A huszadik századi világirodalom egyik legkiemelkedőbb írója, a modern regény egyik atyja, a norvég Knut Hamsun (1859–1952) egyik legjelentősebb munkája, a Rejtelmek (1892) tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg magyar nyelven, száz évvel (!) ezelőtt, 1921-ben. A főszereplő, Johan Nagel egyfajta önportré, hiszen a regény egyes motívumai Hamsun saját életéből származnak, és bizonyos értelemben a kötet a szerző lelkének rejtelmeiről (is) szól. Hamsun regénye ihlette Paul Juon (1872–1940) orosz származású svájci zeneszerző Mysteries op. 59 című 1914-es zeneművét, amelyet először 1928-ban adtak elő. A filmváltozatot egy holland képzőművész, Paul de Lussanet rendezte 1978-ban. A főszerepeket a korszak két holland szexszimbóluma, Rutger Hauer és Sylvia Kristel alakította. A forgatási nehézségek ellenére mindketten szerették és nagyra értékelték ezt a munkájukat, amelyről a kritikusok véleménye is általában kedvező volt. A közönség viszont a két főszereplő korábbi imázsa miatt elsősorban felfokozott erotikus tartalomra számított, és ebben az elvárásában csalódnia kellett. A filmet egy napig játszották Magyarországon egy 1979-es holland filmhéten, és hat évvel később egyetlen alkalommal műsorra tűzte a Magyar Televízió is. Johan Kvandal (1919–1999) norvég zeneszerző egyetlen operája, az 1990 és 1993 között írt Mysterier librettója szintén Hamsun regényén alapul.
A történet
A cselekmény 1891-ben játszódik. Egy tengerparti norvég kisvárosba egy különös, jó külsejű férfi érkezik, Johan Nagel. A helyi méltóságok figyelmét felkelti a vagyonosnak látszó úriember, és szívesen látják őt a társaságban, hogy jobban megismerjék. A férfi érdekes történetekkel szórakoztatja őket. Összebarátkozik egy törpével, és szerelemre lobban a hideg szépasszony, Dany Kielland iránt. A nőbe állítólag a helyi pap, Carlsen is szerelmes volt, aki végül öngyilkosságot követett el. Johan teljesen Dany hatása alá kerül, ám a nő mintha csak játszadozna vele: olykor úgy tűnik, mintha számára sem lenne közömbös a férfi, máskor elutasítóan viselkedik vele. Az összezavarodott Johan egy idő után szabadulni akar Dany bűvköréből, és feleségül kéri a kevésbé vonzó külsejű, magányosan élő Martha Gude-ot. A nő igent mond, de másnap meggondolja magát – mint kiderül, Dany hatására. A látomásoktól gyötört, lelkileg és fizikailag is megbetegedett Johan öngyilkos lesz. Ezt követően barátja, a törpe örökre elcsúfítja a szép Danyt…
A szerző
A norvég irodalom legvitatottabb alakja, Knut Hamsun 1859. augusztus 4-én jött világra Lom városában. Eredeti neve: Knud Pedersen, szülei: Tora Olsdatter és Peder Pedersen. Hat testvére született, három idősebb és három fiatalabb. Szegénységben nevelkedett, vándorszabó apjának sosem volt elegendő munkája. Hároméves korában a család északra költözött, Hamarøyba, ahová egy nagybácsi hívta meg őket, hogy a földjét műveljék. Kilencéves korában egy másik nagybácsihoz, Hans Olsenhez került, hogy segítsen neki az általa vezetett postahivatalban. Olsen durván bánt az unokaöccsével, verte és éheztette. Hamsun később ennek a bánásmódnak tulajdonította idegi problémáit. 1874-ben elszökött Olsentől, visszatért Lomba, és mindenféle munkát elvállalt: dolgozott mint eladó, cipészinas, kereskedőinas, útépítő munkás, kőműves és segédtanító. Tizenhét éves korában kezdett írni, cikkei jelentek meg néhány vidéki újságban, és a hétköznapi Pedersen helyett felvette a Hamsun nevet. Támogatót keresett és talált Erasmus Zahl üzletember személyében: róla mintázta regényeinek egyik visszatérő szereplőjét, Macket (Pán: Glahn hadnagy följegyzéseiből, 1894; Álmodók, 1904; Benoni, 1908; Rosa, 1908). Néhány évig Amerikában élt, ahol hamar megtanulta a nyelvet, így ezután angol nyelvű újságokban is publikálhatott. Arról írt, amit a legjobban ismert: a szegény emberek életéről. Az írásból azonban nem tudott megélni, ezért alkalmi munkákat vállalt, volt például kifutófiú és villamoskalauz is. Ekkoriban anarchista politikai nézeteket vallott. Amerikai élményeit a Fra det moderne Amerikas Aandsliv (1889) című művében örökítette meg, amely nem nélkülözte a szatirikus hangokat sem.
