Gyerekkoromban állandó vendég voltam a közeli Bem moziban. Emlékszem, 1974 januárjában a Mese Szaltán cárról című szovjet mesefilmre volt jegyem, és vártam, hogy beengedjenek az előadásra. Addig is az esti műsort hirdető üvegvitrint nézegettem, amelyben az Elátkozottak (1969) című film fotói voltak. Az egyik kép (lásd lentebb a filmnél) különösen megragadta a figyelmemet: egy ágynak támaszkodó, szép arcú, szomorú tekintetű fiatalembert ábrázolt, félrefordított fejjel. Az ágyon egy érdekes arcú, hullámos szőke hajú nő feküdt hason, a fiú felé nézve. Idillinek tűnt a kép, mégis volt benne valami nyugtalanító. Ez volt az első találkozásom az osztrák Helmut Bergerrel (ahogy a svéd Ingrid Thulinnal is), de magát a filmet csak akkor láttam először, amikor pár év múlva a tévében is leadták. Addigra már jól ismertem Berger nevét, megnéztem például a Ludwigot (1973) és az Egy romantikus angol nőt (1975). Mindkettő tetszett, mindkettőben egyéniségének és tehetségének más-más oldalát mutatta meg. Igyekeztem figyelemmel kísérni a karrierjét – már amennyire ez a vasfüggöny mögül lehetséges volt. Az új évezredben elmondható, hogy Bergerből nem lett olyan, mindenki által jól ismert filmes ikon (Magyarországon semmiképpen sem), mint legfőbb riválisából, a francia Alain Delonból, pedig Helmut is éppúgy játszott kommerszekben, mint művészfilmekben. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy amíg Delon céltudatosan építette a karrierjét, barátait-szerelmeit-munkatársait is ennek szellemében válogatta meg, addig Berger ösztönösen élt, a „Carpe diem!” jegyében: fényes partik, utazások, szerelmi kalandok mindkét nemmel, alkohol, kábítószer. Emiatt viszont karrierjében többször is rossz döntéseket hozott. Mai írásunk az idén 76 esztendős művész kalandos – botrányokban, sikerekben és kudarcokban bővelkedő – életének legfontosabb állomásait idézi fel.
[A szerző hálásan köszöni Laokoon és Teakbois (Old Time R’N’R Magazine) kolléga biztatását és gyakorlati támogatását (könyvek, filmek, lektorálás), ami nélkül ez az életrajz nem készülhetett volna el.]
A kezdetek
Helmut Berger 1944. május 29-én született a gyógyfürdőjéről nevezetes osztrák üdülővárosban, Bad Ischlben. Hivatalos neve: Helmut Steinberger. Szülei, Franz Steinberger (?–1996) és Hedvig Gruber (?–2009) szállodatulajdonosok voltak. Amikor Helmut megszületett, Franz Steinberger orosz hadifogságban volt, ahonnan fia hároméves korában térhetett haza. Kapcsolatuk sose volt igazán jó: Steinberger gyakran elverte a lázadó természetű Helmutot, és hallani sem akart arról, hogy színész legyen a fiából, azt akarta, hogy valami „rendes” foglalkozása legyen. Az édesanyja viszont mindig feltétel nélkül szerette, és mindenben támogatta. Helmut nehéz természetű gyerek volt: magaviseletével örökös problémák voltak, tanulni sem szeretett, így elég sok iskolából egyszerűen csak kirúgták. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki egyértelműen, hogy az atyai szigor az iskolai problémák oka vagy következménye volt-e. Az egyik iskolában a szerzetesek azt tanították a diákoknak, hogy a szex bűn, és Helmut ezt annyira elhitte, hogy később első szexuális kalandjaiban nem is talált különösebb élvezetet. (Saját bevallása szerint tizennyolc éves korában vesztette el a szüzességét.) A szülei utolsó próbálkozásként egy olyan iskolába íratták be, ahová gazdag szülők lusta csemetéi jártak. Miután Helmut befejezte iskolai tanulmányait, rövid ideig a családi szállodában dolgozott mint pincér. Nem szerette ezt a munkát, nem akart unalmas nyárspolgár lenni: híres emberek társaságáról ábrándozott, és persze arról, hogy maga is híres lesz. Egyik éjszaka a tettek mezejére lépett: pénzt lopott az anyjától, és Svájcba utazott. Itt első osztályú hotelekben bármixerként dolgozott, de nem volt maradása. Végül is nem azért hagyta el a családi szállodát, hogy svájci hotelekben robotoljon. Oda akart menni, ahol pezseg az élet, ahol mindig történik valami. Ez a hely pedig London volt, ahová 1963-ban érkezett meg.
Az Egyesült Királyság fővárosában Helmut megtalálta, amit keresett. Igaz, először itt is pincérként helyezkedett el a King's Road egyik éttermében, előnyös külsejének köszönhetően azonban rövidesen modellkedni is felkérték. Londonban kezdett el színészleckéket venni, mégpedig magánórák keretében, mert angol kiejtése akkoriban annyira pocsék volt, hogy mindegyik színiiskolából eltanácsolták. Mint modell és színészpalánta Berger hamarosan bekerült abba a világba, ahová mindig is vágyott. A hatvanas években a londoni művészvilág olyan volt, mint egy nagy család: zenészek, színészek, fotósok, modellek jártak össze rendszeresen, sztárok a kezdőkkel keveredtek, hiszen mindenki tudta, hogy ebben a miliőben egy ismeretlen kezdőből másnap akár médiahíresség is válhat. Az összejöveteleken jointot szívtak (Berger később azt állította, hogy akkor még nem drogozott), és az oldott hangulatnak köszönhetően mindennaposak voltak az orgiák. Helmut Londonban került először intim kapcsolatba más férfiakkal. Szerinte abban a felszabadult légkörben minden annyira természetes volt, a meztelenség is, hogy a vágyait követve bárki megérinthette a másik ember testét, bármilyen nemű volt is az: senkit nem kötött semmiféle szabály vagy erkölcs. Olyan volt az egész, mint egy soha véget nem érő buli, ahol mindenki jól akarta érezni magát.
A buli nemcsak hogy nem tartott az örökkévalóságig, de viszonylag hamar véget is ért. 1964-ben Helmut Olaszországba költözött, és olaszul tanult a Perugiai Egyetem nyári iskolájában. A történelem és az építészet is a tantárgyai közé tartozott, ezért azt tervezte, hogy egyik barátjával elutazik Assisibe afféle pihenéssel egybekötött tanulmányútra. Igen ám, de a cimbora inkább Volterrába vágyott. Mivel ott is bőven akadnak történelmi és kulturális látnivalók, így Berger beleegyezett az útvonal-módosításba. Kiderült, hogy a világhírű rendező, Luchino Visconti épp ott forgatja A Göncöl nyájas csillagai (1964) című filmjét Claudia Cardinale és Jean Sorel főszereplésével. Helmut meg akarta nézni a forgatást. Órákig figyelte, mi történik. Közben beesteledett, hűvösre fordult az idő. Visconti figyelmét nem kerülte el a jóképű idegen, és utasította egyik asszisztensét, hogy vigyen egy sálat az ingujjban álldogáló fiatalembernek. Később odament hozzá, németül elbeszélgetett vele, és meghívta másnapra ebédre. Bergerre mély benyomást tett az arisztokrata származású, hihetetlenül művelt rendező, ám eleinte csak pártfogónak tekintette őt, aki a luxuséletet biztosítja számára Párizsban vagy bárhol, ahová vágyott. Érzései fokozatosan mélyültek el Visconti iránt, aki egyszerre volt számára szerető, barát, pótapa és tanár. Sokat tanult tőle: stílust, műveltséget, eleganciát, a világ iránti nyitottságot. Viscontinak köszönhetően bekerült a művészvilág legfelsőbb köreibe, olyan művészek társaságát élvezhette, mint például Maria Callas, Leonard Bernstein és Rudolf Nurejev. 1965-ben Viscontihoz költözött, aki egy kis szerepet bízott Helmutra A boszorkányok (1967) című szkeccsfilm általa rendezett epizódjában. Tulajdonképpen a színészi képességeit akarta feltérképezni, mielőtt nagyobb szerepet ad neki, és hagyta, hogy mások filmjeiben kemény munkával bebizonyítsa, hogy van keresnivalója ezen a pályán.
