2017. június 1., csütörtök

MESTERKURZUS – PATRICE CHÉREAU: EGY POLIHISZTOR FILMRENDEZŐ

Patrice Chéreau (1944–2013) francia rendező, forgatókönyvíró, színész és producer nemcsak filmeket, hanem színdarabokat és operákat is rendezett. Valójában a színház volt az igazi terepe, számos nagy visszhangot kiváltott előadás fűződik a nevéhez. Játékfilmjeire a pszichológiai megközelítésmód, az erős atmoszféra és a kiváló színészvezetés jellemző. Nem riadt vissza azonban a provokációtól sem: A megsebzett férfi (1983) című alkotása egy homoszexuális szenvedély örvénylő mélységeit tárja fel, az Intimitás (2001) című drámája pedig betekintést enged egy heteroszexuális kapcsolat legintimebb mozzanataiba is. Leghíresebb filmje a Margó királyné (1994) című történelmi szuperprodukció, Dumas regényének vérgőzös, fülledt erotikájú, nagy hatású adaptációja. Színészként a magyar közönség is láthatta Andrzej Wajda Danton (1983) című történelmi drámájában és Michael Mann kalandfilmjében, Az utolsó mohikánban (1992): előbbiben Camille Desmoulins, utóbbiban Montcalm tábornok szerepét játszotta.


A színházi rendező
Patrice Chéreau 1944. november 2-án született a Maine-et-Loire megyei Lézignében. Édesapja Jean-Baptiste Chéreau (1907–1988) festőművész, édesanyja Marguerite Pélicier illusztrátor. Szülei többször is elvitték a Louvre-ba, és talán ennek is köszönhető, hogy a kis Patrice érdeklődése korán feltámadt a művészetek iránt. Párizsban járt iskolába, a Louis-le-Grand-ba. Az intézmény színházában játszott és rendezett is. Már ekkor felfigyeltek rá a kritikusok, és tizenöt évesen (!) a párizsi kulturális élet egyik nagy reménységeként emlegették. 1964-ben rendezhetett először egy igazi színházban. Már a Sorbonne-ra járt, amikor színpadra állította Victor Hugo L'intervention című darabját. Egyetemi tanulmányait később abbahagyta. 1966-ban kinevezték Sartrouville-be (Párizs egyik külvárosa), a Public Theater művészeti vezetőjének. Itt valóságos kulturális centrumot hozott létre, ahol nemcsak színielőadásokat tartottak, hanem filmvetítéseket, koncerteket, szavalóesteket és aktuális társadalmi kérdéseket kitárgyaló vitafórumokat is rendeztek. A Public Theater alkotói csapatába tartozott Jacques Schmidt jelmeztervező, Richard Peduzzi díszlettervező és André Diot világosító, akikkel Chéreau később is gyakran dolgozott. 1968-ban Nancyben rendezte meg Jakob Michael Reinhold Lenz A katonák című darabját. A következő évben a Spoletói Fesztivál keretében vitte színre Rossini Olasz nő Algírban című operáját sartrouville-i kollégái közreműködésével. Miután gyümölcsöző szakmai kapcsolatokat épített ki a milánói Piccolo Teatro vezetőségével, 1970-ben itt rendezte meg Pablo Neruda „forradalmi oratórium”-át, a Joaquin Murieta tündöklése és bukása című darabot. Ugyanabban az évben a Théâtre de France közönsége Shakespeare II. Richárdját nézhette meg Chéreau értelmezésében. Offenbach operáját, a Hoffmann meséit 1974-ben rendezte meg a Párizsi Operában, a címszerepet Nicolai Gedda énekelte. A direktor koncepciója szerint Hoffmann „egy érzékeny költő, kinek számára a szerelem elérhetetlen marad… egy iszákos vesztes”.