Amerikából Koppenhágába tért vissza, és itt látott hozzá fő műve, az Éhség (1890) megírásához. A mindennapi betevőt bolti segédként kereste meg. Miután befejezte a regényt, elvitte Georg Brandes professzorhoz, a nemzetközi irodalmi szaktekintélyhez. A professzor remekműként méltatta Hamsun írását, és lelkesedésében maga keresett előbb egy folyóiratot, majd egy kiadót, hogy megjelentesse. (Akkoriban Európa-szerte bevett szokás volt, hogy az új művek először folytatásos újságregényként jutottak el az olvasókhoz, és fogadtatásuk függvényében jelentek meg könyv formátumban.) Az Éhséget az első modern norvég regényként üdvözölték. Hamsun hitte, hogy az emberi kiteljesedés a földhöz kapcsolódik, így ellenérzéssel viseltetett a modern dolgokkal, tágabb értelemben a civilizációval szemben. Ezt a tematikát képviseli a Pán (1894) és az Áldott anyaföld (1917) című regénye is. Műveinek egyik jellemzője az ún. vándormotívum: a főszereplő gyakran egy idegen, aki általában egy vidéki közösségben jelenik meg, és felbukkanása, beilleszkedése vagy éppen kívül maradása különféle konfliktusok forrása lesz. A Rejtelmek mellett idesorolható a Pán, az Őszi csillagok (1906), a Rosa (1908) és a Csavargók (1927) című regénye is. Hamsun írásaiban visszatérő elem a természeti környezet elragadtatott leírása, a norvég erdők és tengerpartok iránti csodálat, ember és természetes környezetének szinte misztikus kapcsolata. Ezt a szemléletét olyan művei tükrözik, mint például a már többször említett Pán, a Halk húrokat penget a vándor (1909) és az Áldott anyaföld, melyért Hamsun 1920-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Ekkoriban már hazáján kívül is ismert, ünnepelt szerzőnek számított, aki gyakran tett kisebb-nagyobb külföldi utazásokat.
Knut Hamsun rajongott a német kultúráért és Németországért, ellenezte viszont a brit imperializmust és a szovjet kommunizmust. Attól tartott, hogy az Egyesült Királyság veszélyezteti Norvégiának a tengereken betöltött szerepét. Németország iránti szimpátiája már az első világháború idején megnyilvánult, és a versailles-i békeszerződések után rokonszenvvel figyelte az egyre erősödő német nacionalizmust. Az 1930-as évektől szóban és írásban is kiállt a nemzetiszocializmus mellett. Miután kirobbant a második világháború, támogatta a német háborús erőfeszítéseket, és találkozott a legmagasabb rangú náci vezetőkkel, így Adolf Hitlerrel és Joseph Goebbelsszel is. Goebbels lelkesen írt a naplójában arról, hogy Hamsunnak a végső német győzelembe vetett hite megrendíthetetlen. Maga Hamsun arról írt, hogy „a németek értünk harcolnak”. Az író egyetértett Norvégia 1940-es náci megszállásával, és támogatta a kollaboráns norvég kormány vezetőjét, Vidkun Quislinget. 1943-ra Hamsun szinte teljesen megsüketült, mégis felkereste Hitlert, hogy személyesen panaszkodjon Josef Terboven norvégiai német helytartóra, és tiltakozzon a norvégokra kiszabott halálbüntetések ellen. Hitler halála után dicsőítő nekrológot írt a náci diktátorról. Hamsunt 1945. június 14-én hazaárulás vádjával őrizetbe vették. Idős kora és kétséges elmeállapota miatt egy kórházba került. 1947-ben kollaborálása miatt bíróság elé állították, és 575 000 norvég korona pénzbüntetésre ítélték, melyet a kormány 325 000 koronára mérsékelt. Hamsun kilencvenkét éves korában, 1952. február 19-én hunyt el Grimstadban. Megítélése mindmáig ellentmondásos. Kimagasló írói tehetsége vitathatatlan, egyes vélemények szerint azonban ez sem jelenthet mentséget dicstelen politikai szerepvállalásáért. Ennek ellenére őt tartják a modern regény egyik atyjának, írói nagyságát olyan szerzők is elismerték, mint Thomas Mann, Hermann Hesse, Franz Kafka, H. G. Wells és Isaac Bashevis Singer.
A regény
A Rejtelmek Hamsun második regénye, amely 1892-ben jelent meg Norvégiában a Gyldendal Norsk Forlag gondozásában. A Verdens Gang norvég bulvárlap 1910. augusztus 4-én tette közzé azt az interjút, amelyben a szerző azt mondta, hogy a könyv Sarpsborgban, Kristiansundban és Koppenhágában íródott, amikor életét az áthelyezések, a szerelmi kapcsolatok és a szegénység jellemezte. A műnek bizonyos önéletrajzi vonatkozásai is vannak. Hamsun, akárcsak hőse, Johan Nagel, egy hajóval érkezett Lillesandba (a regényben: Fillesand), és szobát vett ki egy szállodában. A szomszédban állandóan egy Minutten becenevű férfi zongorázott. Hamsun elárulta a kiadójának, hogy nem kitalált személyről van szó, az illető neve Grøgaard, és valóban Minutten volt a beceneve. Grøgaard állítólag elolvasta a regényt, és halálosan megsértődött azon, ahogyan az író ábrázolta. (A filmben Minutten a törpe, de nem zongorázik.) Ennél a motívumnál persze fontosabbak a regény pszichológiai vonatkozásai: Hamsun úgy hazájában, mint Amerikában megtapasztalta az elidegenedés érzését, amelytől nehéz volt megszabadulnia. A cím igazából a szerző lelkének rejtelmeire utal, ugyanakkor magában a nehezen követhető cselekményben is sok a rejtély, a múltból éppúgy, mint a jelenben. Hamsun beleszőtte a regénybe személyes véleményét honfitársa, Henrik Ibsen, valamint Victor Hugo, Leo Tolsztoj és Guy de Maupassant lélekábrázolásáról, amely szerinte irreális volt. Dosztojevszkij két művét, a Bűn és bűnhődést és A félkegyelműt viszont példának tekintette. Nagelről egyértelműen kiderül, hogy egyetért Friedrich Nietzsche német filozófus elképzeléseivel a „Herrenmensch”-ről (uralkodó ember).
