MESTERKURZUS – LILIANA CAVANI: PROVOKÁCIÓ ÉS MŰVÉSZET

Liliana Cavani (Olaszország, Emilia-Romagna régió, Modena megye, Carpi, 1933. január 12.) olasz rendező és forgatókönyvíró egy tehetségkutató győzteseként került az olasz állami tévéhez, ahol a közelmúlt történelmét feldolgozó dokumentumfilmjeivel hívta fel magára a figyelmet. Első fikciós filmjeit is a televízió számára rendezte. A Galileo Galilei (1968) bemutatását azonban a RAI megtagadta, így a film egy vállalkozó szellemű forgalmazónak köszönhetően a mozikban debütált. Cavani alkotásainak gyakori témája a nők helyzete a társadalomban, esetenként történelmi perspektívákba helyezve. Nem riadt vissza a provokációtól sem: leghíresebb filmje, Az éjszakai portás (1974) körül különösen magasra csaptak az indulatok, számos országban csak hosszas huzavona után engedték a bemutatását. Milarepa (1974) című drámájának főszerepét Balázsovits Lajosra bízta. Különösen mély benyomást tett rá Assisi Szent Ferenc alakja, akiről három filmet is forgatott az elmúlt évtizedekben: az elsőt és az utolsót a televízió számára, a másodikat a filmszínházak részére. Az 1970-es évek végétől operarendezőként is tekintélyt vívott ki magának: előadásait több világvárosban is megtekinthette a közönség, némelyikből televíziós változat is készült, és nem maradtak el a rangos szakmai díjak sem. Ez utóbbiakat filmrendezőként is kiérdemelte, és művészi rangját bizonyítja az is, hogy rendszeresen meghívják nagy múltú filmfesztiválok zsűrijébe.

KARRIERTÖRTÉNET

A kezdetek

Liliana Cavani édesapja egy konzervatív polgári családból származó mantovai építész, aki gyakran elvitte a lányát múzeumokba. Az édesanya harcos antifasiszta munkáscsalád leszármazottja volt, aki rajongott a filmekért. Rajongását lányának is átadta, akit egész kicsi korától minden vasárnap elvitt moziba. Az anyai nagyapának köszönhetően Liliana korán megismerkedett Marx, Engels és Bakunyin eszméivel. A Bolognai Egyetemen diplomázott 1959-ben, disszertációját egy XV. századi nemesi költőről, Marsilio Pióról írta. Egyetemi évei alatt barátaival egy filmklubot szervezett, ahol az érdeklődők olyan filmeket is megtekinthettek, melyek a hivatalos forgalmazás keretében nem jutottak el a városba. Cavani – talán a gyerekkori múzeumlátogatások hatására – eredetileg azt tervezte, hogy régész lesz, de aztán mégis a film iránti vonzalma határozta meg a pályaválasztását. Felvételt nyert a római filmfőiskola, a Centro Sperimentale di Cinematografia rendezői szakára, ahol hamar kitűnt a társadalmi problémák, a történelem és a nők helyzete iránti érdeklődésével és eredeti látásmódjával.

A dokumentumfilmek

A szakma már Cavani korai rövidfilmjeire is felfigyelt. A tízperces Incontro notturno (1961) egy fehér és egy szenegáli férfi barátságáról szól, érintve a tudattalan rasszizmus formáit, és azt szimbolizálva, hogy az egykori európai gyarmatosítók és az egymás után függetlenné váló afrikai országok kapcsolatát új alapokra kell helyezni. A La battaglia (1962) a San Sebastian-i Filmfesztivál programjában is szerepelt, és elnyerte a Centro Sperimentale di Cinematografia díját, a Ciak d'orót. A félórás produkció olyan turistákról szól, akik kedvtelésből ölnek. Ez a téma később számos kommerszfilm kiindulópontjául is szolgált (még magyar varáció is létezik rá, Szinetár Miklós 1979-es mozifilmje, Az erőd), Cavanit azonban a külsőségek helyett sokkal jobban érdekelték a jelenség mélyebb, lélektani okai. Az opusz magyar vonatkozású érdekessége, hogy kísérőzenéjét Bartók Béla műveiből válogatták. Cavani még 1961-ben megnyert egy tehetségkutatót, amelyet az országos olasz televízióhálózat, a RAI indított. Azonnal szerződtették, és olyan dokumentumfilmek készítésével bízták meg, amelyek a közelmúlt történelmét dolgozzák fel.

Különösen nagy figyelmet keltett a Storia del III Reich (1963) című négyrészes dokumentumfilmje, a Harmadik Birodalom felemelkedésének története. Ez a téma első ízben került a képernyőre tudományos igénnyel, komoly történelmi kutatásokra alapozva. A háromrészes L'età di Stalin (1964) a kommunista diktátor, Joszif Sztálin rémuralmát mutatja be, míg a Philippe Pétain processo a Vichy (1965) a második világháború alatti kollaboráns francia kormány köztársasági elnöke, Philippe Pétain marsall perének krónikája. Cavani a két államférfiról szóló opuszok között forgatta a La donna nella Resistenza (1965) című dokumentumfilmjét. Olyan asszonyokat szólaltatott meg, akik 1943 és 1945 között az ellenállási mozgalomban harcoltak. A riportalanyok őszintén beszélnek arról, miért vállalták, hogy tevékenyen részt vegyenek az antifasiszta harcban, annak ellenére, hogy mindennap a halállal kellett szembenézniük, és többen közülük kegyetlen kínzásokat szenvedtek el. Vallanak arról is, hogy az ellenállásban szerzett élményeik mennyiben változtatták meg életfelfogásukat, és mi történt velük azt követően, hogy a háború befejezése után visszatértek a hétköznapi életbe, a hagyományos női szerepkörökbe.

