KASPAR HAUSER

A német Werner Herzog 1974-ben bemutatott filmje, a Kaspar Hauser a XIX. század történelmének egyik leghíresebb rejtélyén alapul. Az igazi Kaspar tizenhat éves korában a semmiből bukkant fel Nürnberg egyik utcájában. Alig tudott beszélni és járni. Később elmondta, hogy évekig fogolyként tartották egy szűk, alacsony cellában, mígnem váratlanul szabadon engedték. Az emberek azt rebesgették, hogy a fiatalember előkelő származású, talán magának a badeni nagyhercegnének a gyermeke. A találgatások megélénkültek, amikor az ifjú ellen többször is merényletet kíséreltek meg: Kaspar az utolsó támadásban szerzett sérüléseibe belehalt. A Kaspar Hauser az NSZK versenyfilmje volt az 1975-ös cannes-i filmfesztiválon, ahol megkapta a zsűri nagydíját (ez nem azonos a fődíjjal, az Arany Pálmával!), a FIPRESCI díját és az ökumenikus zsűri díját. A filmet akkor is, azóta is gyakran hasonlították François Truffaut A vad gyerek című alkotásához. Herzog többször is méltatlankodott emiatt, mert szerinte az ő filmje sokkal jobb, és valójában Truffaut másolta őt. (Ebben egyébként a német rendező téved, mert A vad gyereket már 1970-ben bemutatták.) Irigylésre méltó önbizalommal hangoztatta, hogy azt szeretné, ha a Kaspar Hauser megítélésében magasabb lenne a mérce, mint A vad gyerek, és példaként Carl Theodor Dreyer Jeanne d’Arc szenvedései (1928) című klasszikusát említette. Truffaut nem sértődött meg német kollégája nem éppen hízelgő szavai miatt – hasonló helyzetben Godard valószínűleg nem maradt volna adós a vitriolos válasszal –, sőt miután megtekintette a Kaspar Hausert, kijelentette, hogy szerinte Herzog korunk egyik legnagyobb filmalkotója. Az opuszt 1977. december 15-én mutatták be Magyarországon, a művészfilmek forgalmazására szervezett stúdióhálózat keretében. 

A talált gyermek rejtélye

Kaspar Hauser személye egyike a XIX. század legnagyobb történelmi rejtélyeinek. Története 1828. május 28-án, pünkösdhétfőn kezdődött a németországi Nürnbergben. A város polgárai egy járni és beszélni alig tudó fiatalembert találtak az egyik utcában, kezében egy levéllel. Ebben a levélben az állt, hogy az ismeretlen fiú 1812. április 30-án született. Bajor tájszólásban dadogott néhány szót, bár szemmel láthatóan többet akart volna mondani, mint amennyire szókincséből futotta. A segítőkész, de tanácstalan polgárok egyéb megoldás híján a rendőrségre kísérték a fiút, akinek a járás, a mozgás észrevehetően nehezére esett. Rövidesen egész Nürnberget meglepte azzal, hogy milyen gyorsan megtanult beszélni. Az általa elmondott történet még nagyobb meglepődést, sőt döbbenetet váltott ki. A fiú azt állította, hogy körülbelül hároméves korától több mint tizenkét éven át fogságban tartották egy sötét üregben. Annyira kicsi volt a hely, hogy még felállni sem tudott, nemhogy járni. Távol tartották a fénytől, friss levegőre nem vitték, és társasága sem volt, akivel beszélgethetett volna. Csupán kenyeret és vizet kapott enni, azt is akkor tették mellé, amikor éppen aludt. Alvás közben cserélték az öltözékét is. Semmit nem tudott a környező világról, mikor egy napon váratlanul szabadon engedték. Előtte valaki megtanította arra, hogy Kaspar Hauser a neve. Hegel egyik tanítványa, Georg Friedrich Daumer vette magához Kaspert, és nagy türelemmel látott hozzá, hogy a szerencsétlen fiatalembert bevezesse az emberek világába. Kasper gyorsan és nagy kedvvel tanult. Mondhatni, idilli békességben teltek a napok, mígnem 1829. október 17-én jótevője házának pincéjében egy ismeretlen férfi támadt a fiúra, és megsebezte őt. A támadás indítéka és a támadó személye homályban maradt. A merénylet érthető módon felcsigázta az emberek kíváncsiságát. Ki lehet valójában ez a feltűnően értelmes és rejtélyes fiatalember, kinek és miért áll érdekében, hogy megölje őt?

