REFLEKTORFÉNYBEN – HEINRICH GEORGE: A KOMMUNISTA NÁCI

Klaus Mann német író saját (volt) sógoráról, Gustaf Gründgens színészről (1899–1963) mintázta leghíresebb regénye, az 1936-os Mephisto főszereplőjét, de modellje lehetett volna akár Heinrich George is, akinek életútja számos ponton hasonlít Gründgensére. Heinrich George 1893. október 9-én született Szczecinben, eredeti neve: Georg August Friedrich Hermann Schulz. Szülei Berlinben járatták középiskolába, de azt otthagyta, hogy színészetet tanuljon Szczecinben. 1912 nyarán lépett először a világot jelentő deszkákra: egy pincért játszott Jean Gilbert A szemérmes Susanne című operettjében, melyet Kolbergben (ma: Kołobrzeg) mutattak be. Rövidesen Bromberg (Bydgoszcz) és Neustrelitz színházba járó közönsége is láthatta őt. Miután kitört az első világháború, George önként jelentkezett katonai szolgálatra. Bár 1915 telén súlyosan megsebesült, állítólag csak 1917-ben szerelték le. Még abban az évben a drezdai Albert Színházhoz szerződött, majd a következő évadot már a frankfurti Schauspielhaus művészeként kezdte. 1921-ben Max Reinhardt igazgató meghívására csatlakozott a berlini Deutsches Theater társulatához. Akkoriban kezdődött filmszínészi karrierje is. Elsőként a klasszikus német filmművészet egyik nagy alakja, Ludwig Berger kamerája elé állt: a Christine von Herre regénye (1921) című némafilm férfi főszerepét játszotta. Tehetségének köszönhetően néhány év alatt a Weimari Köztársaság egyik meghatározó művészévé vált.

1922-ben George a bécsi Burgtheaterben vendégszerepelt. Hazájában ugyanabban az évben Arnolt Bronnen Apagyilkosság című drámájában kapott szerepet. A próba során vitába keveredett a pályakezdő rendezővel, egy bizonyos Bertolt Brechttel, és állítólag megtagadta a további közös munkát. Ha művészi kérdésekben nem is, ideológiai téren viszont feltétlenül egy hullámhosszon voltak, hiszen úgy Brecht, mint George a Német Kommunista Párt aktivistájának számított, és a pártgyűléseken George olykor szónokként is hallatta a hangját. 1923-ban Elisabeth Bergner és Alexander Granach társaságában megalapította a Schauspielertheatert, hogy minél nagyobb művészi önállóságot teremtsen magának. Mindazonáltal még abban az évben leszerződött a Porosz Állami Színházhoz, amelynek 1934-ig volt a tagja. Fő- és mellékszerepeket egyaránt játszott, sőt arra is maradt ideje, hogy a szintén baloldali beállítottságú Erwin Piscator rendezésében a Berliner Volksbühne közönségét is rendszeresen elkápráztassa a tehetségével. Piscator, Brecht és George lényegében közösen valósították meg az úgynevezett „agitációs színház”-at.

Közben George filmkarrierje is szépen alakult. 1927-ben fontos szerepet kapott Fritz Lang filmtörténeti klasszikusában, a Metropolisban. Művészi karrierje felfelé ívelő szakaszában sem szakított elvtársaival: 1930-ban ő volt az egyik társszervezője annak a színészsztrájknak, amelyet a Német Kommunista Párt kezdeményezett. Ő maga mindazonáltal abban az évben is dolgozott, politikai színezetű filmszerepeket vállalt. Émile Zola francia írót formálta meg a Dreyfus-ügyről szóló filmben, majd a politikai merénylet áldozatául esett, szintén francia Jean Jaurès újságírót az 1914: a világégést megelőző utolsó napok című alkotásban. (Mindkettőt Richard Oswald rendezte.) 1931-ben Phil Jutzi forgatott filmet Alfred Döblin Berlin–Alexanderplatz című regényéből. Franz Biberkopf szerepét Heinrich Georgénak adta, akit ez az alakítása végérvényesen a német filmművészet nagy egyéniségei közé emelt. (Amikor közel ötven évvel később Rainer Werner Fassbinder újra megfilmesítette a könyvet, Biberkopf szerepére Heinrich George fiát, Götz Georgét szerette volna szerződtetni, de különböző okokból erre végül nem került sor.) Az átütő művészi sikerekhez családi boldogság is társult: 1931-ben megszületett George első fia, Jan, majd hét évvel később a második, Götz. A gyermekek anyjával, Berta Drews színésznővel 1933-ban kötött házasságot.

