Dolce Vita

Dolce Vita

2017. május 19., péntek

EMBERRABLÓ LÁNYOK

Az úgynevezett „dobozos filmek” a szocialista filmgyártás velejárói voltak: a szakma azokat az alkotásokat nevezte így, amelyeket a cenzorok nem találtak eléggé rendszerhűnek, ezért nem engedélyezték a bemutatásukat. Ismertebb magyar „dobozos film” a Mezei próféta (1947), az Ének a búzamezőkről (1947), Az eltüsszentett birodalom (1956), a Keserű igazság (1956), A nagyrozsdási eset (1957), A tanú (1969), a Bástyasétány 74. (1974), az Álombrigád (1983) és Ember Judit több tényfeltáró dokumentumfilmje. Sosem fogjuk megtudni, ezek a filmek milyen hatást váltottak volna ki, ha a maguk idejében kerülnek a közönség elé. Még az is elképzelhető, hogy A tanúból esetleg nem vált volna örökzöld klasszikus, hiszen óriási népszerűségéhez az egy évtizedes betiltás is alighanem jelentősen hozzájárult. Ki gondolná azonban, hogy a rendszerváltás után is készült olyan magyar film, amely dobozban maradt, és tudomásom szerint hivatalosan soha nem is mutatták be? Ez az opusz az Emberrabló lányok (1990), amely a közelmúltban került fel valahogy a világhálóra. A rendezőről, Szalkai Sándorról Gervai András így nyilatkozott a hazai filmesek ügynökmúltját feltáró könyve kapcsán: „Szalkai Sándor filmrendező az elvtelen, másoknak sokat ártó ügynök archetípusa lehetne. Ő még 1956 végén ajánlotta fel a szolgálatait a politikai rendőrségnek. Jelentései alapján 1956 után többeket is letartóztattak. A titkosszolgálati kapcsolataiból nagyon jól profitált, például felvetette magát a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, autókkal üzletelt, ügyeskedett.” Egyesek tudni vélik, hogy Szalkai a (bukott) rendszernek tett szolgálatai miatt jutott filmkészítési lehetőségekhez, de ennek némileg ellentmond, hogy nem forgatott túlságosan gyakran. Mozifilmjei közül egyébként a Kojak Budapestennek (1980) annyira szerény volt a büdzséje, hogy fekete-fehérben forgatták le, a Szerelem száz háton (1984) pedig csak koprodukcióban valósulhatott meg, ráadásul nálunk végül nem került a mozikba, csupán a tévé mutatta be évekkel később.


Az Emberrabló lányok afféle tévedések vígjátéka lenne. A történet szerint európai turnéja keretében Budapesten is fellép a népszerű diszkóduó, a London Boys. Néhány fiatal lánynak azonban nem jut koncertjegy, ezért kitalálják, hogy egyenesen a repülőtérről fogják elrabolni a sztárokat, hogy azok csak nekik zenéljenek. A London Boys helyett azonban két technikusuk esik fogságba, de a rajongástól elvakult lányoknak ez fel sem tűnik. A koncertszervező menteni akarja a menthetőt, és mivel a London Boyst arcról úgyse nagyon ismerik nálunk, megpróbálja másokkal helyettesíteni a sztárokat. A mulatságosnak szánt félreértések végén a helyzetet az egyik emberrabló lány fivérének együttese (a Pokolgép) oldja meg, és a dallamos eurodiscóra vágyó közönség minden átmenet nélkül lelkesen csápolni kezd a Bíró Icával súlyosbított rockbandának. Itt a vége, fuss el véle! Még jobb, ha inkább előle – már aki még megteheti. Az Emberrabló lányok ugyanis igen gyenge film, és 1990-ben is az lehetett. Pedig a kamera mögött a legtekintélyesebb magyar operatőr, Illés György állt, de aligha hiszem, hogy ezt a filmjét referenciamunkaként mutogatta volna. A szereplők között számos nagynevű színész is felbukkan, és ennek a sztárparádénak már önmagában valamiféle színvonalat kéne képviselnie. Újfent bebizonyosodik azonban, hogyha nincsenek jól megírt szerepek, ha csak ötlet van, de kidolgozott forgatókönyv nincs, akkor a legjobb színészek sem képesek csodákra. Nem elképzelhetetlen, hogy Szalkai a profi svindlerek magabiztosságával így hidalta át ezt a problémát: „Gyerekek, én nem diktátor vagyok, mint Hitchcock, engem érdekelnek az ötleteitek, számomra ti alkotótársak vagytok. Éppen ezért a Pista [Kállay István forgatókönyvíró] a szereplőknek csak a kontúrjait vázolta fel: nosza, építsétek fel a figurákat olyannak, amilyennek képzelitek, elvégre ti vagytok a színészek. Majd szólok, ha valami nem lesz jó.” És nem szólt. Voltak persze, akik több évtizedes szakmai rutinjukból építkezve hoztak is valamilyen karikatúraszerű figurát, de amit például Esztergályos Cecília művel, az szerintem tökéletesen kimeríti a ripacskodás fogalmát. Pedig valóban jó színésznőről van szó – de ez nem ebből a filmből derült ki számomra se.


