Gyöngyössy Imre harmadik mozifilmje, a Szarvassá vált fiúk (1974) az 1944-es sátoraljaújhelyi börtönlázadás áldozatainak állít emléket költői filmballada formájában. A forgatás korabeli források szerint egy valódi börtönben, illetve a zempléni hegyek között zajlott. A rendező igazi siratóasszonyokat is szerepeltetni akart, és keresésük közben jutott el Rimócra. Itt talált rá Vera nénire, akiről négy évvel később a Két elhatározás (1978) című dokumentumfilmjét forgatta, amely külföldön is meleg fogadtatásban részesült. A Szarvassá vált fiúkat kiemelt hely illeti meg a hazai filmtörténetben abból a szempontból, hogy korábban még soha ennyi frontális női és férfi meztelenséget nem láthatott a néző egy magyar filmben, beleértve Jancsó Miklós alkotásait is. Mindkét alkotó – az adott szituációtól függően – a szabadságot vagy éppen a kiszolgáltatottságot akarta érzékeltetni a ruhátlansággal. Mindazonáltal a nézőket ez sem csábította a mozikba, a Szarvassá vált fiúk ugyanis az 1970-es évek első felének egyik legkevésbé látogatott magyar filmje volt. Hamar el is tűnt a moziműsorból, az állami televízió tudomásom szerint sohasem játszotta, a Duna Televízió viszont egyetlen alkalommal levetítette 1998. január 22-én. Az 1945 utáni magyar filmtörténet tekintélyes része sajnos jó ideje elérhetetlen a nagyközönség számára: nem játsszák őket a tévécsatornák, nem jelentek meg se VHS-en, se DVD-n. Jelen pillanatban a Szarvassá vált fiúk is ebbe a csoportba tartozik Gyöngyössy szinte teljes életművével egyetemben, és csak reménykedhetünk abban, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum felújítási programjának köszönhetően a közeljövőben ismét megtekinthetővé válik.
A film plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre, az illusztrációk többségét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem mindkettőjüknek önzetlen segítségükért.
A cselekmény
A szarvassá vált fiúk balladáját a zene, a festészet, a népköltészet asszociatív eszközeivel megjelenítő film az 1944-es sátoraljaújhelyi börtönlázadás mártírjainak állít emléket. A film három testvér sorsának tükrében ábrázolja az állati mészárlást. A heves Zorán vezetésével a rabok lefegyverzik az őröket, és kitörnek. Egyszerre lő rájuk német gépfegyveres, magyar katona és civil. A megfontolt Bálint a börtönben marad, és társával, Markóval vállalja a lázadást. A legfiatalabbra, a festő Jánosra és szerelmére rágyújtják a szénakazlat. A magzatát elvetélt Etel élesztgeti a tűztől érintetlenül maradt, sebezhetetlen szerelmespárt. Megelevenednek János víziói: a rabság, a pusztulás és az átváltozás képei. Zorán csodaszarvasként, a szabadságtól ittasan fut. (A MaNDA tartalmi összefoglalója)
A ballada és a zenemű
A szarvasokká vált fiúk egy román népballada, amelyet Bartók Béla még 1914-ben gyűjtött, amikor Felsőorosziban, Erdőidecsen és Idecspatakon járt. A szöveg elsőként Erdélyi József fordításában jelent meg a Nyugat 1930-as évfolyamának 1. számában. Amikor Bartók hozzálátott a Cantata Profana című zeneművéhez, új fordítást készített az eredeti szövegből, ugyanakkor figyelembe vette Erdélyiét is. Sokat dolgozott rajta, mert még 1930-ban elkezdte a fordítást, de csak 1936-ban született meg a végleges szövegverzió. Bartók A kilenc csodaszarvas alcímet adta a zeneműnek, amelyet a Kárpát-medence népeinek folklórjára és álomvilágára épülő trilógia nyitódarabjának szánt, a további részek azonban nem valósultak meg. Érdekesség, hogy csupán a szöveganyag származik a népi folklórból, magában a zenében se román, se magyar, se másmilyen népzenei motívumok nem találhatók, leginkább Bach kantátáinak és a Máté-passiónak a hatása fedezhető fel benne. Bartók 1930. szeptember 8-án fejezte a komponálást. A zenemű 1934. május 25-én hangzott el először nyilvánosan, ám nem Magyarországon, hanem Londonban. Valójában a Cantata Profana utolsó sora a szállóigévé vált bartóki mondás: „Csak tiszta forrásból”.
A szarvasokká vált fiúk
(Erdélyi József fordítása)
Vala egy vén bátyó
annak vala éppen
kilenc fiusarja
szép derék legények.
Nem nevelte őket
semmi mesterségre,
szántásra vetésre,
ménesterelésre,
gulyaterelésre,
hanem csak vadászni
vad hegyeket mászni.
Kilenc szép legények
mind a vadont járták
s mindaddig vadásztak,
hogy előtaláltak
csuda fiuszarvast.
Addig addig űzték
útjokat téveszték
s változott belőlük
kilenc hegyi szarvas.
Nem várhatta őket
az ő édesatyjuk
felvette puskáját
s megtalálta őket.
Haj, mit is talált ő?
Csuda szarvasnyájat,
kilenc hegyi szarvast.
Űzni kezdte őket,
hideg kút fejénél
féltérdre is állott,
hogy közéjük lőne.
Szóval így kiáltott
szarvasok vezére:
Édes jó atyácskánk,
ne lövöldözz bennünk.