1831-ben egy újabb, jóindulatúnak látszó úriember tűnt fel a színen Stanhope lord személyében. Az angol főnemes atyai érzelmeket mutatott a hányatott sorsú Kaspar iránt, és kijelentette, hogy örökbe kívánja fogadni. Miután úgy tűnt, hogy a fiatalember sorsa ezzel végérvényesen jó irányba fordulna, Stanhope magához vehette őt. Első cselekedete az volt, hogy kimozdította gyámfiát megszokott nürnbergi környezetéből. Előbb Magyarországra hozatta, mert valamiért úgy gondolta, itt fény derülhetne Kaspar származására, majd Ansbach városába vitette. Miután a fiatalember a gondnoksága alá került, már nem sokat törődött vele közvetlenül, ámbár ellátása és taníttatása költségeit természetesen fedezte. Lényegében egy Meyer nevű tanítóra bízta Kaspar nevelését, bár ennek alapelveit Stanhope határozta meg. Daumer professzor személyre szabott pedagógiája helyett a rideg és szigorú Meyer óriási mennyiségű, teljesen száraz és elvont tudásanyagot próbált elsajátíttatni a fiúval. Kaspar eleinte ellenkezett, később beletörődött ebbe az új helyzetbe. Értelmi fejlődése lelassult, sem a tanulás, sem a világ és az emberek már nem érdekelték annyira, mint Daumer házában. Ismét teljesen elszigetelődve élt a külvilágtól, és örökösen attól rettegett, hogy valaki újra megpróbálja megölni. A fiatalembert 1833. december 14-én, advent napján egy névtelen levélben Ansbach egyik parkjába csalták. Kaspar azt hitte, ott édesanyja vár majd rá. Helyette egy ismeretlen férfi lépett hozzá, többször mellbe szúrta, majd elrohant. A súlyosan sebesült Kaspar keserves kínok árán hazavánszorgott, Stanhope lord azonban megtagadta, hogy orvost hívasson hozzá. Három nap múlva Kaspar meghalt. Halála előtt megbocsátott ismeretlen gyilkosának. Nevelőapja a temetés után mindent megtett annak érdekében, hogy szélhámosnak állítsa be gyámfiát, aki szerinte a leleplezéstől tartva öngyilkos lett. A rejtély több mint 180 év óta megoldatlan. Sokáig azt rebesgették, hogy Kaspar valójában Stefánia badeni nagyhercegné elsőszülött fia, akit örökösödési cselszövések miatt rögtön születése után kicseréltek egy haldokló csecsemőre. Stefánia azt hitte, saját gyermekét vesztette el. Amikor először felmerült annak gyanúja, hogy Kaspar esetleg az ő fia lehet, a nagyhercegné Ansbachba utazott, és titokban megfigyelte a fiút. Bár felismerte benne férje vonásait, további lépéseket mégsem tett. Egy 1996-os németországi génvizsgálat kizárta, hogy Kasparnak köze lett volna a badeni hercegi családhoz, két évvel később viszont egy másik, szintén német génvizsgálat mégis megerősítette ezt a kapcsolatot. Vagyis Kaspar igazi személyazonosságát továbbra is ugyanolyan homály fedi, mint eddig.

A rendező

Werner Herzog az 1960-as évek második felében kibontakozott nyugatnémet filmes új hullám egyik legjelentősebb alakja Rainer Werner Fassbinder, Volker Schlöndorff, Wim Wenders, Peter Fleischmann, Margarethe von Trotta, Werner Schroeter és Alexander Kluge mellett. 1942. szeptember 5-én született a németországi Münchenben. Anyakönyvi neve: Werner Stipetić. Édesanyja az osztrák–horvát származású Elizabeth Stipetić, édesapja a német Dietrich Herzog. Kéthetes volt, amikor anyja a világháborús bombázások miatt egy bajor hegyi faluban, Sachrangban keresett menedéket. Werner betöltötte a tizenkettedik életévét, amikor visszaköltöztek Münchenbe. Apja nem sokkal később elhagyta őket. Amikor Werner eldöntötte, hogy filmes lesz, felvette apja családnevét, mert úgy gondolta, a Herzog (magyarul: herceg) elegánsabban hangzik ebben a szakmában, mint a Stipetić. Egy enciklopédiából tanulta meg a filmezés alapjait. Kamaszkorától kezdve vonzották az idegen tájak, ezért szívesen tett nagy túrákat, akár gyalogosan is. A kalandvágy, az ismeretlen felfedezése iránti szenvedély visszaköszön a művészetében is: alkotásai általában olyan emberekről szólnak, akik akár a lehetetlent is megkísértik, hogy megvalósítsák az álmaikat, és tehetségük vagy megszállottságuk miatt konfliktusba kerülnek szűkebb és tágabb környezetükkel. A tehetséges és kitartó Herzog ösztöndíjat kapott egy pittsburghi egyetemre. Mivel filmes elképzelései iránt nem sikerült érdeklődést keltenie, ezért éjszakai műszakot vállalt egy gyárban, hogy pénzt szerezzen a filmjeire. 1962-ben forgatta a legelsőt, a tizenkét perces Herkulest, főszerepben az akkori Mr. Németországgal, Reinhard Lichtenberggel. Ezután Herzog életében újabb kalandos periódus következett, melynek fontosabb állomásai: Dél-Szudán (ahol súlyosan megbetegedett), München (szülővárosa egyetemén történelmet és irodalmat tanult), Mexikó (vízumproblémák miatt menekült ide az Egyesült Államokból) és Manchester (itt egy házat is vásárolt).