Az esküvő évében a nácik kerültek hatalomra Németországban. Közismert baloldali elkötelezettsége miatt Heinrich George azonnal tiltólistára került: nem léphetett színpadra, és nem kapott filmszerepeket sem. Mindez a szakmáját szerető művész számára a legsúlyosabb csapást jelentette, a családos ember számára pedig a megélhetést tette bizonytalanná. Az egzisztenciális zsákutcából George veszedelmes kiutat talált: elkötelezte magát a nácizmus mellett. Hitler kétségkívül zseniális propagandaminisztere, Joseph Goebbels számára azonban nem volt elegendő egy kulisszák mögötti csendes pálfordulás, ő látványosabb és zajosabb megtérést akart. Így Heinrich George lett a nemzetiszocialista filmipar egyik legnagyobb sztárja, aki egymás után játszott a leghírhedtebb náci propagandafilmekben. Nem ő volt egyébként az egyetlen jelentős művész, aki behódolt a nemzetiszocializmusnak: például Thea von Harbou forgatókönyvíró, színésznő és rendező vagy Leni Riefenstahl színésznő, rendező és táncművész szintén Hitlerék szolgálatába állt, bár szép számmal akadtak olyanok is – például Fritz Lang vagy Marlene Dietrich –, akik a kollaboráció helyett inkább az emigrációt választották. (Érdekesség, hogy Lang és Von Harbou házasok voltak, és házasságuknak részben épp a nácizmus eltérő megítélése vetett véget. Mindenesetre az asszony nem vette teljesen komolyan a fajelméletet, hiszen Lang után egy indiai férfival élt együtt.)

George első „náci” filmje, a Quex, a Hitlerjunge (1933) egy kommunista fiúról szól, aki ráébred arra, hogy a Hitlerjugend sokkal szebb jövőt ígér hazájának, mint saját elvtársai. Meggyőződéses kommunista szülei (Heinrich George és Berta Drews alakították) olyannyira elborzadnak gyermekük „méltatlan” viselkedésén, hogy az anya meg akarja ölni a fiát, de végül ő hal meg. Részben a családi tragédia hatására maga az apa is kezdi azt gondolni, hogy talán mégis a fia látja helyesen a jövőt, ám egy kommunista utcai művész megöli a főhőst, akiből így a nemzetiszocializmus korai mártírja válik. Nyilvánvaló propagandajellege ellenére a Quex, a Hitlerjunge nem ábrázolja egytől egyig embertelen szörnyetegeknek a kommunistákat, hanem bizonyos megértést is tanúsít irántuk, hiszen a főhős és apja a példa arra, hogy akár a kommunisták is a „jó útra” téríthetők. George karrierjében filmek sora következett ezután, és új gazdái elvárták, hogy sztárjuk rendszeresen megjelenjen a filmhíradókban is. Cserébe a nácik nem voltak hálátlanok: 1937-ben Georgét nevezték ki a berlini Schiller Színház igazgatójának. A művész itt tanújelét adta annak, hogy a látszat ellenére sem vált elvakult nemzetiszocialistává: színházában munkát adott olyanoknak is, akiket származásuk vagy politikai meggyőződésük miatt a náci kultúrpolitika nem nézett jó szemmel. Így például különféle beosztásokban foglalkoztatta a kommunista Wilhelm Fraenger művészettörténészt és Karl Rössing grafikust, valamint a zsidó származású Robert Müller színészt.