Francesco d'Assisi

A RAI adott lehetőséget arra is, hogy Cavani megrendezhesse első hosszabb fikciós filmjét. A Francesco d'Assisi (1966) minden idők talán legnépszerűbb szentje, Assisi Szent Ferenc (1182–1226) életútjáról szól a hatvanas évek radikális politikai nézőpontjából közelítve a témához. Bizonyos értelemben Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) című alkotásával állítható párhuzamba. Pasolini Jézus alakjában az örök forradalmárt kívánta megörökíteni, Cavani pedig Assisi Szent Ferenc személyében az örök lázadó portréját rajzolta meg. Műve az 1960-as évek végén fellángolt diákmozgalmak mozgóképes előfutárának tekinthető. Ferenc szerepét a 22 esztendős Lou Castelre bízta, akinek tehetségére még azelőtt felfigyelt, mielőtt a mozikba került volna Castel első filmje, a nagy visszhangot kiváltott Öklök a zsebben (1965). Ennek rendezője, Marco Bellocchio alakította Cavani filmjében Pietro di Staciát. A két részben, 1966. május 6-án és 8-án bemutatott Francesco d'Assisi figyelemre méltó sikert aratott, több mint húszmillió nézője volt. Jobboldali körök mindazonáltal felháborodtak a rendezőnő radikális látásmódján, még parlamenti interpelláció is elhangzott az ügyben. A korabeli viharok azóta elcsendesedtek, és Cavani opuszát máig a téma egyik legkitűnőbb mozgóképes feldolgozásának tartják. 2007-ben a kulturális minisztérium támogatásával restaurálták a kópiát. Cavani egyébként még két filmet forgatott Ferenc életéről (1989-ben és 2014-ben), amivel alighanem filmes rekordot állított fel: jómagam ugyanis nem tudok egyetlen más rendezőről sem, aki ugyanabból a témából három különböző filmet is készített volna.

Galileo Galilei

Az olasz–bolgár koprodukcióban született Galileo Galilei (1968) eredetileg szintén tévéfilmnek készült, de aztán mégis a filmszínházak műsorára került. (Mindmáig ez az egyetlen Cavani-film, melyet a magyar mozik is bemutattak.) A RAI illetékesei ugyanis egyházellenesnek nyilvánították a filmet, és elutasították a bemutatását. A cenzúra hátterében alighanem az állhatott, hogy Galilei megpróbáltatásait Cavani – áttételesen ugyan, de – éppúgy párhuzamba állította az akkori jelennel, ahogyan azt korábban az Assisi Szent Ferencről szóló film esetében tette. Mint iskolai tanulmányainkból tudjuk, Galilei (1564–1642) volt az, aki Kopernikuszhoz hasonlóan nemcsak megkérdőjelezte az addigi geocentrikus világképet, hanem rájött arra is, hogy a Föld forog a saját tengelye körül. „Eretnek” tanaiért inkvizíció elé állították, és tanításait kénytelen volt visszavonni, hogy életben maradjon. A legenda szerint a tárgyalás végén ezt mormogta maga elé: „Eppur si muove” (És mégis mozog a Föld). Cavani tudomány és vallás, haladás és maradiság összecsapásának szimbólumává emelte a híres inkvizíciós pert. Az igazság a tudós Galilei szerint kísérletezés által bizonyítható, az egyházi dogma szerint azonban a Bibliában foglaltak nem kérdőjelezhetők meg. A csillagászt az ír Cyril Cusack játszotta, Giordano Brunót a bolgár Georgij Kalojancsev személyesítette meg. Egy fiatal pap szerepében Lou Castel tűnt fel. Cavani alkotását először a botrányokkal tarkított 1968-as velencei filmfesztiválon mutatták be, melynek programjában szerepelt Pasolini szintén „egyházellenes”-nek minősített filmje, a Teoréma (1968).

Kannibálok

Luchino Visconti A Göncöl nyájas csillagai (1965), valamint Pasolini két antik vonatkozású alkotása, az Oidipusz király (1967) és a Médea (1969) hatása fedezhető fel Cavani harmadik fikciós filmjén, a Kannibálokon (1970). Különösen a Visconti-opusszal való rokonság tagadhatatlan: a legendás rendező Elektra mítoszát modernizálta, míg Cavani Antigoné történetét ültette át egy elképzelt jelenbe. A Milánóban forgatott film egy diktatórikus államban játszódik, ahol a rendőrség által megölt lázadók tetemei az utcán hevernek: eltemetésük tilos, hogy ezzel szolgáltassanak elrettentő példát az engedetlen polgárok számára. A fiatal Antigoné szembeszegül a törvénnyel. Egyetlen segítője van csupán, egy ismeretlen nyelven beszélő, titokzatos fiatalember. Bátorságukat látva egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Cavani meglepő szereposztással forgatta le a filmet: Antigonét a későbbi Bond-lány, a svéd származású Britt Ekland játszotta, a titokzatos férfit a francia kultszínész, Pierre Clémenti, Antigoné vőlegényét pedig a kubai Tomás Milián, aki bár művészfilmekkel kezdte a pályáját, de a Cavani-opusz idején már a spagettiwesternek egyik legnagyobb csillagaként tartották számon. A miniszterelnököt Pasolini régi barátja, Francesco Leonetti író-költő alakította. A Kannibálok a maga idejében úgy a kritikusoknál, mint a közönségnél megbukott, idővel azonban átértékelődött. Az új évezredben már a hatvanas-hetvenes évek olasz politikai filmjeinek legjelentősebb darabjai között jegyzik. Annak idején az amerikai Paramount Pictures megvásárolta volna világforgalmazásra, amennyiben a rendezőnő egy új befejezést, egy happy endet forgat hozzá, Cavani azonban erre nem volt hajlandó.

