ÉJFÉLI LESZÁMOLÁS

Az Éjféli leszámolás (1983) egyike Charles Bronson legvitatottabb filmjeinek, melyet a néhai sztár a kis költségvetésű produkcióiról ismert Cannon Filmsszel kötött hosszú távú szerződése részeként forgatott. A rendezésre J. Lee Thompsont szerződtették, aki 1976-ban dolgozott először Bronsonnal: összesen kilenc filmet készítettek együtt. Az Éjféli leszámolás forgalmazási jogait a Cannon igazgatója, Menahem Golan az 1982-es cannes-i filmvásáron pusztán a film címe és a főszereplő hírneve alapján értékesítette, mert akkor még nemhogy az opusz nem készült el, de még a forgatókönyv sem állt rendelkezésre. A történet a nagyvárosi zsarufilmek és a sorozatgyilkosos horrorfilmek motívumait elegyíti – ezekre egyébként számos utalás is történik. Magát a cselekményt állítólag valós bűnügyek ihlették: Richard Speck és Ted Bundy gyilkosságai, illetve az ún. „temzei gyilkos” ügyében nyomozó detektív esete. Az Éjféli leszámolás külföldön nagyobb sikert aratott, mint az Egyesült Államokban. Mindazonáltal Golan később remek üzletet kötött, amikor a mindössze négy és félmilliós költségvetésű film amerikai televíziós jogait két és félmillió dollárért eladta. A tévéváltozatokat általában megvágták, illetve alternatív jelenetekre cserélték azokat a képsorokat, melyeken a tettes és áldozatai teljesen meztelenek voltak. A magyar mozik nem mutatták be a filmet, csupán szinkronizált VHS-en került forgalomba a VICO jóvoltából az 1990-es évek elején. Később a TV2 sugározta újraszinkronizált változatban. 

A történet

A fiatal Warren Stacy egy irodában dolgozik karbantartóként. Egy ízben tapintatlanul próbál közeledni egyik kolléganőjéhez, Bettyhez, aki felháborodva utasítja vissza. A szexuálisan frusztrált Stacy bosszút forral. Megtudja, hogy Betty a közeli erdő egyik félreeső részén fog találkozni a szeretőjével. Elhatározza, hogy végez velük, méghozzá meztelenül, hogy ruhájára ne kerüljenek árulkodó vérnyomok. Fondorlatos módon alibit szerez magának, és utánuk megy. A szeretkező pár férfitagjával azonnal végez annak furgonjában. Betty anyaszült meztelenül menekülni próbál, Warren azonban utoléri, és könyörtelenül megöli. Még áldozata temetésére is elmegy, ahol véletlenül meghallja, hogy a halott lány naplót vezetett, amelybe minden intim titkát megírta, beleértve azt is, hogy milyen férfiak próbálkoztak nála. Stacy a lelepleződéstől félve mindenáron meg akarja szerezni a naplót. Behatol Betty lakására, s miközben a napló után kutat, hazaérkezik a lány lakótársa. A férfi őt is megöli, de hiába: a napló már nincs a helyén. A dokumentum ugyanis időközben eljutott a rendőrséghez, ahol Leo Kessler és fiatal társa, Paul McAnn nyomoz az ügyben. Kessler személyesen is érintett, mivel Betty az ő lányának, Laurie-nak egyik legjobb barátnője volt. A napló alapján Stacy lesz a fő gyanúsított, de alibije van, mert moziban volt a gyilkosság időpontjában. Alibijét két lány is igazolja, akikkel ott ismerkedni próbált. Kesslert a Stacy lakásán tett látogatás megerősíti abban a gyanújában, hogy Warren a tettes. Mivel konkrét bizonyítéka nincs ellene, ravasz módon hamisít egyet. Stacy ügyvédje azonban nyomást gyakorol McAnnre, akiben gyanú ébred partnere iránt. Kessler végül beismeri, hogy hamisította a Stacy elleni bizonyítékot. Warrent szabadlábra helyezik, Kessler azonban nem száll le róla. Olyan helyzetbe akarja hajszolni a férfit, hogy Stacy árulkodó hibát kövessen el. Ám arra valószínűleg ő sem gondol, hogy a végsőkig hergelt fiatalember következő áldozatául Laurie-t szemeli ki, aki többedmagával bérel egy lakást…

