Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2017. május 19., péntek

DIE HARD – AZ ÉLET MINDIG DRÁGA

Nehéz feladat folytatást készíteni egy nagy sikerű kultfilmhez, hát még egy harmadik részt! Nos, a Die Hard-széria harmadik része esetében megtörtént a csoda: ez az epizód méltó az első két részhez, egyesek szerint a másodiknál még jobb is, de ezt a véleményt jómagam nem osztom. Hogyan érvényesültek a hagyományok, és milyen újításoknak örvendezhettünk? Haladjunk sorjában! Ez az első olyan Die Hard-film, amely nem regény, hanem eredeti forgatókönyv alapján készült. Igazából az „eredeti” jelzőt nyugodtan elhagyhatjuk, mert jó néhány szkriptet dobtak félre (az egészen eredetit is), míg végül megszületett a mindenkinek tetsző verzió. A legelső forgatókönyv, a James Haggin által jegyzett Troubleshooter szerint terroristák szállnak meg egy karibi luxushajót. Mindez nem hangzott rosszul egészen addig, amíg be nem jelentették az Úszó erőd (1992) című hasonló témájú film forgatását. A Troubleshooter rögvest ment a süllyesztőbe, ámbár néhány ötletét később a Féktelenül 2: Teljes gőzzel (1997) című akciófilmben hasznosították. Ezután többen is megpróbálkoztak egy új történetet írni – például John Milius, Doug Richardson és John Fasano –, de Bruce Willis tetszését egyik verzió sem nyerte el.


Végül Jonathan Hensleigh Simon Says című szkriptjét fogadták el, amelyet előbb egy Brandon Lee-filmhez akartak felhasználni, később a Halálos fegyver harmadik részéhez (1992). (Néhány internetes forrás – a magyar Wikipédiát is beleértve – úgy tudja, a negyedik Halálos fegyver alapja lett volna a Simon Says, ám a 90-es évek legelején, amikor a Die Hard harmadik részét tervezgetni kezdték, a Halálos fegyvernek is még csak a harmadik része volt készülőben.) Eredetileg a Metropolitan Művészeti Múzeum lett volna a rablók célpontja – ezt az ötletet John McTiernan később A Thomas Crown-ügy (1999) című filmjében sütötte el –, aztán a Szövetségi Bank aranykészlete mellett döntöttek. Az FBI a premier után állítólag felkereste (egyes források szerint őrizetbe is vette) a forgatókönyvírót, hogy megtudja, egész pontosan honnan szerezte a meglepően hiteles infóit, ám Hensleigh azt állította, a New York Times egyik cikkéből tudott meg minden apró részletet. A Simon Says története egyébként annyira passzolt a McClane-univerzumba, hogy számos helyen tulajdonképpen csak a neveket kellett kicserélni, és csupán a film második felében vannak nagyobb eltérések az eredeti sztoritól. Hensleigh eredeti szkriptjében nőnemű volt az a figura, akiből végül a színes bőrű Zeus Carver lett. A producerek nem bánták volna, ha Zeusból fehér férfit, netán ázsiait kreál a forgatókönyvíró, ő viszont elutasította ezeket az ötleteket. Megvallom, jómagam csodálkozva olvastam ezt az infót, hiszen az 1990-es évek közepén már annyira megszokottá vált az amcsi filmekben egy néger (bocs: afroamerikai) főszereplő, hogy szinte hihetetlen, hogy jelen esetben majdnem mégsem lett. Egyébként ebben a vonatkozásban a film egyértelműen az első két rész nyomdokain jár, ugyanis McClane nagy segítsége azokban is egy színes bőrű volt, a Reginald VelJohnson játszotta joviális zsaru, aki azonban nem volt annyira domináns szereplő, mint itt Zeus. (Igazából a Még drágább az életedben ott van az az öreg néger is, aki szintén hősünk oldalán áll.)


