SOKKOS KEZELÉS

A francia Alain Jessua 1973-ban bemutatott alkotása, a Sokkos kezelés az ún. paranoia-filmek egyik korai európai darabja. A történet hősnője, Hélène Masson egy fiatalító kúrán vesz részt egy csodaszép tengerparti klinikán, ahol szerelmi viszonyba kerül a jóképű főorvossal. A békés regenerálódást kisebb-nagyobb incidensek zavarják meg, és Hélène-ben egyre erősödik a gyanú, hogy a klinika által alkalmazott kezeléssel valami nagyon nincs rendben. Bár a történet bűnügyi vonatkozásai sem érdektelenek, Jessua valójában a társadalombírálatra helyezte a hangsúlyt, annak érzékeltetésére, hogy szerinte miként is működik a jóléti társadalom. A két főszerepet Alain Delon és Annie Girardot alakította, akiknek a Rocco és fivérei (1960) után ez volt a második és egyben utolsó közös filmjük. A Sokkos kezelés leghíresebb jelenetében, egy nudista tengeri fürdőzés képsorában mindkét sztár szemből is megmutatja magát ruha nélkül. Ez akkoriban nagy bulvárszenzációnak számított, de végső soron nem vált a film javára, mert elterelte a figyelmet a tényleges mondanivalóról. Jessua opuszát nem játszották a magyar mozik, a MOKÉP csak feliratos videokazettán hozta forgalomba a nyolcvanas évek második felében, Speciális kezelés címmel. A tévécsatornák közül elsőként a Duna Televízió mutatta be, a szinkronizált változat kapta a Sokkos kezelés címet. 2010-ben ugyanezzel a címmel többször is műsorra tűzte a Filmmúzeum. (Az ISZDb adatbázisa kizárólag a Filmmúzeum által megrendelt szinkronos változatról tud.)

A cselekmény 

A harmincas évei végén járó üzletasszony, Hélène Masson fiatalító kúrára jelentkezik dr. Devilers klinikáján. A különleges kezelés sikerességét elősegíti a békés, nyugodt környezet, a tökéletes kiszolgálás és a tengerpart közelsége. A klinika egyik páciense Hélène régi barátja, Jérôme is. A férfi lelkesen mesél a kúra előnyeiről és dr. Devilers vonzerejéről, másnap reggel viszont meg sem ismeri Hélène-t, kifejezéstelen arccal megy el mellette, mintha sose látta volna. Az asszony kezelését dr. Bernard kezdi meg, aki először vízkúrát ír elő. Hélène felfigyel arra, hogy a kiszolgáló személyzet javarészt bevándorlókból áll, egy Joao nevű fiatalemberrel vált is néhány szót. Este újra összefut Jérôme-mal, aki elmondja, hogy a klinikán mindenki gazdagnak hiszi őt, és kéri Hélène-t, hogy ezt ne is cáfolja meg mások előtt. Az igazságot azonban a többi vendég is sejtheti, mert némelyikük kétértelmű megjegyzéseket tesz a férfi anyagi helyzetére. Másnap a két barát kibiciklizik a tengerpartra, és Jérôme bevallja, hogy anyagi nehézségei vannak. Hélène hamarosan találkozik magával dr. Devilers-rel is. A jóképű fiatal orvos nem érti, az asszony miért akarja fiatalítani magát, hiszen nem öreg, csak fáradt. Hélène elmondja az indokait, és aláír egy nyilatkozatot, hogy vállalja a kezelést. 

Másnap a páciensek az úszómedence partján heverésznek, amikor az egyik alkalmazott beleszédül a vízbe. Rosszmájúak szerint a fickó részegsége miatt történt a baj, mások úgy gondolják, a klímát nem bírja, hazájában egészen más éghajlathoz szokott. Este megkezdődik Hélène kezelése, az asszony azonban nem emlékszik a részletekre, mert a beadott injekciótól elalszik, és másnap a szobájában ébred fel. Elmegy a többiekkel szaunázni. A meleg levegő a hangulatot is felforrósítja, és a társaság anyaszült meztelenül szalad ki a közeli tengerpartra, hogy lehűtsék felhevült testüket. Dr. Devilers épp arra jár, és elfogadva az invitálást, maga is meztelenre vetkőzve csatlakozik a fürdőzőkhöz. Ezután mindnyájan elmennek ebédelni a kikötő egyik vendéglőjébe. Ezalatt a klinikán Jérôme-ot távozásra szólítják fel, mert kiderül, hogy nincs pénze. Hélène kölcsönt ajánl neki, mire Jérôme bevallja, hogy nem pillanatnyi pénzzavarról van szó, hanem teljesen tönkrement. Figyelmezteti barátnőjét, hogy legyen óvatos a kezeléssel, mert rá lehet szokni, mint a drogra, dr. Devilers-t pedig csak a pénz érdekli. Hélène ilyen állapotban nem akarja magára hagyni Jérôme-ot, és meghívja, töltse az ő szobájában az éjszakát. Másnap reggelre a férfinak nyoma vész. Hélène a recepción érdeklődik utána, amikor megjelenik az egyik nővendég, és magával viszi a tengerpartra. A sziklafal alján, félig a vízben Jérôme holtteste hever. Valószínűleg öngyilkos lett. 

Hélène a tragédia miatt távozni akar, dr. Devilers azonban nem engedi el. Emlékezteti az asszonyt az aláírt nyilatkozatra, hogy aláveti magát a kezelésnek. Véleménye szerint a Jérôme halála miatti megrázkódtatást célszerűbb orvosi felügyelet mellett kihevernie. Hélène-t nem győzik meg az érvek, mindenképpen menni akar. Amikor a kocsiját készíti elő, Joao odamegy hozzá, és arra kéri, vigye el őt is, mert nem érzi jól magát a klinikán. Megbeszélnek egy későbbi találkozót. A fiatalember este megjelenik Hélène szobájában, de nem tud beszélni, hangtalanul összeesik. Pillanatokon belül ott terem két alkalmazott, és elviszik az eszméletlen Joaót. Hélène feldúltan rohan Devilers irodájába, hogy számon kérje a történteket, ám az orvos felpofozza, és dr. Bernard segítségével a kezelőbe vonszolja, hogy injekciót adjanak neki. Az asszony azt hiszi, meg fogják ölni. Amikor később magához tér, újra a szobájában van. Devilers ül az ágya mellett. A doktor megnyugtatja, hogy Joaóval minden rendben: hazaküldték, mert nem bírta az itteni klímát. Már az utódja is megvan, egy Manuel nevű fiatalember. 

