Dolce Vita

Dolce Vita

2018. május 22., kedd

54

„It was night and suddenly I felt like dancing
I took a cab to show me to the disco scene
He said: O. K., you wanna see those crazy people
Hastling at the door to get into Studio 54.”
(Amanda Lear: Fashion Pack

Mark Christopher első egész estés mozifilmje, az 1998-ban bemutatott 54 a hetvenes-nyolcvanas évek legendás New York-i diszkóklubja, a Studio 54 hangulatát és a korszak felszabadult légkörét kívánta felidézni. A tizenkilenc éves főhőst, a Ryan Phillippe által játszott Shane-t a klub egyik volt alkalmazottjáról mintázták. A soundtracket az új évezredben már klasszikusnak mondható diszkóslágerekből állították össze. A produkció Harvey Weinstein cége, a Miramax támogatásával készült. A filmstúdió illetékesei mindennel elégedettek voltak egészen addig, amíg nem szembesültek a Long Island-i tesztvetítések közönségének negatív véleményével. A nézők kifogásolták, hogy egyik szereplővel sem lehet rokonszenvezni, a homoerotikus utalások pedig erőltetettek és kínosak. A kifogások hatására a Miramax vezetői elrendelték a film teljes átszerkesztését: mintegy háromnegyed órányi jelenetet kivágattak, és pótforgatást követeltek. Az újonnan felvett képsorokkal arra törekedtek, hogy az 54 jobban megfeleljen a konzervatív nézői ízlésnek, emiatt jelentősen csökkentették a homo- és biszexualitásra való egyértelmű utalásokat. Az átdolgozott verzióval azonban alaposan melléfogtak, mert a közönségnek ez se tetszett, és a kritikusok is fanyalogtak. A következő években az eredeti változat illegális úton terjedni kezdett, és a film néhány év leforgása alatt kultstátust ért el. Christopher ezért lehetőséget kapott arra, hogy elkészítse a hivatalos rendezői változatot, amely azóta DVD-n és Blu-Rayen is megjelent, és repertoárdarabja lett a világ különböző pontjain rendezett melegfilmfesztiváloknak. 


A cselekmény 
1979-et írunk. A tizenkilenc éves Shane O’Shea napjai unalmasan telnek, mígnem egyik este két haverjával átruccan New Jersey-ből Manhattanbe, a legmenőbb diszkóba, az 54-be, ahol a hírességek együtt mulatnak a melósokkal. A klubba azonban nem könnyű bejutni, mert a tulajdonos, Steve Rubell az ajtóban szelektálja a vendégeket, és nem enged be akárkit. Persze a jóképű srácok előtt mindig megnyílik a Studio 54 kapuja. Ebből a szempontból a haverok esélytelenek, Shane viszont bemehetne, de nem abban, ami épp rajta van. A srác pillanatokon belül rájön arra, mit kell tennie: kibújik az ingéből, és félmeztelenül már beléphet az ajtón. Úgy érzi magát, mint aki egy másik világba csöppent: villódzó fények, ölelkező párok, divatos zene, minden igényt kielégítő kiszolgálás. Az egyik sztárvendéget, Truman Capote írót Rubell külön köszönti szülinapja alkalmából, és a színpadra lépő énekesnő az ő tiszteletére énekli a Knock on Wood című dalt. Másnap Shane bennfentesként meséli élményeit a húgainak, ám apján látja, hogy őt nem sikerült elkápráztatnia a beszámolójával. Este ellopja tőle a slusszkulcsot, és újra elmegy a klubba. Ezúttal már munkát kér Rubelltől, Steve pedig felveszi pincérnek. Shane-t egyik új kollégája, Greg oktatja ki a munka fortélyaira. Shane az egyik páholyban felfedezi titkos bálványát, Julie Blacket, akit az újságokból már jól ismer, de még nem mer odamenni hozzá, a pincérek közé azonban hamar beilleszkedik. Találkozik Greg feleségével, Anitával is, aki énekesnői ambíciókat dédelget: az új Donna Summer szeretne lenni. A házaspár meghívja Shane-t, hogy lakjon náluk, ameddig csak akar. A fiú látja, hogy a klub busás bevételét elég felületesen kezelik az alkalmazottak és a főnökök. Egyik este a már egyáltalán nem józan Steve meghívja magához Greget, és felajánlja neki, hogy mixert csinál belőle, ugyanakkor azt sem titkolja, miféle ellenszolgáltatást vár cserébe. Greg ezt képtelen megtenni, és Rubell nem erőszakoskodik, nincs is olyan állapotban. Ezalatt Shane egyre jobban beleveti magát a Studio 54 csillogó világába, partikra jár, hasznos ismeretségeket köt, az alkalmi kapcsolatokat sem veti meg, sőt Julie Blackkel is összejön. Steve-nek kezdettől fogva tetszik a fiú, és tisztában van azzal, hogy Shane vágyik a sikerre, szeretne kitörni az ismeretlenségből, tehát csupán arról kell meggyőződni, hogy meddig hajlandó elmenni céljai elérése érdekében… 


A Studio 54 története 
A könnyűzene történetének leghíresebb diszkóklubja, a Studio 54 a New York-i Manhattan városnegyedben volt, a Nyugati 54. utca 254. szám alatt. A Eugene De Rosa által tervezett épületet eredetileg operaháznak szánták, s 1927-ben itt nyitotta meg kapuit a Gallo Opera House. A nyitó előadás Puccini operája, a Bohémélet volt. Sajnos a Manhattanben élők akkoriban nem rajonghattak különösebben az opera műfajáért, mert a rohamosan csökkenő érdeklődés miatt a darab lekerült a műsorról. A tulajdonos, Fortune Gallo olasz származású impresszárió megpróbált ugyan nézőket szervezni a színházába, melynek nevét Gallo Theaterre rövidítette, ám eredménytelen próbálkozásait követően 1929-ben végleg leengedték a függönyt, és az épület gazdát cserélt. Az új tulaj The New Yorker néven újra megnyitotta a színházat, de a közönségszervezés neki se ment jobban, mint Gallónak. Újabb tulajdonosváltások és újabb névcserék következtek, mígnem 1940-ben a színházi előadások megszűntek, és három évig üresen állt az épület. 1943-ban a CBS vásárolta meg, és átkeresztelte Studio 52-nek. Az elnevezésnek semmi köze nem volt az utca nevéhez, nem annak eltévesztéséről volt szó: a CBS a vásárlás sorrendjében számozta meg a stúdióit, és az egykori operaház az 52. volt a sorban. A következő bő három évtizedben különféle rádió- és tévéműsorok készültek itt, melyek felsorolásától eltekintek, elvégre számunkra ezek ismeretlen programok voltak. 1976-ban a CBS más ingatlanjaiba vitte át a Studio 52-ben készített műsorait, és eladta az épületet. 