Mivel az első két rész karácsonykor játszódott, az alkotók – szerintem teljesen jogosan – úgy gondolták, hiba lenne McClane-ből végleg „karácsonyi akcióhős”-t csinálni. Éppen ezért a harmadik rész egy rekkenő nyári napon indul New Yorkban, a jól ismert Let It Snow helyett a Summer in the City című örökzöld sláger felvezetésével. A produkció munkacíme kezdetben még ez volt: Die Hard: New York. Mindazonáltal a hardcore rajongók kedvéért a sztoriba csempésztek néhány karácsonyi utalást: például amikor McClane és Carver elveszi a két tolvaj srác kerékpárját, illetve akkor, amikor az alagútban McClane agyonlő két terroristát. A magyar nézők azonban az előbbi utalásról teljesen lemaradtak, mivel a magyar szinkronban egész más hangzik el, mint az angol eredetiben. (Talán a fordító vagy a szinkronrendező durva dramaturgiai hibának vélte, hogy rekkenő hőségben karácsonyról beszélnek a szereplők.) A második utalásban McClane ezekkel a szavakkal közelíti meg a terroristákat: „Hé, srácok! Mickey O'Brien vagyok a biztonsági szolgálattól! Képzeljétek, fülest kaptunk, hogy egy fickó jön errefelé nyolc rénszarvassal! [McClane szitává lövi a kamion utasterében ülő két terroristát.] Azt mondták róla, hogy egy kedves, öreg fickó hosszú, ősz szakállal... Helyes piros ruhában. Meglep, hogy nem láttátok.” (Tájékozatlanabbak kedvéért: az Egyesült Államokban a Télapó alias Mikulás hozza a karácsonyi ajándékokat.) Az első két részben a főhős példás férjként viselkedik, sőt a nejének is fontos szerep jut, a harmadik rész elején viszont lecsúszott fickóként látjuk, akit elhagyott a felesége. Arról értesülünk, hogy McClane-nek problémái vannak az alkohollal, de őszintén szólva ezt inkább csak bemondásra kell elhinnünk, mert Willis első megjelenésekor leginkább úgy fest, mint egy slampos agglegény, és nem úgy, mint aki váratlan berendelése előtt igen alaposan (és többször) a pohár fenekére nézett. No de ez mégse a Las Vegas, végállomás (1995), az alkotók nyilván nem akartak mélyebben elmerülni a mellékútra vezető alkohol témájában, csupán érintették annak érzékeltetésére, hogy hősünk továbbra sem Superman, hiszen ugyanolyan magánéleti gondjai vannak, mint bárki másnak.


Az első részhez kapcsolódik a film azzal is, hogy Simon nem más, mint a Nakatomi-akció végrehajtója, Hans Gruber testvére. A magyar szinkronban McClane többször is Simon öccsének nevezi Hanst, noha egyrészt ezt nem tudhatja (emlékezetem szerint az FBI-osok nem közlik pontosan a két terrorista rokoni kapcsolatának milyenségét, csak azt, hogy fivérek), másrészt valószínűbb, hogy pont fordítva van a dolog, és Simon az öccse Hansnak. (Mellesleg Jeremy Irons is fiatalabb, mint Alan Rickman. Viselkedésük alapján is Simon a gyerekesebb, és nem Hans.) Egy ideig úgy fest a dolog, mintha Simont csak a bosszú vezérelné, ám a számos csavaros fordulat egyikeként kiderül, hogy ez tulajdonképpen csak másodlagos a számára, a lényeg a rablás tökéletes végrehajtása. Mondani sem kéne, hogy a rablásnak sem az a valódi célja, amit egy ideig annak hisznek a nézők, és mellesleg Simon egynémely bűntársa is. Az első résszel való rokonság legegyértelműbb jele azonban – Bruce Willis szereplésén túl –, hogy a rendezői székbe ismét John McTiernan ült. Mondhatnánk, ez teljesen logikus, ám a producerek eredetileg mégsem őt, hanem Danny Cannont akarták volna megnyerni a rendezésre. Aligha valószínű, hogy az anyagiakon kívül ennek bármilyen komoly szakmai oka lett volna, ugyanis Cannon addigi filmjeit – Idegenek (1990), Egy lövés a fejbe, öt a testbe (1993) – finoman fogalmazva is felejthetőknek mondhatjuk. Szerencsénkre Cannont jobban érdekelte a Dredd bíró (1995) megrendezése, és későbbi (szintén felejtős) életműve ismeretében megkönnyebbülten sóhajthatunk fel, hogy nem vállalta a harmadik Die Hardot.