Délutáni sétája közben Hélène beoson egy félreeső épületbe, ahol meglesi dr. Bernard-t és dr. Devilers-t, akik mintha éppen boncolnának. Miután észrevétlenül távozott, találkozik Gustave-val, az egyik pácienssel, akivel kezdett összebarátkozni. Arról beszélgetnek, hogy milyen furcsa ez a klinika, és semmit nem tudnak arról, hogy tulajdonképpen miből is áll a kezelésük. Gyanakvása ellenére Hélène a klinikán marad, noha most már dr. Devilers ajánlja fel neki a távozás lehetőségét. Hozzáteszi, hogy az asszony még szabadon dönthet, a többi páciens már nem. Lefekszenek egymással, és Hélène azon viccelődik, vajon ez is a terápia része-e. Másnap együtt heverészik a többiekkel a medence körül, amikor ismét rosszul lesz az egyik alkalmazott. Hélène megjegyzi, hogy szerinte milyen furcsák ezek a rosszullétek és a személyzet sűrű cserélődése. A páciensek nem osztják a véleményét, ők inkább azt furcsállják, hogy folyton gyanakszik, pedig kitűnő kezelésben részesül. Később Hélène találkozik Manuellel. Akárcsak Joao, ez a fiatalember is szeretne elmenni, mert nem érzi jól magát, csak még nem kapta meg a bérét. Az asszony megígéri, hogy ő majd kifizeti. Az estére megbeszélt találkozón Manuel nem jelenik meg. Hélène az alkalmazottak szállásához lopakodik, besurran Manuel szobájába, szólongatja a furcsa helyzetben ülő fiút, de az lefordul a székről. Hélène elrejtőzik, hogy lássa, mi fog történni. Rövidesen belép két fehér köpenyes férfi, akik injekciót adnak a fiúnak. Az egyik férfi megjegyzi, hogy Manuelnek mindössze három-négy órája van hátra. Másnap Hélène hiába meséli el az egyik betegtársának, hogy mit látott, az is csupán arra figyelmezteti, hogy be kéne illeszkednie a közösségbe. 

Dr. Devilers egy rövid repülésre hívja Hélène-t a magángépén, közben különös életfilozófiájáról beszél neki. Újra lefekszenek egymással. Amikor a doktor elalszik, Hélène ellopja a kulcscsomóját, és megnézi a vendégek kartotékjait. A sajátján két nevet lát: Joao és Manuel. Másnap rászánja magát a távozásra, de már késő. A kocsijából hiányzik az akkumulátor, külső hívásait pedig nem kapcsolja a központ. Megjelenik egy ápoló, és injekciót akar adni neki. Az asszony félrelöki, és kerékpáron próbál elmenekülni. Mindenhol az útját állják, betegtársai is köztük vannak, a barátjának hitt Gustave-val együtt. Amikor egy autó az árokba szorítja a biciklit, Hélène gyalogosan menekül tovább. A sziklás tengerparton rátámad egy férfi, aki dulakodás közben lezuhan. Az üldözők közben már kutyákat is rászabadítottak a nőre. Hélène a laboratóriumba menekül, ahová egy másik ajtón dr. Devilers is belép. Az orvos könyörtelenül feltárja az igazságot: a kúra része a vérátömlesztés, amihez a fiatal személyzet rendszeresen eltűnő tagjai jelentik a „nyersanyag”-ot. Szavai bizonyítására megmutatja Manuel maradványait egy kamrában fellógatva, és azt állítja, a laboratórium furcsán bugyogó hengereiben és centrifugáiban épp a fiatalember testét dolgozzák fel. Hélène és Devilers dulakodni kezdenek. Az asszony a keze ügyébe kerülő szikét a doktorba döfi, és szinte önkívületi állapotban nyomja egyre mélyebbre a gyilkos eszközt. Utána telefonál a rendőrségre, hiszen ebből a helyiségből van közvetlen vonal is. A kiérkező rendőrfelügyelő egyetlen szavát sem hiszi el, mert a többi páciens nem erősítette meg Hélène vallomását. Az asszonyt gyilkosság vádjával letartóztatják. A rendőrautóban ülve még látja, hogy egy teherautón újabb bevándorlók érkeznek a klinikára. Közben a felügyelő elmondja, hogy ő maga is kapott már kezelést az intézetben, és reméli, dr. Bernard méltó utódja lesz a néhai dr. Devilers-nek… 

