SIVATAGBAN, ŐSERDŐBEN

A nagy lengyel író, Henryk Sienkiewicz (1846–1916) nálunk főleg a Quo vadis szerzőjeként ismert, noha egyéb művei is megjelentek magyar nyelven, sőt láthattuk a belőlük készült látványos (lengyel) filmeket is: Keresztesek (1960, a Kereszteslovagok alapján), A kislovag (1969), Özönvíz (1974), Tűzzel-vassal (1999). A Wikipédia szerint Sienkiewicz a közhiedelemmel ellentétben nem a Quo vadisért, hanem „kiemelkedő epikai munkásságáért” kapta az irodalmi Nobel-díjat 1905-ben. Ifjúsági kalandregényét, a Sivatagban, őserdőbent először folytatásokban közölte a Kurier Warszawski (Varsói kurír) 1910-ben, majd a következő évben könyv alakban is megjelent. A cselekmény 1884-ben kezdődik az egyiptomi Port Szaídban. A Szuezi-csatorna karbantartásán dolgozó angol mérnök, Mr. Rawlison nyolcéves kislányát, Nelt, és egy lengyel mérnök, Władysław Tarkowski tizennégy éves fiát, Staśt beduinok elrabolják, hogy Szudánba vigyék az ország új vezetőjéhez, Mahdihoz, aki túszul használná őket. A két bátor gyerek számtalan veszélyes kalandot él át, míg bekövetkezik a boldog végkifejlet. Bár a Sivatagban, őserdőbent nem sorolják a szerző legjelentősebb művei közé, mégsem csupán „tizenkettő egy tucat” kalandregényről van szó. Sienkiewicz ragyogóan építette fel a történetet, ügyesen adagolja a fordulatokat, és a jellemábrázolás is megfelel a romantikus igényeknek. A kamasz fiú szinte az olvasó szeme láttára válik gyermekből férfivá, aki bátorságának, találékonyságának és kitartásának köszönhetően nemcsak hogy átvészeli a veszélyes kalandokat, de Nelt és új barátaikat is megmenti. Megbocsátható elfogultság, hogy e nemes lelkű ifjú éppúgy lengyel nemzetiségű, mint maga a szerző. Személyét egyébként valós figura ihlette: a Szuezi-csatorna építésén dolgozó lengyel mérnök, Mieczysław Geniusz elrabolt fia, aki a valóságban soha nem került elő. Nel modellje Sienkiewicz egyik barátjának fogadott lánya, Wandzia Ulanowska volt. A gyerekek közötti bensőséges baráti kapcsolat ábrázolásához a szerző Jeanie Gould 1872-ben publikált népszerű lányregényéből, a Marjorie küldetéséből merített ihletet. A Sivatagban, őserdőben a kalandos fordulatok mellett érzékletes leírást ad Afrika növény- és állatvilágáról, valamint felvázolja a korabeli politikai helyzetet is. Ne feledjük, hogy a „fekete kontinens” száz évvel ezelőtt jóval titokzatosabb volt, mint manapság (noha az átlagember számára még az új évezredben is egzotikum), vagyis az effajta biológiai és politikai leírások különösen értékesek voltak. És hitelesek is, hiszen Sienkiewicz személyes úti élményeit is felhasználta a könyv megírásához. (1890-ben járt Afrikában.)