Az első játékfilmek
Berger az első főszerepét az I giovani tigri (1968, Antonio Leonviola) című filmben játszotta. A történet öt tizenéves fiatalról szól, akik egy vidéki villában gyűlnek össze, ahol egy vad buli veszi kezdetét, melyben egy fiatal lány életét veszti. Sikerül valahogy meggyőzni a rendőrséget arról, hogy csupán szerencsétlen baleset történt. A társaság vezéregyénisége ekkor újabb különös ötlettel áll elő: lopjanak pénzt olyasvalakitől, aki tisztességtelen úton tett szert rá, ezért nem fog feljelentést tenni. A kiszemelt áldozat egy gyanús ügyleteket bonyolító tőzsdei bróker… Egy parányi szerepben a hetvenes évek olasz B-filmjeinek egyik sztárja, Ray Lovelock is feltűnt, a többi szereplőből viszont nem lett befutott színész. Helmutnak utólag nem volt nagy véleménye tulajdonképpeni debütálásáról: „Meglehetősen ostoba film volt” – emlékezett vissza. Lényegesen igényesebb alkotás a Metti, una sera a cena (1969), amelynek főszerepeit olyan jeles művészek játszották, mint Jean-Louis Trintignant, Annie Girardot, Tony Musante, Adriana Asti és az akkor még pályakezdő Florinda Bolkan. A szerelmi dráma forgatókönyvét saját sikeres színművéből maga a rendező, Giuseppe Patroni Griffi írta a horrorfilmjeiről ismert Dario Argento és Carlo Carunchio közreműködésével. Egy szerelmi sokszög bonyodalmait ismerhetjük meg: a főszereplő drámaíró, Michel azt képzeli, hogy felesége, Nina viszonyt folytat legjobb barátjával, egy biszexuális színésszel, Maxszal. Sejtelme sincs arról, hogy ez a viszony nem fantázia, hanem évek óta valóság. Igaz, Michel is félrepolkázik egy egyedülálló, gazdag nővel. A szerelmi négyszög rövidesen ötszöggé bővül Max egyik barátjával, Rickel, aki pénzért nyújt szerelmi szolgáltatásokat nőknek és férfiaknak… A film sikerében a sajátos szerkesztéstechnika és Ennio Morricone zenéje mellett persze a színészi alakítások és az erotika témája is hozzájárult, az akkor még – filmvásznon – tiltott gyümölcsnek számító bi- és homoszexualitás. A Sai cosa faceva Stalin alle donne? (1969, Maurizio Liverani) című szatíra két főszereplője, Aldo és Benedetto a második világháború alatt részt vett az ellenállásban, és kommunistáknak vallják magukat. Benedetto úgy gondolja, hogy hasonlít Sztálinra, és igyekszik ezt a hasonlóságot minél jobban kiaknázni. A sztálini személyi kultusz azonban a diktátor halálával véget ér, hősünknek új példaképet kell találnia… A kommunistaellenes komédia a még mindig 1968 baloldali lázában égő nézőket nem igazán érdekelte, és utólag Ennio Morricone is azt mondta, hogy egész pályáján ez az egyetlen jobboldali beállítottságú film, amelyben dolgozott.
Elátkozottak
Visconti hosszas előkészületek után, 1968 nyarán látott hozzá úgynevezett német trilógiája első része, az Elátkozottak forgatásához. „Egy borzalmas család történetét akartam elmondani, amelyben minden bűn büntetlenül marad” – nyilatkozta alkotói elképzeléseiről, és ez a család nem más, mint a német arisztokrácia morális lesüllyedését szimbolizáló Essenbeck família. A rendező tagadta, hogy a Krupp dinasztia lett volna a modellje, noha a hasonlóság teljesen nyilvánvaló. Kiváló nemzetközi szereplőgárdát hozott össze olyan művészekkel, mint a svéd Ingrid Thulin, a brit Dirk Bogarde és Charlotte Rampling, a német Helmut Griem, René (Reinhard) Koldehoff és Albrecht Schoenhals, az olasz Umberto Orsini és Nora Ricci, a francia Renaud Verley, a brazil Florinda Bolkan és az osztrák Helmut Berger. Helmut játszotta a család vagyonának és hatalmának örökösét, az anyja érzelmi befolyása alatt álló, beteges vágyainak élő, labilis idegállapotú Martint, akiből a náci rokon, Aschenbach hatására félelmetes szörnyeteg válik. Privát érdekesség, hogy Berger személyesen is ismerte a Krupp dinasztia utolsó sarját, Arndt von Bohlen und Halbachot (1938–1986), aki az élvezeteket hajszoló nős, de homoszexuális férfi volt. Költséges szenvedélyei miatt a nyolcvanas évekre felélte hatalmas vagyonát, depressziós és alkoholista lett. Rákban hunyt el. A forgatáson Berger számára a legnagyobb nehézséget a Marlene Dietrich-imitáció jelentette. Állítólag amikor a sminkszoba tükrében meglátta magát mint Lola Lola A kék angyalból (1930), annyira zavarban volt, hogy ki se akart jönni a helyiségből. Visconti vele se kivételezett, a forgatáson mindenkitől elvárta a feltétlen engedelmességet. Cserébe mindegyik színészére nagyon odafigyelt, személyre szólóan bánt velük, hogy mindenkiből a lehető legtöbbet és legjobbat hozza ki. Tudta például, hogy Helmut annyira ideges a szerepe miatt, hogy aludni se tud, ezért csak a negyedik napon vette fel vele az első jelenetét, amikor a színész már kezdte megszokni a forgatás hangulatát. Az Elátkozottak több európai országban kiemelkedő kereskedelmi sikert ért el, ugyanakkor kritikái elég vegyesek voltak. Sok kritikus felemlegette, hogy a rendező valósággal tobzódik az öncélú szexuális eltévelyedések halmozásában. Berger teljesítményét viszont általában dicsérték, még maga Marlene Dietrich is gratuláló táviratot küldött neki. Billy Wilder szellemesen jegyezte meg a Lola Lola-imitációról: „Helmut Bergert leszámítva napjainkban nincsenek érdekes nők”. Bergert 1970-ben a legígéretesebb férfi színésznek járó Golden Globe-ra jelölték, ám alulmaradt Jon Voighttal (Éjféli cowboy, 1969) szemben.
Dorian Gray arcképe
A XIX. század második felének egyik leghíresebb és legellentmondásosabb író-költője, Oscar Wilde (1854–1900, eredeti neve: Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde) legjelentősebb és legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe 1890-ben jelent meg. A történet főszereplője egy kivételes szépségű, előkelő fiatalember, Dorian Gray, aki barátságba kerül Lord Henry Wottonnal, és mellette megismeri az élet által kínált csodás élvezeteket. Lord Wotton barátja, egy festőművész egész alakos képet készít Dorianről, aki ekkor ébred tudatára önnön szépségének és vonzerejének. Azt kívánja, bárcsak a birtokába került festmény öregedne helyette. Egyre inkább átadja magát a buja örömöknek, nem törődik a következményekkel, nem érdekli, hogy nőket vagy férfiakat taszít-e a bűn útjára. Csodálkozva veszi észre, hogy önpusztító életének semmi látható jele nincs a testén, miközben festett portréja egyre öregebbé és rútabbá válik. Lelkiismeretét azonban nem tudja legyőzni, és egy különösen gonosz bűntett utáni felindultságában a festett képmás mellébe döfi a tőrt. Abban a pillanatban holtan esik össze. Szolgája talál rá a megöregedett arcú férfira a Dorian csodás szépségét megörökítő festmény előtt. A regényt már első megjelenése előtt – és az író tudta nélkül – cenzúrázta a kiadó.
A szerző szerint a könyv három fontos szereplője tulajdonképpen önportré: a festőművész Basil Hallward az, akinek Wilde gondolja saját magát, Lord Wotton az, akinek a világ hiszi őt, Dorian pedig az, aki lenni szeretne. A Dorian Gray arcképét először 1910-ben filmesítették meg, 1918-ban Deésy Alfréd rendezésében magyar némafilm is készült belőle. Az egyik legérdekesebb filmváltozatot az olasz Massimo Dallamano rendezte 1970-ben, a forgatókönyvet is ő írta Marcello Coscia és Günter Ebert társaságában. A történetet a jelenbe helyezte, mert a hatvanas évek szexuális forradalma és az extravagancia térhódítása a divatban megfelelő hátteret adott a cselekményhez és ahhoz, hogy a regény és a korábbi filmváltozatok homályos célzásait egyértelműbbé tegyék. A festőművészt alakító Richard Todd mindazonáltal azt állította, hogy fogalma sem volt arról, hogy a film milyen sok meztelenséget tartalmaz, egészen addig, amíg véletlenül fel nem fedezte, hogy Londonban egy pornómoziban vetítik. Lord Wottont Herbert Lom alakította, a fontosabb női főszerepekben Marie Liljedahl, Margaret Lee, Beryl Cunningham, Isa Miranda, Maria Rohm és Eleonora Rossi Drago látható. Berger tökéletes választásnak bizonyult a főszerepre, hiszen a magánéletben ő maga volt Dorian: a korszak egyik legszebb férfijaként falta a nagyvilági élvezeteket. A korabeli kritikusok többségének nem tetszett a Dorian Gray arcképe, csupán egy sexploitationnek tartották, és a mű csak hosszú évek múlva vált kultuszfilmmé. Hivatalos formában Magyarországra az elmúlt ötven év alatt sem jutott el.
