Dolce Vita

Dolce Vita

2018. február 6., kedd

REFLEKTORFÉNYBEN – GINA LOLLOBRIGIDA: A VILÁG LEGSZEBB ASSZONYA

Gina Lollobrigida olasz színésznő az ötvenes-hatvanas évek egyik legnépszerűbb világsztárja volt. Teljes keresztneve: Luigina, közismert beceneve: Lollo. Az 1947-es Miss Italia szépségversenyen harmadik helyezést ért el. Filmkarrierje a negyvenes évek második felében kezdődött, de a következő két évtizedben bontakozott ki igazán. Tehetségét drámákban, vígjátékokban, romantikus filmekben és krimikben egyaránt bizonyította, legemlékezetesebb szerepei mégis azok, amelyekben szépsége is maximálisan érvényesülhetett. Néhány filmje az olasz cenzúra megbotránkozását váltotta ki. Leghíresebb alakításait a magyar közönség is láthatta a mozik vagy a televízió műsorán. Pályáját az ötvenes évek közepétől mindmáig végigkísérte Sophia Lorennel való rivalizálása, melyet a média gerjesztett és tartott életben évtizedeken keresztül. Gina huszonkét évig tartó házasságából egy fiúgyermek született. Noha románcok és kalandok tarkították magánéletét, csak az új évezredben került be a botránykrónikákba fiatal férfiakhoz fűződő különös kapcsolatai miatt. A művésznő többször járt Magyarországon, vendégszerepléseihez azonban kínos incidensek kapcsolódnak. 


A kezdetek 
Gina Lollobrigida 1927. július 4-én egy komoly történelmi múlttal rendelkező olasz kisvárosban, Subiacóban jött világra, akárcsak a hírhedt Lucrezia Borgia, akit sajnos nem játszott el, pedig neki való szerep lett volna. Édesapja, Giovanni Lollobrigida (1897–1977) egy gazdag bútorgyáros volt, aki a második világháború éveiben elveszítette a vagyonát, édesanyja Giuseppina Mercuri (1900–1970). Ginának egy nővére és két húga született: Giuliana (*1924), Maria (*1929) és Fernanda (1930–2011). 1944-ben a család Rómába költözött, ahol Lollo felvételt nyert a színművészeti főiskolára. Az anyagi nehézségekkel küszködő szülők nem tudták támogatni tehetséges lányukat, ezért Gina maga teremtette elő tanulása költségeit: karikatúrákat rajzolt és Diana Loris álnéven fényképregényekhez (fotoromanza) állt modellt. 1945-ben lépett először a világot jelentő deszkákra: a mindössze pár száz lakosú Monte Castello di Vibio színházában, a Teatro della Concordiában láthatta a közönség Eduardo Scarpetta Santarellina című komédiájának egyik kicsiny szerepében. 1947-ben egyik barátja unszolására az utolsó pillanatban benevezett a Miss Róma szépségversenyre, ahol második helyezést ért el, pedig visszaemlékezései szerint még csak nem is volt az alkalomhoz illő ruhája. Oly nagy tetszést aratott azonban, hogy második helyezése ellenére is meghívták az országos döntőbe, a Miss Italyba. Nemcsak a szépségversenyek, hanem a filmművészet szempontjából is emlékezetesnek bizonyult ez a rendezvény, mert olyan későbbi híres színésznők versenyeztek a győzelemért, mint például Lucia Bosè (akkor még: Lucia Borloni), Gianna Maria Canale, Eleonora Rossi Drago és Silvana Mangano. A koronát Lucia Bosè fejére tették, első udvarhölgye Gianna Maria Canale, a második Gina Lollobrigida volt. (Rossi Dragót kizárták a versenyből, mert férjnél volt, ami ellenkezett a verseny szabályaival. Más források úgy tudják, negyedik helyezett lett.) 


A korai filmek
Gina színésznői karrierje már 1946-ban elkezdődött, első néhány filmjében azonban annyira kicsiny szerepeket kapott, hogy nevét fel sem tüntették a stáblistán. Az Il segreto di Don Giovanni (1947) című komédiában például a korszak ünnepelt olasz filmcsillaga, Silvana Pampanini dublőrje volt. Első nagyobb szerepét a Follie per l'opera (1948) című zenés vígjátékban játszotta, amelyben Rossini, Leoncavallo, Bellini, Bizet, Flotow, Giordano és Weber operáiból csendülnek fel részletek olyan sztárok előadásában, mint Gino Bechi, Beniamino Gigli, Tito Schipa, Maria Caniglia és Tito Gobbi. A rendező, Mario Costa még abban az évben megfilmesítette Leoncavallo Bajazzók című operáját is, amelynek női főszerepét, Neddát Lollobrigidára bízta, az áriákat Onelia Fineschi énekelte. A kettős szerepet (Tonio és Silvio) alakító operaénekes, Tito Gobbi természetesen a saját hangján énekelt. A Vészharang (1949) leginkább azért érdemel említést, mert ez volt Gina első filmje Luigi Zampa rendezésében, és ekkor kapta az első olyan kritikákat, amelyek szépsége mellett színészi tehetségét is dicsérték. Kuriózum, hogy a producer nem volt más, mint Carlo Ponti, aki 1949-ben még nem ismerte későbbi világsztár feleségét, Lollo legnagyobb riválisát, Sophia Lorent. Akkoriban még előfordult, hogy a külföldi piacra szánt filmeket nem szinkronizálták vagy feliratozták, hanem az eredeti helyszíneken angol színészekkel is leforgatták. A Vészharang angol verzióját szintén Zampa rendezte, az eredetileg Gina által játszott Agostinát Patricia Medina alakította. Az úgynevezett „rózsaszín neorealizmus” jegyében készült Gianni Franciolini vígjátéka, az Anselmo siet (1949), amelyet két évvel később A menyasszony nem tud várni címmel mutatott be az olasz állami televízió, és ma már ez a címváltozat az ismertebb. A főhős épp az esküvőjére igyekszik, amikor járókelők kérik segítségét egy vízbe ugrott lány kimentéséhez. Anselmo megmenti a lányt, aki gyereket vár a szeretőjétől. Ha már megmentette, igyekszik jó kezekbe továbbadni őt, ami miatt viszont lekési az esküvőt, sőt gyanúba keveredik, hogy igazából ő a szerencsétlen lány csábítója és a születendő gyerek apja… Gina a menyasszonyt alakította, a másik lányt a francia Marina Vlady egyik testvére, Odile Versois játszotta. 


Cirkuszosok és banditák
Lollobrigida 1950-ben (más források szerint: 1949-ben) Hollywoodba utazott, hogy karrierjét a tengerentúlon folytassa. Az ajánlat hátterében a különc milliomos, Howard Hughes állt, akinek érdeklődését felkeltette az olasz szépség. Gina nem sokat időzött az amerikai filmvárosban: amikor ráébredt arra, hogy csak egyike lenne az álomgyár engedelmessé szelídített sztárjainak, mindössze egy üzleti termék, inkább a hazatérést választotta. Szerződésének felbontása azzal a következménnyel járt, hogy egy évtizedig be sem tehette a lábát egyetlen amerikai filmstúdióba se. Amerikai filmben viszont játszhatott, amennyiben azt Európában forgatták, márpedig ez akkoriban sem volt ritkaság. Szakmai pályafutása és népszerűsége szempontjából azonban az olasz és a francia filmjei a jelentősebbek, amelyekben egyre nagyobb lehetőségeket kapott tehetsége kibontakoztatására. Mario Monicelli és Steno közösen rendezett tragikomédiája, a Kutyaélet (1950) egy cirkuszi társulat művészeinek világába vezet. A szórakoztatóipar napszámosainak miliője akkortájt több híres filmben is megjelent, így például Alberto Lattuada és Federico Fellini egy évvel korábbi alkotásában, A varieté fényeiben (1949) is. A Kutyaélet zeneszerzője ráadásul a Maestro későbbi állandó munkatársa, Nino Rota, egy kicsiny szerepben pedig Fellini filmes alteregója, Marcello Mastroianni is feltűnik. Gina a társulat egyik művésznőjét, Margheritát alakítja, aki érti, érzi és szereti ezt a cirkuszi életmódot, és jóban-rosszban kitart az igazgató (Aldo Fabrizi) mellett. Carlo Lizzani drámája, a Figyelem, banditák! (1951) megtörtént eseményeken alapul: a német megszállás idején Genovában egy partizáncsoport fegyvereket talál egy gyárban. Ezek jól jönnének a nácik elleni harchoz, ám akadnak olyanok, akik úgy gondolják, helyesebb lenne, ha inkább a megszállók oldalára állnának. A filmbeli partizánok egyértelműen baloldali elkötelezettségűek voltak, amit a hivatalos szervek egy cseppet sem néztek jó szemmel. Az opuszt előbb cenzúrázták, majd évekre kivonták a forgalmazásból, mert a cenzorok lényegében kommunista propagandának minősítették. Állítólag a stáb a politikai nézetkülönbségek miatt nem tudott hatástalanított fegyvereket szerezni a forgatáshoz, míg mások úgy tudják, a színészek maximális biztonsága érdekében használtak fából készült fegyvereket. 