Pontosan 60 évvel a Sivatagban, őserdőben publikálása után, 1971-ben kezdődött az első filmváltozat forgatása. A rendezői székben az addig inkább dokumentumfilmjeiről ismert Władysław Ślesicki (1927–2008) ült, aki maga írta a forgatókönyvet. Ez nem kis feladat lehetett, hiszen a kétrészesre tervezett mozifilmmel párhuzamosan egy négyrészes minisorozatot is forgattak, vagyis Ślesickinek igazából egyszerre két film forgatókönyvét kellett megírnia. Az adaptációval együtt jártak bizonyos szükségszerű változtatások is, úgy a cselekményt, mint a szemléletmódot illetően. Így például az íróval ellentétben a film már egyáltalán nem dicsőíti a brit jelenlétet Afrikában. A forgatás kezdettől fogva igen nagy publicitást kapott a lengyel médiában. A félig román, félig lengyel Monika Roscát ötezer jelentkező közül választották ki Nel megformálására. (A legfiatalabb jelentkező ötéves volt, a legidősebb viszont harminc!) A kilencéves kislány sötét haját a szerep miatt szőkére festették. A tizenhat éves Tomasz Mędrzak állítólag csak azért jelentkezett Staś szerepére, mert a filmezés technikai részletei, különösen az operatőri munka érdekelte. Noha ő lett a befutó, később mégis vissza akarta adni a túl nagy kihívásnak tűnő szerepet. Władysław Ślesicki felesége azonban meggyőzte arról, hogy el tudja játszani a figurát. A közönség egyetértett Ślesicki választásával: Tomasz és Monika igazi filmsztárokká váltak. Fotóikkal tele voltak a lengyel magazinok, a rajongók autogramért ostromolták őket, lakásukon állandóan csörgött a telefon, zsákszámra érkeztek a szerelmes levelek, és filmszerepüknek köszönhetően később rengeteg meghívást kaptak a világ különböző pontjaira. A filmet két évig forgatták Egyiptomban, Szudánban és Bulgáriában. A szereplők között csupán négy hivatásos lengyel színész volt: egyikőjük, Stanisław Jasiukiewicz még a munka befejezése előtt meghalt. Emiatt az utószinkronizálást követően Jerzy Kamas hangján szólalt meg az idősebb Tarkowski.

A forgatáson bábeli nyelvzavar uralkodott, a nemzetközi stábban dolgozók ugyanis nem kevesebb, mint tizennégy nyelven kommunikáltak egymással. Tomasznak és Monikának meg kellett tanulniuk alapfokon angolul, arabul és szuahéli nyelven, részben a szerepük miatt, részben azért, hogy szót értsenek a stábtagokkal. Mindkettőjüknek meg kellett tanulniuk lovagolni és tevegelni is. Monikának össze kellett barátkoznia a bolgár cirkusztól kölcsönzött indiai elefánttal, amelynek fontos szerep jutott a második részben, Tomasznak pedig a kaszkadőri munka néhány alapfogását kellett elsajátítania, például a leesést a lóról. A srácnak egyébként az édesanyja is részt vett a forgatáson, ugyanis Stefania Mędrzak alakította a nevelőnőt, Madame Olivier-t. Egyes jeleneteket olyan dél-szudáni falvakban vettek fel, melyek lakói még sohasem láttak fehér embert. A Sivatagban, őserdőbent 1973. október 15-én mutatták be Lengyelországban. Kirobbanó sikert aratott: az első két hétben kétmillióan nézték meg, a következő egy hónapban ez a szám három és félmillióval növekedett. Ślesicki alkotása mindmáig a második leglátogatottabb filmnek számít a lengyel filmforgalmazás történetében, hazai nézőszáma egy 2010-es adat szerint már meghaladta a 27 milliót. (Mivel az IMDB-n nem szerepel ez az adat, ezért az érdeklődőknek elárulom, hogy a magyarországi premier 1975. július 31-én volt.)

S hogy mi lett a két főszereplővel? Monika már a filmezés előtt zeneiskolába járt, és vissza is tért oda. Nemzetközi hírű zongoraművész vált belőle, koncertezett a világ legkülönbözőbb pontjain, lemezei jelentek meg. Különösen Chopin interpretálása áll közel hozzá. Tomasz Mędrzak végül nem operatőr lett, hanem színész, és bár a Sivatagban, őserdőben után is filmezett, hazájában inkább színpadi színészként ismerik. Egy időben a varsói Ochota színházat igazgatta. Gyerekkori szerelmét vette feleségül, akitől egy lánya született. Mindazonáltal mind a mai napig barátságot ápol Monikával, akivel például 2000-ben együtt jelent meg egy tévéshow-ban közös filmjük tervezett remake-je ürügyén. Az új változatot eredetileg Maciej Dutkiewicz rendezte volna, aki azonban megbetegedett, ezért Gavin Hood lépett a helyére. A gyerekszereplőket ismét több száz jelentkező közül választották, ám a forgatás ezúttal nem húzódott el: a Dél-Afrikában és Tunéziában dolgozó stáb három hónap alatt felvette a mozifilmet és a tévésorozatot is. (A remake ugyanis szintén két helyre készült egyszerre: a moziba és a televízió számára.) Az új verzió már nem aratott akkora sikert, mint az elődje, mindazonáltal bukásról azért szó sem volt. A magyar mozik nem mutatták be, DVD-n viszont hozzánk is eljutott. (Az eredeti film viszont sajnos nem jelent meg itthon DVD-n.)