1975-ben rendezett először Németországban (természetesen a nyugati területen, az NSZK-ban). Edward Bond Learjét vitte színre: a címszereplő alakját a legendás német iparbáró, Alfred Krupp személyével állította párhuzamba. Művészi hozzáállásáról így nyilatkozott: „Sokan a reményből táplálkoznak, én a kétségbeesésből, mert engem ez sarkall cselekvésre”. Chéreau színházi rendezői karrierjének egyik csúcspontját az 1976-os Bayreuthi Ünnepi Játékok jelentette, amely egyben a rendezvény centenáriuma is volt. Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című tetralógiáját állította színpadra Pierre Boulez karmesterrel együttműködve. A francia rendező és csapata szakított a Wagner-operák színrevitelének nagy hagyományaival, és merészen új megközelítést alkalmazott. A történetet a XIX. századi ipari forradalom idejébe helyezte át, amely korszakot a fasizmus egyfajta előkészítésének tekintette, és inkább a drámai, semmint a zenei elemeket hangsúlyozta. Ez ugyan élénk vitákat gerjesztett, mindazonáltal a szakma és a közönség értékelte a vendégrendező gondolatébresztő koncepcióját. A következő évben, amikor a Siegfriedet játszó hőstenor, René Kollo eltörte a lábát, maga Chéreau ugrott be a szerepbe, de az énekhang természetesen Kollóé volt. A direktor 1979-ben Párizsban rendezte meg Alban Berg Luluját Teresa Stratas főszereplésével, a cselekményt az 1930-as évekbe helyezve. A fasizmusra való utalások – részben dr. Schön figuráján keresztül – ezúttal sem hiányoztak. Operarendezései közül említést érdemel még egy másik Alban Berg-mű, a Wozzeck (1992–1994, Párizs–Berlin–Tokió), Mozart Don Giovannija (1994–1996, Salzburg) és a Cosi fan tutte (2005, Párizs–Bécs), továbbá Wagnertől a Trisztán és Izolda (2007, Milánó). 1982-től bő két évtizeden át Chéreau a nanterre-i Théâtre des Amandiers társrendezőjeként olyan szerzők műveit vitte színpadra, mint Jean Genet, Marivaux, Csehov, Shakespeare és Dosztojevszkij. Színpadi rendezéseivel párhuzamosan bontakozott ki filmrendezői karrierje, és mivel ez alapvetően egy filmes blog, ezért máris rátérek ennek részletesebb ismertetésére.


A filmrendező
Chéreau 1974-ben mutatkozott be filmrendezőként Az orchidea húsa című lélektani drámával. A film alapjául James Hadley Chase ponyvaregénye szolgált, melyben egy fiatal nő örökségét a környezete úgy akarná megkaparintani, hogy megpróbálják őrültnek nyilváníttatni őt. A főszerepeket Charlotte Rampling, Bruno Crémer, Edwige Feuillère, Alida Valli és Simone Signoret játszották. A forgalmazó kérésére Chéreau lerövidítette a filmet (a hivatalos változat így is 110 perc), bár állítólag utólag megbánta, hogy megtette. Mindazonáltal hibái ellenére szerette ezt a „tökéletlen” első filmjét, mert annyi nagyszerű színésszel dolgozhatott együtt. Simone Signoret volt a főszereplője a Judith Therpauve (1976) című filmnek, amely egyértelműen megbukott. A cselekmény szerint a ravasz részvényesek úgy kívánnak megmenteni egy vidéki lapot az elbulvárosodástól, hogy az elhunyt főszerkesztő posztját az ellenálló múlttal rendelkező özvegynek ajánlják fel. Az asszony mint új főszerkesztő öntudatosan utasít el minden kommersznek mondható ajánlatot, ám viselkedése nemcsak a lap létét sodorja veszélybe, hanem saját életét is válságba juttatja.