Az eredeti gyilkosságok

A film cselekménye három, a nyugati kriminalisztikában közismert bűnügy motívumaira épül. Az amerikai Richard Speck (1941–1991) egy nyolcgyermekes család hetedik gyermeke volt, aki zavaros családi körülmények között nevelkedett. Tizenkét éves korában kezdett inni, tizenöt évesen már masszív alkoholistának számított, aki szinte mindennap totálkárosra itta magát. Egyáltalán nem meglepő, hogy hamarosan a törvénnyel is mind gyakrabban meggyűlt a baja, méghozzá egyre komolyabb ügyekben. Először még csak rendzavarásért, később már kisebb összegű lopásért, hamisításért és betörésért vonták felelősségre. 1965-ben szeletelőkéssel támadt egy nőre egy parkolóban, de az áldozat sikoltozására gyorsan kereket oldott. A rendőrök rövid időn belül elkapták, ám Specket ekkor már nem lehetett megállítani a lejtőn. Újabb támadásokat követett el, nemi erőszakot, majd gyilkosságot is. Ámokfutása 1966. július 13-án érte el a tetőpontját: este 11 óra tájban behatolt egy nővérszállóként funkcionáló házba, ahol egy késsel (egyes források szerint pisztolya is volt) fenyegetőzve az otthon tartózkodó nyolc nőt az egyik szobába terelte, és órákig fogva tartotta. Közben szurkálta, fojtogatta és megerőszakolta őket, végül mindegyikükkel végzett. Egy kilencedik nő is volt a lakásban, aki úgy élte túl a mészárlást, hogy elbújt egy ágy alá, és Speck nem vette észre őt.

Elfogása után Speck azt állította, hogy alkohol és kábítószer hatása alatt állt, és nem gyilkolni akart, csupán rabolni. Bűnösségéhez egyébként sem fért túl sok kétség, mivel ujjlenyomatait megtalálták a helyszínen. A támadás túlélője is azonosította őt. Egy orvos szakértőkből álló bizottság szerint Speck nem szenvedett elmezavarban a bűntény idején. A férfit 1968. november 22-én halálra ítélték. Az igazságszolgáltatás malmai azonban lassan őröltek, és a halálbüntetést végül életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. A nyolc gyilkosságért Speck összesen 1200 év börtönt kapott. Éppen ezért nem látta értelmét annak, hogy mintafogolyként viselkedjen. „Ugyan, mit tehetnének még velem? 1200 évig kell itt lennem!” – mondogatta. Mindazonáltal utólag megbánást tanúsított, arra hivatkozott, hogy semmire sem emlékszik, sajnálja az áldozatokat, a családjukat és önmagát is, hogy idáig jutott. Az 1200 évből Speck végül csak huszonötöt húzott le: egy nappal ötvenedik születésnapja előtt szívrohamban halt meg a cellájában. Öt évvel a halála után, 1996-ban tisztázatlan körülmények között nyilvánosságra került egy kétórás videofelvétel, amely a börtönben készült még 1988-ban. A film döbbenetes képet festett arról, mi folyik a rácsok mögött: szex a rabok között, kábítószer-használat, illegális kereskedelem. Az egyik jelenet épp Specket mutatta, amint női ruhába öltözve orális örömökben részesít egy másik rabot. Valaki megkérdezte tőle, hogy tényleg megölte-e azokat az ápolónőket. Speck azt felelte, igen, és amikor az indokokról kérdezték, válasza így hangzott: „Csak. Az nem az ő éjszakájuk volt.”

Ted Bundy (1946–1989, igazi neve: Theodore Robert Cowell) a hetvenes évek közepén tartotta rettegésben hét amerikai állam (Washington, Utah, Florida, Colorado, Oregon, Idaho és Kalifornia) vonzó külsejű fiatal nőit, főleg a tizenéveseket. Áldozatait általában megerőszakolta (némelyiket a halál beállta után) és meggyilkolta. Elfogása után harminc gyilkosságot ismert be, de ennél valószínűleg jóval több lánnyal végzett. Egyes becslések szerint az áldozatok száma a százat is meghaladhatja, nem is beszélve azokról az esetekről, amikor a megtámadott lányok szerencsésen túlélték a Bundyval való találkozást. Jó megjelenésű, határozott és intelligens férfinak tartották, és ezek a tulajdonságai nagy szerepet játszottak abban, hogy áldozataiban bizalmat tudott ébreszteni. Nem volt azonban mindig ilyen: kamaszkorában félénk és gátlásos volt, emiatt iskolatársai rendszeresen gúnyolták. A fiatalemberben egyre nőtt a frusztráció, látszatra azonban úgy tűnt, minden rendben van vele: jól tanult, illemtudóan viselkedett, adott a külsejére. Idővel a környezete kezdte megkedvelni, barátnője is lett, aki ugyan szerette őt, de közös jövőt nem tervezett vele. Szakításukat Bundy sosem tudta kiheverni. Traumát jelentett számára, amikor 1969-ben kiderült, hogy akiket szüleinek hitt, azok valójában a nagyszülei, és akit a nővérének gondolt, az az édesanyja. (Mellesleg pontosan ugyanilyen családi háttere van Jack Nicholsonnak is!) A hetvenes évek elején azonban Bundy már magabiztosan tervezgette a jövőjét, és egy újabb barátnőt talált, Elizabeth Kendallt, akivel remekül kijött. Ennek ellenére – immár magabiztos férfiként – fölelevenítette a kapcsolatát első barátnőjével csupán azért, hogy utána olyan érzéketlenül szakítson vele, ahogyan a lány hagyta el őt korábban.