A Rejtelmeket a maga idejében nem fogadták túl jól: különleges, „szétfolyó” szerkezete, a misztikus és abszurd elemek nehezen olvashatóvá tették. Az elmúlt évszázadban jelentősen átértékelődött, számos irodalmár és irodalomkritikus szerint igazából ez Hamsun legjelentősebb műve, amely nagy hatást gyakorolt a huszadik századi modernista irodalomra, megelőlegezte James Joyce-ot és Virginia Woolfot. Lelkes rajongói között olyan hírességeket találunk, mint például Henry Miller és Anna Ahmatova. A Rejtelmek magyar nyelven tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg: 1921-ben Bálint Lajos fordításában, a Kultúra Könyvkiadó és Nyomda R.-T. gondozásában. A mű különös alaphangulatát már az első mondatok is érzékeltetik: „A mult nyár közepetáján egy apró norvég kikötőváros több fölöttébb szokatlan esemény szinhelye volt. Egy idegen tünt fel a városban, bizonyos Nagel nevezetü, – különös és sajátságos charlatan, számos feltünő dolgot müvelt s aztán ugyanolyan hirtelen módon el is tünt. Sőt ennek az embernek egy izben fiatal és titokzatos hölgylátogatója is volt, aki isten tudja, mely okból jött, alig néhány órán át tartózkodott a városban s már is eltávozott. De hát nem ez a kezdete a dolgoknak... A kezdet ez: mikor a gőzös hat óra tájt a kikötőbe futott, a födélzeten két-három utas volt, köztük egy férfi, feltünő sárga ruhában s fehér bársonysapkával. Junius 12-ikének estéje volt, – mert ezen a napon sok ház zászlódiszbe öltözött. Kielland kisasszony eljegyzésének tiszteletére, ami éppen junius 2-ikén volt: A Central szálló portása nyomban a födélzetre sietett s a sárgaruhás ember átadta neki a podgyászát, egyben az egyik hajósnak átadta a jegyét is; azután azonban elkezdett fel-alá járni a fedélzeten, ahelyett, hogy partra szállt volna. Mikor harmadikat csengettek, még a számláját sem fizette ki a hajópincérnek.” Hamsun következő két regényében (Lynge szerkesztő, 1893; Új föld, 1893) visszatérnek a Rejtelmek egyes szereplői.
A rendező
Paul de Lussanet képzőművész és rendező 1940. november 16-án született az észak-hollandiai Larenben. Nagyszüleinél nevelkedett, akik festőművészek voltak. Az Amszterdami Egyetemen közgazdaságtant hallgatott. 1960-ban a szülei belegyeztek abba, hogy Leszbosz szigetén részt vegyen egy rézkarckészítő kurzuson. Abban reménykedtek, hogy Paul ezután visszatér az egyetemre, de tévedtek, mert a fiuk időközben a festészet iránt kezdett érdeklődni. 1961–1962-ben Salzburgban tanult Oskar Kokoschkánál, majd az antwerpeni Királyi Művészeti Akadémián képezte tovább magát. Három évet töltött Párizsban, hogy a francia képzőművészettel ismerkedjen és inspirációkat gyűjtsön. 1964-ben Larenben volt az első kiállítása, a Knipscheer Galériában, ahol női aktjait mutatta be a közönségnek. További kiállításokra került sor például Amszterdamban, Párizsban, Hágában, Londonban, Utrechtben, Brüsszelben és Philadelphiában. Lussanet a figuratív festészet képviselője, műveire az élénk színek használata jellemző. A hetvenes években a filmművészet lehetőségei is foglalkoztatni kezdték, a hetedik művészet terén azonban keveset alkotott. Elképzeléseihez nehezen talált támogatókat, és úgy érezte, filmrendezőként nem élvezheti azt az alkotói szabadságot, mint képzőművészként, ráadásul nehezen jött ki egyes színészekkel is.
Elsőként egy tizenegy perces rövidfilmet forgatott La douceur du village (1970) címmel. 1976-ban – Ate de Jong, Otto Jongerius és Orlow Seunke mellett – az egyik rendezője volt az Alle dagen feest című négy epizódból álló filmnek. Mindegyik epizód Remco Campert egy-egy novelláján alapult, a saját szkeccsének Lussanet volt a forgatókönyvírója is. A kritikusoknak nem igazán tetszett a film, bár a többség azon a véleményen volt, hogy Lussanet epizódja a legjobb. Az 1978-ban bemutatott Rejtélyek után két évvel készült el Lussanet utolsó mozifilmje, a Lieve jongens (1980). Alapjául a művész barátja, Gerard Reve 1973-ban publikált regénye szolgált. Erősen önéletrajzi jellegű műről van szó, melynek főhőse egy korosodó, de még jó külsejű homoszexuális író, aki kétségbeesetten vágyik a fiatal férfiak társaságára és szerelmére, ugyanakkor attól sem riad vissza, hogy partnereit saját érdekében manipulálja. A provokatív jeleneteket sem nélkülöző film után Lussanet visszatért a képzőművészethez. Hollandiában rendszeresen vannak kiállításai, 2006-ban például ismét a szülővárosában mutatta be a munkáit.
