RILLINGTON PLACE 10.

Richard Fleischer 1971-ben bemutatott filmje, a Rillington Place 10. az ötvenes évek egyik leghírhedtebb gyilkosságsorozatán, az úgynevezett Evans–Christie-ügyön alapul, amelyet a brit igazságszolgáltatás egyik legnagyobb tévedéseként jegyeznek a kriminalisztika történetében. Az angol társadalom még a hatvanas években is oly ambivalensen viszonyult az esethez, hogy évekig tartott, mire a stáb megszerezte a szükséges engedélyeket, és munkához láthatott az eredeti helyszíneken. A hitelesség érdekében a párbeszédek egy részét az ügy hivatalos dokumentumaiból vették át, sőt szakértőnek kérték fel azt a hóhért is, aki annak idején Evanst és Christie-t felakasztotta. A filmbeli események 1944 és 1953 között játszódnak. A kritikusok különösen a két főszereplő, Richard Attenborough és John Hurt játékát, valamint a hiteles atmoszférát dicsérték, többen azonban kifogásolták, hogy a rendező csupán rekonstruálta az ügyet, de nem tárta fel kellőképpen azt a lélektani hátteret, amely ezekhez a szörnyűségekhez vezetett. Az új évezredben a Rillington Place 10. megítélése egyértelműen kedvező irányba változott, és számos szakember a kora 70-es évek újrafelfedezésre érdemes, alulértékelt gyöngyszemének tartja. (Mivel a film nagyjából hűséges a tényekhez, ezért alant eltekintek a cselekményleírástól, és magát az igazi bűnügyet ismertetem.)

Az eredeti bűnügy

Az 1924. november 20-án született Timothy Evanst a Sors egyáltalán nem hordozta a tenyerén. Nehéz gyermekkora volt: apját egyáltalán nem ismerte, egy szerencsétlen baleset miatt tartós kórházi ápolásra szorult, és írni-olvasni se tanult meg. Külső megjelenése sem adott neki túl sok önbizalmat, hiszen alacsony termetű volt, jóképűnek nem igazán mondható. A párválasztásban mégis mellészegődött a szerencse: 1947-ben feleségül vett egy kifejezetten csinos telefonos kisasszonyt, Beryl Susanna Thorley-t, akit egy barátja mutatott be neki. A fiatal pár Evans anyjánál, Mrs. Probert-nél élt. Amikor Beryl a következő évben teherbe esett, a fiatalok elhatározták, hogy saját lakásba költöznek. Igen szerény anyagi lehetőségeik miatt be kellett érniük a minden komfortot nélkülöző Rillington Place 10. második emeleti lakásával, amelyhez még WC sem tartozott: a ház minden lakója az udvaron található árnyékszékre járt dolgát elvégezni. Az első emeleti lakó, egy betegeskedő idős férfi – Mr. Kitchenernek hívták – a tragikus események idején kórházban volt, így lakása üresen állt. A földszinti lakásban egy visszahúzódó életet élő házaspár, John Reginald Christie és felesége, Ethel lakott. Evansék kislánya, Geraldine születése az apát különösen boldoggá tette, imádta a gyermeket. Egy évvel később azonban Beryl újra teherbe esett. A házaspár tisztában volt azzal, hogy anyagi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy még egy gyereket vállaljanak. Timothy és Beryl között mindennapossá váltak az esetenként tettlegességig fajuló, hangos veszekedések, melyek miatt a szomszédos házak lakói is panaszkodni kezdtek. Az asszony fokozta a feszültséget azzal, hogy magához vette barátnőjét, aki miatt Evansnek a konyhában kellett aludnia. Az új lakó csak Evans anyjának közbelépésére hagyta el a lakást.

