AGÓNIA

Az 1917-es bolsevik forradalom – vagy ahogyan 1989-ig neveznünk kellett: a nagy októberi szocialista forradalom – ötvenedik évfordulóját 1967-ben a szovjet vezetés méltó módon kívánta megünnepelni. Az eseménysorozat fényének emelése érdekében jubileumi filmeket is rendeltek, ám azok nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című alkotását nem lehetett csak úgy elsüllyeszteni, hiszen magyar–szovjet koprodukcióról volt szó, melyet már a forgatás idején nagy nemzetközi figyelem kísért. Maradt tehát az olló: a szovjet változat húsz perccel rövidebb, mint a magyar, de forgalmazása még így sem volt széles körű a Szovjetunióban. Alekszandr Aszkoldov mesterműve, A komisszár rosszabbul járt: hamar dobozba került, ahonnan csak 21 év után, 1988-ban szabadult ki. De legalább elkészült. Elem Klimov jubileumi Raszputyin-filmjének, az Agóniának a forgatókönyvét többször át kellett írni, a forgatást is többször leállították, majd az elkészült filmet hatéves dobozfogságra ítélték. A testvéri országok és a Nyugat mozilátogatói már a 80-as évek elején megnézhették az Agóniát, de az orosz közönséghez csak az évtized közepén jutott el egy cenzúrázott verzió. 

Ki volt Raszputyin?

Grigorij Jefimovics Raszputyin 1869. január 22-én (a régi naptár szerint: január 10-én) született a szibériai Pokrovszkoje nevű falucskában. A szorgalom volt a legkevésbé jellemző rá: nem járt iskolába, kerülte a házimunkát, és jószerivel az egész napot heverészéssel töltötte. Egy véletlennek köszönhette, hogy látnoki képességeket kezdtek tulajdonítani neki. Történt ugyanis, hogy Pokrovszkojéban valaki ellopta az egyik paraszt egyetlen lovát, ám a tettest hiába keresték. Grigorij komótosan feltápászkodott a fekhelyéről, és prófétai hangon kinyilatkoztatta: „Pjotr Alekszandrovics volt a tolvaj!” Valószínűleg teljesen véletlenül, de beletrafált az igazságba, és ekkor kezdték el rebesgetni róla a falubeliek, hogy csodás képességei vannak. Az elkövetkezendő években mindenesetre egyéb képességeit csillogtatta meg, főleg a mértéktelen ivászat és az asszonyok elcsábítása terén. Állítólag mindkét téren rekordokat állított fel. 1887-ben vette feleségül Praszkovja Dubrovinát (1866–1936), akinek három gyermeket (Marija, Varvara, Dmitrij) nemzett, de egyes krónikák úgy tudják, volt még két gyermekük, két fiú, akik halva születettek. Mondani sem kéne, hogy a házastársi hűség nem volt Raszputyin legerősebb oldala. Épphogy betöltötte a huszadik életévét, amikor elkezdődött szent emberi pályafutása. Egyszer egy fiatal szerzetest szállított a verhoturjei kolostorba – családja miatt ugyanis ráfanyalodott a munkára mint izvoscsik, vagyis kocsis –, s útközben a vele való beszélgetés olyan mély benyomást tett rá, hogy úgy döntött, ottmarad ő is a kolostorban. A Verhoturjében élő eretnek szerzetesek tulajdonképpen száműzöttek voltak, mert szembeszálltak az egyház hivatalos irányvonalával, és a maguk – meglehetősen zavaros – módján értelmezték az ortodox tanokat. Raszputyin különösen fogékonynak bizonyult ezen szónoklatok iránt, és idővel mint szent ember indult országos zarándoklatra Verhoturjéból. Az elmaradott Oroszország istenfélő, babonás parasztjaira nagy hatást gyakorolt a mosdatlanul, mocskos reverendában, bozontos szakállal, szent énekeket kántálva zarándokoló Grigorij, hiszen első ránézésre Istennek tetsző módon élt. Híre szájról szájra terjedt, s ahogy az lenni szokott, a „csodáiról” szóló történeteket mindegyik mesélő kiszínezte egy kicsit. Természetesen egy idő után a hivatalos egyházi körök is tudomást szereztek róla. Miután a magas méltóságok meggyőződtek arról, hogy Raszputyin semmiféle veszedelmet nem jelent rájuk nézve, a „szent ember” előtt megnyílt az út Szentpétervár felé.