Herzog első egész estés filmje, az Életjelek (1968) figyelemre méltó szakmai és közönségsikert aratott. Kiindulópontját a német romantika egyik vezéralakja, Achim von Arnim (1781–1831) Der Tolle Invalide auf dem Fort Ratonneau című elbeszélése jelentette. Főhősét Stroszeknek hívják, akárcsak a kilenc évvel későbbi Herzog-film, a Bruno vándorlásai (1977) főszereplőjét, míg a hipnotizált csirke motívuma a Kaspar Hauserben tért vissza. A törpék is kicsin kezdték (1970) kizárólag törpe szereplőkkel készült annak érdekében, hogy megszűnjön más emberektől való különbözőségük, és saját maguk jelentsék a viszonyítási alapot a megítélésükhöz. A Kanári-szigeteken zajlott forgatás közben több baleset is történt (az egyik szereplőt elgázolta egy autó, majd egy másik jelenetben meggyulladt az öltözéke), mire Herzog megígérte, hogy hajlandó az ottani kaktuszmezőbe vetni magát, ha a munka hátralévő részét megússzák baleset nélkül. Megúszták, ezért Herzog teljesítette az ígéretét. Állítólag hat hónap alatt épült fel az ekkor szerzett sérüléseiből. A törpék is kicsin kezdték egy nem hivatalos trilógia középső tétele, melynek első és harmadik része rendhagyó módon nem játék-, hanem dokumentumfilm. A direktor harmadik mozifilmje, az Aguirre, Isten haragja (1972) Peruban készült, ahol Herzog megúszta azt a súlyos légi katasztrófát, amelynek a tizenhét éves Juliane Koepcke volt az egyetlen túlélője, aki tizenegy napig bolyongott egyedül az őserdőben, míg megtalálták. Egyes források szerint Herzog és stábja már nem kapott jegyet a szerencsétlenül járt gépre, míg mások úgy tudják, forgatási problémák miatt az utolsó pillanatban munkatársaival együtt lemondta az utazást. Koepcke megpróbáltatásairól egyébként közel harminc évvel később maga Herzog forgatott dokumentumfilmet A remény szárnyai (2000) címmel.

A jelen blogbejegyzés tárgyát képező Kaspar Hauser (1974) utáni években készültek Herzog talán legismertebb és legjelentősebb játékfilmjei. Az Üvegszív (1976) szakmai érdekessége, hogy a direktor állítólag hipnózis útján irányította a színészeit. Maga az opusz sötét vízió a világ széteséséről. A titkos recept alapján készülő „rubintüveg” előállításában nem nehéz felfedezni a filmkészítés szimbólumát. Noha a történetet a rendező hidegen, érzelemmentesen mondja el, a címmel arra utal, hogy ebben a kis falusi közösségben, ahol a cselekmény játszódik, az üveg (= ritka kincs) valójában az emberi szív, melyet hagyományosan az érzelmek középpontjának tartunk. A Bruno vándorlásai (1977) főszereplője ismét Bruno S., a Kaspar Hauser felfedezettje. Még a két film kezdete is hasonló, hiszen Kaspar és Bruno egyaránt fogságból szabadulva kerülnek ki a számukra ismeretlen nagyvilágba. Herzog néhány nap alatt írta meg a forgatókönyvet, kifejezetten Bruno számára. 1979-ben a német rendező két emlékezetes alkotással is képviselte magát a nemzetközi filmvilágban. A csodálatosan fényképezett Nosferatu, az éjszaka fantomja tulajdonképpen F. W. Murnau 1922-es klasszikusának remake-je. Herzog úgy tartalmilag, mint formailag újragondolta az alaptörténetet, és verziója állja az összehasonlítást az eredeti filmmel. A címszerepet a művész „legkedvesebb ellensége”, az Aguirre főszereplője, Klaus Kinski játszotta, partnerei Isabelle Adjani és Bruno Ganz. A Woyzeck (1979) Georg Büchner jól ismert drámájának filmváltozata, melynek címszerepét ismét a nagyszerű Klaus Kinski formálta meg. A testileg-lelkileg egyaránt kizsákmányolt, megalázott Woyzeck végül fellázad sorsa ellen, ám nem a kínzóival végez, hanem azzal az egyetlen emberrel, akihez igazi érzelmekkel kötődött.