Az első beismert gyilkosságok 1974-ben történtek. Először egy huszonegy éves lány, Lynda Ann Healy tűnt el otthonából rejtélyes módon, majd pár hónap leforgása alatt újabb fiatal egyetemista lányoknak veszett nyomuk titokzatos körülmények között. Az eltűntek külsejében és az esetek részleteiben hasonlóságok mutatkoztak. A kihallgatott egyetemisták közül néhányan beszámoltak egy furcsa, begipszelt karú férfiról (egyes esetekben a lába volt gipszben), aki pakolt valamit az egyetem területén parkoló bogárhátú Volkswagen kocsijába, és az arra sétáló lányokat kérte meg, hogy segítsenek neki. (Ezt a módszert alkalmazta A bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa is!) Hamarosan egy washingtoni parkban a rendőrök rátaláltak néhány eltűnt lány maradványaira. Rövidesen újabb tetemek kerültek elő. Az ismeretlen gyilkos közben a szomszédos államokra is kiterjesztette működését. A rendőrség által közreadott fantomkép és leírás alapján Elizabeth Kendall arra gyanakodott, hogy a keresett gyilkos talán épp Ted Bundy lehet. Felvette a kapcsolatot a nyomozókkal, fényképeket is adott a barátjáról, de mivel a szemtanúk nem ismerték fel Bundyban a keresett férfit, a rendőrök más gyanúsítottakra koncentrálták a figyelmüket. Hamarosan újabb, a korábbiakhoz hasonló gyilkosságok történtek több amerikai államban. A helyszíneken minden esetben feltűnt egy bogárhátú Volkswagen. Közben folyamatosan előkerültek a régebben eltűntek maradványai is, de ezeket az eseteket sokáig egymástól függetlenül kezelték. 1975. augusztus 16-án este egy Salt Lake megyei autós járőr, Bob Hayward őrmester gyanúsnak talált egy bogárhátú Volkswagent, amely megpróbált elmenekülni az igazoltatás elől. Hayward üldözőbe vette a kocsit, s miután utolérte, őrizetbe vette a sofőrt, Ted Bundyt.

1976. február 23-án Bundyt csupán egyik szerencsésen megmenekült áldozata, Carol DaRonch elrablásáért állították bíróság elé. Kitartóan hangoztatta ártatlanságát, ennek ellenére elítélték. Nyolc hónappal később, 1976. október 22-én Caryn Campbell megerőszakolása és brutális meggyilkolása miatt indult eljárás ellene: a bűntényt előző év januárjában követte el. Úgy döntött, hogy saját magát fogja védeni. Emiatt kicsit nagyobb mozgási szabadságot kapott a börtönön belül. Ezt 1977 júniusában szökésre használta fel. Hamar elkapták, de hét hónappal később fondorlatos módon újra megszökött. Szökését csak tizenöt órával később észlelték, és ekkora előnnyel sikerült egészen Floridáig jutnia. 1978. január 14-én, vasárnap késő este behatolt egy lánykollégiumba, amely egy buli miatt szinte teljesen kiürült. Az egyik lakásban megtámadott több alvó lányt. Kettőt súlyosan megsebesített, kettőt brutálisan meggyilkolt. Az egyiket – Lisa Levyt – kalapáccsal többször fejbe verte, megerőszakolta és megfojtotta, közben a lány egész testét harapdálta. Az egyik mellét szinte teljesen leharapta, és végül megbecstelenítette áldozatát egy hajlakkos flakonnal is. Egy hazaérkező lány látta a távozó tettest, aki szerencsére nem vette észre őt. Bundy ugyanazon az éjjelen még egy lányt megtámadott egy közeli apartmanban, február 9-én pedig egy tizenkét éves kislányt gyilkolt meg. Majdnem ugyanolyan körülmények között fogták el újra, mint először: megint egy bogárhátú Volkswagent lopott, a jármű viszont gyanús lett egy rendőrnek. Bundyt számos tárgyalás és fellebbezés után 1989. január 24-én villamosszékben kivégezték.