Az orosz cárok trónján ekkor II. Miklós ült, aki 1894-ben az angol Viktória királynő egyik unokáját, Viktoria Alix hesseni hercegnőt vette feleségül. Házasságkötése után az asszony felvette az Alekszandra Fjodorovna nevet. A frigyet baljós események kísérték. A cár trónra lépése alkalmából népünnepélyt hirdettek a hodinkai mezőn, ám az esemény tömegkatasztrófába torkollott, mivel a vártnál lényegesen nagyobb számban megjelent érdeklődők nyugtalankodni és lökdösődni kezdtek. Elterjedt ugyanis az a hír, hogy a résztvevők ajándékokat kapnak, egyesek úgy tudták, fejenként egy tehenet. A polgármester parancsára a kozák katonaság karddal és korbáccsal látott hozzá a rend helyreállításához. A kitört pánikban az emberek egymást taposták agyon, sokan pedig belezuhantak a mezőt átszelő, hadgyakorlatok céljából ásott védőárokba. 1389 halott maradt a helyszínen, főleg nők és gyerekek, és majdnem ugyanennyi súlyos sebesültet szállítottak el. Később egy kijevi díszünnepségen a felséges pár szeme láttára süllyedt el egy ünnepélyesen feldíszített hajó, melynek 300 utasa a vízbe fulladt. A legnagyobb személyes tragédia akkor következett be, amikor Alekszandra Fjodorovna 1904-ben megszülte a várva várt trónörököst, Alekszej cárevicset. (Előtte csak lányai születtek: Olga 1895-ben, Tatjana 1897-ben, Marija 1899-ben és Anasztázia 1901-ben.) Viktória királynő leszármazottjait ugyanis az egymás közötti házasságok miatt a hemofília (vérzékenység) átka sújtotta, mely betegséget az anya útján a fiú utódok örökölték. A cárné élete ettől kezdve örökös rettegés volt fia, családja és az ország sorsáért. Soha nem tudta megszeretni új hazáját, s amikor kitört az első világháború, melyben Oroszország Németországgal került szembe, a nép végleg meggyűlölte az egyébként is gőgösnek tartott, valójában félénk és szorongó cárnét, a „német nő”-t. Kétségbeejtő helyzete miatt – hiszen férje rokonaival sem volt harmonikus a kapcsolata – szabad prédája lett a sarlatánoknak, akiktől családja és az ország sorsának jobbra fordulását remélte.

Több magyarázat is született arra, hogyan került Raszputyin a cári udvarba. Az egyik szerint a montenegrói származású Milica és Sztana nagyhercegnők találkoztak vele Kijevben, s mivel jó benyomást keltett bennük, cárné anyácska figyelmébe ajánlották a „szent ember”-t. Egy másik változat szerint Alekszandra Fjodorovna bizalmasa, Anna Virubova keze volt a dologban, mivel az udvarhölgy Raszputyin odaadó hívének számított. Miként később a cárnéról és más arisztokrata hölgyekről, úgy Virubováról is azt beszélték, hogy Raszputyin ágyasa volt. Ez a pletyka később valótlannak bizonyult, az 1917-es forradalom után ugyanis Annának megalázó vizsgálatokon kellett bizonyítania a szüzességét. Nem kisebb személyiség biztatta emlékiratai megírására, mint Makszim Gorkij. Anna emigrációban vetette papírra az emlékeit, s cáfolta, hogy ő vitte volna a cári udvarba Raszputyint, ám az tény, hogy ő közvetített a „szent ember” és az uralkodócsalád között. Virubova egyébként egészen haláláig állította, hogy élete számos szerencsés fordulata, például súlyos betegségekből való felépülése, Raszputyin csodáinak tulajdonítható. A legvalószínűbb magyarázat Raszputyin szentpétervári feltűnésére alighanem az, hogy mögötte álltak az egyházi méltóságok – nélkülük szinte semmi nem történhetett Oroszországban –, mert úgy gondolták, az a legbiztosabb, ha a maguk emberét tudhatják a cári család közvetlen közelében. Ami egészen bizonyos, hogy Raszputyin első megjelenése a cári udvarban rendkívül hatásosra sikerült. Történt ugyanis, hogy az akkor kétéves cárevics lehorzsolta a térdét, a seb pedig megállíthatatlanul vérzett, és Alekszej menthetetlennek tűnt. Raszputyint hívatták, aki csapzottan, ziláltan, de elképesztő energiával és magabiztossággal viharzott be a cár dolgozószobájába, majd miután egy muzsikhoz méltó közvetlenséggel megölelte és megcsókolta a döbbent és aggódó cári házaspárt, Aljosához indult. A gyerek szobájában bő negyedórát imádkozással töltött egy ikon előtt. Ezután beszélni kezdett a kimerült kisfiúhoz, akinek kíváncsiságát felkeltette a különös férfi, és mély, kellemes hangon előadott történetei. Rövidesen álomba szenderült, sebének vérzése pedig hamarosan elállt. A cárné térden állva mondott köszönetet fia megmentéséért, és ettől kezdve úgy tekintett Raszputyinra, mint akit maga a Jóisten küldött a cári család megmentésére.