A rendező 

Alain Jessua 1932. január 16-án született Párizsban. Teljes neve: Alain René Sando Jessua. Tizenkilenc éves korában kezdte a pályát, Jacques Becker, Jacques Baratier, Yves Allégret és Max Ophüls asszisztense volt. 1956-ban mutatkozott be önálló alkotóként: tizenhat perces rövidfilmje, a Léon la lune a következő évben Jean Vigo-díjat kapott, mellyel fiatal filmesek tehetségét ismerik el. (Jessua egy közúti balesetért kapott kártérítésből finanszírozta a filmet.) Az opusz egy öreg párizsi csavargó egy napját mutatja be az úgynevezett poétikai realizmus eszközeivel. Jean-Paul Clébert Paris Insolite (1952) című kötete inspirálta Jessuát, maga a címszereplő azonban valós személy volt, igazi neve: Léon Boudeville. Az ígéretes szakmai indulás ellenére nyolc évet kellett várni a következő lehetőségre, viszont a La vie à l'envers (1964) már egy egész estés játékfilm. Főszereplője egy ingatlanügynök (Charles Denner), aki elveszíti a munkáját, és elhatározza, hogy magnóra mondja egész életét. Az 1964-es velencei filmfesztiválon Jessua két díjat is nyert ezzel az alkotásával: a legjobb első filmnek járó díjat és a Pasinetti-díjat. (Ez utóbbit az olasz filmes újságírók szövetsége ítéli oda a verseny legjobb filmjének, legjobb színészének és legjobb színésznőjének.) Jessua legismertebb rendezése a magyar mozikban is bemutatott Játék a gyilkossággal (1967), amely az 1967-es cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyvért járó díjat kapta. A főszereplő házaspár (Jean-Pierre Cassel és Claudine Auger) képregények rajzolásával vált ismertté és sikeressé, ámbár anyagi helyzetük történetünk kezdetén éppen megrendül. Váratlan szerencseként éri őket egyik lelkes rajongójuk, Bob ajánlata. A különc férfi, akiről később kiderül, hogy notórius hazudozó, meghívja a házaspárt svájci villájába. Az asszonyt egyre nagyobb aggodalommal tölti el Bob viselkedése, a férj viszont úgy dönt, róla mintázza következő képregénye főszereplőjét, egy sorozatgyilkost… 

Az öt évvel később forgatott Sokkos kezelés jól futott az európai mozikban, ami részben annak köszönhető, hogy a meztelen tengeri fürdőzés jelenete – amelyben a pácienst alakító Annie Girardot és a doktort megformáló Alain Delon is alaposan szemrevételezhető ruha nélkül – már a forgatás idején felkeltette a média érdeklődését. Az Armaguedonban (1977) Delon megint egy orvost játszott, aki az egyetlen esélyt jelenti egy veszedelmes pszichopata, Louis Carrier (Jean Yanne) elfogására. Az egyszerű segédmunkásból hirtelen gazdag emberré vált Carrier totális pusztulással (armageddon) fenyegeti az országot, és akcióival szemben a bűnüldöző szervek tehetetlenek… Gérard Depardieu, Nicole Calfan, Victor Lanoux és Fanny Ardant neve fémjelzi A kutyák (1979) című drámát, amely az előző két filmhez hasonlóan bűnügyi izgalmakba csomagolva fogalmaz meg éles társadalomkritikát. Egy békés kisvárosban az új körzeti orvos meglepődve figyel fel arra, milyen sok beteg érkezik hozzá kutyaharapások nyomaival. Rövidesen megtudja, hogy a városban aggasztóan elszaporodtak a fiatalkorúakból és bevándorlókból álló bűnbandák, melyek ellen a tehetősek alaposan kiképzett őrző-védő kutyákkal védekeznek. De vajon kordában tarthatók-e a mind agresszívebbé váló négylábúak? A magyar mozikban is láthattuk az Éden boldog-boldogtalannak (1982) című drámát, a tragikus sorsú francia sztár, Patrick Dewaere utolsó filmjét. Bizonyos motívumai a Sokkos kezelésre emlékeztetnek: a kimerült főhős, Alain egy pszichiátriai intézetben különleges terápiában részesül. A kezelés hatására eltűnik belőle a szorongás, már-már euforikus boldogságérzet uralkodik el rajta, mellékhatásként viszont értelme beszűkül: a fogyasztói társadalom ideális, uniformizált átlagpolgárává válik. 

Csak röviden térnék ki Jessua utolsó három filmjére, mivel ezek tudomásom szerint nem jutottak el Magyarországra. A Frankenstein 90 (1984) a klasszikus rémtörténet parodisztikus feldolgozása, a címszerepet Jean Rochefort alakította. Az En toute innocence (1988) Claude Chabrol bűnügyi történeteinek hatását tükrözi. Paul Duchêne (Michel Serrault) Genfbe indul, hogy találkozzon a fiával. Valamit azonban otthon felejtett, ezért visszafordul. Rajtakapja menyét fia egyik barátjával. A látottak úgy felzaklatják, hogy amikor újra útnak indul, súlyos balesetet szenved. Különös pszichológiai harc kezdődik a férfi és menye között, és Paul egyre inkább úgy érzi, drasztikus módon kell megtorolnia a családján esett sérelmet… A Faust-legenda modernizált változatának tekinthetjük Jessua utolsó filmjét, amely 1997-ben került a mozikba Les Couleurs du diable címmel. A hírnévre és dicsőségre vágyó fiatal festőnek egy ismeretlen férfi ígér segítséget. Cserébe nem kér egyebet, mint a festő tehetségét és lelkét… 1999 és 2017 között Jessuának nyolc könyve jelent meg, ám tudomásom szerint ezek közül egyet sem fordítottak le magyar nyelvre. A művész életében két asszony játszott meghatározó szerepet. Felesége, Anna Gaylor szinte mindegyik filmjében kisebb-nagyobb szerepeket alakított. Egy gyermekük született, csendben, békességben váltak el egymástól. Élete utolsó három évtizedében Régine Magné újságírónő volt Jessua társa, házasságot azonban nem kötöttek. A francia filmtörténet egyik alulértékelt alkotójaként emlegetett Alain Jessua kétoldali tüdőgyulladással került egy párizsi kórházba, és ott halt meg 2017. november 30-án. Nyolcvanöt évet élt. 

