Minden idők egyik legnépszerűbb és legsikeresebb musicalje, az Ének az esőben eredetileg egy 1928-as némafilm remake-je lett volna. Az ötlet menet közben musicallé alakult át, amely a némafilmről a hangosfilmre való átállás hőskorában játszódik. Zeneanyagát Arthur Freed és Nacio Herb Brown slágereiből állították össze, melyeket a közönség korábbi mozgóképekből már ismerhetett. Csupán két új dal íródott kifejezetten ehhez a filmhez, de az egyikkel kapcsolatban plágiumgyanú merült fel. Az Ének az esőben főszerepeit Gene Kelly, Donald O’Connor, Debbie Reynolds és Jean Hagen játsszák. 1953-ban O’Connor Golden Globe-díjat vehetett át mint legjobb férfi szereplő a musical/vígjáték kategóriában, és ugyanitt az Ének az esőbent a legjobb film díjára jelölték. Szintén 1953-ban Jean Hagent a legjobb női epizodistának járó Oscar-díjra nevezték. Oscar-jelölést kapott Lennie Hayton is a filmzenéért. Az Ének az esőben az Amerikai Filmintézet (AFI) 2007-es toplistáján minden idők legnagyobb amerikai filmjei között az 5. helyre került. Az Entertainment Weekly listáján a 10. helyen szerepel, és a rangsorban egyetlen más musical sem előzi meg. A címadó sláger – részben a különböző feldolgozásoknak is köszönhetően – igazi örökzöldnek számít, amely az AFI 100 év, 100 dal elnevezésű listáján a 3. helyet foglalja el. Ugyanezen a listán a Make ’Em Laugh a 49. helyre került, a Good Morning pedig a 72. helyezett. A film alapján született színpadi musicalt elsőként 1983-ban mutatták be Londonban. 1985-ben a Broadwayn is színre került, s ugyanebben az évben a budapesti Ódry Színpadon a végzős operettosztály is előadta. A Fővárosi Operettszínház 1989-ben mutatta be először, majd 2016-ban új szereposztással ismét műsorra került. (Az intézményt időközben Budapesti Operettszínházra keresztelték át.)
A cselekmény
1927-et írunk. A filmvilág csillogó fővárosában, Hollywoodban éppen az „álompár”, Don Lockwood és Lina Lamont új filmje, a Frivol felség díszbemutatójára készülnek. A filmszínház előtt tolongó közönség ovációval fogadja a premierre érkező sztárokat. Végre megérkezik a két főszereplő is, akiket Lockwood jó barátja, Cosmo Brown kísér. Dora Bailey, a sztárriporter arról faggatja Dont és Linát, hogyan kezdődött a kapcsolatuk, és vajon összeházasodnak-e. Don azt feleli, hogy ők ketten csupán munkatársak és barátok. Belekezd egy igazi hollywoodi sikersztoriba arról, hogyan indult a karrierje, miközben mi, a nézők a megelevenedő emlékképeken a valóságot láthatjuk, amely nem igazán harmonizál az elmondottakkal. Szemtanúi lehetünk annak, hogy Don valójában nyaktörő kaszkadőrmutatványokkal kezdte filmes pályafutását. Az elkényeztetett sztár, Lina mindaddig semmilyen érdeklődést nem mutatott iránta, amíg egy befolyásos filmproducer fel nem ajánlott egy előnyös szerződést Lockwoodnak. Nem véletlen egyébként, hogy a nyilvánosság előtt csak Don beszél, Linának ugyanis fülsértő, mosolyt fakasztó hangja van. Miss Lamont ezzel persze nincs tisztában, és ragaszkodik ahhoz, hogy legközelebb ő is beszéljen. Később az utcán Dont lerohanják a rámenős rajongók, akik elől úgy tud elmenekülni, hogy beugrik egy arra kocsikázó nő autójába. A bájos sofőr először bűnözőnek nézi a váratlan vendéget, és rendőrért kiált. A derék közeg viszont azonnal felismeri a filmsztárt, a Kathy nevű leány tehát elnézést kér potyautasától. Don öröme azonban korai: Kathy egyáltalán nincs jó véleménnyel a filmszínészekről, szerinte a tátogás, az eltúlzott gesztusok a filmekben komolytalanok. A sértődött férfi megtudja, hogy szigorú alkalmi kritikusa egy színpadi színésznő.
Az újdonsült ismerősök nem sokkal az elválás után újra találkoznak egy fényes partyn, ahol Kathy az egyik fellépő táncosnő. Don néhány csípős megjegyzéssel viszonozza a lány korábbi észrevételeit a filmszínészi munkára vonatkozóan. Az összejövetel egyik meglepetése egy rövidke filmvetítés, ám a vásznon feltűnő férfi ezúttal meg is szólal. A vendégek valamilyen tréfára gyanakodnak, és amikor kiderül, hogy egy új találmánnyal ismerkedhettek meg, egyikőjük se jósol nagy jövőt a hangosfilmnek. A party kisebb botránnyal ér véget: Don addig élcelődik Kathy „művészet”-én, amíg a lány az arcába akar vágni egy tortát, ami Linát találja el. Alig három hét telik el, és a sajtó már az új találmány fantasztikus sikeréről áradozik: A dzsesszénekes címmel ugyanis bemutatták az első hangosfilmet, és a közönség tódul a mozikba. Don közben azon rágódik, hogy milyen rosszul végződött az ismeretsége a bájos Kathyvel, mert a lányt a tortás incidenst követően kirúgták. Hamarosan megjelenik Lina, aki nem is titkolja, hogy kifejezetten az ő kívánságára rúgták ki Kathyt. A filmcsillag azt hiszi, hogy Don végre feleségül fogja venni őt, végtére is a bulvárlapok szerint ők egy pár, tehát ideje, hogy az életben is azok legyenek. Dont felingerlik ezek a szavak, és a szerelmi jelenet felvétele közben partnernőjével kölcsönösen sértegetik egymást. Megérkezik R. F. Simpson, a producer, és leállítja a forgatást. Az ok: A dzsesszénekes hatalmas sikere. Kit fog érdekelni most már egy némafilm? Egyetlen megoldás, hogy az elkezdett produkcióból hangosfilmet kell csinálni, a színészeknek pedig beszédleckéket kell venniük. Don kérésére a producer hajlandó arra, hogy újra alkalmazza Kathyt, de azt kéri, nehogy Lina megtudja ezt. A beszédórákon Lina teljesen reménytelen esetnek tűnik, Don viszont egészen jól elboldogul, pedig a nyelvtanár a legválogatottabb nyelvtörőket mondatja el vele: „Sárga bögre, sárga görbe bögre”, „Cserép csengő csendülve zengő, csengettyűz és cseng.”, „Kopasz kupac kukac kúszik kószán kacagva. Csak kúsznak és kacagnak, kacagnak és kúsznak. A sok kúszó kis kukac egy kacagó kósza kopasz kupac.”, „Mózes, lesz móres, ha szósz lesz és sós lesz, mert Mózes, a jó szósz só nélküli. És Mózes, lesz córesz, ha a sólet is sós lesz, mert Mózes a sóletet sósan süti.”