Zajos fogadtatásban részesült A megsebzett férfi (1983) című dráma, elsősorban azért, mert egy homoszexuális viszony következményeit ábrázolja. A nagykamasz Henri (Jean-Hugues Anglade) egy pályaudvaron találkozik a férfias Jeannal (Vittorio Mezzogiorno), akibe szenvedélyesen beleszeret, és bármit hajlandó megtenni érte. A hímringyó Jean azonban olyan mélységekbe rántja magával a fiút, ahol már saját maga sincs biztonságban. Chéreau és Hervé Guibert hét éven át (1975-től 1982-ig) dolgozott a forgatókönyvön, amelynek eredeti címe: L'homme qui pleure (A férfi, aki sír). Nem kevesebb, mint tizenhárom változatot írtak, és bár a szkriptet később nyomtatásban is megjelentették, a történet alapján végül egy regényt is publikáltak. A megsebzett férfi irodalmi elődeinek olyan szerzőket tekinthetünk, mint például Dosztojevszkij, Jean Genet, Jorge Luis Borges, Cesare Pavese vagy Reinaldo Arenas. Chéreau cáfolta, hogy filmjének a homoszexualitás lenne az elsődleges témája: szerinte általánosabb témákról – elsősorban a szerelemről, a szenvedélyekről, a szeretetről – szól két férfi kapcsolatának ürügyén. Még határozottabban utasította vissza a homofóbia vádját, mely szerint a film úgy cselekményével, mint művészi eszközeivel (például a színhasználattal) a boldogtalanság, a reménytelenség, a sivárság érzését társítja a homoszexualitással, már-már szükségszerűségnek tekintve, hogy az azonos neműek szerelme mintegy a társadalom perifériáján létezhet csak, kétes tisztaságú aluljárók és nyilvános vécék, csavargók, stricik és hímringyók közegében. Bikácsy Gergely, a francia filmművészet kiváló ismerője így írt a filmről a Bolond Pierrot moziba megy című könyvében: „Chéreau saját fiktív teret tud teremteni egy pályaudvar fiktív valóságából: semmit sem okol meg, mindent a filmi térre bíz – s ha akaratán kívül komikussá is válik szinte kizárólag homoszexuálisokkal benépesített univerzuma, a film erős hatása tagadhatatlan.”


Az Álruhás komorna (1985) ugyanannak a Marivaux-darabnak (Két nő között) a tévéváltozata, melyet Chéreau színházban is megrendezett. A tévéfilm főszerepeit Jane Birkinre és Michel Piccolira bízta. Az Hôtel de France (1987) lényegében Csehov Platonovjának meglehetősen szabad feldolgozása. Az Amnesty International megbízásából született A felejtés ellen (1991) című összeállítás, amely harminc francia rendező – köztük Alain Resnais, Michel Deville, Costa-Gavras, Alain Corneau, Jean-Luc Godard – egy-egy rövidfilmjét tartalmazza, melyek a politikai foglyok érdekében készültek. A Le temps et la chambre (1992) Botho Strauß színművének tévéváltozata Anouk Grinberg és Bernard Verley főszereplésével, míg a Wozzeck (1994) kiindulópontját a Büchner-dráma alapján írt Alban Berg-opera jelentette, melyet német szereplőkkel, német nyelven vettek fel. Nagyszabású vállalkozás volt Id. Alexandre Dumas Margó királyné című történelmi regényének 1994-es megfilmesítése, amely tulajdonképpen remake, hiszen a műből negyven évvel korábban már forgattak egy filmet. Chéreau egyik vezérelve Luchino Viscontinak – aki szintén rendezett színdarabokat, operákat és filmeket – az Elátkozottak (1969) című alkotásával kapcsolatos rendezői megjegyzése volt: „Egy olyan borzalmas család történetét akarom elmesélni, melyben minden bűn büntetlen marad”.


E borzalmas család feje a Margó királynéban Medici Katalin anyakirályné, a Szent Bertalan-éj kieszelője. A történet címszereplője, Margó Medici Katalin lánya, akit anyja a protestáns Navarrai Henrikhez (a későbbi IV. Henrik királyhoz) ad nőül. A házasság célja látszólag az lenne, hogy véget vessen a hugenották és a katolikusok közötti viszálynak, ám az anyakirályné számára a nász csak ürügyet jelentett ahhoz, hogy a protestánsokat nagy számban a fővárosba csalogassa, ahol aztán lemészároltatta őket. Az addig csak a gyönyöröknek élő Margót a körülötte zajló véres események teljesen átformálják, és szembefordítják anyjával és fivéreivel. Chéreau hajlandó volt éveket várni, hogy Isabelle Adjani játszhassa el a főszerepet. A további fontosabb szerepekben Jean-Hugues Anglade, Vincent Perez, Daniel Auteuil, Pascal Greggory, Asia Argento. Jean-Claude Brialy, Claudio Amendola, Miguel Bosé és Thomas Kretschmann látható, de akiről külön kell szólni, az a Medici Katalint megformáló Virna Lisi. Az 1960-as évek szexbombájának kivételes színészi képességeire csak érett asszony korában figyeltek fel igazán a filmesek: a félig kopasz anyakirálynő szerepét Lisi mély átéléssel játssza el, a borzalmas tettek kiagyalóját, a méregkeverő intrikust éppen olyan hitelesen kelti életre, mint a fájdalomtól összetört anyát, aki szeretett fiát saját ördögi praktikáinak ártatlan áldozataként veszíti el.