Egy német (más források szerint: svéd) származású férfimodell, Uva Harden állt elő azzal az ötlettel, hogy egy éjszakai klubot kéne itt nyitni. A projekt finanszírozására megpróbálta megnyerni Frank Lloydot, egy gazdag galériatulajdonost, aki viszont rövidesen kifarolt az üzletből egy kilencmillió dolláros pervesztesége miatt. 1977-ben Jack Dushey üzletember anyagi támogatásával Steve Rubell és Ian Schrager vette át az épület üzemeltetését. A létesítményt Studio 52-ről Studio 54-re nevezték át (immár összhangban az utca nevével és a házszámmal), és mindössze hat hét leforgása alatt elegáns luxusdiszkót alakítottak ki: a költségek 400 ezer dollárt tettek ki. A megnyitást 1977. április 26-ára időzítették. Az átalakítási munkálatokhoz Scott Bromley építészt és Ron Doud belsőépítészt szerződtették, a különleges világítástechnika megtervezését pedig két jól ismert szakemberre, Jules Fisherre és Paul Marantzra bízták. A Studio 54 egyik szenzációját a táncparkett ötletesen kitalált, variálható megvilágítása jelentette, mert más szórakozóhelyeken az emberek félhomályban vagy épp sötétben táncoltak. Egy hónap se telt el a megnyitó után, és a New York State Liquor Authority (az alkoholforgalmazást ellenőrző hatóság New York államban) máris razziázott a klubban, és bezáratta azt engedély nélküli alkoholárusítás miatt. A Studio 54 tulajdonosai „tévedés”-nek nevezték a bezárást elrendelő határozatot, ezért másnap este a szórakozóhely újra kinyitott, alkohol helyett azonban gyümölcslevet és szódát szolgáltak fel. Idővel természetesen megkapták az alkoholértékesítésre szóló engedélyt is. A Studio 54 fénykora az 1977 és 1979 közötti időszakra tehető. Híre gyorsan terjedt: a sztárok szívesen jártak ide szórakozni, hiszen itt könnyen hozzájuthattak a drogokhoz, és alkalmi partnereket találhattak maguknak a hírességek közül éppúgy, mint a hétköznapi emberek soraiból. A tulajdonosok egyik forradalmi újítása ugyanis az volt, hogy a klubot az átlagemberek előtt is megnyitották, így elvileg bárkinek esélye volt arra, hogy a legdivatosabb művészekkel töltse az estét. A gyakorlatban persze megrostálták a vendégeket a bejáratnál, főleg a jó külsejűeket és az extravagáns megjelenésűeket engedték be az ajtón. Mindazonáltal néha az is megesett, hogy Rubell még szupersztárokat sem bocsátott be. Ez leginkább olyankor történt meg, amikor valamelyik celeb túl lármásan, túlságosan kifogásolható állapotban érkezett, és emiatt látványos és nemkívánatos botránytól lehetett tartani. Bennfentesek úgy tudják, ebben az időszakban a klub egyik ajtónállója Al Corley volt, aki a nyolcvanas években színészként és énekesként szerény karriert futott be. 


A fénykorban olyan hírességek számítottak a Studio 54 állandó vendégeinek, mint például Andy Warhol, Liza Minnelli, Elizabeth Taylor, Mick Jagger, Jerry Hall, Debbie Harry, Grace Jones, Michael Jackson, Calvin Klein, Elton John, Tina Turner, Gia Carangi, Divine, Margaret Trudeau, Sylvia Miles, Faye Dunaway, Truman Capote, Freddie Mercury, Tommy Hilfiger, Mihail Barisnyikov, Diana Ross, Lou Reed, Al Pacino, Cher, David Bowie, Woody Allen, Salvador Dalí, Robin Williams, Donald Trump, John Travolta, Karl Lagerfeld, Amanda Lear, Jackie Kennedy Onassis, Brooke Shields és Ilie Năstase. A francia Amanda Leart akkoriban Európa első számú diszkókirálynőjeként ünnepelték, dalait azonban az Egyesült Államokban nem nagyon ismerték, így aligha valószínű, hogy a dívának gyakran lett volna alkalma saját slágereire táncolni, pedig a mottóban idézett Fashion Pack magáról a klubról és közismert vendégeiről szól. A Studio 54-ben – Billy Amato tehetségkutató producer szervezésében – számos nagy sztár élőben is fellépett, többeknek pedig itt kezdődött hosszabb-rövidebb ideig tartó karrierje. Ebből az impozáns névsorból elég csak Grace Jones, Donna Summer, Stevie Wonder, James Brown, Gloria Gaynor, Sylvester, Amii Stewart, Stephanie Mills, a Ritchie Family, a Village People, Billy Ocean, Anita Ward, Jocelyn Brown, France Joli, Claudja Barry, Klaus Nomi és Linda Clifford nevét említeni. Persze előfordultak kínos incidensek is. A világhírű diszkóegyüttes, a Chic gitárosát, Nile Rodgerst például nem engedték be, noha a producerként is jó nevű zenészt a klub egyik kedvence, Grace Jones hívta meg. Az elképesztő siker és népszerűség elbizakodottá tette Rubellt, aki 1978 végén azt nyilatkozta, hogy egyetlen év alatt hétmillió dollár hasznot hozott a Studio 54, ennél több pénzt csak a maffia tudott szerezni. Mindez felkeltette az amerikai adóhatóság (IRS) figyelmét is. Nem sokkal az öntelt nyilatkozat után az adóhivatal emberei rajtaütöttek a klubon, letartóztatták Rubellt és Schragert, akiket adócsalással vádoltak meg. Bűnösnek találták őket, és tizenhárom havi börtönbüntetést szabtak ki rájuk. Az 1980 februárjában tartott búcsúbulin maga Diana Ross énekelt a két tulajdonosnak, a vendégek között pedig ott volt például Ryan O’Neal, Farrah Fawcett, Mariel Hemingway, Richard Gere, Gia Carangi, Jack Nicholson és Sylvester Stallone. 


1981-ben az épület Mark Fleischman tulajdonába került, aki tanácsadóként féléves időtartamra megtartotta Rubellt és Schragert. A Studio 54 1981. szeptember 12-én nyílt meg újra. A gálán olyan sztárok tették tiszteletüket, mint Andy Warhol, Calvin Klein, Cary Grant, Lauren Hutton, Gloria Vanderbilt, Mark Gastineau, Gina Lollobrigida és Brooke Shields. Az Egyesült Államokban a diszkó ekkorra már lecsengett: az új idők új sztárjai és feltörekvő tehetségei szolgáltatták a műsort élőben és lemezekről is, mint például Madonna, a Wham!, a Duran Duran, Cyndi Lauper, a The Weather Girls, a Culture Club, a Lime, a Spandau Ballet és a Run-DMC. A menő rockegyüttes, a Kiss 1982-es klubkoncertjét műholdak segítségével az olaszországi Sanremói dalfesztivál közönsége is élvezhette. 1985-ben a diszkó egykori fellegvárában heavy metalt játszó együttesek – a Slayer, a Venom és az Exodus – forgattak egy klipet Ultimate Revenge for Disco címmel. Később a freestyle sztárjainak állandó fellépőhelye lett a Studio 54, ezeket a koncerteket a műfajra specializálódott rádióállomások rendszeresen közvetítették. 1988-ban az új tulajdonos, a CAT Entertainment The Ritzre keresztelte át a szórakozóhelyet, ahol a new wave, a punk, a heavy metal és az eurodisco képviselői koncerteztek. 1993-ban felújították a klubot, amely 1995 elejéig Cabaret Royale at Studio 54 néven működött. 1994-ben az Allied Partners öt és félmillió dollárért megvásárolta az épületet, és megközelítőleg az eredeti – még Rubell és Schrager előtti – állapotot állította helyre. Az átalakított klub egy retró diszkógálával nyitott, melyen Gloria Gaynor, Vicki Sue Robinson és a Sister Sledge is fellépett. 1996-ban a vállalkozás csődbe ment. Szóba került, hogy a Studio 54-et lebontják, és a helyén egy „virtuális játszóteret” hoznak létre, de a projekt nem valósult meg. 1998-ban a 43. utcában található Henry Miller Theatre egy építőipari incidens miatt egy időre megközelíthetetlenné vált. A színházban akkoriban nagy érdeklődés mellett játszották a Kabaré című musicalt, és az előadások folytonossága érdekében a műsor átkerült a Studio 54-be. A megállapodást lebonyolító Roundabout Theatre Company 2003-ban huszonkét és félmillió dollárért megvette az épületet az Allied Partnerstől. A létesítmény mindmáig színházként funkcionál, mint a múlt század húszas-harmincas éveiben: idén például a nálunk inkább filmről ismert Egy kisebb isten gyermekei című darabot mutatták be. Amikor épp nincsenek színházi előadások, a második emeleten egy éjszakai klub üzemel, ahol élő koncerteket is tartanak többnyire retrósztárok fellépésével. 