Finzi-Continiék kertje
Nagy nemzetközi sikert aratott Vittorio De Sica drámája, a Finzi-Continiék kertje (1970): az 1971-es Nyugat-Berlini Filmfesztiválon megkapta a fődíjat, az Arany Medvét, 1972-ben pedig a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Alapjául Giorgio Bassani (1916–2000) 1962-ben kiadott azonos című regénye szolgált: a filmre adaptálásban nem kevesebben, mint kilencen serénykedtek. Köztük volt maga az író és De Sica is, valamint az olasz filmvilág olyan fontos személyiségei, mint például Franco Brusati, Cesare Zavattini, Tullio Pinelli, Valerio Zurlini és Alain Katz. A stáblistára végül mindössze Ugo Pirro és Vittorio Bonicelli neve került fel. De Sica több lényeges ponton is változtatásokat eszközölt, így például szakított a narrációs technikával, de meghagyta főszereplőnek az író alteregóját, Giorgiót. A filmben Micòl és Malnate valóban lefekszenek egymással, míg a regényben Giorgio ezt csak elképzeli. Bassani ezzel annyira nem értett egyet, hogy kiszállt a produkcióból, és levetette a nevét a stáblistáról. Az olasz írótársadalom lényegében osztotta Bassani azon álláspontját, hogy De Sica elképzelése negatív irányba torzította el Micòl személyiségét, és megváltoztatta a mű hangnemét is. A hangulatos és érzelemgazdag rendezés, Ennio Guarnieri kiváló operatőri munkája és Manuel De Sica kísérőzenéje mellett a film kedvező közönségfogadtatásában nagy szerepet játszott a kiváló szereposztás is. Micòl szerepére De Sica számos színésznőt meghallgatott, még az énekesnő Patty Pravóval is próbafelvételt készített. Választása végül a francia Dominique Sandára esett, akit Robert Bresson Egy szelíd asszony (1969) című filmjében fedezett fel. Több forrás is úgy tudja, hogy a Finzi-Continiék kertje a művésznő első olasz filmje, ám ez tévedés: Bernardo Bertolucci A megalkuvó (1970) című drámájának forgatása és bemutatója is hamarabb volt. A De Sica-film szereposztásából ki kell emelni még Lino Capolicchio (Giorgio), Fabio Testi (Malnate), Romolo Valli (Giorgio apja) és persze Helmut Berger (Alberto) nevét. De Sica az Elátkozottak hatására választotta Helmutot, de ragaszkodott a próbafelvételhez. Berger nagyon feszülten és idegesen viselkedett, állítólag elájult annak a jelenetnek a felvétele után, amelyben Dominique Sanda megcsókolja őt, De Sica türelmének és bizalmának köszönhetően azonban sikerült feloldódnia.
A siker hullámain
Az Elátkozottak és a Finzi-Continiék kertje ismertté tette Bergert a szakmában, ezért egymás után kapta a szerepajánlatokat, nem csak Olaszországból. Francia–olasz koprodukcióban valósult meg az Un beau monstre (1971) című bűnügyi dráma, amely Dominique Fabre azonos című regényéből készült. A Berger által alakított Alain Revent egy Dorian Gray-szerű figura, akinek előnyös fizikai megjelenése ördögi tulajdonságokkal párosul, és nemcsak nőket, hanem férfiakat is az ujja köré csavar. Első feleségét öngyilkosságba hajszolta, és úgy néz ki, következő feleségére, a gyönyörű Nathalie-ra (Virna Lisi) is ez a sors vár. Leroy felügyelő (Charles Aznavour) sejti, hogy Alain egy pszichopata szörnyeteg, ám nem sok esélye van arra, hogy megakadályozza az újabb tragédiát… Duccio Tessari giallója, az Una farfalla con le ali insanguinate (1971) alapötlete Edgar Wallace egyik művéből származik, és a szerző regényeiből készült nyugatnémet filmsorozat harmincharmadik (!) darabja lett volna. A jogtulajdonos azonban kiszállt a produkcióból, amely emiatt nem használhatta az ötletadó szerző nevét. A cselekmény azzal kezdődik, hogy egy fiatal lányt halálra szurkálnak egy parkban. A rendőröknek szerencséjük van, mert hamar kézre kerül a tettes, aki ugyan ártatlannak vallja magát, a bíróság mégis börtönbüntetésre ítéli. A férfinak sejtelme sincs arról, hogy az ügyvédje valójában a felesége szeretője, és a pár ily módon szabadult meg tőle. Hamarosan újabb hasonló gyilkosságok történnek, ami arra utal, hogy mégsem az igazi tettes ül a rács mögött… A film meglepően jó kritikákat kapott: dicsérték az ügyesen felépített forgatókönyvet, Carlo Carlini operatőri munkáját, Tessari intelligens rendezését és a színészi alakításokat. Berger játszotta a parkban meggyilkolt lány barátját, aki kezdettől fogva azt gyanítja, hogy nem a valódi bűnöst kapták el. A képmutató ügyvéd szerepét az NSZK-ba költözött magyar táncdalénekesnő, Késmárky Marika férje, a német Günther Stoll formálta meg.
A La colonna infame (1972) a XVII. században játszódó történelmi dráma, a hazánkban is jól ismert olasz rendező, Dino Risi nálunk gyakorlatilag ismeretlen fivére, Nelo rendezte. (Önéletrajzi könyvében Berger úgy emlékszik, hogy ezt a filmet párhuzamosan forgatta Visconti Meghitt családi kör című alkotásával, amelyet 1974 tavaszán készítettek, míg az olasz Wikipédia 1973-ra datálja a Risi-opuszt.) A pestisjárvány sújtotta Milánóban egy nő azzal vádol két kézművest, hogy ők a bűnösök a halálos kór elterjedésében. Az inkvizíció példát akar statuálni, és kínvallatásnak veti alá a foglyokat, noha a város egyházának feje, Borromeo bíboros nem hisz a bűnösségükben. A vádlottakat megtöri a kegyetlen kínzás, mindent beismernek, amit hallani akarnak tőlük, s végül kerékbetörésre ítélik őket… Berger játszotta Arconati kapitányt, a vádlottakat Vittorio Caprioli és Francisco Rabal formálta meg, a bíborost Feodor Chaliapin Jr. alakította. A szereplők között található az 1947-es Miss Itália, a koronavírusban nemrég elhunyt Lucia Bosé és az amerikai Martin Balsam. Két évvel az Un beau monstre után Helmut még egy filmet forgatott Sergio Gobbival. A Les voraces (1973, olasz címe: Così bello così corrotto così conteso) szintén egy bűnügyi-lélektani dráma, amely a felkapott francia tengerparti városban, Cannes-ban játszódik. A jóképű, de nincstelen Kosta (Helmut Berger) arra vágyik, hogy ő is bekerüljön abba a gazdag világba, amely körülveszi, és mint oly sokan, ő is azt hiszi, a boldogság kulcsa a pénz. Céljait becsületes úton nem tudja elérni, ezért elhatározza, hogy kirabolja a kaszinóban kifigyelt gazdag játékost (Massimo Girotti). A terv azonban félresiklik: az áldozat életét veszti, ráadásul a felesége (Françoise Fabian) szemtanúja lesz a támadásnak. Az asszony nem adja fel Kostát, hanem viszonyt kezd vele, miközben a rendőrség nyomozást indít a férj halála ügyében…
Ludwig