És ha a profik sem igazán boldogultak a szerepükkel, mit várhatnánk a kezdőktől, vagy egyenesen az amatőröktől? Túl sokat Szalkai sem várhatott, hiszen legalább két szereplőjét mással szinkronizáltatta. Sajgál Erika Pálos Zsuzsa, Bujáki Csilla pedig Sáfár Anikó jól felismerhető hangján szólal meg, ami azért kelt furcsa hatást, mert az akkoriban negyvenes éveiket taposó művésznők a sztori szerint tizenéves lánykáknak kölcsönözték a hangjukat. Apropó, ezek a tizenéves lánykák is eléggé műmájer rajongók lehettek. Például fel sem tűnik nekik, hogy nem nagy kedvenceiket rabolták el, hanem két ismeretlent. A néger az még hagyján, elvégre egyik néger olyan, mint a másik, de Gergely Róbert nagyjából annyira hasonlít Edem Ephraimra, mint én: semennyire. Az egyik jelenetben ráadásul lányok és foglyaik egyszerre ropják a táncot a London Boys egyik klipjére, de a csajoknak még ekkor sem esik le, hogy mi a pálya. Nem az ő hibájuk: a forgatókönyvíró maga se tudta pontosan, hogy az eredeti együttesben melyik fiú Edem, és melyik Dennis. Az egyik jelenetben ugyanis Gergely Róbert buzgón magyarázza a lánykáknak, hogy ő nem Dennis, néger barátja pedig nem Edem, holott a London Boysban a fehér srác volt Edem, és a néger pedig Dennis, szóval legalább a fehéret a feketétől meg kéne tudni különböztetni. Mellesleg nagyjából hasonló a hihetőségi faktora a többi jelenetnek is. Oké, értem én, hogy a célközönség a tizenéveikbe éppen csak belépő gyerekek lettek volna. Másokat nem is nagyon lehetne megetetni a „diszkó vs. rock” unalomig elcsépelt, mesterséges ellentétével. Felnőtt zenebarátnak ugyanis eszébe sem jutna összemérni a két stílust, már csak azért sem, mert mindkettő egészen más igények kielégítésére jött létre. Egyetlen közös van bennük: mindkettőt lehet jól vagy rosszul csinálni. Véleményem szerint a maga műfajában az akrobatikus ügyességű srácokból álló London Boys jó volt, vidám hangulatú slágereivel (London Nights, Requiem, Harlem Desire, I'm Gonna Give My Heart stb.) új színt hozott a Dieter Bohlen-féle enervált diszkózene és a tátikasztároktól hemzsegő italodisco világába. Hogy a Pokolgép a maga nemében mennyire volt jó, annak eldöntésében viszont nem én vagyok a kontinens. (Vagy a komponens? Netán a kompetens? Valamelyik a három közül egész biztosan.) Ám az tuti, hogy a filmben elhangzó Pokolgép-dalok hallatán én nem kezdtem volna mindent feledve csápolni egy olyan koncerten, ahová eredetileg egy diszkóegyüttes kedvéért mentem volna. Már csak azért sem, mert a zenekarral lépett színpadra Bíró Ica is, kinek énekesnői képességei vetekednek (film)színésznői képességeivel. (Szerencsére nem övé a női főszerep.) Amanda Lear jutott róla eszembe, aki pályája elején még rockénekesnő akart lenni, egyenesen az új Tina Turner. (Mondotta mellesleg mindezt akkor, amikor még a „régi” Tina Turner is szólókarrierje legjobb évei előtt állt.) Hamar rájött azonban arra, hogy képességei ehhez nem elegendőek, és megtalálta a hozzá illő műfajt, a diszkót (melyet viszont állítása szerint sosem szeretett). Bíró Ica esetében sajnos elmaradt egy hasonló sorsdöntő felismerés.