Az ötlettől a megvalósításig 
Mark Christopher 1963. július 8-án született az Egyesült Államokban, a Iowa állambeli Fort Dodge-ban. 1992-ben elsőéves főiskolásként forgatta első rövidfilmjét The Dead Boys’ Club címmel. A huszonhat perces alkotás főhőse, Toby Manhattanbe utazik, hogy meglátogassa homoszexuális unokatestvérét, Packardot, akinek élettársa nemrég hunyt el AIDS-ben. A nyíltan meleg közösségben Toby meglehetősen zavartan viselkedik, mígnem Packard neki adja elhunyt szeretője cipőjét. Amikor felveszi a cipőt, Toby hirtelen a hetvenes években találja magát, az AIDS-pánikot megelőző diszkókorszak gátlásoktól mentes világában, ahol sokkal magabiztosabban viselkedik, nyíltabban ki meri mutatni érdeklődését az azonos neműek iránt. Mikor magához tér a fantáziálásból, az ajándékba kapott cipőben elmegy egy bárba. Megismerkedik egy Dick nevű sráccal, akivel hamar az ágyban köt ki. De hogyan tovább, segíthet-e a cipő abban, hogy ez a kapcsolat tartós legyen? Christopher 1995-ben diplomázott a Columbia Egyetemen, és elhatározta, hogy ír egy forgatókönyvet, amely tulajdonképpen az American Graffiti (magyar címén: A rock nagy évtizede, 1973) variációja lesz a diszkókorszakba átültetve. Közben 1997-ben egy másik rövidfilmet is készített Alkali, Iowa címmel. A tizenhét perces opusz központi témája ismét a homoszexualitás. A meleg Jack családja farmján él, és titkolja hajlamait, hiszen arrafelé csak a macho férfiakat veszik emberszámba. Egy régi dobozban melegmagazinokat talál, és rájön arra, hogy Vietnamban elesett apja is hasonló identitásproblémákkal küszködött. Nagyapja és anyja évekig rejtegették ezt a családi titkot, és egy cseppet sem örülnek annak, hogy Jack rájött az igazságra. A fiatalembernek el kell döntenie, hogy magába fojtja-e a felfedezését, vagy megosztja a húgával. A női főszerepet Mary Beth Hurt, Paul Schrader felesége játszotta. Schrader Christopher mentora volt a Columbián. Amikor az ifjú rendező mesélt neki a diszkó témájú, készülő forgatókönyvéről, Schrader azt tanácsolta pártfogoltjának, hogy a legendás Studio 54 köré építse a cselekményt, mert ő jól ismerte ezt a szórakozóhelyet, ezért tanácsokat tud adni Christophernek. 


Schrader nem vett részt a forgatókönyv megírásában, de minden segítséget megadott Christophernek ahhoz, hogy olyan emberekkel találkozhasson, akik belülről ismerték a Studio 54 világát. Ezenkívül találkozókat szervezett neki a filmszakmában dolgozó emberekkel, például producerekkel is. Mindig elolvasta a szkript újabb és újabb változatait, mígnem egyszer azt mondta, hogy szerinte ez most úgy jó, ahogy van. Christopher maga sem tagadta, hogy számára az egyik inspirációt a Kabaré című musical jelentette. Mindkét filmben van szerelmi háromszög két férfi és egy nő között, és mindkét film egy olyan korban játszódik, amikor a mindennapok gondjai, a valós társadalmi problémák elől az emberek a szórakozásba menekültek: a Kabaréban a Kit Kat mulató, az 54-ben a diszkó jelenti azt a helyet, ahol megszűnhetnek a gátlások, és ledőlhetnek a tabuk. Ugyanakkor Christopher úgy érezte, a Studio 54 és általában a diszkókorszak az egyén szabadságának és a szexuális forradalomnak egy olyan fokát szimbolizálja, amelyet sem azt megelőzően, sem azt követően nem sikerült elérni. Ennek a korlátokat nem ismerő, önfeledt össznépi mámornak nem is annyira a zenei divatok megváltozása, mint inkább az AIDS-pánik vetett véget. A Miramax stúdió már 1995-ben, félkész állapotban megvásárolta a forgatókönyvet, és beleegyezett abba is, hogy azt Christopher filmesítse meg. A cég nevezetes volt arról, hogy a szakmában alig ismert alkotókat képes a világhírig röpíteni, elég csak Quentin Tarantinóra gondolni. Az 54 forgatása javarészt magában a manhattani klubban, illetve a kanadai Torontóban folyt, közel két hónapon át, 1997. szeptember 29-étől november 26-áig. A Miramax képviselői folyamatosan jelen voltak a forgatáson, sőt maga Harvey Weinstein is New Yorkból Torontóba repült, hogy személyesen győződjön meg arról, hogy a munka az általa elvártaknak megfelelően zajlik. 


Az igazi Shane 
A Ryan Phillippe által alakított Shane O’Shea valós modellje a német–olasz származású Tieg Thomas volt, aki 1977 és 1982 között dolgozott a Studio 54-ben. Thomasról alig lehet valami infót találni a világhálón. Feltehetően az ötvenes évek második felében született egy jómódú családban. 1980 és 1982 között három hollywoodi filmben játszott parányi mellékszerepeket. Az Al Pacino főszereplésével forgatott melegkrimi, a Portyán (1980) egyik jelenetében bárpincérként láthattuk, a Sylvester Stallone és Rutger Hauer nevével fémjelzett bűnügyi film, a Fantom az éjszakában (1981) diszkóepizódjában táncosként jelent meg, a Stuck on You! (1982) című vígjátékban pedig egy indiánt alakított. Nevét egyik esetben sem tüntették fel a stáblistán. A Studio 54-ből való távozása után karrierje meghökkentő irányba kanyarodott. Felvette a Vincent Thomas művésznevet, és meztelenül pózolt olyan közismert melegmagazinok számára, mint a Mandate, a Torso, a StudFlix és az Advocate Men. 1984-től már nemcsak aktmodellkedett, hanem melegpornókban is közreműködött. Ezek közül a Juice (1984) már-már klasszikusnak is nevezhető. Ebben a filmben egy fotós (a kora nyolcvanas évek egyik legmenőbb melegpornósztárja, Michael Christopher alakításában) New York utcáit járja, hogy modelleket találjon annak a magazinnak, amelyiknek dolgozik. Így találkozik a Thomas által játszott futóval is. Ki tudja, talán Tieg is épp egy ilyen „tehetségkutatás” alkalmával került ebbe a szakmába? 