A Fitzcarraldo (1982) címszereplője a dzsungelben akar egy operaházat építeni, ahová magát Enrico Carusót szeretné meghívni fellépésre. Jack Nicholson szívesen eljátszotta volna a főszerepet, de túl sokat kért, ezért Herzog a szintén amerikai Jason Robards főszereplésével kezdett forgatni. A színész rövidesen megbetegedett, ám felgyógyulása elhúzódott, ami miatt kiszállt a másik főszereplő, Mick Jagger. A direktor kénytelen volt ismét Kinskihez fordulni, aki őrületes viselkedésével pokollá tette a forgatást. Szó se róla, az embertelen körülményekről maga Herzog is gondoskodott, aki állítólag éppúgy kihasználta az őslakosokat, mint egykoron az igazi Fitzcarraldo. A számtalan nehézség közepette zajlott forgatáson egy szomorú tragédia is történt: lezuhant egy repülőgép, és négyen életüket vesztették. A női főszereplő, Claudia Cardinale mindazonáltal feledhetetlen élménynek nevezte a forgatást, bár nem titkolta, hogy a többiekkel ellentétben neki csak a tényleges felvételekre kellett az őserdőbe utaznia, amikor jeleneteit a rendező már előkészítette. Az Ahol a zöld hangyák álmodnak (1984) cím valójában egy területet jelöl Ausztráliában, ahol az őslakosok szerint a szorgos rovarok magát a világot álmodják meg. Ez a hely kerül veszélybe, amikor egy bányásztársaság uránlelőhelyet akar kiaknázni ott. Bár Herzog mozifilmjei ezt követően is eljutottak hozzánk moziban, tévében, VHS-en vagy DVD-n, de ezek a művek már nem váltak olyan kultuszfilmekké, mint a korábban tárgyalt opuszok, ezért csak a számomra érdekesekre térek ki. A Kegyetlen hegycsúcs (1991) két hegymászó vetélkedéséről szól. A főszerepeket az olasz Vittorio Mezzogiorno és a legendás német alpinista, Stefan Glowacz játszotta. Közel huszonöt évvel később, 2015-ben Glowacz így nyilatkozott az opuszról: „A sztori remek volt, de ahogyan filmre vitték, az nem volt kellően szakmai.” Említésre méltó, hogy 2009-ben Herzog két bűnügyi-lélektani drámával is jelentkezett: a Mit tettél, fiam? megtörtént bűneset alapján készült, a Mocskos zsaru – New Orleans utcáin pedig Abel Ferrara 1992-es kultfilmjének remake-je. Játékfilmjei mellett Herzog folyamatosan forgat dokumentumfilmeket is. 2016-ban bemutatott mozifilmje, a Só és tűz visszatérést jelent a környezetvédelem témájához. Az egyik főszerepet jelen sorok írójának egyik kedvence, a mexikói Gael García Bernal játssza.

Werner Herzog a filmről

„Nem én választottam a témát, az választott engem. Filmem nem történelmi film. Ez a film rólunk szól, rólad és rólam és mindenkiről, mert egy teljesen egyedülálló esetet dolgoz fel, amelyből megtanulhatjuk, hogy mennyire meghatározóak a körülményeink. Valamennyien átéltük a társadalomba való beilleszkedésnek ezt a fájdalmát, megtanultuk az elveket, a nyelvet, ránk kényszerítették a társadalom viselkedési normáit. Minden bizonnyal megszenvedtünk ezért, de nem érzékeltük. […] Természetesen képi harmóniára is törekedtem, valamiféle belső fény ábrázolására, amely a tájakból vagy az olyan szereplőkből jön, mint Bruno, aki még sohasem jelent meg a mozivásznon, és aki rendkívüli ember, aki rendelkezik ezzel a belső fénnyel és valami radikális emberi méltóság birtokosa is egyben…”

A szereplők

A címszerepet Bruno Schleinstein (1932–2010) játssza, aki állítólag soha nem akart ismert lenni, ezért nem használta a családnevét, csak annak rövidítését, az S. betűt. Brunót gyerekkorában az anyja gyakran megverte. A fiú éveket töltött elmegyógyintézetben, szellemileg visszamaradottak között. Rendszeresen megszökött, mire egyre szigorúbb intézetekbe zárták. Herzog az egyik német tévécsatorna késő esti programjában látta a berlini utcazenészekről szóló Bruno der Schwarze – Es blies ein Jäger wohl in sein Horn (1970) című dokumentumfilmet, melyet Lutz Eisholz rendezett. Az opusz központi figurája Bruno volt, aki az évek folyamán autodidakta módon több hangszeren is megtanult játszani. Herzog figyelmét azonnal felkeltette a különös férfi. Noha Bruno akkor már huszonöt évvel idősebb volt, mint a történelmi Kaspar Hauser a felbukkanása idején, a hasonló életpálya, a bezártság, az izoláció élménye mégis ideális főszereplővé tette. Ebből a szempontból Herzog akarva-akaratlanul is Pasolini színészvezetési módszerét követte, amelynek lényege, hogy nem az a legfontosabb, hogy az amatőr szereplő mit tud eljátszani, vagy hogyan mondja a szövegét, hanem az, hogy a szerep és a szereplő személyes sorsa mennyiben hasonló egymáshoz, vagyis mennyire tudja az illető a saját személyes élményanyagát beletenni a filmbe, és külseje mennyiben tükrözi a szerep legfőbb jellegzetességeit. Amikor Bruno 2010-ben meghalt, Herzog így emlékezett rá: „Az összes nagy színész közül, akikkel a filmjeimben dolgoztam, ő volt a legjobb. Senki nem érhetett a nyomába. Emberségét és alakításának mélységét illetően nincs hozzá hasonló.”