Nem ő volt egyébként az egyetlen, aki nemet mondott a filmre. McTiernan eredetileg Sean Conneryt kérte fel Simon szerepére, mivel már két filmben (Vadászat a Vörös Októberre, 1990; Medicine Man, 1992) is dolgozott vele, Connery azonban nem akart ilyen „ördögi gonosztevő”-t játszani. Utána szóba került a Mezítelenül (1993) című drámával befutott David Thewlis, aki szintén visszautasította a szerepet. Jeremy Irons azonban igent mondott, amit nemcsak azért tett nagyon bölcsen, mert nyilván szép gázsit tehetett zsebre, hanem azért is, mert színészi palettáján egy újabb színfolt volt Simon Gruber megformálása, és kiderült, hogy a drámai színészként elkönyvelt Irons egy akciófilmben is megállja a helyét. Zeus Carver szerepét Laurence Fishburne-nek szánták, aki először nem kért a megtiszteltetésből. Mire felülbírálta elutasító döntését, már elkésett: az alkotók Samuel L. Jacksont szerződtették helyette. Meglehet, Fishburne-t a gutaütés kerülgette emiatt, mert hollywoodi pletykák szerint kettőjüket amúgy is folyton összetévesztik az emberek. Egyszer állítólag az is megesett, hogy egymás mellett álltak, és a körülöttük lévők még így sem tudták megkülönböztetni őket. (Ami engem illet, Jacksont olykor inkább Danny Gloverrel szoktam összekeverni.) Mókás egyébként, hogy Willis és Jackson korábban már két filmben is játszott együtt (Haláli fegyver, 1993; Ponyvaregény, 1994), de egyikben sem voltak közös jeleneteik. Kátya, a néma terroristanő szerepét Sam Phillips alakította. A hölgy eredetileg popénekesnő, aki hazájában sikeresnek mondható, hiszen jó néhány albuma is megjelent. Filmszerepét is egyik albuma borítójának köszönheti, mivel az illetékesek azon látták meg őt először, és hívták próbafelvételre. Filmbeli némaságának egyébként roppant prózai oka van: erős texasi akcentusával hiteltelen lett volna mint kelet-európai terrorista. (Úgy tűnik, a Die Hard-stáb még nem hallott az utószinkronról.) Kátya és Simon szexjelenete az utolsó pillanatban került be a filmbe, mert McTiernan ezt fontosnak tartotta, és az erőszakos jelenetek miatt már egyébként is borítékolható volt az „R” kategória (17 éven aluliak csak szülői kísérettel nézhetik meg). Jelen sorok írója amúgy nem igazán érti, mi szükség volt erre a „szexjelenet”-re, amely részben sablonosan és megrendezetten hat, részben dramaturgiailag sem különösebben fontos, hiszen a két szereplőt összekötő intim viszony e nélkül is elég egyértelmű.