Két év leforgása alatt kilenc melegpornóban jelent meg inkább kisebb, mint nagyobb szerepekben. Nem tudni, hogy csupán pechje volt, hogy sosem kapott nagyobb szerepeket, vagy tudatosan nem akart sztárrá válni ebben a periférikus műfajban. Ennek ellenére a témával foglalkozó weboldalak szerint még 1998-ban is feltűnt egy melegpornóban (Adventures of Ted & Mark: Greek Odyssey). Az új évezredben ismét statisztált néhány mainstream filmben: a Legenda vagyok (2007) és a Step Up 3D (2010) a magyar mozikba is eljutott. Időről időre felbukkan a médiában a diszkókorszakot és a Studio 54 fénykorát felidéző műsorokban, illetve megjelenik az ezekkel kapcsolatos rendezvényeken is. Úgy hírlik, még ma is New York egyik partykirálya. Szabadidejében képzőművészettel foglalkozik, több kiállítása is volt. Amikor épp a Bahamákon tartózkodott, ahol a Tom Storm álnevet használta, belekeveredett egy homályos gyilkossági ügybe, de sikerült tisztáznia magát. Érdekességként említsük meg, hogy a hetvenes években egy ideig a Studio 54-ben dolgozott Donnie Russo is, aki viszont Thomasszal ellentétben sztár lett a melegpornók világában. Magyar vonatkozású zenei érdekesség, hogy Császár Előd énekes és lemezlovas nagy közfelháborodást keltett közúti balesetének ügyét követően 2002-ben felvette a Shane 54 művésznevet: ehhez állítólag a filmben látható rendszámtábla adta az ötletet. 


A színészek 
Shane szerepére eredetileg James Marsdent választották, ő azonban nemet mondott, így került képbe a francia származású Ryan Phillippe, aki 1974. szeptember 10-én született az Egyesült Államokban, a Delaware állambeli New Castle-ben. A One Life to Live című televíziós szappanopera tette ismertté a nevét. 1992-től szerepelt a sorozatban, tizenhárom epizódban játszott egy meleg tinédzsert. Ezzel televíziótörténelmet írt, mert az általa alakított Billy Douglas volt az első meleg tizenéves szereplő egy napközben sugárzott szappanoperában. Ezután más sorozatokba és tévéfilmekbe is meghívták. 1995-ben forgatta első mozifilmjét, a Magyarországon is bemutatott Az utolsó esélyt (rendező: Tony Scott), amelyben egy Grattam nevű tengerészt formált meg. A következő évben Ridley Scott Tomboló szél (1996) című kalandfilmjében kapott egy fontos mellékszerepet. A Tudom, mit tettél tavaly nyáron (1997) című horrornak köszönhetően vált sztárrá partnereivel (Sarah Michelle Gellar, Freddie Prinze Jr., Jennifer Love Hewitt) együtt. Tipikus amerikai tizenéveseket játszottak, akik az érettségi buli éjszakáján a néptelen országúton elgázolnak egy férfit. A súlyos következményektől tartva az áldozatot a tengerbe dobják. Örökös titoktartást fogadnak, ám egy évvel később kiderül, hogy a titkukról még valaki tud, aki halálosan megfenyegeti őket… A tinédzser közönség körében nagy sikert aratott film után jött az 54 (1998), amelynek hivatalos moziváltozatát Ryan egyáltalán nem kedveli a Miramax által követelt drasztikus átszerkesztés miatt. A Kegyetlen játékok (1999) lényegében a Veszedelmes viszonyok napjaink tizenéveseire átírt változata: a cinikusan viselkedő, ugyanakkor őszinte érzésekre is képes csábítót persze Ryan alakította. A való életben feleségül vette partnernőjét, Reese Witherspoont, akitől 1999-ben egy lánya, 2003-ban egy fia született. Úgy tűnt, hogy képes lesz a „lányok bálványa” szerepkörből átváltani a valóban fajsúlyos felnőtt szerepekre: Robert Altman (Gosford Park, 2001) és Clint Eastwood (A dicsőség zászlaja, 2006) is forgatni hívta, és fontos szerepet alakított az Ütközések (2005) című Oscar-díjas drámában is. Továbbra is arra törekszik, hogy elsősorban színészi kihívást jelentő felkéréseket vállaljon, ámbár ezek a produkciók nem mindig aratnak szakmai és közönségsikert. 2007-ben elvált a feleségétől, ami egyes vélemények szerint hozzájárult karrierje megtorpanásához. Több rövid életű románca volt, egyik kapcsolatából szintén született egy lánygyermek. 2014-ben Ryan önmagát rendezte a Büntetés című provokatív drámában. Noha fekete övet szerzett taekwondóban, szerepeiben eddig még nem nagyon volt szükség erre a tudására. 


Mike Myers 1963. május 25-én született Kanadában, a Toronto állambeli Scarborough-ban. Hivatalos neve: Michael John Myers. Nyolcévesen már reklámfilmekben szerepelt. 1975-től különböző tévésorozatokban játszott, ami döntően meghatározta pályaválasztását. 1982 és 1988 között főleg színházi munkákat vállalt előbb Torontóban, majd Chicagóban. 1985-ben egy évre Angliába költözött. 1988-tól hat évadon át szerepelt a Saturday Night Live című tévéműsorban, ami országos népszerűséget hozott neki. Ennek köszönhetően kapta meg 1992-ben a Wayne világa című vígjáték főszerepét, ami egy csapásra sztárrá tette. Természetesen a következő évben bemutatott folytatásban is láthattuk. Az Elbaltázott nászéjszaka (1993) című komédiában kettős szerepet játszott. A történet főszereplője, a nőügyekben mindig peches Charlie arra gyanakszik, hogy soros barátnője egy veszedelmes sorozatgyilkos, aki az életére tör. A Wayne-filmek sikere ellenére Myers csak négy év múlva, 1997-ben forgatott újra mozifilmet. A Szőr Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke tulajdonképpen a James Bond-filmek paródiája, melyben Myers játszotta a címszereplő antiügynököt, aki „jobb, mint Bond, nyalkább, mint Stirlitz, sármosabb, mint Arsène Lupin, dögösebb, mint Mata Hari – s hülyébb, mint Lord Sinclaire és Danny Wilde együttvéve”, sőt annak ellenfelét, dr. Genyát is. A közönség világszerte jól szórakozott ezen az agyatlan vígjátékon, ezért 1998-ban jött a második, 2002-ben pedig a harmadik rész, mostanság pedig arról pletykálnak, hogy érkezik a negyedik is. A Studio 54 tulajdonosa, Steve Rubell megformálása volt Mike Myers első drámai szerepe. Korábbi filmjei esetében mindig részt vett a forgatókönyv megírásában is, az 54 jelentette az első kivételt. Noha alakításáról zömmel elismerő kritikák jelentek meg, továbbra is a vígjátékokat részesítette előnyben. Myers kölcsönözte a címszereplő hangját a Shrek (2001) című animációs filmben, amely szintén több folytatást megért. Vetítették a hazai mozikban mindhárom 2003-as filmjét is: Flört a fellegekben, Senki nem tud semmit, A macska – Le a kalappal! 2009-ben Fenech tábornokot alakította Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című világsikerű háborús szatírájában. Készülő filmjei közül a Bohém rapszódia a legígéretesebb: a címadó Queen-dalt annak idején partnereivel együtt nagy sikerrel énekelte a Wayne világában. Mike Myers kétszer nősült, második feleségétől három gyermeke született. 