A romantikus Gérard Philipe
Gina első kiugró nemzetközi sikert elért filmje, a Királylány a feleségem (1952) francia–olasz koprodukcióban készült. XV. Lajos uralkodása idején járunk, javában zajlik a hétéves háború. A szoknyapecér főhős, Fanfan (Gérard Philipe) csak úgy kerülheti el a bűnhődést, ha feleségül veszi utolsó elcsábított áldozatát. A násznépre váró jóképű vőlegénynek egy gyönyörű cigánylány, Adeline (Lollobrigida) azt jósolja, hogy katonaként nemcsak dicsőséget szerezhet, hanem egy királylány szerelmét is elnyerheti. Fanfan persze hogy a hadsereget választja a házasság helyett… A filmet 1952-ben a berlini és a cannes-i filmfesztiválra is benevezték: az előbbin megkapta a zsűri különdíját (Ezüst Medve), az utóbbin Christian-Jaque a legjobb rendezőnek járó díjat vehette át. (Később már nem volt szokás a filmesek körében ugyanazt a filmet két ilyen rangos fesztiválon is versenyeztetni, de az is lehet, hogy a rendezvények megváltozott szabályzatai zárták ki ezt a lehetőséget.) Az eredetileg fekete-fehérben forgatott szellemes és fordulatos kalandfilmnek a 2000-es DVD-kiadáshoz készült el az utólag kiszínezett változata. Három év múlva jött a remake is: Fanfant Vincent Pérez, Adeline-t a spanyol Penélope Cruz játszotta. Az eredeti film főszereplői, Gérard Philipe és Gina Lollobrigida, 1952-ben René Clair Az éjszaka szépei című különleges romantikus történetében is együtt játszottak. Philipe egy elszegényedett zenészt alakított, aki gazdag szépasszonyok meghódításáról álmodozik. Egyik éjjel a szép ábrándok rémálommá változnak, amelyben az elcsábított asszonyok felszarvazott férjei és feldühödött fivérei veszik üldözőbe. Hősünk szerencsére felébred, és a biztonság kedvéért ébren is marad. Találkozik azonban gyönyörű szomszédnőjével, aki feltűnően hasonlít az egyik álombéli nőre…


Érzéki, bájos, szenvedélyes
A maga idejében Magyarországon is emlékezetes sikert aratott Mario Monicelli Hűtlen asszonyok (1953) című tragikomédiája, amelyben Gina olyan kiváló partnernőket kapott, mint May Britt, Marina Vlady, Anna-Maria Ferrero és Irene Papas, a reklámszlogen mégis kizárólag az ő személyére koncentrált: „Lollobrigida… Érzéki, bájos és szenvedélyes”. Bár egy korábban kötött szerződés értelmében hivatalosan ez az opusz is Monicelli és Steno közös alkotása, ám valójában Monicelli egyedül rendezte. A cselekmény főszereplője egy magándetektív, Osvaldo (Pierre Cressoy), akit egy sajtgyáros azzal bíz meg, hogy titokban figyelje meg a feleségét, mert a nő valószínűleg félrelép. Osvaldo semmilyen bizonyítékot nem talál erre, ezért a sajtgyáros máris egy új megbízást ad neki: csábítsa el az asszonyt, hogy meglegyen a szükséges indok a váláshoz. Az ügybe más nők is belekeverednek valahogy, akik elhatározzák, hogy szembeszállnak az ármánykodó férfiakkal. Meglehetősen kaotikus körülmények között készült Gina első amerikai filmje, az Afrika kincse (1953). John Huston rendező és Truman Capote forgatókönyvíró a forgatással párhuzamosan írta a szkriptet, amely egy brit újságíró, James Helvick (igazi neve: Claud Cockburn) Beat the Devil című regényén alapult. A férfi főszerepet játszó Humphrey Bogart volt az egyik producer is, aki állítólag nem szerette ezt a filmjét. Részben azért, mert sok pénzt vesztett rajta, részben azért, mert egy forgatási autóbalesetben több foga is kitört. Ez jelentősen rontott beszéde érthetőségén, ami miatt az utószinkron során néhány jelenetben egy pályakezdő brit színész, egy bizonyos Peter Sellers mondta a szövegét. Huston felajánlotta Bogart felesége, Lauren Bacall számára a női főszerepet, ám ezt maga Bogey nem tartotta jó ötletnek, ezért Jennifer Jonest szerződtették helyette. A másik fontos női szerepre Bogart Lollobrigidát akarta, mert szerinte Gina Marilyn Monroe erotikáját és a gyereksztár Shirley Temple báját egyesítette magában. A kereskedelmi kudarc miatt az Afrika kincse az elmúlt évtizedekben szabad prédája lett az ollónak, és számos változatban bemutatták, hátha valamelyikre ráharap a közönség. Csupán 2016-ban sikerült rekonstruálni a teljesnek mondható verziót. 


A rózsaszín neorealizmus és a Moravia-filmek
Az ötvenes évek egyik legsikeresebb olasz filmje volt Luigi Comencini vígjátéka, a Kenyér, szerelem, fantázia (1953), amelyet a kritikusok – némi lenézéssel – a „rózsaszín neorealizmus” képviselői közé sorolnak. A szakmai vélemények szerint ezek a filmek azért nem mérhetők az igazi neorealista opuszokhoz, mert az alkotók már csak kulisszaként használják a szegénységben és/vagy a társadalom peremén élők miliőjét ahhoz, hogy előadjanak egy édes-bús, de alapvetően optimista történetet, vagy új keretek közé helyezzék a commedia all’italiana hagyományait. Van igazság ebben a megállapításban, ugyanakkor arról se szabad elfeledkezni, hogy az ötvenes években eltűnőben voltak azok a társadalmi körülmények, amelyek a neorealizmus élményanyagát szolgáltatták, s a háborús károk felszámolása, az újjáépítés eredményei joggal keltettek bizakodást az egyszerű emberek körében is. A Kenyér, szerelem, fantázia főszereplőjét, Antonio Carotenuto csendőr főtörzsőrmestert egy eldugott kis faluba vezénylik. A derék férfiú szeretne végre megállapodni, és szívesen nőül venné a gyönyörű Vadmacskát, aki viszont titokban Carotenuto beosztottjába, Pietróba szerelmes. A jóképű, ám kissé félénk fiatalembert azonban a plébános lánya, Paoletta is kiszemelte magának… A filmet külföldön is igen jól fogadták, Franciaországban például közel négymillióan látták, és az új évezredben az olasz filmművészet legbecsesebb értékei közé sorolták, amely fokozott védelmet élvez. A kritikusok különösen Lollobrigida természetes játékstílusát dicsérték. Alakításáért a művésznő 1954-ben átvehette első fontos szakmai díját, az Ezüst Szalagot, a következő évben pedig BAFTA-díjra jelölték mint a legjobb külföldi színésznőt. Carotenutót a színészként és rendezőként egyaránt jelentős Vittorio De Sica alakította, aki részt vett a forgatókönyv megírásában is. A kiugró sikerre való tekintettel 1954-ben már meg is érkezett a folytatás, a Kenyér, szerelem, féltékenység (1954), amelyben Carotenuto felettesei ezúttal Pietrót vezénylik máshová. A vőlegény a főnökére bízza menyasszonyát, Vadmacskát, ami pletykákat szít a faluban, nem is minden ok nélkül, mert úgy tűnik, Carotenuto érzelmei még nem hűltek ki teljesen a lány iránt…


A Kenyér, szerelem, és… (1955) címmel bemutatott harmadik részben Lollobrigida már nem szerepel, állítólag túl magas gázsit kért. Vadmacska helyére egy új szépség lépett, Donna Sophia, akit Sophia Loren személyesített meg. A nézők az új színésznő alakítását is nagy tetszéssel fogadták, a média pedig kirobbantotta a kebelháborút, és mindenáron el akarta dönteni a közönség bevonásával, hogy ki a szebb és jobb színésznő. Erről a mesterségesen szított viszályról később kicsit bővebben írok majd. A Kenyér, szerelem…-filmek mellett Lollo két Alberto Moravia-adaptációban is játszott, amelyekben drámai szerepeket alakított. A vidéki lány (1953) professzor főszereplője (Gabriele Ferzetti) Rómába költözik a feleségével, Gemmával (Gina Lollobrigida), mert ott kapott állást. Az asszony nem szereti a férjét, és megcsalja őt egy másik férfival. A titokról tudomást szerez Coceanu grófnő, aki megzsarolja Gemmát. A mind mélyebbre süllyedő feleség kétségbeejtő helyzetében már csak egyvalakitől remélhet segítséget: megcsalt férjétől. Mario Soldati alkotása Magyarországon kevésbé közismert, Olaszországban viszont a nemzeti filmművészet legértékesebb darabjai között tartják számon. 