Felveszünk mi téged
a mi szarvainkra,
hordozunk mi téged
hegyhátról hegyhátra,
oromról oromra,
szikláról sziklára,
magasztalunk téged
egy magas kőszálra
úrnak minden földön.
Felelt szóról szóra
az ő édesatyjuk:
Atyátok szerette
édes fiacskáim,
gyertek haza, rátok
vár édesanyátok.
Vár titeket vággyal,
meggyujtott gyertyával,
teritett asztallal,
kitöltött pohárral;
sírdogál a házban,
kelyhét tölti borral,
házát tölti búval.
Felelt szóról szóra
szarvasok vezére:
Édes jó atyácskánk,
eredj haza szépen
anyánk küszöbére,
mert mi nem megyünk már,
Ágas-bogas szarvunk
nem fér be az ajtón,
csak a hegytetőkön,
a mi testünk nem tür
fonott-szövött inget,
csak leveles ágat,
a mi lábunk nem lép
tűzhely hamujába,
csak leveles ágra,
a mi ajkunk többé
nem iszik pohárból,
csak iszik forrásból.
A történelmi háttér
A Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogház 1942 szeptemberében lett a politikai ügyekben illetékes Magyar Honvéd Vezérkari Főnökség Bíróságának büntetőintézete. A létesítmény fogvatartottjainak száma gyorsan növekedett, s néhány hónap alatt elérte a négyszáz főt. Férfiak és nők is voltak közöttük. Nemcsak magyarok kerültek ide, hanem szlovákok, szerbek, horvátok és románok is. A rabok zömmel egyszerű munkások, parasztok és egyetemisták voltak, akiket egyvalami kapcsolt össze: háború- és németellenességük. Délvidékről érkezett a legtöbb fogoly, akik közül többen is partizántevékenységet folytattak letartóztatásuk előtt. Ők erős közösséget alkottak a rácsok mögött is, és később fontos szerepet játszottak a börtönlázadás előkészítésében és megvalósításában. A sátoraljaújhelyi büntetőintézet nem volt a Riviéra, de az elviselhető börtönök közé tartozott: a rabok havonta egyszer levelet kaphattak és hozzátartozóik is meglátogathatták őket. A Vezérkari Főnökség Bírósága a maga részéről minden rájuk tartozó ügyet elintézettnek vélt azzal, hogy a rendszer bírálóit és ellenségeit rács mögé küldte, ám nem fordított elegendő figyelmet arra, hogy megfelelő őrzésüket biztosítsa.
Az őrség javarészt frontszolgálatra alkalmatlan idősebb parasztemberekből állt, a létesítmény parancsnoka, Lindenberger Lajos tartalékos hadnagy pedig semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett arra vonatkozóan, hogyan kell őrizni a politikai elítélteket. A börtön zsúfoltsága elősegítette, hogy a többségében kommunista érzelmű elítéltek szervezkedni kezdjenek. Két nagyobb csoport alakult ki: a jugoszlávoké és a magyaroké. Az előbbit Szimics Miroszlav, Dzsánics Milán és Vlaskalics Milenko vezette, az utóbbit Balogh János, Braun Sándor, Erdős László és Szalay András: Vlaskalics és Szalay tartotta a kapcsolatot a két csoport között. Az azonos elvi meggyőződés ellenére olykor heves politikai viták is kibontakoztak a magyarok és a jugoszlávok között. Nem kerülte el a figyelmüket, hogy a börtönvezetés tanácstalan és tapasztalatlan, így egyre több követelésüket sikerült érvényesíteniük. Újságokhoz és könyvekhez jutottak, gyakran hallgathatták a rádiót is, így nagyjából képben voltak arról, mi történik a külvilágban. Tudták, hogy a Vörös Hadsereg már a Kárpátokban harcol, és egyre erősödik az ellenállás. Élénk viták keretében tárgyalták meg, hogy vajon tétlenül várják-e a kiszabadításukat, vagy megpróbálkozzanak a kitöréssel. A kitörés mellett döntöttek, időpontját pedig tavaszra határozták meg, amikor a természet újraéled téli álmából, és a kizöldülő közeli erdők menedéket nyújthatnak a szökevényeknek. Ezért lett a tervezett kitörés jelszava: „Mire az erdők kizöldülnek”.
Mint oly gyakran megesik, az Élet felülírta ezt a gondosan kidolgozott tervet is. 1944. március 19-én a németek a Margarethe hadművelet keretében megszállták Magyarországot, és az SS egyik alakulata, a Brandenburgi hadosztály 2. számú csoportja rövidesen bevonult Sátoraljaújhelyre. A jugoszláv foglyok mielőbb cselekedni akartak, noha a kitörés szervezése még nem ért véget, és a feltételek sem voltak kedvezőek. Félő volt azonban, hogy a kommunista foglyokat németországi lágerekbe fogják hurcolni. A heves belső viták ellenére megállapodás született arról, hogy március 22-én végrehajtják a kitörést. A délutáni vízhordás időpontja látszott a legalkalmasabbnak az őrség lefegyverzésére és bezárására. Megint csak a véletlen húzta keresztbe a lázadók számításait. Az egyik tizedes ugyanis magával vitte a fegyverét az őrszobába, és az annak ablakán át leadott lövésekkel nemcsak az udvari és a kapuőrséget riadóztatta, hanem a városban állomásozó magyar és német alakulatokat is. Ennek ellenére a foglyok egy részének sikerült a kitárt kapun át megszöknie, és a Sátor-hegy felé menekülnie. A riadóztatott katonák percek alatt megérkeztek a börtönbe, és megakadályozták a rabok második csoportjának szökését. Körülbelül hetven ember jutott ki a kapun, a kitörés mégis kudarcba fulladt. Akiket a németek kaptak el, azokat a helyszínen agyonlőtték. Akiket a magyarok vettek őrizetbe, azok visszakerültek a börtönbe, ahová a holttesteket is visszaszállították. A német egység parancsnoka átvette a börtön vezetését, és fontolóra vette valamennyi fogoly kivégzését. A leváltott parancsnok, a kitörés közben megsebesült Lindenberger Lajos akadályozta meg ebben. Több kommunista is neki köszönhette az életét, amit a foglyok elvtársai később a maguk módján háláltak meg: a koncepciós perek egyikében, egy egészen más ügyben, Lindenbergert letartóztatták, és 1949-ben kivégezték.