Teljesen kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy maguk az alkotók is önkritikusan belátták: annyira gyenge az, amit létrehoztak, hogy nem érdemes a közönség elé vinni. A dobozban maradásnak azonban természetesen nem ez volt az oka. Akkoriban a bennfentesek mindenféle elszámolási vitákról sutyorogtak – a film támogatói: Főfoto, Flóra és Fauna Kisszövetkezet, Mafilm, Monimpex –, és csődbe ment jogtulajdonosról, de ezeket a híreket a média nem erősítette meg. Optimisták szerint az igazi befejezéshez már nem állt rendelkezésre elegendő pénz, de a szomorú valóság az, hogy az elkészült befejezés semmivel sem rosszabb, mint például a kezdés. Lelkes rockrajongók szerint a Pokolgép miatt dobozolták a filmet, mert az együttes első számú közellenségnek (??) számított, és ha megszólalt volna egy – vérmes remények szerint – tömegsikerre ítélt produkcióban, abból ki tudja, miféle lázadás robbant volna ki. Ez az abszurd feltételezés úgy gondolom, külön kommentárt sem igényel. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a szocialista rablógazdálkodáshoz szokott közegben senkinek nem jutott eszébe, hogy engedélyt kérjen a London Boys-dalok és a főcím alatt látható klip felhasználására. Az illetékesek persze valószínűleg sejtették, hogy engedélyköteles lenne a dolog, ezért jellegzetesen magyar módon oldották meg a kérdést: „elfelejtették” feltüntetni a duó nevét a zeneszerzők között, netán legalább a vége főcímben részletezni a kölcsönvett dalokat. Ráadásul nem túl nagyvonalú gesztusként néhány gyenge „buzis” poént is elsütöttek a London Boys rovására. Akármi is az igazi magyarázat, az egészen biztos, hogy az Emberrabló lányok dobozban maradt, és hivatalosan soha nem mutatták be. Bíró Ica Metál Ladyként nyomta egy darabig – eleinte a Pokolgép támogatásával –, de hát olyasmi volt ez, mint amikor mindenféle tévéműsorokban a celebek dolgozni mentek: mindenki jól mulatott, de senki nem vette komolyan. 1996. január 21-én egy osztrák hegyi szerpentinúton egy részeg svájci autós karambolozott a szabadságon lévő London Boys autójával. A két énekes, Edem és Dennis, valamint Edem felesége és egy közös barátjuk azonnal életüket vesztették. Edemék után egy hároméves kisfiú, Dennis után egy tízéves kislány maradt árván. Egy hónappal később, február 20-án elhunyt Szalkai Sándor is. Az Emberrabló lányok után nem rendezett több filmet. Bölcs döntés volt, még ha kényszer szülte is.


Emberrabló lányok (1990) – magyar vígjáték. Írta: Kállay István. Operatőr: Illés György. Zene: London Boys, Pokolgép, Kovács György. Díszlet: Stork Csaba. Jelmez: Homonnay Zoltánné. Vágó: Nagy Mária. Rendező: Szalkai Sándor. Főszereplők: Haumann Péter, Schütz Ila, Csákányi László, Máthé Erzsi, Tordy Géza, Sajgál Erika, Gergely Róbert, Boris A. Williams, Bujáki Csilla, Bíró Ica, Vincze Gábor Péter, Tordai Teri, Esztergályos Cecília.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...