II. Lajos (Ludwig, 1845–1886), a homoszexuális bajor király megformálása Berger pályafutásának legnagyobb csúcspontját jelentette. Élete szerepének nevezte a figurát, és tökéletesen azonosult vele. Saját bevallása szerint minden fellelhető irodalmat elolvasott róla, akárcsak Ludwig pártfogoltjáról, Richard Wagner zeneszerzőről, akit egyáltalán nem tartott megnyerő embernek, a zenéjét se igazán értette, Visconti szakszerű magyarázatai ellenére se. „Álmaimban Ludwiggá lettem. Aztán egy bizonyos ponton a való életben is. Vannak hasonló tulajdonságaink: a mély rettegés az élettől; a magányosság érzése sok ember társaságában is; az önanalízisre való hajlam; annak érzése, hogy senki nem ért meg téged; a stílus, a kultúra, a művészet fontossága.” A Ludwig forgatása előtt Berger éppúgy izgult, mint az Elátkozottak időszakában: ideges volt, alvásproblémák gyötörték. A maximalista Visconti természetesen Bergertől is csak a legjobbat, a tökéleteset volt hajlandó elfogadni. Helmut számára a forgatás nehézségeit könnyebbé tette partnernője, a Sisit alakító Romy Schneider barátsága. Hasonló volt a mentalitásuk, ugyanakkor Romy olyan volt Bergernek, mint egy nővér és kicsit olyan is, mint egy pótanya. Schneider egyébként kizárólag a Visconti iránti tiszteletből és bizalomból vállalta el ezt a szerepet. Bár a fiatal Sisi megformálása tette őt népszerűvé az ötvenes években, de utána élete végéig szeretett volna kiszabadulni ebből a romantikus-édeskés-giccses szerepskatulyából. Ehhez Viscontitól kapta az első és legnagyobb segítséget. Mentora a hetvenes évek elején arról is meggyőzte őt, hogy eljött az ideje annak, hogy a tragikus sorsú osztrák császárné másik arcát is megmutassák a filmvásznon, és erre senki más nem lenne alkalmasabb, mint Romy. A színésznő beadta a derekát, és sokak szerint egyik legjobb alakítását nyújtotta Visconti eposzában. A filmet részben a Ludwig által építtetett csodálatos kastélyokban forgatták, melyek már akkor is közkedvelt turistalátványosságoknak számítottak. A turisták miatt olykor forgatási szüneteket kellett beiktatni, és ilyenkor Berger nem vette le a jelmezét, sőt néha viccből mozdulatlanná dermedt. Többen azt hitték, ő is a kiállítás részét képezi. A kényszerű leállásoknál is komolyabb problémát jelentett, hogy Viscontit forgatás közben szélütés érte. A kegyelemdöfést a film hűvös fogadtatása jelentette. A kritikusok többsége vizuálisan gyönyörű, de teljesen hideg és unalmas filmnek tartotta a Ludwigot. Emiatt az eredeti, négyórás változat csak hosszú évekkel az ősbemutató után, a DVD-korszakban került először a közönség elé, a mozik a bő egy órával rövidebb verziót játszották. A szereposztásból emeljük ki Trevor Howard, Silvana Mangano, Helmut Griem, Gert Fröbe, Marc Porel és John Moulder-Brown nevét is.
Sydne Rome és Elizabeth Taylor
Arthur Schnitzler híres színdarabja, a Körtánc (1896/97) 1973-as filmváltozatát az osztrák Otto Schenk rendezte a saját forgatókönyve alapján. (A művet korábban Max Ophüls és Roger Vadim is megfilmesítette. Helmut statisztált a Vadim-filmben, sőt egy 2017-es interjúban azt állította, le is feküdt a rendezővel és akkori barátnőjével, Jane Fondával, miután Jane elárulta neki, hogy Vadim impozáns méretű férfiassággal rendelkezik.) A női főszerepekben olyan hírességek láthatók, mint Elke Sommer, Sydne Rome és Maria Schneider. Berger élvezte a forgatás időszakát: érdekesnek találta az alapművet, tehetségesnek a rendezőt, ragyogónak a partnereit. A bécsi Sacher Hotelben lakott, és szabadidejében részt vett az osztrák felső tízezer szórakozásaiban, hiszen – mint Ausztriából indult ünnepelt nemzetközi filmsztárt – mindenhol szívesen látták. Partnernői közül Sydne Rome-mal annyira összejött, hogy a filmbeli szerelmi jelenetük állítólag kis híján igazira sikerült. A Körtánc 14 millió schillingből készült, díszbemutatóját 1973. október 25-én tartották a bécsi Apollo moziban. Az eseményen Bruno Kreisky osztrák kancellár és felesége is megjelent. A filmet azonban a kritikusok ízekre szedték, hamar eltűnt a moziműsorból, és azóta egyike a nehezen hozzáférhető mozgóképeknek. 1973-ban került a mozikba Larry Peerce drámája, a Hamvazószerda is. A történet főszereplője az öregedő Barbara (Elizabeth Taylor), aki egy svájci klinikán teljesen átszabatja magát abban a reményben, hogy így megmentheti a házasságát ügyvéd férjével (Henry Fonda). Amíg a férfi érkezését várja egy síparadicsomban, egy selyemfiú (Helmut Berger) szemet vet a megfiatalított asszonyra. Noha magyar forrásokban azt olvashatjuk, hogy a Hamvazószerda Taylor karrierjének egyik mélypontja volt, a valóságban meglepően sok kedvező kritikát kapott érte, még Golden Globe-ra is jelölték. Berger összebarátkozott Lizzel, sőt a maga módján kedvelte a művésznő férjét, Richard Burtont is, ámbár néhányszor szemtanúja volt annak, hogy a férfi milyen modortalanul viselkedik világsztár nejével. Burton állítólag féltékenykedett osztrák kollégájára, akinek szerelmi jelenete is volt a filmben Taylorral. Helmut egyszer egy durva tréfát engedett meg magának vele szemben. Csokoládékrémmel kente össze azt a heverőt, amelyre a szinte örökösen illuminált Burton ledőlt szunyókálni egy kicsit, mielőtt másnap reggel elmegy egy forgatásra. Amikor felébredt, a nadrágján barna foltok voltak, Helmut pedig cinikusan megjegyezte, hogy úgy néz ki, mint aki összecsinálta magát.
Meghitt családi kör
Visconti egyik legkevésbé méltányolt filmje az 1974-ben bemutatott Meghitt családi kör. A történet főszereplője egy idős amerikai professzor (Burt Lancaster), aki visszavonultságban él egy régi római palotában, amelyet olasz anyjától örökölt. A korosodó, de még vonzó Bianca Brumonti márkiné (Silvana Mangano) rábeszéli arra, hogy az emeleti lakást adja ki neki. Valójában nem ő költözik oda, hanem fiatal szeretője, Konrad (Helmut Berger), aki zavaros kapcsolatban van a márkiné gyermekeivel (Claudia Marsani és Stefano Patrizi). Az új lakók kizökkentik zárkózottságából a professzort, aki kénytelen szembesülni a külvilággal, amelytől addig megpróbált elzárkózni. Már-már atyai érzelmek alakulnak ki benne Konrad iránt, de képtelen megmenteni őt az erkölcsi elzülléstől, a korai haláltól. A Viscontival közös három filmje közül Helmutnak ez a kedvence, mert a direktor tulajdonképpen kettőjük ellentmondásos kapcsolatát ültette át a filmvászonra. A professzor valójában Visconti alteregója, noha a figurát bevallottan Mario Praz (1896–1982) olasz kritikus és irodalomprofesszor ihlette. Praz évek múlva azt állította, hogy a premier után valóban olyan helyzetbe került, mint ami a filmben is látható: a fölötte lévő lakásba zavaros életvitelű, drogfüggő fiatalok költöztek. A márkiné szerepére Visconti Audrey Hepburnt akarta megnyerni. Az amerikai filmcsillag egész karrierje során igyekezett megszabadulni attól az imázstól, amelyet a Római vakáció (1954, William Wyler) alakított ki róla, mégis rendre visszautasította azokat a szerepeket, amelyekkel a legradikálisabban valósíthatta volna meg ezt az átalakulást. Jelen esetben a témát találta erkölcstelennek. Visconti egyik kedvence, Claudia Cardinale viszont elvállalt egy cameoszerepet, akárcsak a franciák sztárja, Dominique Sanda. „Pasqualino de Santis operatőr barokkos pompájú képeinek hullámain ringatózva [Visconti] technikailag hibátlan, de szenvelgésekkel teli melodrámát hozott létre, amely úgy hat a magyar ajkúra, mint annak a személynek a beszéde, aki merő emelkedettségből folyton »s«-t használ az alantasnak vélt »és« helyett” – olvashatjuk az egyik korabeli magyar kritikában.