1949 novemberének közepén Evans eladta lakásuk szegényes bútorzatát, és a nagynénjéhez utazott vidékre. Szomszédjainak azt mondta, felesége a gyerekkel együtt az apósához ment Brightonba. Ugyanezt a történetet adta elő vidéki nagynénjének is. A Londonban maradt Mrs. Probert azonban gyanúsnak találta fia különös viselkedését. Táviratot küldött Beryl apjának, aki válaszában megüzente, hogy lánya és unokája nemcsak hogy nincsenek nála, de november 5-e óta semmit sem tud róluk. Mrs. Probert ekkor a vidéki nagynéninek is írt, és levelében szemrehányóan emlékezett meg fia örökös hazudozásairól, felelőtlen életviteléről. A nagynéni felolvasta a levelet unokaöccsének, aki még aznap elment a helyi rendőrségre, és feljelentette magát felesége megöléséért. Azt vallotta, hogy Beryl öngyilkossággal fenyegetőzött, ha a férje nem tesz valamit a nem kívánt gyermek megszületése ellen. Timothy egy kocsmában megismerkedett egy ismeretlen férfival, és italozás közben kiöntötte neki a szívét. Az idegen ekkor egy üvegben valamilyen magzatelhajtó szert adott neki, és elmondta az adagolást is. Evans otthon átadta az üveget a feleségének, elismételte az adagolásról hallottakat, és lefeküdt. Másnap reggel – immár józan állapotban – megpróbálta lebeszélni Berylt arról, hogy bevegye a szert. Amikor este hazatért a munkából, holtan találta a nejét, aki valószínűleg mégis megitta az üveg tartalmát. Evans ekkor ellátta síró kislányát, felesége holttestét pedig az éjszaka közepén bedobta a ház előtti csatornába.

A kihallgatást vezető nyomozó kételkedve fogadta ezt a vallomást, de Evans makacsul kitartott mellette. Rövidesen kiderült, hogy hazudik. A londoni rendőrség kivonult a Rillington Place 10.-hez, de egyrészt a súlyos csatornafedél eltávolításához három emberük ereje kellett, másrészt a csatornában nyoma sem volt semmilyen holttestnek. Evans ennek ellenére ragaszkodott az általa elmondottakhoz. Miután továbbra sem hittek neki, november 30-án újabb vallomással állt elő. Kijelentette, hogy először csupán azért hazudott, hogy fedezze szomszédját, John Christie-t. Új története szerint Christie – orvosi tapasztalataira hivatkozva – felajánlotta, hogy segít nekik a magzatelhajtásban. Evans el akarta utasítani az ajánlatot, Beryl azonban közölte vele, hogy ő megbízik a szomszédjukban. November 7-én került sor a beavatkozásra. Aznap este Christie a lépcsőházban fogadta a munkából hazatérő Evanst. Elmondta, hogy komplikációk léptek fel, és Beryl meghalt. A férj holtan találta nejét a hálószoba ágyán. Az ágytakarón és a szekrényen vérfoltok voltak. Christie megoldásként azt javasolta, hogy rejtsék el a holttestet Mr. Kitchener lakásában, éjszaka ő majd beledobja a ház előtti csatornába. Evans menjen vidékre, és a rokonainak mondja azt, hogy felesége a gyerekkel elutazott az apjához. A kislányra se legyen gondja: egy gyermektelen fiatal pár magához veszi Geraldine-t, amíg elrendeződnek ezek a dolgok. Az új vallomást követő második házkutatás sem járt eredménnyel, így a rendőrség már-már kezdte azt hinni, hogy Mrs. Evans valójában boldogan éli napjait a csecsemőjével egy még ismeretlen helyen. December 2-án azonban a nyomozók újabb házkutatást tartottak, amely ezúttal kiterjedt a kertből nyíló, használaton kívüli, lezárt mosókonyhára is. A sötét helyiségben kellemetlen szagok terjengtek. A fal egy részét fahasábok takarták el. A rendőrök elhordták a fát, és mögötte egy üregben egy nagyméretű csomagot találtak. Kivitték az udvarra, és Mrs. Christie jelenlétében kibontották. A csomagból Mrs. Evans holtteste került elő. Rövidesen ugyanabból az üregből kihoztak egy jóval kisebb csomagot is, benne Geraldine hullájával. A gyereket egy nyakkendővel megfojtották.

