AZ EZÜST-TÓ KINCSE

„Kit rejteget a bozót? Gyáva szívű habozót!

Túljárok csepp eszeden – a fejedet leszedem!”

Karl May vadnyugati témájú regényei közül Az Ezüst-tó kincse volt az első, amelyet megfilmesítettek. (A korábbi May-adaptációk a szerzőnek a Közel-Keleten játszódó könyvei alapján készültek.) Megszületése a nyugatnémet Rialto film társtulajdonosának, Horst Wendlandtnak köszönhető, aki nagy sikereket ért el Edgar Wallace bűnügyi regényeinek filmre vitelével, és úgy gondolta, a May-könyvek megfilmesítése is jelentős anyagi és erkölcsi haszonnal kecsegtető vállalkozás lenne. Azért Az Ezüst-tó kincsét választotta elsőnek, mert ez a szerző talán legnépszerűbb vadnyugati könyve. A vállalkozásba bevonta a Constantin Filmet, illetve francia és jugoszláv partnereket. A forgatás javarészt Horvátországban zajlott, a festői szépségű Plitvicei-tavaknál. A rendezést a szórakoztató filmek megbízható mestere, az osztrák Harald Reinl vállalta. Old Shatterhandet az amerikai Lex Barker, Winnetou-t a francia Pierre Brice játszotta: alakításukkal mindketten hatalmas népszerűségre tettek szert a közönség körében, így természetesen a következő May-adaptációkban is ők keltették életre ezeket a figurákat. Az elvetemült Colonelt a cseh származású Herbert Lom formálta meg, a fiatal hősöket pedig a későbbi német szupersztár, Götz George és a rendező akkori felesége, Karin Dor alakította. Az Ezüst-tó kincse 3,5 millió nyugatnémet márkából készült, és csak az NSZK-ban 6,4 millió márka bevételt termelt. Később többször is felújították, a hetvenes évek közepétől pedig televíziós repertoárdarab lett.

A szerző

Minden idők egyik legolvasottabb német szerzője, Karl May (vagy ahogy egy időben a hazai könyvkiadásban elterjedt: May Károly) 1842. február 25-én született Ernstthalban. Hivatalos neve: Carl Friedrich May. Szülei szegény takácsok voltak, tizennégy gyermekük közül kilencen néhány hónapos korukban meghaltak. Egyes biográfusok szerint a kis Karl vakon született, és csak ötéves korában gyógyult meg a szeme Carl Friedrich Haase (1788–1865) lipcsei szülésznek és gyermekgyógyásznak köszönhetően. Mindazonáltal a May gyerekkori vakságáról szóló infók nem teljesen bizonyítottak, mivel az író saját feljegyzésein kívül más hiteles forrásban nem olvashatunk erről. Amennyiben ez mégis így volt, valószínűleg az A-vitamin hiánya okozta a problémát. Iskolai évei alatt Karl zenei oktatásban is részesült. Tanárnak készült, erre irányuló képzése 1856-ban kezdődött a szászországi Waldenburg iskolájában, ahonnan három év múlva lopás vádjával kizárták. Sikeresen fellebbezett, de csak Plauenben folytathatta tanulmányait. Nem sokkal az érettségi után további kisebb bűnügyekbe keveredett. Aligha valószínű, hogy mindegyikben ártatlan lett volna, mivel többször is rövidebb börtönbüntetésre ítélték. 1865 és 1869 között Zwickau börtönében ült, ahol a könyvtárban kapott munkát. Itt rengeteg ideje volt arra, hogy olvasson. Állítólag már ekkor elhatározta, hogy maga is megpróbálkozik az írással. Ennek ellenére szabadulása után folytatta bűnöző életmódját. 1870 és 1874 között a szászországi Waldheim börtönének rabja volt. Itt találkozott Johannes Kochta katolikus hitoktatóval, akinek sikerült jó útra térítenie őt.

May 1874 májusában szabadult. Visszatért szülei ernstthali otthonába, és az írásnak szentelte magát. Ugyanazon év novemberében jelent meg első elbeszélése, a Die Rose von Ernstthal. Ezt követően a drezdai Heinrich Gotthold Münchmeyer Kiadónál kapott állást mint szerkesztő. Hivatalos munkája mellett sem hagyott fel az írással, ekkoriban jelentek meg például első útleírásai Geographische Predigten címmel. 1876-ban átment a szintén drezdai Bruno Radelli Kiadóhoz, két év múlva pedig a szabadúszást választotta. 1880-ban feleségül vette Emma Pollmert. Mivel komoly anyagi nehézségei támadtak, 1882-ben visszatért Münchmeyerhez. Ekkor kezdett dolgozni első öt regényén, melyek először különféle folyóiratokban láttak napvilágot, s csak később jelentek meg könyv alakban is. Az öt könyv egyike Az Ezüst-tó kincse volt. Közben több tucat írást publikált különféle álneveken, mint például Capitan Ramon Diaz de la Escosura, D. Jam, Emma Pollmer (első felesége neve), Ernst von Linden, Hobble-Frank, Karl Hohenthal, M. Gisela, P. van der Löwen, Prinz Muhamel Lautréamont és Richard Plöhn (egyik barátja neve). 1888 októberében Kötzschenbrodába költözött, 1891-ben pedig az oberlößnitzi Villa Agnesbe. Ugyanazon évben adták ki könyv alakban A Medveölő fia című történetét, amely négy évvel korábban folytatásos újságregényként már szép sikert aratott. Ezt újabb kiadványok követték, melyek megteremtették May anyagi biztonságát, és meghozták olvasói bizalmát. Egyre többen írtak neki levelet, nem egyszer azonosítva őt valamelyik regényhősével, hiszen általában egyes szám első személyben írta a műveit. (Az Ezüst-tó kincse épp nem ilyen könyve.) May felolvasókörutakat tett Németországban és Ausztriában, illetve olyan autogramkártyákat is nyomtattatott, melyek őt ábrázolták valamelyik népszerű szereplőjének öltözve. 1895 decemberében Alt-Radebeulba költözött, abba az épületbe, melyet Villa Shatterhandnek nevezett el.

