AMARCORD

A bolondos nagybácsi, aki a fa tetejére felkapaszkodva nőért kiabál… Az elomló bájakkal megáldott trafikos nő, aki gigászi kebleit a felajzott és meghökkent kamasz szájába tuszkolja… A gyakran perlekedő szülők, akik folyton öngyilkossággal fenyegetik egymást, amit olykor roppant színpadiasan próbálnak kivitelezni… S persze az ellenállhatatlan Gradisca (a magyar változatban: Vegye-vigye), aki a kisváros valamennyi hímneműjét elkápráztatja, miközben ő maga a mozi bűvöletében élve a filmvásznon látott igazi férfiról ábrándozik… Fellini remekműve, az Amarcord (1973) szereplői ők: sokunk emlékezetes kamaszkori élménye ez a film, amely mellesleg alkotójának kamaszkori élményein alapul. A Maestro azonban tagadta a mű önéletrajzi jellegét. Évekkel később azt nyilatkozta, hogy ha beismerné ezt, akkor még élő ismerősei esetleg magukra vagy másokra ismernének a film egyes szereplőiben, s olyasmikre is emlékezni kezdenének, amik valójában meg sem történtek. A közhiedelemmel ellentétben nem a szülővárosában, Riminiben forgatott (az eredeti helyszínek helyett mindig is jobban szerette a Cinecittà műtermeit), mivel ifjúkorának, emlékeinek Riminijét akarta megörökíteni, s a város azóta természetesen megváltozott. Ahogy egy könyvben mondja: „Az Amarcord bepillantás az emlékeimben élő világba.”

A történet

Az 1930-as években játszódó film nosztalgikus visszaemlékezés Fellini kamaszkorára, amelynek helyszíne a különc, bolondos figurákkal benépesített romagnai kisváros, Rimini. Itt él a kamasz Titta (Fellini alteregója) a családjával: örökösen zsémbes édesanyjával, a fasisztákat mélyen megvető apjával és más rokonokkal. A fiú érdeklődését egyre inkább a nők kötik le, különösen a dús keblű trafikos nő és a városka férfijainak titkos álma, Ninola, a fodrásznő. Egy emlékezetes szerelmi kalandja miatt őt mindenki csak úgy hívja, hogy „Vegye-vigye”. Persze a derék polgárok Ninolán kívül másra is nagyon büszkék, például az impozáns Grand Hotelre, melyet előszeretettel keresnek fel a szerelemre vágyó éltes hölgyek, vagy a fasizmus jelképére, a Rexre, amely egyszer éppen Rimini partjai mellett hajózik el. A város apraja-nagyja csónakokba száll, hogy minél közelebbről megcsodálhassa a hatalmas hajót. Persze akadnak más szórakoztató közösségi események is, mint például a télbúcsúztató, a fasiszta nagygyűlés, a nagyszabású autóverseny vagy éppen Ninola esküvője…

Osciadlamadona

1967-ben Fellini éppen egy betegségből lábadozott Manzianában, amikor egyik barátja, Renzo Renzi felkérte, hogy írjon előszót egy Riminiről szóló könyvhöz. A rendező ekkor gondolt először arra, hogy filmet forgat a szülővárosáról. Elképzeléseiről később így vallott: „Az Amarcordot tehát búcsúnak szántam, végső búcsúnak Riminitől, attól a düledező, mégis mételyes hatású kis színpadtól, mely Rimini. […] És az Amarcordot mindenekelőtt búcsúnak szántam életem egy bizonyos időszakától, a gyógyíthatatlan kamaszkortól, mely már azzal fenyegetett, hogy örökre a markában tart, és nem értettem, mit kell tennem vele: életem végéig magammal kell-e cipelnem, vagy félretehetem már.” A Maestro még bele sem kezdett a részletek kidolgozásába, de máris eszébe jutott egy megfelelőnek tűnő cím: Osciadlamadona. Ez egyfajta káromkodás volt, ugyanakkor egzotikusan és játékosan hangzott, mint egy varázsige az Ezeregyéjszakából. Aztán mégis elvetette, mert túl hosszúnak találta. Következő ötlete ez volt: ’Nteblig! A szót apai nagyapjától kölcsönözte, aki mindenre és mindenkire ezt mondta, amikor a véleményét kérdezték. A nagyapa környezetében senki nem tudta, mit jelent a ’Nteblig!, mégis mindenki úgy érezte, hogy az adott helyzethez illő jelentéstartalma van. Lehetséges címként felmerült még az Éljen Olaszország! és A város is, de Fellini mindkettőről lemondott, főleg azért, mert alaposabb átgondolás után úgy ítélte meg, hogy túlságosan tág értelmezési lehetőségeket engednek meg.

