MAGAS SZŐKE FÉRFI FELEMÁS CIPŐBEN

Az 1972-ben bemutatott Magas szőke férfi felemás cipőben a hetvenes évek egyik legsikeresebb és legemlékezetesebb francia vígjátéka. Alapötlete a rendezőtől, Yves Robert-től származik, aki egyszer találkozott a kémtörténetek szakértőjének számító Gilles Perrault újságíróval. Beszélgetésük közben született meg Robert fejében az a gondolat, hogy filmet kellene forgatni egy átlagemberről, aki tudtán kívül titkosszolgálati játszmákba keveredik. Tulajdonképpen Perrault híres regénye, a fiktív titkosszolgálati jelentésekből álló Az 51-es dosszié vidám változatát akarta elkészíteni. A Gaumont producere, Alain Poiré nyitott volt erre az ötletre. Az elsőnek kiszemelt forgatókönyvíróval sajnos nem sikerült összehangolódni, így került képbe egy feltörekvő tehetség, Francis Veber. A ma már legendásnak mondható szereposztás is eredetileg egészen más lett volna, a rendező azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a főszerepet Pierre Richard játssza, cserébe engedett a producer kívánságának, aki mindenképpen Mireille Darcot akarta Christine szerepére. A Vladimir Cosma által komponált főcímzene egyike a legismertebb francia filmzenéknek. A Magas szőke férfi felemás cipőben egész Európában nagy sikert aratott, sőt a rangos nyugat-berlini filmfesztiválon még díjat is nyert. Folytatását 1974-ben mutatták be. Az amerikai remake Tom Hanks főszereplésével 1985-ben készült el, de nyomába se érhetett az eredetinek.

A cselekmény

Bernard Milan, a francia titkosszolgálat helyettes vezetője főnöke, Louis Toulouse ezredes helyére pályázik. Toulouse úgy dönt, fondorlatos csapdát állít törtető beosztottjának, aki egy heroincsempészési ügy kapcsán kínos helyzetbe hozta őt a nyilvánosság előtt. Parancsot ad egyik emberének, Perrache-nak, hogy másnap fél tízre menjen ki az Orly repülőtérre, mert ekkor érkezik meg az a mesterkém, aki majd le fogja leplezni Milant. Toulouse természetesen tudja, hogy a szoba tele van rejtett mikrofonokkal, és Milan minden szót hall. Perrache négyszemközt persze megkapja a tényleges útmutatást is: válasszon ki bárkit az érkező repülőgép utasai közül, és tegyen úgy, mintha kapcsolatot venne fel vele, hogy Milan ráharapjon a csalira. A terv tökéletesnek látszik. Perrache választása egy felemás cipőben érkező, szórakozott alakra, François Perrin hegedűművészre esik. Milan azonnal beindítja a gépezetet, hogy mindent megtudjon a magát hegedűművésznek álcázó mesterkémről, és a cél érdekében beveti szépséges ügynöknőjét, Christine-t is. Perrinnek fogalma sincs arról, hogy titkosszolgálati belharcok középpontjába került, kétbalkezes viselkedésével azonban akaratlanul is megerősíti azt a látszatot, hogy személyében Milannak egy különlegesen agyafúrt szuperkémmel van dolga…

A forgatókönyvíró

Francis Veber francia forgatókönyvíró, filmrendező, producer és drámaíró 1937-ben született a Párizs elővárosának számító Neuilly-sur-Seine-ben. Édesapja Pierre-Gilles Veber (1896–1968) forgatókönyvíró, édesanyja az örmény származású Catherine Agadjanian írónő. Francis közepes tanuló volt, szülei mégis erősen szorgalmazták a továbbtanulását, hogy valami tisztességes megélhetése legyen. Az ősök úgy gondolták, gyermekükből sebész lesz, vagy mérnök, de a fiatalember egy idő után megunta az engedelmességet, és abbahagyta a tanulást. Katonai szolgálatának letöltése után az RTL Rádió újságírója lett. Három év múlva egy létszámleépítés alkalmával elbocsátották. Ekkor a televíziónál kapott munkát mint író. A megélhetéshez ez elegendő volt, a szakmai fejlődésre azonban nem sok lehetőséget nyújtott, ezért Veber kipróbálta magát a színház világában is. Megírta a L'Enlèvement (Az emberrabló) című darabot, melyet a repülőgépgyáros Marcel Dassault feleségének 1964-es, kissé parodisztikus színezetű elrablása ihletett. A mű ugyan színpadra került, ám annyira rosszul indult, hogy Veber komolyan elgondolkodott azon, hogy mégiscsak a mérnöki pályát választja. Amikor sokak meglepetésére Jean-Jacques Gautier, a tekintélyes kritikus kedvező recenziót írt a darabról, hirtelen megnőtt az érdeklődés az előadás iránt. Olyannyira, hogy a L'Enlèvement nemcsak a színházi szezon egyik sikere lett, de 1969-ben a filmváltozata is elkészült. Az opusz az Appelez-moi Mathilde (Hívj fel, Mathilde!) címet kapta, Pierre Mondy rendezte, a főszerepeket Jacqueline Maillan és Michel Serrault játszotta. A darabbal ellentétben a film kereskedelmi kudarcnak bizonyult, s emiatt Veber következő forgatókönyve az asztalfiókban maradt, helyette egy új színdarabba fogott.