A másik Moravia-film, A római lány (1954) Luigi Zampa rendezése. A forgatókönyv megírásában maga Moravia is részt vett Zampa, valamint Ennio Flaiano és Giorgio Bassani társaságában. Nem kevesebb, mint nyolcféle szkript született, mivel nagyon nehéz volt megoldani, hogy lehetőleg hűségesek maradjanak az eredeti regényhez, amely viszont vallási okokból indexre került. Bár az egyik változatot elfogadták az illetékesek, és megkezdődhetett a forgatás, a munkát egy időre leállították. A sajtó ugyanis politikai vitát generált a botrányregény készülő filmváltozatának ürügyén, mire a cenzorok közbeléptek, és kijelentették, hogy a felmerült vitaszempontok alapján nemcsak a forgatókönyvet szeretnék újra tüzetesen áttanulmányozni, hanem látni akarják a már felvett képsorokat is. Az opuszt az 1954-es velencei filmfesztiválon óriási érdeklődés kíséretében mutatták be, a feketepiacon az eredeti ár tízszereséért árulták a belépőket, amelyek egy szálig elkeltek. Az összesereglett tömeg már-már a premierre meghívott Lollobrigida testi épségét is veszélyeztette. Maga a film azonban csalódást keltett: a kritikusok kifogásolták, hogy bármennyire hűségesek voltak is az alkotók a regényhez, annak drámai feszültségét, hiteles környezetrajzát nem tudták maradéktalanul megjeleníteni a filmvásznon. Lollobrigida játékát viszont a többség méltatta, és neki köszönhetően a széles körű moziforgalmazásban A római lány végül is sikert aratott. Amikor Zampa 1991-ben elhunyt, Gina meleg szavakkal emlékezett meg egykori rendezője szaktudásáról, emberségéről, és hangsúlyozta, hogy a néhai direktor különösen értett ahhoz, hogy nyugodt munkalégkört teremtsen, amelyben a stáb minden tagja a tőle telhető maximumot hozhatta ki magából. 


Siker, pénz, csillogás
A XX. század elejének híres olasz opera-énekesnője, Lina Cavalieri (1875–1944) énekhangjáról (lírai szoprán) szakmabeliek azt mondják, nem volt igazán kiemelkedő, a művésznő megjelenése azonban mindig általános csodálatot váltott ki: szépsége, különleges frizurái, kifinomult mozgása nagy hatást gyakorolt a közönségre. Életének egyszerre regényes és mesés fordulatain alapul Robert Z. Leonard A világ legszebb asszonya (1955) című filmje, amelyben Lollobrigida személyesítette meg őt. A tehetséges Lina egy jó nevű énektanárnál, Signor Doriánál képzi a hangját. A Mester beleszeret gyönyörű tanítványába, és titkon azt reméli, hogy meghódíthatja őt. Lina azonban egy jóképű orosz hercegbe, Szergejbe (Vittorio Gassman) szerelmes. Doria magával viszi a lányt Párizsba, hogy sztárt faragjon belőle, ám amikor egyértelműen kinyilvánítja, miféle hálát vár ezért Linától, a lány megszakítja vele a kapcsolatot. Egy híres tenorista, Silvani veszi pártfogásába. A féltékeny és ravasz Doria a Tosca egyik előadásán megöleti a Cavaradossit alakító tenoristát. Fatális félreértések miatt úgy tűnik, mintha Szergej követte volna el a bűntényt, miután tudomást szerzett Lina és Silvani elmélyülő kapcsolatáról… A film kiugró sikert aratott Olaszországban, a bemutató évében egymilliárd-nyolcszázmillió líra bevételt hozott, Lollo pedig megkapta a legjobb színésznőnek járó David di Donatello-díjat. Állítólag még Maria Callast is meglepte, hogy a filmben elhangzó áriákat ezúttal tényleg Gina énekelte.


Akárcsak a korábban említett Kutyaélet, Carol Reed filmje, a Trapéz (1956) is a cirkuszi artisták világába vezeti a nézőket. A karrierista légtornászt alakító Gina két összeszokott artista (Burt Lancaster és Tony Curtis) mester-tanítvány kapcsolatát teszi tönkre szépségével és gátlástalan ambícióival. A magyar származású Curtist az eredetileg kiszemelt Montgomery Clift helyett választották. Bár amerikai produkcióról van szó, a filmet teljes egészében Párizsban forgatták a Téli Cirkuszban (Cirque d'Hiver) és a Billancourt Filmstúdió műtermeiben. Az artistamúlttal rendelkező Lancaster számos mutatványt személyesen hajtott végre, a különösen veszélyesekben viszont – beleértve a figura specialitásának számító triplaszaltót – a produkció szakmai tanácsadója, a Ringling Brothers Circusból érkezett Eddie Ward helyettesítette. Más források úgy tudják, Lancaster egykori artistapartnere, Nick Cravat volt a színész dublőrje. Ami szintén meglepő és elismerésre méltó, hogy a cirkusz világában teljesen járatlan Lollobrigida is ragaszkodott ahhoz, hogy néhány „egyszerűbb” mutatványt kaszkadőr nélkül hajtson végre, noha a rendező ezt határozottan ellenezte. A díva talán nem is volt tisztában azzal, hogy szó szerint az életével játszik, egész addig, amíg dublőrje egy rosszul sikerült ugrás következtében életét vesztette. (A tragédiát egyesek csak legendának tartják, mert részletek nem ismeretesek, de azt mindenki elismeri, hogy a művésznő valamelyik dublőrje orrtörést szenvedett az egyik jelenet felvétele közben.) A Trapéz az 1956-os esztendő negyedik legjövedelmezőbb filmje lett, talán ezért is vádolták meg az alkotókat plágiummal. Az ügy peren kívüli egyezséggel ért véget, vagyis a vád nem lehetett teljesen megalapozatlan. 


Victor Hugo klasszikus regénye, A párizsi Notre-Dame számos filmverziója közül az 1956-ban bemutatott francia–olasz koprodukció az egyik legnépszerűbb és az egyik legjobb is. Kedvező megítélése részben annak köszönhető, hogy Jean Delannoy és stábja nagyjából hűséges volt a könyvhöz, még a tragikus befejezéshez is ragaszkodott – igaz, Esmeralda nem a Hugo által megírt akasztás következtében hal meg, hanem nyílvessző által –, amit más rendezők előszeretettel cseréltek happy endre. Ugyanakkor az Anthony Quinn által játszott Quasimodo korántsem olyan taszítóan torz, mint más filmváltozatokban. Sokat számított az is, hogy ez volt a történet első színes, szélesvásznú filmváltozata. Gina kétmillió frankot kapott, hogy eljátssza a tragikus sorsú Esmeraldát. Ezért a pénzért viszont meg is dolgozott, mert a francia, az olasz és az angol változatban is az ő hangját halljuk, noha korábban olykor még a saját hazájában is szinkronizálták őt. Érdekesség, hogy az angol és a francia változat között néhol jelentős eltérések vannak. Quasimodo megkoronázásának jelenetét például az angol nyelvű változat számára másként vették fel, mert az amerikai Hays-kódex tiltotta a papok kigúnyolását a filmekben. A francia változatban Quasimodót a bolondok pápájává koronázzák, és pápai tiarát tesznek a fejére, míg az angol verzióban a bolondok királya lesz, és királyi koronát nyomnak a fejébe. Sem a rendező, sem a közreműködő színészek pályáján nem különösebben jelentős alkotás Jules Dassin drámája, A törvény (1959), amelyben Ginának olyan neves partnerei voltak, mint Marcello Mastroianni, Pierre Brasseur, Yves Montand, Paolo Stoppa és Melina Mercouri. Évekkel később Melina Mercouri egy magyar újságíró kérdésére azt felelte, hogy mindegyik partnerére szívesen emlékszik vissza, de egyvalakit nagyon utált: Lollobrigidát. Az elkényeztetett sztárt látta benne, aki pillanatnyi szeszélyeit előnyben részesíti a művészi munkával szemben, miközben egy vérbeli színész az adott film szolgálatába áll, és ésszerű határig bizonyos kényelmetlenségeket is hajlandó elviselni. 