II. Miklós húga, Olga Alekszandrovna Romanova nagyhercegnő 1907-ben találkozott először Raszputyinnal. Naplójában leírta, milyennek látta Raszputyin és a cárgyerekek kapcsolatát: „A gyerekek nagyon szerették, igaz, rendkívüli módon tudott bánni velük. Jól emlékszem egy estére. Alekszej hároméves volt, éppen nyulat játszott. Fel-alá szökdécselt, és hiába próbálták lefektetni, senkinek sem engedelmeskedett. Megérkezett Raszputyin. Teketória nélkül kézen fogta, és a szobájába vezette. Utánuk mentünk. A lámpák nem égtek, csak a csodás ikonok előtt pislákolt egy gyertya. Mintha templomban lettünk volna. A gyerek engedelmesen állt az óriás oldalán, és lehajtotta a fejét. Felejthetetlen látvány volt. Nem tudom megmagyarázni, miért, de akkor megértettem, hogy ez az ember őszinte.” Ezt a véleményt azonban sem a kortársak, sem az utókor nem osztotta maradéktalanul. Az elmúlt évszázadban számos elméletet gyártottak arra, hogy Raszputyin miként tudott látványos javulást elérni a beteg cárevicsnél. Valószínűleg tényleg rendelkezett némi hipnotikus erővel, és járatos lehetett a népi gyógymódokban. Tudhatta például, hogy a magas vérnyomás fokozza a vérzékenységet, vagyis a beteg megnyugtatásával a vérnyomás csökkenthető, a vérzés pedig megállítható. Egyesek szerint kevésbé tisztességes módszerei is voltak. Távollétében hű emberei – Virubova udvarhölgy és Badmajev, tibeti orvos – a cárevics ételébe állítólag mandragóragyökeret és szarvasagancsport kevertek. Ezek fokozzák a vérzékenység tüneteit, adagolásukat azonban Raszputyin megjelenésekor hirtelen beszüntették, ily módon azt a hatást keltve, hogy a csodás javulást a „szent ember” puszta megjelenése okozza.

Az Alekszej betegsége terén elért eredményeinek köszönhetően Grigorij Jefimovics rövid idő alatt szédületes karriert futott be. A legelőkelőbb személyiségek vetekedtek a kegyeiért, hiszen a cári család fölötti befolyásának köszönhetően bárkit magas méltóságba helyeztethetett, vagy éppen eltávolíttathatott a pozíciójából. Ebbéli szolgálatainak persze megkérte az árát, de nem mindig pénzben: volt, hogy a nagyra törő férfiak feleségeinek kegyeit kérte viszonzásul. Talán még így sem csinált volna nagyobb bajt, mint bármelyik más szélhámos a történelemben – például az ál-Dmitrij Borisz Godunov idején –, ha nem épp dicstelen pályafutása időszakára esett volna a cári Oroszország válsága, amely előbb az I. világháborúba, majd az 1917-es forradalomba torkollott. Cár atyuska nem volt annyira babonás, mint a felesége, és egyáltalán nem volt vak, tudott az „istenember” féktelen kicsapongásairól, részeg orgiáiról, melyekről Alekszandra Fjodorovna nem volt hajlandó tudomást venni, az egészet rágalomnak tartotta. II. Miklós azonban nem annyira Raszputyin, mint inkább imádott felesége befolyása alatt állt, Alekszandra Fjodorovna pedig a „szent ember” zavaros látomásaira és kinyilatkoztatásaira hivatkozva előbb csak személyes, később már politikai, sőt egyenesen katonai ügyekben is befolyásolta a cárt. Ezek a tanácsok persze semmire nem voltak jók, és a cári csapatok súlyos vereségeket szenvedtek a világháborús frontokon. Mindezért a nép főleg II. Miklóst hibáztatta, akit egyre gyakrabban emlegettek „Véreskezű”-ként. Raszputyin egyvalamiben tehát feltétlenül eredményesnek bizonyult: sikerrel és végzetesen megtépázta az akkoriban éppen 300 éves fennállását ünneplő Romanov-dinasztia tekintélyét.

Raszputyin napról napra növekvő hatalma, korlátlan befolyása a cári családra, s ezáltal egész Oroszország sorsára, természetesen egyre többeket töltött el aggodalommal, s ők nem az Isten, hanem inkább a Sátán emberét látták a muzsikban. Előbb az egyház fordult szembe vele, miután világossá vált, hogy a „szent ember” egyáltalán nem az ő bábfigurájukként viselkedik, majd a politikusok is ellene fordultak. Megkísérelték megvesztegetéssel eltávolítani Szentpétervárról, eredménytelenül. Végül magára a cárra gyakoroltak nyomást, tömeges lemondást helyezve kilátásba, mire II. Miklós kénytelen volt elküldeni az udvartól családja „hű barátját”. A Sors azonban újra Raszputyin kezére játszott. Egy kiránduláson a cárevics megsebesült, az orvosok pedig ismét tehetetlenül álltak a betegágya körül. Alekszandra Fjodorovna kétségbeesetten követelte Raszputyin visszahívását, a csoda pedig újra bekövetkezett. Az „istenember” diadalmasan visszatért Szentpétervárra, a cári udvarba, de ellenségei nem nyugodtak, és elhatározták, hogy végeznek vele. Először Jermogen püspök és Iliodor barát léptek akcióba. Egy kolostorba invitálták Raszputyint, ahol egy vallási vita ürügyén feszületekkel félig agyonverték, míg végre Raszputyin megígérte, hogy eltűnik Szentpétervárról. Persze nem tűnt el, hanem úgy, ahogy volt, véresen egyenesen a cárné elé ment, aki férjétől a bűnösök szigorú megbüntetését követelte. A szarajevói merénylet napján, 1914. június 28-án egy Iliodor által fanatizált prostituált, Konya Guszeva késsel súlyosan megsebesítette Raszputyint, aki azonban túlélte a támadást.