A kitörést túlélő lázadók ügyében a Magyar Királyi Kassai Honvédtörvényszék tartott tárgyalást, és 1944. április 5-én 11 főt halálra ítéltek. A sátoraljaújhelyi börtönlázadásnak egyéb súlyos következményei is voltak. Az összes politikai büntetőintézetben keményen megszigorították a házirendet, és munkaszázadokba osztották be a sátoraljaújhelyi kommunista rabokat. Többségük 1944 szeptemberében előbb a komáromi Csillagerődbe került, majd német koncentrációs táborokba hurcolták őket, ahonnan kevesen tértek haza. 1945 után a börtön egykori személyzetének több életben maradt tagját is bíróság elé állították a lázadás kegyetlen leverésében való részvételükért. Bár a rabok halálában is kimondták felelősségüket, egyiküket sem ítélték halálra, sőt a legkegyetlenebbnek tartott Spóner Ödön parancsnokhelyettes megúszta nyolc év börtönnel. (Tegyük hozzá, a kommunista börtönök sokkal szigorúbbak és embertelenebbek voltak, mint a lázadás előtt a sátoraljaújhelyi létesítmény.) Amikor a Vörös Hadsereg bevonult Sátoraljaújhelyre, az új városparancsnok azonnal hozzálátott a felkelők sírjainak felkutatásához. A tetemeket ideiglenes sírba helyezték, és döntés született arról, hogy díszsírhelyen temetik őket újra. Erre a célra a város katolikus plébánosa felajánlotta a városközpontban fekvő templomkertet. Az elhunytak síremlékét Kerényi Jenő szobrászművész készítette el: a sassal viaskodó fiú az 1940-es évek antifasiszta ellenállásának szimbólumává vált.
A rendező
Gyöngyössy Imre író, költő, dramaturg és filmrendező 1930. február 25-én született Pécsett. 1940 és 1948 között a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult, ami döntően befolyásolta egész világszemléletét, a művészetekhez és az emberekhez való viszonyát. Állítólag a bencésekkel való szoros kapcsolata miatt került később börtönbe – ekkor már magyar–olasz szakos egyetemista volt –, ahol kényszermunkára fogták. Szabadulása után dolgozott fűrésztelepi betanított munkásként és vájárként is. Miután rehabilitálták, felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1960-ban kapta meg rendezői diplomáját. Osztálytársa volt például Huszárik Zoltán, Gábor Pál, Szabó István, Elek Judit, Kézdi-Kovács Zsolt, Rózsa János, Kardos Ferenc és a bolgár Eduard Zahariev is. Keleti Márton egyik elfeledett filmje, az Amíg holnap lesz (1962) volt az első forgatókönyvírói munkája. Ezt követően a hazai filmtörténet olyan klasszikusainak forgatókönyvein dolgozott, mint a Zöldár (1965, Gaál István) és a Tízezer nap (1967, Kósa Ferenc). 1966-ban Ranódy László asszisztense volt az Aranysárkány című Kosztolányi-adaptációban. Rendezői pályáját rövidfilmekkel kezdte, melyeket a Balázs Béla Stúdióban forgatott: a Férfi arckép (1964) a rendező édesapjáról, egy falusi körzeti orvosról szóló szubjektív vallomás, a Vázlatok egy városról (1965) pedig Miskolc múltját, jelenét és lakosait mutatja be. 1969-től rendezett játékfilmeket. A legelső, a fekete-fehér Virágvasárnap (1969) egy káplánról szól, aki rokonszenvezett a Tanácsköztársaság eszméivel, ezért a rövid életű munkáskormány bukása után a politikai tisztogatásokat végző Prónay-különítményesek végeztek vele. Gyöngyössy szerint „a Virágvasárnap valóban élt történelmi hősökről szól, mégsem úgy történelmi film, hogy egy vagy több személy hiteles története.” Később ugyanezzel az alkotói attitűddel forgatta a jelen írás témájául szolgáló a Szarvassá vált fiúkat is.