Salamon és Sába királynője
A Salamon és Sába királynője (1959) egyike volt azon bibliai témájú szélesvásznú szuperprodukcióknak, amelyekkel Hollywood megkísérelte felvenni a versenyt a televízió konkurenciájával szemben. Edward Small producer már 1953-ban bejelentette a projektet, és a következő évben elkészült a forgatókönyv is. Lollobrigida 1955-ben írta alá a szerződését, amelynek értelmében a majdani bevétel 1%-a is megillette. Egyes források úgy tudják, társproducerként is részt vett a film megszületésében, de neve ebbéli minőségben nem szerepel sem a stáblistán, sem az IMDb-n. A költségvetés 75%-át Edward Small cége biztosította, 25%-ot pedig a United Artists, amely vállalta a forgalmazást is. Salamon szerepére Tyrone Powert és Yul Brynnert egyaránt felkérték, de mindketten nemet mondtak. Power nem tekintette véglegesnek az elutasító válaszát, és mivel kívánságának megfelelően átírták a szkriptet, mégis elvállalta a főszerepet. A forgatás 1958. szeptember 15-én kezdődött, és december közepén akarták befejezni. Anyagi okokból Spanyolországban dolgoztak, Madridban és Valdesparterában. A munka eleinte jól haladt, a film kb. kétharmadát különösebb nehézségek nélkül sikerült leforgatni. 1958. november 15-én épp egy párbajjelenetet vettek fel Tyrone Powerrel és a fivérét alakító George Sandersszel. A jelenetet különböző okokból többször meg kellett ismételni. Az egyik ismétléskor Power hirtelen kiejtette a kardot a kezéből, és közölte, hogy bal karjában olyan erős fájdalmat érez, hogy nem tudja folytatni a forgatást. Azonnal az öltözőjébe vitték, ahol brandyt itattak vele. Egyesek úgy tudják, már az öltözőben meghalt, mások szerint Gina autóján kórházba szállították, és ott vesztette életét. Noha Madridban tartózkodott Power felesége is, az állapotos asszonyt kíméletből nem értesítették azonnal a történtekről, ahogyan a médiát is csak később tájékoztatták. Mire Mrs. Powert a kórházba kísérték, férje már meghalt. 


Power váratlan halála után felvetődött a kérdés, hogyan tovább, mi lenne a legjobb megoldás: folytatni a forgatást vagy ejteni a projektet. A folytatás ellen szólt, hogy szinte minden kompetens személynek – Ginát is beleértve – más elképzelései voltak erre vonatkozóan, a leállás mellett viszont az szólt, hogy a biztosító lényegében megfizette volna az addigi munkát, mert a produkció biztosítást kötött arra az esetre, amennyiben a hat fontosabb szereplő közül valaki meghalna. Alaposan fontolóra véve minden lehetőséget, végül az a megállapodás született, hogy egy új főszereplővel folytatják a munkát. A csatajeleneteket ugyan már felvették, de azok használhatók voltak, csupán a Powert közelről mutató képeket kellett kicserélni. Felvetődött az a lehetőség is, hogy megtartják a néhai színésszel készült jeleneteket, és átírják a forgatókönyvet úgy, hogy Power a fiatal Salamonként legyen látható, idősebb alteregója pedig legyen egy másik színész. Az alkotók ismét felajánlották a szerepet Yul Brynnernek, aki a Power iránt érzett barátságból és tiszteletből immár elfogadta azt – emiatt mondta le a Stanley Kubrick-féle Spartacus (1960) címszerepét –, így néhány hetes csúszással sikerült befejezni a filmet. King Vidor rendező viszont nem volt elégedett Brynnerrel, szerinte túl magabiztosan játszott, holott ő inkább egy bizonytalanabb, töprengőbb uralkodónak képzelte Salamont, ahogyan Power alakította. A forgatás összköltsége körülbelül hatmillió dollárt tett ki, ami nem is olyan sok, ha a szintén 1959-es Ben-Hur tizenöt milliós büdzséjére gondolunk. A kritikai fogadtatás nem volt különösebben lelkes, ám a közönségsiker nem maradt el, a film nagyjából a dupláját hozta vissza gyártási költségeinek. Gina alakításáról általában kedvező vélemények születtek, többen is kihangsúlyozták, hogy nem csupán egy szép és érzéki nőt játszik, hanem a figura intellektusát is képes érzékeltetni. Nagy feltűnést keltett a film orgiajelenete, amelyben tényleges meztelenség ugyan nem látható, mégis szokatlanul merésznek számított egy hollywoodi szuperprodukcióban. 


A sokoldalú sztár
Az Elsöprő túlerő (1959) olyan legendás sztárokat vonultat fel, mint Frank Sinatra, illetve az akkoriban még kezdő Steve McQueen és Charles Bronson. McQueen tulajdonképpen beugróként látható, szerepét ugyanis eredetileg Sinatra jó barátja, Sammy Davis Jr. alakította volna. Davis azonban egy rádióműsorban viccből azt mondta, hogy ő jobb előadóművész, mint Sinatra, mire cimborája kerek perec közölte a film producereivel, hogy nem hajlandó együtt játszani vele. John Sturges alkotását – amely megtörtént eseményen alapul – Burmában, Thaiföldön és Srí Lankán forgatták. A cselekmény Burmában játszódik, a második világháború idején. A Sinatra által alakított Tom Reynolds kapitány ideje egy részét a helyiek kiképzésével tölti, hogy őket is bevethessék a japánok elleni harcban, de mondani se kéne, hogy ez a kiképzés nem megy minden gond nélkül, hiszen a dzsungel és a kínai fosztogatók is megnehezítik a kapitány dolgát. Lollo játszotta Reynolds kedvesét, ám sokak szerint ez a romantikus szál egyáltalán nem illik ehhez a történethez, és Gina játéka sem túl meggyőző. 


Eredetileg Marilyn Monroe-nak szánták a női főszerepet a Mr. Szeptember (1961) című romantikus filmben, de valamiért nem vállalta. Állítólag maga a szerep Ginát sem érdekelte különösebben, és csak azért fogadta el, mert mindenképpen szeretett volna Rock Hudsonnal játszani. Évtizedek múlva úgy nyilatkozott róla, hogy a legkedvesebb partnere volt, egy igazi úriember, akiből valódi szenvedély áradt a romantikus jelenetekben, épp ezért nem hiszi, hogy Hudson már akkor homoszexuális lett volna. Ebben egyébként tévedett, mert maga a színész, amikor 1985-ben, nem sokkal AIDS-ben bekövetkezett halála előtt, nyilvánosan felvállalta másságát, elmondta, hogy már az ötvenes években is a férfiak iránt vonzódott. Vagyis ha csodaszép olasz partnernőjét megtévesztette, akkor valószínűleg sokkal jobb színész volt annál, mint amilyennek általában tartják. Hudson olyan világhírű dívákat is elbűvölt, mint Marlene Dietrich és Elizabeth Taylor, és amikor az egész világ megismerte évtizedekig elhallgatott titkát, az AIDS-pánik ellenére a közönség és egykori partnerei kitartottak mellette, nem fordultak el tőle. Az igazi romantika mellesleg nem Gina és Rock, hanem két mellékszereplő, Sandra Dee és Bobby Darin között bontakozott ki: a forgatás alatt egymásba szerettek, és nem sokkal utána össze is házasodtak. A Mr. Szeptember jeleneteit Olaszországban vették fel, a produkció számára kedvezőtlen időjárás miatt azonban a forgatás közel egy évig elhúzódott. Említsük meg, hogy az opusz témáját 1964 és 1966 között nem kevesebb, mint három indiai (!) film dolgozta fel.


Hat évvel A párizsi Notre-Dame után Jean Delannoy ismét filmezni hívta Ginát, ezúttal a Császári Vénusz (1962) című romantikus történelmi filmbe. Lollo jól tette, hogy igent mondott, mert Napóleon húga, Pauline Bonaparte (1780–1825) megformálásával két rangos olasz filmdíjat is nyert, a David di Donatellót és az Ezüst Szalagot. A mindössze negyvennégy évet élt Pauline-t könnyűvérű nőként tartja számon a történelem, aki kétszer ment férjhez, rossz nyelvek szerint azonban gyakrabban váltogatta a szeretőit, mint a fehérneműjét. Csak egyetlen férfi mellett tartott ki mindvégig: bátyja, Napóleon mellett, akit még Szent Ilona szigetére, a száműzetésbe is követni akart. Pauline volt a modellje Antonio Canova Venus Victrix című 1808-ból származó szobrának, innen származik a film címe is. Állítólag meztelenül állt modellt a szoborhoz, és ezt a finoman erotikus jelenetet a filmben is láthatjuk, ámbár Gina meztelenségét csak érzékelteti, de nem mutatja a kamera. A cenzoroknak nem is ezzel a jelenettel volt a legnagyobb bajuk, hanem azokkal, amelyekben a férfi főszereplő, az amerikai Stephen Boyd (az 1959-es Ben-Hur délceg Messalája) látható meztelenül. Akkoriban ugyanis még a női meztelenség ábrázolása is komoly akadályokba ütközött, hát még egy férfié! 