Egy romantikus angol nő
Egyik kedvenc Berger-filmem az Egy romantikus angol nő (1975), Joseph Losey drámája, amelynek forgatókönyvét Thomas Wiseman regényéből a szerző és Tom Stoppard írta. A történet főszereplője, a változó korba lépett Elizabeth (Glenda Jackson) jómódban él író férjével, Lewisszal (Michael Caine) és közös gyermekükkel. Az asszony egyedül utazik Baden-Badenba, hogy kikapcsolódjon a házasság taposómalmából. Megismerkedik egy jóképű szélhámossal, Thomasszal (Helmut Berger), és unalomból flörtöl vele. Nem történik köztük semmi, Elizabeth hazautazik Angliába. Igencsak meglepődik azon, hogy néhány nap múlva Thomas meglátogatja őt. Ráadásul az asszony legnagyobb csodálkozására férjét mintha mulattatná ez a helyzet, és végül mindaz, ami Baden-Badenban csupán fantázia volt, az Angliában valósággá válik. Vajon a hűtlenség a megoldás Elizabeth házassági problémáira? A forgatás különös hangulatban zajlott. Michael Caine-t annyira bosszantotta Losey komolysága, hogy fogadott a stáb tagjaival: mire véget ér a forgatás, valamivel meg fogja nevettetni őt. Vesztett. Caine kifejezetten viszolygott a szerelmi jelenetek forgatásától, melyekre többnyire ebéd után került sor, miután Glenda Jackson elfogyasztotta egyik kedvencét, a fokhagymasalátát. Berger és Jackson az első perctől kezdve nem szívlelték egymást, mert Glenda nem titkolta, hogy nem tartja különösebben jó színésznek Helmutot. Ettől függetlenül a forgatáson abszolút profiként viselkedtek. A nyilvánosság előtt Berger elismerően nyilatkozott Jacksonról: „Nagy tiszteletet érzek iránta. Más generáció, mint az enyém, neki színházi háttere is van. Olyan, mint egy kismadár, aki után szaladni kell. Ő annyira izgalmas, oly sokat képes adni.” Önéletrajzi könyvében viszont arról írt, hogy Glenda egyszerűen féltékeny volt a Visconti-filmekkel elért nemzetközi sikereire, és megpróbálta az egész stáb előtt nevetségessé tenni őt, aki erre eltúlzott kedvességgel reagált.
Salon Kitty
Berger úgy a magánéletben, mint a szakmában nem akart kizárólag Viscontitól függeni, és mindig kereste az alkalmat, hogy újabb és újabb rendezőkkel dolgozhasson. José Gutiérrez Maesso bűnügyi drámája, az El clan de los inmorales (1975) újra összehozta Sydne Rome-mal. Sokkal jobb választás volt azonban Tinto Brass erotikus drámája, a Salon Kitty (1976), noha Visconti egyáltalán nem kedvelte kollégája filmjeit. A címbeli intézmény valóban létezett a náci Németországban: a tisztikar lehallgatására használták, hogy meggyőződjenek a Führer iránti hűségükről. Az ágyban ugyanis a legkeményebb férfi nyelve is megoldódik, és elfecseg olyasmit is, amiről hallgatnia kéne – a saját érdekében is. „Sok elmélet van róla: némelyek szerint a nácik kényszerítették, hogy átengedje a házát, mások úgy vélik, és én is azt hiszem, nem tudta, mi folyik a házában” – nyilatkozta Brass az Ingrid Thulin által megformált Madame Kittyről, a bordélyház tulajdonosnőjéről. Berger játszotta a lehallgatási ügylet kulcsfiguráját, Wallenberget, aki végül a saját csapdájába esik, amikor az intézmény egyik honleány prostituáltja (Teresa Ann Savoy a Jancsó-féle Magánbűnök, közerkölcsökből) bosszút áll rajta a szeretője kivégzése miatt. A szkriptet egyébként korábban Giuseppe Patroni Griffi, Sidney Lumet, sőt maga Brass is visszautasította. Csak azután gondolta meg magát, miután ígéretet kapott arra, hogy szabadon átírhatja a forgatókönyvet. A cenzorok levegő után kapkodtak, amikor meglátták a végeredményt, és ragaszkodtak számos jelenet – és nem csak szexjelenetek! – kivágásához. A hímtagokat mutató képsorok különösen nem nyerték el a tetszésüket, ezért például John Steinert, sőt magát Bergert is csak akkor láthatták a nézők pucéran, amikor az új évezredben DVD-n, majd Blu-rayen megjelent a vágatlan változat. Bár jó néhány adatbázis pornófilmként tartja számon a Salon Kittyt, maga a rendező kitart amellett, hogy egy erotikus drámáról van szó: „Fő témája a kémkedés a hatalmi rendszeren belül, a hatalmi célokat szolgáló zsarolás. […] Az egész film a hatalom leleplezését célozza.”
A bűn nyomában
1976. június 27-én a Palesztin Népi Felszabadítási Front és a német Forradalmi Sejtek két-két tagja Athénban feljutott az Air France Tel-Avivból Párizsba tartó járatára. Felszállás után a terroristák hatalmukba kerítették a gépet, amellyel egy líbiai kitérő után Uganda fővárosa, Kampala felé vették az irányt, és leszálltak az entebbei repülőtéren. A 246 utas közül elkülönítették az izraeli állampolgárokat és a zsidó származásúakat, a többieket szabadon engedték. A repülőgép személyzete önként döntött úgy, hogy a túszokkal marad. A terroristák az ugandai diktátor, Idi Amin Dada támogatását élvezték. 53 társuk szabadon bocsátását követelték, közülük negyvenet Izraelben tartottak fogva. Követeléseik teljesítésére július 1-jét adták meg határidőnek. Mivel nem volt remény az ügy békés rendezésére, az izraeli kormány egy kommandót küldött Ugandába a túszok kimentésére. A július 4-én végrehajtott vakmerő akció sikerrel járt: a túszok kiszabadultak. A rajtaütés következtében negyven ugandai katona életét vesztette, míg izraeli részről egyetlen emberáldozat volt. Idi Amin hasztalanul próbálta elérni, hogy az ENSZ elítélje az izraeli akciót, ezért az Ugandában tartózkodó kenyai állampolgárokon állt bosszút (Kenya segítette az izraeli kommandót), valamint elrendelte az egyetlen ott rekedt utas, a sérülései miatt egy ugandai kórházba került 75 éves zsidó nő, Dora Bloch meggyilkolását. A nagy nemzetközi visszhangot kiváltott esetből villámgyorsan két amerikai filmet is forgattak: a Marvin J. Chomsky által rendezett tévéfilmet, a Győzelem Entebbénélt még 1976-ban bemutatták. Ebben Berger játszotta az egyik német terroristát, partnere volt többek között Burt Lancaster, Kirk Douglas, Richard Dreyfuss, Elizabeth Taylor, Helen Hayes, Anthony Hopkins és Linda Blair. Berger egyik legjobb alakításának tartják az erőszakos bűnöző, Nanni Vitali megformálását a Veszett kutya (1977) című olasz zsarufilmben. A figurát valós személy, Renato Vallanzasca ihlette, aki a milánói alvilág rettegett alakja volt a hetvenes években, bűncselekményeiért négyszeres életfogytiglanra ítélték. Az erőszakos és meztelen jelenetekkel tarkított filmet a magyar mozik természetesen nem mutatták be, még a rendszerváltás után is csak cenzúrázva adta ki a Hungarovideo. A női főszerepet alakító, szintén osztrák szexszimbólum, Marisa Mell összebarátkozott Bergerrel, egy ideig viszonyuk is volt. (A hetvenes évek olasz B-filmjeinek nagy rajongója, az amerikai Quentin Tarantino 1997-es alkotása, a Jackie Brown tartalmaz egy részletet a Veszett kutyából.)