Annak ellenére, hogy a szomszédok azt vallották, többször látták Christie-t, amint fertőtlenítőszert fecskendez szét a házban és a kertben, a férfi nem került gyanúba. Miért is került volna, hiszen a holttestek felfedezésétől teljesen összezavarodott Evans bevallotta, hogy ő ölte meg a feleségét és a kislányát?! A boncolás megállapította, hogy Beryl szintén fojtogatás áldozatául esett, de arcán ütésnyomokat is találtak. Talán utolsó erejével segítségért akart kiabálni, és gyilkosa egy ökölcsapással elnémította. Terhességmegszakításra utaló jeleket nem találtak rajta. Evans tárgyalása 1950. január 11-én kezdődött. Az akkori angol törvények értelmében egyszerre csak egy bűncselekményért lehetett valakit perbe fogni, ezért az ügyész a gyerek megölése ügyében kért ítéletet. Beryl esete ugyanis bonyolultabbnak tűnt, a korábbi durva veszekedések miatt a hirtelen felindulás vagy akár az önvédelem lehetőségét is fontolóra kellett volna venni. A koronatanú Christie volt, aki udvarias és tisztelettudó viselkedésével, példás rendőri és katonai múltjának megemlítésével jó benyomást tett a bíróságra és a közönségre, noha a vádlott ügyvédje meggyanúsította a gyilkosságokban való közreműködéssel. Mrs. Christie, a következő tanú mindenben megerősítette férje szavait. Evanst is meghallgatták, aki ügyvédjéhez hasonlóan Christie-t vádolta, de nem tudott értelmes indítékot mondani arra, hogy szomszédja miért ölte volna meg Berylt és főleg Geraldine-t. Két nappal az első tárgyalás után, 1950. január 13-án az esküdtszék bűnösnek találta Evanst tizennégy hónapos kislánya megölésében, és kötél általi halálra ítélte. A férfi egykedvűen fogadta az ítéletet, a nézőtéren ülő Christie azonban sírva fakadt. Mrs. Probert, az elítélt anyja gyilkosnak nevezte őt, de ezt Mrs. Christie felháborodottan kérte ki maguknak. A kivégzésére váró Evansen sem az őrület, sem a lelkifurdalás jelei nem látszottak. Mindvégig nyugodt maradt, és kitartóan hajtogatta, hogy nem ő, hanem Christie a tettes. Fellebbezését elutasították, és Evanst 1950. március 9-én felakasztották.

Evans kivégzése után a Christie házaspár tovább élte csendes mindennapjait a Rillington Place 10. földszinti lakásában. A két felső lakásba jamaicai bevándorlók költöztek, kiknek köszönhetően az elhanyagolt, piszkos ház még lepusztultabbá vált. Állítólag ezzel összefüggésben Christie-t többször is kórházban kellett ápolni. 1952 decemberének elején elhíresztelte, hogy Sheffieldbe költöznek, ott kezdenek új életet. Felesége oly hirtelen kezdte ezt az új életet, hogy a december 6-án mosodába vitt ruhákért már el sem ment. Nevében a férje írt a rokonoknak, arra hivatkozva, hogy nejének reumásak az ujjai. 1953 márciusában – különféle bonyodalmak után – Christie végleg kiköltözött a lakásból, és helyére jamaicaiak jöttek. Rövidesen az egyik új lakó kisebb szerelést végzett a konyhában, és ekkor feltűnt neki, hogy a fal egy helyen tompán kong. Óvatosan kibontotta a hevenyészve felragasztott tapéta egy részét. Egy üreg rejtőzött mögötte, melybe belesve egy hulla csupasz hátát pillantotta meg. A férfi azonnal riasztotta a rendőrséget. A kiérkező nyomozók a hulla eltávolítása után az üregben még két holttestet találtak. A detektívek ekkor a kutatást kiterjesztették az egész házra. Christie nappalijának padlódeszkái alatt újabb hullára bukkantak: a néhány hónapja eltűnt Mrs. Christie teteme volt az. Mind a négy áldozatot megfojtották, a falüregből előkerült asszonyokon azonban gázmérgezés jeleit is felfedezték. Őket a gyilkos valószínűleg önkívületi állapotba hozta a gázzal, és azután végzett velük. Sikerült azonosítani őket: húsz és harminc év közötti, nyilvántartott prostituáltak voltak. A rendőrség körözést adott ki az ismeretlen helyen tartózkodó Christie ellen, de a felhívás kezdetben eredménytelen volt.