A film egy tengeri fürdőzéssel kezdődik, melyben mindkét főszereplő meztelenül látható szemből is. A kamera csak távolról mutatja őket: a meztelenség érzékelhető, de az arcok nem ismerhetők fel, valószínűleg dublőrt használtak mindkét sztár helyett. Boyd szerződésbontással fenyegetőzött, ha rákényszerítenék a meztelen jelenetekre. Szerinte az ilyen fürdőjelenetek Marilyn Monroe-nak, Brigitte Bardot-nak vagy Kim Novaknak valók, nem egy férfi színésznek. Végül maradt, mert Delannoy meggyőzte, hogy a másik ruhátlan jelenetben nem a meztelenség a fontos (az ott már csak sejthető, de nem látható), hanem a szituáció humora: a több napos lovaglástól kimerülten érkező férfinak levetkőzni sincs ereje, Pauline és szolgálói veszik le a ruháit, és egy jól megtermett néger inas teszi őt a fürdőkádba, mint egy csecsemőt. Boyd és Lollo egyébként jól megértették egymást, és barátságuk elmélyült azt követően, hogy Stephen az egyik forgatási napon a szó szoros értelmében megmentette a díva életét, amikor egy szándékosan alacsonyan szálló, meghibásodott repülőgép – amelyről egy üldözési jelenetet vettek fel – kis híján lenyakazta a beállítás szereplőit, köztük a két sztárt: a veszélyt elsőként észlelő Boyd a földre rántotta Ginát, és ráordított a körülöttük lévőkre, hogy vágódjanak hasra. 


Romantikus vígjáték az Ippolita szépsége (1962), amelyben Lollo egy táncosnőt alakít, aki feleségül megy egy benzinkutashoz. A házasság nyugalma hamar elillan, mert a férj féltékeny szépséges nejére. Igen ám, de Ippolita egy napon rájön, hogy a gyanakvó férfi viszont valóban félrelép, és ezért bosszút esküszik. A benzinkutas férjet Enrico Maria Salerno játszotta, egy fontos szerepben pedig a kitűnő énekesnő, Milva látható. Saját filmjei közül Gina kedvence Renato Castellani tragikomédiája, az Őrült tenger (1963), mert szerinte ebben tudta a legtöbbet nyújtani mint színésznő. Egy középkorú, nem is különösebben szép nőt játszott, aki panziót vezet Genovában. Itt lakik egy fiatal tengerész (Jean-Paul Belmondo), és a két ember között különös vonzalom alakul ki. Belmondo később kedves szavakkal emlékezett vissza Ginára, akit kitűnő színésznőnek tart, és szerinte sokan felületesen ítélik meg. Nem volt ennyire harmonikus Lollo és egy másik férfi sztár, Sean Connery kapcsolata. A Gyilkosság a hajón (1964, Basil Dearden) című bűnügyi filmben egy szerelmespárt játszottak. Connery volt a dúsgazdag Charles Richmond (Ralph Richardson) unokaöccse, Gina pedig a betegsége miatt rigolyás milliomos ápolónője, akiből – mint a mesékben – feleség lesz. A sármos unokaöcs mihamarabb örökölni akar Sir Richmond után, ezért szeretője segítségével szeretné őt a túlvilágra segíteni, persze gondosan elkerülve a gyilkosság látszatát. Ahogy azonban a krimikben lenni szokott, a jól kifundált terv kivitelezésébe hiba csúszik. Az egyik jelenetben Connery pofon vágja Ginát. Ez kicsit túl jól sikerült, mert a pofontól felrepedt a színésznő ajka. A díva vérig sértődött, és bennfentesek szerint nem bocsátott meg partnerének, noha Sean egy hatalmas rózsacsokorral felszerelkezve kért bocsánatot tőle. Annál nagyobb volt az összhang a két férfi főszereplő között: a lovagi címmel kitüntetett Ralph Richardson kedvelte fiatal partnerét, és gyakran mondogatta, hogy Connery a kedvenc színésze. 


Cicababák
A szkeccsfilm műfaja a hatvanas években élte fénykorát, különösen Olaszországban. A közönség kedvelte a csattanókra épülő filmfüzéreket, a rendezők azonban csak afféle ujjgyakorlatnak tartották őket, és alig van olyan direktor, aki ebben a műfajban is emlékezeteset alkotott. (A kevés kivétel egyike Pasolini A túró című 1963-as hírhedt és betiltott szkeccsével.) A Cicababák (1965) elkészítésére Dino Risi, Luigi Comencini, Franco Rossi és Mauro Bolognini szövetkezett, a női főszerepeket olyan szexis sztárok domborították, mint Virna Lisi, Monica Vitti, Elke Sommer és Gina Lollobrigida. Az isteni Lollo Mauro Bolognini szkeccsében, a Monsignor Cupidóban látható. A pikáns sztori alapjául Boccaccio Dekameronjának egyik novellája, a harmadik nap harmadik története szolgált, amely modernizált változatban elevenedett meg a filmvásznon: Valamely hölgy szerelmes egy ifjúba, és tiszta lelkiismeretet színlelvén, gyónás örve alatt rávisz egy szigorú erkölcsű barátot, hogy tudtán kívül kezére járjon gerjedelme teljes-tökéletes kielégítésében. A filmben a hölgy egy római motel tulajdonosa. Itt száll meg a naiv barát, aki valamilyen egyházi konferenciára érkezett titkárként mellette ügyködő jóképű, de kicsit mamlasz unokaöccsével. Az egyház derék szolgáját az orosz származású Akim Tamiroff, a hölgy vágyainak tárgyát pedig a francia Jean Sorel alakította, aki főleg a hatvanas években dobogtatta meg a női nézők szívét.


Nem kis meglepetésre a Monsignor Cupido óriási vihart kavart, melybe kis híján belebukott az olasz kormány, amelynek akkor éppen a tragikus sorsú Aldo Moro volt az elnöke. A kezdőlökést a Vatikán lapja, az Osservatore Romano adta meg, melynek recenzense úgy találta, hogy Lollobrigida filmbeli öltözéke nemcsak hogy kihívó, hanem egyenesen erkölcstelen, mert feltárja a művésznő legintimebb testrészeit is. A kereszténydemokrata képviselők a parlamentben már az egész olasz filmművészetet megfertőző erkölcstelenségről szónokoltak, és szigorú törvények meghozatalát sürgették. Ezeket nem sikerült keresztülvinni, ám a viták olyan politikai válsághoz vezettek, amely majdnem Moro bukásához vezetett, még tulajdon párttársai is ellene fordultak. Közben szeméremsértés miatt per indult a Cicababák producere, Gianni Hecht, továbbá Bolognini, Lollobrigida és Jean Sorel ellen. A bizonyítás során levetítették a vita tárgyát képező jelenetet is, és a jámbor bírák szent szörnyülködéssel bámulták az „erkölcstelen” képsorokat: kockánként kellett előrehaladni, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyosodjék, vajon Gina valóban villantott-e, vagy testszínű ruha fedte a bájait, ahogyan ő állította. A film megúszta a betiltást, mindazonáltal átsorolták a „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriába. A művészeket két hónap szabadságvesztésre és fejenként harmincezer líra pénzbírságra ítélték. (Nem tudok arról, hogy bármelyikük is börtönbe ment volna, szóval valószínűleg felfüggesztett büntetésről lehetett szó.)


Az utolsó jelentősebb próbálkozások
Lollobrigida utolsó filmjei közül kiemelkedik Melvin Frank vígjátéka, a valaha Magyarországon is megérdemelt sikert aratott Jó estét, Mrs. Campbell! (1968). A sztár ebben a filmjében is gyönyörű, pedig egy olyan anyát játszik (Carlának hívják), akinek nagylánya van egy húsz évvel korábbi kapcsolatból. Illetve nem is egyből, hanem háromból. Az asszony ugyanis a háború alatt három amerikai katonával is viszonyt folytatott, és nem tudja, kitől esett teherbe. Hogy tisztességesen felnevelhesse a gyerekét, mindhárom gyanútlan férfival elhitette az apaságot, s ők becsületesen küldték is a tartásdíjat, mit sem sejtve egymásról. A pletykálkodó helyiek elcsendesítésére Carla azt híreszteli magáról, hogy férje, Campbell kapitány elesett a háborúban. Igen ám, de a három „apuka” húsz év után afféle nosztalgikus bajtársi találkozóra újra Olaszországba jön, és persze látni szeretné a lányát is. Az még a kisebbik probléma, hogy a veteránok tudomást szereznek arról, hogy anno nem egyedül boldogították Carlát. Nagyobb baj, hogy az igazságot Carla lánya is megtudja… Alakításáért Lollo megkapta a David di Donatello-díjat, és Golden Globe-ra is jelölték. Fontosabb partnerei: Philippe Leroy, Janet Margolin, Telly Savalas, Lee Grant, Peter Lawford, Phil Silvers és Shelley Winters, akivel Gina a magánéletben tartós barátságot ápolt. Említsük meg, hogy a világsikerű ABBA-musical, a Mamma mia! (2008) története lényegében ebből a Lollobrigida-filmből származik. 1969-ben Gina sértetlenül úszott meg egy autóbalesetet, utasa, a világhírű rendező, Franco Zeffirelli viszont súlyos sérüléseket szenvedett, és tartós kórházi ápolásra szorult.