Neves európai és amerikai színészek közreműködésével készült Umberto Lenzi második világháborús filmje, A nagy csata (1978): Giuliano Gemma, Samantha Eggar, Stacy Keach, Ray Lovelock, Henry Fonda, John Huston, Edwige Fenech és Rik Battaglia játszották a fontosabb szerepeket. Berger formálta meg Kurt Zimmer hadnagyot. A cselekmény az 1936-os berlini olimpia idején kezdődik. A Wehrmacht tisztje, Manfred Roland hadnagy összejövetelt szervez a nagy esemény megünneplésére. A résztvevők barátságot fogadnak, és egy következő találkozót beszélnek meg néhány évvel későbbre. A háború azonban keresztülhúzza a terveiket, és az egykori barátok szembekerülnek egymással… A mű csúcspontját a tunéziai Mareth-vonal mentén lezajlott csata jelenti, amelyre a valóságban 1943. március 16. és március 31. között került sor. A film kritikái nem voltak jók, az ítészek szerint a gyenge forgatókönyv mellé ügyetlen csatajelenetek és rossz színészi alakítások társultak. Duccio Tessari filmje, az olasz–német koprodukcióban készült Das fünfte Gebot (1978) a húszas években játszódik a Ruhr-vidéken, és két testvér (Helmut Berger és Peter Hooten) történetét mondja el, akikből bankrablók lettek, míg a rendőrség le nem számolt velük. A szereposztásból emeljük ki az apát alakító olasz Umberto Orsinit, akivel Berger két Visconti-filmben is játszott, és Rainer Werner Fassbinder felfedezettjét, Udo Kiert. Helmut és Udo még Londonból ismerték egymást, ahol Kier szintén pincérként kereste a napi betevőt – és a híres emberek társaságát, akárcsak Berger. Itt említsük meg, hogy Bergernek is megadatott volna a lehetőség, hogy Fassbinderrel dolgozzon – aki egyébként rajongott az Elátkozottakért –, de nem élt vele. Első megbeszélésükre a rendező jelentős késéssel, ráadásul kábítószeres állapotban érkezett, és Helmut nem volt hajlandó ebben az állapotban tárgyalni vele. Visconti mellett megszokta a kifinomult eleganciát, és kifejezetten taszítónak találta Fassbinder elhanyagolt külsejét, ámbár tehetségét egy percig sem vitatta.
A nyolcvanas évek
Visconti 1976-ban bekövetkezett halála után fokozódott Berger szenvedélye a kábítószer és az alkohol iránt, ami hátrányosan befolyásolta a karrierjét is. Filmográfiája felhígult, emiatt az életrajz hátralévő részében már csak a legérdekesebb és legjelentősebb művekre térek ki. A hetvenes évek végétől Helmut egyre gyakrabban játszott televíziós produkciókban. Láthattuk a Magyar Televízióban is sugárzott Az Angyal visszatér (1979) című sorozat egyik epizódjában, a Danzig rózsái (1979) című háromrészes minisorozatban – ennek forgatásán konfliktusba keveredett Franco Neróval, aki Helmut szerint szintén egy irigy ember –, illetve a címszerepet alakította a négyrészes Fantômasban (1980), amelyet Claude Chabrol és Juan Luis Buñuel rendezett. Massimo Pirri filmje, a heroinfüggőségről szóló Eroina (1980) leginkább azért érdemel szót, mert a téma Bergert akkoriban különösen mélyen érintette. Magyarországon csak videón jelent meg – és az új évezredben szinte beszerezhetetlen – a Boszorkány a feleségem (1980) című vígjáték, amelynek női főszereplője a magyar származású Eleonora Giorgi. Audrey Hepburn exférje, Mel Ferrer, Fassbinder felfedezettje, Barbara Sukowa és Helmut alakították a főszerepeket Makk Károly A vadászat (1982) című nyugatnémet filmjében, amely a Tátrában játszódó szerelmi dráma. A produkció megbukott, Makk sem szerette, csupán kényszerből vállalta, mert más, a szívéhez közelebb álló filmtervei meghiúsultak. Az állatvédők hevesen tiltakoztak, mert azt hitték, a filmben igazi medvéket öltek meg, ám ezt Helmut cáfolta. A korszak egyik legérdekesebb Berger-filmje a Femmes (1983, Tana Kaleya) című erotikus dráma. Helmut egy világutazót alakított, aki egy ázsiai utazásból hazatérve régi barátja, Alexandra házában kíván eltölteni egy kis időt. A csodálatos szigeten a barátok között feléled a régi szenvedély, a helyzetet viszont újabb hölgyek megjelenése bonyolítja – köztük van Alexandra tizenöt éves lánya is. 1983-ban Berger elvállalta a kábítószer-élvező európai playboy, Peter De Vilbis szerepét a Dinasztia című világsikerű amerikai tévésorozatban. Kilenc részben játszott, ámbár önéletrajzi könyvében ő tizenegy epizódot említett. Nem szerette ezt a munkát, mert partnerei távolságtartók voltak, producerei pedig még a magánéletére vonatkozóan is előírásokat tettek, amelyeket Berger nem akart betartani. Később így emlékezett erre a vendégszereplésére: „Sírtam, amikor a forgatásra mentem, de nevettem, amikor úton voltam a bankba, hogy beváltsam a csekkem”.
Az 1985-ben bemutatott Az Overlord hadművelet, Jonathan Sanger amerikai–nyugatnémet koprodukciós kémfilmje, olyan remek színészeket vonultat fel, mint Ed Harris, Max von Sydow, Horst Buchholz, Patrick Stewart, Eric Stoltz és persze Helmut Berger. Az alaphelyzet más filmekből (pl. Tű a szénakazalban) már ismerős lehet: a nácik figyelmét el kell terelni a készülőben lévő normandiai partraszállásról. A németek fogságába kerül azonban egy fiatal hadnagy, aki túl sokat tud a titkos katonai akcióról, és meg kellene akadályozni, hogy esetleg eljárjon a szája… Mint minden filmbe, ebbe is becsúsztak kisebb-nagyobb bakik, így például a főhős egy olyan géppel menekül el Franciaországból, amely a valóságban csak 1952-ben repült először. A filmtörténet egyik leghíresebb B-rendezője, a spanyol Jess Franco készítette a Faceless (1987) című horrort. A cselekmény azzal indul, hogy Franciaországban nyoma vész egy modellnek (Caroline Munro). Az édesapa (Telly Savalas) egy magánnyomozót (Chris Mitchum) bérel fel, hogy találja meg az eltűnt lányt. A nyomok dr. Flamand (Helmut Berger) plasztikai magánrendelőjébe vezetnek… A szereposztásból emeljünk ki még két nevet: a kitűnő Stéphane Audran főleg férje, Claude Chabrol filmjeiből ismert – mellesleg nagy horrorrajongó volt –, míg Brigitte Lahaie megannyi merész erotikus filmben játszott a hetvenes-nyolcvanas években. Ninì Grassia a saját forgatókönyvéből rendezte a La puritana (1988) című erotikus thrillert, melynek producere, vágója, sőt még a zeneszerzője is volt. A történet főszereplője egy szép fiatal nő, aki bizonyos gyermekkori traumák miatt kezd bosszúállásba egy ügyvédi iroda álcája mögött. Kiszemelt áldozatainak egyike a Berger által alakított orvos. Alessandro Manzoni 1827-ben publikált klasszikus romantikus regénye, A jegyesek 1989-ben ötrészes televíziós sorozatként készült el. Nem kevesebb, mint 248 színész – köztük Alberto Sordi, Franco Nero, Burt Lancaster, F. Murray Abraham, Valentina Cortese, Fernando Rey és Helmut Berger – és tízezer statiszta szerepelt a szériában, amelyet húszmilliárd lírás költségvetésből forgattak. Olaszországban az első bemutató alkalmából tizennégy millió néző volt kíváncsi rá.
A kilencvenes évek
Tizenhat évvel a második rész után, 1990-ben elkészült Francis Ford Coppola legendás gengszterfilmje, A keresztapa harmadik része. Ebben az epizódban is a család valaha legbecsületesebb tagja, a testvérgyilkossá lett Michael (Al Pacino) áll a Corleone klán élén, és azon fáradozik, hogy a família ügyleteit a törvényesség útjára terelje. Mondani sem kéne, hogy ennek kivitelezését ármány, cselszövés és gyilkosságok kísérik. Berger játszotta Frederick Keinszig vatikáni bankárt, aki társaival megpróbálja átverni a Corleone családot, de rajtaveszt. A figura valós modellje Roberto Calvi (1920–1982) olasz bankár volt, aki belekeveredett a Banco Ambrosiano botrányába. Holttestét 1982. június 18-án reggel találták meg: a tetem a londoni Blackfriars híd egyik lábának alsó tartóoszlopán himbálózott. A halál oka hivatalosan öngyilkosság volt, amit igen kevesen hittek el. Berger ezen a forgatáson Al Pacinóval különbözött össze, aki szerint az osztrák színész angol kiejtése nem elég jó. Helmut azzal vágott vissza, hogy megjegyezte, Pacino kiejtése sem olyan, mint egy igazi New York-ié. (A sztár szicíliai származású ugyan, de New Yorkban született.) Kiderült, hogy Pacino valójában ugyanolyan pimasz, mint Berger. A zsák megtalálta a foltját, végül cimbik lettek, ám a barátság amilyen gyorsan jött, olyan hamar véget is ért. 1993-ban Helmut újra eljátszotta ikonikus szerepét, II. Lajos bajor királyt a Dubini fivérek (Donatello és Fosco) Ludwig 1881 című filmjében. A film nem ad olyan átfogó képet a tragikus sorsú uralkodóról, mint Visconti húsz évvel korábbi alkotása: elsősorban Lajos és udvari színésze, Josef Kainz (1858–1910) barátságára koncentrál. Berger így emlékezett vissza rá: „Gyönyörű film, de akkoriban nagyon melankolikus hangulatban voltam. Feltörtek bennem az emlékek az első Ludwig-filmről, Luchinóról és Romyról”. (Itt jegyezzük meg, hogy a német Johannes Brunner is tervezett egy filmet Lajosról, szintén Bergerrel a főszerepben, de nem sikerült előteremtenie a forgatáshoz szükséges pénzt.)