1899-ben May az inasával, Sejd Hassannal több hónapra külföldre utazott: előbb Egyiptomba, majd Szumátrára. 1900-ban csatlakozott hozzájuk barátja, Richard Plöhn és annak felesége, Klara. Ugyanazon év júliusában tértek haza, Radebeul városába. A hónapokig tartó utazás érzelmi válságba sodorta a triót: valószínűleg akkoriban kezdett kibontakozni az író szerelme Klara Plöhn iránt. Németországban közben éles bírálatok érték Mayt, hogy Old Shatterhand legendáját önreklámozásra használja fel, de szóvá tettek bizonyos kalózkiadásokat is, illetve azt, hogy a szerző jogosulatlanul használja a doktori fokozatot. A díszdoktori címet May végül 1902-ben kapta meg a chicagói Német–Amerikai Egyetemtől Az ezüst oroszlán birodalmában című könyvéért. A következő évben elvált a feleségétől, és nőül vette Klara Plöhnt. A házaspár 1908-ban hat hetet töltött Észak-Amerikában. Jártak Albanyban és Buffalóban (mindkettő New York állam területén található), felkeresték a Niagara-vízesést, és meglátogatták a massachusettsi Lawrence-ben élő barátaikat. Ezek az utazási élmények inspirálták a szerzőt a Winnetou negyedik részének megírására. Hazatérése után összetett allegorikus műveken kezdett dolgozni, melyek témái a békevágy és az emberiség útja a gonoszságtól a jóságig. 1912. március 22-én egy bécsi rendezvényen találkozott Bertha von Suttnerrel, az első női Nobel-békedíjassal. Bő egy héttel később, 1912. március 30-án Karl May meghalt. Halotti bizonyítványa nem tartalmazza a halál okát, de valószínűsíthető a szívmegállás, az akut bronchitis (hörghurut) és az asztma is. 2014 májusában tudósok vizsgálták meg az író maradványait, melyekben nagy mennyiségben találtak ólmot és más nehézfémeket. Elképzelhető, hogy az általuk okozott mérgezés lehetett a halál oka, de nem lehet kizárni egy korábban fel nem ismert tüdőrákot sem, May ugyanis sokat dohányzott. Az írót Radebeul keleti részén temették el, síremlékét az athéni Niké-templom ihlette. 

A regény

Az Ezüst-tó kincse először folytatásos újságregényként jelent meg 1890–91-ben a Der gute Kamerad című heti magazinban, amely a kamasz fiúk számára készült. Az 1887. január 8-án startolt lap gyors népszerűségre tett szert a srácok körében, mivel elsőként közölte az akkoriban divatos ifjúsági szerzők egy-egy új művét. Már a legelső szám is egy May-folytatásossal indult, A Medveölő fiával. Az Ezüst-tó kincse – amely könyv alakban három évvel később, 1894-ben jutott el az olvasókhoz – a szerző talán legnépszerűbb kalandregénye. A történet természetesen a Jó és a Rossz közötti harcra épül, ugyanakkor nem nélkülözi a humort sem, melyet főleg a vicces külsejű Droll néni (aki valójában férfi), Bicegő Frank, Nyakigláb és Lord Castlepool képvisel. Droll néni külsejét a szerző így írja le: „Nem is lehetett mosolygás nélkül nézni pufók arcát, kövér, esetlen alakját és bámulatos ruháját. Kalapja, mely messziről női főkötőnek látszott, öt bőrdarabból állt. A középső olyan volt, mint egy lábos; ebből egy szemellenző nyúlt ki előre, míg a hátsó bőrlebeny tarkójára és nyakára borult; a két oldalsó bőrdarab meg fülvédőül szolgált. Ruhája bő köpeny volt, olyan szabású, mint egy hosszú pongyola. Derekán bőröv fogta össze. Két ujját elöl összevarrta, és zsebnek használta. Isten tudja, mi minden fért el ebben a két óriási zsebben. A ruhán elöl két hasadék volt, Droll néni azokon dugta ki a karját. A ruha színét nem lehetett megállapítani. Folt hátán folt sorakozott rajta a legnagyobb tarkaságban. Mindig ebben a maskarában járt, évek hosszú sora óta nem látták más ruhában. Persze, puskája is volt, s pongyolája bevarrt végű ujjaiban alighanem néhány jó pisztolyt és kést is rejtegetett.”