Mauro Bolognini alkotása, a Gyönyörű november (1969) Ercole Patti magyarul is megjelent regényének nagyjából hűséges adaptációja, jelentős különbség csak a befejezésben van. A történet főszereplője a tizenhét éves Nino, aki elveszítette édesapját, jelenleg anyjával és öccsével él. A csonka családnak nagy rokonsága van, a jeles ünnepeken mindig összejönnek. Ninónak nincs nagy véleménye a rokonairól, férjezett nénikéjének szépsége azonban megbabonázza… A film leghíresebb jelenetében a lenge ruhát viselő Lollobrigida egy fürdőkádban áll, a szerelmes kamasz pedig egy kancsóból vizet önt rá, így a testre tapadó nedves ruhán át kirajzolódnak a díva legintimebb testrészei. Az eredeti olasz változat nemcsak ezzel, hanem a szinkronnal is meglepetést okozott, hiszen mindegyik szereplőt szinkronizálták, méghozzá meglehetősen furcsa módon. Az egyik leggyakoribb olasz szinkronhang, Rita Savagnone például Ginát és Danielle Godet-t is szinkronizálta, s mivel a két színésznőnek közös jelenetei is vannak, a nézőnek időnként az az érzése támad, mintha egy monológot hallana. Pino Colizzi szintén két színészt szinkronizált. A lengyel Jerzy Skolimowski Király, dáma, bubi (1972) című nyugatnémet filmje az orosz származású Vladimir Nabokov azonos című regénye alapján készült, amely először V. Szirin írói álnéven jelent meg. A nagykamasz Franz (John Moulder-Brown, a Fábri Zoltán-féle A Pál utcai fiúk Gerébje játssza) a nagybátyjával, Dreyerrel (David Niven) és a nagynénjével, Marthával (Lollobrigida) él. A férje által frigidnek elkönyvelt Martha unalomból kikezd a tapasztalatlan Franzcal. A kalandból szerelem lesz, melynek tökéletes kiteljesedésében Dreyer egyre nagyobb akadályt jelent, akitől csak gyilkosság árán lehet megszabadulni. Ez így csupán egy bűnügyi sztorinak hangzik, Nabokovot azonban a szerelmi háromszög pszichológiai oldala érdekelte a legjobban. Skolimowskit viszont nem, legalábbis a német kritikusok szerint, akik úgy látták, a Király, dáma, bubi leginkább az akkoriban divatos, de igénytelen német szexbohózatokra hasonlít a legjobban. Talán ez a kudarc is szerepet játszott abban, hogy Gina bejelentette visszavonulását. Utolsó mozifilmje, a spanyol–francia–olasz koprodukcióban forgatott No encontre rosas para mi madre (1973) bukása igazolta döntése helyességét. 


A visszavonulástól a visszatérésig 
Gina pályát módosított, és a hetvenes évek elejétől fotósként hallatott magáról. 1973-ban jelent meg első albuma, az Italia mia, amely címének megfelelően Olaszországot mutatja be – ahogyan Lollo látja. 1994-ben Wonder of Innocence (Az ártatlanság csodája), 2003-ban Sculptures (Szobrok) címmel jelent meg új kötete. Évekkel később elmondta, hogy nem volt könnyű dolga fotósként is elfogadtatnia magát. Amikor olyan hírességeket fényképezett, mint például Salvador Dalí, Henry Kissinger, Paul Newman, Audrey Hepburn, Ella Fitzgerald, David Cassidy vagy éppen a német labdarúgó-válogatott, akkor természetesen előnyt jelentett az ismertség. Hátrányt jelentett viszont akkor, amikor tájakat, műemlékeket, hétköznapi embereket akart fotózni, mert gyorsan felismerték, és ilyenkor nem könnyű spontán pillanatokat elkapnia a fényképezőgépével. Meg kellett küzdenie az előítéletekkel is, miszerint ez csak egy sztárallűr, amihez nincs tehetsége, és csupán azért műveli, mert színészi csillaga lehanyatlott. Nagy visszhangot váltott ki a hetvenes években a nyugati médiában az is, hogy a kommunista kubai diktátor, Fidel Castro hosszú interjút adott a dívának. Mint vendég vagy zsűritag Gina továbbra is megjelent különféle filmes rendezvényeken. 1973-ban például a moszkvai fesztivál zsűritagja volt, 1986-ban pedig a Berlinale zsűrielnöke. Némi megütközést váltott ki utólagos nyilatkozata, hogy nem művészi, hanem politikai okokból ítélték az Arany Medvét Reinhard Hauff Stammheim című filmjének, amely a bebörtönzött RAF-terroristák peréről és a stammheimi börtönben tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halálukról szólt. Lollo kijelentette, hogy elhatárolódik a zsűri döntésétől. Ebben esetleg szerepet játszhatott az is, hogy a zsűritagok halálos fenyegetéseket kaptak, és a film fesztiválvetítésére csak megerősített rendőri védelem mellett kerülhetett sor.


Tíz évvel visszavonulása után, 1984-ben Gina Lollobrigida újra a felvevőgép elé állt. A Falcon Crest című amerikai tévésorozatban elvállalta Francesca Gioberti szerepét, amelyet eredetileg Sophia Lorennek ajánlottak fel. A figura a széria öt epizódjában jelent meg. Lollo visszatérését lelkesen fogadta a közönség, és elismerően állapították meg róla, hogy közel a hatodik X-hez is remekül néz ki. Színészi teljesítményére sem lehetett panasz, alakításáért Golden Globe-ra jelölték, ámbár a díjat Faye Dunaway kapta az Ellis Island című sorozatért. Gina azzal indokolta visszatérését, hogy valójában sose gondolta véglegesnek a filmvilággal való szakítását, csupán várt a jó szerepekre. Ezek azonban a comeback után se nagyon találták meg. 1988-ban egykori nagy sikere, A római lány televíziós remake-jében játszotta az anyát. Régi szerepét a frissen felfedezett Francesca Dellera alakította. Lollo nem volt elragadtatva az utódjától: „Ez a Dellera nevű teremtmény jobban tenné, ha valami más foglalkozás után nézne”. A Tinto Brass egyik szexfilmjében feltűnt csillagocska így fogadta a tanácsot: „Ó, csak nem az a kedves öreg hölgy mondja ezt, aki a nagymamám lehetne?”. Talán elegánsabb lett volna, ha Gina nem mond véleményt Francescáról, mindazonáltal az élet az ő szavait igazolta: Dellera néhány feledhető filmszerep után eltűnt a süllyesztőben. Agnès Varda filmtörténeti utalásokkal teli 101 éjszaka (1995) című alkotásában világhírű partnerei többségéhez hasonlóan Lollónak is csak rövid mellékszerepe volt. Utoljára 1997-ben láthattuk a filmvásznon: Ariel Zeitoun Nagydarab és Kicsiagy című gyengécske romantikus komédiáján az ő szereplése se tudott sokat segíteni. Azóta nem filmezett, de továbbra is megjelenik a nyilvánosság előtt. Filmkarrierjére visszatekintve el szokta mondani, hogy bár nagyszerű rendezőkkel és partnerekkel is dolgozhatott, sok szép emléke van, mégis úgy érzi, színésznőként nem tudta maximálisan kibontakoztatni a tehetségét. 2013-ban árvereztette ékszerkollekciója jelentős részét, és a befolyt ötmillió dollárt az őssejtterápia céljaira adományozta. 