A forgatás folytatódik, de a munka lassan halad, mivel Lina képtelen a rejtett mikrofonba beszélni. Végül valahogy mégis elkészül a Párbajok lovagja, amelynek előpremierjét egy esős este tartják. A közönség fuldoklik a nevetéstől, amikor meghallja Lina igazi hangját. Ráadásul technikai problémák lépnek fel: a hang elcsúszik, ami újabb nevetés forrása lesz, hiszen a közönség például Linát látja tátogni, a képhez viszont Don hangja érkezik a hangszóróból. A kínos kudarc után a barátok menteni próbálják a menthetőt, és az az ötletük támad, hogy musicallé kéne átalakítani a filmet. Cosmónak zseniális elképzelése van arra, hogyan küszöböljék ki Lina fülsértő hangját: énekeljen helyette Kathy, persze úgy, hogy Lina meg ne tudja! A producernek tetszik a musical ötlete, sőt a playbacket is nagyszerű gondolatnak találja. A filmet rögtön át is keresztelik, az új cím: Táncoló gavallér. Simpson el van ragadtatva Kathytől, és megígéri, hogy a következő filmjében főszerepet oszt rá. Lina azonban megjelenik, és rövidesen kiderül, hogy a butácskának gondolt szőke filmcsillag egyáltalán nem ostoba, sőt személyes érdekei miatt Kathy iránti ellenszenvét is hajlandó félretenni. Szerződésére hivatkozva ragaszkodik ahhoz, hogy ezentúl Kathy legyen a hangja minden filmjében, sőt a lány ne is kapjon soha más munkát. A producer kénytelen beleegyezni Lina követeléseibe. A Táncoló gavallér óriási sikert arat a bemutatón, és a tapsoló közönség azt követeli, hogy Lina Lamont beszéljen hozzájuk. A sztár eleget tesz a kérésnek, ám affektáló hangja általános derültséget kelt, ezért a nézők azt kérik, hogy inkább énekeljen nekik. Simpson, Don és Cosmo ravasz trükköt eszelnek ki, hogy egyszer s mindenkorra meghiúsítsák Lina önző követeléseit. Kiküldik a sztárt a függöny elé, hogy a közönség kérésének megfelelően énekeljen, miközben a függöny mögött valójában Kathy énekel helyette. Egy óvatlan pillanatban felhúzzák a függönyt, és a közönség előtt leleplezik a turpisságot. Don a nyilvánosság előtt vall szerelmet Kathynek, és rövidesen már kettőjük új filmjét, az Ének az esőbent hirdetik a plakátok…
Hollywoodi görbe tükör
Az Ének az esőben mulatságos bepillantást enged Hollywood kulisszatitkaiba, és számos utalást tartalmaz a filmváros egykori sztárjaira és korábbi filmsikereire. A cselekmény a filmtörténet sorsfordító időszakában játszódik, 1927-ben, amikor A dzsesszénekes című film sikerének köszönhetően a némafilmek kezdtek kiszorulni a mozikból, hogy átadják a helyüket a hangosfilmeknek. Ez azonban nemcsak technikai forradalmat jelentett, hanem a korabeli sztárrendszer gyökeres átalakulását is meghozta. Számos némafilmsztár egyik pillanatról a másikra kiesett a közönség kegyeiből, mert hangjuk egész egyszerűen nem felelt meg az új technikai igényeinek és a közönség elvárásainak. Maguk a producerek sem vesződtek sokat azzal, hogy „néma” sztárjaikat megszólaltassák, hanem inkább új sztárokat fedeztek fel. Greta Garbo a kevés kivétel közé tartozott, akinek karrierjét nem törte derékba a hangosfilm megjelenése, ugyanakkor előtérbe kerültek azok is, akik bár némafilmekkel kezdték a pályájukat, de azokban még nem tudtak érvényesülni, mint például Marlene Dietrich vagy Joan Crawford. Garbo egyik partnere, John Gilbert – Az asszony és az ördög (1926) című filmben játszottak együtt először – számít a hangosfilmkorszak egyik legnagyobb vesztesének. A pletykákkal ellentétben nem is annyira a kevésbé előnyös beszédhangja vezetett a bukásához, hanem inkább a filmmogulokkal való nézeteltérései, a szüntelen intrikák és főleg azok a bugyuta szövegek, melyeket egyes hangosfilmjeiben mondania kellett. Gilbert az alkoholban keresett feledést szakmai problémáira, ami miatt egészségi állapota idővel megrendült, és mindössze harminchat éves korában szívrohamban elhunyt. Az Ének az esőben főhőse, Don Lockwood a Párbajok lovagja forgatásán olyasfajta idétlen mondatokat kénytelen mondani, melyek a valóságban Gilbert bukását okozták.
A film elején láthatjuk, amint a Frivol felség bemutatójára egymás után érkeznek a sztárok, akiket igazi hollywoodi hírességekről mintáztak: Zelda Zanders modellje Clara Bow volt, Olga Maráé Pola Negri. Mara férje, De la Ma de la Toulon báró személyét Gloria Swanson férje, Henri de la Falaise de Coudray márki ihlette. Norma Shearerre, a húszas-harmincas évek egyik nagy csillagára közvetett módon utaltak az alkotók: az egyik jelenetben Don abból az öltözőből lép ki, amelyet Shearer is használt az 1930-as években. Néhány pillanat múlva megjelenik Lina, fején egy pontosan ugyanolyan hatalmas parókával, mint amilyet Norma viselt a Marie Antoinette (1938) című nevezetes filmjében. A férfi főszerepet játszó Gene Kelly korábbi filmjeit többféle módon is megidézték az alkotók: az Ének az esőben elején látható rövid jelenet Don muskétásfilmjéből valójában A három testőrből (1948) származik, amelyben Kelly alakította d’Artagnant. A Gotta Dance című számhoz tartozó jelenet egyszerre több korábbi Kelly-filmre is visszautal: Nyári előadás (1950), A kalóz (1948), Egy amerikai Párizsban (1951), Words and Music (1948). A Nyári előadást idézi az a jelenet is, amelyben Don beviszi Kathyt a stúdióba, ahol egymás után bekapcsolja a különböző fényeket, és ezzel kápráztatja el a lányt. A Cyd Charisse-szel közös jelenet a Words and Musicre utal, amelyben Kelly Vera-Ellennel mutatott be egy hasonló táncjelenetet.
És még mindig nem értünk a végére a hasonlóságoknak! A Hollywood Revue of 1929-ből nemcsak betétdalokat emeltek át az alkotók, hanem a film egyik jelenetét is megidézték az Ének az esőben nyitányában. Walter Plunkett jelmeztervező 1929 óta dolgozott a szakmában, és rengeteg sztorit tudott arról, hogy a hangosfilmre való átállás éveiben miféle problémák jelentkeztek a hang rögzítésekor. Az Ének az esőben egyik jelenetében a Párbajok lovagja forgatását láthatjuk: Lina a legyezőjével pajkosan megcsapkodja Lockwood vállát, ami az oda rejtett mikrofonban dobolásnak hangzik. Ehhez hasonló eset történt a Rio Rita (1929) forgatásán Bebe Danielsszel és John Bolesszal. Az élet egyébként utánozta a művészetet: a Párbajok lovagja forgatásán például az egyik hangfelvétel azért lett használhatatlan, mert a Lina dekoltázsába rejtett mikrofon a színésznő szívdobogását is felvette. Az Ének az esőben forgatásán pontosan ugyanez történt, amikor az egyik jelenet sikeres felvétele érdekében mikrofont rejtettek Debbie Reynolds blúzába. Nemcsak a dalok, hanem számos kellék is korábbi filmekből származott. A Fit as a Fiddle (And Ready for Love) előadása közben például a Don és Cosmo mögött látható függöny ugyanaz, mint amit a Strike Up the Band (1950) forgatásán használtak a The Gay Nineties című dalbetét felvétele során. Az az autó, melyben először látjuk Kathyt, Andy Hardy régi járgánya volt. (Andy Hardy az MGM egyik legnépszerűbb filmsorozatának főszereplője volt, akit Mickey Rooney keltett életre.) Lockwood otthonának belsejét ugyanazokkal a tárgyakkal rendezték be, melyeket Greta Garbo és John Gilbert Az asszony és az ördög című filmjében használtak.