Régi barátja, Florinda Bolkan volt Berger egyik partnere a L'ombre du pharaon (1996) című marokkói filmben, amelyet Souheil Ben-Barka rendezett. Barka három korai filmje, az Ezeregy kéz (1973), a Nem lesz olajháború (1975) és az Ámok! (1983) annak idején Magyarországra is eljutott. A L'ombre du pharaon cselekménye az ókori Egyiptomban játszódik, III. Amenhotep uralkodása idején (i. e. 1391–1353). A 7,6 millió marokkói dirham költségvetésből készült film a hatalomért folytatott gyilkos harcról szól, és háromféle (arab, francia, olasz) változatban is elkészült. A legendás német rendező, Rainer Werner Fassbinder nagyon kedvelte olasz kollégája, Pier Paolo Pasolini utolsó filmjét, a mindmáig botrányokat keltő Salò, avagy Szodoma 120 napját (1975). Christoph Schlingensief különös filmje, a Die 120 Tage von Bottrop (1997) egyszerre hommage Fassbindernek és Pasolininek: egy olyan német rendezőről szól, aki a Salò remake-jére készül. A fontosabb szerepeket a Fassbinder-univerzum meghatározó színészei játsszák: Margit Carstensen, Irm Hermann, Udo Kier és Volker Spengler. Megjelenik maga Schlingensief is, ám nem személyesen, hanem Martin Wuttke megformálásában. Helmut Berger saját magát alakítja, de nincsen különösebben nagy szerepe. Azt is mondhatnánk, hogy a Die 120 Tage von Bottrop egy „art trash”, míg Marcello Avallone alkotása, a Hullámsír (1997) egy „kommersz trash”. Hazánkban ezt a tipikus videofilmet moziban láthatta mindenki, akiben ellenállhatatlan vonzódás él a trashfilmek iránt. A történet főszereplője Leo (John Savage), aki az esküvője napján elveszíti a feleségét. Az áldozat halálát tulajdon apja (Helmut Berger) okozta, aki azonban egy rendőrrel szövetkezve elérte, hogy a vejét vágják sittre tíz esztendőre. Hősünk persze kiszabadul, és sejthetjük, hogy nem a keresztényi megbocsátás vezérli a cselekedeteit… Miriam Kruishoop holland rendezőnő Unter den Palmen (1999) című drámája Berger és Udo Kier harmadik közös filmje. Ezúttal féltestvéreket játszanak, akik között kiéleződnek a konfliktusok, miután egyikük (Helmut Berger) beleszeret egy fényképen megpillantott ismeretlen fiatalemberbe.
Az új évezred
Orfeusz és Eurüdiké antik mítoszának road movie-ként megvalósított modernizált változata a Honey Baby (2004), Mika Kaurismäki finn rendező alkotása. A szerelmeseket Henry Thomas és Irina Björklund alakította. Helmut Berger egy Karl nevű befolyásos férfit játszott, az orosz nemzetiségű hősnő a vele kötendő esküvő elől szökik meg. A figura antik megfelelője Hadész, az alvilág királya. Az egyik kulcsjelenetet valódi méhekkel vették fel, ezért a női főszereplő kiválasztásának egyik fontos szempontja az volt, hogy a színésznő ne féljen a méhektől. A Blutsfreundschaft (2009, Peter Kern) osztrák–német koprodukcióban készült, egy nyolcvanéves férfi (Berger) és egy tizenhat éves zűrös srác (Harry Lampl) kapcsolatáról szól. Az öregurat fiatalkorának eltűnt szerelmére emlékezteti a fiú. A film nem aratott különösebb sikert, Berger játékának viszont kedvező volt a visszhangja. A Justice/Vengeance (2009, Joshua Newton) már 2007-ben elkészült, de csak két évvel később mutatták be először. Alapötlete nem túl eredeti, és a mű elsősorban azért figyelemre méltó, mert ez volt az amerikai Roy Scheider utolsó filmje. Az általa játszott nyugdíjas New York-i zsaru Nürnbergbe utazik, hogy rendbe hozza a kapcsolatát a fiával. Megdöbbenve fedezi fel, hogy a házban, ahol a fia lakik, álnéven él egy volt náci (Helmut Berger), aki valaha kiirtotta hősünk egész családját. Esély sincs arra, hogy a férfi bíróság elé kerüljön, ezért apa és fia együttesen akarnak igazságot szolgáltatni…
A Mörderschwestern (2011, a rendező ismét Peter Kern) három kórházi nővér meggyilkolásáról szól. Berger alakította Lord Burghersh szerepét a Paganini: Az ördög hegedűse (2013) című koprodukciós filmben. A főszerepet egy igazi hegedűművész, David Garrett játszotta. A legendás francia divatdiktátor, Yves Saint Laurent (1936–2008) életének 1967 és 1976 közötti szakaszáról forgatott filmet a botrányokat kavaró alkotásairól nevezetes francia rendező, Bertrand Bonello, akit Helmut „az új Visconti”-nak nevezett. Berger a divattervező 1989-es énjét testesítette meg, a tényleges főszerepet Gaspard Ulliel alakította. A Timeless (2016) című sci-fi komédia rendezője, Alexander Tuschinski már a forgatókönyvet is úgy írta, hogy figyelembe vette a kiválasztott színészek – többek között a főszerepet játszó Helmut Berger – egyéniségét is. A spanyol Albert Serra is a saját forgatókönyve alapján rendezte a Liberté (2019) című drámát, amely 1774-ben játszódik, másfél évtizeddel a francia forradalom előtt. Berger formálta meg a XVI. Lajos udvarából kiutasított legendás csábítót és szabadgondolkodót, aki valahol Potsdam és Berlin között politikai és szexuális játszmákba keveredik… A 76 éves Helmut Berger még mindig aktív a filmvilágban: feltehetően még idén a mozikba kerül a Revolution! című filmje, amely a Timeless folytatása lesz, szintén Alexander Tuschinski rendezésében.