A Le Contrat (A szerződés) egy bérgyilkosról szól, akit egy ügyefogyott bajkeverő megzavar feladata teljesítésében. A darab szerény sikert aratott, mégsem emiatt vették le a műsorról, hanem azért, mert a két főszereplő, Jean Le Poulain és Raymond Gérôme, egyáltalán nem jött ki egymással. Veber ekkor elhatározta, hogy írásainak főhőse a francia átlagpolgár lesz, aki képtelen, ám többnyire mulatságos helyzetekbe keveredik. Ez a típus hol François Pignon, hol François Perrin néven bukkan fel a műveiben. A szerző egyébként önmaga miatt szívesen használta a Francis keresztnevet, felesége miatt pedig a François-t, de írásaiban visszatérő név a Christine, a Letellier, a Lucas, a Campana, a Milan és a Toulouse is. Azért használ olykor földrajzi neveket (a Magas szőke férfi esetében például: Milan, Toulouse, Perrache), hogy elkerülje a valós személyekkel való véletlen hasonlóságot. A hetvenes években indult be Veber fényes karrierje. Richard Caronnal közös szinopszisa, a La Couverture (Az álca) felkeltette Georges Lautner rendező érdeklődését. Az ötletből közben Caron – Veber hozzájárulásával – egy könyvet írt TTX 75 en famille címmel. Lautner felkérte Vebert, hogy az eredeti szinopszis és a regény felhasználásával írjon neki egy forgatókönyvet. Ennek alapján forgatta le a rendező a Volt egyszer egy zsaru (1972) című filmjét Michel Constantine és Mireille Darc főszereplésével. A történet főhőse, Campana felügyelő egy fontos küldetés sikere érdekében nős férfinak kénytelen kiadni magát, akinek egy fia is van. Az egyszerre mulatságos és izgalmas film egész Európában sikert aratott, beleértve Magyarországot is. A legnagyobb francia filmgyártó cég, a Gaumont ettől kezdve rendszeresen igényt tartott Francis Veber forgatókönyveire, és ez az együttműködés méltán népszerű filmek sorát eredményezte. Ezek egy része könnyed vígjáték, a többi hamisítatlan bűnügyi film, melyek közül a legjobbak Magyarországra is eljutottak. Lautner mellett a szórakoztatás olyan nagyágyúi filmesítették meg Veber szkriptjeit, mint Édouard Molinaro, Yves Robert, Pierre Granier-Deferre, Henri Verneuil, Jean-Jacques Annaud és Gérard Oury.

A jelen blogbejegyzés tárgyát képező Magas szőke férfi felemás cipőben oly nagy sikert aratott, hogy két évvel később elkészült a folytatása is, A magas szőke férfi visszatér (1974). A Lino Ventura és Jacques Brel nevével fémjelzett A bajkeverő (1973) a fentebb már említett Le Contrat alapján készült. 1973-ban Veber besegített az aktuális Belmondo-komédia, A káprázatos forgatókönyvébe, nevét viszont nem tüntették fel a stáblistán. Mindazonáltal két évvel később egy másik Belmondo-opusz, a Félelem a város felett (1975) forgatókönyvéhez is igénybe vették a segítséget. A szkriptet saját történetéből maga a rendező, Henri Verneuil írta, de a dialógusok megírásához Veber és Jean Laborde szakértelmére volt szükség. Az izgalmas krimi egész Európában nagy sikert aratott, és előkelő helyet foglalt el az éves bevételi listákon. Laborde egyik regényén alapul az Agyő, haver! (1975) című bűnügyi film, melynek forgatókönyvét Veber önállóan írta. A cselekmény Rouenben játszódik, ahol a választási időszakban eldurvul a két legesélyesebb jelölt kampánya. Pierre Granier-Deferre alkotása a bűnözés és a hatalom összefonódásának örökzöld témájára épül, a főszerepeket Lino Ventura, Patrick Dewaere és Victor Lanoux játszotta. A Mindent megmutatunk (1976) című Lautner-filmben ismét Pierre Richard mókás ügyetlenkedéseit láthattuk, aki ezúttal mint fényképész teremtett maga körül kínos, de vicces helyzeteket. Az esztendő másik Richard-filmjének Veber nemcsak a forgatókönyvírója, hanem a rendezője is volt: A játékszer (1976) kétbalkezes újságírója kényszerből válik egy elkényeztetett gengsztercsemete élő játékává. Veber is részt vett minden idők egyik legmulatságosabb vígjátéka, a francia–olasz Őrült nők ketrece (1978) és folytatása, a Kémek a lokálban (1980) forgatókönyvének megírásában. A két főszereplőt – a címbéli extravagáns Saint-Tropez-i mulató tulajdonosát és élettársát, a transzvesztita sztárt – Ugo Tognazzi és Michel Serrault alakította nagy tehetséggel, jó ízléssel, szellemesen és mértéktartóan. A Csatár a pácban (1979) egy francia kisváros, Trincamp focicsapatának csere-középcsatáráról (Patrick Dewaere) szól, aki sztárrá szeretne válni, ám egy szerencsétlen baleset okozójaként egész addigi élete összeomlik. De vajon nem így járt-e jobban? 