A vendég

Versenyen kívül mutatták be az 1971-es velencei filmfesztiválon a szerény költségvetésből forgatott A vendég (1971) című drámát. Író főszereplője új regényéhez gyűjt anyagot, ezért engedélyt kap arra, hogy ellátogasson egy zárt intézetbe. A betegekkel való bánásmód és az ellátás terén megdöbbentő hiányosságokat tapasztal, de mondani sem kéne, hogy az orvosok egyáltalán nem örülnek a kritikának. Az író megismerkedik a pszichiátriai betegségéből kigyógyult Annával, aki a szintén beteg fivéréről gondoskodik. A fiatal nő egyre reménytelenebbül próbál visszailleszkedni a „normális” társadalomba, és megtalálni a helyét saját családjában is. A filmet az olasz egészségügy átfogó reformja előtt forgatták, így a benne látható elmegyógyintézet sokkal inkább hasonlít egy koncentrációs táborra, mint egy humánus alapelvek szerint működő egészségügyi intézményre. A főszerepeket Lucia Bosé, Glauco Mauri, Peter Gonzales és Alvaro Piccardi játszották. Bosé volt Miss Itália azon az 1947-es szépségversenyen, ahol Gina Lollobrigidának a harmadik hellyel kellett beérnie. Azonban nem csak ők ketten választották hivatásul a művészi pályát: színésznő lett a második és a negyedik helyezett (Gianna Maria Canale és Eleonora Rossi Drago) is, a „futottak még” mezőnyéből pedig Silvana Mangano. Közülük csak Lollobrigida és Mangano mondhatott magáénak valóban jelentős karriert. Bosé pályáján törést okozott Luis Miguel Dominguín spanyol torreádorral kötött viharos házassága, amely miatt évekre eltűnt a filmvilágból. Peter Gonzales Cavani után Fellini kamerája elé állt: a Maestro 18 éves alteregóját játszotta a Fellini-Róma (1972) című remekműben.

Milarepa

A XI–XII. században élt tibeti szerzetes, a buddhizmus egyik szentje, Milarepa (kb. 1052–1135) életútja ihlette Cavani méltánytalanul elfeledett 1974-es filmjét. A rendezőnő korábbi alkotásaihoz hasonlóan ezúttal is párhuzamot vont jelen és múlt között. A történet főszereplője Leo, a fiatal olasz tibetológus, aki lefordította Milarepa életrajzát. Tulajdonképpen őt is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint az egykori jógit: mindketten az igazságot kutatják, a tudást szomjazzák. Kettőjük személye a filmben egybeolvad, amikor a jelenből átkerülünk a múltba, ahol figyelemmel kísérhetjük Milarepa életének legfontosabb állomásait. Milarepa a fiatal tibetológus, tanítómestere pedig egyetemi tanára, Bennett professzor alakjában jelenik meg a néző szeme előtt. A kettős főszerepre Luchino Visconti javasolta a magyar Balázsovits Lajost. Visconti 1968-ban a velencei filmfesztivál zsűrijeként látta a színészt a Fényes szelek című Jancsó-filmben. Szerepet szánt neki tervezett Proust-filmjében, amelyet azonban nem tudott megvalósítani. (Egyes források úgy tudják, meghiúsult Thomas Mann-filmje, A varázshegy szereposztásakor gondolt rá.) Cavani nem bánta meg, hogy hallgatott Viscontira. Első négy filmjének fiatal férfi szereplőiről (Castel, Clémenti, Gonzales, Balázsovits) később úgy nyilatkozott, hogy bár valamennyien jó színészek, szerepüket valójában nem játszották, hanem tökéletesen átélték, és egy személyben szimbolizálták az adott film spirituális lényegét. Valamennyien jóképűek voltak, de nem a szó „szépfiús” értelmében, hanem kicsit zavarba ejtő módon, egyszerre sugallva poétikát és (jó értelemben vett) megszállottságot. Bennet professzort Paolo Bonacelli alakította, aki a következő évben főszerepet kapott Pasolini hírhedt filmjében, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975). Pasolininek egyébként kifejezetten tetszett a Milarepa, elismerő kritikát írt róla a Cinema Nuovo 1974. május–júniusi számában: „egy igazán szép film” – többek között így méltatta Cavani opuszát.