Közben a házkutatást a kert felásásával folytatták. Csontokat és hajszálakat találtak, melyekről a törvényszéki szakértő megállapította, hogy két nőhöz tartoznak. A kert kerítésének alátámasztására szolgáló tárgyról kiderült, hogy valójában egy emberi combcsont. Idővel mindkét eltemetett áldozat személyazonosságát sikerült kinyomozni. Ők tisztes életvitelű nők voltak, még a háború alatt veszett nyomuk, ezért azt hitték róluk, hogy a bombázásokban haltak meg valahol. A környéken lakók úgy tudták, hogy Christie némi pénzért tiltott magzatelhajtásokat végzett, mely tevékenységéről néhai feleségének is tudnia kellett, netán segédkezett is benne. 1953. március 31-én egy rendőr felfigyelt egy Temze partján álldogáló, különös férfira. Igazoltatni akarta, de a férfinak nem voltak papírjai. A rendőr a körözési fénykép alapján felismerte Christie-t, és letartóztatta. Christie egyik gyilkosságot sem tagadta, de azt igen, hogy előre megfontolt szándékkal cselekedett volna. Felesége esetében azt vallotta, hogy az asszony az egyik hajnalon fulladozni kezdett, és görcsei voltak. Hasztalan próbált segíteni rajta – valamiért eszébe se jutott, hogy orvost hívjon –, mire szánalomból megfojtotta egy harisnyával, hogy ne szenvedjen. A következő hónap végén ügyvédjének bevallotta, hogy ő ölte meg Beryl Evanst is, de mindvégig tagadta, hogy a kislánnyal is végzett volna. Az elmeszakértők szerint Christie súlyosan patologikus személyiség volt, de beszámítható.

Ügyében Christie számos vallomást tett, ám egyik sem hangzott túl hihetően. Idővel azonban az elejtett részletekből összeállt a teljes kép. Christie az áldozatait a legkülönbözőbb indokokkal csalta a lakására felesége távollétében. Volt, akinek átmeneti szállást ígért, másvalakit azzal kecsegtetett, hogy múltbéli orvosi tapasztalatai segítségével enyhíteni tudja az illető légzési problémáit. A gyanútlan nőket gázzal elkábította, és amikor azok védekezésre képtelen állapotba kerültek, megerőszakolta, majd megfojtotta őket. Az üggyel foglalkozó források némelyike szerint az erőszakra néhány esetben csak a halál beállta után került sor. A törvény értelmében – miként korábban Evanst – Christie-t is csak egy eset miatt lehetett felelősségre vonni. Az ügyész úgy döntött, Mrs. Christie megölése ügyében kéri a tárgyalást, ámbár elkerülhetetlen volt, hogy kitérjenek a többi gyilkosságra is, beleértve Beryl Evans és a kislány halálát. Christie konokul visszautasította a vádat, hogy ő végzett volna a gyerekkel, és igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha nem lenne beszámítható. Az orvos szakértők feltárták, hogy a férfi szexuális életével komoly gondok voltak, impotenciaproblémái lehettek, amelyek komplexusokat okoztak neki.

A gyilkosságokat feltehetően egyszerre motiválta a szexuális bizonyítás kényszere és a bosszúvágy, hogy Christie végezzen azokkal a nőkkel, akik – bár öntudatlanok voltak megerőszakolásuk időpontjában – újra és újra ráébresztették őt szexuális teljesítőképességének (tágabb értelemben: egész férfiúi mivoltának) kudarcára. De épp ezért nehéz volt megmagyarázni, miért ölte meg a feleségét, aki ezzel a szexuális problémával nyilván évek óta tisztában volt, és tudomásul vette azt. A legvalószínűbb magyarázat, hogy megtudott valamit férje gyilkosságairól, és a legjobb megoldásnak tűnt örökre elhallgattatni őt. Az ügyvéd ravasz okfejtéssel megpróbálta bebizonyítani védence elmebaját. Szerinte ennek ékes bizonyítéka, hogy normális ember nem fogad be idegeneket oda, ahol oszladozó hullákat rejteget, és nem hagyja el végleg a tett színhelyét, miközben tudja, hogy mennyi árulkodó holttestet hagy maga után. Az esküdtszék azonban ennek ellenére beszámíthatónak és bűnösnek találta Christie-t, és a bíróság kötél általi halálra ítélte. A vádlott nem fellebbezett. Az ítéletet 1953. július 15-én végrehajtották. A korábban kivégzett Evans anyja, Mrs. Probert kampányt indított fia ártatlanságának bizonyítására. A brit alsóház egyes képviselői is támogatták harcában. Noha egy hivatalos vizsgálat feltárta Evans büntetőperének törvényességi hibáit, a férfit csak 1966-ban rehabilitálták, és egy kelet-londoni polgári temetőben katolikus szertartás szerint újratemették. Évtizedek távlatából hajlamosak vagyunk kizárólag a rideg hivatali bürokráciának tulajdonítani a megkésett rehabilitációt, de emlékezzünk arra is, hogy Evans bevallotta a kislány megölését, Christie viszont ezt az egyetlen gyilkosságot kitartóan tagadta, és csak a közvetett bizonyítékok alapján valószínűsíthető, hogy Geraldine-nal is ő végzett. Az Evans-ügy miatti óriási társadalmi felháborodás hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Királyságban még 1965-ben gyakorlatilag eltörölték a halálbüntetést, bár bizonyos különleges esetekben – például hazaárulás – 1998-ig elviekben kiszabható volt. 