A nyolcvanas években készültek olyan klasszikusok, mint a Pierre Richard és Gérard Depardieu kettősére épülő Balfácán (1981), a Balekok (1983) és a Négybalkezes (1986): ezeknek Veber nemcsak forgatókönyvírója, hanem rendezője is volt. Közben Hollywood számára is dolgozni kezdett. Első amerikai filmje, a Ryan O’Neal és John Hurt főszereplésével forgatott Partnerek (1982), akár a hírhedt botránykő, a Portyán (1980) paródiájaként is felfogható. Mindkettőben melegek sérelmére elkövetett bűnügyek történnek, melyeket a rendőrség úgy kíván felderíteni, hogy emberük beépül a homoszexuálisok közé. A Partnerek esetében ketten is akcióba lépnek, ám az egyik nyomozó valójában nem szerepet játszik, hanem igazi önmagát adja, mert valóban meleg. Hollywoodban egyébként Veber főleg saját nagy sikerű filmjeinek remake-jeiben működött közre, de sem Tom Hanks (Magas barna férfi felemás cipőben), sem Martin Short (Három szökevény) nem volt annyira vicces, mint az eredeti filmekben Pierre Richard, és Nick Nolte is csak külsőleg emlékeztetett Depardieu-re. A remake-özönben kivételt jelent az Apám, a hős (1994), melynek éppúgy Depardieu volt a főszereplője, mint a három évvel korábbi francia eredetinek (Hanta-palinta, 1991). Veber sikersorozata az elmúlt negyed században sem szakadt meg, bár a magamfajta régi rajongók számára A jaguár (1996), A dilisek vacsorája (1998), az Addig jár a korsó a kútra… (2001), a Pofa be! (2003) vagy a Topmodell a barátnőm (2006) már nem jelentett annyira fergeteges élményt, mint a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikusai. Említsük meg azt is, hogy harmincöt évvel A bajkeverő után, 2008-ban maga Veber is megfilmesítette ezt a művét: Ventura és Brel örökébe Richard Berry és Patrick Timsit lépett. 2013-ban mutatták be Veber új színdarabját Cher trésor (Drága kincsem) címmel, amely Gérard Jugnot főszereplésével oly nagy sikert aratott, hogy az előadást országos turnéra vitték. 

A rendező

Yves Robert francia színész és rendező 1920. június 19-én született a Maine-et-Loire megyei Saumurban. Már kamasz fiúként munkába kellett állnia: betűszedőként dolgozott egyes források szerint tizenhárom, mások szerint tizenöt éves korától. Közben komolyan érdeklődött a színjátszás iránt. Pantomimet tanult, és parányi szerepekben színpadra is léphetett különféle párizsi társulatoknál, igaz, gázsi nélkül. 1948-ban feleségül vette Rosy Varte színésznőt, akitől két gyermeke született: Anne és Jean-Denis. Az ötvenes évek közepén elvált tőle egy másik színésznő, Danièle Delorme kedvéért, akivel közös filmvállalatot alapított. A szakítás meglehetősen viharos körülmények között ment végbe, de miután Varte is újra megtalálta a boldogságot, békét kötöttek, és a két házaspár – Delorme szerint – úgy élt, mint egy nagy, boldog család. Robert 1949-ben kezdett filmezni: Guillot szerepét alakította René Lucot Les dieux du dimanche című drámájában. Egészen 1999-ig viszonylag folyamatosan filmezett, főleg karakterszerepeket játszott széles műfaji skálán. Mint filmrendező, elsősorban a komédiák álltak közel hozzá. Legelső filmjét 1954-ben rendezte: a Les hommes ne pensent qu'à ça egyik fontos szerepét Louis de Funès játszotta. De Funès volt a főszereplője következő alkotásának, a Magyarországon is nagyon népszerű Horgász a pácban (1958) című vígjátéknak. Yves Robert a Gombháború (1961) című filmjéért Jean Vigo-díjat kapott. A történet főszereplői két falu kamasz gyerekei, akik állandó harcban állnak egymással. Jaj, annak, aki az ellenség kezére kerül, mert bőven kap pofonokat, sőt még a gombjaitól is megfosztják! A gombok azonban nemcsak drágák, hanem viselőjük anyagi helyzetéről is tanúskodnak, úgyhogy a pórul jártak otthon is számíthatnak megtorlásra…