A rendező
A zsidó származású Stanley Donen 1924. április 13-án született az Egyesült Államokban, a dél-karolinai Columbiában. Gyerekkorában boldogtalannak és magányosnak érezte magát, mert antiszemita osztálytársai többször is kigúnyolták. Szabadideje legnagyobb részét moziba járással töltötte. Különösen tetszett neki Fred Astaire és Ginger Rogers egyik közös filmje, a Riói leányok (1933), amelyet sokszor megnézett. Astaire hatására döntött úgy, hogy megtanul táncolni, és amikor a család New Yorkba ment, egyik tánctanára az a Ned Wayburn lett, aki valaha a még gyermek Astaire-t is tanította. Stanley egy nyári szemeszteren pszichológiát hallgatott a Dél-Karolinai Egyetemen, míg végül úgy döntött, nem pszichiáter, hanem színész lesz belőle. 1940-ben – két meghallgatás után – bekerült a Fickós Joey című Broadway-darab kórusába: a címszerepet egy új tehetség, Gene Kelly játszotta. A két fiatal művész összebarátkozott, és egy következő show, a Best Foot Forward előkészítésekor Kelly Donent kérte fel, hogy legyen a koreográfusasszisztense. Bár a produkcióból valamiért kirúgták, Stanley addigra már megvetette a lábát a show-businessben, és Hollywood felé vette az irányt. 1943-ban az MGM épp a Best Foot Forward megfilmesítésére készült, és egyéves szerződést kötött Donennel. A filmgyárban megint találkozott Kellyvel, felújították a barátságukat, és Gene a következő filmjéhez, melyet a Columbiánál forgatott, ismét Donen segítségét kérte a koreográfiához. A Címlaplányhoz (1944) kitalált tánckoreográfiáik hatalmas sikert arattak, Kelly sztárrá vált, Donent pedig a Columbia szerződtette, ám amikor Gene visszatért az MGM-hez, barátja is vele tartott. Donen és Kelly együttműködésének egyik csúcspontját az Egy nap New Yorkban (1949) jelentette, amelyet ők maguk tényleg New Yorkban akartak forgatni, Arthur Freed producer azonban ragaszkodott a stúdióhoz, és csak egy hétre engedélyezte a külső forgatást. A film technikai újításai később a francia újhullámosok elismerését is kivívták, pedig ők nem igazán rajongtak az álomgyár termékeiért.
Az Egy nap New Yorkban kedvező fogadtatása után az MGM hétéves szerződést kötött Donennel, akinek megadatott, hogy gyerekkora bálványával, Fred Astaire-rel is forgasson. A Királyi esküvő (1951) egyike Astaire legjobb filmjeinek: ebben látható az a híres jelenet, amikor a falakon, sőt a mennyezeten táncol. A Kellyvel forgatott Ének az esőben (1952) is jól futott a mozikban, ámbár a kritikusok eleinte fanyalogtak, és a film csak évek múlva emelkedett a klasszikusok közé. Donen legnagyobb sikere az MGM-nél a Hét menyasszony hét fivérnek (1954) című musical volt, amelynek kiugróan magas bevétele még az MGM illetékeseit is meglepte. 1955-ben Donen úgy döntött, önálló rendezőként és független producerként szeretne dolgozni a továbbiakban, ám eltartott egy darabig, amíg végleg megszabadult korábbi szerződésének kötelezettségeitől. A Mókás arcban (1957) ismét Fred Astaire-t rendezhette, akinek partnere az új csillag, Audrey Hepburn volt. Audrey-nek nem volt erőssége a musical, de nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy Astaire-rel forgasson, és ezt nem is bánta meg. A Cary Grant és Ingrid Bergman főszereplésével forgatott vígjáték, az Indiszkrét (1958) bebizonyította, hogy Donen a zenés filmek világán túl is megállja a helyét. Elegáns, szellemes és ötletes rendezésének köszönhetően a szakma olyan nagyságaival állították párhuzamba, mint Ernst Lubitsch és George Cukor. A szintén 1958-ban bemutatott Átkozott jenkik mérsékelt sikerét követően Stanley hosszú évekre szakított a musicalekkel. A hatvanas években az Egyesült Királyságban élt és alkotott. Élvezte, hogy megszabadult a hollywoodi stúdiórendszer kötöttségeitől, és szabadabb légkörben dolgozhatott. Egyes vélemények szerint munkássága nagy hatást gyakorolt az akkortájt kibontakozó brit filmes új hullám, a free cinema alkotóira.
A hatvanas évek Donen-filmjei közül a magyar közönség hármat ismerhet a legjobban, ámbár egyiket sem moziban láthattuk, hanem a televízióban. Az Amerikai fogócska (első magyar címén: Nem az vagyok, aki vagyok, 1963) a lelkes kritikusok szerint „a legjobb Hitchcock-film, amelyet nem Hitchcock rendezett”. A főszerepeket Cary Grant, Audrey Hepburn, Walter Matthau és James Coburn alakította. A Hepburn által játszott főhősnő nemcsak özvegyen marad, hanem még azzal is szembe kell néznie, hogy férje közönséges csirkefogó volt, aki 250 ezer dollárt tulajdonított el az amerikai kormánytól. Rövidesen feltűnnek a férj bűntársai, akik úgy gondolják, az eltűnt pénz csakis a hősnőnél lehet, kinek élete ettől kezdve egy percig sincs biztonságban, és fogalma sincs, kiben bízhat meg. Vagy lehetséges, hogy ő sem az, akinek mutatja magát? Az Amerikai fogócska lett Donen karrierjének kereskedelmileg legsikeresebb filmje, nem meglepő tehát, hogy az Arabeszk (1966) című alkotásával folytatni próbálta ezt a hitchcocki krimivígjáték stílust. És jól tette, mert a Gregory Peck és Sophia Loren főszereplésével készült filmet szintén jól fogadták a nézők és a kritikusok. Éles stílusváltást jelentett a Ketten az úton (1967) című road-movie, melyet Audrey Hepburn és Albert Finney alakítása sem mentett meg a bukástól. Ma már sok filmtörténész úgy gondolja, Donen egyik alulértékelt alkotásáról van szó, amely egyben legszemélyesebb műve is, és a nemlineáris történetvezetés egyik korai klasszikusa. A maga korában nem fogadta egyöntetű lelkesedés a zenei betétekkel dúsított Lépcsőházat (1969) sem, amely akár a Furcsa pár homoszexuális variációjának is felfogható, főszereplők: Richard Burton és Rex Harrison.