Az Anita Randazzót alakító Salma Hayek 1966. szeptember 2-án született Mexikóban, a Veracruz állambeli Coatzacoalcos kikötővárosban. Hivatalos neve: Salma del Carmen Hayek Jiménez. Édesapja, Sami Hayek Domínguez egy olajipari cég tulajdonosa és valaha Coatzacoalcos polgármestere volt. Az édesanya, Diana Jiménez Medina a művészetek világában szerzett hírnevet magának mint opera-énekesnő és tehetségkutató. Salma a Teresa (1989) című szappanopera főszereplőjeként vált sztárrá hazájában. Hat évvel később a jelentős nemzetközi figyelmet keltett provokatív dráma, az El Callejón de los Milagros (1995) egyik főszereplőjeként hívta fel magára a figyelmet. 1991-ben költözött Los Angelesbe, hogy Stella Adler színészpedagógiáját tanulmányozza. Első amerikai filmje az Antonio Banderas főszereplésével forgatott Desperado (1995) volt, amely a rendező, Robert Rodriguez debütáló játékfilmje, a mikroköltségvetésből készült El Mariachi folytatása (más vélemények szerint: remake-je) – magasabb büdzséből megvalósítva. Innentől kezdve Salma folyamatosan játszott amerikai filmekben, melyek a magyar mozikba is eljutottak: Tiszta játszma (1995), Alkonyattól pirkadatig (1996), Ámokfutam (1996), A Notre-Dame-i toronyőr (1996), Szakíts, ha bírsz (1997), Faculty – Az invázium (1998), Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat (1999), Traffic (2000). Az 54 című filmjét a művésznő nem szereti különösebben, mert szerinte nem írták meg elég jól a szerepét, de azt nem tagadja, hogy az opusz előrelépést jelentett a karrierjében. Pályafutásának egyik csúcspontja Julie Taymor alkotása, a Frida (2002), amely a híres mexikói festőnő, Frida Kahlo élete alapján készült. Az opusz elkészítésében Salma társproducerként is részt vett. Itt jegyezzük meg, hogy mint producer olyan alkotások megszületését is támogatja, melyekben ő maga nem szerepel. Az új évezredben is sikerült megőriznie színésznői népszerűségét, gondoljunk csak ezekre a filmjeire: Volt egyszer egy Mexikó (2003), Las Bandidas (2006), Nagyfiúk (2010), Nagyfiúk 2 (2013), Sokkal több mint testőr (2017). Hayek rendezte Prince egyik videoklipjét (Te Amo Corazón) és egy tévéfilmet is. A művésznő 2009-ben feleségül ment François-Henri Pinault francia milliárdoshoz, akitől egy gyermeke született. Élénk közéleti és karitatív tevékenységet folytat. Hallatta hangját a MeToo-kampányban is, amikor azzal vádolta meg Harvey Weinsteint, hogy szexuálisan zaklatta őt a Frida forgatásának időszakában. 


A Julie Blacket megformáló Neve Campbell teljes neve: Neve Adrienne Campbell. 1973. október 3-án született Kanadában, egy Ontario állambeli kisvárosban, Guelphben. Édesanyja, Marnie Neve holland pszichológus és jógaoktató. Édesapja, a brit Gerry Campbell Skóciából emigrált Kanadába, ahol Mississauga (Ontario állam) városában színjátszást oktatott főiskolásoknak. Az apai és az anyai nagyszülőknek szintén szoros kötődésük volt a színjátszáshoz. Neve-nek három fivére született: Christian, Alex és Damian. Kétéves korában szülei elváltak. Hatéves volt, amikor látta a Diótörő című balettet, és az élmény hatására elhatározta, hogy balett-táncosnő lesz. Szorgalmasan képezte magát, fellépései is voltak, de tánc közben annyiszor megsérült, hogy be kellett látnia, a balettet nem neki találták ki. Tizenöt éves korában átváltott a prózai színjátszásra, amit szintén lelkesen tanult. A Catwalk című tévésorozat 1992-ben sugárzott első évada tette széles körben népszerűvé. Hat fiatal alapítja meg a címbeli együttest: a széria a tagok egymás közötti kapcsolatairól, a sikerért tett erőfeszítéseikről szólt. Neve alakította a naiv Daisy McKenzie-t, a billentyűst. 1993-ban forgatta első mozifilmjét, az Odalent a sötétben című horrort. Egy másik horror, a Sikoly (1996) tette világhírűvé. Wes Craven ma már klasszikusnak mondható rémfilmjében egy Sidney Prescott nevű lányt játszott, akinek anyját a közelmúltban meggyilkolták, miközben apja épp egy hosszú üzleti úton tartózkodik. A kisvárosban brutális sorozatgyilkosságok kezdődnek, melyeknek szálai Sidney családjához vezetnek. A Sikoly óriási sikere három folytatást eredményezett 1997-ben, 2000-ben és 2011-ben. Megoszlanak a vélemények arról, hogy egyenértékűek-e, netán jobbak az első résznél, de az biztos, hogy egyik sem volt ráfizetéses. Neve viszont kicsit beskatulyázódott Sidney szerepébe, és egyéb alakításai már korántsem keltettek ekkora figyelmet. Említsük meg a szerintem kissé túlbonyolított krimit, a Vad vágyakat (1998), amelyben Denise Richardsszal voltak leszbikus töltetű jelenetei, és a figyelemfelkeltő címe ellenére ásító unalomba fulladó drámát, a Szexuális mélyfúrásokat (2002). Jelen sorok írásakor Neve Campbell két új filmje is bemutatásra vár: különösen a Dwayne Johnson partnereként forgatott Felhőkarcoló (2018) jelenthet esélyt arra, hogy a művésznő neve ismét fényesen ragyogjon Hollywood egén. Neve kétszer ment férjhez, mindkétszer elvált. Jelenlegi élettársától, J. J. Feild színésztől 2012-ben fia született. 


Greg Randazzo szerepére állítólag szóba került a svéd Dolph Lundgren, aki a nyolcvanas évek első felében törzsvendégnek számított a klubban akkori barátnőjével, Grace Jonesszal. Nem tudni, pontosan miért hiúsult meg a közreműködése, az sem elképzelhetetlen, hogy csupán egy nagyvárosi legenda, hogy felkérték a szerepre. Lehetséges, hogy öregnek találták őt, végtére is 1998-ban negyvenegy éves volt, tizenhét évvel idősebb, mint Ryan Phillippe, ráadásul vele és Steve Myersszel homoerotikus színezetű jelenetei is lettek volna. Könnyen elképzelhető az is, hogy emiatt maga az akciósztár mondott nemet, hiszen macho imázsával az ilyesmi teljesen összeegyeztethetetlen lett volna. Hogy szereplését egyáltalán fontolóra vették, az persze annak jele is lehet, hogy Lundgren színészi képességei talán mégsem csak Steven Segaléval vethetők össze. Erre utal az is, hogy a kilencvenes évek elején a lengyel művészfilmes, Andrzej Żuławski is főszerepet szánt neki egy meg nem valósult filmjében. Greget végül a Phillippe-pel egyidős Breckin Meyer játszotta el, aki 1974. május 7-én született az Egyesült Államokban, a Minnesota állambeli Minneapolisban. Édesanyja, Dorothy Ann Vial a mikrobiológusi hivatást cserélte fel az utazási ügynök szakmájával. Édesapja, Christopher William Meyer üzletviteli tanácsadóként dolgozott. Breckinnek van egy bátyja, Frank és egy öccse, Adam. Első gyerekkori szerelme Drew Barrymore volt, mindketten ugyanabba az iskolába jártak. A gyereksztár Drew ügynöke szerződtette a jó külsejű srácot is, aki különféle tévéreklámokban, 1986-tól pedig sorozatokban tűnt fel. 1991-ben forgatta első mozifilmjét, a Freddy halála – Az utolsó rémálom című horrort. A Spinédzserekben (1995) játszott szerepe tette a fiatalok egyik kedvencévé. Generációja egyik nagy reménységének tartották, igazán átütő alakítást azonban nem láthattunk tőle. Filmográfiájának java feledhető vígjátékokból és akciófilmekből áll: a Cool túra (2000), az Üldözési mánia (2001), a Kate és Leopold (2001), A támadás (2004) vagy az Újra a pályán (2005) című opuszokra ma már valószínűleg kevesen emlékeznek. Breckin az utóbbi években főleg sorozatokban szerepel, videojátékokhoz kölcsönzi hangját, és dobol a The Street Walkin' Cheetahs nevű punkegyüttesben. 2001-ben feleségül vette Deborah Kaplan forgatókönyvíró-rendezőt, akitől lánya született. A pár 2012-ben elvált. 