Yves Robert általában két-három évente rendezett egy-egy filmet. Magyarországon leginkább a hetvenes években készült munkái ismertek. A Marcello Mastroianni, Jean Rochefort, Françoise Fabian és Carla Gravina főszereplésével forgatott Üdv a művésznek! (1973) a színjátszás kisembereiről szól, akik a nagy álmot kergetik a szakmájukban, miközben magánéletük ezernyi gondjával is meg kell küzdeniük. A Sokat akar a szarka (1976, főszereplők: Jean Rochefort, Anny Duperey, Claude Brasseur és Victor Lanoux) főhőse, Etienne boldog házasságban él, amely azonban veszélybe kerül, amikor feltűnik a színen egy gyönyörű modell. Etienne mindent megtesz, hogy újra lássa és meghódítsa őt, és úgy tűnik, a dolog nem reménytelen. Érdekesség, hogy ebből a filmből készült Gene Wilder főszereplésével A piros ruhás nő (1984) című remake, amely elsősorban arról nevezetes, hogy eredetileg ehhez íródott Stevie Wonder örökzöld világslágere, az I Just Called to Say I Love You. Robert filmográfiájából feltétlenül említést érdemel még két kései alkotás is, a jeles kolléga, Marcel Pagnol gyerekkorát felidéző regények adaptációja, az Apám dicsősége és az Anyám kastélya (mindkettő 1990-ből). A kritikusok lelkesen fogadták mindkettőt, a Filmvilág kritikusa, Koltai Ágnes például így írt róluk: „Ez a történetfüzér egy letűnt békekor nosztalgikus mása. Olyan világé, amelyben az elnéző türelem, az önzetlen szeretet és a magától értetődő bizalom melengette a kapcsolatokat, olyan világé, amelyben a tisztes élet volt a legfőbb érték, olyan világé, amelyben sógorok és sógornők valami különös bájjal még magázták egymást, s amelyben egy vidéki tanító fárosz, a tudás letéteményese lehetett.” Yves Robert 1994-ben rendezte utolsó filmjét (Montparnasse-Pondichéry), és öt évvel később, egy tévéfilmben állt utoljára a kamerák elé. 2002. május 10-én, nyolcvanegy éves korában halt meg agyvérzés következtében. 

A főszereplők

Pierre Richard 1934. augusztus 16-án született a franciaországi Valenciennes-ben. Hivatalos neve: Pierre-Richard Maurice Charles Léopold Defays. Nagyapja, Léopold Defays egy nagy acélvállalat, az Escaut-et-Meuse igazgatója volt. Édesanyjának Pierre Richard-Willm (1895–1983) volt a kedvenc színésze, ezért az ő művésznevét (Pierre Richard) adta a fiának. A szülők elváltak gyermekük hároméves korában. Pierre Valenciennes-ben járt iskolába, az Henri-Wallon líceumba. Gyakran ment moziba, és amikor megnézte a népszerű amerikai komikus, Danny Kaye főszereplésével az Anyámasszony katonája (1944) című filmet, elhatározta, hogy ő is színész lesz. A család nem lelkesedett ezért az ötletért, és ragaszkodott ahhoz, hogy valami rendes hivatása legyen. Engedelmeskedve az óhajnak, fizikoterapeutává képezte magát, de nem mondott le a színjátszással kapcsolatos álmairól se. Eleinte párizsi kabarékban jutott fellépési lehetőségekhez Victor Lanoux-val együtt: közösen írt humoreszkjeiket adták elő. 1958-ban kezdett filmezni. Egy évtizeden át főleg rövidfilmekben és tévés produkciókban kapott kicsinyke szerepeket. 1968-ban figyeltek fel rá Yves Robert Boldog Alexandre című filmjében, melynek főszerepeit Philippe Noiret és Marlène Jobert játszotta. 1970-ben már saját magát rendezte A szórakozott című filmben. Nemzetközi hírnevét a Magas szőke férfi felemás cipőben (1972) és két évvel későbbi folytatása, A magas szőke férfi visszatér (1974) alapozta meg. Ironikus, hogy eleinte annyira nem bízott a sikerben, hogy barátainak állítólag azt mondogatta, ez lesz az utolsó filmje, filmszínészként véget ér a karrierje. Szerencsére tévedett.

A hetvenes évek terméséből a magyar mozikban is sikert aratott a Balszerencsés Alfréd (1972), az Ahová lépek, ott fű nem terem (1974) és a Félénk vagyok, de hódítani akarok (1978). Az 1980-as években Richard társult a nálánál tizenhat évvel fiatalabb (!) Gérard Depardieu-vel: három közös filmjük – a Balfácán (1981), a Balekok (1983) és a Négybalkezes (1986) – a francia filmvígjáték nagy klasszikusai közé tartozik. További filmeket is készítettek volna együtt, ám az ötletgyáros Francis Veber hollywoodi munkái miatt kiszállt a baráti szövetségből. Bár Richard még az új évezredben is aktív, régi nagy sikereit már nem tudta megismételni. Színészi tehetségét megpróbálta más műfajokban is bizonyítani, de ezek a filmjei kevesebb nézőt vonzottak, mint a korábbiak. 2006-ban életművéért tiszteletbeli César-díjat kapott. Barátjához, Depardieu-höz hasonlóan kedvenc hobbija a borászat. Évente több tízezer palack bort termel, ezekből külföldre is exportál. Háromszor nősült, mindegyik feleségétől elvált. Házasságaiból két fia született, Olivier és Christoph Defays azonban nem színészek lettek, hanem zenészek. Magyarországon kevésbé közismert tény, hogy Pierre Richard énekel is (1981 és 2012 között kilenc albuma jelent meg!), sőt könyveket is ír. 2015-ben kiadott önéletrajzához Gérard Depardieu írt előszót. A kötet címe (Je sais rien mais je dirai tout) egy általa rendezett 1973-as film címéből származik, amely Magyarországon Kétbalkezes jóakaró címmel ismert.