Chéreau egyik kedvenc színészével és élettársával, Pascal Greggoryval játszott A gyapotmezők magányában (1996) című kétszereplős tévéfilmben, melyet saját maga rendezett Bernard-Marie Koltès műve alapján. Az Aki szeret engem, vonatra száll (1998) című alkotásában visszatért a homoszexualitás témájához. A címbéli mondat egy festőtől (Jean-Louis Trintignant) hangzik el, nem sokkal halála előtt. És valóban, nagyon sokan indulnak el vonaton Limoges-ba, miután értesülnek a művész haláláról. Chéreau a különböző habitusú utasokat, a köztük kialakuló kapcsolatokat és feszültségeket ábrázolja, kitűnő színészek közreműködésével. A színészi játék az erőssége a magyar mozikban is vetített Intimitásnak (2001), amely egy titkos viszony nyomasztó históriája Londonban, Hanif Kureishi regénye nyomán. Az alapszituáció Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972) című filmjére emlékeztet: egy férfi és egy nő találkoznak, és viszonyt kezdenek egymással egy lakásban. Úgy döntenek, kizárólag a testiségre korlátozzák a kapcsolatukat, ám a férfi megszegi az egyezséget, és titokban követni kezdi a nőt, hogy megismerje annak hétköznapi életét is. Az Intimitás merész, mint a rendező legtöbb filmje, ám azokhoz hasonlóan ebből is hiányzik a szeretkezések felszabadult öröme: a testi érintkezés Chéreau filmhősei számára szenvedélyből fakadnak ugyan, de ritkán párosulnak boldogsággal. A férfi főszerepet eredetileg Gary Oldman játszotta volna, aki a provokatív szexjelenetek miatt visszalépett, de segített a direktornak a londoni helyszínek kiválasztásában. A szerepet végül Mark Rylance játszotta el. Az egyik jelenetben a női főszereplő, Kerry Fox valódi fellációt végez partnerén: ezt a jelenetet több országban kivágták a mozi- és a DVD-változatból, a szigorú brit cenzúra viszont – fennállása óta először – elsőre engedélyezte.


A 2003-as Son frère Philippe Besson azonos című regényéből készült, melyből Chéreau és Anne-Louise Trividic írta a forgatókönyvet. A történet két fivér (Bruno Todeschini és Éric Caravaca) bonyolult kapcsolatáról szól, melyet végérvényesen beárnyékol egyikőjük közelgő halála. A 2005-ös velencei filmfesztiválon mutatták be a Gabrielle című Chéreau-filmet, amely a XX. század elején játszódó különös-különleges szerelmi bosszúhistória Isabelle Huppert és Pascal Greggory főszereplésével. A kiindulópontot Joseph Conrad The Return című elbeszélése jelentette, amelyet állítólag maga az író nem kedvelt különösebben. A cselekmény két kulcsfogalma a múlt és a pusztítás. Az előbbihez fekete-fehér képsorok kapcsolódnak, míg az utóbbit a valóság és vágyálom között ingadozó színes jelenetek kísérik. A Gabrielle-t a rendezőtől megszokott stiláris merészség jellemzi, aminek köszönhetően ezt a filmet is inkább a szakma, a kritikusok méltatták, kevésbé a közönség. Chéreau utolsó alkotása, a Hajsza 2009-ben került a mozikba. Mondani sem kéne, hogy ez sem egy hétköznapi film, bár alapötlete már-már banálisnak mondható. Daniel (Romain Duris) viselkedését szélsőséges érzelmi megnyilatkozások jellemzik a teljes közönytől a túláradó szeretetig. Ez a magatartás komolyan próbára teszi a párkapcsolatát, és a nehézségeket csak fokozza, amikor Daniel észreveszi, hogy egy ismeretlen férfi figyeli őt. A Hajsza témafelvetésében, hangulatában, művészi eszközeiben harmonizál a korábbi Chéreau-filmekkel, és ha tetőpontnak nem is, de az életmű méltó lezárásának tekinthető.