Nem tagadom, gyerekkoromban faltam a mese- és ifjúsági filmeket, főleg a szocialista országok terméséből, hiszen hozzánk leginkább azok jutottak el. Máig nem bánom azonban, hogy olyan filmmeséken nőttem fel, mint például a szovjet Görbe tükrök birodalma, a csehszlovák Három mogyoró Hamupipőkének, a keletnémet Hatan hetedhét országon át vagy a román Veronika és a bűvös zsák. Kamaszkoromban némelyiket lelkesen újra megnéztem, és ezzel sikerült is tönkretennem régi szép emlékeimet. Éppen ezért nagyon nehezen szántam rá magam arra, hogy újranézzem kamaszkorom egyik legnagyobb kedvencét, a Sivatagban, őserdőbent. Annak idején a mozifilm iránti lelkesedésemben a könyvet (magyarul: Sivatagon és vadonban) is elolvastam: azóta is azt tartom a film mint művészeti ág nagy pozitívumának, hogy az embert (legalábbis engem) ráveszi az olvasásra. Emlékszem, a Május 1. moziban láttam először a filmet, amely hihetetlenül lenyűgözött: izgalmas kalandok, csodálatos tájak, érdekes szereplők. Szívesen képzeltem magam Staś helyébe, és arról ábrándoztam, hogy egyszer majd magam is izgalmas kalandokat élek át valahol a trópusokon. (Manapság viszont beérem a 6-os villamoson átélhető kalandokkal is.) A fekete Afrika ugyan elég távolinak tűnt, de mégis elérhetőbbnek, mint mondjuk a világűr. (Hát igen, a sci-fik nekem nem nagyon jöttek be, leszámítva Mézga Aladár különös kalandjait.)

Vénségemre is azt mondom, ha választanom kéne, szívesebben vadásznék oroszlánra Afrikában ahelyett, hogy lézerpisztollyal lövöldözzek mutáns lényekre valahol a kozmoszban. Azt sem tagadom, hogy valósággal beleszerettem a bájos Monika Roscába, ámbár én nem írtam neki szerelmes levelet, mert se lengyelül, se románul, se angolul nem tudtam akkoriban (igazából most sem), sőt még az arab meg a szuahéli nyelv is okozott némi nehézséget. Van már harminc éve is, hogy utoljára láttam ezt a filmet, szóval féltem attól, hogy felnőttkori cinizmusom vajon nem lesz-e erősebb a régi szép emlékeknél. Nos, nem lett az. A Sivatagban, őserdőben most sem okozott csalódást, sőt bizonyos értelemben komplexebb élményt jelentett, mint hajdanán. Nemcsak kamasznak érezhettem magam megint, hanem más nézőpontból is átélhettem az eseményeket. Anno 1975-ben az egész történetet még a jövőbe tekintve éltem meg, mint egy olyan kalandot, amely rám is vár valahol, míg 2012-ben a visszatekintés érvényesült, az „ilyen is lehetett volna az életem” (valóban lehetett volna?) érzése. Mai szemmel nézve itt-ott talán lenne mit kifogásolnom, de nagyon igazságtalan lennék, ha most odaállnék kötözködni örökre elmúlt ifjúságom egykori nagy kedvencével. Jó volt újra látni, jó volt emlékezni arra, hogy valaha miféle gondolatok forogtak a fejemben a jövőmet illetően, bár nem igazán volt felemelő érzés szembesülni azzal, hogy a kamaszkori nagy tervekből tulajdonképpen mit sikerült megvalósítani.

Sivatagban, őserdőben (W pustyni i w puszczy, 1973) – lengyel ifjúsági kalandfilm. Henryk Sienkiewicz regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Władysław Ślesicki. Operatőr: Bogusław Lambach. Zene: Andrzej Korzyński. Díszlet: Wiesław Śniadecki, Jarosław Świtoniak és Miłko Marinow. Jelmez: Izabella Konarzewska. Vágó: Krystyna Rutkowska. Főszereplők: Tomasz Mędrzak (Staś Tarkowski), Monika Rosca (Nel Rawlison), Edmund Fetting (Georg Rawlison), Stanisław Jasiukiewicz (Władysław Tarkowski), Emos Bango (Kali), Malija Mekki (Mea), Zygmunt Maciejewski (Linde), Ahmed Marei (Hamísz), Ahmad Hegazi (Gebhr), Ibrahim Shemi (Idrísz).