédesebbek, ezért a legjobb tudása szerint részesíti szexuális örömökben az újságírónőt is. Hősnőnk kitartó és önfeláldozó munkája a gyönyör világában nem marad jutalom nélkül: mivel Bastiano grófot is olyan élvezetekhez juttatta, amilyeneket az éltes férfiú nem is remélt volna, a régi vágású arisztokrata feleségül veszi Paprikát. Teszi ezt már csak azért is, hogy ezzel borsot törjön sznob családtagjai orra alá, akik az örökség reményében már alig várják a halálát. A derék Bastiano rövidesen tényleg jobblétre szenderül, és az immár vagyonos Paprika végre azé a férfié lehet, akivel kölcsönösen szeretik egymást: Francóé. Amikor azonban az állam elrendeli a nyilvánosházak bezárását, Paprika utoljára ellátogat Madame Collette bordélyába, hogy a maga temperamentumos módján vegyen búcsút attól a helytől, ahol rendhagyó karrierje elkezdődött, és ahol megismerkedett Francóval…

Micsoda kupleráj!

A prostitúciót a világ legősibb mesterségének tartják, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a bordélyház intézménye is komoly múltra tekinthet vissza. Az első írásos feljegyzések a prostitúcióról kb. i. e. 2400-ból származnak: Uruk városában a sumér papok egy Istárnak szentelt „templombordély”-t működtettek. Az ókorban egyébként a prostitúció és a vallás szorosan összefonódott, nemcsak Mezopotámiában, hanem Görögországban, a Római Birodalomban, Indiában, Kínában és Japánban is. A téma egyes kutatói vitatják, hogy ez a kapcsolat tényleg ennyire szoros lett volna, mindazonáltal régészeti kutatások alátámasztják azt a feltevést, hogy az ősi bordélyházak nagy valószínűséggel a templomok közvetlen környezetében lehettek. Az ókori Athénban maga a legendás törvényalkotó, Szolón (kb. i. e. 638 – 558) hozta létre az állami irányítású bordélyházakat: itt a legkülönbözőbb korosztályú nők mellett fiatal fiúk is a vendégek rendelkezésére álltak, mivel a homoszexualitás az ókori Görögországban elfogadottnak számított. Az ókori Rómában főleg rabszolgák (nők és férfiak egyaránt) dolgoztak prostituáltként, és mivel az ügyfélkör jelentős része katonákból állt, a bordélyok előszeretettel települtek a laktanyák közelébe. Gyertyafény jelezte a nyitva tartást.

A középkori városokban az 1350 és 1450 közötti évszázadban kezdtek elterjedni a bordélyházak. Ezeket nem egyszer maga a város üzemeltette, de legalábbis felügyelte. Hamar kialakult az a szokás, hogy az örömtanyák a város egy meghatározott utcájában tömörültek, ezek voltak a későbbi „vöröslámpás negyedek” előhírnökei. (Az első magyar bordélyház állítólag 1373-ban nyílt meg Pozsonyban.) A szigorú működési szabályzat szerint a bordélyok vasárnap és a vallási ünnepek idején zárva voltak. Aligha valószínű, hogy a kéjhölgyek érdekében született ez a szabályozás: valószínűbb, hogy a kuncsaftokat próbálták rászorítani arra, hogy ezeken a napokon inkább templomba járjanak. Kezdetben a látogatókat is megszűrték: papok, nős emberek és zsidók nem kereshették fel ezeket az intézményeket. Később ez a szabályozás enyhült, különösen a nős emberek vonatkozásában. Tért hódított ugyanis az a szemlélet, hogy a bordélyok segíthetnek a családi egység megőrzésében, mert a férfiak itt büntetlenül kiélhetik vágyaikat, melyekkel nem zaklatják a tisztes életű nőket, ezért nem alakulnak ki „lovagias” ügyek sem. Az örömlányoknak le kellett adniuk keresetük nagyobb részét a lakás, az ellátás és a ruházkodás fejében. Bizonyos helyeken megkülönböztető jelzést (sárga vagy vörös csíkot az öltözéken, néhol speciális fejfedőt) kellett viselniük, ha utcára léptek.