A harmadik ügy harminc évvel az Éjféli leszámolás premierje előtt történt. 1953. május 31-én, vasárnap délelőtt a tizenhat éves Barbara Songhurst és a tizennyolc esztendős Christine Reed a Temze melletti vontatóúton, a Teddington Lock-i duzzasztóműtől nem messze, hazafelé kerékpároztak, de soha nem érkeztek meg. Tizenegy órakor még látták őket, aztán már csak a holttesteik kerültek elő a folyóból: Barbaráé már másnap, Christine-é csak június 6-án. A halottkémi vizsgálatok megállapították, hogy a halál beállta előtt mindkét lányt megverték és megerőszakolták. Két héttel később a rendőrség letartóztatta a huszonkét éves Alfred Charles Whiteway-t a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanújával. A nős Whiteway a szüleivel élt Teddingtonban, miután feleségével megromlott a kapcsolata. Eleinte mindent tagadott. A kocsijában találtak egy fejszét, melyet azonban az egyik rendőr elvitt, hogy odahaza favágáshoz használja. Később mégis megvizsgálták a szerszámot, és vérnyomokat találtak rajta, akárcsak Whiteway cipőjén. A gyanúsított ekkor beismerő vallomást tett. Még 1953-ban elkezdődött a bírósági per. Whiteway ügyvédjének egyik segédje szerint a gyanúsított vallomásában óriási lyukak tátongtak, a rendőrség pedig hazudott, és a nyomozást vezető detektív hamisította a perdöntő bizonyítékot. A kételyek ellenére Whiteway-t halálra ítélték, és 1953. december 22-én felakasztották. A fejsze mindmáig megtekinthető a Scotland Yard bűnügyi múzeumában. 

Az előzmények

A népszerű filmsztár, Charles Bronson és J. Lee Thompson rendező 1976-ban kezdett együtt dolgozni. Első közös munkájukat, a Tízezer dolláros megbízás című kalandfilmet a közönség és a kritikusok is kedvezően fogadták, így 1989-ig bezárólag még nyolc filmet készítettek. Ebben a sorban az Éjféli leszámolás a negyedik helyet foglalja el. Bronson a nyolcvanas évek elején szerződést kötött a Cannon Filmsszel, ahol a Bosszúvágy 2 (1982) című akciófilmmel nagy kereskedelmi sikert ért el annak ellenére, hogy az opuszt a(z amerikai) kritikusok kíméletlenül levágták. A bevételek láttán a cég elnöke, Menahem Golan már alig várta, hogy bejelenthesse a sztár következő filmjét. Ez eredetileg R. Lance Hill bestsellere, az 1978-ban megjelent The Evil That Men Do adaptációja lett volna. A könyv megfilmesítési jogát Pancho Kohner producer és Charles Bronson szerezte meg, ennek 200 ezer dolláros költségét azonban Golan nem tudta (valószínűbb, hogy nem akarta) kifizetni. Az élelmes üzletember azt javasolta Kohnernek, hogy tartson vele a cannes-i filmfesztiválra, hogy ott inkább egy másik, szintén még el sem készült filmet népszerűsítsenek, és így szerezzenek pénzt a forgatásra. Közösen kitalálták a 10 to Midnight (Tíztől éjfélig) címet, és azzal kecsegtették a potenciális befektetőket, hogy a pénzükért egy fordulatos akciófilmet kapnak majd, melynek a „veszély” és a „bosszú” a kulcsfogalmai. A taktika bevált, a jogokat sikerült több országba előzetesen értékesíteni, de jött a neheze: a címhez ki kellett találni egy történetet is. No, ezzel viszont senkinek se volt kedve vesződni, inkább mazsolázgattak a kallódó forgatókönyvek között. Kohner egyik barátja, Lance Hool javasolta William Roberts szkriptjét, a Bloody Sunday-t (Véres vasárnap). Ezt átkeresztelték a Golan és Kohner által kitalált címre, kicsit pofozgattak a sztorin, és már foroghatott is a kamera. Szerintem fölösleges bárkinek is azzal fáradoznia, hogy logikus magyarázatot találjon a 10 to Midnight címre, mert az égadta világon semmi köze a cselekményhez. Egyszerűen megtetszett a producereknek, akik talán arra gondoltak, hogy Bronsonnak már volt egy olyan sikeres filmje, hogy Déltől háromig (From Noon Till Three, 1976), szóval hátha bejön egy hasonló cím. És bejött! (A The Evil That Men Do 1984-ben valósult meg, magyar címe: Az erőszak pokla.)

