Dolce Vita

Dolce Vita

2017. május 23., kedd

GOLTZIUS ÉS A PELIKÁN TÁRSULAT

Terminátor 2 – értelmiségieknek” – valami ilyesmi szlogennel ajánlotta a Cinema magazin az olvasók figyelmébe Peter Greenaway Prospero könyvei (1991) című alkotását bő 20 évvel ezelőtt. A hasonlat bármilyen meghökkentő, tökéletesen fedi a valóságot, sőt tulajdonképpen szinte az egész greenaway-i életműre igaz. Greenaway és James Cameron ugyanis egyaránt látványfilmeket rendeznek, a különbség elsősorban alkotói hozzáállásukban fedezhető fel. Cameronnál a látvány szimbiózisban van a cselekménnyel – bár néha mintha fölébe kerekedne –, Greenaway számára azonban a cselekmény nem annyira érdekes, olykor mintha nem is lenne. A brit rendező leghíresebb filmjei mintha csak a Gesamtkunstwerk fogalmát illusztrálnák. Kevés rendezőről tudok, aki ennyiféle művészeti ágat – sőt nemegyszer tudományágakat is! – fogna össze a hetedik művészet jegyében: a Greenaway-filmek olyanok, mintha színházat néznénk, miközben egyáltalán nem lefilmezett színházi előadásként hatnak. Fontos hatáselemük a zene, de nagy hangsúlyt kapnak a számok (numerológia) és a (nyomtatott) betűk is. Ugyanakkor számos képkocka olyan, mintha élő szereplőkkel beállított középkori festményeket látnánk, különös tekintettel a németalföldi mesterekre. Greenaway egyik korábbi alkotása, a Magyarországon is bemutatott Éjjeli őrjárat (2007) például egyenesen az azonos című Rembrandt-festmény megszületéséről szól – természetesen egyáltalán nem a National Geographic Channel vagy a Discovery Channel szárazon tárgyilagos és olykor megmosolyogtatóan illusztratív stílusában. Tervezett egy filmet Boschról is: a művész halálának 500. évfordulójára, 2016-ra ígérték a premiert. A két említett produkció között született meg a jelen blogbejegyzés témájául szolgáló Goltzius és a Pelikán Társulat: a három mű tematikai szempontból (németalföldi képzőművészek) laza trilógiát alkot majd – amennyiben valóban elkészül a tervezett Bosch-film. (2017 közepén még híre-hamva sincs.)


A címben szereplő Goltzius nem más, mint a németalföldi képzőművészet jelentős alakja, Hendrik Goltzius (1558–1617). (Nem keverendő össze rokonával, a szintén németalföldi Hubert Goltziusszal, aki bő három évtizeddel volt idősebb nála.) Goltzius nemcsak festő volt, hanem grafikus, nyomdász és kiadó is, vagyis művészi sokoldalúsága miatt ideális Greenaway-filmhős. Atyjánál tanult üvegfestést, majd Haarlembe (Hollandia) ment, ahol Dirck Volckertszoon Coornhert (1522–1590) tanítványául fogadta. Goltzius festményein és metszetein a manierizmus hatása fedezhető fel, mindenekelőtt az irányzat leghíresebb alkotójáé és propagátoráé, Bartholomeus Sprangeré (1546–1611). Munkásságának legértékesebb részét a metszetei jelentik, különösen a rézmetszetek, mivel ezen a téren újfajta kifejezésmódokkal kísérletezett, de fametszetei is az egyetemes kultúra legbecsesebb értékei közé tartoznak. Mint ahogy abban a korban az megszokott volt, leggyakrabban bibliai témákat örökített meg, akárcsak a festményein. (Művészettörténészek szerint 1600 körül kezdett festeni.) Greenaway alkotásának kiindulópontjául Goltzius bibliai témájú erotikus nyomatai szolgáltak. A film története szerint az elzászi őrgróf magához csábítja a művészt azzal az ígérettel, hogy finanszírozni fogja a nyomatok sokszorosításának és kiadásának nyomdai költségeit. Goltzius és alkalmi társulata az őrgróf és udvartartása előtt először élőben mutatja be a kiválasztott bibliai történeteket, ugyanis az őrgróf támogatásának előzetes feltétele, hogy a látvány meggyőző legyen. Láthatjuk Ádám és Éva, Lót és lányai, Dávid és Betsabé, József és Putifárné, Sámson és Delila, valamint Keresztelő Szent János és Salome históriáját. A hangsúly egyértelműen a látványon van, mert a Goltzius és a Pelikán Társulat igazi barokkosan túlcsorduló vizuális orgia (akkor is, ha nem a barokk, hanem a németalföldi művészet fénykorában járunk), amely külsőségeiben a rendező nagy korszakát idézi, és bár a kultúrtörténeti utalások és a társművészeti „áthallások” ezúttal sem hiányoznak, a néző mégsem érzi magát annyira elveszve a képek tengerében, mint egynémely korábbi Greenaway-opusz láttán.