Az éjszakai portás

Egy holokauszt-túlélővel folytatott beszélgetések alapján született meg Cavani leghírhedtebb filmje, Az éjszakai portás (1974) forgatókönyve. A címszerepet a rendezőnő kezdettől fogva Dirk Bogarde-nak szánta, akire A szolga (1963) és a Darling (1965) című filmekben figyelt fel. Bogarde először visszautasította a felkérést, mert Visconti remeke, a Halál Velencében (1971) óta a visszavonulását tervezgette. Végül megnézte Cavani néhány korábbi alkotását, és meggondolta magát. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy Charlotte Rampling legyen a partnere, akivel az Elátkozottak (1969) című, szintén Visconti által rendezett drámában már együtt szerepelt. Cavani inkább Romy Schneidert, Mia Farrow-t vagy Dominique Sandát szerette volna megnyerni, de ők valamennyien nemet mondtak a provokatív szerepre. A történet az ötvenes években játszódik. Egy híres karmester felesége, Lucia Atherton egy elegáns bécsi szálloda éjszakai portásában felismeri azt a náci tisztet, aki annak a lágernek volt a parancsnoka, ahová annak idején az asszonyt is elhurcolták. Lucia nem leplezi le a férfit, hanem újrakezdi vele az egykori szadomazochista viszonyt. Az éjszakai portás a bemutatót követően heves vitákat váltott ki, és megítélése mind a mai napig szélsőséges. Számos kritikus szerint Cavani utat nyitott a holokauszt témájának provokatív, sőt kegyeletsértő feldolgozásai előtt, holott alkotása nem más, mint „esztétikusan csomagolt szemét”. Megvádolták azzal is, hogy egyenlőségjelet tesz bűnős és áldozat közé, sőt utóbbit lényegében bűnrészesnek állítja be. Fejére olvasták, hogy bagatellizálja a fasizmust, amelyet az erotika szintjén tárgyal, és valamiféle erotikus perverziónak ábrázol. Ezzel összefüggésben kritizálták Lucia jellemét is, aki mintha örömét lelné a megalázó kapcsolatban. Főleg az európai kritikusok között voltak olyanok, akik dicsérték Cavani művészi bátorságát, hogy filmjével kiszélesítette az alkotói szabadságjogok határait, és bebizonyította, hogy a művészet számára létezhetnek ugyan kényes témák, tabutémák azonban nem. Az éjszakai portás hatása idővel a popkultúrába is beszivárgott. Az a jelenet, amelyben Charlotte Rampling félmeztelenül, katonatiszti sapkában énekel a nácik előtt, kultikus képsorrá vált, Madonna is utalt rá a Justify My Love című slágere klipjében.

Túl jón és rosszon

Amíg Az éjszakai portás elsősorban témaválasztásával borzolta a kedélyeket, addig a következő Cavani-opusz, a Túl jón és rosszon (1977) szexuális töltetű képsorokkal provokálta a nézőket. Az egész filmet áthatja a homoerotika, néha latens módon, máskor nagyon is félreérthetetlenül. A kiindulópontot a nagy német filozófus, Friedrich Nietzsche (1844–1900) életének bizonyos motívumai jelentették, ámbár Cavani hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem állt szándékában hagyományos és hiteles életrajzi filmet forgatni. Mindazonáltal a címet Nietzsche egyik fő művéből kölcsönözte. 1882-t írunk. Rómában találkozik Nietzsche és barátja, Paul Rée író (1849–1901), valamint az orosz származású feminista írónő és pszichoanalitikus, Lou Andreas-Salomé (1861–1937). Együtt térnek vissza Németországba. Különleges szerelmi háromszög alakul ki közöttük, testi és szellemi igényeiket azonban a polgári erkölcsök elutasításával kívánják kielégíteni: „Ami szeretetből lesz megtéve, mindig jón és rosszon túl történik.” Nietzsche egy nemi betegség miatt megőrül, Paul viszont rádöbben homoszexuális hajlamaira, ami végzetes következményekkel jár. A trió egyetlen túlélője Lou, a szerelmi háromszög csúcsa, a történet központi szereplője. A Túl jón és rosszon nem szűkölködik merész jelenetekben. Láthatunk például orális szexet férfiak között, szinte teljesen meztelen férfiak homoerotikus táncát (Jó és Rossz szimbolikus küzdelmét), illetve egy eléggé félreérthetetlenül ábrázolt homoszexuális nemi erőszakot, melyet egy borosüveggel követnek el. A provokatív képsorok jelentős szerepet játszottak abban, hogy a filmet általában elutasítóan fogadta a korabeli kritika, annál nagyobb volt azonban a közönségsiker. Köszönhető ez persze a kitűnő szereposztásnak is: Erland Josephson, Robert Powell, Dominique Sanda, Virna Lisi, Umberto Orsini és Philippe Leroy neve olvasható a stáblistán.