Bicegő Frankből éppúgy nem hiányzik az önirónia, mint Droll néniből, ráadásul egy kis ravaszságért sem kell a szomszédba mennie. Amikor Nagyfarkas, az utahok törzsfőnöke a leggyorsabb harcosát, Szökkenő Szarvast állítja Bicegő Frank ellenfeléül egy sorsdöntő futóversenyben, emberünk ügyes csellel eléri, hogy nyilvánvaló hátránya ellenére ő legyen a győztes. Nyakigláb legfőbb jellemzője, hogy szeret rímekben beszélni, ugyanakkor persze mindent tud, amit egy vadnyugati férfinak tudnia kell, helyén az esze és a szíve. Lord Castlepool Skóciából érkezett a vadnyugatra: kalandokat keresve járta be a fél világot, és történetünk idején az amerikai prérit vette célba. Bár egy tősgyökeres vadnyugati ember számára a lord – külső megjelenését tekintve – egy igazi csodabogár, ám a fegyvert jól forgatja, és később is bizonyítja talpraesettségét. Számos vadnyugati filmet láttunk már, melyben szerepel egy-egy oda nem illő, kissé kelekótya figura: alighanem May regényhőse, Lord Castlepool lehetett a modelljük. (Reinl filmje a lord személyiségének inkább csak a humoros oldalát hangsúlyozza, de nem csupán ebben tér el a könyvtől.) A regény tartalmaz néhány erőszakos motívumot is: például egy párduc leharapja a szelídítője fejét, Nagymedve, a tonkava főnök levágja a kornel (a regényben így hívják, de a filmben szabályosan, Colonelnek ejtik a nevét) fülkagylóit, egyeseket pedig megskalpolnak. May legtöbb könyvétől eltérően ebben a pozitív hősök is ölnek embert. Az Ezüst-tó kincse Szinnai Tivadar fordításában, Csergezán Pál illusztrációival vált ismertté Magyarországon: az első kiadás 1964-ben jelent meg. A szöveg később Ossik János fordításában is eljutott az olvasókhoz, de az új kiadások általában a Szinnai-féle fordítást használják. A regényt bő negyedszázaddal Harald Reinl után a keletnémetek is megfilmesítették: az NDK létezésének szinte az utolsó heteiben készült el Günter Rätz rendezésében a Die Spur führt zum Silbersee (A nyomok az Ezüst-tóhoz vezetnek, 1989) című egész estés animációs film, amely hűségesebben követte az eredeti történetet, mint az 1962-es nyugatnémet film.

A rendező

Harald Reinl osztrák filmrendező, forgatókönyvíró és vágó 1908. július 8-án született Bad Ischlben, amely akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Jogásznak tanult. 1938-ban doktorált, utána egy ügyvédi irodában kapott munkát. Filmkarrierje már az 1930-as években elkezdődött, mégpedig az akkoriban divatos, úgynevezett „hegyi filmek”-kel. A műfaj úttörője, Arnold Fanck (1889–1974) megtudta, hogy Reinl remekül síel (tagja volt a nemzeti sícsapatnak is), és több filmjébe is meghívta statisztálni. A német filmművészet nagy tehetségű, ellentmondásos személyisége, Leni Riefenstahl (1902–2003) pályája kezdetén szintén a „hegyi filmek”-ben volt érdekelt. Leni asszisztensként maga mellé vette Haraldot, akivel együtt írta A mélység birodalma (Tiefland, 1954) című filmjének a forgatókönyvét. A forgatás 1940-ben kezdődött, de a második világháború miatt évekig elhúzódott. A cselekmény a századelőn játszódik a Pireneusokban. Riefenstahl nem tudott mindvégig az eredeti helyszínen igazi spanyolokkal forgatni, ezért a Salzburghoz közeli cigánytáborból választott „spanyolos” kinézetű statisztákat. Évekkel később elhangzott az a vád, hogy rosszul bánt velük, és semmit nem tett a megmentésükért, noha állítólag tudta, hogy a forgatás után szereplői az auschwitzi haláltáborba kerülnek. Emiatt 2002-ben az akkor már százéves (!) Riefenstahlt egy roma szervezet fajgyűlölet vádjával beperelte. A bíróság végül felmentette a művésznőt egyrészt annak magas életkora miatt, másrészt azért, mert az üggyel kapcsolatos korábbi vitatott kijelentéseit nem ismételte meg, és a háború óta eltelt évtizedekben többször is nyilvánosan elítélte a nácik bűntetteit. A filmet csak 1954-ben mutatták be. Megítélése mindmáig szélsőséges, de azt Riefenstahl is elismerte, hogy súlyos – bár kényszer szülte – tévedés volt saját magára osztani a főszerepet, mert észrevehetően túl öreg volt hozzá. Reinl 1949-ben rendezte első saját játékfilmjét, a Hegyi kristály című romantikus drámát, amely Adalbert Stifter regényéből készült. Ezt követően évekig ún. Heimat-filmeket (többnyire vidéken játszódó, idillikus, „népies”, látszólag realista igényű, ám gyakran igencsak hamis, mesterkélt hazafias alkotásokat) forgatott.

Az ötvenes évek második felében Reinl érdeklődése egyre inkább a háborús témák felé fordult. Az Amíg élsz (1955) című filmje a spanyol polgárháború idején játszódik, a Monte Cassino zöld ördögei (1958) a második világháború egyik legjelentősebb csatáját idézi fel, több ponton eltérve a valóságtól, akárcsak az U 47 – Prien parancsnok (1958), amely az egyik leghíresebb német tengeralattjáró történetét meséli el. Számos bírálat érte ezeket az amúgy nem sikertelen filmeket, hogy miközben Reinl a német katonaerényeket dicsőíti, burkoltan rehabilitálni próbálja a náci hadsereget is. Az ötvenes évek végétől a direktor újabb műfajokkal kezdett kísérletezni. Felváltva készített bűnügyi filmeket és kalandos indiántörténeteket: az előbbiekhez általában Edgar Wallace és Jerry Cotton írásai, az utóbbiakhoz Karl May regényei jelentették a kiindulópontot. Az első Wallace-adaptációt, A maszkos békát 1959-ben mutatták be. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, de a vállalkozás kereskedelmi szempontból elég rizikós volt, ugyanis a második világháború után egyetlen német bűnügyi film sem aratott sikert. A biztonság kedvéért négy problémás jelenetet inkább kivágtak az elkészült opuszból, hogy minél kedvezőbb korhatár-besorolást kapjon. Hogy ezért-e, vagy másért, de tény, hogy A maszkos béka az NSZK-ban bombasikernek bizonyult, több mint hárommillióan látták. A gyártó cég, a Rialto Film 1972-ig bezárólag nem kevesebb, mint harminckét Wallace-adaptációt hozott tető alá, de ezeket egyrészt nem mind Reinl rendezte, másrészt színvonaluk és sikerük is hullámzó volt.