Alain Delon 

Alain Delon filmjeivel és életével a jövőben is foglalkozni szeretnék, ezért most csak röviden tekintsük át sikerekben gazdag pályafutását. 1935. november 8-án született az észak-franciaországi Sceaux-ban. Teljes neve: Alain Fabien Maurice Marcel Delon. Zűrös családi háttere miatt nehezen nevelhető fiú vált belőle, aki a haditengerészetnél vélte megtalálni a helyét. 1953-ban az indokínai hadszíntérre vezérelték. Noha ötéves szerződést írt alá a hadsereggel, négy év múlva mégis leszerelték. Delon később azt mondta, szolgálati ideje alatt tizenegy hónapot kellett engedetlenség miatt fogdában töltenie, ám elterjedtek olyan pletykák is, hogy a háborúban tanúsított különösen kegyetlen magatartása láttán felettesei inkább megszabadultak tőle. Filmszínészi karrierje az ötvenes évek második felében kezdődött. Mindjárt pályája elején maga David O. Selznick ajánlott neki hollywoodi szerződést, amit Delon befolyásos francia barátai javaslatára visszautasított. Előbb ugyanis hazájában akart ismertségre szert tenni, és ebben nagynevű művészek pártfogolták. René Clément Ragyogó napfény (1960) című lélektani krimijében nyújtott alakítása tette egyértelművé, hogy igenis van tehetsége ehhez a hivatáshoz. Luchino Visconti két monumentális, filmtörténeti jelentőségű eposzában (Rocco és fivérei, 1960; A párduc, 1963) játszott főszerepeivel bebizonyította, hogy hosszabb távon is érdemes számolni vele. Jean-Pierre Melville bűnügyi drámáiban (A szamuráj, 1967; A vörös kör, 1970; Egy zsaru, 1972) már kifejezetten az ő egyéniségére írt szerepeket alakíthatott. 

Visconti és Melville közismerten homoszexuális beállítottságú művészek voltak, ami miatt Delon szexuális irányultságáról is különféle híresztelések terjedtek el. Nemcsak hogy nem cáfolta ezeket, hanem kétértelmű nyilatkozataival még növelte is a homályt. Magánélete amúgy is bővelkedett a bulvármédia érdeklődésére számot tartó fordulatokban. Több évig jegyben járt Romy Schneiderrel, ám végül egy kétes múltú nőt vett feleségül, Nathalie Barthélemyt. Tőle született Anthony nevű fia. Válását követően tartós élettársi kapcsolatban élt Mireille Darc színésznővel, de ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna más kalandjai is. 1987-től 2001-ig Rosalie van Breemen holland modellel osztotta meg életét: egy lányuk (Anouchka) és egy fiuk (Alain-Fabien) született. Még 1962-ben fia született a híres énekesnőtől, Nicótól is, ezt a gyermeket viszont soha nem ismerte el a sajátjának. Művészi pályafutására visszatérve feltétlenül meg kell emlékezni Jacques Deray rendezővel kialakult tartós munkakapcsolatáról, amely néhány középszerű alkotás mellett olyan sikerfilmeket eredményezett, mint A medence (1969), a Borsalino (1970) és a Zsarutörténet (1975). Delon arra törekedett, hogy ne csak sztárként, hanem komoly művészként is elfogadtassa magát, ezért vállalt el olyan filmeket is, mint a Klein úr (1976, Joseph Losey), a Swann szerelme (1982, Volker Schlöndorff), A mi történetünk (1984, Bertrand Blier) a Nouvelle vague (1990, Jean-Luc Godard) vagy a Casanova visszatér (1992, Édouard Niermans). A nyolcvanas években megpróbálkozott a rendezéssel is: ebbéli képességeit reálisan felmérve a számára mindig sikert hozó zsarufilmek jegyében alkotott. A hatvanas-hetvenes években egykori testőrei meggyilkolása kapcsán komoly gyanúba keveredett, az ügyekben folytatott több éves nyomozások azonban eredménytelenül zárultak le. Politikai állásfoglalása élénk vitákra adott alkalmat, hiszen már a nyolcvanas években elkötelezte magát a szélsőjobboldal mellett. 2018-ban egy interjúban arról beszélt, hogy sajnálkozás nélkül fog meghalni, mert gyűlöli a kort, amelyben most él, szerinte a világ és az emberek sajnos rossz irányba változtak. Nincsenek már szerepálmai, de még mindig hajlandó lenne a kamerák elé állni, ha igényes produkcióba hívnák. 

Annie Girardot 

Annie Girardot (1931–2011) teljes neve: Annie Suzanne Girardot. 1954-ben kapta meg színészi diplomáját, és egyenesen a legendás Comédie Française társulatához került, ahol rövid idő leforgása alatt a vezető művészek sorába emelkedett. Az európai kultúra olyan nagyságai figyeltek fel a tehetségére, mint például Jean Cocteau és Luchino Visconti. Az 1950-es évek második felében kezdett folyamatosan filmezni. Színpadi színésznőként ekkor már közismertnek számított, ezért nevét több filmje stáblistáján így tüntették fel: Annie Girardot de la Comédie Française. Luchino Visconti fentebb már említett családeposza, a Rocco és fivérei hozták meg számára a nemzetközi hírnevet: a tragikus sorsú utcalányt, Nadiát alakította. A kamerákon kívül beleszeretett filmbeli gyilkosába, az olasz Renato Salvatoriba, akihez 1962-ben feleségül ment. Egy lányuk született, Giulia. Házasságuk a hetvenes évek elején válságba került, különköltöztek, de sosem váltak el. Annie a hatvanas-hetvenes években Európa-szerte nagy sztárnak számított, aki drámákban és vígjátékokban egyaránt remekelt. Ő volt a feministák egyik példaképe, az erős, határozott, független nő úgy a szerepeiben, mint a mindennapi életben. Mindig hétköznapi asszonyokat alakított, akikben a női nézők saját magukra ismerhettek. 