Kebelharc
Gina Lollobrigida és Sophia Loren viszálya évtizedekre való muníciót szolgáltatott a bulvármédiának. Loren visszaemlékezései szerint a dolog 1954-ben kezdődött, amikor mások társaságában mindketten Londonba utaztak egy olasz filmfesztivált népszerűsíteni. A rámenős angol újságírók állítólag nem sokat lacafacázták, rögtön a tárgyra tértek, és Sophia méretei iránt érdeklődtek. A művésznő megadta a választ, mire egy riporter szemtelenül megkérdezte, hogy vajon Loren vagy Lollo keble-e a nagyobb, és a következő kérdések már e téma körül forogtak. Sophia az évek távlatából azt állította, már nem emlékszik a válaszaira, és akkoriban még nem beszélt túl jól angolul, így talán a kérdéseket sem értette pontosan, mindazonáltal szerinte semmiképpen nem mondott olyasmiket, amik a másnapi lapokban megjelentek. Az újságokban ugyanis az volt olvasható, hogy Sophia nem érti, Gina miért haragszik rá csupán azért, mert Loren keble a nagyobb. A sztorit az európai bulvárlapok űzték-fűzték tovább, és Sophia meggyőzően eljátszotta, hogy ehhez a műbalhéhoz igazából semmi köze. A firkászok természetesen Gina álláspontját is tudni akarták. Lollo igyekezett távol tartani magát ettől a kétes szenzációtól, hébe-hóba azonban megengedett magának néhány csípős megjegyzést. Egyszer állítólag azt mondta, hogy Sophia azokban a szerepekben a legjobb, melyekben önmagát kell adnia, ezért olyan meggyőző, amikor például parasztlányt játszik.


Ámbár idővel mindketten felismerték, hogy a bulvármédia játékszereivé váltak, és beszüntették az ellenségeskedést, sohasem lettek jó barátnők. Többször előfordult ugyan, hogy mindketten megjelentek ugyanazon a nyilvános rendezvényen, de gondosan ügyeltek arra, hogy véletlenül se készülhessen róluk közös kép. Ugyanakkor mindketten jó barátai voltak Michael Jacksonnak, és az ő kedvéért vállalkoztak néhány közös fotóra. Egyesek olyan összeesküvés-elméleteket gyártottak, hogy Gina igazából azért vonult vissza, mert belátta, hogy Loren mint színésznő egyértelműen fölébe kerekedett. Sophiát már jó ideje békén hagyják az egykori viszályra vonatkozó kérdésekkel, Lollót viszont még a közelmúltban is megtalálták ezzel a témával. Az idős sztár magabiztosan jelentette ki, hogy soha nem versenyzett, mert mindig is ő volt az első, és amit elért, azt saját erejéből érte el, őt nem támogatta egy producer férj. Többen rosszindulatúnak minősítették az egyértelműen Lorenre vonatkozó célzást, pedig van igazságtartalma: a tagadhatatlanul tehetséges Sophia karrierje ugyanis Carlo Ponti tanácsai és befolyása nélkül valószínűleg nem lett volna annyira fényes, férje azonban majdnem mindig tudta, nejének milyen szerepeket ajánlatos elvállalnia, és főleg milyen partnerekkel érdemes kamera elé állnia. 


Magánélet
Lollobrigida két év jegyesség után 1949-ben ment feleségül a szlovén származású dr. Milko Škofičhoz, aki neje menedzsere lett. Ő intézte a szerződéseket, tárgyalt Gina nevében, és gondoskodott arról is, hogy jól fektesse be a művésznő pénzét. Ügyes üzleti döntéseivel tulajdonképpen megalapozta a sztár mindmáig tekintélyes vagyonát. Lollónak valóban nem kellett mással foglalkoznia, mint a színjátszással és a sztárléttel. A házaspár fia, Andrea Milko Škofič 1957. július 28-án született. Egy olyan gyönyörű hírességnek, mint Gina, persze férjes asszonyként is akadtak hódolói. A legkitartóbban a különc amerikai milliárdos, Howard Hughes ostromolta. Az RKO Pictures tulajdonosaként látott egy fotót a bikiniben pózoló Lollóról, és azonnal beleszeretett az olasz szépségbe. Több éves hollywoodi szerződést kínált neki, és meghívta az Egyesült Államokba. Értesült arról, hogy Gina férjnél van, nagyvonalúan tehát Škofičot is meghívta, Lollo visszaemlékezései szerint azonban csak egyetlen repülőjegyet küldött. A sztár emiatt nem akart menni, de a férje azt mondta: „Utazz csak el egyedül. Nem szeretném, ha valaha vita lenne köztünk amiatt, hogy megakadályoztam a hollywoodi karrieredet.” Gina tehát ment, a szerződést is aláírta, amelynek értelmében Amerikában tíz évig csakis az RKO filmjeiben szerepelhet. Idővel úgy érezte, Hughes aranykalitkába akarja őt zárni, és inkább hazatért. Szerződése miatt a hatvanas évek elejéig kizárólag olyan amerikai filmekben játszhatott, melyeket Európában forgattak. Sok-sok év múlva azt mondta, talán túl elutasító volt Hughesszal szemben, aki minden különös vonása ellenére érdekesebb és szórakoztatóbb volt, mint a férje. Lollo és dr. Škofič 1971-ben elváltak. Ebben valószínűleg szerepet játszottak Gina szerelmi ügyei is, például Yul Brynnerrel és Frank Sinatrával, továbbá a híres dél-afrikai szívspecialistával, dr. Christiaan Barnarddal és George Kaufmannal, egy New York-i ingatlanbirodalom tulajdonosával, aki állítólag el is jegyezte. Pletykálták, hogy Lollo kitüntette figyelmével Jurij Gagarint is, sőt Fidel Castro sem önzetlenül állt rá arra a bizonyos interjúra. 


Gina sosem tagadta, hogy szereti a szerelmet, és nem él apácaéletet, ennek ellenére intim ügyeiből igyekezett kizárni a nyilvánosságot: több mint harminc éven át egyetlen magánéleti skandalummal se került be a botránysajtóba. Az új évezredben azonban változott a helyzet. 2006-ban világgá röppent a hír, hogy Lollo feleségül megy szerelméhez, az 1962-ben született spanyol Javier Rigau y Rafolshoz, aki még a sztár fiánál is fiatalabb öt évvel. A média úgy tudta, hogy sem Andrea Milko Škofič, sem Rafols édesanyja nem ellenezte az esküvőt, mindazonáltal a bulvársajtóban rengeteg élcelődés jelent meg a menyasszony és a vőlegény közötti harmincöt év korkülönbség miatt. A pár végül erre hivatkozva lefújta az esküvőt, és a felek 2007-ben szakítottak. 2013-ban viszont ismét bekerültek a bulvárhírekbe. Lollobrigida állítólag csak ekkor értesült arról, hogy ő három évvel korábban tulajdonképpen feleségül ment Rafolshoz. A művésznő szerint a spanyol férfi becsapta őt: ismeretségük idején meghatalmazást kért tőle bizonyos ártalmatlan hivatalos ügyek elintézésére, ám valójában egy olyan papírt íratott alá vele, amely lehetővé tette, hogy Spanyolországban úgy kössenek házasságot, hogy ő nincs jelen. Az ügy kapcsán kijelentette azt is, hogy sosem volt köztük intim viszony. Rafols cáfolta a díva szavait, és a furcsa körülmények ellenére a bíróság elutasította Lollo keresetét, így hivatalosan a spanyol férfi feleségének számít. Erre való hivatkozással Rafols igényt tart Gina vagyonának egy részére. 2014-ben Andrea Milko Škofič bírósági úton kérte, hogy anyját helyezzék gyámság alá, mert olyan szellemi állapotba került, hogy a környezetében lebzselő fiatal férfiak kiforgathatják a vagyonából. Leginkább a huszonéves Andrea Piazzollára célozgatott, aki sofőrből lett Gina menedzsere, és korlátlan hozzáférést szerzett a sztár számlájához. Milko szerint a férfi számolatlanul költi anyja pénzét, luxusjachtokat és luxusautókat vásárol, amelyekre a fizetéséből aligha futja, és nem is mondhatók nélkülözhetetlen munkaeszközöknek. Lollo felháborodott fia eljárásán, mert szerinte mindig is támogatta őt, hiszen Milko sosem dolgozott, talán túlságosan is elkényeztette. A bíróság elutasította a gyámság iránti kérelmet, ezért a közelmúltban az ifjabb Škofič Piazzollát jelentette fel csalás miatt. Sokan azt hiszik, csupán az örökségét félti, ám Gina „esküvője” és a jelenlegi menedzser túlzó költekezése arra utal, hogy a sztár józan ítélőképessége, emberismerete talán mégsem a régi. 