1961-ben Reinl beszállt egy másik sikerszériába is, a Norbert Jacques történetei alapján forgatott Dr. Mabuse-sorozatba, melynek leghíresebb darabjait Fritz Lang rendezte. S ha már Fritz Lang került szóba: Reinl is megfilmesítette a leghíresebb germán mítoszt, a Nibelungokat, s az általa készített kétrészes szuperprodukció a hatvanas évek legdrágább (nyugat)német filmje volt. A Karl May regényeiből forgatott filmjei közül Az Ezüst-tó kincse volt a legelső. Kiugró kasszasikert ért el vele, és a későbbi Winnetou-filmeket is jól fogadták a nézők. Reinl gyerekkorában lelkes olvasója volt May történeteinek, és régi álma teljesült azzal, hogy néhányat megfilmesíthetett közülük. Persze kedvelte James Fenimore Cooper indiánregényeit is, a leghíresebből, Az utolsó mohikánból 1965-ben filmet is készített. A hatvanas évek volt egyébként karrierjének legsikeresebb évtizede: évente több filmet is forgatott, és szinte mindegyikkel komoly kereskedelmi sikert ért el. A hetvenes években dokumentumfilmeket rendezett néhány Erich von Däniken-könyv alapján. Ezek közül A jövő emlékei (1970) a magyar mozikba is eljutott, sőt 1971-ben Oscar-díjra is jelölték. Hogy kellő komolyságot adjon a vitatható (és vitatott!) témának, ezt a művét dr. Harald Reinl néven jegyezte. Láthattuk Jack London-adaptációját, A fekete farkasok üvöltését (1972) is. Bár halálig aktívan dolgozott, a hetvenes-nyolcvanas években már nem az aktuális divatokra fogékony mesteremberként, hanem inkább „a papa mozijá”-nak nagy öregjeként emlegették.

Harald Reinl háromszor nősült. 1946-ban Corinna Frankot vezette az oltár elé, négy év múlva azonban elváltak. 1954-ben megismerkedett az akkor tizenhat esztendős Karin Dorral, és még abban az évben összeházasodtak. „Nagyon vicces volt az első randink. Meghívott egy rajnai sétahajózásra, és már akkor házassági ajánlatot tett, amikor még magázódtunk. Utána ugyan pertut ittunk, de még akkor sem csókoltuk meg egymást. Az egész helyzet egyszerre volt nagyon különös és nagyon izgalmas” – emlékezett vissza évekkel később Karin a kapcsolatuk kezdetére. 1955-ben megszületett egyetlen gyermekük, Andreas. Reinl a házasságuk ideje alatt szinte minden filmjében főszerepet bízott szépséges nejére, aki a hatvanas években nemzetközi sztárrá nőtte ki magát: játszott például egy James Bond-filmben (Csak kétszer élsz, 1967), sőt maga Hitchcock is szerződtette (Topáz, 1969). A házaspár tizennégy esztendeig élt együtt, a válást 1968-ban mondták ki. A direktor harmadik felesége a cseh származású Daniela Delis volt, akinek viszont nem jött be a színészi pálya. E miatti bánatát alkoholba fojtotta, sőt egyes források szerint kábítószer-problémái is voltak. A házaspár a Kanári-szigetek legnagyobb szigetén, Tenerifén élt. 1986. október 9-én összevitatkoztak valamin, és a komoly alkoholos befolyásoltság alatt álló asszony egy késsel megszúrta a férjét. Nem hívott segítséget hozzá, hanem lefeküdt aludni. Csak másnap értesítette a rendőrséget. A hivatalos jelentés szerint Reinl feltehetően megpróbált eljutni a telefonhoz, hogy segítséget kérjen, de alighanem elvesztette az eszméletét, és elvérzett. A halottkém megállapította, hogy ha a rendező gyors orvosi segítséget kap, valószínűleg túlélte volna a támadást. Harald Reinl hetvennyolc évet élt. Tervezett új filmje, az Attila, a gyilkos farkas előkészületi munkálatai végleg félbeszakadtak.

A főszereplők

Old Shatterhandet az amerikai Lex Barker (1919–1973) játszotta. Filmkarrierje 1945-ben kezdődött, eleinte csupán parányi szerepekkel. Johnny Weissmüller mellett Barker számít Tarzan leghíresebb megszemélyesítőjének. 1949-ben forgatta első Tarzan-filmjét, melyet még négy követett: az utolsó 1953-ban került a mozikba. Annyira azonosították őt ezzel a szereppel, hogy egyre nehezebben kapott újabb felkéréseket. Emiatt Európába települt át, hogy ott folytassa karrierjét. Neve jól csengett az öreg kontinensen, s mivel folyékonyan beszélt olaszul, spanyolul, franciául és németül, több ország filmeseinek ajánlataiból válogathatott. Legigényesebb felkérését Federico Fellinitől kapta: Az édes életben (1960) Lex játszotta a dús keblű Anita Ekberg vőlegényét. Nyugat-Németországban különösen népszerűvé vált, Harald Reinl más filmjeiben is láthattuk. Néha-néha hazatért az Egyesült Államokba látogatóba. 1973 tavaszán egy New York-i utcán sétálva szívrohamot kapott, és meghalt. Ötször nősült, harmadik felesége a híres-hírhedt filmsztár, Lana Turner volt. Lana lánya, Cheryl Crane egy 1988-as könyvben azzal vádolta néhai mostohaapját, hogy többször megerőszakolta őt, először akkor, amikor Cheryl tízéves volt. Csak tizenhárom éves korában merte bevallani anyjának, hogy Barker mit tett vele éveken át. Az asszony állítólag pisztollyal a kezében kergette el a férjét, akitől rövidesen elvált. A francia Pierre Brice (1929–2015) szintén sokat köszönhetett Harald Reinlnek, hiszen az ő filmjei által vált sztárrá. Winnetou figurája annyira összenőtt vele, hogy a németországi Karl May Fesztiválokon éveken át élőben is eljátszotta. Mindazonáltal megkísérelte bővíteni színészi repertoárját, próbálkozásai viszont nem hozták meg a remélt eredményt. A Karl May-filmek hatalmas népszerűségét meglovagolva – Lex Barkerhez hasonlóan – lemezfelvételek is készültek vele.