A rendező

Richard Fleischer (1916–2006) amerikai filmrendező széles műfaji skálán alkotott. Forgatott izgalmas thrillereket (Hajszál híján, 1952; Vakrémület, 1971), ifjúsági kalandfilmeket (Némó kapitány, 1954; Koldus és királyfi, 1976), „szandálos” szuperprodukciókat (Vikingek, 1958; Barabás, 1961), történelmi drámákat (Che!, 1969; Tora! Tora! Tora!, 1970), sci-fiket (Fantasztikus utazás, 1966; Zöld szója, 1973), vígjátékokat (Doktor Doolittle, 1967; Pénzmánia, 1987), akciófilmeket (Nagyvárosi légió, 1972; Mr. Majestyk, 1974) és fantasyket (Conan, a pusztító, 1984; Vörös Szonja, 1985), de filmográfiájában található romantikus-erotikus dráma (Mandingo, 1975), zenés film (A dzsesszénekes, 1980), sőt horror is (Amityville 3–D, 1983). Munkásságából kiemelt figyelmet érdemelnek a megtörtént bűnügyeket feldolgozó alkotások: a The Girl in the Red Velvet Swing (1955, a gyönyörű showgirl, Evelyn Nesbit fiatal hódolója nyilvánosan agyonlőtte a lány idős és gazdag pártfogóját), a Compulsion (1959, a „tökéletes bűntény”-t kitervelő két tizenéves egyetemista, Nathan Freudenthal Leopold, Jr. és Richard Albert Loeb nagy port kavart, többször megfilmesített bűnesete), A bostoni fojtogató (1968, egy hatvanas évekbeli brutális amerikai gyilkosságsorozat alapján) és a Rillington Place 10. (1971, a brit igazságszolgáltatás egyik leghírhedtebb bűnesete alapján).

A magyar nézők számára A bostoni fojtogató lehet a legismerősebb, mivel ezt annak idején a hazai mozik is játszották, több tévécsatorna is bemutatta, mellesleg a címszerepet a magyar származású Tony Curtis játszotta. 1962 és 1964 között Bostonban tizenhárom nő esett áldozatául egy brutális gyilkosnak, aki eleinte kifejezetten idős asszonyokat vett célba, de később fiatal lányokat is megerőszakolt és megölt. Volt néhány sikertelen próbálkozása is. Az egyik túlélő leírása vezette nyomra a rendőröket, akik végül a harmincas éveiben járó Albert DeSalvót gyanúsították meg a bűntények elkövetésével. A bíróság 1967-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a férfit, aki megszökött ugyan, de néhány nap múlva feladta magát. Ekkor már szigorított börtönben helyezték el, ahol 1973. november 25-én a betegszobában egy ismeretlen tettes halálra késelte. Fleischer filmje kész tényként kezelte, hogy DeSalvo a bűnös (noha ezzel kapcsolatban a bírósági ítélet ellenére is sok kétely fogalmazódott meg), aki tudathasadásos állapotban követte el a gyilkosságokat, ámbár az ügy során egyszer sem merült fel annak gyanúja, hogy DeSalvo személyiségzavarban szenvedne. A valóságtól való jelentős eltérések miatt több bírálat is érte az összességében jól fogadott filmet, és Fleischer talán ezek hatására döntött úgy, hogy következő hasonló alkotásában, a Rillington Place 10.-ben sokkal hűségesebben fog ragaszkodni a tényekhez. 