A Meztelen vagy (1972) a magyar játékfilmek sorában az elsők között foglalkozott a cigányság problémáival. A történet főszereplője egy cigány festő, aki visszatér a cigánytelepre, hogy a maga tapasztalataival segítse társai felemelkedését. Próbálkozása tragédiával végződik. A filmet a Sály közelében fekvő tarizsai Dankó-telepen forgatták, a főszerepet alakító Oszter Sándor mellett számos amatőr közreműködésével. (Huszonöt évvel később a rendező fia, Gyöngyössy Bence ugyanitt forgatta a Romani Kris című első játékfilmjét.) Mindazonáltal maga Gyöngyössy már a forgatás időszakában arról beszélt, hogy „csak annyiban »cigányfilm« a Meztelen vagy, amennyiben cigányok között játszódik. Nyilvánvaló, hogy ebben is arról próbálok beszélni, ami engem izgat a világgal kapcsolatban. […] Ez a »cigányfilm« természetesen magyar film is, hiszen magyar vagyok, és saját gondjaimat, saját rögeszméimet fogalmazom meg benne. Azáltal, hogy a cigányok révén vallok önmagamról s általános gondolati problémáimról – úgy érzem –, a legnagyobb tiszteletet adom meg a cigányoknak.” A Várakozók (1975) szinte ugyanakkor játszódik, mint az őt megelőző Szarvassá vált fiúk (1974). A költői szépségű filmdráma főszereplője, az anya kitartóan várja vissza valójában már halott fiait a harcmezőkről. A várakozásban és reménykedésben egy másik asszony a társa, a dada. A két női főszerepben Törőcsik Mari és a lengyel Maja Komorowska nyújtott kimagasló alakítást, az epizódszereplők között találjuk a szintén lengyel Jerzy Zelniket (lásd: A bűn története és Az ígéret földje), a szlovák Juraj Ďurdiakot és a bolgár Asen Dimitrovot. A direktor azzal a reménnyel bocsátotta a nézők elé alkotását, hogy bár „eléggé lassú ritmusú, kontemplatív film, de azt remélem, hogy éppen egyenes vonalú, belátható szerkezete révén érzelmileg is jobban átélhető.”
Gyöngyössy és állandó alkotótársa, Kabay Barna számára katartikus hatású dokumentumfilmjeik hozták meg a nemzetközi sikert. A Két elhatározás (1978) főszereplője, az idős Veronika néni még két dolgot szeretne véghezvinni az életében: újra megművelni régóta elhanyagolt szőlőjét, és meglátogatni külföldön élő fiát. Az élet értelméről szóló, mélyen humánus alkotást világszerte nagy tetszéssel fogadták, több rangos fesztiváldíjat is nyert. Az Orvos vagyok (1980) főszereplője, dr. Chatel Rudolf egy bázeli kongresszusra készül. Utazása előtt felkeresi kollégáját, dr. Szabó Istvánt, aki különösen az öngyilkosságot megkísérelt betegek gyógyításában ért el kimagasló eredményeket. Kettőjük beszélgetései a szakmai témákon túlmenően az orvosi hivatás szépségéről, felelősségéről és buktatóiról szólnak. A Töredék az életről (1980) című alkotásában Gyöngyössy lényegében e dokumentumfilmek tematikáját dolgozta fel játékfilmes eszközökkel. A főszereplő, Bogár Éva története bizonyos értelemben párhuzamba állítható a Meztelen vagy cigány festőjének sorsával. Az ötvenöt éves, befutott és elismert asszony nyugdíjba vonulása után visszatér az övéihez, hogy szűk családi és baráti körben újra megtalálja a gyökereit. Próbálkozása kudarcot vall: be kell látnia, hogy a sikerért, a karrierért feláldozta családi boldogságát, emberi kapcsolatait. Nincs már más lehetősége, mint visszamenni a városba. A televízió számára készült A havasi selyemfiú (1979). Tersánszky Józsi Jenő regényének míves feldolgozása egy jómódú, koros gazdaasszonyról szól, aki beleszeret egy tüzes fiatal legénybe, ami családjában és környezetében számos konfliktus forrása lesz. (Mind a játékfilm, mind a tévéfilm női főszerepét Kovács Mária alakította.)
A Jób lázadása (1983) idős zsidó házaspárja (Zenthe Ferenc és Temessy Hédi emlékezetes alakításában) az évek során hét gyermekét temette el. Hogy ne vesszen kárba egész életük munkájának gyümölcse, örökbe fogadnak egy keresztény kisfiút, hogy ráhagyják minden vagyonukat. A vadóc kisfiú és a vallásos szülők kapcsolata fokozatosan elmélyül, mígnem eljön az a pillanat, amikor számot kell adniuk emberségből, szeretetből és önfeláldozásból. A megrendítő erejű filmdrámát a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra is jelölték. A Federico García Lorca drámájából magyar–NSZK koprodukcióban készült Yerma (1985) címszereplője szenvedélyes szerelemre és egy gyermekre vágyik. Férje képtelen gyermeket nemzeni neki, és inkább a munkába menekül, hogy legalább a könnyebb életet biztosítani tudja felesége számára. Amikor megjelenik Yerma gyermekkori szerelme, a tragédia elkerülhetetlenné válik. A hazai kritikusok az eredeti mű magas érzelmi hőfokát hiányolták a filmből, vizuális szépségét túl idillikusnak találták, és a német főszereplők (Gudrun Landgrebe és Mathieu Carrière) játéka sem nyerte el a tetszésüket.