A meztelen gyilkos

Warren Stacy személyében az alkotók tudatosan teremtettek egy olyan gonosztevőt, akiben semmi rokonszenves sincs, az első perctől kezdve ellenszenves, és a néző alig várja a lelepleződését, még inkább a halálát. (A figura keresztnevét állítólag a nőfaló hírében álló hollywoodi sztártól, Warren Beattytől kölcsönözték.) Stacy gyilkosságainak motivációja a szexuális frusztráció. Bizonyos értelemben Norman Batesszel, a Psycho (1960, Alfred Hitchcock) sorozatgyilkosával rokonítható, aki szintén szexuális indíttatásból öl fiatal nőket. Jómagam viszont első ránézésre egyikőjüket se mondanám se ellenszenvesnek, se veszedelmesnek: inkább zavarodottság, bizonytalanság, valamiféle erőltetett és törékeny önuralom érződik rajtuk. Míg Hitchcock elsősorban lélektani oldalról és nagyszerű formanyelvi ötletekkel közelített Bates esetéhez, addig Thompson a nyolcvanas évek videodivatjának megfelelően a primer hatásokra törekedett: a véres erőszakot és a meztelenséget kombinálta. Stacy például anyaszült meztelenül követi el a gyilkosságait (néhány áldozata szintén meztelen), ami dramaturgiailag indokolható, hiszen így próbálja elkerülni, hogy öltözéke vérrel szennyeződjön, és bizonyítékul szolgáljon ellene. Ma már ezzel a módszerrel egyébként semmire se menne, mert a bemutatót követő évben, 1984-ben az Egyesült Államokban bevezették a DNS-mintákon alapuló azonosítást. Az Éjféli leszámolás erősen emlékeztet Bronson másik híres és vitatott filmjére, a Bosszúvágyra (1974, Michael Winner) hiszen mindkettőben kulcsmotívum az önbíráskodás.

A Bosszúvágy főszereplője, Paul Kersey azonban csak egy magánember, akinek nagyon is személyes indítékai vannak az önbíráskodásra, az Éjféli leszámolás hőse, Leo Kessler viszont egy detektív, akitől elvárnánk a törvény ismeretét és főleg betartását. Winner filmjének erkölcsi alapjai is vitathatók, elvégre Kersey végső soron nem azokon áll bosszút, akik a családjára támadtak. Néha egyenesen úgy tűnik, mintha a jogosnak látszó önbíráskodás álcája mögött valójában rákapott volna az erőszak ízére, és a legjobb úton halad afelé, hogy olyanná váljon, mint amilyenekkel szemben fellépett. (Kathryn Bigelow 1990-es akciófilmje, a Kék acél bátrabban foglal állást ebben a témában, amikor bemutatja, hogy a békés átlagemberben is ott szunnyad az erőszakra való hajlam, és az önjelölt igazságosztók egyik pillanatról a másikra kerülhetnek át a veszélyes bűnözők platformjára. A törvény betartása ugyanis minden állampolgár kötelessége, betartatása azonban nem az egyén feladata, akkor sem, ha önként vállalná azt.) Leo Kesslernek nincsen olyan zsigerien személyes indoka az önbíráskodásra, mint Kersey-nek. Ő csupán szakmai rutinjának köszönhetően „megérzi”, hogy Stacy a tettes. Bizonyítéka viszont nincs, ezért a törvényességet mindinkább félretéve próbál szerezni. Vérmintát hamisít, elköveti a zaklatás vétségét, amivel egyébként szerintem ő maga hajszolja bele Stacyt a nővérszállón elkövetett mészárlásba. Warren a lebukás pillanatában – ügyvédje korábbi tanácsát követve – Kessler arcába vágja, hogy tudathasadást fog szimulálni, vagyis nem fog börtönbe kerülni. Az elmegyógyintézetből viszont idővel kiengedik, és vissza fog térni, hogy bosszút álljon. Kessler ekkor hidegvérrel fejbe lövi. (Mellesleg négyféle befejezés közül választották ki ezt.) Volt egy olyan elképzelés is, hogy a végső leszámolás részeként Kessler és Stacy birokra kelnek egymással, Charles Bronson azonban határozottan megtagadta, hogy egy meztelen férfival forgasson egy ilyen jelenetet.