A bőr

Az olasz Curzio Malaparte (1898–1957) minden idők egyik legjobb újságírójának számít. Felvett névről van szó (az igazi: Kurt Erich Suckert), amely akarva-akaratlan tükrözi viselőjének ellentmondásos személyiségét is. Vezetékneve ugyanis azt jelenti: „rossz oldal”, és ez játék a Bonaparte névvel, amelynek jelentése az olasz nyelvben: „jó oldal”. Malaparte valóban a rossz oldalon állt egy ideig, hiszen a fasiszta Olaszország diplomatája és haditudósítója volt, de aztán átállt a jó oldalra. Ha ugyan annak lehet mondani, hogy a második világháború után már a baloldallal rokonszenvezett. Két híres regénye, a Kaputt és A bőr közül csak az előbbi jelent meg magyar nyelven is. Az utóbbiból készült viszont Cavani 1981-es filmje, amely azt a sokkot próbálta ábrázolni, melyet a fasizmus alól felszabadult olasz nép élt át az amerikai csapatok bevonulásával. A háború és az amerikai megszállás igazi áldozatai a rendezőnő szerint a nők és a gyerekek, akik testüket és morális tartásukat áldozzák fel azért, hogy családjukkal együtt megmeneküljenek az éhhaláltól. Cavani szakított a második világháborús filmek sztereotípiáival, nem egyszerűsíti le a témát Jó és Rossz küzdelmére, hanem a következményeken keresztül érzékelteti, hogy egy ilyen világégés mekkora pusztítást végez a lelkekben is. A szereplőgárdában ismert és ismeretlen színészek, profik és amatőrök egyaránt megtalálhatók: Marcello Mastroianni, Alexandra King, Ken Marshall, Claudia Cardinale, Burt Lancaster és Carlo Giuffré játsszák a fontosabb szerepeket. Az 1981-es cannes-i premierről így számolt be Létay Vera, a Filmvilág tudósítója: „Cavani... az emberi bőrre gondolva úgy látszik, elsősorban bizonyos érzékenyebb zónákat ért. Történelmi szuperprodukciója hatalmas bordélyháznak ábrázolja a háborútól és szegénységtől meggyötört Olaszországot, különös tekintettel a hasonneműek egymás iránti vonzalmára. A meghökkentés, elborzasztás különc örömet okoz az egyébként nagy tehetségű rendezőnek, aprólékos gonddal merül el az úgynevezett hiperrealista részletek ábrázolásában: például hogyan lapít szét egy eleven embert a tank lánctalpa – gyengédséggel elidőz a véres emberi húspalacsinta látványán.”

Az ajtó mögött

Öt évvel a Túl jón és rosszon után Cavani ismét egy szerelmi háromszög történetét mondta el, ám ezúttal nemcsak a kritikusok, hanem a közönség is elutasítóan fogadta a filmet. Az ajtó mögött (1982) helyszíne Észak-Afrika, a marokkói Marrákes (Marrakesh). Matthew, a jóképű amerikai olajmunkás beleszeret egy különös fiatal lányba, Ninába. Az érzéki szépség rendszeresen látogatja apját, Enricót a börtönben. A férfi azért került a rácsok mögé, mert megölte a feleségét. Nina idővel bevallja Matthew-nak, hogy Enrico valójában nem az édesapja, hanem a mostohaapja, akivel mellesleg viszonyt folytat. Enrico féltékeny Ninára, de Matthew nem tágít a lány mellől. Amikor Nina váratlanul eltűnik, az amerikai fiú felkeresi kedvese igazi apját, aki arra kéri, tartsa távol a lányt a kiszámíthatatlan Enricótól. Az ajtó mögött csúfos bukásáért aligha hibáztathatjuk kizárólag a szereposztást. Enricót ugyanis Marcello Mastroianni alakította, Matthew-t az amerikai Tom Berenger, aki tehetsége alapján ígéretes karrier előtt állt, pályája azonban később mégis félresiklott. Ninát a Madonna-arcú, magyar származású Eleonora Giorgi formálta meg, akinek színészi képességeit annak idején sokat bírálták, mondván, hogy népszerűségét inkább gyakori meztelenkedéseinek, semmint jellemábrázolói képességeinek köszönhette. Mindazonáltal érzéki jelenség volt a filmvásznon, így Cavani opuszában is. Nina igazi apját a sokat foglalkoztatott francia színész, Michel Piccoli játszotta. A lesújtó kritikák szerint Cavani az olcsó szentimentalizmust és a freudi lélektant jó nagy adag unalommal öntötte nyakon ebben a filmjében.

Tiltott szenvedélyek

Miként Luchino Viscontinak, úgy Liliana Cavaninak is létezik egy úgynevezett „német trilógiá”-ja, amelynek első két darabja Az éjszakai portás és a Túl jón és rosszon, zárótétele pedig a Tiltott szenvedélyek (1985). Mindhárom film az adott kor erkölcsi normáin túllépő, „bűnös” kapcsolatokról szól a német kultúrkör keretei között. Jelen mű alapjául Tanizaki Dzsunicsiró japán író (1886–1965) 1910-es regénye, a Tetoválás (Siszei) szolgált. A történet 1938-ban játszódik Berlinben, a második világháború kitörését megelőző esztendőben. A német külügyminisztérium hivatalnoka és felesége egyaránt elcsábul a japán nagykövet lányának szépségétől, és egy perverz szerelmi háromszög jön létre, amelynek a vége nem lehet más, mint tragédia. Mondani sem kéne, hogy ezt csak az egyik nő éli túl. Cavani állítólag a hitleri korszak demoralizáló hatását akarta érzékeltetni a filmjével, amelynek díszletezése és operatőri munkája valóban figyelemre méltó. A német házaspárt Kevin McNally és Gudrun Landgrebe játszották, a japán lányt Mio Takaki. A Tiltott szenvedélyek egyik producere az olcsó filmjeiről nevezetes Cannon cég volt, így rossz nyelvek szerint ennek köszönhető, hogy az opusz inkább a leszbikus kapcsolatra fókuszál, a szerényebb költségvetést a különleges alaphelyzet és a melodrámai fordulatok hivatottak ellensúlyozni. A szerelmi háromszög témája Az ajtó mögötthez is kapcsolja ezt a filmet, míg a két kultúra (esetünkben a német és a japán) sokkszerű találkozása A bőr tematikáját idézi, amelyben az amerikai és az olasz kultúra konfrontálódott.