Disco Dottie személyét Sally Lippmanről mintázták, aki 1900. október 19-én született New Yorkban. Hírnevét annak köszönhette, hogy estéről estére megjelent a klubban, és éltes kora ellenére vad táncfigurákkal szórakoztatta a személyzetet, a közönséget és leginkább saját magát. Civilben jól menő ügyvéd volt, de nem számított hírességnek, ellenben olyan sztárokkal is ropta a táncot, mint Dustin Hoffman és Bill Murray. 1982 májusában halt meg egy New York-i kórházban. Bár kifejezetten kérte, a temetésén mégsem szólt diszkózene. Dottie-t a filmben Ellen Albertini Dow (1913–2015) alakította. Táncosnőnek készült, hetvenkét éves korában kezdett csak filmezni. Főleg bolondos vagy éppen vagány öregasszonyokat alakított: rappelő nagymama volt például a Nászok ásza (1998) című vígjátékban, és emlékezetes epizódalakítást nyújtott az Ünneprontók ünnepe (2005) című komédiában. A Sors igazságtalansága, hogy mindössze egyszer jelölték filmes díjra, ráadásul épp Disco Dottie megformálásáért kaphatta volna meg a legrosszabb női mellékszereplőnek járó Arany Málnát. A Bille Austert megszemélyesítő Sela Ward 1956. július 11-én született az Egyesült Államokban, a Mississippi állambeli Meridianben. Édesanyja, Annie Kate Boswell háziasszony volt, édesapja, Granberry Holland Ward, Jr. pedig elektromérnök. Egy húga és két öccse van. A Wilhelmina ügynökség fedezte fel, eleinte kozmetikumokat népszerűsített különféle tévéreklámokban. 1983-ban forgatta első filmjét: A férfi, aki szerette a nőket című Truffaut-film remake-jében játszott Burt Reynolds partnereként. Mozifilmekben és tévés produkciókban egyaránt szerepelt. Ő alakította például Harrison Ford meggyilkolt feleségét A szökevény (1993) című izgalmas filmben, s láthattuk még olyan produkciókban is, mint a Dirty Dancing – Piszkos tánc 2 (2004), a Holnapután (2004), a Hullámtörők (2006), a Holtodiglan (2014) és A függetlenség napja: Feltámadás (2016). Ugyanakkor lemaradt néhány ígéretes lehetőségről: a CSI – Miami helyszínelők és a Született feleségek című tévésorozatokat azért nem vállalta, mert hosszú időn keresztül távol lett volna a családjától, az Aranyszem (1995) című Bond-film női főszerepéhez pedig túl öregnek találták. Sela Ward 1992-ben ment férjhez Howard Shermanhez, akinek egy fiút és egy lányt szült. A szereplőkről szóló fejezetet zárjuk azzal a megjegyzéssel, hogy az 54-ben játszotta első filmszerepét Heidi Klum, Michael Pitt, Crystal Rose és Sheryl Crow is. 


A soundtrack 
Az 54 zenéjét a hetvenes és a kora nyolcvanas évek legkedveltebb diszkóslágereiből állították össze, melyek a Studio 54-ben is gyakran elhangzottak. Az alkotók nemcsak a hangulat érzékeltetésére használták fel a diszkózenét, hanem arra is törekedtek, hogy a dalok szövege vagy legalább a címe utaljon az egyes helyzetek lényegére, érzelmi töltetére. A betétdalok egyike a hetvenes évek népszerű diszkóörökzöldje, a Don't Leave Me This Way, melynek előadója, Thelma Houston meg is jelenik a filmben. Egy másik jelenetben a Mary Griffin által alakított énekesnő szinte egyik pillanatról a másikra válik diszkósztárrá, amikor Truman Capote tiszteletére elénekli a Knock on Wood című dalt. A figurát az amerikai Amii Stewart ihlette, aki 1979 egyik diszkószenzációját szállította ezzel a slágerrel, amely egyébként feldolgozás: az eredetit Eddie Floyd énekelte 1966-ban. Elképzelhető, hogy az alkotók személyiségi okokból tettek le arról, hogy Stewartot megnevezzék a filmben, vagy az általa előadott verzió felhasználásával hangsúlyozzák a figura modelljét. Mindazonáltal Mary hasonló extravagáns ruhát visel, mint Amii a dal eredeti promóciós klipjében. Az 54-ben hallható egy másik régi világsláger is, az If You Could Read My Mind, amelynek eredetijét 1970-ben Gordon Lightfoot írta és énekelte, s olyan világsztárok is felvették repertoárjukba, mint Barbra Streisand, Petula Clark, Johnny Cash, Olivia Newton-John, Liza Minnelli, Joe Dassin és sokan mások. A diszkórajongók Viola Willis 1980-as verziójára esküsznek, a filmben azonban egy modern feldolgozás hangzik el 1998-ban menőnek számító énekesek előadásában. Az 54 zeneanyaga dupla CD-n is megjelent, és jelentős kereskedelmi sikert ért el. Nem tudni, hogy terjedelmi vagy anyagi okokkal magyarázható-e, hogy a CD-re nem került rá néhány olyan szerzemény, amely a filmben elhangzott, mint például a Kat Mandu, Johnny Bristol, Sylvia és Nayobe Gomez felvétele, valamint Thelma Houston & Jacky Terrasson duettje, de még az egyik női főszereplő, Salma Hayek által előadott dalt is kirostálták a lemezről. 