Grigorij Jefimovics vesztét végül mohó szexuális étvágya okozta. A jó barátjának gondolt Feliksz Juszupov nagyherceg, a cár rokona csalta tőrbe. Az összeesküvés másik kulcsembere Vlagyimir Puriskevics, a duma egyik képviselője volt. A csalétket Juszupov szépséges felesége, Irina jelentette. Raszputyint 1916. december 29-e (a régi orosz naptár szerint: december 16-a) estéjén Juszupov a palotájába csalta azzal az ürüggyel, hogy bemutatja Irinának. A pincébe vitte a vendéget, mondván, hogy fent még estély zajlik, amelynek meg kell várni a végét. Az összeesküvők azt remélték, hogy a várakozó Raszputyin ezalatt bőségesen fogyaszt majd a feltálalt mérgezett süteményből és italból. Ez meg is történt, de a méreg szinte semmilyen hatással nem volt Raszputyinra. Mindez megdöbbentette az összeesküvőket, akik már-már kezdték azt hinni, tényleg valamiféle szenttel van dolguk. Idővel Raszputyin megelégelte a várakozást, és távozni akart, mire Juszupov fegyvert rántott, és rálőtt. A „szent ember” ekkor sem halt meg, s míg merénylői a nyomok eltüntetésével foglalkoztak, kitámolygott az udvarra. Végül Puriskevics lőtte agyon. A holttestet a Névába dobták az előre kivágott léken keresztül. A rendőrség másnap megtalálta a vérnyomokat a folyó jegén, sőt a halott egyik csizmáját is. Hamarosan megérkezett a bejelentés Raszputyin eltűnéséről. Anna Virubova tudott arról, hogy az „istenember” előző este Juszupov herceghez készült, így gyorsan kiderült, kik követték el a merényletet. Az ügyet azonban a rokoni kapcsolatok miatt el kellett tussolni, Juszupovot mindössze ukrajnai birtokaira száműzték.

Raszputyin holttestét végül sikerült megtalálni, a boncolás pedig kimutatta, hogy tüdejébe víz került, ami arra utalt, hogy még a Néva jege alatt is életben volt, tehát valószínűleg nem a lövések végeztek vele, hanem vízbe fulladt. Alekszandra Fjodorovna ragaszkodott ahhoz, hogy a cári rezidencián, Carszkoje Szelóban temessék el a halottat. A szertartáson a teljes cári család rész vett. Bő másfél évvel élték túl „barátjukat”: 1918 nyarán végezték ki őket Jekatyerinburgban, a bolsevikok parancsára. Holttesteiket savval öntötték le, és jeltelen sírba temették a közeli erdőben. Raszputyin sem nyugodhatott békében: az 1917-es forradalom lázában kihantolták a sírját, maradványait pedig elégették. A „szent ember” meggyilkolásának estéjén a méreg hatástalansága leginkább azzal magyarázható, hogy a merényletbe beavatott vegyész félelmében valószínűleg csak ártalmatlan szert kevert az ételekbe és az italokba. Más elméletek szerint a borban és a süteményben lévő nagy mennyiségű cukor, melyet a méreg keserű ízének ellensúlyozására használtak, valójában semlegesítette a ciánkálit: Raszputyin rosszul lett ugyan a méregtől, de nem halt meg tőle. Az „istenember” sokat emlegetett szexmániáját az átlagnál állítólag jóval nagyobb hímtagjával magyarázták. Jól értesültek azonban úgy tudják, Raszputyin ezen a téren nem haladta meg az átlagot. Mindazonáltal halála után elterjedt az a legenda, hogy merénylői kasztrálták, és levágott hímtagja kalandos úton külföldre került, ahol valóságos ereklyeként tisztelték a kiváltságos hölgyek. A halottkémi vizsgálat nem erősítette meg a kasztráció elméletét, de azt megállapította, hogy a nemi szerv súlyosan roncsolódott, ami arra is utalhat, hogy valamelyik elkövető esetleg valamiféle szexuális sérelmet is meg akart torolni a muzsikon. Vannak olyan újabb keletű teóriák is, hogy Juszupovéknak igazából semmi közük az egészhez, Raszputyinnal politikai okokból a brit titkosszolgálat végzett. Raszputyin egyik lányunokája, Marija Szolovjeva egyébként évtizedekkel később az emigrációban jó barátságba került Juszupovék lányával.