Mireille Darc modell és színésznő 1938. május 15-én született Toulonban. Eredeti neve: Mireille Aigroz. Egy 1960-as Belmondo-filmben, a Szórakozásokban játszott először. Ettől kezdve folyamatosan foglalkoztatták, és már korai filmjeiben olyan sztárok partnere lehetett, mint például Brigitte Bardot és Louis de Funès. Mireille sztárolásában oroszlánrészt vállalt Georges Lautner rendező, akivel többször is dolgozott. Egyik közös filmjük, a Galia (1966) címszerepe hozta meg az igazi áttörést Darc számára. Ettől kezdve már nemcsak dekorációként gondoltak rá a rendezők, hanem komoly színésznőként is számoltak vele. Jean-Luc Godard például rábízta híres filmje, a Week-end (1967) női főszerepét. Darc kapcsán sem maradhat említetlenül Lautner jól sikerült krimije, a Volt egyszer egy zsaru (1971), amelyben filmbeli fiával együtt került életveszélybe. Feltűnt a Nem zörög a haraszt... (1973) című társadalombíráló bűnügyi drámában is, melyet André Cayatte rendezett. A hatvanas évek végén ismerkedett meg a világhírű filmsztárral, Alain Delonnal, akinek másfél évtizeden át volt hűséges társa. Több közös filmet is készítettek, elsősorban Lautner rendezésében. A leghíresebb ezek közül a Jégkeblek (1974) című lélektani thriller, melyben Mireille egy skizofrén nőt alakított. Együttélésük évei alatt a színésznő lelkiismeretesen intézte Delon üzleti ügyeit. Egyik üzleti utazása során, 1983-ban súlyos autóbalesetet szenvedett. Élettársa nem éppen lovagias módon ekkorra időzítette szakításuk bejelentését, ami magát Mireille-t feltehetően nem érte teljesen váratlanul, hiszen Alain sosem volt a hűség szobra. Az autóbalesetet rövidesen egy komoly szívműtét követte, emiatt Darc hosszabb időre visszavonult a pályáról. Barátsága Delonnal minden viszontagság ellenére megmaradt. Az elmúlt években filmen és színpadon megint játszottak együtt, és 2011-ben együtt jelentek meg szeretett kolléganőjük, Annie Girardot temetésén is.

Bernard Blier (1916–1989) Buenos Airesben született, ahol apja, Julius Blier éppen kiküldetésben volt a Pasteur Intézet kutatójaként. 1937-ben kezdett filmezni. Egyike volt a francia filmművészet legsokoldalúbb és legtöbbet foglalkoztatott karakterszínészeinek, akit a magyar közönség is számtalan filmben láthatott. Alkati adottságai miatt gyakran játszott felszarvazott férjeket. Másik gyakori szerepköre a gazfickó volt, főleg a nem túl eszes típus. Az ötvenes évek végétől egyre gyakrabban hívták olasz filmekbe is. Kétszer nősült, első feleségétől született egy fia, Bertrand Blier, aki filmrendezőként szerzett nevet magának: apa és fia többször is dolgoztak együtt. Bernard Blier halála előtt huszonnégy nappal kapta meg életműve elismeréseként a César-díjat. Rákban hunyt el. Jean Rochefort 1930. április 29-én született Párizsban. Teljes neve: Jean Raoul Robert Rochefort. Tizenkilenc éves korában indult színészi pályája, és huszonhat éves korában kezdett filmezni. Úgy drámákban, mint vígjátékokban sokszínű alakítások fűződnek a nevéhez. A Cartouche (1962) című Belmondo-film forgatása közben alakult ki szenvedélye a lovak, a lovas sportok iránt. Szabad idejében lótenyésztéssel is foglalkozik, sőt e témában tanácsadó is volt egy 2004-es tévéműsorban. Magyarországon is filmezett egykori hazánkfia, a Franciaországba emigrált Szabó László Sortűz egy fekete bivalyért (1985) című alkotásában. Kétszer nősült, mindkét feleségétől két-két gyermeke született, illetve Nicole Garcia színésznővel való romantikus viszonyából is van egy fia. Több évtizedes barátságot ápol Belmondóval és Jean-Pierre Marielle-lel. Jó barátja volt Philippe Noiret is, akivel tizenegy filmben játszott együtt, és a varázslatos színésznő, Delphine Seyrig, akit élete és színészi pályája egyik legmeghatározóbb személyiségének tart.