Nekünk, magyaroknak a szereposztásból a cselédlányt alakító Brigitte Mira (1910–2005) lehet a legismerősebb, akit több Fassbinder-filmben is láthattunk. Ezek közül a legemlékezetesebb A félelem megeszi a lelket (1974), amely egy idős német takarítónő és egy fiatal marokkói vendégmunkás többszörösen tabusértő kapcsolatáról szól. A színésznő karrierje még a nácizmus időszakában kezdődött: egy negatívnak szánt szereplőt játszott a Liese und Miese című propagandasorozatban, melyet a filmhíradók kísérőműsoraként vetítettek a közönség okulására. Az elvárt klisék helyett azonban Mira szerethetővé formálta a „rossz” kislányt, Miesét, aki végül sokkal népszerűbb lett a közönség körében, mint a „jó” Liese. A célját tévesztett szériát sürgősen levették a műsorról. Mirát a háború után több támadás is érte amiatt, hogy szerepet vállalt ebben a propagandasorozatban, annak ellenére, hogy alakítása ellentétes volt a megrendelői szándékkal. A Daumer professzort megszemélyesítő osztrák Walter Ladengast (1899–1980) színészi karrierje ugyan már az 1920-as években elkezdődött, de évtizedekig meglehetősen eseménytelenül telt. A nyugatnémet filmes új hullám alkotói fedezték fel, és a hetvenes években – elsősorban Herzognak köszönhetően – Ladengast valóságos reneszánszát élte. Civilben szívesen írt verseket.

A cirkuszigazgatót Willy Semmelrogge (1923–1984) játszotta, aki gyakran szerepelt a Magyarországon is népszerű nyugatnémet televíziós krimisorozatokban. Herzog a Woyzeckben is fontos szerepet bízott rá, az embergyűlölő doktor figuráját. Semmelrogge ételmérgezésben halt meg. A Stanhope lordot megformáló Michael Kroecher (1912–2004) balett-táncosként kezdte a művészi pályát, és csak a hetvenes években vállalt prózai szerepeket a filmvásznon is. 1991-ben játszott Szabó István Találkozás Vénusszal című koprodukciós filmjében. Bulvárérdekesség, hogy ő volt a hírhedt RAF-terrorista, a stammheimi börtönben tisztázatlan körülmények között öngyilkosságot elkövetett Andreas Baader nagybátyja. Az írnokot alakító Clemens Scheitzra (1899–1980) Herzog egy statiszta-nyilvántartóban talált rá. Scheitz rendkívül szórakoztató figura volt, állítólag ontotta magából a fantasztikus elméleteket, például a holdra szállásról. Eredetileg csak egynapos munkája lett volna a filmben, de Herzognak annyira megtetszett az egyénisége, hogy a kedvéért új befejező jelenetet talált ki az eredeti helyett: a színész ekkor a Woyzeckből idéz. Következő három filmjében Herzog szintén szerepeltette Scheitzet. A mellékszereplők közül említsük meg Enno Patalas filmtörténész, Reinhard Hauff író-rendező és Herbert Achternbusch író, rendező, festőművész nevét. Mellesleg Achternbusch írta a következő Herzog-film, az Üvegszív forgatókönyvét. A boncolási jelenetben igazi orvosok (sőt egy igazi agy is!) látható.

A forgatásról

Herzog saját bevallása szerint körülbelül két hét alatt írta meg a forgatókönyvet. Bizonyos internetes oldalakon az olvasható, hogy Jakob Wassermann (1873–1934) 1908-ban publikált regénye, a Caspar Hauser oder Die Trägheit des Herzens jelentette a kiindulási alapot. A DVD-kommentárban viszont a rendező Anselm von Feuerbachra (1775–1833) hivatkozik mint forrásra: Feuerbach 1832-ben adta ki a témáról szóló regényét Kaspar Hauser. Beispiel eines Verbrechens am Seelenleben des Menschen címmel. Herzog korabeli dokumentumokat is felhasznált, melyeket általában hitelesnek fogadnak el: így például azt a levelet, amelyet Kaspar szorongatott a kezében, amikor megtalálták, illetve azt a szöveget, melyet Daumer professzor olvas fel egy cetliről a második merénylet után. A forgatókönyvet mindazonáltal nem tekintette szentírásnak: a cirkuszi jelenet szövegét például csak a forgatás előtti napon írta meg. A rendező találta ki Kaspar szellemes válaszát is a logikatanár kérdésére. A film eredeti címét (magyarul: Mindenki önmagáért és Isten mindenki ellen) állítólag Mário de Andrade (1893–1945) brazil író Makunaíma című 1928-as regényének egyik mondata ihlette. Herzog más irodalmi utalást is beépített a filmbe, méghozzá Georg Büchner (1813–1837) Woyzeck című 1836-os drámájára. (Mint a rendező fenti életrajzában olvasható, ebből a műből 1979-ben forgatott nagy hatású filmet.)