A film elkészítésének története

Az eredetileg repülőmérnöki diplomával rendelkező Elem Klimov 1964-ben forgatta első filmjét, a Hurrá, nyaralunk! című csípős szatírát, amely egy úttörőtábor hétköznapjainak bemutatásán keresztül valójában éles társadalomkritikát fogalmazott meg. Következő alkotása, az Egy fogorvos kalandjai (1965) című vígjáték felkeltette a nagy tekintélyű kolléga, Ivan Pirjev – a Moszfilm egyik akkori igazgatója – figyelmét. Pirjev azt ajánlotta Klimovnak, hogy készítsen egy filmet az 1917-es októberi forradalom ötvenedik évfordulójára. Témaként Raszputyint, illetve a forradalmat közvetlenül megelőző 1916-os eseményeket javasolta. Klimovot eleinte nem érdekelte különösebben egy történelmi film lehetősége, ám a korabeli szovjet viszonyok mellett egy ilyen felkérést nem volt tanácsos csípőből visszautasítani. A direktor tehát elmerült a történelmi iratok, feljegyzések, memoárok és dokumentációk tanulmányozásába, és hamarosan beleszeretett a témába. Más források viszont úgy tudják, Pirjev eredetileg annak a filmnek a befejezését ajánlotta fel Klimovnak, amelyet Anatolij Efrosz kezdett forgatni Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj A cárné összeesküvése című drámájából. Klimovnak nem tetszett a forgatókönyv, másikat szeretett volna íratni Alekszandr Vologyinnal, aki azonban nem vállalta a munkát.

Mivel Klimov eredeti elképzelése az volt, hogy szatirikus oldalról közelíti meg az eseményeket, ezért a Hurrá, nyaralunk! két forgatókönyvíróját, Szemjon Lungint és Ilja Nuszinovot vonta be a munkába. A legelső szkript, a Grisa Raszputyin, a szent ember Raszputyin valóságos alakja és a róla szóló történelmi legenda ütköztetésére épült, de nem nyerte meg az illetékesek tetszését. Klimovék átgondolták a koncepciójukat, és egy újabb ígéretes tervezetet adtak be. Erről már a korabeli magyar filmsajtó is tudósított. A Képes Film Híradó 1967. februári száma ezt írta: „Elem Klimov, a Hurrá, nyaralunk! rendezője újabb szatirikus szovjet film rendezésére készül. Ezúttal történelmi témát választott: Az Antikrisztus című film a Romanov-dinasztia utolsó napjait és Raszputyin bukását eleveníti meg.” Ezzel a szkripttel az volt a gond, hogy kifejezetten rokonszenvesnek ábrázolta a figurát – legalábbis a cenzorok szerint. 1967-ben – immár a harmadik forgatókönyv, az Agónia alapján – elindulhatott ugyan a forgatás, de tíz nap után indoklás nélkül leállították. 1973-ban folytatódhatott újra a munka, amikor Filip Jermas került a filmügyek élére. Neki köszönhetően a projekt kiszélesedett, és kétrészes produkcióvá terebélyesedett, amelyet csak 1975-ben sikerült befejezni.

Közben Klimov leforgatta a Sport, sport, sport (1970) című dokumentumfilmet, melynek készítése közben felfedezte, hogy híradófelvételek montázsjellegű alkalmazásával milyen hatásos eredmény érhető el. Az Agónia forgatásakor háromféle anyagot kombinált: korabeli híradókat, régi játékfilmek azon részleteit, amelyek korabeli híradók hatását keltik, és saját maga által a régi híradók stílusában forgatott képsorokat. (A tífuszról szóló, korhűnek látszó tudósítást például valójában Klimov stábja forgatta.) Ezzel egyrészt az volt a célja, hogy megszüntesse a fikció és a valóság határait, másrészt ellenpontozza a cselekményt. A tulajdonképpeni történet Raszputyinnal a középpontban ugyanis már-már barokkosan gazdag, helyenként szinte festői, máskor egyenesen szürrealista színes képekben elevenedik meg, ennek kontrasztjaként pedig fekete-fehér, rendkívül realisztikus híradóbetétek tudósítanak az egyszerű nép sanyarú sorsáról. A kétféle vizuális stílus szembeállítása rendkívül érzékletes képet ad arról, hogy micsoda óriási szakadék tátongott az uralkodó osztály és a nép között. A híradórészleteket és a játékfilmes részeket Klimov olykor szándékosan éles vágásokkal kapcsolta össze. (Érdemes megemlíteni, hogy Klimovtól teljesen függetlenül Jugoszláviában Duŝan Makavejev is a dokumentumbetétek újszerű felhasználásmódjával kísérletezett, mely módszer leghatásosabb eredményeit a W. R., avagy az organizmus misztériuma, illetve a Sweet Movie című alkotásaiban láthatjuk.)