A tanácsadók és a helyszínek

A film alapjául Ludovic Kennedy 1961-ben publikált könyve, a Ten Rillington Place szolgált, sőt a szerzőt technikai tanácsadónak is felkérték. A tanácsokra már csak azért is szükség volt, mert a könyv és a film között eltelt egy évtized alatt, 1966-ban került sor Evans rehabilitálására, amint arról a film végi felirat tudósít bennünket. (A brit igazságszolgáltatás egyébként nyomatékosan figyelembe vette a Kennedy könyvében Evans ártatlansága mellett felsorakoztatott érveket!) Voltak más tanácsadók is, például Albert Pierrepoint nyugállományú hóhér, aki a kivégzési jelenethez adott szaktanácsokat. (Pierrepoint akasztotta fel az igazi Evanst, és később Christie-t is, korábban pedig a nürnbergi per számos halálraítéltje esetében teljesítette kötelességét.) A Rillington Place 10. volt az első brit film, amelyben egy akasztás is látható. Egy érvényben lévő törvény miatt azonban nem lehetett mindent részletesen bemutatni, ezért az álnéven közreműködő Pierrepoint kapta azt a feladatot, hogy ez a képsor a korlátozások ellenére is hitelesen és hátborzongatóan hasson. Annyira jól végezte a dolgát, hogy a jelenet forgatásán állítólag két kisegítő stábtag is rosszul lett. A hitelesség érdekében, amikor csak lehetett, az ügy hivatalos dokumentumaiból szó szerint átvették a párbeszédeket, amint erre a bevezető felirat is felhívja a néző figyelmét. Az alkotóknak évekig kellett küzdeniük azért, hogy elkészíthessék a filmet, mert a hatvanas években ez az ügy még túl érzékenyen érintette a brit közvéleményt. Olyannyira, hogy Christie kivégzése után egy évvel a Rillington Place-t átkeresztelték Ruston Close-ra, és bár 1970-ben állt még a 10-es számú ház, lakói nem adtak engedélyt a belső forgatásra. (Három család élt ott akkoriban.)

John Hurt úgy tudja, Fleischer nem ragaszkodott különösebben a 10-es számú házhoz, mert az épület egy zsákutca végében volt, viszont a bejáratát mindkét irányból filmezni szerette volna. Mindazonáltal a külső felvételeken többnyire az eredeti házat látjuk, a belsők egy részét azonban a 6-os számú házban forgatták, amely akkortájt üresen állt. Nem sokkal a forgatás befejezése után egyébként a városvezetés a felismerhetetlenségig átrendezte a környéket: lebontatták a házakat, és a munkák befejeztével, 1977-ben megszületett a Bartle Road és a St. Andrew's Square. A filmstáb dolgozott még Evans szülővárosában is, Merthyr Vale vasútállomásán. A filmesek egy domboldalon építették fel azt a teázót, ahová Evans ül be, miután feldúltan távozott nagynénjétől, mert az elmondta neki, milyen táviratot kapott Beryl apjától. A kamera itt kívülről, az utca felől közelít a figura tanácstalanságot és zaklatottságot kifejező arcára. A kocsmai jeleneteket Kelet-Londonban, a Burdett Road-i Victoria Hotelben vették fel. 1972-ben itt is nagyszabású területrendezés kezdődött, melynek részeként a kocsmát lebontották. A vége főcím szerint forgatási helyszín volt a londoni Lee International Studios és a Shepperton Studios is. John Hurt visszaemlékezései szerint a Lee International Studiosban rendezték be Evansék lakását a beköltözés állapotában, a konyhát viszont a Kensal Road Studiosban, amely közel volt a Rillington Place-hez. A Shepperton Studiosban forgatták a tárgyalótermi jelenetet. A helyiség látszólag tökéletes mása az Old Bailey (a londoni bíróság) korabeli tárgyalótermének, ám valójában csak feleakkora volt.