Az itáliai bordélyok a XIV. században indultak virágzásnak, de a következő évszázadban egy szifiliszjárvány miatt nagy visszaesés következett be. Csak az 1800-as évekre sikerült normalizálni a helyzetet annyira, hogy bekövetkezhessen a bordélyházak aranykora. Ennek érdekében igen szigorú jogi hátteret teremtettek az örömtanyák működéséhez, és nem kevésbé szigorú higiéniai intézkedéseket is elrendeltek. Különösen ez utóbbiak betartása a bordélyházak tulajdonosainak is érdekében állt. A hatóságoknak be kellett jelenteni az alkalmazottakat, akiknek kéthetente kötelező orvosi vizsgálatokon kellett részt venniük. Fizetniük kellett a szállásért és az ellátásért, de jövedelmük egy részét megtarthatták. Mindazonáltal a lányok időről időre cserélődtek, több okból is. Egyrészt, hogy a vendégek rá ne unjanak az állandó kínálatra, másrészt azért, hogy megakadályozzák a tartós, mély érzelmi kapcsolatok létrejöttét, amely akár gyerekszüléshez is vezethetett, és ez igazából egyik félnek sem állt érdekében. 1948-ban egy szocialista szenátor, Lina Merlin törvényjavaslatot nyújtott be, amelyben a bordélyok bezárását követelte. Egy évtizedes jogi huzavona után lépett hatályba a Merlin-törvény, amelynek értelmében 1958. szeptember 20-án éjjel minden olasz bordélyház bezárta kapuit. Mondani sem kéne, hogy a törvény óriási vitákat eredményezett. Az érdekeltek többsége köszönte szépen, de nem tartott volna igényt arra, hogy Merlin asszony beleszóljon az életébe és a foglalkozásába. Mások úgy gondolták, hogy a törvény nem megszüntette a prostitúciót, hanem az utcákra száműzte, ahol az egészségügyi és hatósági ellenőrzés feltételei már nem voltak annyira biztosítottak, mint a hivatalos örömtanyákon. A közelmúltban maga Silvio Berlusconi szorgalmazta a bordélyok újbóli megnyitását, hogy ily módon vegyék fel a harcot az illegális prostitúció ellen, amely melegágya a bűnözésnek, az ember- és kábítószer-kereskedelemnek. A XX. századi olasz bordélyok működését egyébként hitelesen mutatta be például a Fellini-Róma (1972), sőt minden vaskossága ellenére jelen írás tárgya, a Paprika is.

Debora Caprioglio

A filmmel Tinto Brass saját ifjúsága, az 1940-es, 1950-es évek legendás olasz bordélyainak világát kívánta felidézni. A forgatókönyvvel állítólag már 1986 első hónapjaiban elkészült, de a megvalósítás késlekedett, mert nem találta meg a megfelelő színésznőt a főszerepre. Választása végül a Snackbár Budapest (1988) című alkotásának egyik szereplőjére, Loredana Romitóra esett, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Egy újságban ugyanis meglátta a különc német filmsztár, Klaus Kinski exbarátnője, Debora Caprioglio fotóját. Úgy érezte, az érzéki szépség lenne a valóban ideális Paprika. A fotós adta meg Debora telefonszámát. A vonal túlsó végén először Caprioglio édesanyja jelentkezett, aki nagyon is tudta, ki az a Tinto Brass. Ám nemcsak hogy nem csapta le felháborodottan a kagylót, hanem ígéretet tett arra, hogy rábeszéli lányát a szerepre. Szükség is volt az anyai közbenjárásra, mert Debora eleinte vonakodott, de aztán mégis beadta a derekát. Tinto Brass többször is kijelentette, hogy filmjeinek fontosabb női szereplőit a fenekük alapján válogatja, mert „az nem tud hazudni”. Hogy jól szokott-e választani, arról a nézők is többnyire meggyőződhetnek, mert számos Brass-film jellegzetes beállítása az egymás mellett látható sok csupasz női hátsó, melyeket a kamera gondosan és alaposan végigpásztáz. (Paprikának hatalmas mellei mellett terebélyes feneke az egyik fő vonzereje, és a filmben Bastiano gróf is a csupasz női hátsók alapján választja ki a számára legmegfelelőbb örömlányt, a hősnőt.) A „meredek” epizódokról – van belőlük bőven! – a pályakezdő színésznő később az effajta filmek női szereplőitől megszokott módon nyilatkozott, mondván, hogy bizonyos jelenetek természetesen nehézséget okoztak neki, de tisztában volt azzal, hogy számára ez csupán kemény munka, és nem élvezetes szórakozás.