A rendszer kirakatszínésze közben egyre jobban kompromittálódott a filmszakmában. 1940-ben a württembergi herceget játszotta a náci korszak leghírhedtebb filmjében, a Jud Süssben. Veit Harlan alkotása a maga idejében hatalmas sikert aratott Németországban és a német befolyás alatt álló országokban, így például Magyarországon is. Hatására jellemző, hogy a nácizmus bukása után állítólag megsemmisítésre ítélték az összes kópiát, de a Jud Süss valahogy mégis megúszta az ítélet teljes végrehajtását. Mint filmtörténeti kuriózum Nyugat-Európában ma már nem teljesen hozzáférhetetlen. Mint „tiltott gyümölcs” az utóbbi években megújult érdeklődés kíséri Magyarországon is, ahol néhány éve „illegálisan” vetítették, illetve a világhálón magyarok számára is elérhetővé tették. George egyébként a Jud Süss bemutatásának évében látogatott el Budapestre, ahol Simor Erzsi kíséretében tekintette meg a magyar főváros nevezetességeit. 1945-ben Veit Harlan még egy propagandafilmet forgatott a náciknak George főszereplésével: a Kolberg célja az volt, hogy egy történelmi példával megerősítse a német lakosság és a csatlós országok hitét abban, hogy a nácik győzedelmeskedni fognak a szövetségesek fölött. George partnernője Harlan felesége, a svéd származású Kristina Söderbaum volt, akárcsak a Jud Süssben.

A nácik bukásával értelemszerűen leáldozott a rendszerhű művészek csillaga is, többségük azonban – megjárva különféle nemzeti és nemzetközi igazolóbizottságokat és bíróságokat – megúszta hosszabb-rövidebb ideig tartó fogsággal és szilenciummal (mint Veit Harlan vagy Leni Riefenstahl), másoknak azonban a közönség látványos ellenszenvével is meg kellett birkózniuk: Kristina Söderbaumot például az első években rohadt zöldségekkel dobálták meg, valahányszor színpadra lépett, noha a színésznő több alkalommal nyilvánosan bocsánatot kért az antiszemita filmekben való szereplései miatt. Heinrich George sokkal rosszabbul járt. A szovjet zónában ragadt, ahol 1945 júniusában letartóztatták. Hiába hivatkozott aktív kommunista múltjára és arra, hogy a Harmadik Birodalom vezető művészeként is életeket mentett, előbb a hohenschönhauseni, majd a sachsenhauseni szovjet fogolytáborba szállították. Itt sem múlt el a színjátszás iránti szenvedélye, és fogolyként is fellépett: a Vörös Hadsereg katonáit szórakoztatta. Őrzői mindazonáltal nem bántak vele túl kíméletesen, és a korábban testes, életerős férfiból néhány hónap alatt emberi roncs vált. 1946. szeptember 25-én hunyt el a táborban, valószínűleg a hosszas éhezés következményeként. A szovjetek később azt állították, hogy egy vakbélműtét szövődményeibe halt bele, ám ezt az állítást megkérdőjelezte, hogy a holttestet nem adták ki a családnak, hanem egy Sachsenhausenhez közeli erdőben elföldelték.

1994-ben George egyik volt fogolytársának segítségével sikerült megtalálni a néhai színész maradványait. Két fiától DNS-mintákat vettek, és így egyértelműen megállapították, hogy a sírban valóban Heinrich George feküdt. Berlinben temették el újra, a Zehlendorf temető 13-as parcellájában. A sírhelyet a művész iránti tiszteletből a német főváros biztosította. 1998. május 14-én az orosz hatóságok rehabilitálták Heinrich Georgét. 2013. július 22-én mutatták be Németországban a George című tévéfilmet. A címszerepet a művész fia, Götz George játszotta, aki az elmúlt évtizedekben a német filmgyártás történetének egyik legnagyobb sztárjává nőtte ki magát. A szerep kedvéért Götzre nagy műhasat erősítettek, mivel apja meglehetősen testes ember volt. Ez volt az első alkalom, hogy a népszerű színész nyilvánosan állást foglalt tragikus sorsú édesapjával kapcsolatban: „Használták őt, ő pedig hagyta, hogy használják”. Götz és bátyja, Jan személyes családi ereklyéket bocsátottak a produkció rendelkezésére, hogy a film minél hitelesebben mutassa be Heinrich George személyét. Egyikőjüknek sem volt kifogása az ellen a rendezői elképzelés ellen, hogy szépítés nélkül idézzék fel a történteket. Joachim Lang rendező arról nyilatkozott a médiának, hogy filmjével elsősorban a diktatúrában élő és alkotó művészek felelősségére kívánja felhívni a figyelmet.