Fred Engel szerepét Götz George (1938–2016) kapta. Színészfamília sarja volt: édesapja, a tragikus sorsú Heinrich George a náci korszak sztárjának számított, anyja, Bertha Drews karakterszínésznőként szerzett nevet magának. Götz gyerekszínészként kezdte, 1950-ben lépett először színpadra. Három évvel később forgatta első mozifilmjét, amelyben a vele egyidős Romy Schneider volt az egyik partnere. Egy 1959-ben bemutatott romantikus zenés film, a Jacqueline emelte a német filmipar sztárjai közé. 1962-ben, Az Ezüst-tó kincse bemutatásának évében megkapta a legnépszerűbb filmszínésznek járó Bambi-díjat. Részben Magyarországon készült a Vakáció Piroskával (1965) című filmje, melyben rámenős menyasszonyát Tordai Teri alakította. A hetvenes években Götz több népszerű nyugatnémet krimisorozatban is játszott. A Tetthelyben általa megformált felügyelő, Horst Schimanski annyira megtetszett a nézőknek, hogy attól fogva ő lett a széria központi figurája, majd külön sorozatot is kapott. 2013-ig játszotta a lezser, vagány, faragatlan, de nem szívtelen detektívet – akit néhány mozifilmben is megszemélyesített –, és igyekezett minél jobban árnyalni a karaktert. Állítólag azt javasolta a széria producereinek, hogy Schimanskiról amolyan záró meglepetésként derüljön ki, hogy valójában meleg, de ezt az ötletét figyelmen kívül hagyták.

Mozifilmes szerepei közül kiemelkedik a Robert Merle-regény alapján forgatott Mesterségem a halál (1977), amely az auschwitzi lágerparancsnok, Rudolf Höss életén alapul, és a H – A hannoveri gyilkos (1995), amelyben a hírhedt német sorozatgyilkost, Fritz Haarmannt alakította – ragyogóan. Gyors lefolyású betegségben halt meg. Karin Dor (eredeti neve: Kätherose Derr) – mint arról fentebb szó volt – tizenhat éves korában ment feleségül Harald Reinlhez, és elsősorban az ő filmjeinek köszönhetően vált nemzetközi sztárra. Dekoratív szépsége érzékiséggel és rejtélyességgel párosult, ami többféle szerepkörre is alkalmassá tette. Egyes vélemények szerint azonban nem volt kiemelkedően tehetséges, ezért inkább a divatos produkciókban számoltak vele, az összetettebb szerepformálást igénylő művészfilmekben nem nagyon foglalkoztatták. Állítólag pszichológiai problémái is gátolták abban, hogy tartósan megmaradjon a nemzetközi sztárvilágban. Csillaga a hetvenes évek végén lehanyatlott, attól kezdve ritkábban hívták forgatni, és akkor is inkább televíziós produkciókban kapott kisebb feladatokat. A német közönség rendszeresen láthatja őt színházi szerepekben, melyek széles műfaji skálát ölelnek fel.

A Colonelt megformáló Herbert Lom (1917–2012) Prágában született, eredeti neve: Herbert Karel Angelo Kuchačevich ze Schluderpacheru. (Ugye, senki nem csodálkozik azon, hogy Herbert nem a hivatalos nevén csinált karriert?) Filmszínészi pályafutása még hazájában elkezdődött 1937-ben. Közvetlenül a második világháború kitörése után menekült az Egyesült Királyságba, ahol előbb a BBC-nél dolgozott, majd 1942-ben újra a felvevőgép elé állhatott. Több mint hat évtizedes karrierje első szakaszában gyakran játszott bűnözőket és rossz fiúkat (mint például Az Ezüst-tó kincsében), de később gyakran felkérték detektívszerepekre is. (Rablóból lesz a legjobb pandúr – még a filmvásznon is?) Napóleon szerepét A fiatal Mr. Pitt (1942) című angol és a Háború és béke (1956) című amerikai filmben is eljátszotta. A magyar közönség főleg a Betörő az albérlőm 1955-ös eredetijéből ismerheti, illetve a Peter Sellers-féle A rózsaszín párduc-sorozatból, melyben Charles Dreyfus főfelügyelőt alakította. Harald Reinl több filmjéhez is szerződtette, sőt dolgozott Radványi Géza irányításával is (Tamás bátya kunyhója, 1965). Érdekesség, hogy Agatha Christie híres krimije, a Tíz kicsi néger 1974-es és 1989-es változatában egyaránt szerepelt, de eltérő figurákat személyesített meg. Álmában érte a halál kilencvenöt esztendős korában.