Magánélet
Ha ő maga nem is pontosan így fogalmaz, de Bergerben egy dr. Jekyll és egy Mr. Hyde is lakozik, ami szerelmi életében is megmutatkozott. A biszexuális színész számára ugyan Visconti volt „a nagy Ő”, ennek ellenére a zseniális rendező sem csak a jobbik énjét ismerhette meg a pártfogoltjának. Igaz, Visconti halála annyira megrendítette Helmutot, hogy 1977. március 14-én altatóval öngyilkosságot kísérelt meg. (Mestere temetésén egyébként a korabeli sajtóhírek szerint nem vett részt.) Helmut nagy szerelme, Marisa Berenson színésznő szintén Visconti felfedezettje volt, a Maestro vitatott alkotása (melyik nem az?), a Halál Velencében (1971) volt az első mozifilmje. Amikor Berenson megelégelte a szerinte túl hosszúra nyúlt jegyességet, és egy olasz gróffal féltékennyé akarta tenni Helmutot, a színész egy ollóval darabokra vagdosta jegyese gyönyörű és méregdrága ruháit. Viharos veszekedés következett szenvedélyes kibéküléssel, de a házasság végleg elmaradt. Berger saját bevallása szerint – különösen a hatvanas-hetvenes években – sok híresség ágyában megfordult, és nem csinált problémát abból, ha alkalmi partnere olykor azonos nemű volt, vagy éppen többen is voltak abban az ágyban. Rudolf Nurejev, Britt Ekland, Ursula Andress, Nathalie Delon, Tab Hunter, Florinda Bolkan, Linda Blair, Marisa Mell, Anita Pallenberg, Marilù Tolo, Jerry Hall, valamint Bianca és Mick Jagger neve is szerepel Helmut szeretőinek terjedelmes listáján. Nurejevvel különösen szenvedélyes viszonyt folytatott: „Egy állat volt, a tajgák tigriseinek tüzes temperamentumával.” Azonban a szenvedély ellenére sem akarta Viscontit lecserélni a balettművészre. Persze azt sem árt tudni, hogy a hírességek többsége a „Mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam!” jegyében él, ezért a valótlan híreket is csupán akkor cáfolják, ha az az imázsukra nézve kifejezetten káros, illetve ha a cáfolat még nagyobb hírverést jelenthet. Némelyik barátnőjét Helmut állítólag el is jegyezte, ám csak egyszer nősült: 1994. november 19-én Francesca Guidato olasz modell-írónőt vette el. Már jó ideje külön élnek, de nem váltak el. 2015-ben Helmut a négy évvel korábbi német Big Brother egyik szereplőjével, a harmincöt éves Florian Wess-szel került bizalmas kapcsolatba, sőt Ibizán össze is házasodtak. Francesca Guidato bigámia és egyéb személyes vádak miatt feljelentette a férjét, ugyanakkor kijelentette, hogy nem akar elválni tőle, és a keresetét is kész visszavonni, amennyiben Berger bocsánatot kér, és beismeri, hogy új házassága a feleannyi idős férfival csak egy médiacirkusz. Helmut és Florian néhány hónap múlva szakítottak. Berger felnőtt életét végigkísérték az alkohollal és a kábítószerrel folytatott küzdelmei, amelyek annyira megviselték a szervezetét, hogy például 2013-ban a Celeb vagyok… ments ki innen! német adásából két nap után távoznia kellett egészségügyi problémái miatt.
Berger meglehetősen rossz viszonyban van Visconti leghíresebb felfedezettjével, Alain Delonnal. A két színész kölcsönösen azzal vádolta a másikat, hogy féltékeny rá a Viscontihoz fűződő bizalmas kapcsolata miatt. Delon állítólagos homoszexualitásának témája olykor még mindig feltűnik a botránymédiában. Bennfentesek tudni vélik, hogy Alain természetben hálálta meg Visconti támogatását, míg mások szerint kapcsolatuk sosem vált intimmé, és Delon épp azért tudta megőrizni a helyét Visconti szívében, mert soha nem engedett neki. Csupán két filmet (Rocco és fivérei, 1960; A párduc, 1963) készítettek együtt, de Visconti a Berger-korszakban is tervezte, hogy megint forgat Delonnal. Nem kizárt, hogy ezzel csak Helmutot akarta bosszantani, aki néha túl sokat engedett meg magának. Ha esetleg volt is ilyen célja, azt elérte, mert Berger kifejezetten ellenségesen és modortalanul viselkedett a riválisával. Delon egyszer ellátogatott a Visconti-villába, és épp Berger nyitott neki ajtót. Helmut pókerarccal megkérdezte, hogy kihez van szerencséje, s miután Delon bemutatkozott, közölte vele, hogy sose hallott még róla, és becsapta az ajtót a francia világsztár orra előtt. Szerinte Alain csak játszadozott Visconti érzelmeivel, gátlástalanul felhasználta őt a karrierje építéséhez, újabb nagy szerepeket várt tőle, és a játszmáihoz képes volt a kisfiát, Anthonyt is felhasználni. Mindent megtett azért, hogy bosszantsa Delont, aki a nyilvánosság előtt egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni róla. Egy 2018-as interjúban, amelyben ismét megkérdezték tőle, hogy volt-e intimitás is a Viscontival való kapcsolatában, Alain ezt mondta: „A pletykák többségét az az idióta német terjesztette, aki féltékeny volt rám a Viscontihoz fűződő közeli barátságom miatt.” Berger gyerekes módon próbálta piszkálni a riválisát. Állítólag csak azért feküdt le Delon volt feleségével, Nathalie-val – aki szintén játszott az Egy romantikus angol nőben –, hogy bosszút álljon a francia színészen. (Utólag azt bizonygatta, hogy szerelmes volt Nathalie-ba.) A szexpartiba meghívta Maria Schneidert is, egy újságírót pedig beavatott a részletekbe, hogy a botránysajtó minél részletesebben megírjon mindent. „Megbasztam Delon akkori feleségét” – írta (ezzel a szóhasználattal!) az önéletrajzi könyvében, és ennél nagyobb elégedettséget valószínűleg csak az okozott volna számára, ha ezt magával Alainnel tehette volna meg. Bosszúterve azonban kudarcot vallott: Delon már 1969-ben elvált Nathalie-tól, és Mireille Darckal élt együtt, szóval nem nagyon érdekelték exneje szerelmi kalandjai.
FILMOGRÁFIA
* 2020: Revolution!
* 2019: Portae Infernales (a Die Bruderschaft des östlichen Tores című epizódban)
* 2019: Liberté
* 2016: Timeless
* 2015: Art! (rövidfilm)
* 2014: Saint Laurent
* 2013: Paganini: Az ördög hegedűse (The Devil's Violinist)
* 2013: Besser gehts nicht (videós rövidfilm)
* 2011: Mörderschwestern
* 2009: Justice/Vengeance
* 2009: Zapping-Alien@Mozart-Balls
* 2009: Blutsfreundschaft
* 2005: Damals warst Du still (tévéfilm)
* 2004: Honey Baby
* 1999: Unter den Palmen
* 1999: Blumfeld: Tausend Tränen tief (videós rövidfilm)
* 1997: Hullámsír (Ultimo taglio)
* 1997: Die 120 Tage von Bottrop
* 1997: Teo (tévéfilm)
* 1996: L'ombre du pharaon
* 1995: Abgründe (tévéfilm)
* 1995: A Dreyfus-ügy (L'affaire Dreyfus) (tévéfilm)
* 1993: Van Loc: un grand flic de Marseille (tévésorozat, a La vengeance című epizódban)
* 1993: Ludwig 1881
* 1993: Boomtown (tévéfilm)
* 1992: Adelaide
* 1990: A keresztapa III. (The Godfather: Part III)
* 1989: A jegyesek (I promessi sposi) (tévésorozat)
* 1989: La puritana
* 1987: Helena (tévésorozat)
* 1987: Faceless
* 1987: Skipper (tévéfilm)
* 1985: Az Overlord hadművelet (Code Name: Emerald)
* 1983–1984: Dinasztia (Dynasty) (tévésorozat)
* 1984: Victòria! 3: El seny i la rauxa
* 1983: Victòria! 2: La disbauxa del 17
* 1983: Victòria! La gran aventura d'un poble
* 1983: Veliki transport
* 1983: Femmes
* 1982: Flüchtige Bekanntschaften (tévéfilm)
* 1982: A vadászat (Die Jäger)
* 1980: Boszorkány a feleségem (Mia moglie è una strega)
* 1980: Eroina
* 1980: Fantômas (tévésorozat)
* 1979: Danzig rózsája (Le rose di Danzica) (tévésorozat)
* 1979: Az Angyal visszatér (Return of the Saint) (tévésorozat, a The Murder Cartel című epizódban)
* 1978: Das fünfte Gebot
* 1978: A nagy csata (Il grande attacco)
* 1977: Paperback
* 1977: Veszett kutya (La belva col mitra)
* 1976: Győzelem Entebbénél (Victory at Entebbe) (tévéfilm)
* 1976: Kitty szalon (Salon Kitty)
* 1975: Egy romantikus angol nő (The Romantic Englishwoman)
* 1975: El clan de los inmorales
* 1974: Meghitt családi kör (Gruppo di famiglia in un interno)
* 1973: Hamvazószerda (Ash Wednesday)
* 1973: Körtánc (Reigen)
* 1973: Ludwig
* 1973: Les voraces
* 1972: La colonna infame
* 1971: Una farfalla con le ali insanguinate
* 1971: Un beau monstre
* 1970: Finzi-Continiék kertje (Il giardino dei Finzi Contini)
* 1970: Dorian Gray arcképe (Das Bildnis des Dorian Gray)
* 1969: Elátkozottak (La caduta degli dei)
* 1969: Sai cosa faceva Stalin alle donne?
* 1969: Metti, una sera a cena
* 1968: I giovani tigri
* 1967: Boszorkányok (Le streghe) (a La Strega Bruciata Viva című epizódban) (Helmut Steinbergher néven)
* 1964: Körbe-körbe (La ronde)
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.