A színészek

John Christie-t Richard Attenborough alakította, aki akkor már két színészi Golden Globe-díjjal is büszkélkedhetett, az Oscart viszont rendezőként és producerként kapta meg a Gandhi (1982) című filmjéért. A Times 1970. május 18-i számában úgy nyilatkozott, hogy nem szerette játszani Christie-t, de a forgatókönyv elolvasása nélkül is elvállalta a szerepet, mert ez a történet az egyik leghatásosabb vádirat a halálbüntetés ellen. A felkészülés részeként mindent elolvasott Christie-ről és a perről, sőt beszélt azzal a rendőrrel is, aki annak idején letartóztatta a sorozatgyilkost. A szereppel kapcsolatos fenntartásai teljesen érthetőek, hiszen Christie egyáltalán nem megnyerő figura, ámbár képes volt arra, hogy rokonszenvet ébresszen az áldozataiban, sőt az Evans-ügy idején még a bíróság tagjaiban is. Karakterszínészként Attenborough mindig arra törekedett, hogy közös pontot találjon önmaga és az eljátszandó figura között, de ilyen közös pont ebben az esetben nem volt, ami komoly színészi kihívást jelentett számára. A beleélésben komoly segítséget jelentett az öltözék és a smink. Ez utóbbi elkészítése mindennap nagyjából három órát vett igénybe, hiszen a szinte teljesen kopasz Christie-nek csupán kétoldalt volt némi haja. Az átalakítási procedúra már hajnali ötkor elkezdődött. Attenborough alakítása nem csupán azért hátborzongató, mert hitelesen formálta meg Christie szélsőséges jellemét, hanem azért is, mert az „átlagos középkorú szomszéd férfi” típusát állítja elénk, akiről senki nem sejtené, hogy kéjgyilkos, és ettől igazán ijesztő és veszedelmes. A filmbeli Christie – talán figyelemelterelés céljából is – előszeretettel pepecsel a keze ügyébe kerülő tárgyakkal: egy teáscsészével, egy sótartóval vagy akár a szemüvegével, melyet olykor levesz, hogy megtörölgesse. Állítólag Attenborough egyszer még a felvételt is leállította, mert semmilyen kellék nem volt előtte, amellyel matathatott volna. Christie feleségét, Ethelt Pat Heywood alakította, aki viszonylag keveset filmezett, elsősorban színházban és a televízióban játszott. Franco Zeffirelli több filmjében is fontos mellékszerepeket játszott, így például ő volt a dajka a Rómeó és Júlia 1968-as filmváltozatában.

Timothy Evans szerepét John Hurt játszotta. A hatvanas évek elején kezdett filmezni, eleinte főleg a televízióban foglalkoztatták. Fred Zinnemann Egy ember az örökkévalóságnak (1966) című emlékezetes történelmi drámájában kapott először fontosabb szerepet: Richard Richet játszotta, a Morus Tamás elleni per egyik kulcsfiguráját. A rendező instrukcióit követve nem arra törekedett, hogy mindenáron ellenszenvessé tegye a figurát, hanem inkább apró fogásokkal érzékeltette Rich igazi jellemét. A Rillington Place 10. jeleneteinek felvételét mindig próbafolyamat előzte meg. Ennek során Hurt egyszer annyira közel jutott a szerepe által megkövetelt tényleges lelki összeomláshoz, hogy Fleischer leállította a próbát, mondván, hogy ezt a részt majd élesben akarja felvenni. Szakmai szempontból Hurt kedvenc jelenete az, amikor Evans és Beryl a kocsmában megállapodnak az abortuszról. A legnagyobb szakmai nehézséget az az epizód okozta, amikor Evansék szobájában a két férfi megbeszéli Beryl holttestének eltüntetését és az ezzel kapcsolatos teendőket. A jelenet felvétele ugyanis egy hétig tartott, mert a szűk térben Fleischer többször, különböző kameraállásokból is felvette a történéseket, és Hurtnek nem volt egyszerű minden esetben ugyanazokat a mélyről feltörő érzelmeket előhívnia magából.

Noha az igazi Evans sofőrként dolgozott, a filmben sosem látjuk őt vezetni. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Hurt akkor még nem rendelkezett jogosítvánnyal. (Csak negyvenéves korában tanult meg vezetni.) A Rillington Place 10.-ért jelölték először a brit filmszakma legrangosabb elismerésére, a BAFTA-díjra. Az azóta eltelt évtizedek alatt olyan klasszikussá nemesedett filmekben bizonyította tehetségét, mint például az Éjféli expressz (1978), A nyolcadik utas a Halál (1979), Az elefántember (1980), az 1984 (1984) vagy az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (2008). Filmbeli feleségét, Berylt, Judy Geeson formálta meg, aki a hatvanas évek elején kamasz lányként kezdte a pályáját különféle tévésorozatokban, és később is rendszeresen elfogadott televíziós felkéréseket. Már tizennyolc évesen főszerepet kapott, mégpedig a Tanár úrnak szeretettel (1967) című játékfilmben, amely annak idején Magyarországon is hatalmas sikert aratott. Mozifilmjei közül hozzánk is eljutott a Rettegés az éjszakában (1972), a Scotland Yard vendége (1975) és A sas leszállt (1976). Néhány évig Kristoffer Tabori volt a férje, aki azonban neve ellenére se magyar származású, csupán tiszteletből vette fel magyar mostohaapja (Tábori György alias George Tabori) családnevét. A többi színész Magyarországon nem különösebben ismert. Említsük azért meg, hogy Jennings felügyelőt Bernard Lee alakította – 1962 és 1979 között M-et játszotta a James Bond-sorozatban –, de a jeleneteit végül kivágták. 