A további szereplők

A két fontosabb férfi szerepet két francia színész, Stéphane Ferrara és Stéphane Bonnet alakította. Kettőjük közül Ferrara volt a nagyobb név, bár ő sem számított (film)sztárnak. Bokszolóként vált ismertté, huszonhat mérkőzéséből huszonkettőt megnyert. 1982-ben kezdett filmezni, többször volt Jean-Paul Belmondo és Alain Delon partnere. A Paprikát megelőzően is forgatott erotikus színezetű filmeket, mint például a Mon bel amour, ma déchirure (1987) vagy A tigris csókja (1988), melyekben meztelenül is látható volt. (A Paprikában erre nem volt szükség.) Stéphane Bonnet filmes karrierje 1984-ben kezdődött, elsősorban televíziós produkciókban kapott feladatokat. A Paprika szereplői közül többen más alkalommal is dolgoztak a rendezővel. Martine Brochard például A kukkolóban is játszott. Luciana Cirenei szerepelt még a Mirandában, az Erotikus fantáziákban, a Snackbár Budapestben és a Cosi fan tuttéban. Ez utóbbiban újra láthattuk Renzo Rinaldit is. Valentine Demy modellként került a show-business világába, ahol hamar felfedezték a filmesek. Carla szerepét alakította a Snackbár Budapestben, és ettől kezdve előszeretettel hívták erotikus filmekbe, sőt a Paprika után már kemény pornókba is. Ez utóbbiakra sem mondott nemet, sőt pornószínésznőként nagyobb karriert futott be, mint „hagyományos” színésznőként, ami annak is betudható, hogy szemrebbenés nélkül bevállalt extrém jeleneteket is. Eolo Capritti olyan Tinto Brass-filmekben játszott kisebb szerepeket, mint a Caligula, az Action, A kulcs és az Erotikus fantáziák. Ez utóbbiban Luigi Laezza is szerepelt. A csúcstartó egyértelműen a rendező jó barátja, a spagettiwesternekben feltűnt Osiride Pevarello, aki összesen tíz Tinto Brass-filmben alakított rövid epizódszerepeket. Olaszországban vált ismertté a brit John Steiner (Ascanio herceg), aki korábban még három Brass-filmben vett részt: Salon Kitty, Caligula, Action. A Paprika forgatása után visszavonult a szakmából, és Los Angelesben telepedett le, ahol ingatlanügynökként épített ki magának új karriert.

A zene

Tinto Brass kedvelt fogása, hogy a zenei motívumok által is összekapcsolja a filmjeit. Elsőként A kulcsban csendült fel az a bolondos polka, amely a következő egy évtizeden keresztül a rendező szinte mindegyik filmjében elhangzott, beleértve a Paprikát is. Az Erotikus fantáziákból három, a Mirandából kettő, a Snackbár Budapestből pedig egy zenei motívum került át a Paprikába. Az egyik erotikus jelenet alatt Édith Piaf ismert sanzonja, a Mon manège a moi hallható. Renato Carosone három dalt ad elő a filmben: Ciribirin, La pansé, Pianofortissimo. Leo Ferré énekli a Jolie mome című szerzeményt. Egyéb zenei tételek: Tu m’aimes dis cheri, La plus bath de javas, L’amore é un pizzicor. A Paprika eredeti kísérőzenéjét egyébként Riz Ortolani (1926–2014) komponálta.

Egyéb önreflexiók

Brass nem csupán a zenével utal a többi filmjére, hanem bizonyos jelenetekkel, sőt olykor a fényhatásokkal is. A kék fény gyakori használata a Snackbár Budapestet idézi, a Salon Kittyre pedig két képsor is emlékeztet: Madame Collette egy kabarészámot ad elő, akárcsak Madame Kitty az 1976-os filmben, és mindkét opusznak van olyan jelenete, amelyben az egyik örömlány epilepsziás rohamot kap. Mint arról már szó volt, a kései Brass-filmek visszatérő beállítása, hogy a kamera végigpásztáz az egymás mellé térdelt női szereplők csupasz hátsóján. A direktor cameója is állandó motívumnak számít: a Paprikában Babarelli doktor szerepében látható. Egy közismerten nőimádó rendezőtől talán szokatlan, de Tinto Brass leghíresebb alkotásaiban időről időre felbukkan a férfi homoszexualitás motívuma is. (A leszbikus örömöket azért nem emelem ki, mert azok mindig is szerves részét alkották a botrányfilmjeinek.) A Paprikában a hősnő egyik idős kliense tart igényt egy fiatalember szerelmi szolgálataira. Bár ez a rövid, ám explicitnek mondható intermezzo ebben az esetben egyértelműen humorforrást jelent, Brass általában elfogadóan viszonyul ehhez a témához. Olykor különcségnek, máskor a tabumentes „szabad szerelem” egyik lehetséges alternatívájának ábrázolja, középpontba viszont sosem helyezi, és ez így helyes, hiszen az általa megteremtett erotikus univerzumban egyértelműen a nőké a főszerep.