Jean Carmet (1920–1994) már a negyvenes években filmezni kezdett, de csak a hetvenes években vált igazán közismertté. Hazájában a Magas szőke férfi-filmek hívták fel rá a figyelmet, míg nemzetközi viszonylatban Jean-Jacques Annaud Oscar-díjas alkotása, a Fekete-fehér színesben (1976) jelentette az igazi áttörést. Több mint kétszáz filmben játszott. A francia átlagpolgár tipikus megtestesítőjének tartották úgy drámákban (Dráma a tengerparton, 1975), mint vígjátékokban (Az új Beaujolais megérkezett, 1978). Nagy szakmai sikert aratott mint öregedő transzvesztita a Miss Mona (1987) című drámában. Alakításáért a legjobb férfi főszereplőnek járó César-díjra jelölték. A Césart végül mint epizodista kapta meg két másik filmért, 1994-ben pedig az életművéért vehetett át tiszteletbeli díjat. Két fia született: Olivier ügyvéd lett, Jean-François pedig író. Colette Castel 1937. június 29-én született Párizsban. 1953-ban kezdett filmezni, 1995-ben forgatott utoljára. Bár a szakma olyan elismert mestereivel forgatott, mint René Clair, René Clément, Henri-Georges Clouzot és Yves Robert, nem sikerült az élvonalbeli színésznők közé kerülnie. Lánya, Sophie Artur szintén színésznő. Paul Le Person (1931–2005) eleinte műszaki rajzolónak készült, végül a színjátszást választotta hivatásának. Játszott többek között a La Belle Arabelle (A szép Arabella) című operettben (1956-ban Yves Robert állította színpadra!) is. Alakítását látva az egyik szerző, Francis Blanche meghívta őt Jean Carmet mellé a Signé Furax című népszerű folytatásos rádiójátékába, melynek történeteit Blanche és Pierre Dac írta. 1966-tól kapott fontos karakterszerepeket a filmvásznon olyan rendezőktől, mint például Jean-Paul Rappeneau, Claude Lelouch, Michel Drach, Louis Malle, André Hunebelle és Luis Buñuel.

Így készült a film

Yves Robert állítólag mindig csodálattal tekintett a manipuláció mestereire, a titkos ügynökökre, akik másnak adják ki magukat, mint akik valójában. Egyszer találkozott Gilles Perrault újságíróval, aki Az 51-es dosszié című magyarul is megjelent könyvét arra a helyzetre építette fel, hogy valaki tudtán kívül kerül egy titkosszolgálati megfigyelés középpontjába. Perrault részletesen elmagyarázott a rendezőnek minden ravasz titkosszolgálati praktikát. Robert nagyszerű ötletnek tartotta, hogy filmet forgasson arról, hogy egy gyanútlan ember a titkosszolgálat fogaskerekei közé keveredik, de a témát nem drámai oldalról akarta megközelíteni, mint Perrault, hanem inkább a humor felől. (Emlékezzünk meg arról is, hogy ezt az alaphelyzetet – gyanútlan és ártatlan ember keveredik valamilyen kémkedési ügybe – Hitchcock évekkel korábban több filmjében is feldolgozta, és ha nem is kifejezetten vígjátéki felfogásban, ám a humort nem teljesen mellőzve.) A Gaumont producere, Alan Poiré arra biztatta a direktort, hogy írjon egy forgatókönyvet ebből az ötletből. Társírónak Jean-Loup Dabadie-t javasolta, akivel Robert a Clérambard (1969) című filmjének forgatókönyvét írta. Dabadie azonban úgy találta, hogy ez a téma valahogy nem illik hozzá, és Francis Vebert ajánlotta maga helyett, aki épp akkoriban aratott nagy sikert a Volt egyszer egy zsaruval.

Veber visszaemlékezései szerint Robert meglehetősen homályos elképzelésekkel érkezett az első megbeszélésre. Elmondta, hogy egy parodisztikus kémfilmet szeretne forgatni, és ehhez pillanatnyilag csak annyi ötlete van, hogy egy fickó megérkezik egy repülőtérre, és valami olyan mozdulatot tesz, amelyet a titkosszolgálat jelen lévő emberei valamiféle titkos kódként értelmeznek. Vebernek először Henri-Georges Clouzot Magyarországon kevésbé ismert filmje, A kémek (1957) jutott eszébe, amelyben Peter Ustinov és Curd Jürgens játszotta a főszerepeket. Ebben egy elmegyógyintézet orvosa tekintélyes összegért cserébe beleegyezik abba, hogy soron kívül egy új beteget – valójában egy kémet – fogadjon. A doktor rövidesen titkosszolgálati játszmák kereszttüzében találja magát, mert kémek és ellenkémek jelennek meg, hogy megtalálják az elmebetegek között elrejtett férfit, és ahogy múlik az idő, egyre áttekinthetetlenebbé válik, hogy valójában ki kicsoda. Veber úgy döntött, hogy az ő történetében is titkosszolgálati intrikák körül bonyolódnak az események: az alkalmazott titokban a főnöke helyére pályázik, és mindent megtesz, hogy megbuktassa őt. A főnök azonban tudomást szerez törtető beosztottja tervéről, és ellentervet eszel ki – s itt jön képbe a magas szőke. A forgatókönyv kidolgozásához Veber és Robert felhasználták egy izraeli hegedűművész, Igal Shamir önéletrajzi elemeket is tartalmazó fikciós regényét, amely La Cinquième Corde (Az ötödik húr) címmel 1971-ben jelent meg. A film eredeti befejezése az lett volna, hogy Perrint lelövik a repülőtéren, Perrache pedig bevallja az általa megmentett Milan ezredesnek, hogy homoszexuális, majd édes kettesben elrepülnek. Ezt az elképzelést szerencsére elvetették. (Érdekesség, hogy Veber több forgatókönyvében is megjelenik a homoszexualitás motívuma, de a szerző ezzel kapcsolatos humora inkább csipkelődő, mintsem alpári vagy sértő.) 