Az amazon természetű Mrs. Butler alakítója, Marianne Hoppe (Marianne Stefanie Paula Henni Gertrud Hoppe, 1909–2002) a náci Németország egyik legismertebb és legjobban fizetett színésznője volt. Férje ugyanis nem volt más, mint a nácik ünnepelt sztárja, Gustaf Gründgens, akiről Klaus Mann híres regénye, a Mephisto címszereplőjét mintázta. (Állítólag a könyv egyik nőfigurájának modellje Marianne Hoppe volt.) 1936-ban kötött házasságuk egy évtized múlva ért véget: „Szerettem őt, de sose volt életem szerelme” – nyilatkozta évek múlva az asszony a volt férjéről. Marianne Hoppe egyike volt azon keveseknek, akiknek karrierjét tulajdonképpen a nácizmus bukása sem törte derékba, bár a háború után már nem kapott olyan nagy szerepeket a filmvásznon, mint korábban, színpadi színésznőként viszont nagy megbecsülés övezte. Ő is játszott egyébként egy Tíz kicsi néger-filmben, az 1965-ös adaptációban, melyet a legjobbnak tartanak. Kilencvenhárom éves korában hunyt el, természetes okokból. A Lord Castlepoolt megformáló Eddi Arent (1925–2013) és a Sam Hawkenst megszemélyesítő Ralf Wolter (*1926) – Barkerhez és Brice-hez hasonlóan – a későbbi Karl May-filmekben is szerepeltek. Az NSZK-ban sokat foglalkoztatott karakterszínészek voltak, filmjeik többsége azonban nem jutott el Magyarországra. Nemzetközi viszonylatban nem számított különösebben ismert színésznek a horvát Mirko Boman (1926–2013) sem, aki Nyakiglábot alakítja, bár a figurát a magyar szinkronban is az angol nevén (Gunstick Uncle) szólítják.

A forgatás

Az Ezüst-tó kincse megfilmesítését Horst Wendlandt (1922–2002) producer kezdeményezte, aki előbb meggyőzte üzlettársát, Preben Philipsent, a Rialto Film tulajdonosát, majd Waldfried Barthelt, a Constantin Film fejét, hogy a May-regények még mindig igen népszerűek, így megfilmesítésük nagy haszonnal kecsegtető vállalkozás lenne. (A Constantin Filmet 1950-ben még Philipsen alapította Barthellel, és a céget apja után nevezte el. A kedves papa, Constantin Philipsen személyében viszont a Rialto Film alapítóját tisztelhetjük: a cég Dániában alakult 1897-ben. Preben Philipsen 1955-ben otthagyta a Constantin Filmet, és visszatért a Rialtóhoz, amely addigra már Skandinávia után az NSZK-ra is kiterjesztette működését. Wendlandt a hatvanas évek elejétől volt a Rialto társtulajdonosa.) Miután kezdett körvonalazódni a projekt, és eldőlt, hogy a forgatás jelentős része Jugoszláviában (egész pontosan: Horvátországban) zajlik majd, koprodukciós partnerként beszállt a zágrábi székhelyű Jadran Film és az anyagi háttér biztosítása érdekében a francia Société Nouvelle de Cinématographie is. Azért választottak jugoszláv partnert, mert déli szomszédunk gazdag tapasztalatokkal rendelkezett a nagyszabású nyugati filmprodukciók gyártása terén. Wendlandt eredetileg Alfred Vohrert szemelte ki rendezőnek, Barthel viszont úgy vélte, ide inkább Harald Reinl szakértelme szükségeltetik, mert nagyobb szakmai tapasztalatokkal rendelkezett, mint Vohrer, több sikeres film állt a háta mögött.

Harald G. Petersson (Harald Hans-Heinrich Gustaf Petersson-Giertz, 1904–1974) forgatókönyvíró Wendlandt embere volt, aki az Edgar Wallace-regények bravúros adaptálásával növelte korábbi szakmai tekintélyét, és rövidesen May könyveinek specialistájaként is emlegették. Igaz, sokan bírálták, hogy esetenként túl szabadon kezeli az alapműveket, túl bátran nyúl hozzájuk, ám Petersson mindig a filmszerűséget tartotta szem előtt. Az Ezüst-tó kincse esetében is helyenként jelentősen eltért az eredeti könyvtől. Kihagyott több mellékszereplőt is, például Old Firehand, Bicegő Frank és Droll néni figuráját, akiknek a regényben megvan a maguk helye, de a film bő másfél órás játékidejébe felesleges lett volna belezsúfolni őket. Ellen és Fred a könyvben még gyerekek, a filmben viszont fiatalok, akik között szemmel láthatóan gyengéd szálak szövődnek. Old Shatterhand külsejét az alkotók modernizálni akarták, ezért Lex Barkert sosem látjuk kalapban (ámbár ott van a nyergében), és szakállától is megválik az egyik jelenetben. (Szerintem nem is állt jól neki.) Petersson a cselekmény fordulatait illetően is több változtatást eszközölt: a regényben például Nagyfarkas egyértelműen negatív figura, aki kapzsisága áldozata lesz, a filmben azonban elszívja a békepipát sápadt arcú hőseinkkel. Fred pedig, mivel a filmben felnőtt férfiként látjuk, természetesen aktív részese lett a történetnek.