Egy magát „enciklopédistá”-nak – vagyis a rendszerezettség elkötelezettjének – nevező művésztől első hallásra kicsit furcsa, hogy általában nem híve a hagyományos történetmesélésnek. Valójában azonban csak arról van szó, hogy a történetmondás helyett más logikai rendszerre próbálja felépíteni a filmjeit: ez a sorvezető olykor a számolás, máskor a színkódrendszer vagy az ábécérend. A Goltzius és a Pelikán Társulat esetében érdekes módon mégis a hagyományos történetmesélés egyik leggyakoribb eleméhez, a narrációhoz nyúlt vissza: a bibliai történetek előadását maga Goltzius vezeti be, illetve magyarázza. Igazából azonban ezen sem kell csodálkoznunk: Greenaway idegenkedik attól, hogy egy filmet (vagy akár egy festményt) a néző a valóság lenyomatának tekintsen, éppen ezért különböző fogásokkal (jelen esetben a narrációval is) igyekszik hangsúlyozni, hogy amit a közönség lát, az nem a valóság, hanem csupán mesterséges illúzió. Ez az igazi oka annak, hogy filmjei nem „filmszerűek”, hanem inkább „színházszerűek”, hogy a színészei olykor „kiszólnak” a szerepükből, vagy a rendező egyszerűen csak azt érzékelteti, hogy a leglátványosabb díszlet is csak díszlet, és nem a valóság egyik eleme. Ezzel kapcsolatban egyrészt a svéd Ingmar Bergman, másrészt a lengyel Walerian Borowczyk jut eszembe. Bergman klasszikusa, a Persona (1966) nyitó képsorában és a film közepe táján olyan rövid montázsképek (például egy filmszalag szakadásának imitálása) láthatók, melyek azt hangsúlyozzák, hogy amit látunk, az film, és nem a valóság. Borowczyk legtöbb filmjének nemcsak a rendezője, hanem a díszlettervezője is volt: díszletei általában egyszerre voltak funkcionálisak és stilizáltak, vagyis díszlet mivoltukat nemcsak hogy nem leplezte, inkább kihangsúlyozta.


A Greenaway-filmek visszatérő motívumai közül a meztelenségre érdemes külön kitérni, mivel ebben a művében ez különösen hangsúlyosan van jelen. Greenaway az évek során többször is beszélt arról, hogy mennyire távol áll tőle az a filmalkotói szemlélet, amely a meztelenséghez automatikusan a szexualitást kapcsolja. Azzal sem ért egyet, hogy a tömegkultúra (különösen a reklámok) fiatalságcentrikus, és azt sugallja, hogy igazából csak a harminc év alatti, tökéletes alakú nők és férfiak lehetnek szépek. Greenaway a meztelenséget a maga természetességében mutatja be, és nem fogalmaz meg értékítéletet ezzel kapcsolatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy nála a meztelenség olykor nem a szépséget szimbolizálja (nemegyszer ábrázolja szépnek, „emberi”-nek a tökéletlen és formátlan testet is), de – miként ebben az alkotásában is láthatjuk – a ruhátlanság lehet a csábítás eszköze vagy éppen a kiszolgáltatottság jelképe. Ebből a szempontból Pasolini vagy akár Jancsó Miklós nevét is említhetem: Pasoliniét abban a vonatkozásban, hogy híres trilógiájában ő is szépnek és természetesnek ábrázolja az átlagos külsejű emberek meztelenségét is, míg Jancsónál a pőreség gyakran a kiszolgáltatottság szimbóluma (Szegénylegények, 1966; Csillagosok, katonák, 1967), de lehet a féktelen életöröm jelképe is (Magánbűnök, közerkölcsök, 1976; Magyar rapszódia, 1979).