  1. Gary’s Gang: Keep On Dancin' (Eric Matthews – Gary Turnier) 
  2. Diana Ross: The Boss (Nickolas Ashford – Valerie Simpson) 
  3. Chic: Dance, Dance, Dance (Yowsah, Yowsah, Yowsah) (Bernard Edwards – Nile Rodgers – Kenny Lehman) 
  4. Dan Hartman: Vertigo / Relight My Fire (Dan Hartman) 
  5. Sylvester: You Make Me Feel (Mighty Real) (James Wirrick – Sylvester James) 
  6. Destination: Move On Up (Curtis Mayfield) 
  7. The Miracles: Love Machine (Part I) (Warren Moore – William Griffin) 
  8. Edwin Starr: Contact (Edwin Starr – Robert Dickerson – Arthur Eugene Pullam II) 
  9. Bohannon: Let's Start the Dance (Hamilton Bohannon) 
  10. Mary Griffin: Knock on Wood (Eddie Floyd – Steve Cropper) 
  11. Instant Funk: I Got My Mind Made Up (You Can Get It Girl) (Scott Miller – Kim Miller – Raymond Earl) 
  12. Candi Staton: Young Hearts Run Free (David Crawford) 
  13. Odyssey: Native New Yorker (Sandy Linzer – Denny Randell) 
  14. The Gibson Bothers: Que Sera Mi Vida (Daniel Vangarde – Jean Kluger – Alex Francfort) 
  15. Stars on 54 featuring Ultra Naté, Amber and Jocelyn Enriquez: If You Could Read My Mind (Gordon Lightfoot) 
  16. Rose Royce: Wishing On A Star (Billie Calvin) 
  17. Bonnie Pointer: Heaven Must Have Sent You (Brian Holland – Lamont Dozier – Edward Holland Jr.) 
  18. Gonzalez: Haven't Stopped Dancing Yet (Gloria R. Jones) 
  19. Brainstorm: Lovin' Is Really My Game (Belita Woods and Trenita Womack) 
  20. GQ: Disco Nights (Rock Freak) (Emanuel LeBlanc – Herb Lane – Keith R. Crier – Paul Service)
  21. Ashford & Simpson: Found A Cure (Nickolas Ashford – Valerie Simpson) 
  22. Thelma Houston: Don't Leave Me This Way (Kenneth Gamble – Cary Gilbert – Leon Huff) 
  23. France Joli: Come to Me (Tony Green) 
  24. Santa Esmeralda: Don't Let Me Be Misunderstood (Bennie Benjamin – Sol Marcus – Gloria Caldwell) 
  25. S. O. S. Band: Take Your Time (Do It Right) (Harold Clayton – Sigidi) 
  26. War: Galaxy (S. Allen – H. Brown – M. Dickerson – L. Jordan – C. Miller – L. Oskar – H. Scott – J. Goldstein) 
  27. Jimmy 'Bo' Horne: Spank (Ronald Smith) 
  28. Salma Hayek: Lamento Borincano (Rafael Hernandez Marin) 
  29. Grace Jones: I Need A Man (Pierre Papadiamondis – Paul Adrian Slade) 
  30. Blondie: Heart of Glass (Debbie Harry – Chris Stein) 
  31. Dr. Buzzard's Original Savannah Band: Cherchez la femme (August Darnell – Stony Browder, Jr.)
  32. Silver Convention: Fly Robin Fly (Sylvester Levay – Stephan Prager) 
  33. Bachman-Turner Overdrive: You Ain't Seen Nothing Yet (Randy Bachman) 
  34. Kat Mandu: The Break (Denis Lepage) 
  35. Johnny Bristol: Hang On In There Baby (Johnny Bristol) 
  36. Nayobe Gomez: The Night I Fly (Thelma Houston – Bunny Hull) 
  37. Thelma Houston & Jacky Terrasson: Have Yourself A Merry Little Christmas (Ralph Blane – Hugh Martin) 
  38. Sylvia: Pillow Talk (Sylvia Robinson & Michael Burton) 
  39. Marco Ribaldi: Jingle Bells (James Pierpont) 
  40. Janos Sebastyen Orchestra: Minuet in G major (BWV Anh. 114) (Christian Petzold – Johann Sebastian Bach) 

A rendezői változat 
Amikor a forgatás befejezését követően Mark Christopher a maga eredeti koncepciójának megfelelően összeállította a bemutatásra szánt változatot, a Miramax vezetői tetszésüknek adtak hangot a végeredmény láttán. Ezután az amerikai filmiparban bevett szokás szerint a filmből előzetes vetítéseket rendeztek, hogy a tesztközönség reakciójából lemérjék a várható fogadtatást, illetve ha szükséges, még a hivatalos premier előtt módosításokat végezzenek. A két tesztvetítést Long Islanden (New York állam) tartották, és a nézők reakciója egyáltalán nem harmonizált a stúdióvezetők kedvező véleményével. Kifogásként hangzott el, hogy egyik szereplő sem rokonszenves, igazából senkivel se lehet azonosulni, és a közönség kínosnak találta a homoszexuális utalásokat is. Különösen Ryan Phillippe és Breckin Meyer csókja váltott ki megütközést, mert a nézők szerint látszott rajtuk, hogy valójában mennyire kínosan érzik magukat. A tesztközönség véleménye alapján Harvey Weinstein a film drasztikus átszerkesztését rendelte el. Majdnem mindegyik képsort eltávolították, amely Shane biszexualitását hangsúlyozta, és pluszjeleneteket iktattak be a Neve Campbell által játszott Julie Blackkel, hogy nyomatékosítsák a főhős heteroszexuális érdeklődését. Közel háromnegyed órányi anyagot vágtak ki a filmből, és mintegy félórányi új anyag leforgatását rendelték el a korábbinál lényegesen konzervatívabb megközelítésben. Noha Christopher levezényelte a pótforgatást, az új változatot már nem érezte a sajátjának, ámbár nem tagadta meg, hogy neve rendezőként szerepeljen a stáblistán. Weinstein reményei azonban nem teljesültek: az eredeti verziónál lényegesen visszafogottabb hivatalos változat se igazán tetszett se a nézőknek, se a kritikusoknak. 


A Christopher által összeállított eredeti változat valahogy kijutott a stúdióból, és kalózkazettákon kezdett terjedni. Valóságos legenda szövődött köré, és kultuszfilmként kezdtek hivatkozni rá. 2008-ban, a hivatalos bemutató tízéves évfordulóján a New York-i Outfest programjában levetítették az 54 eredeti rendezői változatát, amely kiugró sikert aratott. Erre a Miramax is kénytelen volt reagálni, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy visszatérjenek az eredeti koncepcióhoz. Az on-line források meglehetősen ellentmondásosak arra vonatkozóan, hogy a filmnek tulajdonképpen hányféle változata létezik jelenleg, és ezek mennyiben különböznek egymástól. Az IMDb szerint négyféle verzió van. Christopher eredeti változata 121 perces volt, a mozikban bemutatott változat viszont csak 93 perces. Elsőként 2008-ban mutattak be egy 100 perces bővített verziót, amely mindössze 7-8 perccel több jelenetet tartalmaz, mint a tíz évvel korábbi moziváltozat. Maga Christopher a 2015-ben összeállított 106 perces verziót tekinti az igazi Director’s Cutnak. Ez tartalmazza azt a körülbelül 44 percnyi jelenetet, amelyet az ősverzióból ki kellett vágni, és csupán néhány rövid képsor látható benne a pótforgatáson felvett jelenetekből. A direktor elmondta, hogy ez a változat teljesen új értelmet ad a filmnek az 1998-as stúdióverzióhoz képest (már a kezdés is egészen más), jobban bemutatja a szereplők egymás közötti kapcsolatrendszerét, és árnyaltabb jellemrajzot ad róluk. Különösen vonatkozik ez Shane figurájára. Christophernek meggyőződése, hogy a 2015-ös Director’s Cut hatására a nézők másképp fogják megítélni Ryan Phillippe alakítását is, ugyanis a színészt a stúdióverzióban nyújtott teljesítménye miatt 1999-ben még Arany Málnára jelölték mint a legrosszabb férfi főszereplőt. A Director’s Cut a 2015-ös berlini filmfesztiválon került először a közönség elé, és azóta a világ különböző melegfilmfesztiváljainak repertoárdarabja lett. Budapesten is bemutatták 2016. szeptember 18-án a Humen Film Festival programjában. A film egyik producere, Dolly Hall szerint az 54 rendezői változata annyira más, mint a hivatalos moziváltozat, hogy saját használatra 55-nek nevezte el. 