Old Shatterhand szerepére Wendlandt kezdettől fogva az amerikai Lex Barkert akarta, aki 120 ezer nyugatnémet márka gázsit kapott. Német szinkronhangja Horst Niendorf volt, aki korábbi filmjeiben is szinkronizálta őt, ám a későbbi Karl May-filmekben Niendorfot Gert Günther Hoffmannra cserélték. Winnetou megformálására Wendlandt számos jelöltet meghallgatott. A legesélyesebbnek a szintén amerikai Guy Williams (1924–1989) tűnt, aki egy televíziós sorozatban Zorrót játszotta, és a hatvanas évek elején épp az NSZK-ban forgatott. Wendlandt előszerződést kötött vele, melyet felbontott, miután az 1962-es nyugat-berlini filmfesztiválon találkozott Pierre Brice-szel. A francia színész a spanyolok versenyfilmjében, a Los atracadores című bűnügyi drámában játszott. Sok férfi – jelen sorok íróját is beleértve – örült volna annak, hogy hasonlít Alain Delonra, de Brice karrierjének kibontakozását épp ez a hasonlóság gátolta. Mindazonáltal nem kapott két kézzel Wendlandt ajánlata után. Nem ismerte sem Karl May könyveit, sem Winnetou-t, akit el kellett volna játszania, ezért csak jugoszláv ügynöke, Olga Horstig rábeszélésére vállalta a szerepet. Mivel azonban nem számított különösebben ismert művésznek, ezért az ő szerződése csak 42 ezer nyugatnémet márkáról szólt. Brice eleinte attól tartott, hogy a készülő film az amerikai westernek mintáját követi, melyek szerinte nem megfelelően ábrázolták az indiánokat. Gondjai voltak a lovaglással is, de ebben segítségére sietett Lex Barker, akivel egyébként jól kijött, sőt tartós barátság alakult ki köztük, akárcsak az általuk megformált szereplők között. Pierre másik komoly szakmai problémáját a szöveg jelentette. Illetve egész pontosan az, hogy alig volt neki. Próbálta rávenni a direktort, hogy írasson számára több szöveget, ám az nem engedett a kérésnek. Reinl úgy gondolta, hogy a figurához a szűkszavúság illik, ami nemes viselkedésével párosulva méltóságteljessé teszi őt. Brice óriási sikert aratott Winnetou-ként – akit csak a hatvanas években még tíz mozifilmben játszott el –, és évekig a nyugatnémet közönség egyik legnagyobb kedvencének számított. A Colonelt megformáló Herbert Lomot – Barkerhez hasonlóan – szintén sztárként kezelték, ami a fizetésén is meglátszott: 78 ezer márkát vághatott zsebre, s mivel folyékonyan beszélt németül, saját magát szinkronizálta.

A jelmezeket Irms Pauli (Irmgard Pauli, 1926–1988) tervezte. Old Shatterhand és Winnetou esetében olyan öltözékekre volt szükség, melyek illettek a figurához, a korhoz és a helyszínhez, ugyanakkor a néző tekintetét is magukra vonták. Winnetou egyedi megjelenését öltözékének gyöngysoros díszítése biztosította, míg Old Shatterhand bőrzekéjének a rojtozás a legfeltűnőbb eleme. (Winnetou öltözékén is vannak rojtok, de az egyéb díszítőelemek miatt nem azok a legfeltűnőbbek rajta.) A zekét összefogó díszes öv Barker személyes gyűjteményéből származott. Pauli a Bőrharisnya (1957) címszereplőjének öltözködését tekintette mintának, hiszen azt a figurát szintén Barker játszotta. Az Ezüst-tó kincse zenéjét Martin Böttcher (*1927) szerezte, aki Michael Thomas és Renardo művésznéven is komponált. Talán mondani sem kéne, hogy őt is Horst Wendlandt hozta a produkcióba, Böttcher szerezte ugyanis a Rialto égisze alatt készült Edgar Wallace-filmek zenéjét is. A Karl May-filmekhez írt zenéjével az 1960-as évek legsikeresebb és legjobban fizetett német filmzeneszerzőjévé lépett elő. Az Ezüst-tó kincséhez komponált Old Shatterhand-Melodie több mint százezer példányban fogyott el kislemezen, és tizenhét hétig vezette a német slágerlistát. Már ezzel a két adattal is rekordot állított fel a német könnyűzene történetében, de rekorder volt abban is, hogy egy kizárólag instrumentális zenei felvétel, amely ráadásul filmzene, korábban nem ért el ilyen kiugró sikert az NSZK-ban. Számos együttes tűzte műsorára a szerzeményt, mint például az NDR (a Norddeutscher Rundfunk, az Északnémet Rádió) szimfonikus zenekara. Később természetesen vokális változatok is megjelentek, az egyiket maga Pierre Brice énekelte.

A forgatás 1962. augusztus 6-án kezdődött, de a médiát erről csak augusztus 17-én értesítették. A horvátországi forgatási helyszínek közül a Plitvicei-tavaknál dolgozott a legtöbbet a stáb. Ez Európa egyik legszebb természeti látványossága, 1979-ben az UNESCO is felvette a világörökségi listára. Az ún. alsó tavakhoz tartozó Kaluđerovac-tó volt a filmbeli Ezüst-tó, egy ottani nem túl nagy természetes barlang pedig a kincses barlang. A hely szűkössége miatt azonban a barlang belsejében játszódó jeleneteket stúdióban vették fel. A felső tavak részét képező Galovac-tónál található az a vízesés, ahol Colorado banditái fel akarják akasztani Fredet. Plitvička Jezera falu lakói alakították a filmbeli indiánokat. A statiszták összesen háromezren voltak, a forgatáson pedig a stáb nem kevesebb, mint kétezer-ötszáz lóval dolgozott. A Butler-farmot a Rijekához közeli Grobnik mezején (Grobničko polje) építették fel. (Egyes források Grobnik-völgyként emlékeznek meg a helyszínről.) A Paklenica Nemzeti Park területén építették fel Tulsa városát, továbbá a banditák fészkét, El Dorót, és itt vették fel a Szellemkanyonban játszódó jeleneteket is. A forgatás 1962. október 1-jén ért véget. Ezután vette kezdetét a vágás, amely november 2-án fejeződött be. A szinkronizálás november 14-étől 20-áig tartott. Ezt követték a zenei felvételek, melyek a Studio Hamburgban zajlottak november 21. és 23. között. A forgatás összköltsége három és félmillió nyugatnémet márkát tett ki.