Francesco

23 évvel a Francesco d'Assisi után Cavani újabb filmet forgatott Assisi Szent Ferenc életéről, akinek személyisége különösen mély benyomást tett rá. Célja az volt, hogy még mélyebbre hatoljon a lélekelemzésben, nagyobb odafigyeléssel a finom részletekre, és feltárja, mi teszi Szent Ferenc alakját időtlenné. Cavani merőben más szemlélettel közeledett a témához, mint Franco Zeffirelli a Napfivér, Holdnővér (1972) című világsikerű filmjében. (Érdekesség, hogy mindkét produkció jelmeztervezője az Oscar-díjas Danilo Donati volt.) Zeffirelli elsősorban Ferenc fiatal éveire koncentrált, arra az időszakra, amíg III. Ince pápa jóváhagyta a ferences rend megalapítását és annak szigorú reguláját. A Napfivér, Holdnővér Ference természetközelben él, virágok és madarak között, alakját a beatkorszak énekese, Donovan megejtő szépségű dalai kísérik. Ezekkel a formai eszközökkel Zeffirelli a hippikorszak virággyerekeire utal vissza, és Ferenc alakját ily módon aktualizálja. Cavani jóval realisztikusabb, és sokkal egyértelműbben hangsúlyozza, hogy Ferenc életútját inkább a fájdalom, a szenvedés és a könnyek kísérték, nem pedig a természet szépségei által nyújtott önfeledt pillanatok. A Vangelis által komponált kísérőzene test és lélek harmóniáját sugallja, és az emberi szenvedések vizuális megjelenítése ellenére a katarzis érzésével ajándékozza meg a nézőt. A közönség általában elismerően fogadta a Francescót, ámbár nem vált olyan klasszikussá, mint Zeffirelli opusza. A bírálatok főleg a két főszereplőre vonatkoztak, hiszen sem az amerikai Mickey Rourke (Ferenc), sem a brit Helena Bonham Carter (Klára) nem az a típus, akit az átlag néző ilyen szerepekben elképzel. Egyes vélemények szerint Rourke egyértelmű szereposztási tévedés, ráadásul időnként a képmezőbe kerülnek civil tetoválásai, ami meglehetősen illúzióromboló. Mások viszont úgy gondolják, finom színészi eszközeivel az amerikai sztár tökéletesen érzékeltetni tudta Ferenc kiemelkedő emberségét és azt a különleges aurát, amely körülvette őt. A hivatalos olasz változat 150 perc, ezt viszont számos országban lerövidítették. A leggyakoribb verzió 104 perces, de az amerikai változatban nemcsak a játékidő rövidebb, hanem a jeleneteket is átszerkesztették, ami időnként nehezen követhetővé teszi a filmet.

Hol vagytok? Én itt vagyok

Az 1993-ban bemutatott Hol vagytok? Én itt vagyok című alkotásában Cavani ismét a fogyatékkal élőkre próbálta ráirányítani a figyelmet, ahogyan A vendég (1971) esetében tette. A szerelmi történet két főszereplője két süket fiatal, akik eltérő családi háttérrel rendelkeznek. Fausto gazdag családból származik, és úgy nevelték, mintha nem is lenne halláskárosult. A mama nem hajlandó különleges iskolába járatni a fiát, hogy az megtanulja a kommunikációhoz szükséges jelnyelvet. Szerencsére a nagynénje megtanítja erre. Fausto megismerkedik Elenával, aki egy munkáscsalád gyermeke, és kemény harcot kell folytatnia azért, hogy tanulhasson. Beleszeret a lányba, és szakít addigi barátnőjével, akit édesanyja közvetített számára. A szerelmesek azt tervezik, hogy közösen utaznak Washingtonba, hogy egy speciális iskolában tanuljanak, egy autóbaleset azonban szétrombolja a közös jövőről szőtt terveiket. Mint néhány korábbi Cavani-filmben (Az éjszakai portás, Túl jón és rosszon), ebben is szerephez jut a tánc, a pantomim, ami egy halláskárosult ember számára az élet egyik örömét jelentheti. Faustót a pályakezdő Gaetano Carotenuto játszotta, Elenát a bájos Chiara Caselli, aki sajnos nemzetközileg nem lett annyira ismert, mint amennyire megérdemelné. Az empatikus nagynénit Valeria D'Obici személyesítette meg: a figurát Cavani saját nagynénje ihlette, a rendezőnő a filmet is neki ajánlotta.