Rutger Hauer
A Pastorale 1943 mellett a Rejtélyek az a film, amelyben jelen sorok írójának két holland kultkedvence, Rutger Hauer és Sylvia Kristel játssza a főszerepeket. Rutger Hauer 1944. január 23-án született Breukelenben, Utrecht tartomány egyik kisvárosában. Amszterdamban nevelkedett. Tizenöt éves korában elszökött otthonról, és egy évig a fedélzetet takarította egy teherszállító hajón. Miután hazatért, ideig-óráig többféle munkát is vállalt, dolgozott villanyszerelőként és ácsként, esténként pedig színjátszást tanult. Három év múlva csatlakozott egy amatőr társulathoz, melynek öt évig maradt a tagja. 1968-ban állt először a kamerák elé Harry Kümel Monsieur Hawarden című filmjében, jeleneteit azonban kivágták. Még ugyanabban az évben megkapta egy középkorban játszódó televíziós sorozat, a Floris (1968) címszerepét, mely sztárrá tette Hollandiában. A széria rendezője, Paul Verhoeven nagyon elégedett volt vele, és afféle „apa és fiú”, „mester és tanítványa” kapcsolat alakult ki közöttük, noha a rendező csupán hat évvel volt idősebb a felfedezettjénél. Verhoeven Oscar-díjra is jelölt erotikus drámája, a Török gyümölcs (1973) egyenesen a világhírig repítette Rutgert. Újabb közös munkáikban is remek szerepeket kapott – Forró verejték (1975), Futás az életért (1977), Spetters (1980), Hús és vér (1985) –, bár hol a szakmai, hol a közönségfogadtatás problémásnak bizonyult.
A Verhoeven-filmeknek köszönhetően a színész külföldön is keresetté vált: a Pitypang (1974, Adrian Hoven) című német erotikus filmje a Török gyümölcs egyfajta variációjaként is felfogható. A holland korszakból kiemelkedik az Egy holland Jáva szigetén (1976, Fons Rademakers) című dráma, amelynek cselekménye Indonéziában zajlik a XIX. századi kolonizáció idején, a Hollandia német megszállása idején játszódó Pastorale 1943 (1978, Wim Verstappen) című dráma, amely minisorozatként is elkészült, és persze a Rejtélyek. Hauer már 1975-ben játszott amerikai filmben (A Wilby-összeesküvés, Ralph Nelson), tényleges hollywoodi karrierje azonban csak a nyolcvanas évek elején kezdődött. Első amerikai filmje a Fantom az éjszakában (1981, Bruce Malmuth), amelyben egy Wulfgar nevű veszedelmes terroristát személyesített meg. (A filmről a közeljövőben külön posztban írunk majd.) Karrierjének csúcspontja Ridley Scott kultikus sci-fije, a Szárnyas fejvadász (1982), amelyben a Harrison Ford által üldözött lázadó androidot alakította. Láthattuk Sam Peckinpah Az Osterman-hétvége (1983) című – kissé zavaros – thrillerjében, és Richard Donner középkorban játszódó romantikus kalandfilmjében, a Sólyomasszonyban (1984). Ezt csak azzal a feltétellel vállalta, hogy a pozitív hőst formálhatja meg. Kiváló alakítást nyújtott Az országút fantomja (1986) című thrillerben mint pszichopata autóstoppos, aki brutális gyilkosságokat követ el, ám a gyanút arra a fiatalemberre akarja terelni, aki megúszta a vele való találkozást.
Olasz filmjei közül kiemelkedik Ermanno Olmi drámája, A szent iszákos legendája (1988), amelyben egy szerencsétlen alkoholista férfit játszott, akit halála megakadályoz abban, hogy lerója becsületbeli adósságát a templomnak. A szintén olasz Lina Wertmüller Egy holdfényes éjszakán (1989) című alkotásában egy halálosan beteg férfit alakított olyan jeles színésznők partnereként, mint Nastassja Kinski, Faye Dunaway és Dominique Sanda. Amerikában sajnos viszonylag hamar a másodvonalba került, egyre feledhetőbb produkciókhoz adta nevét, bár olykor egy-egy igényesebb kommerszhez is meghívták: Vak végzet (1989), Éjféli őrjöngés (1991), Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve (1992), Báránybőrben (1993). Az új évezredben Hauer néhány jelentősebb amerikai filmben is felbukkant – Egy veszedelmes elme vallomásai (2002), Sin City – A bűn városa (2005), Batman: Kezdődik! (2005) –, sőt sikeres tévésorozatokban is foglalkoztatták. A színészet mellett aktív környezetvédő volt, és támogatta az AIDS elleni küzdelmet is. Kétszer nősült, első házasságából született lánya, Aysha ugyancsak a színi pályát választotta. Rutger Hauer 2019. július 19-én hunyt el beetsterzwaagi otthonában. (Sylvia Kristel karrierjéről részletesebben írtam a Periféria című erotikus filmdráma kapcsán és ebben az összeállításban is.)
A mellékszereplők
Martha Gude megformálója, Rita Tushingham angol színésznő 1942. március 14-én született Garstonban. A hatvanas évek egyik nagy felfedezettje volt. Már első filmje, az Egy csepp méz (1961, Tony Richardson) filmtörténetet írt annak ellenére, hogy a művet több országban tiltólistára tették. Akkoriban ugyanis nemcsak a homoszexualitás motívuma vagy az egyedülálló anyák középpontba helyezése váltott ki megütközést, hanem Rita és a színes bőrű Paul Danquah csókja is. A film viszonylag hamar eljutott Magyarországra, ahogyan Richard Lester szellemes alkotása, A csábítás trükkje (1965) is, amely Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert. Az öntelt főhős (Ray Brooks) hiába henceg azzal, hogy ismeri a csábítás trükkjét, mert még a szomszéd vidéki lányt (Rita Tushingham) sem tudja meghódítani. Igaz, a riválisa (Donal Donnelly) sem sokkal ügyesebb a csajozás terén… Rita korai filmjei közül említést érdemel A bőrkabátos fiúk (1964, Sidney J. Furie), a Doktor Zsivágó (1965, David Lean), A csapda (1966, Sidney Hayers), a Gyémántok reggelire (1968, Christopher Morahan) és A szoba-konyha (1969, Richard Lester). Igyekezett igényesen válogatni a felkérések között, és inkább rétegfilmeket vállalt, mint tömegeket vonzó bóvlikat. Filmográfiájából feltétlenül figyelemre méltó Az emberi tényező (1975, Edward Dmytryk), a megtörtént bűnügyet feldolgozó A nagy főzés (1977, Mauro Bolognini) és a Nino Manfredi nevével fémjelzett komédia, a Spagetti-ház (1982, Giulio Paradisi). 1992-ben Gyarmathy Líviával (A csalás gyönyöre), 2004-ben Szabó Istvánnal (Csodálatos Júlia) forgatott. Kései filmjei közül kiemelkedik a Szemgolyó (2007, Nicolas Roeg) és A rejtekhely (2007, Pupi Avati). Rita Tushingham kétszer volt férjnél, első házasságából két lánya született.