Bakik

Bármennyire fényeztem is Fleischert fentebb a hitelesség érdekében végzett erőfeszítéseiért, a Rillington Place 10. mégsem mentes a kisebb-nagyobb bakiktól és tárgyi pontatlanságoktól, melyek egy része dramaturgiai okokkal magyarázható. Nézzük, mi mindenre bukkantak a lelkes bakivadászok!

* Amikor az Evans család beköltözik a címbéli házba, már megvan a kislányuk, holott a valóságban a gyerek fél évvel a beköltözés után született meg. A filmbéli felirat szerint 1949-et írunk, ám erre valójában 1948-ban került sor.

* Amikor Muriel Eady este eljön a Rillington Place 10.-be, Christie rendőr egyenruhában fogadja, noha mint megtudjuk, akkor már régóta otthagyta a rendőrséget. Ezt Eadynek is tudnia kellett, hiszen megismerkedésükkor szóba kerül, hogy mindketten a rendőrségen dolgoztak, de Christie kilépett onnan. Amikor Christie megöli az asszonyt, egy olyan gázmaszkot szorít az arcára, amelyet a háztartási gáz vezetékéhez csatlakoztatott. Muriel vergődni kezd. Ekkor arcáról lejjebb csúszik a maszk, és észrevehetően szabaddá válik az orra, vagyis a valóságban ekkor levegőhöz jutott volna. Ez a film legfeltűnőbb és legbosszantóbb bakija, mert csökkenti az amúgy remekül felépített és eljátszott jelenet hatásfokát.

* Amikor a kocsmában Evans és a felesége megállapodnak az abortuszról, a férfi épp egy teli pohár sört iszik. A következő snittnél a pohár szinte üres, majd az utána következőnél megint tele van, noha a jelenet folytonos, és Evans közben nem kért új pohár sört.

* Amikor Christie az altatás technikáját magyarázza Berylnek, azt mondja, hogy a földgáz szén-monoxidot tartalmaz, sőt megmondja annak képletét is: CO2. Ez valójában a szén-dioxid képlete, mert a szén-monoxidé ez lenne: CO. Sokakkal együtt azonban magam is úgy gondolom, hogy ez nem tényleges baki, itt csupán a figura próbálja bizonyítani a szakértelmét olyasmiben, amihez valójában nem ért.

* Amikor a rendőrség Evans első vallomása alapján megvizsgálja a szennyvízcsatornát, és leemeli annak tetejét, a fedél helye beállításonként változik. Először úgy látjuk, hogy az út közepén helyezkedik el, szemben a 10-es számú házzal (ez felelt meg a valóságnak), de egy másik beállításból viszont a házhoz közelebb és a bejárathoz képest az utcában lejjebb helyezkedik el, és nem azzal szemben.

* A rendőrök Beryl holttestének felfedezése előtt, keresés közben, semmilyen megjegyzést nem tettek a mosókonyhában terjengő szagra, holott több hetes hulláról volt szó, és az ügy eredeti jegyzőkönyveiben rögzítették is, hogy a helyiségbe belépő igazi rendőrök azonnal felfigyeltek a kellemetlen szagra.

* Amikor a rendőr őrizetbe veszi Christie-t, hogy bevigye a putney-i rendőrőrsre, a képmezőben látható Putney híd helyzete alapján beazonosítható, hogy valójában az ellenkező irányban indul el vele.

* Christie-t 1953. március 31-én, vagyis kora tavasszal tartóztatta le egy rendőr a Temze partján. A jelenetben látható fák azonban teljes lombozatukban pompáznak, ami csak a késő tavasztól kora őszig tartó időszakban fordulhat elő.

Rillington Place 10. (10 Rillington Place, 1971) – angol bűnügyi dráma. Ludovic Kennedy Ten Rillington Place című könyvéből a forgatókönyvet írta: Clive Exton. Operatőr: Denys N. Coop. Zene: John Dankworth. Díszlet: Andrew Campbell. Jelmez: Tiny Nicholls. Vágó: Ernest Walter. Rendezte: Richard Fleischer. Főszereplők: Richard Attenborough (John Christie), John Hurt (Timothy Evans), Judy Geeson (Beryl Evans), Pat Heywood (Ethel Christie), Isobel Black (Alice), Miss Riley (Geraldine, Evansék csecsemője), Phyllis MacMahon (Muriel Eady), Ray Barron (Willis), Douglas Blackwell (Jones).