Io mio ricordo

Fellini egyik könyvében azt írta, hogy egyszer egy vendéglőben rajzolgatott a szalvétára, és végül az amarcord szó alakult ki a rajzból. Sejtette, hogy legtöbben az „emlékezem” (Io mio ricordo) romagnai dialektusára (a m’ arcord) fognak asszociálni, pedig állítása szerint egyáltalán nem akarta, hogy az Amarcord önéletrajzi film legyen. Mégis tetszett neki ez a szó, mert olyan volt, mint egy „nyelvtani harangjáték”, amely akár egy ital neve is lehetne (állítólag a harmincas években egy kedvelt aperitifnek valóban amarcord volt a neve), ugyanakkor kabbalisztikus csengése is van. Fellinit ugyanúgy elbűvölte az amarcord, mint a titokzatos „asa-nisi-masa” az egy évtizeddel korábbi Nyolc és félben (1963). Mások szerint viszont az amarcord szó valójában nem Fellini leleménye, hanem a film forgatókönyvírója, a költőként sem ismeretlen Tonino Guerra egyik verséből származik. Van olyan elmélet is, mely szerint a cím négy olasz szó kombinációja: amare (szeretni), cuore (szív), ricordare (emlékezni), amaro (keserű).

A forgatókönyv

Fellini a Különleges történetek (1968) című szkeccsfilm általa rendezett epizódjától, a Toby Dammittól kezdve egészen A nők városáig (1980) dolgozott együtt Bernardino Zapponi (1927–2000) forgatókönyvíróval. Elsőként őt kereste fel az Amarcord ötletével is, Zapponit azonban egyáltalán nem érdekelte a téma. Nem ismerte sem Riminit, sem azt a környéket, sem általában a kisvárosi életformát (ő maga Rómában született, és ott is halt meg), ezért úgy gondolta, nincs elég személyes élményanyaga egy ilyen önéletrajzi jellegű film forgatókönyvéhez. Határozottan megpróbálta lebeszélni Fellinit az Amarcordról, mert szerinte már-már unalmas közhellyé vált a filmvilágban „a Maestro és az ő Riminije”. Zapponi a rendezőről írt könyvében azt állította, hogy Fellini ennek ellenére igényt tartott a tanácsaira, sőt tanácsadói szerződést harcolt ki számára a film producerénél, Franco Cristaldinál. Az elkészült forgatókönyvet Zapponi szentimentálisnak tartotta, amely túlságosan emlékeztetett Giovanni Pascoli romagnai költő stílusára. Fellinit a negatív vélemény sem tántorította el. Amikor Zapponi először látogatott el a forgatásra, a díszletek között azonnal megérintette őt a régi idők költészettel átitatott hangulata. Belátta, hogy ezúttal a rendezőnek volt igaza. Úgy érezte azonban, hogy az Amarcord sikeréből ő is kivette a részét, mert akadékoskodásaival kellő mértékben el tudta távolítani Fellinit a gyermekkor Riminijének emlékétől.