A törpét alakító, szintén angol David Rappaport (1951–1990) mindössze 119 cm magas volt, amit egy születési rendellenesség (achondroplasia autosomalis) okozott. Gyerekkorában különösen érdekelte a zene, megtanult harmonikázni és dobolni. A hetvenes években pszichológiai diplomát szerzett a Bostoni Egyetemen. 1973-ban kezdett filmezni, első nagyobb mozifilmes szerepét a Rejtélyekben játszotta. Legnagyobb sikerét az Időbanditák (1981, Terry Gilliam) című filmmel érte el, amelyben Randallt, a törpebanda vezérét alakította. Sokszor szerepelt televíziós produkciókban. 1987-ben ő volt a vőfély a brit új hullámos énekesnő, Hazel O'Connor és Kurt Bippert esküvőjén. Rappaport élete utolsó éveiben súlyos depresszióval küzdött. Elvállalta Kivas Fajo szerepét a Star Trek: The Next Generation című tévésorozat egyik 1990-es epizódjában, forgatás közben azonban öngyilkosságot kísérelt meg. A szerepet másik színész vette át. 1990. május 2-án Rappaport mellbe lőtte magát. A főkormányzó szerepét az ismert holland filmrendező, Fons Rademakers (1920–2007) vállalta. Az olasz Vittorio De Sica, valamint a francia Jean Renoir és a holland Joris Ivens asszisztenseként ismerte meg a szakma gyakorlati fogásait. 1958-ban mutatkozott be önálló filmalkotóként. Viszonylag kevés filmet rendezett, szám szerint tizenkettőt, az egyik egy tévéfilm. Szívesen készített adaptációkat. 1971-es alkotása, a Mira konzervatív körökben kisebbfajta botrányt váltott ki. Because of the Cats (Niet voor de poezen, 1973) című filmjében Sylvia Kristel is játszott. Jelentős nemzetközi sikert ért el az Egy holland Jáva szigetén (1976) című drámájával, amelyben Rutger Hauernek adta az egyik fontos szerepet. A Merénylet (1986) című filmjéért Golden Globe- és Oscar-díjat is kapott. Utolsó alkotása, A rózsakert (1989) cselekményének szálai a második világháború idejére nyúlnak vissza.
A Kammát megszemélyesítő francia Andréa Ferréol 1947. január 6-án született Aix-en-Provence-ban. Párizsban folytatott színi tanulmányokat. 1971-ben kezdett filmezni. Eleinte kisebb szerepeket játszott olyan, Magyarországon is vetített filmekben, mint a Bohózat lőporral (1971, Georges Lautner), A bajhozó (1972, José Giovanni), a Szalad, szalad a külváros (1973, Gérard Pirès) és A Sakál napja (1973, Fred Zinnemann). Nemzetközi hírnevét Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című botrányfilmjével alapozta meg, amelyben a négy férfi bizarr öngyilkosságához asszisztáló molett tanítónőt személyesítette meg. Állítólag később szabadulni próbált ettől az imázsától, a következő évben mégis becsúszott egy újabb botrányfilm, a Pokoli trió (1974, Francis Girod). Több mint öt évtizedes pályafutása során ügyesen egyensúlyozott a kommersz filmek és az igényes művészfilmek között. Előbbi csoportba tartozik például A javíthatatlan (1975, Philippe de Broca), A zsoldoskatona (1976) és a Mondd, hogy mindent megteszel értem (1976) – mindkettőt Pasquale Festa Campanile rendezte –, A kockázat ára (1983, Yves Boisset) és A kíméletlen (1983, Alain Delon), az utóbbiak közé pedig az Utazás a fénybe (1978, Rainer Werner Fassbinder), A bádogdob (1979, Volker Schlöndorff), A karmester (1980, Andrzej Wajda), Az utolsó metró (1980, François Truffaut), a Három fivér (1981, Francesco Rosi), A postakocsi (1982, Ettore Scola), a Mattia Pascal két élete (1985, Mario Monicelli), a Z és két nulla (1985, Peter Greenaway) és a Francesco (1989, Liliana Cavani). A nyolcvanas évek második felétől egyre gyakrabban játszott a televízióban. Újabb mozifilmjeinek többsége már nem keltett akkora figyelmet, mint a fentebb említett művek. 2006-tól viharos kapcsolatban élt Omar Shariffel a férfi 2015-ben bekövetkezett haláláig. Viszonyukról a La Passion dans les yeux (2016) című önéletrajzi könyvében bővebben is írt.