Gyöngyössy az elkövetkezendő közel egy évtizedben főleg a (nyugatnémet) televízió felkérésére dolgozott. Utolsó játékfilmje, a Halál sekély vízben (1994) kiindulópontja az úgynevezett Elbert-ügy volt: Elbert János műfordítót 1983. március 9-én holtan találták Siófoknál, a Balatonban. A hivatalos közlemény szerint vízbe fulladt, noha a víz ott meglehetősen sekély volt. Az emberek azt suttogták, hogy valójában a KGB ölette meg, mert megtagadta az együttműködést, értsd: a besúgást. A magyar hivatalos szervek is feltűnő igyekezettel bizonygatták, hogy csupán tragikus baleset történt. A pletykákat azonban tovább táplálta, hogy később Elbert fia és felesége is tisztázatlan körülmények között vesztette életét. A Halál sekély vízben Gyöngyössy szándéka szerint a kommunista rendszer idején eltűnt és/vagy meggyilkolt személyek sorsának tanulságaira kívánta felhívni a figyelmet. Sajnos nem vált előnyére, hogy esetlenül elegyednek benne egy fajsúlyos dráma és egy bűnügyi film hatáselemei. Végkicsengése viszont alig pár évvel a rendszerváltás eufóriája után feltűnően pesszimista volt: valójában semmi nem változott, a régi rendszer képviselői átmentették a hatalmukat, és ugyanazok mondják a megrendítő gyászbeszédeket az ártatlan áldozatok emlékére, mint akik korábban a megölésükre adtak parancsot. Gyöngyössy Imre néhány nappal a film hazai premierje előtt, 1994. május 1-jén hunyt el. Felesége Petényi Katalin művészettörténész, forgatókönyvíró és vágó volt, gyermekük, Gyöngyössy Bence szintén filmrendező lett.
A rendezői elképzelések és a színészek
Gyöngyössy Imre forgatás közben így nyilatkozott az elképzeléseiről és a szellemi rokonságról Bartók Cantata Profana című zeneművével: „A szarvassá vált fiúk odahagyják az otthon kényelmét, tüzét, hamvát, hogy örökös, kötetlen szabadságban éljenek, mint filmünk főhősei: minden eddigi filmemben tudatosan kerestem a marxista etika forrását. Ez pedig a nép kultúrája – ebből merített Bartók – és ez számomra a proletárforradalom emléke is. Bár a sátoraljaújhelyi börtönkitörés ihletett meg, nem ezt az egyszeri cselekményt szeretném reprodukálni. A németek megszállták Magyarországot. A sátoraljaújhelyi politikai foglyok – kommunisták, antifasiszták – kettős szorítóba kerültek. Ha maradnak, likvidálják őket, ha kitörnek, úgy is kevés a lehetőségük, hogy az erdőben levő partizánegységekhez csatlakozzanak. A film a kitörés története. A szereplők úgy rohannak a szabadság felé, hogy bartóki hasonlattal élve, az erdőben szarvassá változnak.” A rendező elmondta azt is, hogy filmjében az erdő a szabadság szimbóluma. Kifejtette továbbá, hogy bár a közös sors összeköti a szereplőket, a film egyéni sorsokat is bemutat, melyek szándékai szerint szimbólummá magasodnak. A három fivért például három különböző nemzetiségű (magyar, bolgár, szlovák) színész játszotta, amivel Gyöngyössy a felkelés nemzetközi jellegét szerette volna érzékeltetni. A Törőcsik Mari által megformált állapotos asszony, Etel figurájáról a következőket mondta: „Ő valójában az Életanya, az ő anyasága támasztja fel a szerelmeseket élőkké, népmesei hősökké.”
A Szarvassá vált fiúk szereplői között számos olyan színészt találunk, akiket aligha kell bemutatni az olvasóknak, illetve akikkel más magyar filmek kapcsán korábban már foglalkoztam. Ezért most csak azokra szeretnék kitérni, akik régebbi írásaimban még nem kerültek szóba, illetve a film szempontjából fontos szerepet játszanak. A Markót megformáló Kozák András (1943–2005) 1965-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. 1962-ben kezdett filmezni. Főiskolásként szerepelt Gaál István Sodrásban (1964) című drámájában, amely a hazai filmművészet egyik klasszikusává nemesedett. Egyik partnere Drahota Andrea volt, akivel még abban az évben házasságot kötött. Színpadon hatvanöt (!) előadásban játszottak együtt, nem is szólva közös filmjeikről. Két gyermekük született, Ágnes és Dénes. Kozák András volt Jancsó Miklós korai filmjeinek egyik állandó szereplője: az Így jöttemtől (1965) a Szegénylegényeken (1966) át az Égi bárányig (1970) mindegyik Jancsó-filmben fontos szerepeket játszott. Alkotói együttműködésük részben Jancsó olaszországi munkái, részben egyeztetési problémák miatt szakadt meg. Kozák tehetségét más jelentős alkotók is igyekeztek kamatoztatni: forgatott például Szabó Istvánnal (Apa, 1966), Kósa Ferenccel (Tízezer nap, 1967), Mészáros Mártával (Eltávozott nap, 1968), Zolnay Pállal (Arc, 1970) és Maár Gyulával (Déryné, hol van?, 1975). Láthattuk őt olyan közönségfilmekben is, mint a Sellő a pecsétgyűrűn (1967) és A múmia közbeszól (1968). Televíziós szereplései a hetvenes évektől kezdtek szaporodni. A nyolcvanas években a Linda című bűnügyi széria két részében is szerepet vállalt, nem is beszélve a több évig futó sorozatban, a Kisvárosban játszott katonatisztről, Barna Lászlóról. Kozák mozifilmjei közül ne hagyjuk említetlenül azt a két nyomasztó drámát se, melyek az ötvenes években játszódnak: Kósa Ferenc A mérkőzés (1981) című alkotása akkor készült, amikor ezt a témát – szigorú megszorításokkal – engedélyezni kezdte a cenzúra, míg Téglássy Ferenc opusza, a Soha, sehol, senkinek (1988) a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak valamelyest szabadabb légkörében született. A nyolcvanas években Kozák Jancsó néhány újabb filmjében is látható volt. Egy 2005-ös tévéfilmben forgatott utoljára.