A Kaspar Hauser gyártását részben a ZDF finanszírozta. A német tévécsatorna illetékesei mindenképpen részt akartak venni a forgatási előkészületekben, mert kételyeik voltak afelől, hogy Brunóval le lehet-e forgatni a filmet. Próbafelvételt követeltek, amely annyira katasztrofálisan sikerült, hogy a jelen lévő mintegy harminc szakember közül csupán Herzog és az operatőr voksolt Bruno mellett. A direktor ragaszkodott Brunóhoz, és kijelentette, hogy rosszul instruálta őt, ezért nem sikerült a próbafelvétel. Döntését végül mindenki elfogadta. Bruno annyira azonosult a szereppel, hogy a forgatás után sem vette le a jelmezét. Állítólag még éjszakai szálláshelyén is a földön aludt, akárcsak az általa játszott figura. Amikor azt a jelenetet vették fel, amikor Kaspar először próbál önállóan járni, Bruno mintegy fél órát ügyködött azon, hogy lába kellően elzsibbadjon. Először berlini dialektusban mondta a szövegét, de Herzog értésére adta, hogy az irodalmi németet kell beszélnie. Brunónak annyira megtetszett az az asztal, melyen Kaspart felboncolták, hogy szerette volna megkapni emlékbe. Herzog megvette, és neki ajándékozta. A filmet Dinkelsbühlben forgatták, mert Herzog egy biedermeier hangulatú várost képzelt el helyszínnek. A valós események többsége Nürnbergben játszódott le, de mint arról szó volt, a rendező általános érvényűvé akarta tenni a történetet, ezért nem ragaszkodott sem az eredeti helyszínhez, sem egy könnyen azonosítható városhoz. Azt a jelenetet, amikor Kaspar és ismeretlen kísérője megpihennek egy magaslaton, a Dinkelsbühlhöz közeli Hesselbergen vették fel. A film világpremierjét egyébként Dinkelsbühlben tartották 1974. november 1-jén.

Herzog nagyon kevés vágást akart, hogy a néző Kasparral együtt éljen át mindent, és az ő szemszögén át lássa az eseményeket. Onnantól, hogy Kaspar a laktanyába kerül, a filmet időrendben forgatták. Kivételt jelentenek a főhős emlékeit és álmait bemutató képsorok. A Kaspar emlékeit szimbolizáló felvételeket Klaus Wyborny segédoperatőr készítette egy teleobjektívvel felszerelt Super 8-as kamerával. Az álomképek alapjául szolgáló képsorokat Herzog fivére, Lucki Stipetić vette fel Burmában egy 8 mm-es kamerával, eredetileg saját célra. Először ki akarta dobni őket, mert a túlexponált felvételek láttán úgy gondolta, elrontott valamit. Herzog elkérte tőle az anyagot, és oly módon emelte be a filmbe, hogy átlátszó vászonra vetítette a hibás képsorokat, és hátulról, 35 mm-es kamerával, egészen közelről újra felvette. A kép azért remeg, mert a két kamera sebességét nem hangolták össze. Ugyanezzel a technikával oldották meg a merényletet követő álomszerű képsorokat is. Ezeket eredetileg Írországban, a 764 méter magas Croagh Patrick hegyen vették fel egy speciális kamerával. A Kaspar halála előtti álomjelenetet a Spanyol Szaharában forgatták, a háború kitörésének napján. A filmben több klasszikus zeneszerző – Johann Pachelbel, Orlande de Lassus, Tomaso Albinoni és Wolfgang Amadeus Mozart – műveiből is hallhatók részletek. A nyitóképben, a hullámzó mezők képsora alatt Pachelbel zenéje szól. Amikor Kaspar ismeretlen kísérőjével megpihen a hegytetőn, és járni tanul, Orlande de Lassus Rekviem öt hangra című műve csendül fel. Albinonitól természetesen a közismert Adagiót hallhatják a nézők. Mozart mint csodagyerek személyesen is megjelenik a cirkuszi jelenetben, a világ négy csodájának egyikeként: a figurát Andi Gottwald játszotta.