Szinte minden fontosabb filmje eljutott Magyarországra, ezért csak néhányat ragadnék ki a hosszú sorból: Elvtársak (1963), Dillinger halott (1969), Erotissimo (1969), Egy férfi, aki tetszik nekem (1970), A hölgy nem iszik, nem dohányzik, nem flörtöl… csak fecseg (1970), Meghalni a szerelemért (1971), A vénlány (1972), Nem zörög a haraszt… (1973), A pofon (1974), Santiago fölött esik az eső (1975), Csak egy asszony… (1976), Mindenkinek a maga keresztje (1977), A szoknyás zsaru (1977), Forgalmi dugó (1979), Ellopták Jupiter fenekét (1980). Karrierje a nyolcvanas évek elején egy színpadi show kínos bukása miatt megbicsaklott, majdhogynem le is írták, és csak a kilencvenes évek közepén, A nyomorultak (1995) című filmben nyújtott alakításával nyerte vissza egykori művészi rangját. A sikertelenség bő egy évtizede azonban lelkileg nagyon megviselte, évekig depresszióval küzdött. Kései filmjei közül Michael Haneke A zongoratanárnő (2002) című nyomasztó drámája keltette a legnagyobb figyelmet, amelyben Isabelle Huppert anyját alakította. 2006-ban hozták nyilvánosságra, hogy Annie Girardot Alzheimer-kórban szenved. Öt évet élt még, 2011-ben hunyt el. Temetésén számos prominens személyiség megjelent, köztük régi színész barátai, mint például Belmondo, Delon és Mireille Darc. 2012-ben egy párizsi utcát neveztek el róla, és emlékére a francia posta bélyeget bocsátott ki. 

A többi szereplő 

A Jérôme-ot megformáló, zsidó származású Robert Hirsch (1925–2017) már gyerekkorában rajongott a filmekért, hiszen édesapja egy párizsi mozi tulajdonosa volt. Táncosként lépett először a világot jelentő deszkákra, ám barátai javaslatára inkább prózai színésszé képezte át magát. 1952-ben szerződött a Comédie Française társulatához, ahol klasszikus és modern darabokban egyaránt elkápráztatta a szakmát és a közönséget. Szerepeiben jó hasznát vette táncos múltjának is, mozgáskultúráját mindig elismerően emlegették. Szupersztárnak számított a francia színházi életben, ezt a státust azonban nem sikerült elérnie a filmvilágban is. 1951-ben kezdett filmezni, de viszonylag keveset forgatott, és főleg karakterszerepeket osztottak rá. Alig néhány filmje jutott el a magyar mozikba, így például Jean Delannoy két népszerű regényadaptációja, A párizsi Notre-Dame (1956) és a Maigret és a Saint-Fiacre-ügy (1959). Kilencvenkét éves korában halt meg, egy szerencsétlen elesés következtében. A dr. Bernard-t alakító Michel Duchaussoy (1938–2012) teljes neve: Michel René Jacques Duchaussoy. 1964-ben került a Comédie Française-hez, ahol árnyalt, kifinomult alakításainak köszönhetően egyre nagyobb szerepekhez jutott. Különösen sokat dicsérték a klasszikus Dosztojevszkij-dráma, A félkegyelmű címszerepéért, de a vaudeville (tipikusan francia vígjáték) sem állt távol tőle: Georges Feydeau Bolha a fülbe című darabjában ellenállhatatlan szellemességgel személyesítette meg Chandebise urat. Alain Jessua fentebb már említett filmje, a Játék a gyilkossággal tette ismertté a mozilátogatók körében. Claude Chabrol több filmjében is fontos szerepeket bízott rá, és a francia filmgyártás olyan mesterei is számoltak tehetségével, mint például Louis Malle, Michel Deville, Roger Vadim, Yves Robert, Édouard Molinaro, Alain Corneau és sokan mások. 1970-ben feleségül vette Louis de Funès unokahúgát, Isabelle-t, ám a következő évben már el is váltak. Soha nem nősült meg újra. 2011-ben kapta meg a Francia Köztársaság Becsületrendjét. A következő évben szívrohamban hunyt el. 

Gabriel Cattand (1923–1997) a többi mellékszereplőhöz hasonlóan inkább színpadi színészként hódította meg a közönséget, filmvásznon kevesebb babér termett számára. A francia színházi szakma egyik legnagyobb óriása, Jean-Louis Barrault színpadi rendezéseinek állandó szereplője volt: játszott nála Shakespeare, Kafka, Camus, Cocteau, Feydeau, Molière, Lope de Vega, Ionesco és mások darabjaiban. 1950-től filmezett, gyakran meghívták tévéfilmekbe és sorozatokba. Hetvenhárom éves korában halt meg. Jeanne Colletin (1938–2006) már tizenöt éves korában színpadra léphetett. A szükséges szakmai tapasztalatok megszerzését követően ő is bejutott a Comédie Française gondosan válogatott társulatába, de csak három évet töltött ott. 1966-ban forgatta első filmjét. Filmszínésznői karrierje mindössze másfél évtizedig tartott, 1981 után már nem állt a kamerák elé. Nagy feltűnést keltett Sylvia Kristel partnereként az Emmanuelle (1974) című erotikus filmben, amelyben Ariane-t alakította. A hatvanas évek végén az énekléssel is megpróbálkozott, kislemeze, sőt egy albuma is megjelent. Lánya, Leonor Grandsire egy házasságon kívüli kapcsolatból született. 1981-ben ment feleségül a nálánál húsz évvel fiatalabb Raphaël Oleg hegedűművészhez. Jeanne Colletin hatvannyolc évesen hunyt el. Robert Party (1924–2011) 1955-ben állt először a kamera elé. Főleg karakterszerepekben láthatta a közönség Jean Delannoy, Luis Buñuel, Claude Pinoteau, Henri Verneuil, Claude Chabrol és mások filmjeiben. Játszott Szinetár Miklós Liszt Ferencről szóló 1982-es tévésorozatában is. Nyolcvanhét éves korában távozott az élők sorából. 