A fogadtatás

A Paprikát kedvezően fogadta a közönség, és nem csak Olaszországban. Az effajta filmeknek főleg a férfiak a lelkes hívei, de ha hinni lehet a külföldi médiának, a Paprika a női nézők tetszésével is találkozott. Persze nem mindenkiével. A nőegyletek például kikérték maguknak az egészet, a vallási szervezetek is tiltakoztak, számos kritikus pedig epébe mártott tollal cikkezett. A kifogások lényege nagyjából ugyanaz volt, mint a rendező számos más alkotása esetében, vagyis hogy Tinto Brass lealacsonyítja a női nemet, a férfiak élvezeti tárgyaként ábrázolja a nőket, a történet erkölcstelen, és az egész film lényegében művészetnek álcázott szimpla szoftpornó. A rendező mindezt természetesen máshogy látja. Szerinte filmjeivel elsősorban ahhoz járul hozzá, hogy az emberek nemüktől függetlenül megszabaduljanak a gátlásaiktól és a rengeteg szexuális tabu nyomasztó hatása alól: „Úgy gondolom, hogy csak azok az emberek közelíthetik meg a teljes szabadságot, azt az utópisztikus elképzelést, hogy az egyik ember nem tarthatja rabszolgájának a másik embert, ha sikerül a saját szexuálfóbikus kötöttségeiket leküzdeniük, és saját magukat felszabadítaniuk a tabuk és gátlások alól. Így találhatnak rá a harmóniára és a tiszteletre.” (Kuczogi Szilvia fordítása a L’Europeo cikke alapján. In: Filmvilág 1994/11, 64. o.) A Paprika sikerét követően Bernardino Zapponi és Tinto Brass a direktor következő alkotása, a Cosi fan tutte forgatókönyvén is együtt dolgozott: ebben a filmben a Claudia Koll által megformált hősnőt az anális szex rejtelmeibe vezetik be környezetének készséges férfijai.

A magyar Paprika

Paprika történetéből a szintén olasz Joe D’Amato (1936–1999) 1995-ben hamisítatlan pornófilmet rendezett. Bernardino Zapponi neve nem szerepel a főcímen, ámbár a kiindulási alapot egyes források szerint az ő novellája jelentette. D’Amato rendezői pályája 1972-ben kezdődött. Bár nem túl nagyigényű horrorfilmek alkotójaként is hírnevet szerzett magának, pályája elsősorban a szex témaköréhez kapcsolódik. Játékfilmjeit a hetvenes évek közepétől előszeretettel tarkította kifejezetten pornográf képsorokkal, a kilencvenes években pedig teljesen átállt a kemény pornóra. Tinto Brass nem először ihlette meg: 1982-ben a Caligula alapján már készített egy gyomorforgató filmet, melyből mellesleg szintén nem hiányoznak a hardcore képsorok. A Paprika szóban forgó remake-je Anal Paprika címmel is forgalomba került, mivel D’Amato hősnője ezt a nevet kapja munkaadójától. (Ugye, sejtjük, hogy miért?) Az eredeti film cselekménye a negyvenes évek végén kezdődik, a pornóverzió viszont – a jelmezek alapján – alighanem a harmincas években játszódik. D’Amato 96 perces opuszában nem kevesebb, mint kilenc nemi aktust láthatunk részletesen, így érthető, hogy nem sok idő maradt az „akciómentes” cselekményre. Ennek megfelelően Paprika történetét is igencsak leegyszerűsítve követhetjük nyomon. Számos szereplő (például Nino vagy Rocco) kimaradt. A hősnő mindvégig ugyanabban a bordélyban dolgozik, és csak a rövid nyitó meg a befejező képsor játszódik az intézmény falain kívül.