A festőművész Jánost alakító Lukács Sándor nemcsak szerepéről, hanem személyes élményeiről is nyilatkozott 1973-ban: „Én a háború után születtem. Ezekről a szenvedésekről csak hallottam. Szinte a filmből tanulom a történelmet. Mégis, hogy analógiát keressek, gyerekkoromból van egy kórházi emlékem. Gyomoridegességgel feküdtem. Féltünk a sötéttől, nagyon magányosak voltunk. S akkor megengedték, hogy mesét olvassak föl. Kevesebb lett a panasz, a mese összekapcsolt, meggyógyított. János pedig festő, aki úgy keresi a gyógyulást, hogy a börtön falaira megfesti élményeit, lidérceit. Figyeli a rabokat. Skiccel még éjszaka is, amikor az álom, a »szép szabadító« feloldja a börtönarcot. Lángot fest, amelyben a kultúrtörténet értékei égnek, goyai víziókat, Chagall álomszerű lebegését és szarvast, amely természetesen az ő vágya a szabadság után. Minden képet személyes élménnyé kell tennem, mert ez is János világa, sőt az ő képei kapcsolják össze a film részleteit. János festészete vonalakban és színekben beszélő narrátor szerep.” Lukács Sándor 2016-ban kapta meg a Kossuth-díjat „a közönség, a szakma és a kritika által is nagyra értékelt művészete, illetve színházi, filmes és televíziós szerepeiben egyaránt mesteri, kivételes kreativitását és temperamentumát tükröző játéka, páratlanul sikeres művészi pályafutása elismeréseként”. Ebből az alkalomból visszatekintett több évtizedes karrierje legjelentősebb állomásaira, és filmjei közül cím szerint is megemlítette a Szarvassá vált fiúkat mint emlékezetes szakmai élményt.
Zoránt a bolgár Todor Todorov játszotta. 1935. október 26-án született Grudovóban (mai neve: Szredec). 1963-ban kapta meg színészi diplomáját, 1966-ban kezdett filmezni. Sára Sándor hívta meg először Magyarországra: első rendezésében, a Feldobott kőben (1969) rábízta Iliász, az emigráns görög partizán szerepét. Öt év elteltével jött a Szarvassá vált fiúk, 1975-ben pedig Kardos Ferenc történelmi drámája, a Hajdúk, amelyben Todorov Bolykót alakította. Bolgár filmjei közül is láthattunk néhányat a magyar mozikban: A nyolcadik (1969), Egy végzetes nap (1972), Y–17 (1973), Nona (1973), Az éjszaka a betyároké (1975), Kétdioptriás távolbalátás (1976). A Szarvassá vált fiúkban megszemélyesített figurát így látta: „Zoránt játszom, aki a kitörést tartja az egyetlen cselekvési lehetőségnek. Így a film [a forgatás] elején még a stílust keresem. Azt tudom, hogy realista, de költői ihletésű, a figura mély, erős.” Egy személyes élményét is felidézte, ami segítette őt a szerepformálásban: „A háborúban teherautóval egy szakadékba zuhantunk. Nem sérültem meg, sokkot kaptam. Amikor három nap múlva magamhoz tértem a kórházban, első kérdésem ez volt: Hol vannak a barátaim?” (Todorov nem merült el a történet részleteiben, s jómagam nem kívánom kétségbe vonni a szavahihetőségét, csupán tényként jegyzem meg, hogy a háború végén, 1945-ben is még csak tízéves volt, így valószínűleg Lukács Sándorhoz hasonlóan ő is egy analóg gyerekkori élményét idézte fel.)
František Velecký (1934–2003) szlovák színész eredetileg építészmérnöknek készült. Mindig is vonzotta azonban a film világa, ahová harmincéves korában, mindenfajta szakmai előképzettség nélkül sikerült bekerülnie. A szlovák filmgyártás nemzetközi hírű művészévé nőtte ki magát, ösztönös tehetségének köszönhetően mind a szakma, mind a közönség körében tartós népszerűségre tett szert. Emlékezetes alakítást nyújtott František Vláčil Marketa Lazarová (1967) című történelmi drámájában, amelyet a cseh és a szlovák kritikusok 1998-ban minden idők legjobb cseh filmjének választottak. Többször is filmezett külföldön, Magyarországon például Gyöngyössy Imre, Jancsó Miklós, Kardos Ferenc és Szinetár Miklós alkotásaiban játszott, de láthattuk a magyar–csehszlovák összefogással készült tévésorozatban, a Vivát, Benyovszky!-ban (1975) is. Utolsó filmje Terry Gilliam 2005-ben bemutatott, de 2003-ban forgatott alkotása, a Grimm című fantasy. Frantisek Velecký rákban hunyt el. A Szarvassá vált fiúk forgatásán a témához kapcsolódó személyes élményeiről is nyilatkozott: „Izgat, hogyan fogadja majd a fiatalok nemzedéke [a filmet]. A mi generációnk legnagyobb, legrettenetesebb élménye a háború, ez határozza meg világlátásunkat. Én a cseh–morva részen laktam, különösen sokat szenvedtem. És éppen a győzelem napján, május 9-én, amikor boldognak kellett volna lennem, halálos ágyán feküdt az édesanyám. Olyan filmben, ahol annyira erős az anya-fiú kapcsolat, ez az emlékem is újraéled majd. Visszatérve a fiatalokra: nem személyes élményük a háború, úgy érzem, a mi tapasztalatainkat elsősorban az érzelmi élmény adhatja át stafétabotként.”