Lollobrigida Magyarországon
Gina Lollobrigida az elmúlt évtizedekben többször is járt Magyarországon, de sajnos szinte mindegyik látogatásához valamilyen kínos incidens kapcsolódik. Először a televízió 1972-es szilveszteri műsorában láthattuk Antal Imre és Vitray Tamás társaságában. Alighanem több tízezren hitték azt, hogy a világhírű díva a képernyőn keresztül együtt ünnepel a magyar átlagemberekkel, ámbár valószínű, hogy csupán felvételről láthattuk őt. Tíz év múlva jött el újra hazánkba: 1982. október 17-én a Vigadóban lépett fel egy magyar–német televíziós gálaműsorban, ahol Tosca áriáját énekelte. A műsor sztárja, a világhírű (nyugat)német operaénekes, René Kollo meghívására érkezett a magyar fővárosba, akárcsak Otto Schenk, Teresa Berganza és Johanna Meier. Bennfentesek szerint Gina valójában A világ legszebb asszonya című filmjéből származó hangfelvételére playbackelt. A fellépés alkalmából a művésznő rövid interjút adott a Stúdió ’82 című tévéműsornak, ám adásba került az interjú vége is, ami a beszélgetésről távozó Ginát mutatta. A sztár valószínűleg nem tudta, hogy még veszi a kamera, és hangosan méltatlankodott, hogy mindössze tíz percet kértek tőle, de szerinte legalább egy óráig tartott a beszélgetés. 2005-ben a budapesti Operabál díszvendégeként köszönthettük őt. A sajtótájékoztatón megjelent Kiszel Tünde is, aki egy időben szerette hangoztatni, hogy lát hasonlóságot közte és az olasz világsztár között (jelen sorok írója nem lát), és valósággal megrohamozta a dívát, hogy közös fotón pózolhasson vele. Az incidens Magyarországon nagy médianyilvánosságot kapott. Kiszel tagadta, hogy erőszakosan nyomult volna a színésznőre, az eseményről készült filmfelvételek azonban magukért beszéltek. Lollónak valószínűleg fogalma sem volt arról, ki lehet ez a rámenős nő, és talán úgy gondolta, hamarabb szabadul a kellemetlen helyzetből, ha elkészül az a közös fotó. 


Az esemény egyik fővédnöke Hiller István MSZP-s politikus, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának akkori vezetője volt. A báli szezon időszakában tartották az MSZP nyilvános születésnapi buliját is, ahol jelen volt Nyers Rezső, Horn Gyula, Kovács László és Gyurcsány Ferenc is. Az MSZP-s politikusok kedélyesen eltréfálkoztak Lollo életkorán, és megállapították, hogy a művésznő „nem öreg, csak tapasztalt”. Hiller hozzátette, hogy reméli, felesége nem rendez patáliát Gina miatt, mert 2004-ben a másik díszvendég, Katharina Witt miatt állítólag megtette. Az esettel foglalkozó magyar média emlékeztetett arra, hogy Hiller ízetlen tréfálkozásaival ellentétben Lollo a nyilvánosság előtt mindig meleg szavakkal beszélt Magyarországról. Hiller később sem érezte szükségét, hogy elnézést kérjen ízléstelen élcelődéseiért. Végül ejtsünk néhány szót arról is, hogy két alkalommal felmerült az a lehetőség, hogy Gina magyar filmben játsszon. Bennfentesek szerint Szinetár Miklós állítólag neki szánta Az erőd (1979) című film főszerepét, melyet végül az erdélyi Tanai Bella játszott el. A nyolcvanas években szó volt arról, hogy nemzetközi szuperprodukció készül a Sztárcsinálók című magyar rockoperából, és Ginát szemelték ki Agrippina szerepére, a projekt azonban meghiúsult.


FILMOGRÁFIA
* 1997: Nagydarab és Kicsiagy (XXL)
* 1996: Una donna in fuga
* 1995: 101 éjszaka (Les cent et une nuits de Simon Cinéma)
* 1988: A római lány (La romana) (tévésorozat)
* 1986: Szerelemhajó (Love Boat) (tévésorozat)
* 1985: Átverés (Deceptions) (tévéfilm)
* 1984: Falcon Crest (tévésorozat)
* 1973: No encontré rosas para mi madre 
* 1973: Obraz uz obraz (tévésorozat)
* 1972: Pinokkió (Le avventure di Pinocchio) (tévésorozat)
* 1972: Király, dáma, bubi (King, Queen, Knave)
* 1971: Rossz emberek folyója (Bad Man's River)
* 1969: Gyönyörű november / Az a csodálatos november (Un bellissimo novembre)
* 1968: Stuntman
* 1968: Jó estét, Mrs. Campbell! (Buona sera, Mrs. Campbell)
* 1968: Sör, lányok, háború (The Private Navy of Sgt. O'Farrell)
* 1968: La morte ha fatto l'uovo
* 1967: Cervantes
* 1966: Les Sultans
* 1966: Le piacevoli notti
* 1966: Hotel Paradiso
* 1966: Én, én, én… és a többiek (Io, io, io… e gli altri)
* 1965: Idegen hálótársak (Strange Bedfellows)
* 1965: Cicababák (Le bambole, a Monsignor Cupido című epizódban)
* 1964: Gyilkosság a hajón / Szalmaasszony (Woman of Straw)
* 1963: Őrült tenger (Mare matto)
* 1962: Császári Vénusz (Venere imperiale)
* 1962: Ippolita szépsége (La bellezza di Ippolita)
* 1961: Mr. Szeptember (Come September)
* 1961: Menj meztelenül világgá! (Go Naked in the World)
* 1959: Elsöprő túlerő / Sose kevesebbet / Soha oly kevés (Never So Few)
* 1959: Salamon és Sába királynője (Solomon and Sheba)
* 1959: A törvény (La legge)
* 1958: Első szerelem (Anna di Brooklyn)
* 1956: A párizsi Notre-Dame (Notre-Dame de Paris)
* 1956: Trapéz (Trapeze)
* 1955: A világ legszebb asszonya (La donna più bella del mondo)
* 1954: Kenyér, szerelem, féltékenység (Pane, amore e gelosia)
* 1954: A római lány (La romana)
* 1954: Il maestro di Don Giovanni
* 1954: Le Grand jeu
* 1953: Kenyér, szerelem, fantázia (Pane, amore e fantasia)
* 1953: Afrika kincse / Ördögi kör (Beat the Devil)
* 1953: A vidéki lány (La provinciale)
* 1953: Hűtlen asszonyok (Le infedeli)
* 1952: Régi idők (Altri tempi) (az Il processo di Frine című epizódban)
* 1952: Az éjszaka szépei (Les belles de nuit)
* 1952: Moglie per una notte
* 1952: Királylány a feleségem (Fanfan la Tulipe)
* 1951: Amor non ho… però… però
* 1951: Figyelem, banditák! / Vigyázat! Banditák! (Achtung! Banditi!)
* 1951: Enrico Caruso: a legendás hang (Enrico Caruso: leggenda di una voce)
* 1951: La città si difende
* 1951: Öt város meséje (A Tale of Five Cities)
* 1950: Kutyaélet (Vita da cani)
* 1950: Cuori senza frontiere
* 1950: Alina
* 1950: Miss Italia
* 1949: Anselmo siet / A menyasszony nem tud várni (La sposa non può attendere)
* 1949: Vészharang (Campane a martello)
* 1948: Bajazzók (Pagliacci)
* 1948: Follie per l'opera
* 1947: Il segreto di Don Giovanni (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1947: A Man About the House (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1947: A Giovanni Episcopo-bűntény (Il delitto di Giovanni Episcopo) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1947: Szerelmi bájital (L’elisir d'amore) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1946: Lammermoori Lucia (Lucia di Lammermoor) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1946: Aquila nera


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(A vastag betűvel írt filmekért megkapta a díjat.)

BAFTA-díj 
* 1955: Kenyér, szerelem, fantázia (legjobb külföldi színésznő)

Bambi-díj 
* 1956: A világ legszebb asszonya
* 1957: A párizsi Notre-Dame
* 1958: Trapéz
* 1959: A törvény
* 1960: Salamon és Sába királynője 
* 1961: Mr. Szeptember
* 1987: Jubileumi díj
* 1990: A feledhetetlen sztárok egyike

David di Donatello-díj 
* 1956: A világ legszebb asszonya (legjobb színésznő)
* 1963: Császári Vénusz (legjobb színésznő) (megosztva Silvana Manganóval A veronai per című filmért)
* 1969: Jó estét, Mrs. Campbell! (legjobb színésznő) (megosztva Monica Vittivel a Lány pisztollyal című filmért)
* 1986: Különdíj: Róma városának aranyérme
* 1996: 40. évfordulós jubileumi díj 
* 2006: 50. évfordulós jubileumi díj
* 2016: 60. évfordulós jubileumi díj

Ezüst Szalag-díj 
* 1954: Kenyér, szerelem, fantázia (legjobb színésznő)
* 1963: Császári Vénusz (legjobb színésznő)

Golden Globe-díj 
* 1961: Henrietta-díj a legnépszerűbb színésznőnek
* 1969: Jó estét, Mrs. Campbell! (legjobb színésznő vígjáték/musical kategóriában)
* 1985: Falcon Crest (legjobb női mellékszereplő tévésorozatban)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...