Az 1975-ös cannes-i filmfesztivál

A XXVIII. cannes-i filmfesztivált 1975. május 9. és május 23. között rendezték meg. A zsűriben helyet foglalt André Delvaux belga és George Roy Hill amerikai rendező, Anthony Burgess angol és Pierre Salinger amerikai író, Julija Szolnceva szovjet színésznő és rendező, Léa Massari olasz színésznő, Fernando Rey spanyol színész, Pierre Mazars francia újságíró és Gérard Ducaux-Rupp francia producer. Az elnöki tisztséget a jeles francia színésznő, Jeanne Moreau vállalta. A versenyprogramban húsz nagyjátékfilm és tíz rövidfilm vett részt, és igen széles volt a párhuzamos szekciók kínálata is. A fesztiválon a nyugati és a keleti filmművészet olyan jeles alkotói képviseltették magukat, mint például Martin Scorsese (Aliz már nem lakik itt), Michelangelo Antonioni (Foglalkozása: riporter), Walerian Borowczyk (A bűn története), Bob Fosse (Lenny), Dino Risi (A nő illata), Costa-Gavras (Különleges ügyosztály), Szergej Bondarcsuk (A hazáért harcoltak), Egon Günther (Lotte Weimarban) és Jancsó Miklós (Szerelmem, Elektra). Versenyen kívül vetítették Szinetár Miklós A csodálatos mandarin és Horváth Ádám A fából faragott királyfi című Bartók-filmjét. Ugyancsak versenyen kívül láthatta a cannes-i közönség többek között Joseph Losey két filmjét (Galilei élete, Egy romantikus angol nő), továbbá John Schlesinger, Ken Russell, Ingmar Bergman, Marguerite Duras és Christopher Miles egy-egy alkotását. A Kaspar Hauser az NSZK-t képviselte a versenyprogramban. A nyugati kritikusok lelkesen fogadták, és a remekműveknek kijáró elismeréssel írtak róla, míg a szocialista országokból érkezett újságírók nemigen akartak többet látni benne, mint egy különleges klinikai eset helyenként terjengősen unalmas, nehézkes feldolgozását. Akkoriban ugyanis a vasfüggöny országaiban inkább azok a nyugati filmek számítottak haladó szellemű, értékes alkotásoknak, melyek a baloldali gondolkodásmódot tükrözték, vagy legalábbis szimpatizáltak vele, illetve a kapitalista társadalom visszásságait (munkanélküliség, sztrájkok, közbiztonsági problémák, az állam mint erőszakszervezet stb.) ábrázolták. Noha a hetvenes évek közepére Cannes visszanyerte korábbi rangját a filmfesztiválok sorában, mégis egyre többször nyilvánosságot kaptak olyan vélemények, hogy a díjak kiosztását nem a művészeti, hanem inkább a diplomáciai szempontok befolyásolják. Azt rebesgették, hogy számos nagyágyú csak abban az esetben volt hajlandó versenyeztetni a filmjét, ha előre garantálták számára valamelyik fontosabb díjat, továbbá kultúrdiplomáciai szempontból nem maradhattak elismerés nélkül a szocialista országok, sőt a harmadik világ filmjei sem. 1975-ben főleg ez utóbbi szempont érvényesült, és az Arany Pálmát egy algériai film, Mohammed Lakhdar-Hamina Parázsló évek krónikája című drámája nyerte. Ezt a kezdet kezdetén számos tudósító annyira esélytelennek tartotta, hogy meg sem nézte, így az eredményhirdetés hideg zuhanyként érte őket. A Kaspar Hauser végül három díjat is kapott: a zsűri nagydíját, a FIPRESCI díját és az ökumenikus zsűri díját. A film ma már nemcsak Herzog életművének, hanem az egész német filmművészetnek is nagy becsben tartott darabja.

Egyéb Kaspar Hauser-filmek

A talált gyermek rejtélyes élettörténete természetesen nem csak Werner Herzog érdeklődését keltette fel, 1974 előtt azonban csak tévéfilmek születtek a témából. Három évadon át, 1956 és 1958 között futott a Telephone Time című amerikai sorozat, egyenként harmincperces epizódokkal. Összesen 81 részt láthattak a nézők. A Kaspar Hauserről szóló epizód egyike volt a legelsőknek, 1956. május 6-án került adásba. A címszerepet az akkor húszesztendős Michael Landon játszotta, aki később az egyik legnépszerűbb amerikai tévésztár lett. 1957 és 1966 között volt látható a francia televízióban a La caméra explore les temps című sorozat: az 1958. január 18-án sugárzott epizód szólt a titokzatos fiatalemberről, akit a filmben Gaspard Hausernek hívtak, és a nem különösebben ismert Jean Muselli alakította. 1965-ben született meg a téma első német feldolgozása: a Der Spielverderber – Das kurze, verstörte Leben des Kaspar Hauser című tévéfilmben Peter Brogle kapta a főszerepet. Kuriózum, hogy Brogle játszotta Stroszek szerepét Herzog első mozifilmjében, a fentebb már említett Életjelekben, és mint szó volt róla, Herzog másik Stroszekjét 1977-ben a direktor Kasparja, Bruno S. személyesítette meg. A németek 1966-ban is készítettek egy tévéfilmet Kasparról: a háromrészes Der Fall Kaspar Hauser című minisorozat nézői Wilfrid Goesslert láthatták a főszerepben. Peter Sehr Kaspar Hauser (1993) című filmje kész tényként kezeli a fiatalember arisztokrata származását, vagyis hogy ő volt a badeni nagyherceg fia, akit politikai okokból kicseréltek egy másik csecsemővel. A címszerepet André Eisermann alakította. A mindmáig legutolsó filmváltozatot az olaszok készítették 2012-ben: a La leggenda di Kaspar Hauser egy szürrealisztikus művészfilm, amely a valóság elemeit igen szabadon kezeli. Erről elég csak annyit mondani, hogy Kaspart ezúttal egy színésznő játssza – ámbár Silvia Calderoni filmfotója láttán alaposan utána kellett járnom annak, hogy tényleg nőről van-e szó. A szereplők között egyébként ott találjuk az amerikai Vincent Gallót is.

Így látták ők

„Az NSZK-t képviselő Werner Herzog-film, a Mindenki magáért, Isten mindenki ellen az ittlevő kritikusok nagy része szerint kiváló munka. Én ahhoz a kisebbséghez tartozom, amelynek nem tetszett. Darabos, nehézkes előadásmódja éppúgy taszít, mint gondolatvilága, civilizációellenessége.”

(Bán Róbert: „Cannes, 1975”. In: Film, Színház, Muzsika 1975/21, 18–19. o.)