Még négy szereplőt érdemes feltétlenül megemlíteni. A mindig a jelvénye számával lottózó Ricky Walsh megformálója, Anthony Peck az első részben egy fiatal zsarut játszott. A Simon által felhívott rádiós műsorvezetőt alakító Elvis Duran civilben is rádiós, műsorai igen népszerűek az Egyesült Államokban. A filmben felbukkan a Wendy's alapítója, a 2002-ben elhunyt Dave Thomas, sőt John McTiernan szerint még a későbbi amerikai alelnök, Dick Cheney is. Számos forrás azonban cáfolja a derék direktort, szerintük ugyanis az a fickó, akit ő Cheney-ként azonosít, nagyon hasonlít ugyan a későbbi alelnökre, de mégsem ő az. Ömlesztve ejtsünk szót a terroristákról is, akik az eredeti elképzelés szerint a volt Szovjetunióból és a Varsói Szerződés országaiból érkeztek volna. Aztán az alkotók mégis úgy döntöttek, hogy legyenek csak (kelet)németek. (Ámbár az FBI-osok az autóban elsőként egy magyar hadseregben szolgált férfit, egy bizonyos Mathias Targót említenek meg McClane-nek.) A jó ég tudja, miért ragaszkodtak ennyire a német nemzetiséghez (valószínűleg Gruber miatt), ugyanis már az első rész esetében is ironikus tréfákra adtak alkalmat az „echte” német terroristák csapnivaló nyelvtani ismeretei és borzalmas német kiejtése. A mozipremier idején a német nézőket ez csak azért nem zavarta, mert a német forgalmazó „elkente” a terroristák nemzetiségét: a német verzióban angol keresztnevük van, és alighanem ír radikálisokat képviselnek. A változtatásra azért volt szükség, mert az 1980-as évek végén még túl szomorú emlékeket ébresztett a német közönségben a német terrorizmus emlegetése. Mindez azonban némi problémát okozott a harmadik rész németországi premierje idején a visszautalások miatt. A Die Hard – Az élet mindig drága esetében egyébként a precíz német szinkronszakemberek még arra is ügyeltek, hogy a terroristáknak keletnémet akcentusuk legyen. Az IMDB szerint a terroristák eredetileg tervezett figuráiból az alkotók csupán egy Otto nevű lengyelt hagytak meg (jómagam nem hiszem, hogy az Otto tipikus lengyel keresztnév lenne). Ehhez képest abban a jelenetben, amikor Otto agyonlövi Walsht, valamelyik terrorista rászól a DVD-feliratozás szerint magyarul (!) – valójában érthetetlen nyelven – beszélő Ottóra, hogy ne beszéljen németül, mire valaki azt mondja, Otto csak németül beszél. Később a bank liftjében McClane észreveszi, hogy Otto „felügyelő” Walsh jelvényét viseli, rajta a 6991-es azonosítóval. Ekkor jön rá arra, hogy csapdába került. A cselekmény legelején ugyanis McClane megkérdezte Walshtól, hogy még mindig a jelvénye számával lottózik-e, sőt akkor el is ismételte a kollégájától hallott négy számjegyet. Márpedig két rendőr nem viselheti ugyanazt az azonosítószámot. A magyar szinkronból nem derül ki egyértelműen, de McClane igazából már kicsit korábban gyanakodni kezdett készséges kísérőire, amikor a bank biztonsági őrének álcázott terrorista (Karl) a felvonóra az Európában szokásos „lift” szót használta, holott azt Amerikában „elevator”-nak nevezik.


A forgatás 1994. július 30-án kezdődött, méghozzá a nyitójelenettel, a New York-i VI. sugárúton végrehajtott robbantással. Hét kamera forgott, hogy a látványos jelenetet minden szögből rögzítsék. A speciális effektekért felelős team igazán remek munkát végzett, hiszen a detonáció autókat dob a magasba, és üvegszilánkokkal borítja el az utcát, ám a bámészkodó tömegből senki nem sérült meg, sőt a közelben nemrég megnyílt kristályboltban sem keletkezett semmilyen kár. Mindazonáltal az utolsó pillanatban úgy nézett ki, hogy a körültekintően felvett jelenet a vágószoba padlóján végzi. 1995. április 19-én, napra pontosan egy hónappal a film premierje előtt ugyanis bombamerényletet követtek el az Oklahoma City központjában lévő Alfred P. Murrah Szövetségi Épület ellen. A robbantásban 168-an vesztették életüket, közöttük 19 gyerek. 2001. szeptember 11-éig ez a merénylet számított az Egyesült Államokban végrehajtott legsúlyosabb terrorista akciónak. McTiernan úgy vélte, az emberekben nyomasztó érzéseket keltene a film hasonló nyitójelenete, ezért vágást javasolt, vagy a premier elnapolását. Végül maradtak az eredeti vágás és az eredeti premieridőpont mellett. Komoly problémát okozott az a képsor is, amelyben McClane az „I Hate Niggers” (Utálom a niggereket!) feliratú táblát viselve jelenik meg Harlem utcáin. A producerek már jóval a forgatás megkezdése előtt azt követelték Hensleightől, hogy távolítsa el ezt a problémás jelenetet a szkriptből, az író azonban annyira ragaszkodott hozzá, hogy még azt is kilátásba helyezte, inkább egy másik stúdióval szerződik. A probléma megoldását illetően kétféle variáció kering az interneten. Az egyik szerint Willis valójában az „I Hate Everybody” (Mindenkit utálok) feliratú táblával csinálta meg a jelenetet, és ezt utólag, a CGI-technika segítségével cserélték ki az eredeti szövegre. Mindazonáltal bizonyos tévéváltozatokban megmaradt az „I Hate Everybody” felirat (lásd az illusztrációt). A másik változat szerint a stáb komolyan aggódott amiatt, hogy Harlemben zavargások törnek ki a provokatív tábla miatt még akkor is, ha csak filmforgatásról van szó, ezért a jelenetet nem Harlemben vették fel, hanem a manhattani Washington Heightsnál, az ominózus tábla pedig a biztonság kedvéért üres volt, csak utólag, a stúdiómunkálatok során került rá a felirat.