1970-ben Donen visszatért Hollywoodba, ahol elsőként egy musicalt rendezett, A kis herceget Saint-Exupéry klasszikus meséjéből. Az egyik mellékszerepet a műfaj új ásza, Bob Fosse játszotta, aki maga koreografálta a táncjeleneteit. Egyes visszaemlékezések szerint Donen önkényesen és igen szerencsétlenül nyúlt a zenei betétekhez, pedig ebben a műfajban elismert szaktekintélynek számított. A végeredmény annyira rossz lett, hogy a filmet csak 1974-ben mutatták be, és amint várható volt, megbukott. Nem lett különösebben sikeres következő három filmje sem, melyek a magyar mozikba is eljutottak. A Lucky Lady (1976) az amerikai szesztilalom idején játszódó, gengszterfilmes elemekkel dúsított romantikus szerelmiháromszög-történet volt Liza Minnelli, Gene Hackman és Burt Reynolds főszereplésével. A papa mozija (1978) két önálló történetből áll: az elsőben egy fiatal joghallgató (Harry Hamlin) bokszolónak áll, hogy így szerezzen pénzt húga szemműtétjére, a másodikban a gazdag bártulajdonos (George C. Scott) halála előtt még egy utolsó nagy show-t szeretne összehozni. (Nem, ez nem a Mindhalálig zene szüzséje, azt egy évvel később forgatta le Bob Fosse.) Csúfos bukás volt a mindössze háromszereplős Hármas számú űrbázis (1980) című sci-fi, amelyhez Donen nem is akarta a nevét adni, mert csupán kényszerű beugrásként ült a rendezői székbe. A forgatás idején már hatvanhárom esztendős Kirk Douglas meztelen szexjelenetei a bő harminc évvel fiatalabb Farrah Fawcett-tel meglehetősen kínosak voltak, és a harmadik szereplő, Harvey Keitel sem az itt nyújtott alakítására lehet a legbüszkébb. Szóba került, hogy Donen rendezi A holtsáv című Stephen King-regény filmváltozatát, a projektet azonban végül David Cronenberg valósította meg. Donen 1984-ben rendezett utoljára a mozik számára, mégpedig a Riói románcot. Kevésbé köztudott, hogy egy epizódot forgatott A simlis és a szende című népszerű tévésorozathoz, és az ő nevéhez fűződik Lionel Richie slágere, a Dancing on the Ceiling videoklipje is. Időről időre felmerült annak lehetősége, hogy újra filmet forgat, ám tervei sajnos nem realizálódtak. Ő Hollywood aranykorának egyetlen, még élő rendezője, öt házasságából három gyermek született. Valaha jegyese volt Judy Holliday és Elizabeth Taylor is, ezekből a kapcsolataiból viszont nem lett házasság. 1999 óta él együtt Elaine May forgatókönyvíró-rendező-színésznővel, és bár saját szavai szerint már legalább 172-szer megkérte a kezét, de mindmáig nem házasodtak össze.
A szereposztás
Az eredeti elképzelések szerint az Ének az esőben egy 1928-ban bemutatott vígjáték, az Excess Baggage című némafilm remake-je lett volna. Az első körben a betétdalokat választották ki, ami igen megnehezítette a forgatókönyvírók, Adolph Green és Betty Comden dolgát, mert olyan cselekményt kellett kitalálniuk, amelybe beleillettek a kiszemelt zeneszámok. Green és Comden a munka idejére beköltözött egy hollywoodi villába, amely korábban egy olyan némafilmsztáré volt, akinek karrierjét a hangosfilm tette tönkre. Állítólag innen eredt az ötlet, hogy az új film cselekményét a hangosfilm megjelenésének időszakára datálják. Don Lockwood eljátszására már akkor felmerült Howard Keel neve, amikor még nem dőlt el véglegesen, hogy a remake egy musical lesz. Miután ez tisztázódott, új főszereplő után kellett nézni, mivel a westernekben megismert Keel tökéletesen alkalmatlan volt egy zenés-táncos szerepre. Ekkor került képbe Fred Astaire legnagyobb riválisa, Gene Kelly, aki a látványos táncjelenetek megrendezésében is közreműködött, ezért neve rendezőként is szerepel a stáblistán. Cosmo Brown alakját Hollywood egyik sokoldalú színészéről, a méltatlanul elfeledett Oscar Levantról mintázták, sőt fel is ajánlották neki, hogy játssza el. Nemet mondott, ezért Donald O’Connort szerződtették helyette. Az ő Cosmója pályája elején némafilmeket kísért zongorán, akárcsak az Ének az esőben producere, a dalszövegíró Arthur Freed. Természetesen Freed volt a modellje a filmbeli producernek, a megértő R. F. Simpsonnak is, sőt még kedvenc mondását is halljuk a figurától a Broadway-jelenet előtt: „Nem tudom elképzelni, amíg nem látom a filmvásznon.” Ez az idézet azonban egy humoros önfricska is, hiszen a jelenetben felcsendülő dalokat korábbi mozifilmekből már ismerhette a közönség. Roscoe Dexter filmtörténeti előképe a legendás revürendező, Busby Berkeley volt. Dora Bailey alakját a rettegett hollywoodi pletykakirálynőről, Louella Parsonsról mintázták.
A biztos siker érdekében Kathy Selden megformálására is egy sztárt akartak az alkotók, ezért fontolóra vették például Judy Garland, June Allyson és Jane Powell szerepeltetését: valamennyiüket túlkorosnak találták. Meghallgattak egy pályakezdőt is, és mivel Debbie Reynolds próbafelvétele meggyőző lett, aláírhatta a szerződést. Adolph Green és Betty Comden jó barátja volt Judy Hollidaynek, éppen ezért kicsit furcsa, hogy épp a nem túl rokonszenves Lina Lamontot mintázták róla. Úgy gondolták, a figurát Hollidaynek kéne eljátszania, ám a színésznő hatalmas sikert aratott a Tegnap született (1950) című filmmel, és ezek után fel sem mertek ajánlani neki egy epizódszerepet. Judy Garland játszott a Tegnap született színpadi változatában, és beugróját, Jean Hagent ajánlotta Lina szerepére. Nem volt rossz választás, hiszen alakításáért Hagent később jelölték a legjobb női epizódszereplőnek járó Oscar-díjra. Az Ének az esőben mellékszereplői között két olyan színésznőt is találhatunk, akik más zenés-táncos produkciókkal emelkedtek a sztárok közé. A Broadway-epizódban egy Louise Brooksra emlékeztető vampként megjelenő táncosnőt Cyd Charisse alakította, aki 1943 óta filmezett. Táncjelenete annyira tetszett a közönségnek, hogy az MGM a továbbiakban már főszerepeket bízott rá: ő lett például Fred Astaire egyik leghíresebb partnere, aki egyes vélemények szerint jobban illett hozzá, mint Ginger Rogers. Lina intrikus barátnőjét, Zeldát Rita Moreno formálta meg, akit a magyar közönség főleg a West Side Story (1961) című filmből ismerhet. A Bernstein-musicalben nyújtott alakításáért 1962-ben Oscar-díjat vehetett át mint a legjobb női mellékszereplő. A nyolcvanhat éves Moreno a 2018-as Oscar-gálán a média egyik kedvence volt, mert ugyanazt a ruhát viselte, mint 1962-ben. Persze azért az öltözéket kicsit átszabták az új évezred divatjához, szóval ha ezt nem hangoztatják, egy magamfajta férfi sose jött volna rá, hogy a két gönc valójában egy.
A forgatás
Az Ének az esőben forgatása 1951. június 18-án kezdődött, és ugyanazon év november 21-én ért véget. December 16-án néhány kiegészítő felvételre került sor. Az öt hónapos munka minden közreműködőtől nagy erőfeszítéseket követelt, a forgatás nem egyszer az esti órákba nyúlt. A főszereplő Gene Kelly mint koreográfus a táncjelenetek rendezésében is részt vett, partnereitől pedig ugyanazt a profizmust és maximalizmust várta el, mint saját magától. Ez még nem is lett volna baj, az időnkénti nehézségek abból adódtak, hogy Kelly nehéz ember volt, aki elképzeléseit és akaratát többnyire autokrata módszerekkel érvényesítette. Egyes biográfusok szerint lelke mélyén azt gondolta, hogy az általa képviselt – egyébként valóban magas – szintet a többiek nemhogy megugrani, de megközelíteni sem képesek. Állítólag Donent sem ismerte el egyenrangú alkotótársnak, és együttműködésük is részben azért szakadt meg, mert Kelly meg volt győződve arról, hogy sikereiben állandó segítőtársának igazából nem volt jelentősebb szerepe. Többen is úgy gondolják, hogy az Ének az esőben két férfi főszereplője, Don és Cosmo barátsága valójában Kelly és Donen kapcsolatát tükrözi vissza, amelyben Cosmónak mindig csak másodhegedűsi szerep jut. Azt viszont igazságtalanság lenne elhallgatni, hogy Kelly magával szemben is kíméletlenül viselkedett. Amikor például a címadó dalhoz tartozó, immár klasszikussá vált táncjelenetet forgatták, a színésznek épp magas láza volt, mégsem mondta le a forgatást. Nem igazi esőben énekelt, mivel az nem érvényesült volna a filmvásznon. A szakemberek víz és tej keverékéből állították elő a filmbeli esőt, a különleges elegynek köszönhetően azonban a felvétel végére Kelly gyapjúöltönye összement. A forgatás idején nagy meleg és szárazság jellemezte a külső időjárást, kevés volt a víz, emiatt a jelenethez szinte az összes vizet el kellett használni a stúdió saját víztartályából. A maximalista színész a legapróbb részletekre is odafigyelt. Például nem tetszett neki, ahogyan a cipője kopogott az esős aszfalton, ezért ennek hangját újra felvette három koreográfusasszisztense, Jeanne Coyne, Carol Haney és Gwen Verdon közreműködésével. A hölgyek bokáig álltak egy vízzel teli „dob”-ban, és a táncjelenet lépéseinek megfelelően kopogtak a cipőjükkel a vízben. Bár egyikőjük neve sem került fel a stáblistára, érdemes megjegyezni, hogy Kelly tisztában volt igazi tehetségükkel, hiszen ő például Carol Haney-t ajánlotta Kathy Selden szerepére, de a producerek Debbie Reynoldsot választották. Jeanne Coyne 1948-ban hozzáment Stanley Donenhez, akitől három év múlva elvált. 1960-tól 1973-ban bekövetkezett haláláig Gene Kelly felesége volt.