Ahogy folyamatosan formálódott és alakult az Agónia forgatókönyve, úgy növekedtek Klimov és a szovjet filmbürokraták aggodalmai. A rendező attól félt, hogy elveszti uralmát a hatalmas anyag fölött (ráadásul egyik forgatókönyvíró-társa, Nuszinov az évekig tartó munka közben elhunyt), míg a bürokraták amiatt aggódtak, hogy a cári család és Raszputyin egyre plasztikusabb, egyre emberibb jellemvonásokat kaptak, miközben jószerivel szó sem esett a proletariátusról, a bolsevikokról, akik 1917-ben véget vetettek ezeknek a tarthatatlan állapotoknak. A korabeli szovjet történelemszemlélettel szemben ugyanis Klimov nem II. Miklóst és a cári családot akarta volna pellengérre állítani, hanem azt szerette volna érzékeltetni, hogy azokban az években olyan történelmi helyzet állt elő, amely mindenképpen radikális változásokat tett szükségessé, függetlenül attól, hogy erős- vagy gyengekezű cár ül-e a trónon. II. Miklós korántsem volt olyan kegyetlen uralkodó, mint Rettegett Iván, Nagy Péter vagy közvetlen elődjei közül mondjuk III. Sándor, akiket a szovjet történetírás kedvezőbben ítélt meg. A szovjet politikai irányvonalban viszont semmiféle hajlandóság nem mutatkozott akkoriban arra, hogy az utolsó Romanov-cár személyét átértékeljék, és árnyaltabb képet fessenek róla. Miután 1975-ben végre elkészült a film, azonnal dobozba került. Bármilyen korlátoltak voltak ugyanis a filmügyek illetékesei, egyáltalán nem voltak hülyék, és a napnál is világosabb volt számukra, hogy az Agónia nem csak arról szól, amit közvetlenül bemutat: a jelképes cím nem csupán Raszputyin haláltusájára és a cári rendszer végnapjaira utal, hanem a brezsnyevi jelenre is, ahol a dolgozó nép és az őket állítólag képviselő pártapparátus között már-már akkora szakadék tátongott, mint annak idején II. Miklós és alattvalói között, csak ezzel akkor még sokan nem voltak tisztában.

Andrej Tarkovszkij hányatott sorsú remekművéhez, az Andrej Rubljovhoz (1969) hasonlóan az Agóniát is végül hamarabb láthatta a külföldi, mint a hazai közönség. Előbb a baráti országokban mutatták be: Magyarországon például 1982. október 28-án, nem egész két hónappal azután, hogy a velencei filmfesztiválon a FIPRESCI megosztott díját kapta. (A másik FIPRESCI-győztes A dolgok állása volt, Wim Winders filmje.) A biztonság kedvéért a szovjet változatot megcsonkították: főleg olyan képsorokat vágtak ki, melyek túl érzékletesen mutatták be Raszputyin kicsapongásait. A megkésett premier sajnos nem vált az Agónia javára: formanyelvi újításait addigra a hazai és a külföldi közönség más alkotások révén már megismerhette, ugyanakkor a betiltás miatt a filmet olyan irreális elvárások övezték, melyeknek képtelenség volt megfelelni, és sokan csalódottságuknak adtak hangot Klimov művéről szóló beszámolóikban. Később maga Klimov is elégedetlenségét hangsúlyozta: „Minden filmemmel szemben vannak fenntartásaim, de az Agóniával szemben a legtöbb. Háromszor kellett nekifutnom, mert mindig leállították a forgatást. S mire nyolc év elteltével tényleg megcsinálhattam, rájöttem, hogy a régi forgatókönyv már használhatatlan, úgyhogy forgatás közben kellett újat írni. De olyan páratlan anyag volt a kezemben és olyan ragyogó színészek, mint a Raszputyint alakító Petrenko például, hogy már nem visszakozhattam: a filmet meg kellett csinálni. De sem mesterségbeli tudásom, sem tapasztalatom nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt a nagy lehetőséget kihasználjam. Túl sok a külsőséges megoldás a filmben. Mikor befejeztem, magam ajánlottam fel az Iszkussztvo Kino-nak, hogy írok róla egy megsemmisítő kritikát. Bele is mentek, aztán mégsem kellett nekik. Valóságos komplexusommá vált ez a film. Bizonyos fokig a Jöjj és lásd-ot is azért csináltam meg, hogy jóvá tegyem az Agóniában elkövetett hibáimat, s így valamiképp rehabilitáljam magamat saját szememben.”