Zapponi elutasító magatartása miatt Fellini Tonino Guerrát (1920–2012) kérte fel a forgatókönyv megírására. Guerra akkoriban az egyik legkeresettebb olasz forgatókönyvírónak számított, pályája során dolgozott például Giuseppe de Santisszal, Michelangelo Antonionival, a Taviani fivérekkel, Elio Petrivel és Francesco Rosival. A Riminitől tíz kilométerre fekvő Santarcangelo di Romagnában született 1920-ban, vagyis Fellinivel egykorú volt. Éppen ezért hasonló gyermekkori élményei voltak, mint a rendezőnek, vele ellentétben azonban ő mindig szívesen hazalátogatott a szülőföldjére. Fellini gyakran heccelte Guerrát azzal, hogy Santarcangelo di Romagna valójában nem más, mint Rimini elővárosa. A forgatókönyvíró azzal vágott vissza, hogy amikor a Fellinihez hasonló városi ficsúrok, a Maestro egyik korai filmjében megörökített „bikaborjak” ebbe az elővárosba merészkedtek, mindig kék-zöld foltokkal tértek haza. Ezek az ártalmatlan viccelődések csupán a kettőjük közötti tökéletes összhang szellemes megnyilvánulásai voltak. Fellini kisvárosi és Guerra falusi emlékei fantáziadús keveréket alkotnak az Amarcordban. Éppen ezért jegyezte meg Pier Paolo Pasolini – aki az 1950-es években Fellini jó barátja és egyik alkalmi munkatársa volt – egyik írásában, hogy találóbb lett volna az Asarcurdem (Emlékezünk) címet adni a műnek, mivel a rendező és a forgatókönyvíró közös emlékeiről van szó, ráadásul a művészek a nézőt is bevonják az emlékezésbe.

Mese és valóság

Fellini erről a filmjéről egyszer ezt mondta: „Az Amarcord bepillantás az emlékeimben élő világba.” Úgy vélte, sokkal valóságosabb számára az, ami a fantáziájában él Riminiről és a fiatalkoráról, mint az, amit ténylegesen átélt ott és akkor. Éppen ezért az Amarcord cselekményének pontos ideje nem határozható meg egyértelműen, mivel különböző időpontokban történt események kerültek egymás mellé. „Ezt a telet a nagy hó éveként fogjuk emlegetni” – mondja a filmbeli ügyvéd, és ez 1929-re utal, amikor Riminiben igen erősen havazott. Az óriáshajó, a Rex megjelenése és a filmben látható autóverseny, a Mille Miglia hetedik futama azonban az 1933-as évszámot valószínűsíti. Elhangzik viszont a híres fasiszta induló, a Faccetta nera, amely az etióp háború évében, vagyis 1935-ben jött divatba. Az egyik jelenetben a Ginger Rogers főszereplésével készült Táncolj és szeress! (Shall We Dance) című film plakátja látható, ezt a musicalt azonban csak 1937-ben mutatták be. Fellini egyébként nagy rajongója volt Rogersnek, részben az ő tiszteletére forgatta évekkel később a Ginger és Fred (1986) című alkotását. Az idős díva azonban hommage helyett sértésnek fogta fel a filmet, és beperelte a világhírű rendezőt.

A film kamasz főszereplőjében általában Fellini alteregóját szokták látni. A fiú neve azonban Titta (a filmnovellában: Bobo), és a valóságban Fellini legjobb barátját hívták így. A valódi Titta (polgári neve: Ferruccio Benzi) az Amarcord láttán azt nyilatkozta, hogy a családi jelenetekben Fellini olyan szituációkat teremtett, és olyan mondatokat adott a szereplők szájába, mintha annak idején magnetofonnal járt-kelt volna Tittáék otthonában, ahová egyébként gyakran meghívták. Érdekesség, hogy az igazi Tittából ügyvéd lett, és a film narrátora szintén egy ügyvéd. Mellesleg ő is lehetne Fellini alteregója, hiszen ugyanúgy rajong a Grand Hotelért, mint a rendező. A filmbeli Titta szülei fiatalkorukban elszöktek otthonról, hogy össze tudjanak házasodni, akárcsak a Maestro igazi szülei. Az Aldina nevű iskolás lány modellje Fellini kamaszkori szerelme, Bianchina volt. Szintén valós személy ihlette Volpina figuráját, akivel a kamasz Federico pontosan úgy találkozott először, ahogyan a filmben is látható: egyszer lerobbant a kerékpárja, és a lány kikezdett vele, miközben segített neki felpumpálni a bicikli kerekét.