Debbie Reynolds tizenkilenc éves pályakezdő volt, amikor megkapta a női főszerepet. Évekkel később azt nyilatkozta, hogy életében két, valóban nehéz dolog volt: az egyik a gyerekszülés, a másik pedig az Ének az esőben forgatása. Debbie akkor még a szüleinél lakott, és mindennap hajnali négykor kelt, hogy időben megérkezzen busszal a forgatásra, és ehhez kétszer is át kellett szállnia. Amikor lekéste az esti járatot, nem tudott mást tenni, mint a díszletek között aludni. Sokkal nehezebb volt azonban elviselnie Gene Kelly maximalizmusát, mert a sztár rendszeresen kritizálta Debbie tánctudását. Kelly egyik szigorú kritikáját annyira a szívére vette, hogy elbújt egy zongora alá, hogy kisírja magát. Ott talált rá a látogatóba érkező Fred Astaire, aki lovagiasan felajánlotta, hogy segít neki a soron következő tánc betanulásában. A Good Morning felvétele után Debbie-t az öltözőjébe kellett vinni, mert a megerőltető táncszám következtében néhány véredény elpattant a lábában. Kelly ennek ellenére úgy döntött, hogy Reynolds lábainak hangját újra fel kell venni ehhez a jelenethez. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy igazságtalan volt a színésznővel, hiszen mint ahogy fentebb írtam, a saját lábainak kopogását is újra felvetette másokkal. Kelly később elismerte, hogy valóban nem viselkedett türelmesen és szívélyesen Debbie-vel, sőt csodálkozott is, hogy a színésznő a kínos incidensek ellenére is hajlandó volt szóba állni vele. A film utolsó jelenetében, amikor Lockwood, Cosmo és Simpson leleplezik a közönség előtt, hogy nem Lina, hanem Kathy énekelt, a lány el akar futni kedvese elől, de a férfi szavaira – „Ő a film igazi csillaga” – megtorpan, és könnyes szemekkel Don felé fordul. Reynoldsnak nem ment a spontán sírás, ezért a jelenet előtt hagymával dörzsölte a szemeit, hogy valódi könnyei legyenek. Ironikus filmtörténeti érdekesség, hogy a cselekmény szerint Kathy énekel Lina helyett, pedig a valóságban nem ez volt a helyzet: Reynolds dalait a filmben Betty Noyes énekelte, ámbár a Linát játszó Jean Hagennek is szép énekhangja volt a valóságban. (Egyes források úgy tudják, néhány prózai jelenetben Jean szinkronizálta Debbie-t.) A You Are My Lucky Star című betétdalt viszont valóban Reynolds énekével vették fel, ám a hivatalos változatból kihagyták. Ez a kihagyott jelenet a jubileumi DVD egyik extrája: a dalt Kathy egy Dont ábrázoló óriásplakát előtt énekli el.
Állítólag a Cosmo Brownt játszó Donald O’Connor számára sem jelentett felhőtlen élményt a Kellyvel való közös munka, ámbár 1998-ban így nyilatkozott erről: „Nem könnyű együtt dolgozni egy zsenivel, de Gene nagyon türelmes volt velem.” Ennek ellenére O’Connor rettegett attól, hogy elront valamit, és híres kollégája ordítozni fog vele emiatt. Cosmo Brownnak csupán egyetlen szólószáma van a filmben, a Make ’Em Laugh. Eredetileg nem ezt énekelte volna, hanem a The Wedding of the Painted Doll című dalt. Az alkotók azonban tudtak arról, hogy O’Connor számos mulatságos trükköt ismer kabarés múltjából, ezért inkább a Make ’Em Laugh című dalt adták neki, hogy ezeket a szórakoztató gegeket hatásosan elő tudja adni. Az egyik trükk az volt, hogy O’Connor felfut a falra, és egy bukfenccel ér ismét földet. A Make ’Em Laugh felvétele több napig tartott, és fizikailag annyira igénybe vette a színészt, hogy a stressz miatt állítólag napi négy doboz cigarettát szívott el, sőt néhány napra kimerültség miatt kórházba került. Miután újra munkába állt, közölték vele, hogy valamilyen technikai malőr miatt a felvétel nem sikerült, és meg kell ismételni. O’Connor zokszó nélkül ismételt. A csak neki szánt The Wedding of the Painted Doll bekerült abba az egyvelegbe, amely a Beautiful Girl előtt látható. Ennek az egyvelegnek a része az I Got a Feelin’ You’re Foolin' című dal is, amelyet a Zeldát játszó Rita Moreno énekelt volna. Más források úgy tudják, a Make Hay While the Sun Shines című dalt szánták neki, ám a művésznő szerepét végül jelentősen megrövidítették, jeleneteinek többségét kivágták. A dalokat illetően voltak egyéb változtatások is. A Singin’ in the Raint például egy kezdeti elképzelés szerint a három főszereplő közösen énekelte volna, amikor távoznak a Párbajok lovagja nevetésbe fulladt előpremierjéről. (Az Ének az esőben főcíme alatt ebből a kihagyott jelenetből látható egy rövid részlet.) A forgatókönyv egyik korai változata még nem tartalmazta a You Were Meant for Me című dalt. Amikor kiválasztották a filmhez, úgy tervezték, hogy ez lesz az a szerelmes dal, melyet Don akkor kezd el énekelni, amikor Kathy után szalad a producer partyjáról, és az ének Lockwood házánál ért volna véget. A felvett jelenetet végül nem használták fel, és az az évek folyamán elveszett. Maga a dal mindazonáltal mégis elhangzik a filmben, abban a jelenetben, amikor Don a stúdióban szerelmet vall Kathynek, miután bekapcsolta a fényeket. Az egyik táncjelenetben a maffiózó nőjét alakító Cyd Charisse szipkából fújja a füstöt. Mivel soha életében nem dohányzott, rosszul lett a füsttől. Az eredeti befejezés szerint az Ének az esőben Lina új filmje, a The Jungle Princess bemutatójával ért volna véget: a címszerepben a kellemetlen hangú színésznő beszéd helyett csupán morog, a happy end jegyében pedig feleségül megy Cosmóhoz. Ezt az elképzelést kellő megfontolás után elvetették. Az Ének az esőben gyártási költsége 665 ezer dollárral lépte túl az előirányzott keretet, és ebből 157 ezer dollár csak a jelmezekre ment el. Az MGM-nek azonban nem lehetett oka panaszra, mivel az első körben 7,7 millió dollár volt a bevétel, másrészt a jelmezek egy részét később a Deep in My Heart (1954) című filmhez is fel tudták használni.