Filmtörténeti kapcsolódások 

A Sokkos kezelés nem előzmények nélküli alkotás sem a francia, sem az egyetemes filmtörténetben, ámbár a korábbi hasonló filmek a különleges történeteket nem kapcsolták össze olyan éles társadalombírálattal, mint Jessua. Henri-Georges Clouzot klasszikus bűnügyi filmje, az Ördöngösök (1955) férfi főszereplője, az iskolaigazgató Michel éppoly zsarnoki módon uralkodik a diákokon, a beosztottjain, a feleségén, sőt a szeretőjén is, mint Devilers doktor a klinika vendégein. Georges Franju opusza, az Arc nélküli szemek (1960) főszereplője, Génessier doktor állatokkal és fiatal nőkkel folytatott titkos laboratóriumi kísérleteinek célja, hogy új arcot alkosson a lányának, aki súlyosan megsérült egy balesetben. Jessua a Játék gyilkossággal bemutatása után öt évre az Egyesült Államokba költözött, ahol több olyan filmet is megismerhetett, melyek feltehetően befolyásolták a Sokkos kezelés tematikáját és hangulatát. Különösen az ún. paranoia-filmek hatottak rá, mint például Mark Robson A hetedik áldozat (1943), Don Siegel A testrablók támadása (1956) és John Frankenheimer Hét májusi nap (1964) című alkotása. Ezekben a filmekben a főszereplő többnyire valamilyen sötét összeesküvés nyomaira bukkan, amelyet megkísérel feltárni, de a hangvétel és esetenként a befejezés is a hollywoodi klisékkel ellentétben meglehetősen pesszimista. Robson filmjének hősnője, Mary (Kim Hunter) egy lányiskolában nevelkedik, tandíját egyetlen élő rokona, a nővére, Jacqueline fizeti. A befizetések hirtelen elmaradnak, Marynek távoznia kell az intézményből. New Yorkba megy, hogy megkeresse a nővérét. Sikerül is a nyomára bukkannia, egy lezárt lakásra. Amikor végre bejut oda, döbbenetes felfedezést tesz… 

A testrablók támadása című Don Siegel-opusznak több remake-je is ismert: 1978-ban Philip Kaufman, 1993-ban Abel Ferrara, 2007-ben Oliver Hirschbiegel filmesítette meg a sztorit. A filmkrónikák szerint Don Siegel alkotása volt az egyik első olyan sci-fi horror, amely egy földönkívüli inváziót mutat be. Nem, nem marslakók támadják meg a bolygónkat, hanem egy meteorbecsapódás következtében egy idegen növény spórái kerülnek a planétára. Ezek a furcsa növények képesek klónozni az alvó embereket, a másolatok azonban mentesek lesznek az érzelmektől. Mondani sem kéne, hogy eleinte mindenki őrültségnek tartja az első esetekről szóló beszámolókat, a növekvő tömeghisztéria szélsőséges megnyilvánulásának, de aztán kiderül, hogy a veszély nagyon is reális. Vajon megállítható-e az invázió? Frankenheimer filmje, a Hét májusi nap egy elképzelt jövőt mutat be, a hetvenes évek elejét, ami azóta nekünk már a múlt. Az amerikai elnök ellen puccs készül, a vezérkari főnök akarja magához ragadni a hatalmat. (A témát illetően ne feledjük, hogy a filmet 1964-ben, egy évvel a Kennedy-gyilkosság után mutatták be, amelyet sokan mindmáig politikai összeesküvésnek tartanak.) Casey ezredes (Burt Lancaster) azonban felfigyel néhány gyanús apróságra, ami egy sokkal nagyobb volumenű titkos terv feltárásához vezet, mint amilyenre gondolni mert volna. Az amerikai filmes előképek ismeretében szerintem már nem állja meg a helyét az a vélemény, hogy a Sokkos kezelésben az éles társadalombírálat teljesen új elemként jelenik meg. A társadalmi háttér ugyanis Frankenheimer opuszában is meglehetősen hangsúlyos, és A testrablók támadása esetében sem nehéz észrevenni, hogy a történet valójában azt szimbolizálja, Amerika akkoriban mennyire rettegett a növekvő szovjet befolyástól. Emlékezzünk arra, hogy az ötvenes évek volt az Egyesült Államokban az úgynevezett McCarthy-korszak, amikor nagy erőkkel folyt a kommunistagyanús elemek felkutatása és hosszabb-rövidebb ideig tartó kiiktatása a társadalomból. A szocialista táborban a paranoia időszakának nevezték az ötvenes éveket az Egyesült Államok történetében, ami annyiban nem volt helytálló minősítés, hogy a boszorkányüldözés áldozatai túlnyomó többségben valóban baloldali érzelműek voltak, nem csupán megvádolták őket ezzel. Hogy mindnyájan jelentettek-e tényleges állambiztonsági kockázatot is, az nem teljesen egyértelmű, ám a Rosenberg házaspár esete azt bizonyítja, hogy az aggodalom egyáltalán nem volt alaptalan. 

Forgatási apróságok

Filmes előzmények ide vagy oda, a Sokkos kezelés ötletét Jessua egy személyes élményéből merítette: egyszer egy bretagne-i szanatóriumba utazott, hogy kipihenje magát. Négy nap után elege lett az egészből, és azon kezdett agyalni, hogy egy olyan filmet kéne forgatnia, amely egy ilyen intézményben játszódik. Belle Île szigetén találta meg az ideális forgatási helyszínt. Nemcsak a külső jeleneteket vették fel itt, hanem a Castel Clara hotelben a belsőket is. A négycsillagos szállodában maga François Mitterrand is többször megpihent. Jessua visszaemlékezései szerint a forgatás vidám hangulatban zajlott. Csupán egyetlen kisebb incidens árnyékolta be a jó hangulatot: Annie Girardot-t meglátogatta új élettársa, Bernard Fresson színész. A művésznőnek hivatalosan Renato Salvatori volt a férje, de egy ideje már külön éltek. Delon régi barátságot ápolt Salvatorival, és önhatalmúlag bosszút állt a hűtlen feleségen: amikor Devilers doktor felpofozza Hélène-t, Delon valóban felképelte a partnernőjét. Viszonzásképpen Annie sem finomkodott, amikor az a rész következett, amelyben Hélène dulakodás közben önvédelemből megöli a doktort. Ezekkel a túlságosan átélt jelenetekkel mindketten ki is adták magukból a mérgüket, és helyreállt közöttük a Rocco és fivérei idején kialakult barátság. 