A két férfi közösen dolgozott a szkripten, amely eleinte La Boîte munkacímen futott. Egyik megbeszélésük közben Robert megjegyezte, hogy a magas szőke szerepét Claude Rich-nek szánja, akivel a Les copains (1965) című filmjében már dolgozott. Veber inkább Pierre Richard-t javasolta, akinek a külseje szerinte nem tipikusan komikus, és épp ez válhatna a készülő film javára. Yves Robert a homlokára csapott, hogy ez neki magától miért nem jutott eszébe, hiszen Richard hovatovább az ő felfedezettje, tőle kapta első nagyobb szerepét a Boldog Alexandre-ban (1968). Innentől kezdve kifejezetten közös kiszemeltjükre gondolva írták tovább a szerepet. Nagy meglepetésükre a Gaumont határozottan ellenezte Richard szerepeltetését, mondván, hogy nem vonzana elég nézőt. A film gyártásában azonban Robert és felesége, Danièle Delorme cége, a Madeleine Films is részt vett, így tehát a direktor társproducerként csapott az asztalra, és határozottan kijelentette, hogy szó sem lehet senki másról, csak Richard-ról. A Gaumont meghátrált, és előállt azzal a javaslattal, hogy akkor Maurice szerepét Jean Carmet helyett Jean Lefebvre játssza. Robert viszont már Carmet-nak ígérte a szerepet, aki – miután elolvasta a szkriptet – arra kérte őt, hogy más szóba jöhető színésznek ne is mutassa meg a forgatókönyvet, mert Maurice annyira jó szerep, hogy mindenképpen szeretné eljátszani. Robert betartotta az ígéretét, és a Gaumont végül ebben is elfogadta a döntését. Carmet aggódott amiatt, hogy az ő kissé lassabb játékstílusa hogyan egyeztethető majd össze Richard játékának sokkal pergősebb tempójával. Ennek ürügyén a vicces kedvű stáb néhányszor jól megtréfálta őt, végül megnyugtatták, hogy aggodalomra semmi oka, mert tökéletesen beleillik az együttesbe, és a film humorának egyik forrását épp kettőjük eltérő habitusa jelenti.

Christine szerepét Robert és Veber eredetileg Anne Duperey-nek szánta, aki a Balszerencsés Alfrédban (1971) már játszott Richard-ral. A Gaumont részéről Alain Poiré viszont Mireille Darcot ajánlotta, aki egy személyes találkozás alkalmával teljesen elbűvölte őt. Robert és Veber elfogadta a javaslatot, mert Mireille különleges szépsége és vonzereje szerintük is illett a figurához, míg Duperey szerepeltetése túlságosan emlékeztette volna a nézőket a Balszerencsés Alfrédra. Mireille eleinte nem akarta elfogadni a szerepet, de akkori élettársa, az üzletemberként is sikeres Alain Delon rábeszélte, mert valószínűleg ráérzett arra, hogy a készülő film nagy siker lesz. A színésznő ruhatárát illetően az alkotóknak nem voltak különösebb elképzeléseik, ezért Mireille úgy döntött, hogy jó barátjával, Guy Laroche divattervezővel beszéli meg az öltözködését. Együtt tervezték meg azt a bizonyos fekete ruhát, amelynek a nyakkivágása nem előre, hanem hátulra került. Laroche asszisztense, Monique Valençais azt javasolta, hogy a kivágás legyen egészen mély, annyira, hogy kilátszódjon a színésznő popsijának felső része. Mireille nem lelkesedett ezért az ötletért, a divatdiktátornak viszont nagyon tetszett. A végső szót persze a rendező mondta ki, aki egyeztetett Veberrel. Számukra az volt a legfontosabb, hogyan lehet ebből is valamilyen poént kihozni, úgy felvezetni a különleges öltözéket, hogy az ne csupán Christine bájait szemléltesse, hanem a helyzet komikumát is megteremtse. Miután megszületett a megoldás, a ruha természetesen bekerült a filmbe. Nemcsak Mireille Darc, hanem Bernard Blier és Jean Rochefort is Poiré közreműködésének köszönhetően írta alá a szerződést. Mindketten remekül tudtak együtt dolgozni Robert-rel. A direktor néhány év múlva Rochefort főszereplésével forgatta a Sokat akar a szarka… (1976) című vígjátékát is. 