Forgatási érdekességek
A képzőművészként ismertté vált Paul de Lussanet 1976-ban részt vett az Alle dagen feest című szkeccsfilm elkészítésében, amely Matthijs van Heijningen produkciójaként valósult meg. A producernek tetszett Lussanet kisfilmje, és 1,3 millió guldent biztosított számára, hogy egy festői szépségű, egész estés művészfilmet forgasson. A rendező választása a világirodalom egyik legkülönösebb művére, Knut Hamsun Rejtelmek című regényére esett, amelyből egyedül írt forgatókönyvet. Egyik interjújában azt mondta, hogy a főhős, Johan Nagel „két világnézet közé szorult ember: nehézségei vannak a polgári konvenciókkal, de nincs ereje harcolni ellenük”. Nagel nem találja helyét a vidéki kisvárosi világban, zavarodottságát azonban nem tudja szavakba önteni. (A Rejtelmek megjelenése idején Sigmund Freud munkássága még csak kibontakozóban volt, és a pszichológia tudománya általában is még gyerekcipőben járt.) Nagel mentális zavarát fokozzák a tenger hullámai, a ködös tengerpart és a süvítő szél – a film lenyűgöző képi világa Robby Müller operatőr érdeme, aki többek között Wim Wenders és Jim Jarmusch állandó munkatársa volt –, és végzetes hatással van rá Dany és Martha visszautasítása is. Viselkedése is szélsőséges: verejtékben fürödve ébred erotikus álmaiból, vagy éppen ugat, mint egy kutya. A nemzetközi forgalmazhatóság érdekében Van Heijningen egy ismert külföldi színészt szemelt ki Nagel szerepére: a brit Terence Stampet akarta szerződtetni, akivel azonban nem sikerült felvenni a kapcsolatot, ezért másik főszereplő után kellett nézni.
A két főszerepre végül két holland sztárt szerződtettek: Rutger Hauert és Sylvia Kristelt. Mindketten szexszimbólumoknak számítottak: Hauer elsősorban Paul Verhoeven korai filmjei, Kristel pedig mindenekelőtt az Emmanuelle első három része miatt. Ami közös volt bennük, hogy mindketten szabadulni szerettek volna ettől az imázsuktól, mert saját bevallásuk szerint egyáltalán nem szerettek a kamera előtt vetkőzni, bár hangsúlyozták, hogy egy valóban jó szerep kedvéért továbbra is hajlandók ledobálni magukról mindent. Sylvia és Rutger egyébként addigra már nemcsak hírből, hanem személyesen is ismerte egymást. Az NSZK-ban nagy sikert aratott Hauer romantikus kalandfilmsorozata, a Floris, ezért 1975-ben a német tévé megrendelte a második évadot. A rendezői székbe akkor már nem Verhoeven ült, hanem az osztrák Ferry Radax. A szériát anyagi okokból Magyarországon forgatták, magyar színészek is játszottak benne. A munka befejezése után Hauer Ausztrián keresztül utazott haza, és az osztrákoknál találkozott Sylviával. Leültek egy kicsit borozgatni, elbeszélgettek, és kölcsönösen megnyerőnek találták egymást. Mint említettem, a Rejtélyek nem az egyetlen közös filmjük: Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című háborús drámájában is összekerültek. A Rejtélyeket mindketten nagy lehetőségnek tartották ahhoz, hogy maguk mögött hagyják a szexszimbólum imázst, és komoly színészként is elfogadtassák magukat. Ennek érdekében mindketten lemondtak a gázsijukról, és a pénzzel beszálltak a gyártásba.
A film forgatását 1978. április 17-én kezdték meg a Man-szigeten, amely ugyan egyáltalán nem hasonlított a norvég tájakra, mégis tökéletesen passzolt Johan Nagel különös személyiségéhez. Hauer egy csomagokkal megpakolt Fiat kabrióval érkezett Európából a Man-szigetre. Bár útközben meg kellett állnia, hogy találkozzon egy következő lehetséges film rendezőjével, továbbá előbb át kellett kelnie a La Manche csatornán az Egyesült Királyságba, onnan pedig az Ír-tengeren át a Man-szigetre, végül idejében megérkezett. A színész rokonszenvesnek találta a rendezőt, aki szerinte az előkészületi fázisban kifejezetten nyitott volt az ötletekre. Hauer a szerep kedvéért egy hónapig tanult hegedűn játszani, és olyan jól ment neki, hogy valóban az ő játékát hallhatja a néző abban a jelenetben, amikor Dany visszautasítja őt, és a kétségbeesett férfi eljátszik egy melódiát. Rutger szerint egy melankolikus és meglehetősen szomorú darabról volt szó, amelyet Magyarországon hallott először, és nagyon megtetszett neki. Egy interjúban arról beszélt, hogy tudomása szerint a zenemű népszerű volt Magyarországon, mégis betiltották az itteni rádióban, mert állítólag fiatalok tucatjait sarkallta öngyilkosságra. (Seress Rezső Szomorú vasárnap című szerzeményéről van szó.) Sylvia Kristel így emlékezett: „El tudják hinni, hogy Rutger azokkal a hatalmas kezeivel megtanult hegedülni a Rejtélyekben játszott szerepe kedvéért? Nos, megtette… és gyönyörűen játszott.” (A filmben elhangzik Chopin Prelude című zeneművének egy részlete, Händel Lascia ch'io pianga című szerzeményét pedig a Mrs. Stenersent alakító Liesbeth List énekli.)