Ripley és a maffiózók

Miután figyelemre méltó sikert aratott Anthony Minghella 1999-es filmje, A tehetséges Mr. Ripley, várható volt, hogy idővel folytatás készül hozzá, természetesen egy másik Patricia Highsmith-regény alapján. Az viszont némi meglepetést okozott, hogy ennek megrendezésére Cavanit kérték fel, hiszen a populáris műfajok tőle látszólag távolabb állnak. A gyártó cég, a Fine-Line Productions illetékesei azonban úgy gondolták, a rendezőnő szakmai hírneve garancia arra, hogy ne tucatfilm, hanem egy valóban igényes adaptáció szülessen. Ebbéli reményeikben szerintem nem kellett csalatkozniuk, mindazonáltal a film számos országban elkerülte a mozikat, és csak DVD-n hozták forgalomba. Így történt ez Magyarországon is, ahol a forgalmazó a történet lényegét jobban kifejező Ripley játszmája (Ripley's Game) helyett a hangzatosabb, ám inkább egy másodosztályú bűnügyi filmet sejtető Ripley és a maffiózók címet választotta. A Minghella-film lényegében René Clément Ragyogó napfény (1960) című klasszikusának remake-je volt, míg Cavani alkotását Wim Wenders Az amerikai barát (1977) című bűnügyi drámája újragondolásának tekinthetjük, hiszen mindkettő ugyanazon a Highsmith-regényen alapul. Az összehasonlító kritikák inkább Wenders mellett voksoltak, ám jómagam úgy gondolom, Cavaninak sincs oka szégyenkezni. Míves, gondolatébresztő pszichológiai thrillert forgatott, melyben Tom Ripley-t már jóval idősebben látjuk, mint a Minghella-féle produkcióban. (A figurát ott Matt Damon, emitt John Malkovich játszotta.) A férfi visszavonultan él egy olasz faluban. Amikor egyik szomszédja (Dougray Scott) akarva-akaratlanul megsérti, agyafúrt bosszút eszel ki a halálos beteg férfi ellen: rá akarja venni egy gyilkosságra. Minghella alkotásában nagy (sőt túl nagy) szerepet kapott Ripley latens homoszexualitása, amely Cavani Ripley-jéből teljesen hiányzik. Ezen akár el is csodálkozhatnánk, hiszen a rendezőnő némely korábbi filmje alapján egyértelmű, hogy a szexuális devianciák nem állnak távol művészi érdeklődésétől. Ami viszont ennél érdekesebb, hogy ezúttal fordított a helyzet: Minghella filmjében Ripley csodálta (és irigyelte) a dúsgazdag aranyifjút, Dickie Greenleafet, Cavaninál viszont már Ripley az, aki csodálat alanyává válik, de mindkét szituációhoz ördögi cselszövés és gyilkosságok kapcsolódnak.

Az új évezred

Az új évezredben Cavani elsősorban a televízió számára forgat. A De Gasperi, l'uomo della speranza (2005) című kétrészes alkotása Alcide De Gasperinek (1881–1954), a XX. század egyik legjelentősebb olasz politikusának életéről szól. De Gasperi mint miniszterelnök a második világháborút követően mindent megtett annak érdekében, hogy stabilizálja a politikai helyzetet, kivezesse hazáját a gazdasági problémákból, és Olaszország minél előbb visszanyerje megtépázott nemzetközi tekintélyét. Alakját a filmben Fabrizio Gifuni keltette életre. Szintén kétrészes életrajzi tévéfilm az Einstein (2008), amely Albert Einstein és első felesége, Mileva Marić kapcsolatáról szól. A két főszerepet Vincenzo Amato és Maya Sansa játszotta. A nők elleni erőszak a témája a Mai per amore (2012) című négyrészes minisorozatnak: két részt Marco Pontecorvo (a neves rendező, Gillo Pontecorvo fia), egyet-egyet pedig Liliana Cavani és a német Margarethe von Trotta rendezett. Érdekesség, hogy a sorozat producere nem más, mint a legendás énekes, Adriano Celentano felesége, Claudia Mori, aki énekesnőként és színésznőként egyaránt jól ismert. A 2012-es velencei filmfesztiválon mutatták be a Clarisse című dokumentumfilmet, amely kolostorban élő apácákkal készített interjúkból áll. Cavani alkotókedve túl a nyolcvanadik életévén is töretlen. 2014-ben egy újabb filmet forgatott (immár a harmadikat!) Assisi Szent Ferenc életéről. A címszerepet ezúttal a lengyel Mateusz Kosciukiewicz játszotta, szüleit a holland Rutger Hauer és az olasz Giselda Volodi. Izgalmas thrillernek ígérkezik a Death Is for the Living, amelyről egyelőre még nem lehet túl sokat tudni. A cselekmény szerint olyan sorozatgyilkosságok történnek, melyek korábbi bűncselekményeket másolnak. Angela, a brilliáns elméjű akadémikus az ügy megoldása érdekében a világ leghíresebb médiumaival keres együttműködést.