A legtöbbet a a dél-karolinai Charleston megyében forgattak: itt vették fel például a metrójelenetet, amelyhez díszletet építettek egy kisvárosban, Mount Pleasantban. Ennek közelében található a Cooper folyón átívelő John P. Grace Memorial-híd, ahonnan a két főszereplő Simon hajójára ugrik. Az eseményeket a stáb azonban a szomszédos Silas N. Perlman-hídról rögzítette. Ha ebben a képsorban éppen nem a két főszereplőre koncentrálunk, hanem a hátteret figyeljük, akkor azt láthatjuk, hogy sehol egy felhőkarcoló vagy egy magasabb épület, ami New Yorkra igencsak jellemző lenne. Az alagútban játszódó üldözés forgatási helyszíne a 97 kilométeresre (!) tervezett New York City Water Tunnel Number 3 volt, amely csatornát 1970-ben kezdték építeni, és 2020 előtt várhatóan nem is fejezik be. Az autópálya-jelenetek a cselekmény szerint a Saw Mill Parkwayen (New York állam, Westchester megye) játszódnak, a valóságban azonban két helyszínen forgatták őket: a Merrit Parkwayen (Connecticut állam, Fairfield megye) és a Taconic Parkwayen (New York állam, Putnam megye). A Wall Street állomás melletti park a valóságban egy üres telek volt, amelyet a forgatás befejezése után eredeti állapotába állítottak vissza. A bankrablás epizódját Manhattan pénzügyi negyedében vették fel, a befejezést pedig a Maryland állambeli Jessupban. A forgatás 1994. december 21-én ért véget.


A vége még messze van, de már most ejtsünk szót a befejezésről. Illetve egész pontosan azokról a befejezésekről, amelyeket végül elvetettek. Az egyik verzió szerint McClane és Carver a hajó felrobbantása után egy alkalmi tutajjal érnek partot. Zeus megjegyzi, szégyen, hogy a rosszfiúk el tudnak menekülni, mire McClane flegmán megjegyzi, hogy erre azért ne vegyen mérget. Snitt, és máris a repülőgépen vagyunk, ahol a terroristák megtalálják azt a bombát, amelyet eredetileg a parkban helyeztek el, ám Zeus visszajuttatott hozzájuk. (Ebben a verzióban ezt a bombát nem használták fel a gát felrobbantásához.) A film azzal ért volna véget, hogy Simon megkérdezi a társait, nincs-e valakinél egy négygallonos kanna. Az alkotók elég hamar elvetették ezt a verziót, nem is forgatták le, ellentétben a másik befejezéssel, amely elkészült ugyan, de nem használták fel. Hogy ne vesszen kárba, a speciális DVD-kiadásra extraként rátették. Magyarországon azonban hosszas huzavona után adták ki a filmet DVD-n, fapados verzióban, extrák nélkül. (Ha eltekintünk az Interaktív menütől meg a Jelenetek közvetlen elérésétől, mely opciókat jelen sorok írója soha nem tartotta komoly extrának.) Nekünk magyaroknak pedig különösen érdekes lett volna ez az extra, hiszen részben Magyarországon játszódik. Szóval, ezen verzió szerint Simon akciója sikerrel járt, az arany kikerült az Egyesült Államokból. Felettesei McClane-t hibáztatják a kudarcért, még azzal is megvádolják, hogy összejátszott a bűnözőkkel. Elbocsátják a rendőrségtől. McClane nem fogadja el a vereséget, hanem Gruber nyomába ered. Ebben annak az aszpirines doboznak a felirata segíti őt, amely a hivatalos változatban is szerephez jut. Magyarországon – a filmen nem nevezik meg a helyszínt, de egyértelműen magyar mondatok is elhangzanak ebben a jelenetben – hősünk a „McClane Says” (McClane mondja) nevű játékra kényszeríti Simont. (Hogy ekkor mi történik egész pontosan, azt nem árulom el, akit érdekel, ezen a linken megtekintheti ezt a jelenetet.) Hensleigh elmondta, hogy ezt a befejezést végül azért vétózták meg, mert bosszúállónak mutatja be a főhőst, aki nem önvédelemből öl.