Ahogy elkezdődött a tényleges forgatás, Rutger véleménye megváltozott a rendezőről. Úgy találta, hogy Lussanet nyitottsága csupán egyfajta színjáték volt, mert igazából nem fogékony az ő szerepértelmezésére, sőt a regény érzelmi mélységeire sem: a külsőségek jobban érdekelték, mint a belső tartalom. Hauer szerint ez a téma leginkább Ingmar Bergmanhoz illett volna, ám a svéd rendező épp akkoriban a Kígyótojás (1977) című filmjének művészi kudarca után egy ideig azt hangoztatta, hogy nem rendez több filmet. Sylvia Kristelt elkísérte a Man-szigetre aktuális barátja, Ian McShane angol színész, akivel Az ötödik muskétás (1979) forgatásán jött össze. McShane soha nem látogatott el a Rejtélyek forgatására, sőt állítólag a szállodai szobájából se nagyon mozdult ki. Sylviával folytatott viszonya meglehetősen viharosan zajlott. Rutger azt állította, hogy partnernője nemegyszer úgy jelent meg a forgatáson, hogy sötét szemüveget viselt és testén ütések nyomai látszottak. A szem alatti sötét foltokat sminkkel el lehetett tüntetni, ráadásul a szerepe szerint Kristel gyakran fátyolt viselt. A testén látható kék foltok voltak az elsődleges okai annak, hogy a filmben csupán egyetlen erotikus fantáziajelenet látható, és azt is elég nehezen tudták leforgatni. Hauer arra gyanakodott, hogy Sylvia akkoriban a kábítószer-élvezetnek is hódolt. Mindazonáltal szerinte Kristel művészileg kitett magáért, ahogy elégedett volt a többi partnerével is. A nehézségek ellenére szerette és nagyra értékelte ezt a filmjét, sőt még a Verhoeven-produkcióknál is érdekesebb színészi feladatnak tartotta. Sylvia véleménye szintén kedvező volt: a Periféria (1976) és az Alice utolsó szökése (1977) mellett a Rejtélyeket nevezte meg mint az egyik legkedvesebb munkáját. (Ennek ellenére a Meztelenül című önéletrajzi könyvében nem említette meg.) Hollandiában jól fogadták a filmet, bár nem ért el kiugró kereskedelmi sikert, és egyike lett a holland filmművészet klasszikusainak. Lussanet emlékei a sztárjairól viszont nem igazán szépek: szerinte Rutger zsarnokként viselkedett, aki társproduceri szerepkörében állandóan beleszólt a rendezésbe, és zűrös magánélete miatt Sylvia sem volt könnyen kezelhető.
Az 1979-es holland filmhét
1979. szeptember 13. és 19. között holland filmhetet rendeztek Budapesten, amely a néhány hónappal korábban Amszterdamban és Utrechtben megtartott Magyar Filmnapok viszonzásaként szerveződött. A holland filmhét bemutatói két helyszínen zajlottak: a Toldi moziban a játékfilmeket, a Horizont (volt Híradó) moziban a rövid- és dokumentumfilmeket tekinthették meg az érdeklődők. A közönség érdeklődése a játékfilmek iránt meglehetősen nagy volt, míg a Horizont mozi programja kevesebb érdeklődőt vonzott. Pedig itt olyan filmcsemegék is láthatók voltak, mint az Oberhausenben díjat nyert Hollandiai jelenetek (1978, Otto Jongerius), Az üveg (1958, Bert Haanstra) vagy az Oscar-díjjal elismert A kis világ (1972, Charles és Martina Huguenot van der Linden). A Toldi moziban a következő játékfilmeket vetítették: Pastorale 1943 (Wim Verstappen), Lopott szeretet (René von Nie), Rejtélyek (Paul de Lussanet), Rembrandt (Jos Stelling), Dr. Vlimmen (Guido Pieters), Egy nemzet vagyunk (Pim de la Parra). A rendezvény utolsó napján a filmkritikusok által legjobbnak tartott filmet tűzték műsorra. A filmhét alkalmából holland küldöttség érkezett Magyarországra, melynek tagja volt Willeke van Ammelrooy színésznő – az Egy nemzet vagyunk női főszereplője –, Fons Rademakers, az Egy holland Jáva szigetén rendezője és a Rejtélyek egyik mellékszereplője, valamint Joop de Vries, a Holland Kulturális Minisztérium filmfőosztályának vezetőhelyettese.
Beszédében De Vries úr többek között ezeket mondta: „Évente maximum tíz filmet készítünk. Terjed az irodalmi művek filmrevitele is. Ilyen például a Rejtélyek, amelyet itt is vetítettek, s amelynek írója a Nobel-díjas Knut Hamsun. A témát, a műfajt illetően nem szólunk bele a filmgyártásba. Ha a költségvetés teljesen fedezi a forgatás költségeit, elkezdhetik. A mozik évente 500 filmet mutatnak be nálunk. Túl vagyunk már az úgynevezett »tévésokkon«. A nézők szeretik a holland filmeket, bár az utóbbi időben a moziba járók átlagéletkora fiatalabb, mint öt-hat évvel korábban.” A holland filmhét magyarországi fogadtatása a szakma részéről is javarészt kedvező volt, és az a vélemény alakult ki, hogy hasznos lenne sűríteni az ilyesfajta kulturális programokat, illetve a legjobb filmeket a széles körű moziforgalmazás számára is érdemes lenne átvenni. Iván Gábor a Filmvilágban (1979/11) megjelent értékelésében így írt: „Erőteljesen kivált a programból a Lopott szeretet (rendezője René van Nie) és a Rejtélyek (Paul de Lussanet). Ez a két mű egymásra sem hasonlít; az első viszont a francia filmek hatását viseli magán, a második pedig teljesen skandináv. […] A Rejtélyek – nyilván az alapanyag, Knut Hamsun regényének kisugárzása – álmokra, vágyakra, »vonzásokra és taszításokra« lecsupaszított filmköltemény, elemzése külön fejezetet érdemelne.” A Rejtélyeket 1985-ben a Magyar Televízió 1-es csatornája is bemutatta Rejtelmek címmel, szinkronizált változatban. A szinkron 1984-ben készült a Pannónia Filmstúdióban. Magyar szöveg: Bari Judit, szinkronrendező: Rehorovszky Béla, fontosabb magyar hangok: Balkay Géza (Rutger Hauer), Udvaros Dorottya (Sylvia Kristel), Fodor Tamás (David Rappaport), Esztergályos Cecília (Rita Tushingham), Moór Marianna (Andréa Ferréol), Szabó Ottó (Kees Brusse) és Csűrös Karola (Liesbeth List).