Az eredeti filmre csupán két jelenet emlékeztet: az egyik, amikor a munkába álló Paprikát megvizsgálja az orvos (D’Amato filmjében a doktor egyúttal teszteli is a hősnő szakmai hozzáértését), a másik, amikor a higiéniára oly sokat adó örömlány közösülés előtt alaposan megmossa első kliense hímtagját. Érdekes módon D’Amato nem idézte meg az eredeti film azon jelenetét, melyben Madame Collette egy műfallosszal meghágja Paprikát, pedig ez valóban inkább egy pornóba kívánkozó epizód lett volna. A pornóverzió szemmel láthatóan alacsony költségvetésből készült (feltehetően az egyetlen színhely is ennek tudható be), mindazonáltal legalább a jelmezek és a történet terén próbál valamivel többet nyújtani egy átlagpornónál. Nem is a szerényebb körítéssel van a baj, hanem inkább a fantáziátlansággal. Úgy gondolom ugyanis, hogy a kameramozgással, a megvilágítás, a kísérőzene és a színek fantáziadúsabb alkalmazásával több dinamikát lehetett volna vinni a csüggesztően statikus filmbe, és ez talán nem jelentett volna számottevő többletköltséget. Ehelyett azt látjuk, hogy az egyes jelenetekben a kamera lecövekel valahol, és a következő snittig meg sem mozdul, esetleg unalmas lassúsággal közeledik vagy éppen távolodik a szereplőktől. Az intim pillanatokban sem látunk semmiféle dinamikát a kamera részéről, így bármilyen derekasan szorgoskodnak is az aktorok, a nézőt nemigen hozza izgalomba, amit művelnek. Közben „korabeli” zene szól, amely eleinte teremt ugyan valamiféle hangulatot, de elég hamar unalmassá válik, hogy minden jelenetben menetrendszerűen megszólal. Brass alkotása a nem mindig ízléses cselekményfordulatok ellenére is megteremti a helynek megfelelő légkört – köszönhetően többek között remek operatőrjének, Silvano Ippolitinek –, míg D’Amato pornója akár egy polgári lakásban is játszódhatna, mert kilenc nemi aktus ide vagy oda, nem érezzük azt a valóban buja bordélyhangulatot, amelyet korábbi emlékezetes filmélményeink (például a magyar Egy erkölcsös éjszaka 1977-ből) alapján szívesen viszontlátnánk.

D’Amato hősnőjét – igazi keresztneve: Rose – a magyar Erica Bella alakítja. Az IMDB szerint 1972. augusztus 23-án született Erika Rokoscy néven. (Ez nem hangzik túl magyarosan, jelen sorok írója inkább a Rákosi vagy Rákóczi Erika névre tippel.) A kék szemű, barna hajú, 165 centiméter magas Erica modellkarrierje akkor kezdődött, amikor egyik barátja bemutatta egy fotósnak. Huszonegy éves korában forgatta első pornóját, amelyet futószalagon követett a többi, így a Paprika idején már egyáltalán nem számított kezdőnek. Mint ebben a műfajban oly sokan, ő is rengeteg álnevet használt, mint például Enrica Martelli, Erica Budalin, Erica Rackoscy, Erica Rakoscy, Erica Rakosov, Erica Red, Erica Rouge, Erica Stone, Erika Lamour, Erika Red, Erika Rouge, Erika Stone és Angelika. 2005-ben fordított hátat a pornófilmezésnek. Szerelmét és egyben első kliensét, a katonát Alberto Sanchez személyesítette meg. Spanyol emigránsok gyermekeként született Brüsszelben, 1966. november 12-én. Teljes neve: Luis Alberto Pinto Sanchez, a pornóvilágban Al Bertone, Alberto, Alberto Louis, Alberto Ray, Alberto Rej, Björn Rey, Emilio Sancez, Emilio Sanchez, Robert és Umberto Ray néven is dolgozott, egészen 2009-ig. Az Anal Paprika szereposztásában egyébként a műfaj máig aktív veteránjai éppúgy megtalálhatók, mint olyanok, akik csak egy-két produkció erejéig kóstoltak bele a pornóba. Roberto Malone személyét csak azért emelem ki, mert őt korábban Tinto Brass is szerződtette az eredeti filmhez, ám a vele felvett jelenetek végül a vágószoba padlóján végezték. A pornóverzióban viszont nélkülözhetetlennek bizonyultak Malone képességei.

Paprika (Paprika, 1991) – olasz erotikus film. Forgatókönyv: Bernardino Zapponi és Tinto Brass. Operatőr: Silvano Ippoliti. Zene: Riz Ortolani. Díszlet: Bruno Cesari. Jelmez: Jost Jakob. Vágó: Tinto Brass. Rendezte: Tinto Brass. Főszereplők: Debora Caprioglio (Mimma / Paprika), Stéphane Ferrara (Rocco), Martine Brochard (Madame Collette), Stéphane Bonnet (Franco), Rossana Gavinel (Gina), Renzo Rinaldi (Bastiano gróf), Nina Soldano (újságíró), Clara Algranti (Sciura Angelina), Luciana Cirenei (Donna Olimpia), John Steiner (Ascanio herceg), Valentine Demy (Beba), Luigi Laezza (Nino), Riccardo Garrone (Zio), Paul Muller (Milvio), Osiride Pevarello (Remo), Domiziano Arcangeli (Gualtiero Rosasco, Bastiano gróf fia).