Az örök fiatalság klinikája 

A Sokkos kezelés napjainkban még aktuálisabbnak tűnik, mint a maga idejében, hiszen olyan társadalmi jelenségekre hívja fel a figyelmet, mint például a túlhajszolt fiatalságmánia és a bevándorlókkal való bánásmód. Jessua látszólag egy bűnügyi történetet mond el, valójában azonban élesen bírálja a francia polgári társadalmat – sőt átvitt értelemben a nyugati jóléti társadalmakat –, amelyek saját önző céljaikra kizsákmányolják a szegényebb országokból érkező bevándorlókat. (A filmben portugál és spanyol bevándorlókról esik szó.) Franciaország komoly gyarmati múlttal rendelkezett, észak-afrikai gyarmata, Algéria a Sokkos kezelés bemutatása előtt bő egy évtizeddel, 1962-ben kapta vissza függetlenségét. Az ehhez vezető függetlenségi háborúban a francia hadsereg brutálisan lépett fel a lázadók ellen, és előfordult, hogy ártatlan civilek is áldozatául estek a kemény megtorlásnak. A bő százharminc éves francia uralom alatt több milliósra duzzadt az anyaországból a gyarmati Algériába érkezettek száma. Ezek az emberek már hozzászoktak ahhoz, hogy az őslakosokból éljenek, ezért az utolsó pillanatig ellenezték az ország függetlenségének megadását. Egyértelmű, hogy egy évtized leforgása alatt a franciákból még nem veszett ki a más népek feletti uralomra való hajlam, ami – Jessua filmje szerint – a gyarmati rendszer megszűnése után egyszerűen csak más módon nyilvánult meg. A Devilers klinika a jóléti társadalmat szimbolizálja a bevándorlók számára, ahol ők is élni szeretnének, és ennek a vágynak köszönhető, hogy mindig újabb és újabb teherautókon hozzák ide a vendégmunkásokat, miközben mi, nézők tudjuk, hogy nem fognak innen élve eltávozni. 

A klinika páciensei élvezik a pénzen megvásárolt luxust, a figyelmes kiszolgálást, de nem veszik emberszámba a személyzetet: úgy tekintenek rájuk, mint engedelmes robotokra, akiknek az a dolguk, hogy őket szolgálják. Jól szemlélteti mindezt az a jelenet, amikor nyugágyaikban heverészve szemtanúi lesznek az egyik alkalmazott rosszullétének. Nem sietnek a segítségére, elintézik a dolgot azzal, hogy a fickó nyilván sokat ivott, vagy esetleg a klímát nem bírja. De hát miért is izgatnák magukat a bevándorlók miatt, hiszen a klinika szakképzett francia személyzete láthatatlanul is azon munkálkodik, hogy semmiféle incidens ne zavarja meg a gazdagok pihenését, és ha történik is valamilyen malőr, máris a helyszínen teremnek, hogy annak minden nyomát eltüntessék? Hamar megbizonyosodhatunk arról, hogy a klinika törzslakói tisztában vannak kezelésük részleteivel, és semmi kivetnivalót nem találnak abban. Olyan privilégiumnak tekintik, amely véleményük szerint megilleti elit közösségüket. Ebbe a közösségbe próbál bekerülni Jérôme is, ám csak addig fogadják be maguk közé, amíg van pénze. Utána már egy haszontalan élősködőként tekintenek rá, akit kiközösítenek, és a klinika is kiutasítja. Ez persze csupán a látszat: ebből a klinikából valójában nincs kiút, Jérôme öngyilkos lesz. Amikor a történet végére Hélène is űzött vaddá válik, minden magyarázat nélkül megerősödik bennünk a gyanú, hogy talán Jérôme is ugyanebbe a helyzetbe került, és vagy letaszították a sziklafalról, vagy menekülés közben zuhant le onnan. 

Űzött vad. Szándékos ez a hasonlat, mert az állatokra többször is utal a film. Dr. Devilers (talán nem véletlen, hogy a névben elbújik az „ördög”-öt jelentő angol szó, a „devil”) nemcsak a bevándorlókat tekinti állatoknak, akik valójában éppolyan nyersanyagai a fiatalító szérumnak, mint az igazi állatok, hanem lelke mélyén magukra a páciensekre sem tekint másképp. A fölöttük való uralmát jelképezi az a jelenet, amikor Hélène-t magával viszi egy repülőútra, majd alacsonyan szálló gépével ráijeszt a vendégeire, akik ekkor alig különböznek a tőlük nem messze legelésző és a repülő hangjára szétrebbenő nyájtól. A doktor maga is az elithez akar tartozni, ezért anyagilag kiszipolyozza a pácienseit, ugyanakkor fölébük is kerekedik, hiszen szérumfüggővé teszi őket. A vendégek pedig valóban olyanok, mint a birkák. Engedelmesen tűrik a rabságot, beérik a szabadság illúziójával, az őket körülvevő luxussal. A szobákban elhelyezett hangszórókon keresztül kapják az utasításokat, hogy kinek mi az aznapi programja a klinika szigorú házirendje szerint. Az újonnan érkezett Hélène-t az első kezelés előtt a személyzet úgy mossa le slaggal, ahogyan a rabokat szokták a börtönbe érkezéskor vagy az állatokat a vágóhídon. Az állati ösztönök törnek elő a páciensekből akkor is, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a szaunából anyaszült meztelenül kifutnak a közeli tengerhez, hogy megmártózzanak benne. Látszólag az önfeledt szabadság mámoros pillanatait élik át, testüket átadják a természet elemi erejének, a tenger hullámainak, valójában azonban egyfajta rituális szertartás szemtanúi leszünk, ahogyan a film egészét végigkísérő különös zene is primitív törzsi rítusokat idéz. Erre a fürdőzésre Hélène-t is magukkal csábítják, akit hajlandók befogadni maguk közé, sőt a vízbe invitálják az arra sétáló doktort is, mert őt szintén elfogadják maguk közül valónak. Devilers csatlakozik is hozzájuk, ami azt szimbolizálja, hogy a hierarchiában elfoglalt helyét maga sem látja másképp. Miközben meztelenül fut a tenger felé, kézmozdulataival helyet kér magának, hiszen végső soron nem egyenrangú partnerként, hanem uralkodóként megy az alattvalói közé. Ez az aktparádé mutatja meg leginkább, hogy a kezelés valójában illúzió: fiatalító szérum ide vagy oda, a doktor életerőtől duzzadó testével vagy a még természetes bájait mutató Hélène idomaival egyik férfi vagy női vendég sem veheti fel a versenyt. 