RÁADÁS
Mint fentebb is írtam, a Rejtélyek két főszereplője a hetvenes évek holland filmművészetének szexszimbóluma volt. Néhány kép segítségével tekintsük át, mivel is szolgáltak rá erre a minősítésre!
SYLVIA KRISTEL
A többféle címmel is ismert nyugatnémet O. unokahúga (1974) még az Emmanuelle előtt készült, afféle pikáns coming-of-age sztori. A férfivá válás küszöbén álló fiatalembert a néhány hónapja elhunyt Ekkehardt Belle alakította. Kristel mellett a másik női főszerepet Tordai Teri domborította, aki mellesleg ebben a filmben merészebb jeleneteket is bevállalt, mint Sylvia
Just Jaeckin vitathatatlan esztétikai érzékkel forgatott erotikus filmje, az Emmanuelle (1974) a műfaj egyik nagy klasszikusává vált. Sylvia két folytatásban is visszatért, sőt a negyedik rész elején is megjelent, hogy átadja a stafétabotot Mia Nygrennek
A lengyel Walerian Borowczyk erotikus drámája, a Periféria (1976) Sylvia kedvenc saját filmje volt, és nagy csalódást okozott neki, hogy a mű a maga idejében megbukott
A holland szépség amerikai karrierje beindítása érdekében a Playboy számára is pózolt. A kollekcióból ez a fotó a személyes kedvencem
RUTGER HAUER
Minden idők legjobb holland filmjének tartják a Török gyümölcs (1973) című drámát, Paul Verhoeven Oscar-díjra is jelölt alkotását. Rutger egy nőcsábász szobrászt alakított, aki beleszeret egy bájos lányba. Olgáról rövidesen kiderül, hogy halálos beteg
A nyugatnémet Pitypang (1974) című erotikus filmben Rutger megint egy lelkiismeretlen Don Juant játszott, aki persze ezúttal is végül szerelembe esik…
Az effajta beállítások egyáltalán nem jellemzők Rutger színészi pályafutására. Mentora, Paul Verhoeven felkérésére vállalta ezt a pár másodperces villantást, amelynek a Forró verejték (1975) című filmben humoros, és nem szexuális töltete van
Megtörtént bűnügyet dolgoz fel Nicolas Roeg Heuréka (1983) című alkotása, melyben a női főszerepet ismét a feleségére, Theresa Russellre bízta. A két férfi főszereplő, Gene Hackman és Rutger Hauer mellett felbukkan az akkoriban még kevésbé ismert Joe Pesci is
ANDRÉA FERRÉOL
A kitűnő francia színésznő, Andréa Ferréol karrierjének első évtizedében az erotika is szerepet játszott. Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című botrányfilmje kedvéért komoly súlyfelesleget szedett fel, és nem mellesleg minden idők egyik legkülönösebb alakítását nyújtotta. A képen látható partnere: Marcello Mastroianni
Botrányokat váltott ki Francis Girod alkotása, a Pokoli trió (1974) is, amely egy megtörtént bűnügy motívumai alapján készült, és a dermesztő realizmust fekete humorral elegyíti
Magyarországon teljesen ismeretlen Bruno Gantillon opusza, az Úrnő és szolga (1977), amelyben Andréának szintén voltak pikáns jelenetei. Egy cselédlányt alakított, aki megörökölte egykori gazdája hatalmas vagyonát. Erre fente fogát az elhunyt öregúr unokaöccse is, ám hősnőnk csak úgy engedi meg a férfinak, hogy a kastélyban maradjon, ha a felsült örökös őt fogja szolgálni…
A homoszexuális német rendező, Rainer Werner Fassbinder Utazás a fénybe (1978) című alkotása Vladimir Nabokov egyik regénye alapján készült, és a harmincas évek Berlinjében játszódik
Rejtélyek (Mysteries, 1978) – holland filmdráma. Knut Hamsun Rejtelmek című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Paul de Lussanet. Operatőr: Robby Müller. Zene: Laurens van Rooyen. Díszlet: Benedict Schillemans, Ray Adams és Alf McCulloch. Jelmez: Yan Tax. Vágó: Jane Sperr. Főszereplők: Rutger Hauer (Johan Nagel), Sylvia Kristel (Dany Kielland), David Rappaport (a törpe), Rita Tushingham (Martha Gude), Andréa Ferréol (Kamma), Kees Brusse (dr. Stenersen), Liesbeth List (Mrs. Stenersen), Fons Rademakers (rendőrfőnök), Marina de Graaf (Sara), Adrian Brine (hoteltulajdonos). Magyarországi bemutató: 1979. szeptember 15. (Budapest, Toldi mozi, Holland Filmhét), 1985. november 2. (MTV 1).
(A fenti posztban Rutger Hauer életrajzához felhasználtam azt a szöveget, amelyet évekkel ezelőtt én írtam róla a Wikipédiára.)
BEST OF FIELD64
MÉG TÖBB RUTGER HAUER!
Forró verejték (18+)
Spetters (18+)
Hús és vér (18+)
MÉG TÖBB SYLVIA KRISTEL!
Periféria (18+)
MÉG TÖBB ANDRÉA FERRÉOL!
A nagy zabálás (18+)
A bádogdob (18+)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.