Greenaway-t régóta foglalkoztatta Goltzius munkássága, így például a bevezetőben említett filmje, a Prospero könyvei néhány jelenetét is Goltzius metszetei ihlették. Több részből álló alkotása, a The Tulse Luper Suitcases bizonyos vonatkozásaiban a Goltzius-film előtanulmányának tekinthető. Greenaway az új évezred első évtizedének közepétől kezdve egyre gyakrabban nyilatkozott arról, hogy szeretne egy olyan filmet forgatni, amely a Biblia pornográf színezetű történetein alapul, és olyasfajta átmenetet képezne erotika és pornográfia között, mint például az Utolsó tangó Párizsban (Bernardo Bertolucci, 1972) vagy a Kék bársony (David Lynch, 1986). Ezen a gondolatmeneten haladva jutott el odáig, hogy Goltzius bibliai metszetei jelentsék a tervezett film esztétikai forrását. A projekt eleinte a Goltzius és Spranger címet viselte. (Sprangerről a második bekezdésben esett szó.) Megvalósítása – részben finanszírozási problémák miatt – elhúzódott, és ezalatt Greenaway változtatott az eredeti koncepción, mellőzte Spranger személyét, és lényegében művészet, pénz és hatalom örök összefüggéseire és ellentéteire építette fel a film vázát. A forgatást 2008-ban akarták elkezdeni, a szereposztással kapcsolatban elhangzott Kevin Spacey, John Malkovich, Ralph Fiennes és Isabelle Huppert neve is, ám végül mindegyikük szerepeltetése meghiúsult. Bár több gyártó cég is felajánlotta támogatását, a munka megkezdésének időpontját többször is elhalasztották. Közben Greenaway egyéb projektjein dolgozott. Mindazonáltal 2009-ben Franciaországban kiadták a rendező rajzaival illusztrált irodalmi forgatókönyvet, amely már a Goltzius és a Pelikán Társulat címet viselte. Az elkövetkezendő két év leginkább azzal telt, hogy támogatók jöttek-mentek, valamint újabb és újabb infók röppentek fel a lehetséges forgatási helyszínekről, a szereposztásról és a forgatás megkezdéséről.


A horvát koprodukciós partner belépésével végérvényesen eldőlt, hogy a film nagy részét Horvátországban forgatják majd le, ámbár Greenaway néhány jelenet esetében ragaszkodott Rotterdamhoz. A tényleges munka 2011. július 27-én kezdődött Zágrábban. A város határában lévő volt vasútgyárat rendezték be az őrgróf várának. A horvátországi forgatás augusztus közepéig tartott. A stáb ezután Brüsszelbe költözött, ahol a medencejeleneteket vették fel. Szeptember elején Hollandiában folytatódott a munka, itt került filmszalagra Goltzius összes narrációja. Október 18-án a YouTube-on jelent meg először a film trailere, amely rajzokból, fényképekből és klasszikus festmények reprodukcióiból állt, és egyetlen leforgatott jelenetet sem használtak fel hozzá, ámbár a hangsávban a film dialógusai hallhatók. A bemutatót eredetileg a 2012-es cannes-i filmfesztiválra tervezték, de az utómunkálatok nem fejeződtek be addigra. Szóba került a néhány hónappal későbbi velencei filmfesztivál is. Végül a Holland Filmfesztivál keretében Rotterdamban tartották a premiert 2012. szeptember 30-án. A Goltzius és a Pelikán Társulat azóta is elsősorban filmfesztiválokon látható, egyelőre kevés országban került széles körű forgalmazásba. Az orosz premiert például elhalasztották, a pletykák szerint a cenzúra miatt. Vannak, akik úgy vélik, hogy a film talán sértheti a vallási érzületet a bibliai motívumok érzéki feldolgozásával, mások úgy gondolják, csupán üzleti szempontok állnak a háttérben: manapság az ilyesfajta filmek nem kecsegtetnek kereskedelmi sikerrel. Már a tabudöntögetés sem közönségcsalogató elem, ugyanis egy ideje a mainstream filmekben is lelkesen döntögetik a tabukat. Csak találgathatunk, hogy Magyarországra vajon mely okból nem jutott még el a Goltzius és a Pelikán Társulat, hiszen az elmúlt bő két évtizedben minden jelentősebb Greenaway-filmet forgalmaztak nálunk is.


Goltzius és a Pelikán Társulat (Goltzius and the Pelican Company, 2012) – angol–holland–francia–horvát erotikus filmdráma. Írta: Peter Greenaway. Operatőr: Reinier van Brummelen. Zene: Marco Robino. Díszlet: Ana Buljan. Jelmez: Blanka Budak és Marrit van der Burgt. Vágó: Elmer Leupen. Rendező: Peter Greenaway. Főszereplők: F. Murray Abraham (az őrgróf), Vincent Riotta (Ricardo del Monte), Ramsey Nasr (Hendrik Goltzius), Halina Reijn (Portia), Anne Louise Hassing (Susannah), Francesco De Vito (Moab rabbi), Flavio Parenti (Eduard), Giulio Berruti (Thomas Boethius).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A NÉGY TESTŐR, AVAGY A MILADY BOSSZÚJA

Richelieu: „Nem nyújtok segédkezet a gyilkosságaihoz, asszonyom.” Milady: „Segítségre nincs szükségem. Csupán egy írásra, hogy szabadke...