A betétdalok
Az Ének az esőben betétdalai kettő kivételével korábbi filmekből származnak, beleértve magát a címadó slágert is. A két vadonatúj szerzemény közül az egyiket plágiumgyanúsnak tartják. Mindegyik dal szövegírója Arthur Freed, zeneszerzője Nacio Herb Brown, a kivételeket külön jelzem. A szögletes zárójelben az Ének az esőben azon szereplőinek neve olvasható, akik az adott dalt éneklik a filmben. Mint arról fentebb szó volt, filmtörténeti források szerint Debbie Reynolds helyett Betty Noyes énekelt, ám a filmzenealbumon csupán a Would You? című dal esetében tüntették fel Reynolds helyett Noyes nevét.
* Singin’ in the Rain [előadja: Gene Kelly]
A dal pontos keletkezési dátuma nem tisztázott. A szerzők szerint 1927-ben írták, és ami biztos, hogy kétszer is elhangzott a két évvel később bemutatott Hollywood Revue of 1929 című filmben: először Cliff Edwards és a The Brox Sisters előadásában, a fináléban pedig valamennyi szereplő énekelte. Rögvest sláger lett belőle, 1930-ban például nem kevesebb, mint hat filmhez használták fel. Igazi klasszikussá mégis az 1952-es film tette, és nemcsak a címválasztással, hanem Gene Kelly fergeteges táncjelenetével is. A dal felhasználásának legszélsőségesebb példája Stanley Kubrick Mechanikus narancs (1971) című filmjében látható: a Malcolm McDowell játszotta főszereplő, Alex a Singin’ in the Raint dúdolgatja, miközben bandájának tagjaival brutálisan összever egy írót, és megerőszakolja annak feleségét. A Kubrick-film végefőcíme alatt a sláger Gene Kelly előadásában hangzik el. A Singin’ in the Raint az évek során a könnyűzene számos ismert és kevésbé ismert előadója feldolgozta. Annak idején a Magyar Rádióban is gyakran elhangzott Sheila B. Devotion 1978-as és Taco 1983-as diszkóváltozata. Mint Royale verziója 2005-ben bekerült a brit Top 20-ba, három évvel később egy televíziós tehetségkutató műsornak köszönhetően újra kiadták, és ekkor már a lista élére került.
* Fit as a Fiddle (And Ready for Love) (Arthur Freed – Al Hoffman – Al Goodhart) [előadja: Gene Kelly és Donald O’Connor]
A dal 1932-ben jelent meg először Fred Waring együttese, a Waring's Pennsylvanians előadásában. A zenekar 1918-ban alakult a Penn State Egyetemen, tagjai Fred és Tom Waring, illetve két barátjuk, Freddy Buck és Poley McClintock. Karrierjük évtizedekig töretlen volt, az Egyesült Államokban elsőként kaptak önálló tévéműsort. A Fit as a Fiddle a mozivásznon elsőként a College Coach című 1933-as filmben hangzott el. William A. Wellman alkotása nem musical, hanem egy focisták között játszódó dráma, melyben az akkor még ismeretlen John Wayne is feltűnik egy cameoszerepben.
* Temptation
A szerzemény 1933-ban született, és még abban az évben elhangzott Bing Crosby előadásában a Modern Hamupipőke (Going Hollywood) című filmben. Ezt követően Crosby lemezfelvételt készített a dalból, kísérőegyüttese Lenny Hayton zenekara volt. A kislemez tizenkét hétig szerepelt a slágerlistán, ahol a harmadik helyig jutott. Crosby 1945-ben és 1954-ben is lemezre énekelte a dalt, amelyet olyan sztárok is műsorukra tűztek az évek folyamán, mint Mario Lanza, Andy Williams, az Everly Brothers, Johnny Cash és June Carter. Az Ének az esőben zeneanyagában egy instrumentális változat kapott helyet.
* All I Do Is Dream of You [előadja: Debbie Reynolds és a kórus]
A dal 1934-ben íródott, és még abban az évben el is hangzott a Joan Crawford főszereplésével készült Sadie McKee című romantikus drámában: először a főcím alatt instrumentális formában szólalt meg, majd három alkalommal a férfi főszereplő, Gene Raymond előadásában. Az első lemezfelvétel Dick Robertson nevéhez fűződik, akit az Angelo Ferdinando's Hotel állandó együttese, a Great Northern Orchestra kísért. Még abban az évben többen is lemezre vették a dalt: a legnépszerűbbnek Jan Garber verziója bizonyult, amely tizennégy hetet töltött a toplistán, ahol az első helyet is elérte. Később olyan sztároktól is elhangzott, mint például Judy Garland, Patti Page, Pat Boone, Bing Crosby, Dean Martin, Louis Prima, Doris Day, Perry Como, Cliff Richard, Sarah Vaughn és Ella Fitzgerald. Az Ének az esőben forgatásáról szóló anekdoták szerint Debbie Reynolds helyett Betty Noyce énekelt a filmben, viszont a következő évben a The Affairs of Dobie Gillis (1953) című alkotásban állítólag már maga Debbie énekelte a dalt Bobby Vannal duettben.
* Make ’Em Laugh [előadja: Donald O’Connor]
Ezt egy eredeti dalnak tartják, noha erősen emlékeztet Cole Porter Be a Clown című szerzeményére. A szerzők állítása szerint Porter engedélyezte a felhasználást. A Make ’Em Laugh legelején Cosmo Brown ironikusan azt énekli, hogy „ridi pagliaccio” (Kacagj, bajazzo!), ami Leoncavallo Bajazzók című operájára utal. A későbbi feldolgozások közül a legemlékezetesebb Tim Curry, Kathy Najimy és Mara Wilson közös produkciója, amely a 67. Oscar-gálán hangzott el 1995-ben, a nyitány részeként.
* Beautiful Girl Montage
Ez valójában egy négy dalból álló egyveleg. Az első, az I Got a Feelin’ You’re Foolin' az 1935-ben bemutatott Broadway Melody of 1936 című filmből származik, ahol a két főszereplő, June Knight és Robert Taylor adta elő a kórus kíséretében. A The Wedding of the Painted Dollt az 1929-es The Broadway Melodyból emelték át, ahol James Burrows énekelte, de ő maga nem volt látható. A Should I? először a Lord Byron of Broadway című 1930-as filmben hangzott el, rögtön háromszor: először Charles Kaley-től egy éjszakai klubban, aztán Ethelind Terrytől egy lemezstúdióban, és a végefőcím alatt is ez a dallam hallható. A negyedik dal, a Beautiful Girl a Színpadi mama című 1933-as filmből származik, ahol Sam Ash és a kórus énekelte, az instrumentális változat a film visszatérő zenei témája volt. Még ugyanabban az évben a Temptationhöz hasonlóan a Modern Hamupipőke című filmben is elhangzott, ott Bing Crosby énekelte.
* You Were Meant for Me [előadja: Gene Kelly]
Ez az 1929-ben írt dal Arthur Freed és Nacio Herb Brown egyik legnépszerűbb szerzeménye. Elsőként a The Broadway Melody (1929) című filmben hangzott el: a férfi főszereplő, Charles King énekelte partnernőjének, a Queenie-t alakító Anita Page-nek. A dal oly nagy sikert aratott, hogy még két 1929-es filmhez is felhasználták. Az Ének az esőben előtt összesen öt film soundtrackjében kapott helyet. A Vágyaim netovábbja című 1998-as filmben Sting előadásában hallhattuk.