Magánélet és közélet
Chéreau nyíltan vállalta homoszexualitását, ugyanakkor határozottan kijelentette, hogy művészi attitűdjét tekintve nem tartja magát melegrendezőnek, mert nem szakosodott kizárólagosan erre a témára. Szerinte ugyanis a párkapcsolatok működése és meghatározó motívumai lényegében mindig ugyanazok, igazából csak a felek nemi hovatartozásában lehet különbség. Mind magánéletében, mind művészi munkásságában Pascal Greggory színművész volt a társa hosszú éveken át, aki több filmjében is fontos szerepeket kapott. 2007-ben a direktor csatlakozott ahhoz a 150 értelmiségi által aláírt kiáltványhoz, amely a szocialista elnökjelölt, Ségolène Royal támogatására szólított fel. Patrice Chéreau tüdőrákban halt meg Párizsban, 2013. október 7-én.


FILMOGRÁFIA
(A vastag betűs alkotásoknak Chéreau a forgatókönyvírója is volt.)

* 1975: Az orchidea húsa (La chair de l’orchidée)
* 1978: Judith Therpauve
* 1983: A megsebzett férfi / A sebesült ember (L’homme blessé)
* 1985: Álruhás komorna (La fausse suivante) (tévéfilm)
* 1987: Hôtel de France
* 1991: A felejtés ellen (Contre l'oubli) (társrendezők: Jean-Luc Godard, Jean-Michel Carré, Michel Piccoli, Alain Resnais, Patrice Leconte, Constantin Costa-Gavras, Henri Cartier-Bresson, Alain Corneau és Michel Deville)
* 1992: Le temps et la chambre (tévéfilm)
* 1994: Wozzeck (tévéfilm)
* 1994: Margó királyné (La reine Margot)
* 1996: A gyapotmezők magányában (Dans la solitude des champs de coton) (tévéfilm)
* 1998: Aki szeret engem, vonatra száll (Ceux qui m’aiment prendront le train)
* 2001: Intimitás (Intimacy)
* 2003: Son frère
* 2005: Gabrielle
* 2009: Hajsza (Persécution)


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(A vastag betűs filmekért megkapta a díjat.)

BAFTA-díj
* 1996: Margó királyné (a legjobb nem angol nyelvű film, megosztva Pierre Grunsteinnel)

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál
* 2001: Intimitás (Arany Medve-díj)
* 2001: Intimitás (Kék Angyal-díj)
* 2003: Son frère (Arany Medve-jelölés)
* 2003: Son frère (Ezüst Medve-díj)

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
* 1983: A megsebzett férfi (Arany Pálma-jelölés)
* 1994: Margó királyné (Arany Pálma-jelölés)
* 1994: Margó királyné (a zsűri díja)
* 1998: Aki szeret engem, vonatra száll (Arany Pálma-jelölés)

Chicagói Nemzetközi filmfesztivál
* 1983: A megsebzett férfi (Arany Hugo-jelölés)
* 1998: Aki szeret engem, vonatra száll (Arany Hugo-jelölés)
* 2005: Gabrielle (Arany Hugo-jelölés)
* 2009: Életműdíj

César-díj
* 1984: A megsebzett férfi (legjobb eredeti forgatókönyv) (megosztva Hervé Guibert-rel)
* 1995: Margó királyné (legjobb eredeti vagy adaptált forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film)
* 1999: Aki szeret engem, vonatra száll (legjobb eredeti vagy adaptált forgatókönyv) (megosztva Danièle Thompsonnal és Pierre Trividiccel)
* 1999: Aki szeret engem, vonatra száll (legjobb rendező)
* 2002: Intimitás (legjobb rendező)
* 2006: Gabrielle (legjobb adaptált forgatókönyv) (megosztva Anne-Louise Trividiccel)

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál
* 2005: Gabrielle (Arany Oroszlán-jelölés)
* 2009: Hajsza (Arany Oroszlán-jelölés)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...