„De Werner Herzogot nem is az izgatja, hogy megtalálja a rejtély nyitját, vagy hogy egy új hipotézist állítson fel. Ellenkezőleg, a homály számára lehetőség, hogy életfilozófiává általánosítsa, hogy az ember »condition humaine«-jét bontsa ki belőle, mint Antonioninak a maga teremtette metafizikai bizonytalanság, ismeretelméleti kétértelműség. Azt írja le filmjében – számos kritikusa szerint líraian és szuggesztíven, számomra (pestiesen szólva) ahogy Móricka elképzeli –, ahogy ez a világban teljesen idegen, kultúrától, civilizációtól érintetlen (amikor megtalálják, beszélni és járni is alig tud) vadember beilleszkedik a társadalomba. Adaptálódik – illetve nem adaptálódik – az emberi világhoz, kommunikációt talál – illetve nem talál kommunikációt – vele, egészen a meggyilkolásáig, amely épp oly titokzatos, felderítetlen marad, mint felbukkanása. […] Számomra – és szocialista kritikustársaim számára – azonban: extrém klinikai eset, vitatható hitelességgel és német tenyerestalpassággal, naturalizmussal megrendezve, és romantikus, a civilizálatlanságot idillizáló eszmei kicsengéssel. Ami valóban lenyűgöző volt a filmben, az Kaspar Hauser – Bruno S. néven megjelölt – életrekeltőjének játéka. Nem színész – egy szellemileg fogyatékos, valódi pszichopata játszotta. Az utcán is találkoztunk, megpróbáltam beszédbe elegyedni vele – tanúsíthatom.”

(Gyertyán Ervin: „A melodrámák fesztiválja – Cannes, 1975”. In: Filmkultúra 1975/4, 55–69. o.) [A szerző Antonioni Foglalkozása: riporter című alkotására utal, melyet a fesztivál egyik versenyfilmjeként vetítettek.]

„Fölismerhető, hogy Herzog voltaképp egy múlt századi pamflet megalkotására használta fel ennek, az akkori bajor nemesi-polgári társadalom testébe, tudati világába ékelődött gyermekien tiszta és romlatlan idegennek, a szemünk láttára születő spontán természeti logikáját, igazságérzékenységét. Abból formál gondolati konfliktust, ahogyan ez az ösztönös ráérzés, rátapintás szembeütközik a retrográd polgári dogmákkal, s abból a kérlelhetetlenségből, amellyel e dogmák hívői, hangoztatói nem tűrik meg annak a jelenlétét soraikban, aki »kilóg a rendből«. A városka polgárai és előkelőségei értelmileg »felnevelik« a maguk számára és kicsit dicsőségére az értelmi fogyatékos fiatalembert, ám az, amikor élni kezd az eszével, logikájával, egy csapásra kritikailag szembesül nevelői, istápolói nézeteivel. Ezek a vezető tisztet betöltő emberek szinte örülnek, amikor a boncolásnál kideríthetik, hogy Kaspar Hauser nem volt normális. A film viszont azt sugallja számunkra, hogy mind között Kaspar Hauser a legnormálisabb.”

(Sas György: „Civilizációs ártalmak”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/51, 4–5. o.)

„Herzog filmjét már eddig is sokan magyarázták. Próbálták kihámozni mondanivalóját bölcseleti tételeiből, történelmi beállításából, a származási rejtélyből. A film eredeti címe kínált leginkább támpontot a magyarázathoz: »Mindenki önmagáért és Isten mindenki ellen« (németül: »Jeder für sich und Gott gegen alle«). Régi közmondásra utal, a közösségi szolidaritásnak mint értéknek az egyik lehetséges megfogalmazására, amely így hangzik: »Mindenki egyért, egy mindenkiért.« Csakhogy Herzog a mondást kifordítja, fonákját mutatja meg. S így a szolidaritási közmondásban paradoxonként benne rejlik ellentéte: a farkasok értékrendje. A táj és a történet viszonya is mintha kiegészítené ezt a paradoxont. A varázslatos tájon, a nyugalmas tó partján, a megragadó kertekben életellenes történés folyik, az ördög játéka. (A páratlan szépségű táj méltóságteljes képei fölött paradoxonként jelenik meg a film mottója: »Nem hallja körös-körül ezt a szörnyű üvöltést, amit az emberek csendnek hívnak?«) Éppen így fonákjára fordul a világ értékrendje, amikor a szervezett társadalom bizonyul tehetetlennek, és a szolidaritás próbatételére csupán a bürokrata válaszol azzal, hogy az ügyből »a világ legszebb jegyzőkönyve fog elkészülni«.”

(Mérei Ferenc: „A természet gyermeke”. In: Filmkultúra 1977/5, 51–55. o.) 

Kaspar Hauser (Jeder für sich und Gott gegen alle, 1974) – nyugatnémet dráma. Forgatókönyv: Werner Herzog. Operatőr: Jörg Schmidt-Reitwein. Díszlet: Henning von Gierke. Jelmez: Ann Poppel és Gisela Storch. Vágó: Beate Mainka-Jellinghaus. Rendező: Werner Herzog. Főszereplők: Bruno S. (Kaspar Hauser), Walter Ladengast (Daumer professzor), Brigitte Mira (Kathe, a cseléd), Willy Semmelrogge (cirkuszigazgató), Michael Kroecher (Stanhope lord), Hans Musäus (ismeretlen férfi).