* You Are My Lucky Star [előadja: Gene Kelly és Debbie Reynolds]
A Broadway Melody of 1936 legnagyobb slágere volt, mely többször is elhangzott a filmben, elsőként mindjárt a főcím alatt. Utána Frances Langford és a kórus énekelte, majd Eleanor Powell és a kórus előadásában hallhatták a nézők. Powellt azonban csak láthatták, mert helyette Marjorie Lane énekelt. Negyedszerre Roger Edens és Eleanor Powell közös jelenetében csendült fel a dal, utoljára pedig Robert Taylor és a kórus adta elő.
* Moses Supposes (Roger Edens – Betty Comden & Adolph Green) [előadja: Gene Kelly és Donald O’Connor]
Az Ének az esőben másik olyan betétdala, amely kifejezetten ehhez a filmhez íródott. Alapjául a Moses supposes his toeses are roses című angol nyelvtörő mondóka 1944-es szövegváltozata szolgált: „Moses supposes his toeses are roses, / but Moses supposes erroneously. / For Moses he knowses his toeses aren't roses / as Moses supposes his toeses to be.”
* Good Morning [előadja: Gene Kelly, Debbie Reynolds és Donald O’Connor]
Az 1939-ben bemutatott Nem gyerekjáték (Babes in Arms) című filmből származik, amelyben Judy Garland és Mickey Rooney énekelte, de előadta a tánckar is, illetve ez a zene szólt a végefőcím közben is.
* Would You? [előadja: Debbie Reynolds]
Eredetileg a San Francisco című 1936-os filmhez íródott, amelyben Jeanette MacDonald énekelte.
* Broadway Melody Ballet
Ez egy két dalból álló egyveleg. Az első, a The Broadway Melody az azonos című 1929-es filmből származik, amelyben többször is elhangzik, így például Charles King, Anita Page, Bessie Love és a tánckar előadásában. A második, a Broadway Rhythm az 1935-ben bemutatott Broadway Melody of 1936 (1935) című filmből származik, amelyben többször is előadták. A vokális változatban Frances Langford énekelt.
Bakik
A következő lista az Ének az esőben néhány feltűnő bakiját tartalmazza.
* Don egyik kaszkadőrmutatványa, hogy bemegy egy házba, ami rövidesen felrobban. A jelenet elején azt látjuk, hogy a ház körüli fákat fújja a szél, ám még a robbanás bekövetkezése előtt a fák lombjának mozgása hirtelen megszűnik.
* Amikor Don beugrik Kathy kocsijába, a lány rendőrért kiált, és a jobb karjával int neki. Rögtön ezután a kocsi megáll a járda mellett, de Kathy ekkor már a bal karjával jelez a rendőrnek.
* Amikor Dont Kathy kocsijában látjuk, a háttérben az 1950-es évekből származó gépkocsimodellek közlekednek, holott a film az 1920-as évek vége felé játszódik.
* Kathy a partyn előugrik a tortából, és a többi táncoslánnyal együtt konfettit kezd szórni a közönségre. Miközben Donnal beszélget, vágásonként feltűnően változik a földön látható konfetti mennyisége.
* Az első hangos jelenet felvételén Lina képtelen arra, hogy a bozótba rejtett mikrofonba beszéljen. Dexter, a rendező és a hangtechnikus egy fülkében tartózkodnak. A hangtechnikus megrázza a fejét, és azt mondja: „A mikrofonba kell beszélnie, mert különben nem tudom felvenni.” Ekkor tisztán látható, hogy a szája nem mozog, miközben beszél.
* Amikor Lockwood a címadó dalt énekli, és a jelenet vége felé megjelenik egy rendőr, Don mindkét kézzel fogja az esernyőjét, míg a következő képkockán az látható, hogy csak az egyikkel. A rendőr egy ovális alakú LAPD-jelvényt visel, melyet 1940-ig nem használtak, a film viszont 1927-ben játszódik.
* A nightclub jelenetben Cyd Charisse átöleli Kellyt, ám testének helyzete egyszer csak minden átmenet nélkül feltűnően megváltozik, ami ügyetlen vágásra utal. A jubileumi DVD-kiadás audiokommentárja szerint egyetlen közreműködő sem tudja, hogy ott néhány képkockányi részt miért vágtak ki a filmből. Az IMDb-n az a magyarázat olvasható, hogy Charisse táncjelenetének felvételét félbe kellett szakítani, miután felfedezték, hogy a színésznő szeméremszőrzete tisztán kirajzolódik a kosztüm alatt. Nem elképzelhetetlen, hogy az ominózus képkockák esetleg ezért hiányoznak ebből a jelenetből. Bár Charisse mozgása a vágás miatt nem folyamatos, a kísérőzenében még sincs megakadás.
* Ugyanaz a premierközönség látható a történet elején a muskétásfilm vetítésén, mint a végén a Táncoló gavallér bemutatóján.
* Amikor a film végén Lina bejelenti, hogy az Ének az esőbent fogja elénekelni, a karmester megkérdezi, hogy milyen hangnemben. A függöny mögül Kathy azt súgja, hogy „Asz-dúr”-ban. Ezt Lina hangosan megismétli, a karmester pedig kiadja az utasítást, hogy „Ének az esőben »Asz-dúr«-ban”, a zenekar viszont „E-dúr”-ban kezdi el játszani a dallamot.
* A filmben megjelenő újságfőcímek egyike a Varietyé, sőt Cosmo utalást is tesz a lapra. Az Ének az esőben 1927-ben játszódik, míg a Variety első száma 1933-ban jelent meg.
A színpadi musical
Az Ének az esőben színpadi változatát bő harminc évvel a filmpremier után, 1983-ban mutatták be, elsőként a londoni Palladiumban. A kiindulási alapot Adolph Green és Betty Comden forgatókönyve jelentette. A darab szintén Arthur Freed és Nacio Herb Brown szerzeményeire épül, de ezeket más szerzők – Roger Edens, Dorothy Fields és Jimmy McHugh, George és Ira Gershwin, Johnny Mercer és Richard Whiting, valamint Cole Porter – egyes dalaival is kiegészítették. Az előadást Tommy Steele rendezte. Ő játszotta Dont, Roy Castle volt Cosmo, Danielle Carson alakította Kathyt, Sarah Payne pedig Linát és Juliát. A darab 1985 szeptemberéig volt műsoron, közben Sarah Payne-t a legjobb musicalszínésznőnek járó Laurence Olivier-díjra jelölték. Az Ének az esőben Broadway-bemutatójára 1985. július 2-án került sor, az utolsó előadást 1986. május 18-án tartották. A nem egész egy év alatt 367-szer játszották a musicalt, melynek koreográfiáját Twyla Tharp készítette. A zeneanyagot jelentősen átdolgozták: vannak olyan dalok, melyek a filmben és a londoni előadáson elhangzottak, a Broadwayn viszont nem, mint például az All I Do Is Dream of You és a You Were Meant for Me. A szereposztás: Don Correia (Don), Mary D'Arcy (Kathy), Peter Slutsker (Cosmo) és Faye Grant (Lina). Érdekes, hogy a Broadwayn jelen sorok írásáig nem újították fel a színpadi musicalt – ámbár 2015 végén szóba került ez a terv –, Nagy-Britanniában azonban többször is elővették: 2000-ben, 2004-ben és 2012-ben Londonban tűzték műsorra, 1994-ben és 2013-ban pedig egy országos turné keretében más brit városokban is színre került. A 2015-ös párizsi bemutatót Robert Carsen rendezte, koreográfus: Stephen Mear. Állítólag ez az előadás volt a leghűségesebb a filmváltozathoz.