Tökéletes film nem létezik, és ez alól a Die Hard – Az élet mindig drága sem kivétel. A bakivadászok alaposan kivesézték ezt a filmet is, és bőven találtak benne hibákat, némelyiket már említettem is. Ez persze nem kisebbíti az alkotók érdemeit, hiszen a hibák java részét csak nagy odafigyeléssel lehet észrevenni, és a cselekmény élvezetét nem igazán befolyásolják. A bakivadászat azonban a szórakozás és a rajongás (vagy éppen fanyalgás) egyik formájává lépett elő. Jelen sorok írója nem akar különösebben elmélyedni a hibák taglalásában, hiszen ebben a témában egyértelműen mások tollával ékeskedne, búcsúzóul azonban érdemes megemlékezni néhány apróságról. Így például nem kapunk egyértelmű magyarázatot arra, hogy a bombákat miért is nem lehet a lehető legkézenfekvőbb módszerekkel hatástalanítani: eltávolítani a vegyülésüket elősegítő csövet, vagy egyszerűen még a keveredés beindulása előtt külön-külön leengedni a vegyszeres tartályokat. A mobiltelefonok használatát illetően a film különösen sok hibát vét, a legfeltűnőbb talán az, hogy Grubernek nincs gondja a térerővel akkor sem, amikor éppen a föld alatt van, és úgy beszél McClane-nel. Mint a legtöbb autós üldözéses jelenetben, ebben a filmben is több kocsit használtak, emiatt az autót ért sérülések helye snittenként olykor változik, néha el is tűnik. A valóságban a New York-i utcákról semmilyen formában nem lehet lejutni a már mozgásban lévő metrószerelvényekhez. (Akit részletesebben érdekelnek a bakik, keresse fel az IMDB-t vagy olvassa el a film Wikipédia-oldalát, amely kivételesen magyar nyelven hosszabb és informatívabb, mint az angol verzióban.) A szinkronról annyit, hogy ehhez a részhez is kétféle szinkron készült, akárcsak a korábbiakhoz: Dörner György (Bruce Willis) és Kálid Artúr (Samuel L. Jackson) hangja mindkettőben hallható. Mondani sem kéne, hogy a második, finomított nyelvezetű szinkront a magyar RTL követte el a tévébemutató számára. A Die Hard – Az élet mindig drága méltó folytatása az első két résznek, ám jómagam nem osztom azt a véleményt, hogy a széria legjobb darabjáról lenne szó: hiányzik belőle az első rész újdonsága és a második rész lehengerlő tempója, helyenként túlságosan megtervezettnek – némi képzavarral élve: túl filmszerűnek – tűnik, sőt esetenként (például Simon feladványai) kissé túlkomplikáltnak hat. Az én értékelésem:

Drágán add az életed: 10/10

Még drágább az életed: 10/10

Die Hard – Az élet mindig drága: 10/8

Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed: 10/7.

Azt viszont igazságtalanság lenne elhallgatni, hogy a Die Hard – Az élet mindig drága – az Egyesült Államokat és Kanadát nem számítva – az egész világon a széria magasan a legsikeresebb részévé vált. A nemzetközi bevételek közel egyharmada egyébként Japánból származott, ahol a film minden képzeletet felülmúló sikert aratott. Az opusz legutóbb 2016 márciusában jelent meg Magyarországon Blu-Rayen az ötlemezes Die Hard-kollekció részeként.


Die Hard – Az élet mindig drága (Die Hard: With a Vengeance, 1995) – amerikai akciófilm. Roderick Thorp figuráinak felhasználásával a forgatókönyvet írta: Jonathan Hensleigh. Operatőr: Peter Menzies Jr. Zene: Michael Kamen. Díszlet: Leslie Bloom. Jelmez: Joseph G. Aulisi. Vágó: John Wright. Rendező: John McTiernan. Főszereplők: Bruce Willis (John McClane), Samuel L. Jackson (Zeus Carver), Jeremy Irons (Simon Gruber), Graham Greene (Joe Lambert), Colleen Camp (Connie Kowalski), Larry Bryggman (Walter Cobb felügyelő), Anthony Peck (Ricky Walsh).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – EWA AULIN: A SVÉD, AKINEK NYOMA VESZETT

Ewa Aulin. Tegye fel a kezét az, aki tudja, kiről van szó! A svéd színésznő egy tini szépségverseny győzteseként került a filmvilágba, ahol...