Egyéb Raszputyin-filmek

Raszputyin figurája hamar feltűnt a filmvásznon: egy évvel a halála után, 1917-ben már két amerikai film is készült róla. Az egyikben Edward Connelly, a másikban Montagu Love személyesítette meg őt. 1926-ban a németek forgattak filmet a „szent ember”-ről, akit maga a rendező, Max Neufeld alakított. 1928-ban két újabb német és egy amerikai opusz gyarapította a Raszputyin-filmek egyre bővülő sorát. A hírhedt sarlatánt a merénylet óta eltelt közel egy évszázadban olyan közismert színészek is eljátszották, mint például Conrad Veidt, Lionel Barrymore, Harry Baur, Boris Karloff, Pierre Brasseur, Christopher Lee, Gert Fröbe, Tom Baker, Alan Rickman, Christopher Lloyd és Gérard Depardieu. A magyar Raszputyinok közül említsük meg Tomanek Nándort (1977) és Kamarás Ivánt (2014): mindketten egy-egy tévéfilmben alakították a figurát, ámbár a Kamarás-féle alkotás nem magyar film, hanem amerikai–kanadai koprodukció. Az 1932-ben készült amerikai verzió, a Raszputyin és a cárné a maga idejében nagy médiavisszhangot kapott, mivel Feliksz Juszupov herceg és felesége, Irina a film miatt beperelték az MGM-et. A házaspár azzal vádolta a filmvállalatot, hogy megsértette Irina Juszupova jó hírét, mert a film Raszputyin szeretőjeként ábrázolja őt, aki a szerzetes démoni befolyása alatt állt, noha ők ketten valójában sosem találkoztak. (Egyesek viszont arról suttogtak, hogy igazából nem Irina, hanem a biszexuális Feliksz volt Raszputyin szeretője.) A tárgyaláson Juszupov is tanúvallomást tett, és beszámolt a merénylet minden apró részletéről. Bár az alkotók előrelátóan megváltoztatták a még élő szereplők neveit, a bíróság mégis helyt adott a hercegi házaspár követelésének, és kártérítésre, valamint a sérelmes jelenetek eltávolítására kötelezte az MGM-et.

Említést érdemel az 1966-ban bemutatott angol Raszputyin, az őrült szerzetes is, melynek címszereplője, Christopher Lee kamaszkorában találkozott az igazi merénylőkkel, egy évtizeddel a film bemutatása után, 1976-ban pedig Raszputyin lányával, Marijával. Az asszony elismerését fejezte ki a színésznek, mert szerinte Lee ugyanazzal a szuggesztív erővel rendelkezett, mint néhai édesapja. 1967-ben a rendezői babérokra vágyó közkedvelt francia színész, Robert Hossein mutatta be a maga verzióját versenyen kívül a cannes-i filmfesztiválon. A Feliksz Juszupov könyve alapján készült Megöltem Raszputyint forgatókönyvét maga Juszupov hagyta jóvá, sőt meg is jelenik a film bevezetésében, ahol elmondja, hogy gyűlölete Raszputyin (a filmben: Gert Fröbe) iránt a merénylet óta eltelt fél évszázad alatt sem csökkent. Franklin J. Schaffner Cárok végnapjai (1971) című alkotása különösen sok pontatlanságot tartalmaz, ámbár ennek az az oka, hogy a forgatókönyv szerzője állítólag csak a szovjet kormány által ellenőrzött forrásokhoz jutott hozzá. Maga a film a cári házaspár történetét mondja el, Raszputyin csupán mellékfigura. Eljátszására felmerült Marlon Brando, Peter O’Toole és Yul Brynner neve, míg végül – Laurence Olivier javaslatára – Tom Bakert szerződtették. És végül emlékezzünk meg az 1996-os tévéfilmről is, amely hivatalosan amerikai–magyar koprodukció, Ragályi Elemér fényképezte, és részben Magyarországon forgatták, a mellékszerepekben számos magyar színésszel. Raszputyint Alan Rickman alakította, igazán meggyőzően.

Így látták ők

„Pontosan követhető, aránylag kevés főszereplőt és sok mellékszereplőt mozgató kamaradrámát láthatunk, mégis, valahogy sokkal nagyobb ennek a Raszputyin körül zajló hisztériának a léptéke, mint azt filmben vagy drámában ábrázolhatónak gondolnánk, valamiért mindvégig érzékelünk valami nagyszabásút, akárcsak a szerkezetileg igen hasonló Dosztojevszkij-regényben, A félkegyelműben. A film statikussága az abszolút középponttal rendelkező szerkezetből következik – mindenkit csak a főhőshöz való viszonyában látunk megnyilvánulni –, egyúttal azonban ez a mozdulatlanság, ez a már beállott és a film során sehová sem fejlődő agónia a történelmi előzmények és következmények ismertetése nélkül is a csak nagybetűvel írható Történelem levegőjét árasztja. A rendező Elem Klimov nemcsak a dokumentumokat használja közvetlenül, hanem a színhelyektől kezdve a legapróbb esetlegességekig a történelmi tényeket is mindvégig csaknem aggodalmasan követi. Nagyon orosz a film, mind az orosz történelemhez való ragaszkodás, mind az orosz művészet néhány nagy leleményének idézetszerű újrafogalmazása miatt – a már említetteken kívül: néhány tömeget ábrázoló áldokumentum-felvétel Eizenstein látásmódját, más képsorok Tarkovszkij Rubljovját, megint mások Mitta Ragyogj, ragyogj csillagomjának néhány beállítását idézik. Az orosz kultúra hagyományos, nagy, mitikus konfliktusai, s főleg a századfordulón kidolgozott ellentmondás a Kelet és a Nyugat, az elmaradottság és a kezdetleges civilizáció között szimbólumszerű tömörséggel jelenik meg egy-egy monumentális képsorban, például a tibeti csodadoktor fürdőszalonjában, ahol egy adjutáns mindvégig telefont hurcol Raszputyin után, és ahol a magukat vízkúrával gyógyítgató miniszterek feje fölött két kuruzsló tárgyal és dönt Oroszország sorsáról.”