A Grand Hotel iránti gyermekkori rajongását Fellini azzal magyarázta, hogy a fényűzésről alkotott eszményképének megszületését köszönheti neki. Gyerekkorában egyszer az utcáról belesett a hotelbe, amely a hihetetlenül gazdag emberek otthonának tűnt. Szerinte az effajta hotelek a legtökéletesebb kényelmet kínálják a vendég számára, akinek semmivel sem kell törődnie, és nyugodtan szabadjára engedheti a fantáziáját. Ez az állapot Fellininek nagyon is kedvére való volt, ámbár tréfásan megjegyezte: lehet, hogy csupán arról van szó, hogy előző életében talán egér volt egy nagy szállodában. A Rex nevű óriáshajó az olasz fasizmus büszkesége volt, amely 1933 és 1935 között elnyerte a híres Kék Szalagot. A díj annak a hajónak járt, amelyik a leggyorsabban kelt át az Atlanti-óceánon. A filmben Rimini polgárai már napközben izgatottan készülődnek a Rex érkezésére, hiszen a hajó a város közelében fog elhaladni. A nagy találkozásra végül az éjszaka közepén kerül sor, amikor a csónakba szállt polgárok egy része már el is aludt a hosszúra nyúlt várakozás közben. Akik ébren maradtak, megcsodálhatták a káprázatosan kivilágított impozáns hajót. A valóság persze egészen más volt. Az igazi Rex ugyanis csak egyszer haladt el a romagnai partok mellett, és akkor sem volt kivilágítva. A Trieszti-öbölben bombatalálat érte, és elsüllyedt. A filmbeli Rex modellje egyébként nem az igazi hajó volt, hanem az a rajz, amelyet Winsor McCay (1869–1934) képregényrajzoló egy másik óriáshajó, a Lusitania elsüllyedéséről készített.

A Fulgor filmszínház Fellini születése előtt hat évvel, 1914-ben nyitotta meg a kapuit. A rendező kétéves volt, amikor anyja először elvitte őt oda. Igazából a mama akart moziba menni, Federicót csak kényszerűségből vitte magával. A kisfiút elbűvölték a filmvásznon megelevenedő képek. Anyja szerint sohasem sírt, sohasem fészkelődött a moziban. Fellini számára a Fulgor jelentette azt a helyet, ahol valóban otthon érezte magát. Eleinte a zenekísérettel vetített némafilmeket látta: tízéves volt, amikor a Fulgor bemutatta az első hangosfilmet. Főleg a vígjátékokat szerette, de szívesen nézte a bűnügyi történeteket is. Charlie Chaplin, a Marx fivérek, Gary Cooper, Fred Astaire és Ginger Rogers olyanok voltak számára, mint egy nagy család tagjai és saját életének visszatérő szereplői. Kamaszkorában a Fulgor nézőterén figyelt fel egy szüntelenül dohányzó, lefátyolozott hölgyre, aki mindig egyedül nézte a filmeket. Fellini szerint a nő annyira elmerült a filmek élvezetében, hogy attól félt, egyszer véletlenül a fátylát gyújtja meg a cigaretta helyett. Saját bevallása szerint szívesen megfogdosta volna, sőt barátainak azzal hencegett, hogy ezt meg is tette, de érett fejjel bevallotta, hogy nem volt hozzá mersze. A titokzatos hölgy ihlette Ninola, a fodrásznő figuráját, akivel Fellini a korszak érzéki nőtípusát kívánta szimbolizálni. Az egyik filmjelenet a Fulgorban játszódik, ahol Ninola egyedül nézi a filmet, Titta pedig megpróbál kikezdeni vele.