Jelkát Bencze Ilona alakította. A művésznő 1947. november 3-án született Nagykanizsán. 1972-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. 1971-ben kezdett filmezni, Kovács András Staféta (1971) című alkotásában játszotta első főszerepét. Sajnos őt is utolérte a tehetséges hazai színésznők sorsa: eleinte kézről kézre adták a rendezők, visszatérő arc volt a filmekben, később viszont megcsappantak a felkérései, és alig láthattuk a mozivásznakon. Egy ideig ugyan gyakran feltűnt különböző tévéjátékokban és sorozatokban, a Vadászat angolokra című 2006-os mozifilm óta azonban csak a színházba járók találkozhatnak vele. Filmjei közül említsük meg a Reménykedők (1971, Rényi Tamás), a Romantika (1972, Kézdi-Kovács Zsolt), a Hekus lettem (1972, Fejér Tamás), az Egy kis hely a nap alatt (1973, Szász Péter) és a Labirintus (1976, Kovács András) című produkciókat, míg tévés szereplései közül a Rózsa Sándor (1971), a Sólyom a sasfészekben (1974), a Pocok, az ördögmotoros (1974) és a Szomszédok (1998) a legismertebbek. Bencze Ilona közel húsz évig (1972–1991) volt a Madách Színház művésze, 1992-től szabadúszó. Volt férjétől, Maros Gábortól született a lánya, Gabriella. Jelka öccsét Fried Péter formálta meg, akit 1971 és 1978 között több hazai filmben láthattunk kisebb-nagyobb szerepekben. Ezekből emeljünk ki két 1975-ös keltezésű drámát: Mészáros Márta Örökbefogadás című filmjében az állami gondozott lány barátját (későbbi férjét) játszotta, míg Csányi Miklós Kenyér és cigaretta című alkotásában az egyik főszerepet alakította Szirtes Ádám partnereként. 1978 utáni sorsáról semmit se sikerült kiderítenem, de az biztos, hogy nem azonos Fried Péter operaénekessel.
A Géza diák szerepében látható Szeghő István amatőr színész összesen négy magyar filmben játszott, ebből hármat Gyöngyössy Imre rendezett: Meztelen vagy, Szarvassá vált fiúk, Várakozók. Szeghő volt a főszereplője Kézdi-Kovács Zsolt Romantika című drámájának. Tíz évvel később a direktor elmondta, hogy volt egy másik jelöltje is Breznyik Péter személyében, ám mégis Szeghőt választotta, mert külsőleg ő tűnt alkalmasabbnak, noha már akkor látszott, hogy Breznyik a jobb színész. Siménfalvy Sándor (1892–1988) azt az idős börtönőrt alakította, aki az egyik jelenetben lehetővé teszi, hogy Zorán találkozhasson a kedvesével, Viktorival. Siménfalvy szülei is színészek voltak, ő maga tizenhat éves korában tette le a színészegyesületi vizsgát. Közel negyven éven át vándortársulatoknál és vidéki színházakban lépett a közönség elé. 1950-ben szerződött a Nemzeti Színházhoz, filmszínészi pályafutása is nagyjából ekkor kezdődött. Ízes beszédstílusa és fizikai adottságai elsősorban parasztfigurák eljátszására tették alkalmassá. A magyar film- és tévétörténet számos emlékezetes darabjában játszott kisebb-nagyobb mellékszerepeket, az Isten őszi csillaga (1963) című Kovács András-filmben nyújtott alakításáért díjat is kapott. Gyöngyössy Imre kisebb szerepet osztott rá A havasi selyemfiú című tévéfilmjében is. Siménfalvy Sándor még kilencvenévesen is forgatott, egy autóbalesetben elszenvedett sérülése miatt azonban nyugállományba kényszerült. Kilencvenhat éves korában hunyt el. A Szarvassá vált fiúk epizódszereplői között olyan ismert művészeket is találhatunk, mint például Bihari József, Dörner György, Paudits Béla, Petényi Ilona, Gyöngyössy Katalin és Kőmíves Sándor. Róluk alkalmasint más magyar filmek kapcsán írok majd bővebben.
Így látták ők
„Gyöngyössyt lényegében két dolog foglalkoztatta: a szükséghelyzetekben lehetséges cselekvések morális dilemmái, s az, miként nő át egy önmagában is szimbolikus jelentőségű esemény, cselekedet egyfajta legendává, népmeséi vonásokkal átszőtt, az emberi rend zavarai és a természet rendjének zavartalansága közti kiegyenlítődéssé. A börtönből az erdőbe menekült foglyok szinte azonosulnak az erdő állataival, s azok is valóságosan osztoznak a rabok sorsában: őket is, ezeket is űzött, hajszolt, puskavégre szánt vadként kezelik. Mintha Bartók Cantata Profanájának természeti lénnyé áttűnő kilenc szép szál fiai jártak volna a film alkotóinak eszében, mikor ezt a filmet készítették. Mindebből kitetszhet, hogy A szarvassá vált fiúkban roppant jelentős szerepet kapott a fényképezés. Egész hangulati erejét úgyszólván a képeknek kell hordozniuk. S hogy ez valóban így is sikerült, azt Kende János helyenként technikailag bravúros, máshol kameramozgatásban, képkompozícióban, a színek tónusában, gazdagságában remekelő operatőri munkájának köszönhetjük.”