Az operarendező

Az 1970-es évek végétől Cavani operarendezőként is hírnevet szerzett magának, rendezéseiért többször nyert rangos szakmai díjakat, némelyik produkcióját a televízióban is bemutatták. A sort 1979-ben Alban Berg Wozzeck című operája nyitotta, amely a firenzei Teatro Comunaléban került színre Bruno Bartoletti vezényletével. Ezt követte öt évvel később Gluck operája, az Iphigenia Tauriszban, amely a párizsi opera repertoárján szerepelt, karmester: Gerd Albrecht. Ugyanitt láthatta a közönség 1986-ban Cherubini híres operája, a Médea Cavani-féle színpadi verzióját Pinchas Steinberg vezényletével. Az előadás megkapta az 1985/86-os évad legjobb operájának járó Franco Abbiati-díjat. Verdi Traviatáját Cavani először a milánói Scalában rendezte meg 1990-ben. A díszleteket Dante Ferretti, a jelmezeket Gabriella Pescucci tervezte, Riccardo Muti vezényelt. Az előadásnak oly nagy sikere volt, hogy elvitték Tokióba és Madridba is, a 2001/2002-es évadban pedig újra megtekinthette a milánói közönség, ezúttal a Teatro degli Arcimboldiban. A Cardillac (Paul Hindemith) 1991-ben előbb Firenzében, majd Genovában került színre. Két évvel később ugyanebben a két városban láthatták az operabarátok a Jenufa című Leos Janáček-operát, amelyért Cavani újra megkapta az évad legjobb operaelőadásának járó Franco Abbiati-díjat. Későbbi operarendezései közül említést érdemel még a Parasztbecsület (1996, Pietro Mascagni), amely Ravennában debütált, de eljutott Bolognába, Cataniába, Szentpétervárra és Barcelonába is. A Manon Lescaut-nak (1998, Giacomo Puccini) a milánói, a barcelonai és a madridi közönség tapsolhatott. Ruggero Leoncavallo népszerű operája, a Bajazzók Ravennában (1998), Bolognában (2012), Cataniában és Barcelonában (2011) került színre Cavani elképzelései szerint. Az álarcosbál (2001, Giuseppe Verdi) Milánóban a Scala, Washingtonban a Washington National Opera repertoárján szerepelt. Parmában és Veronában egy kevésbé ismert Gluck-mű, az Alceste (2005) került a közönség elé, és ugyanebben a két városban láthatta a közönség Verdi Macbethjének (2006) előadását is.

FILMOGRÁFIA

* 1961: La vita militare (tévés dokumentumfilm)

* 1961: Incontro notturno (rövidfilm)

* 1961: Gente di teatro (tévés dokumentumfilm)

* 1962: La battaglia (rövidfilm)

* 1962: L'uomo della burocrazia (tévés dokumentumfilm)

* 1962: Assalto al consumatore (tévés dokumentumfilm)

* 1963: Storia del III Reich (tévés dokumentumfilm-sorozat, 4 rész)

* 1964: L'età di Stalin (tévés dokumentumfilm-sorozat, 3 rész)

* 1965: La donna nella Resistenza (tévés dokumentumfilm)

* 1965: La casa in Italia (tévés dokumentumfilm-sorozat, 4 rész)

* 1965: Il giorno della pace (tévés dokumentumfilm)

* 1965: Gesù, mio fratello (tévés dokumentumfilm)

* 1965: Philippe Pétain processo a Vichy (tévés dokumentumfilm)

* 1966: Francesco d'Assisi (tévéfilm)

* 1968: Galileo Galilei (Galileo)

* 1970: Kannibálok (I cannibali)

* 1971: A vendég (L’ospite)

* 1974: Az éjszakai portás (Il portiere di notte)

* 1974: Milarepa

* 1977: Túl jón és rosszon (Al di là del bene e del male)

* 1981: A bőr (La pelle)

* 1982: Az ajtó mögött (Oltre la porta)

* 1985: Tiltott szenvedélyek (Interno berlinese)

* 1989: Francesco / Assisi Szent Ferenc

* 1990: La Traviata (tévéfilm)

* 1993: Hol vagytok? Én itt vagyok (Dove siete? Io sono qui)

* 1996: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana) (tévéfilm)

* 1998: Manon Lescaut (tévéfilm)

* 2002: Ripley és a maffiózók (Il gioco di Ripley)

* 2005: De Gasperi, l'uomo della speranza (tévéfilm)

* 2008: Einstein (tévéfilm)

* 2012: Mai per amore (tévésorozat, a Troppo amore című epizód)

* 2012: Clarisse (dokumentumfilm)

* 2014: Francesco (tévéfilm)

* ????: Death Is for the Living

FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

* 1986: Tiltott szenvedélyek (Arany Medve-jelölés) 

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál

* 1974: Milarepa (Arany Pálma-jelölés)

* 1981: A bőr (Arany Pálma-jelölés)

* 1989: Francesco (Arany Pálma-jelölés) 

Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál

* 1982: A bőr (Arany Hugo-jelölés) 

David di Donatello-díj

* 2012: Életműdíj 

Flaiano Nemzetközi Díj

* 1994: Hol vagytok? Én itt vagyok (Arany Pegazus-díj a legjobb rendezőnek) 

Giffoni Filmfesztivál

* 1990: François Truffaut-díj 

Golden Globe-díj (Olaszország)

* 2008: Életműdíj 

Ezüst Szalag-díj

* 1969: Galileo Galilei (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Tullio Pinnelli)

* 1975: Az éjszakai portás (legjobb rendező; legjobb forgatókönyv – jelölve még: Italo Moscati)

* 1989: Francesco (legjobb rendező)

* 1994: Hol vagytok? Én itt vagyok (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Tullio Pinnelli) 

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál

* 1965: Primo Piano: Philippe Pétain processo a Vichy (San Marco Oroszlánja-díj a legjobb televíziós dokumentumfilmnek)

* 1968: Galileo Galilei (Arany Oroszlán-jelölés)

* 1971: A vendég (Arany Rudder-díj)

* 1993: Hol vagytok? Én itt vagyok (Arany Oroszlán-jelölés)

* 2012: Clarisse (Speciális Pasinetti-díj)