A bemutató

Az Ezüst-tó kincse mozipremierjét egy fotókkal gazdagon illusztrált reklámkiadvány harangozta be, melyet a Bild + Funk tévémagazin jelentetett meg. Az első nyilvános vetítést 1962. december 12-én tartották a stuttgarti Universumban. A hivatalos mozipremier két nappal később volt Münchenben, a Mathäser filmpalotában. A közönség nagy tetszéssel fogadta a filmet, és a sikersorozat az egész országban folytatódott. Egy év alatt több mint hárommillió néző látta Az Ezüst-tó kincsét, amely ennek a rekordnak köszönhetően elsőként kapta meg a Goldene Leinwand (Arany mozivászon) díjat 1964-ben. (1972-ben másfél évre hosszabbították meg a díj elnyeréséhez szükséges hárommilliós nézőszám elérésének időintervallumát.) Mindazonáltal a mérsékelten erőszakos jelenetek miatt a film megtekintését az illetékes szerv tizenkét éves korhatárhoz kötötte. A Constantin Film később úgy döntött, hogy inkább feláldozza a problémás jeleneteket, de alacsonyabb korhatár-besorolással próbálkozik, hogy még több gyerek láthassa a filmet. Miután végrehajtották a rövidítéseket – kimaradt például az a jelenet, melyben a banditák előbb megkorbácsolják, majd megölik egymást –, Az Ezüst-tó kincsét újra elbírálta a német cenzúrabizottság, és megtekintésének korhatárát hat évre mérsékelte. Ez a változat került vissza a nyugatnémet mozik műsorára 1964 húsvétján.

1971-ben ismét mozikba küldték a filmet, melyet 1974. március 23-án főműsoridőben sugárzott először az állami televízió, a ZDF. Kelet-Németországban több mint húsz évet kellett várni Az Ezüst-tó kincsére: 1983-ban mutatta be az ottani televízió, méghozzá oly nagy sikerrel, hogy a következő évben a keletnémet filmszínházak is műsorukra tűzték. A magyar közönség valamelyest jobban járt: nálunk 1973. június 21-én kezdték játszani a filmet, egy korabeli műsorújság szerint szinkronizált változatban. Az ISzDb (Internetes Szinkron Adatbázis) viszont nem tud a moziverzió szinkronjáról, ezért az 1977-es tévébemutató szinkronját adja meg első magyar változatnak. A Mirax által 2007-ben megjelentetett DVD-n egy újabb szinkron hallható. Ez sajnos nemcsak gyengébb színvonalú, mint a három évtizeddel korábbi, de durva hibát is tartalmaz: Engel nevét az angol „Angel”-nek megfelelően ejtik, noha a figurát a könyvben is Engelnek hívják, és May azt írja róla, hogy német bevándorló volt, vagyis a nevét úgy kéne ejteni, ahogyan írjuk. (Az 1977-es szinkronban még nem volt gond a kiejtéssel.)

Vádak és jogviták

Horst Wendlandt az ötvenes évek második felében Artur Brauner cégénél, a CCC-Filmgesellschaftnál dolgozott. A hatvanas évek elején átment a legnagyobb konkurenshez, a Rialto Filmhez, ahol társtulajdonosi pozícióba került. Miután hatalmas sikereket ért el a Karl May-filmekkel, Brauner megvádolta azzal, hogy valójában tőle lopta az ötletet, mert a CCC-Filmgesellschaft már az ötvenes években tervezgette az író regényeinek megfilmesítését. Brauner mind a mai napig kitart ezen állítása mellett. Wendlandt 1952-ben született fia, Mathias azonban cáfolja ezeket a vádakat. Szerinte ő volt az, aki még kisfiúként felhívta apja figyelmét May könyveire, miután elolvasott néhányat közülük. Braunert nem győzte meg ez a magyarázat, és sokan máig hitelt adnak az általa hangoztatott ötletplágiumnak. A May- és a Wallace-filmek utóéletéhez tartozik az is, hogy Harald Reinl fia, Andreas az új évezredben kártérítési igénnyel lépett fel, mert nem kapott részesedést apja filmjeinek VHS- és DVD-kiadásaiból. A forgalmazó arra hivatkozott, hogy a jogokat a rendező annak idején közös megegyezéssel átengedte. A bíróság Andreas Reinl javára döntött azzal az indoklással, hogy amikor Harald Reinl megállapodott a jogokról, a VHS- és a DVD-piac még nem létezett, így az nem lehetett a megegyezés tárgya. Kártérítést ítélt meg az örökösnek, valamint részesedést a további eladásokból. A filmszakma felzúdulással fogadta az ítéletet, mert az illetékesek hasonló perek tucatjaitól tartanak, míg a közönség egy része attól fél, hogy az annak idején nem átfogóan rendezett szerzői jogok miatt számos filmklasszikus eltűnhet a legális piacról. (Reinl halála idején az NSZK-ban már javában virágzott a VHS-piac, így erre vonatkozó igénnyel szerintem maga a rendező is felléphetett volna, amennyiben az egykori megállapodást nem érezte kielégítőnek.)

Az Ezüst-tó kincse (Der Schatz im Silbersee, 1962) – nyugatnémet–jugoszláv–francia kalandfilm. Karl May azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Harald G. Petersson. Operatőr: Ernst W. Kalinke. Díszlet: Dusan Jericevic. Jelmez: Irms Pauli. Vágó: Hermann Haller. Zene: Martin Böttcher. Rendezte: Harald Reinl. Főszereplők: Lex Barker (Old Shatterhand), Pierre Brice (Winnetou), Götz George (Fred Engel), Herbert Lom (Colonel), Karin Dor (Ellen Patterson), Eddi Arent (Lord Castlepool), Marianne Hoppe (Mrs. Butler), Ralf Wolter (Sam Hawkens), Jan Sid (Patterson), Mirko Boman (Gunstick Uncle), Jozo Kovačević (Nagyfarkas).