A nézők könnyedén túlteszik magukat a jog és a törvény ilyetén lábbal tiprásán, hiszen már a film reklámszlogenje is kifejezetten erre a hozzáállásra buzdítja őket: „Forget what's legal ... do what's right!” (Felejtsd el, mi a törvényes… tedd azt, ami a helyes!) Mindezt látszólag legitimizálja, hogy tudjuk, valóban Stacy a tettes, tehát tényleg az igazi bűnös bűnhődik. Csak arról feledkezünk el, hogy Kessler ezt nem tudta biztosan, csupán sejtette, a döntő bizonyítékot szolgáltató többszörös gyilkosságban viszont tulajdonképpen felbujtóként tekinthetünk rá. Módszerei tehát akkor is vitathatók, ha a 80-as évek elején – Hollywood jóvoltából – a „jog és igazság” érdekében törvényszegőkké váló rendőrök már kultfigurákká váltak, akikkel a közönség könnyen és szívesen azonosul. (Megérne egy misét annak elemzése, hogy vajon „a jog, a törvényesség és az igazság” hazájában miért oly népszerűek a törvényen kívüliekről szóló filmek. Netán mégsem olyan stabil és megbízható az amerikai demokrácia intézményrendszere és az amerikai igazságszolgáltatás?) A közelmúlt amerikai bűnügyi krónikáiban viszont szinte mindennaposak voltak azok a hírek, melyek rendőri túlkapásokról szóltak, amikor a törvény őrei úgy lőttek agyon embereket, hogy csupán feltételezték róluk, hogy bűnözők, de tévedtek. Ezek az esetek ráadásul faji színezetet kaptak amiatt, hogy a rendőrök fehérek, az áldozatok pedig (többnyire) színes bőrűek voltak. Ne szépítsük a dolgot: a kései Bronson-filmek és általában a 80-as évek (nálunk inkább videóról ismert) akciófilmjei nem a szép lelkű entellektüeleknek és az emberi jogi aktivistáknak, hanem az egyszerű gondolkodású embereknek, a „tömeg”-nek készültek. Azoknak, akiknek (amúgy szerintem nem teljesen alaptalan) meggyőződésük, hogy a liberális társadalmakban túl sok mindent szabad, és a bűnözők emberi jogai hovatovább sokkal fontosabbak, mint az áldozatoké. A jogos bírálatok ellenére is érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy amikor Magyarországon is mind gyakrabban alakul ki olyan közhangulat, hogy az okkal indulatos vagy csak mesterségesen feltüzelt emberek már-már előbb lincselnének, és csak utána foglalkoznának azzal, hogy kit és miért, akkor mennyire ingoványos talajon jár egy olyan film, amely az önbíráskodást piedesztálra emeli, és a törvényes igazságszolgáltatásnak nem csupán a hatékonyságát, de már-már a létjogosultságát is megkérdőjelezi.

A színészek

Charles Bronson már elmúlt hatvanéves, amikor a film elkészítése szóba került. Hogy eljátszhassa az ennél azért fiatalabb Leo Kesslert, a színész önként feküdt egy plasztikai sebész kése alá. A Volt egyszer egy vadnyugat (1968) emlékezetes sikerét követően Bronson bekerült a magányos (és törvényen kívüli) bosszúálló szerepskatulyájába: számos híres filmje variáció erre a figurára, mint például a Chato földje (1972), a Bosszúvágy (1974) vagy a Mr. Majestyk (1974). A Paul McAnnt alakító Andrew Stevens édesanyja a hatvanas-hetvenes évek népszerű hollywoodi szépsége, Stella Stevens, akire a magyar közönség leginkább A Poszeidon katasztrófa (1972) című alkotásból emlékezhet. Mindazonáltal Andrew állítólag nem az édesanyja révén került a filmvilágba, hanem egy hollywoodi ügynök figyelt fel a frissen érettségizett fiatalemberre. Kevésbé köztudott, hogy Stevens pályázott Luke Skywalker szerepére a Csillagok háborújában (1977), de alulmaradt Mark Hamill-lal szemben. Bronsonnal egyébként már korábban is játszott a Vadászat életre-halálra (1981) című akciófilmben. Első felesége Charlie egyik klasszikus angyala, Kate Jackson volt. A Warren Stacyt megszemélyesítő Gene Davis (Eugene Davis) annyira beleélte magát a szerepébe, hogy a nagy gyilkossági jelenetben állítólag akaratlanul is kificamította egyik partnernője karját. Davis egyébként egy másik hírhedt sorozatgyilkosos film, a homoszexuálisok világában játszódó Portyán (1980) egyik epizódszerepében debütált a filmvásznon: egy transzvesztita hímringyót alakított. Noha az Éjféli leszámolás valamelyest felhívta rá a figyelmet, mégsem sikerült az élvonalba kerülnie, és csak kisebb szerepeket kapott. 1988-ban újra Bronsonnal filmezett (A bosszú angyala), és kétszer forgatott Jean-Claude van Damme-mal is (Fekete sas, 1988; Tökéletes katona, 1992). Fivére, Brad Davis viszont az Éjféli expressz (1978) és a Querelle (1982) főszereplőjeként a világhírnévig jutott. Brad 1991-ben meghalt: halálának hivatalos oka az AIDS, ám valójában családja és barátai segítségével szándékosan túladagolta magát kábítószerrel, hogy betegsége végső stádiumát ne kelljen végigszenvednie.