A kizsákmányolás világában sem helye, sem értelme nincs a lázadásnak. Aki elfogadja a közösség szabályait, az békében és kényelemben élhet, aki lázad ellene – mint Hélène –, az elbukik. A rendszer ugyanis pótolható fogaskerekekből áll mindegyik szinten. Ha a piramis csúcsa, maga a doktor iktatódik ki belőle, akkor is lesz, aki azonnal a helyébe lép: a rendszer nem omlik össze, zavartalanul üzemel tovább. A film pesszimista befejezése megütközést váltott ki a közönség és a kritikusok egy részében, hiszen az amerikai mainstream filmekben is csak ezt követően kezdett elfogadottá válni a happy end mellőzése. Gondoljunk például Alan J. Pakula A Parallax-terv (1974) vagy Roman Polański Kínai negyed (1974) című filmjére, melyekben a Jó elbukik és/vagy meghal, de még Sydney Pollack alkotása, A Keselyű három napja (1975) befejezése sem optimista, annak ellenére, hogy a főhős túléli a megpróbáltatásokat. Külön érdemes kitérni Michael Crichton Kóma (1978) című filmjére, amely Robin Cook Magyarországon is igen népszerű regényéből készült. Mindkét filmnek egy intelligens nő a főszereplője, aki egy orvosi vonatkozású összeesküvés (mondjuk ki bátran: bűncselekmény) nyomaira bukkan, és megpróbál végére járni az ügynek. Egyes elemzők úgy gondolják, nem lehet párhuzamba állítani a két filmet, mert a francia opusz inkább egy társadalmi dráma, míg az amerikai egy bűnügyi film, ami ráadásul a hollywoodi hagyományok szerint happy enddel végződik. A hasonlóságok mégsem tagadhatók le: az az ultramodern, már-már katonai erődre emlékeztető intézmény, ahol a kómás betegeket a legmodernebb eszközökkel tartják életben és figyelik, személytelen hidegségével a Devilers-klinikát juttatja a néző eszébe. És bár Crichton ennek valóban nem ad különösebb hangsúlyt, de azért csak megtudjuk, hogy a különös orvosi esetek hátterében a pénz áll: a mesterségesen kómás állapotba juttatott páciensek egészséges szerveit vagyonos betegek vagy hozzátartozóik vásárolhatják meg. Az egyén szinte észrevétlenül veszíti el az élethez, az egészséghez való jogát, mindez megvásárolható árucikké válik, és valljuk meg őszintén, ez már korántsem tűnik olyan sci-finek, mint amilyennek a hetvenes évek végén hittük. 

A meztelen doktor 

A Sokkos kezelés forgalmazási jogát Nagy-Britanniára Antony Balch (1937–1980) szerezte meg. Balch a brit filmforgalmazás legendás személyisége volt a hatvanas-hetvenes években, aki filmrendezőként is alkotott, legismertebb saját műve az 1973-as Horror kórház. Forgalmazóként arról volt nevezetes, hogy előszeretettel vásárolt európai művész- és exploitation filmeket, melyeket közönségvonzó, hangzatos új címekkel látott el. A Sokkos kezelés ezért kapta Angliában a The Doctor in Nude (A meztelen doktor) címet, amely az opusz többször emlegetett nudista fürdőzési jelenetére utal. Igaz, ha akarjuk, szimbolikus értelmet is felfedezhetünk a címben, hiszen a történet során a doktor képletesen is lemeztelenedik, s a megnyerő külsejű, rokonszenves férfi a szemünk láttára válik érzéketlen, cinikus, embertelen humanoiddá. Az internetkorszakban számos pornóoldalon megjelentek a híres epizód képkockái, beleértve azokat is, amelyek Delont szemből ábrázolják meztelenül. A sztár sajnálatosnak tartotta, hogy a filmben való szereplését a pornográfiával hozzák kapcsolatba, és jogi lépéseket tett egyes weboldalak üzemeltetői ellen, de ez csak olaj volt a tűzre, és még több pornóoldal vette át a screenshotokat. 

Sokkos kezelés (Traitement de choc / L’uomo che uccideva a sangue freddo, 1973) – francia–olasz bűnügyi filmdráma. Forgatókönyv: Alain Jessua és Roger Curel. Operatőr: Jacques Robin. Zene: Alain Jessua és René Koering. Díszlet: Geo Hury, Yannis Kokkos, Constantin Mejinsky. Vágó: Hélène Plemiannikov. Rendező: Alain Jessua. Főszereplők: Alain Delon (Dr. Devilers), Annie Girardot (Hélène Masson), Robert Hirsch (Jérôme Savignat), Michel Duchaussoy (Dr. Bernard), Gabriel Cattand (Boissière), Jeanne Colletin (Camille Giovanelli), Robert Party (Riberolles), Jean Roquel (Marcel Lussac), Roger Muni (Paul Giovanelli), Anna Gaylor (Denise). 

IDE KATTINTVA OLVASHATSZ MÉG A FILMRŐL!