Ahogy az a Kabaré esetében is történt, az Ének az esőben színpadi változatát is elsőként a budapesti Ódry Színpadon láthatta a hazai közönség 1985. december 20-án. A szövegkönyvet Kállai István, Kalmár Péter és Márton Gábor, a dalszövegeket Bradányi Iván fordította. Kivétel a Kísértés (Temptation), amely G. Dénes György szövegével hangzott el. A végzős operettosztály vizsgaelőadását Versényi Ida rendezte, a fontosabb szerepeket kettőzve játszották. Dont Laklóth Aladár és Kulcsár Lajos, Kathyt Vásári Mónika és Détár Enikő, Cosmót Gajdos József és Kozári Ferenc, Linát Magyar Éva és Farkasinszky Edit alakította. 1989. március 24-én a Fővárosi Operettszínház tűzte műsorra a darabot. A Színházi Adattár szerint a szöveget Bátki Mihály, a verseket G. Dénes György fordította. Az előadást vendégként rendezte Kalmár Péter. A fontosabb szerepekben nemcsak kettős, hanem hármas, sőt négyes szereposztás is volt. Dont Németh József, Gergely Róbert és Kriszt László, Cosmót Szolnoki Tibor, Gajdos József és Bozsó József, Kathyt Vásári Mónika, Nárai Erika, Simonyi Krisztina és Szilágyi Olga, Linát pedig Kovács Zsuzsa játszotta. Vidéken először a veszprémi közönség tekinthette meg a musicalt 2011. május 7-étől, Vándorfi László rendezésében. Fordítóként Bárány Ferenc nevét tüntették fel. A főszereplők: Zayzon Csaba (Don), Egyed Brigitta (Cosmo), Stefancsik Annamária (Kathy) és Kovács Ágnes Magdolna (Lina). 2016. augusztus 12-én ismét a Budapesti Operettszínház vette elő a darabot, Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd fordításában, Harangozó Gyula rendezésében. Dont Gömöri András Máté, Cosmót Kerényi Miklós Máté, Kathyt Dancs Annamari, Linát Szinetár Dóra alakította. 2017. február 17-én a szereposztás újabb belépőkkel bővült. Dancs Annamarit Jenes Kitti és Borbás Barbara váltotta fel Kathy szerepében, Gömöri mellé beszállt Peller Károly és Adorjáni Bálint, Kerényi Miklós Máté cserepartnere Serbán Attila lett, Szinetár Dóráé pedig Kisfaludy Zsófia. A darab jelen sorok írásakor is szerepel az Operettszínház műsorán, a megosztott szereposztás annyiban változott, hogy Szinetár Dóra helyett Kékkovács Mara játssza Lina szerepét Kisfaludy Zsófiával felváltva.
Így látták ők
„Ahhoz képest, hogy revüfilmről van szó, tehát igazi témája a tánc és ének, ügyes a kerettörténet: egy színész sorsa a hangosfilm születésének idején, természetesen sok szerelemmel, féltékenykedéssel, valamint egy kitűnő baráttal, a táncos-komikus Donald O’Connorral, aki groteszk táncban még Kellyt is lefőzi. A zenére körülbelül ugyanaz jellemző, mint a képekre: jó számok és szirupos melódiák váltják egymást. A kosztümök és díszletek néha elviselhetetlenül giccsesek. Ezzel szemben jól szórakoztatnak a szatirikus, szellemes epizódok, a kitűnő, pergő tánckompozíciók. A mérleg két serpenyője körülbelül egyforma súlyú, ízlés dolga, ki melyiket tartja fontosabbnak.”
(V. A.: „Ének az esőben”. In: Magyar Nemzet, 1964. július 16., 4. o.)
„Az amerikai revüfilmek szinte azonos receptre készült példányainak sorából nemcsak a tehetséges táncos-komikus, Gene Kelly alakítása emeli ki az Ének az esőben című most bemutatott színes filmalkotást, hanem az a szellemesen csipkelődő szatirikus hangnem is, amellyel a film saját műfaját kezeli. Különösen a bevezető képekre illik ez a megállapítás: a hollywoodi sztárkultusz mulatságos karikatúrája a szerzők kíméletlen gúnyolódó hajlamáról tanúskodik. […] Gene Kelly és Donald O’Connor szerepük szerint tökéletesen kiélhetik táncos-komikusi hajlamaikat, s ehhez az ötletes zene is hozzájárul. Gene Kelly szellemessége a rendezésben is megnyilvánult, Stanley Donennel együtt szokatlanul pergő ritmust vezényeltek filmjüknek.”
(Hary Márta: „Ének az esőben”. In: Népszava, 1964. július 16., 2. o.)
„Az Ének az esőben egy sláger, amit Gene Kelly, a táncos-színész énekel és lejt el a film második felében, amikor szerelmi boldogságában nem tudja magában tartani örömét, becsukja esernyőjét, és a zuhogó esőben önfeledten kiabálja bele az alvó esti városba kirobbanó örömét. Tocsogó pocsolyákban bukdácsol itt Kelly, gyermekesen paskol a vízben, a nagyobb tócsákban trappol, fröcsköli maga körül a vizet, és egy esőlevezető csatorna sugarát csorgatja magára. Énekel közben és táncol, de ez a tánc nem koreográfiai művelet, nem táncos produkció, hanem valóban a lebegő öröm kifejezése. Nem stilizált mozgás, hanem értelmet és látványt nyert belső állapot, egy rajongó pillanat meghosszabbítása. Ez jellemzi az egész revüfilmet, amelyet a modem táncművészet kedvelői külön élvezettel fognak megnézni. Nem táncszámok füzére ez a film, nem lazán összetákolt kötőszöveg tartja egybe a divertissement-okat. A tánc itt realitást kap. Értelmet. Természetes közegébe kerül a kissé elrajzolt díszlet- és a stilizált természetkörnyezetekben.”
(M.: „Ének az esőben”. In: Népszabadság, 1964. július 17., 9. o.)
„Amire a táncok és a filmgyári miliő mellett még szívesen emlékszünk, az a film elejének jól eltalált, kedvesen szatirikus hangvétele. Tele az utca. Az emberek lelkesen ünneplik a bemutatóra érkező csillagokat. Így Don Lockwoodot is, aki a rádióriporter kérésére röviden ismerteti az életét. Mondja a publikumnak szánt, jól begyakorolt mondatokat előkelő születésről, rangos iskolákról, korán megnyilvánuló kulturális érdeklődésről, s közben látjuk a mindezzel ellentétes valóságot, ahogy emlékeiben megjelenik, a nyomort, a kocsmát, az olcsó szórakozást. Olyan igényeket ébreszt ez a képsor, amiket a film a továbbiakban nem tud és nem is akar kielégíteni, hisz a sok zenére, sok táncra és az ezekhez szükséges átmenetekre kell koncentrálnia. Így a szatirikus párhuzam legfeljebb annak bizonysága, hogy Gene Kelly érti ezt a fajta ábrázolást is.”
(Kürti László: „Ének az esőben”. In: Film, Színház, Muzsika, 1964/29., 14–15. o.)
Ének az esőben (Singin’ in the Rain, 1952) – amerikai musical. Forgatókönyv: Adolph Green és Betty Comden. Operatőr: Harold Rosson. Zene: Lennie Hayton és Arthur Freed. Díszlet: Jacques Mapes, Edwin B. Willis és Harry McAfee. Jelmez: Walter Plunkett. Vágó: Adrienne Fazan. Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly. Főszereplők: Gene Kelly (Don Lockwood), Donald O’Connor (Cosmo Brown), Debbie Reynolds (Kathy Selden), Jean Hagen (Lina Lamont), Millard Mitchell (R. F. Simpson), Cyd Charisse (táncosnő), Douglas Fowley (Roscoe Dexter), Rita Moreno (Zelda Zanders), Madge Blake (Dora Bailey). Amerikai premier: 1952. március 27. Magyarországi premier: 1964. július 16.
[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban megjelent filmismertetőm átdolgozott és kibővített változata.]
ZENÉLŐ FILMKOCKÁK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.