A zene

A Bukarestben született román–francia zeneszerző, Vladimir Cosma (* 1940) korábban már kétszer is dolgozott Pierre Richard-ral, hiszen ő írta A szórakozott és a Balszerencsés Alfréd zenéjét is. A Magas szőke férfi fő zenei motívumát kezdetben a leghíresebb kémszéria, a James Bond-sorozat főcímzenéjének utánzataként képzelték el az alkotók, abból kiindulva, hogy a főhőst szuperkémnek hiszik, de nem az, ezért a zene is emlékeztessen egy kémfilmre, de azért ne legyen teljesen ugyanolyan. Cosma úgy ítélte meg, hogy képtelenség e koncepció jegyében igazán jó filmzenét írni, és más megoldást talált. François Perrin alakjához a pánsíp hangját kapcsolta, mely hangszer egyszerre keltett rejtélyes és ironikus, humoros hatást. Francis Vebernek viszont egyáltalán nem jött át ez a kettősség, és azt kérte Alan Poiré-tól, hogy mellőzzék Cosma szerzeményét, mert teljesen felesleges, egyáltalán nem hatásos. Poiré és Robert azonban más véleményen volt, és az ő akaratuk érvényesült. (A pánsípot e hangszer világhírű művésze, a Cosmához hasonlóan román Gheorghe Zamfir szólaltatta meg.)

A folytatás

A Magas szőke férfi felemás cipőben nagy sikert aratott egész Európában. Csak Franciaországban közel három és félmillióan látták, és ott ezzel az eredménnyel az 1972-es esztendő kilencedik legsikeresebb filmje volt. Yves Robert opusza rangos szakmai díjjal is büszkélkedhet, hiszen az 1973-as nyugat-berlini filmfesztiválon megosztott Ezüst Medve-díjat kapott. Ugyanezzel a stábbal készült a folytatás is, A magas szőke férfi visszatér, amely 1974 decemberében került a francia mozikba. Az események három hónappal az első rész történései után játszódnak. Perrin jól megérdemelt vakációját tölti Rióban, természetesen a szépséges Christine társaságában. Mindent megtud tőle Milan és Toulouse praktikáiról, ezért levelet ír Maurice-nak, hogy megnyugtassa a barátját, tényleg nem hibbant meg, és valóban megtörtént mindaz, ami miatt Maurice-t most őrültnek hiszik. A levelet elfogja a titkosszolgálatnál dolgozó Cambrai kapitány, aki Milan ezredes öngyilkosságának körülményeit vizsgálja. Gyanakszik Toulouse-ra, s hogy leleplezze őt, neki is szüksége lesz a magas szőke közreműködésére…

A remake

Az 1985-ben bemutatott Magas barna férfi felemás cipőben a harmadik amerikai Veber-remake volt. Az elsőt (Haver, haver, 1981) Billy Wilder rendezte A bajkeverő alapján, Walter Matthau, Jack Lemmon és Klaus Kinski főszereplésével. A második (A kis terrorista és a játékszer, 1982) Richard Donner nevéhez fűződik: a kiindulási alapot A játékszer jelentette, Pierre Richard helyére a színes bőrű Richard Pryor lépett. A Magas barna férfi felemás cipőben a 20th Century Fox produkciójaként valósult meg, a rendezői székbe Stan Dragoti ülhetett. 1972 és 1991 között Dragoti összesen hat mozifilmet rendezett, olyan feledhető vígjátékokat, mint a Szerelem első harapásra (1979), A kispapa (1983) vagy a Papa, én nő vagyok! (1989). Egyik sem mondható olyan klasszikusnak, amelynek poénjait évek múlva is hahotázva idézi fel a néző, és ugyanez mondható el a Magas szőke férfi… remake-jéről is. Az amerikai változatban a magas férfi nem szőke, hanem barna, felemás cipője pedig fekete-piros: az alkotók nyilván azt gondolták, ez a harsány színpárosítás sokkal viccesebb. A főszerepet Tom Hanks vállalta, aki az előző évben két sikeres vígjátéknak (A nagy csobbanás, Legénybúcsú) köszönhetően került a figyelemre méltó sztárjelöltek közé. További fontosabb szereplők: Lori Singer, Dabney Coleman, Charles Durning, Carrie Fisher és Jim Belushi. A forgatás pontosan három hónapig tartott: 1984. július 22-én kezdődött, és október 22-én ért véget. A tizenhat millió dolláros költségvetésből készült remake az Egyesült Államokban alig több mint nyolcmilliót hozott csupán a konyhára. De miért is tetszett volna a közönségnek egy olyan film, melyet maga a főszereplő sem tart jónak?

Magas szőke férfi felemás cipőben (Le Grand Blond avec une chaussure noire, 1972) – francia filmvígjáték. Írta: Francis Veber és Yves Robert. Operatőr: René Mathelin. Zene: Vladimir Cosma. Díszlet: Theo Meurisse. Jelmez: Guy Laroche. Vágó: Ghislaine Desjonquères. Rendezte: Yves Robert. Főszereplők: Pierre Richard (François Perrin), Bernard Blier (Bernard Milan), Jean Rochefort (Louis Marie Alphonse Toulouse ezredes), Mireille Darc (Christine), Colette Castel (Paulette), Jean Carmet (Maurice), Paul Le Person (Perrache), Jean Obé (Botrel), Robert Castel (Georghiu), Jean Saudray (Poucet), Maurice Barrier (Chaperon), Roger Caccia (Boudart úr). Magyarországi mozipremier: 1974. november 14.