Lisa Eilbacher Szaúd-Arábiában született, édesapja egy olajtársaság vezetője volt. A család a kislány hétéves korában költözött az Egyesült Államokba, a gazdagok és sztárok által lakott Beverly Hillsbe. Lisa gyerekszínészként kezdte a pályát, de ha hinni lehet biográfusainak, nem a gazdag papa nyomta be a filmvilágba, hanem egy tehetségkutató ügynök figyelt fel rá, amikor a kis Lisa a bébiszitterrel sétálgatott az utcán. Karrierje első másfél évtizedében főleg a televízió foglalkoztatta. Érdekes véletlen, hogy Andrew Stevenshez hasonlóan ő is jelentkezett a Csillagok háborúja castingjára, Leia hercegnő szerepére, de mint tudjuk, Carrie Fisher lett a befutó. Játszott a nyolcvanas évek olyan sikeres filmjeiben is, mint a Garni-zóna (1982) és a Beverly Hills-i zsaru (1984). A magánéletben szenvedélyes testépítő. A 2015-ben elhunyt Geoffrey Lewis számos amerikai filmben feltűnt, főleg rosszfiúk szerepében. Többször dolgozott Robert Redforddal és Clint Eastwooddal. Tíz gyermekének egyike a világhírű színésznő és énekesnő, Juliette Lewis. Wilford Brimley egykoron a különc milliárdos, Howard Hughes testőre volt. A hatvanas években lovas kaszkadőrként kapta első filmes megbízásait. A hetvenes években a The Waltons című közkedvelt tévésorozatban nyújtott alakítása tette ismertté a nevét. Filmvásznon A Kína-szindróma (1979) című filmmel mutatkozott be. Ugyanabban az évben diabetesszel diagnosztizálták, és attól kezdve aktívan kampányol annak érdekében, hogy felhívja az emberek figyelmét erre a betegségre és kezelési módjaira. Az Éjféli leszámolásban kisebb szerepet játszik Ola Ray, egykori playmate, aki Michael Jackson barátnőjét játszotta a Thriller című sláger legendássá vált videoklipjében, és John Travolta felesége, Kelly Preston, aki ekkor még eredeti családnevét (Palzis) használta.

Utalások és hommage-ok

Az Éjféli leszámolás meglepően sok direkt és rejtett filmes utalást tartalmaz: külön elemzés tárgya lehetne, hogy ezek közül melyik tudatos szándék eredménye, és melyik csupán véletlen egybeesés. Stacy az első gyilkosság alkalmával azzal kreál alibit magának, hogy elmegy megnézni a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969) című westernt, s a moziban szándékosan kikezd két fiatal lánnyal, hogy azok később emlékezzenek majd rá, hogy ott látták. McAnn detektív megpróbálja csőbe húzni Warrent a főszereplők nevével, de Stacy tudja, hogy nem McQueen és Newman, hanem Newman és Redford játszottak a filmben. (Kekeckedésként megjegyzem, hogy a szereposztás ismeretéhez szerintem nem muszáj látni a filmet.) Stacy lakásának egyik falán Bruce Lee híres filmje, A Sárkány közbelép (1973) plakátja látható, míg a lányok lakásán A Penzance kalózai (1939) plakátját pillanthatjuk meg. Egy videotékás jelenetben több, akkoriban aktuális sikerfilm plakátját vagy kazettáját mutatja a kamera: köztük van Bronson előző filmje, a Bosszúvágy 2 (1982) is. (Itt érdemes megjegyezni, hogy számos későbbi filmnek van olyan jelenete, melyben az Éjféli leszámolás videokazettája vagy plakátja látható!) Egy pornómozi reklámjain olyan híres felnőtt filmek címét olvashatjuk, mint az El niño y la estrella (1976), a The Ecstasy Girls (1979), a Blonds Have More Fun (1979) vagy a Sensual Encounters of Every Kind (1978).

A kevésbé direkt utalások közül említhető A gonosz érintése (1958), amelyben a rendőrtiszt szintén bizonyítékot kreál a vélt bűnös ellen, és a Psycho (1960), amelyben szintén látunk késsel elkövetett gyilkosságot a zuhany alatt. (Hitchcockkal ellentétben Thompson mutatja a kés behatolását a testbe.) A Kamerales (1960) és az Aroused (1966) kukkoló gyilkosai is fiatal és szép lányokra vadásznak, akárcsak Stacy. A Fekete karácsony (1974) című klasszikussá vált horrorisztikus thrillernek szintén van olyan motívuma, hogy a gyilkos obszcén telefonhívással zaklatja áldozatát, mielőtt felkeresné. Az erdei gyilkosság képsora erősen emlékeztet a Péntek 13. (1980) első részében Annie halálára: mindkét áldozat kétségbeesetten futva próbál elmenekülni a fák között, mindkét film mutatja az üldöző gyilkos lábait, és mindkét lányt úgy ölik meg késsel, hogy közben fejüket egy fatörzshöz szorítják. A Péntek 13. második részében (1981) is van olyan képsor, hogy a veszélybe került hősnő az ágy alá rejtőzik a tettes elől, ahogyan Laurie is teszi az Éjféli leszámolásban. A Ragyogás (1980) fürdőszobaajtó-jelenetét idézi, amikor Stacy megpróbálja rátörni az ajtót Laurie-ra: Kubrick alkotásában Jack egy fejszét használ, Stacy a lábát, de mindketten beszélnek áldozatukhoz az ajtón keresztül.