(Takács István: „A szarvassá vált fiúk”. In: Pest Megyei Hírlap, 1974. október 10., 4. o.)
„A börtönatmoszféra megteremtése hiteles, ám ebben is megmutatkozik a festményszerű keresettség eluralkodása. Az emberi testek meztelenségének gomolygása az ősi természeti erőket és a gyengéd közvetlenséget elegyítené, ha valóban megtalálná helyét ebben a környezetben. Gyöngyössy beleolvasztja a tiszta lírai erotika és más szép, fennkölt érzelmek, például az anyaság ragyogását a tragikum képeibe, de az átélés melegsége valahogy nem izzik fel a filmfreskó egy tenyérnyi helyet ki nem hagyó zsúfoltságában. A várandós rabasszony álomlátó boldogsága a cellában, majd nyers vajúdása és szentté válása meneküléskor az erdőben, külön gondolati motívuma a képnek, de a legszebb színészi törekvés ellenére is, szemünkben jelképivé személytelenül. Általában a rendezés koncepció-zavarai kihatnak a színészvezetésre is, összhangtalanságot, egyenetlenségeket okozva.”
(Sas György: „Mesebeli ábrázolás”. In: Film, Színház, Muzsika 1974/41, 12–13. o.)
„A szarvassá vált fiúkat egészében igen sikerült munkának tartom; kifogásaim inkább gyakorlatiak; bár lehet, hogy olyan mozzanatokra utalnak, amelyeket a szerzők szándékosan hagytak művükön, mint egyes szobrászok a nyersen hagyott vésőnyomokat, hogy a munka nehézségeire figyelmeztessenek. Sikerüket több ok is magyarázhatja. Elsőül az, hogy a kor megérett az effajta ábrázolásmódra: nemcsak megbarátkoztunk a »költői« filmmel, hanem egyenesen szomjasak vagyunk rá. A másik ok nyilván az, hogy a film hiteles; nem divatos fogások, bevált eredmények újra-alkalmazása. Némi aggódó együttérzéssel követem már régóta Gyöngyössy ilyen irányba törő erőfeszítéseit a Csillagok órájától a Virágvasárnapon át idáig. Térj-meg-utcák, ingoványba vezető mellékösvények után végre célba ért. Erőfeszítései közben gondolatai leszűrődtek, eszközei egyszerűsödtek, a haszontalanokat sikerült elvetnie. Ezért sem érzem ezt a filmet semmilyen vonatkozásban sematikusnak.”
(Keresztury Dezső: „A szarvassá vált fiúk”. In: Filmvilág 1974/20, 1–5. o.)
„Törőcsik szavak nélkül érzékelteti, hogy a másállapot, az asszonyi életet kiteljesítő áldott állapot a pokolnak ebben a bugyrában a legsúlyosabb emberi terhet jelenti. A fizikai kín – a megcsúfolt remény és a reménytelenség kifejezésévé válik a vásznon. Törőcsik vajúdásában nem az elkerülhetetlen fájdalom a legszívbemarkolóbb, hanem az állapotát meghazudtoló jövőtlenség. Játékának leleplező őszintesége elmegy az önleleplezés és az elviselhetőség szélső határáig. Törőcsik szépsége itt a dráma íve szerint saját ellentétébe csap át. Nemcsak az arca, a válla, a nyaka is eltorzul, és mégsem kiábrándító. Mert semmi sem idegen, semmi sem megbotránkoztató, ami annyira emberi, mint Törőcsik Mari művészete. A nagyközönség és a művészfilm közt tátongó, mind aggasztóbb szakadékon Gyöngyössy Imre filmje nem fog hidat verni. De azok, akik készek átmenni ezen a pallón, földbe gyökerezett lábbal állnak majd meg a szabadságvágy e költői emlékművének talapzatánál.”
(Földes Anna: „Lírai emlékezés”. In: Filmkultúra 1974/4, 17–24. o.)
Szarvassá vált fiúk (1974) – magyar filmdráma. Forgatókönyv: Gyöngyössy Imre és Kabay Barna. Dramaturg: Karall Luca. Konzultáns: Gaál István. Operatőr: Kende János. Zene: Jeney Zoltán. Ének: Csengery Adrienne. Díszlet: Duba László. Jelmez: Hirling Géza. Gyártásvezető: Onódi György. Hangmérnök: Rajky Tibor. Trükk: Varga Imre. Vágó: Morell Mihály. Festmények: Malgot István és Fábry Péter. Rendező: Gyöngyössy Imre. Főszereplők: Kozák András (Marko), Lukács Sándor (János), Todor Todorov (Zorán), František Velecký (Bálint), Törőcsik Mari (Etel), Siménfalvy Sándor (börtönőr), Bencze Ilona (Jelka), Kútvölgyi Erzsébet (Viktória), Fried Péter (Jelka öccse), Hegedűs Erzsi (Anna mama), Szőke István (Iván), Szeghő István (Géza diák), Bihari József (Géza apja), Gyöngyössy Katalin (Balog Mária), Herényi János és Herényi László (az ikrek). Bemutató: 1974. október 10.
[Gyöngyössy Imre életrajzának alapjául a Wikipédiára évekkel korábban írt saját szövegem szolgált. További fontosabb források: Film, Színház, Muzsika 1973/46, Bazsik Renáta: Mire az erdők kizöldülnek (Budapest, 1972, Magvető).]
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Field toplistái: A magyar filmek
Kísértet Lublón
80 huszár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.