Egyéb retrófilmek 
A kilencvenes évek második felében jöttek divatba a hetvenes éveket felidéző retrófilmek. Ellentétben például Magyarországgal, ahol a hetvenes éveket a szociológusok általában nem tartják különösebben érdekes időszaknak a társadalmi mozgások, a kultúra és ellenkultúra szempontjából, addig az Egyesült Államokban ez egy izgalmas évtizednek számít. Az állampolgárok az egyéni szabadság addig sosem tapasztalt mámorító légkörében mindent ki akartak próbálni, átadták magukat az önfeledt szórakozásnak, bátran kísérleteztek a kábítószerekkel és a szexualitás legkülönfélébb lehetőségeivel (beleértve a bi- és homoszexualitást, a párcserét és a csoportszexet), a társadalomban és a szórakoztatóiparban pedig egyre jobban hallatták hangjukat az emancipálódni vágyó nők és a színes bőrűek. A korhangulatot esszenciálisan szimbolizálta a hetvenes évek második felének zenei világdivatja, a diszkó. Ahogy a korszak szemtanúi később elmondták, az emberek sosem voltak még annyira felszabadultak, mint akkor, mígnem az AIDS hirtelen megjelenése és drámai elterjedése, valamint a hidegháború kiéleződése véget nem vetett a „carpe diem!”- életszemléletnek. A hetvenes évek hozta meg az áttörést a pornográfiában is. Ekkor születtek meg a műfaj azon alapfilmjei, melyeket már nem csak pornómozikban vetítettek: a Mély torok (1972, Gerard Damiano), A zöld ajtó mögött (1972, Artie Mitchell és Jim Mitchell), Az ördög Miss Jonesban (1973, Gerard Damiano) vagy a melegeknek szóló Adam és Yves (1974, Peter De Rome) a hagyományos játékfilmek cselekményépítését próbálták ötvözni a pornográfia hatáselemeivel. Ezt az „aranykor”-t idézte fel Paul Thomas Anderson Boogie Nights (1997) című drámája, amely a legendás pornósztár, John Holmes életének motívumain alapul. A rendező egyébként az 1988-as The Dirk Diggler Story című harminckét perces rövidfilmjében egyszer már nekiveselkedett a témának, amelyet a Boogie Nightsban diszkózenével is feltupírozott, a filmben felcsendülő dalok többsége azonban Magyarországon kevésbé közismert. Említsük meg, hogy a magyar Lévay Szilveszter (Sylvester Levay) nevéhez köthető Fly Robin Fly (Repülj, Robin, repülj) az 54 soundtrackjébe is bekerült, a címbeli repülést ugyanis a kábítószerezésre is lehet vonatkoztatni, ami mindkét filmben kulcsmotívum. 


Vicces érdekesség, hogy Anderson épp a címadó diszkósláger, a Boogie Nights felhasználására nem kapott engedélyt, amit az eredeti előadó, a Heatwave együttes énekese, Johnny Wilder Jr. így indokolt: „Dalunk a táncról szól, nem a pornográfiáról”. Az első körben az Electric Light Orchestra vezetője, Jeff Lynne se adott engedélyt a Livin’ Thing című szerzeménye felhasználására. Miután egy elővetítésen megtekintette a filmet, meggondolta magát. A diszkó végnapjai (1998) két lány szemszögéből idézi fel a hetvenes évek fesztelen légkörét, amikor a nőkben is feltámadt az igény az egyéjszakás kalandokra, amelyeket a kötetlen szórakozás részének tartottak. Az ilyesmi olykor véres tragédiába torkollt, ahogyan a Nappalok és éjszakákban (1977) láthattuk, de Whit Stillman, A diszkó végnapjai alkotója nem penget drámai húrokat. A két lányt Chloë Sevigny és Kate Beckinsale alakította, a szereplők között pedig feltűnik a Flashdance (1983) gyorsan süllyesztőbe került sztárja, Jennifer Beals, sőt Drew Barrymore magyar származású anyukája, Jaid Barrymore is. A soundtracket illetően találunk átfedést az 54-gyel: a Heart of Glass című Blondie-sláger mindkét opuszban elhangzik, a Knock on Wood pedig ebben a filmben Amii Stewart énekével hallható. Az említetteken kívül hosszabb-rövidebb részletek szólalnak meg olyan világslágerekből is, mint például a Doctor’s Order (Carol Douglas), a Let’s All Chant (Michael Zager Band), a He’s the Greatest Dancer (Sister Sledge), a Le Freak, a Good Times és az Everybody Dance (mindhárom a Chictől), a More, More, More (a pornósztárból diszkósztárrá avanzsált Andrea True előadásában), a The Tide Is High (Blondie), az I’m Coming Out (Diana Ross) és az I Love the Nightlife (Alicia Bridges), az italodiscót pedig a Dolce vita (Ryan Paris) reprezentálja. A Boogie Nightsszal és az 54-gyel ellentétben A diszkó végnapjai elkerülte a magyar mozikat, csak VHS-en, DVD-n és a televízióban nézhettük meg. 


Így látták ők 
„A Stúdió 54 legendáját éleszti fel halottaiból az 54-ben Mark Christopher forgatókönyvíró, rendező egy fiatal srác feltörése és a klub bukása köré épülő sztoriban. Minőségi zene, minőségi diszkórekvizitumok, minőségi hangulat, minőségi játék – minőségi nosztalgia, vágyódás és ítélkezés nélkül. Szórakoztatóan és intelligensen mesél a film egy emlékről, ami nekünk ideát nem olyan fontos, mint nekik odaát, mert mi ideát mit sem tudtunk arról, miért lesz mára filmre kínálkozó legendás emlék Manhattan nyugati 54. utcájának 254. számú épülete. Most már tudjuk.” 
(Bársony Éva: „Sem ítélet, sem feltámadás”. In: Népszava, 1999. szeptember 2., 11. o.) 


„A hetvenes évekbeli legendás New York-i disco, az 54 szellemét idézi meg filmünk, mely amellett, hogy remekbe szabott kultúrszociológiai látlelet egy gondtalan, penicillin-érzékeny érából, a serdülőkorát élő drogkultúra, a szexuális forradalom időszakából, lényegében nem több, mint egy zenés karriertörténet Shane-ről, az autószerelőről, aki lerázva magáról apái Vietnam-komplexusát, csillogó ingekbe, feszes lasztexbe öltözik csak úgy stayin’ alive, és egészen a diszkotéka csapospultjáig viszi, mely ezen bi- és homoszex környezetben a karrierrel egyenértékű.” 
(Hungler Tímea: „54”. In: Filmvilág, 1999/9, 58. o.) 


54 (1998) – amerikai zenés filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Mark Christopher. Operatőr: Alexander Gruszynski. Díszlet: Kevin Thompson és Karin Wiesel. Jelmez: Ellen Lutter. Vágó: Lee Percy. Zene: Marco Beltrami. Főszereplők: Ryan Phillippe (Shane O’Shea), Salma Hayek (Anita Randazzo), Neve Campbell (Julie Black), Mike Myers (Steve Rubell), Sela Ward (Bille Auster), Breckin Meyer (Greg Randazzo), Sherry Stringfield (Viv), Ellen Albertini Dow (Disco Dottie). Magyarországi bemutató: 1999. augusztus 26. 

ZENÉLŐ FILMKOCKÁK 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...