Bakik

Minden erkölcsi fenntartásom ellenére sem állítom, hogy az Éjféli leszámolás nézhetetlenül rossz lenne, főleg ha összevetjük a többi Bronson-filmmel, amely a Cannon cégnél készült. Mint említettem, erkölcsi szempontból a Bosszúvágy is kifogásolható, ami viszont a maga nemében egyáltalán nem rossz film. Hogy az Éjféli leszámolás nem állítható vele egy sorba, az jelentős részben a feltűnő bakiknak köszönhető, melyek többsége kis odafigyeléssel kiküszöbölhető lett volna. (Ezek némelyikét az új évezredben a Blu-Ray-kiadáson javították.) Íme, néhány ezek közül!

* A film elején, amikor Kessler és McAnn bent ülnek a kocsijukban, egy fehér Dodge furgon van mögöttük, amely megelőzi őket, ám a következő snittben megint mögöttük jelenik meg.

* Amikor a cselekmény szerint Warren meztelenül üldözi Bettyt az erdőben, egyes félközeliken néhány pillanatra látszik, hogy valójában nadrágot visel. Ez különösen a 4:3 képarányú VHS-verziókon és a tévéváltozatokban figyelhető meg.

* A hamis bizonyíték miatt Kessler a valóságban nemcsak az állását veszítette volna el, hanem letartóztatták volna, és vádat emeltek volna ellene.

* Az utolsó gyilkossági jelenetben a Warren meztelen testén látható vérnyomok snittenként fel- és eltűnnek. Amikor az ágy alá rejtőzött Laurie-t keresi, a lábát mutató félközeliken jól láthatók a talpáig lefutó vércsíkok, mégsem hagy maga után sem vércseppeket, sem véres lábnyomokat. Nem sokkal később viszont a fürdőszobaajtót kezdi rugdosni, és a talpa ekkor már véres nyomokat hagy az ajtón.

* Kessler a végkifejletben késve érkezik lánya lakására, és már csak a holttesteket találja ott. Teljesen tisztázatlan, hogy honnan tudta biztosan, merre kell indulnia Stacy és Laurie után, ennek ellenére valahogy mégis megelőzi őket (pedig jelentős előnyük volt!), és a sötét utcán kétségbeesetten menekülő Laurie egyenesen apja védelmező karjaiba fut.

* Warren még mindig meztelen, amikor az éjszakai utcai hajsza végén Kessler letartóztatja. Mire azonban megérkeznek a rendőrautók, már egy fekete alsónadrágot visel. Miután Kessler lelőtte, a kamera távolodva mutatja a helyszínt, és Stacy holtteste alsónadrág nélkül, meztelenül látható az aszfalton elterülve.

* Közvetlenül a fejlövés előtt Warren haja a futástól még ziláltan a homlokába lóg. A golyó becsapódásakor azonban a homloka már tisztán látható, a haját időközben elfésülték.

* A film végén McAnn egy bézs színű autóból száll ki. Miután Kessler lelövi Stacyt, a kamera távolodva mutatja a helyszínen összegyűlt fekete és fehér rendőrautókat, McAnn bézs színű kocsija viszont sehol sincs.

Éjféli leszámolás (10 to Midnight, 1983) – amerikai thriller. Forgatókönyv: William Roberts. Operatőr: Adam Greenberg. Zene: Robert O. Ragland. Díszlet: Cecilia Rodarte. Jelmez: Poppy Cannon, Robert Dale és Del Adey-Jones. Vágó: Peter Lee Thompson. Rendezte: J. Lee Thompson. Főszereplők: Charles Bronson (Leo Kessler), Lisa Eilbacher (Laurie Kessler), Andrew Stevens (Paul McAnn), Gene Davis (Warren Stacy), Geoffrey Lewis (Dave Dante), Wilford Brimley (Malone kapitány), Robert Lyons (Nathan Zager), Bert Williams (Mr. Johnson), Iva Lane (Bunny), Ola Ray (Ola), Kelly Palzis (Doreen).