(Spiró György: „Remekmű a léten túlról (Agónia)”. In: Filmvilág 1982/12, 10. o.)

„Elem Klimov széles ecsetvonásokkal fölvázolt monumentális freskókban örökítette meg a kort. A történet a pétervári udvarban játszódik; a »másik« Oroszországról – melynek muzsikjai állati nyomorúságban élnek, s az események idején a világháborús játszma ágyútöltelékeivé lesznek – dokumentumbetétek tudósítanak. Az ilyesfajta átfogó történelmi tabló, természeténél fogva, mindig kicsit illusztratív és külsőséges; ezt a csapdát Elem Klimov sem tudta kikerülni. Filmjéből a mély és igényes történelmi elemzés ugyanúgy hiányzik, mint az egyes cselekedetek lélektani magyarázata. Az Agónia grandiózus, elragadó történelmi képeskönyv, mely ismert történelmi folyamatokat illusztrál, színes, néhol túlfestett képekben. […] Az elemzés illusztratív könnyedségét Klimov a forma súlyával és pompájával pótolja. Olyan erővel, hogy a film nézése közben elfeledteti velünk a koncepció gyermetegségét; sodró képeivel elragadja, megadásra készteti a nézőt. Itt mutatkozik meg, hogy Elem Klimov nem akármilyen rendező: még e gyöngébb, vitathatóbb művének is kivételes súlya van. E film ereje a hangulatokban, az atmoszférában rejlik, s mindenekelőtt az intenzív és átélt színészi játékban. A főhőst alakító Alekszej Petrenko alakítása a filmet meghatározó rendezői koncepciónak megfelelően erőteljes, egysíkú és túlrajzolt. Erőt érzékeltet, ravaszságot és őrületet; azt a misztikus varázst azonban nem, mellyel hatást tudott gyakorolni arisztokratákra, tábornokokra, miniszterekre. A Raszputyin-rejtélyt sem a film egésze, sem az ő alakítása nem magyarázza, s erről aligha ez a kitűnő színész tehet.”

(Báron György: „Haláltusa”. In: Hollywood és Marienbad. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 136–137. o.)

„Újra és újra végiggondoltam az Agónia képsorát, dialógusait, hátha találok valamilyen részletet, amelyet valaki félreérthet, amely beleütközhetne valamiféle sejthető tabuba, sérthetné valamely szent tehén glóriáját. Megrökönyödtem: az Agónia sem kimondva, sem kimondhatatlanul nem tartalmaz semmiféle meg nem gondolt, félreérthető, vagy akár csak félremagyarázható gondolatot. Ellenkezőleg: a lehető legpontosabb, legárnyaltabb emberi-társadalmi-történelmi igazságok feltárására törekszik. Nem ismerek filmet, amelyik egy adott társadalmi berendezkedés minden irányú elidegenedettségét a teljesség ilyen fokán ábrázolta volna. Nem ismerek rendezőt, aki világosabban látta és láttatta volna azt a világtörténelmi pillanatot, amikor az orosz birodalomban »még sohasem volt ilyen mély szakadék a hatalom és a nép között«, amikor a békés megoldás már nem volt lehetséges, »mikor már csak a nép dönthette el saját sorsát«. Eizenstein Rettegett lvánja óta nem volt ilyen erejű és arányú történelmi látomás az egyetemes filmművészetben... Végre egy film, amely nem dől be az egymásba fulladó tanácstalanság divatjának, nem gügyög, hanem beszél, nem homályból, világosságból építkezik, nem alkuszik, hanem ítélkezik, akar és mer világtörténelmi alternatívákban gondolkodni.”

(Kósa Ferenc: „Az Agónia bemutatója alkalmából – Levél Elem Klimovhoz”. In: Filmkultúra 1982/6, 44–48. o.)

Agónia (Агония, 1981) – szovjet filmdráma. Írta: Szemjon Lungin és Ilja Nuszinov. Operatőr: Leonyid Kalasnyikov. Zene: Alfred Snyitke. Díszlet: Savkat Abduszalamov és Szergej Voronkov. Jelmez: Tatjana Vadeckaja. Vágó: Valerija Belova. Rendezte: Elem Klimov. Főszereplők: Alekszej Petrenko (Grigorij Raszputyin), Anatolij Romasin (II. Miklós cár), Velta Line (Alekszandra Fjodorovna cárné), Alisza Frejndlih (Anna Virubova udvarhölgy), Alekszandr Romancov (Feliksz Juszupov herceg), Jurij Katyin-Jarcev (Puriskevics), Leonyid Bronyevoj (Manasevics-Manujlov).