A színészek

Ninola szerepére Fellini Sandra Milót szerette volna megnyerni, aki korábban fontos szerepeket játszott a Nyolc és félben (1963) és a Júlia és a szellemekben (1965), sőt mindkét filmért megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Ezüst Szalag-díjat. A Maestro egyik könyvében arról írt, hogy Sandra akkoriban visszavonult a filmvilágból, és ezért nem fogadta el a felkérést. Tény, hogy a művésznő 1968 és 1979 között mindössze egy tévésorozatban szerepelt, a dolog háttere azonban ennél bonyolultabb volt. Fellini egyik legmegbízhatóbb életrajzírója, Tullio Kezich szerint Sandra elvállalta a szerepet, sőt próbafelvétel is készült vele, melynek során kialakították végleges filmbeli megjelenését. A színésznő férje azonban féltékenységi rohamot kapott, és életveszélyes fenyegetéseket tett. A féltékenységre egyébként minden oka megvolt, hiszen később nyilvánosságra került, hogy Sandra Fellini egyik szeretője volt, aki – Kezich szerint – a Maestro halála után már-már az özvegy szerepében tetszelgett. A féltékeny férj miatt Milót végül le kellett cserélni egy másik színésznőre. Először a korszak divatos és érzéki filmcsillaga, Edwige Fenech került szóba Ninola szerepére, ám Fellini az utolsó pillanatban úgy találta, hogy Edwige „túl vékony”. Mivel a szexi díva elutasította a hízókúrát, a választás a nála 16 évvel idősebb (!) Magali Noëlre esett, aki Sandra Milóhoz hasonlóan korábban szintén játszott két Fellini-filmben, Az édes életben (1960) és a Fellini-Satyriconban (1969). Fellini állítólag éjjel két órakor hívta fel a színésznőt svájci otthonában, és arra kérte, hogy tízre legyen ott a Cinecittàban. Magali boldogan elfogadta az újabb felkérést, de kizártnak tartotta, hogy néhány órán belül Svájcból Rómába jusson, hiszen még repülőjegye sem volt. A Maestro erre nyájas hangon ezt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy meg fogod oldani ezt a problémát, Magalotta.” Magali valóban megoldotta valahogy, és mivel gyönyörű emlékei voltak a korábbi két Fellini-film forgatásáról, mindenben készségesen eleget tett a rendezői instrukcióknak. Még arra is hajlandó volt, hogy félmeztelenül jelenjen meg az egyik jelenetben, amelyet azonban kivágtak a végső változatból. Egyik kedvenc hazai filmkritikusom, Bikácsy Gergely szereposztási tévedésnek tartja, hogy Magalira osztották Ninola szerepét, a színésznő alakításának általános megítélése azonban pozitívnak mondható.

Titta szerepét Fellini egy pályakezdő venetói színészre, Bruno Zaninra bízta. Alakításában az igazi Titta állítólag tökéletesen ráismert fiatalkori önmagára, Giorgio Strehlernek, a tekintélyes színpadi rendezőnek pedig annyira megtetszett Zanin játéka, hogy ráosztotta Zorzetto szerepét Goldoni Terecske (Il campiello) című darabjában, amelyet a milánói Piccolo Teatróban állított színpadra. Az ígéretes szakmai kezdet ellenére Zanin nem futott be fényes karriert, és néhány év múlva éppúgy kikerült a reflektorfényből, mint a Fellini-Satyricon fiatal főszereplői. Titta apjának szerepében Fellini először a bivalytermetű futballedzőt, Nereo Roccót képzelte el. Később arra gondolt, hogy az igazi Tittát kéri fel, de aztán Armando Brancia nápolyi karakterszínésznek adta a szerepet. Titta anyját a szintén nápolyi Pupella Maggio keltette életre, akit azonban Fellini – szokásának megfelelően – mással szinkronizáltatott. Pupella a legendás nápolyi komikus, Eduardo de Filippo társulatához tartozott. Az Amarcord ebéd- és veszekedési jelenetének legnyilvánvalóbb előképe De Filippo Szombat, vasárnap és hétfő című vígjátéka volt, amelyet 1991-ben Lina Wertmüller filmesített meg – Mémé néni szerepében Pupella Maggióval. A dús keblű trafikos nőt Maria Antonietta Beluzzi játszotta, aki tíz évvel korábban már statisztált Fellininél a Nyolc és félben. Ott eredetileg Saraghina szerepére szemelték ki, próbafelvételt is készítettek vele, mégsem őt választották. Az Amarcord után kapott még néhány kisebb szerepet más rendezőktől is, de az 1970-es évek végétől már nem foglalkoztatták. A diákok egyikét alakító Alvaro Vitali játszott a Fellini-Satyriconban és a Fellini-Rómában (1972) is, ám a magyar közönség főleg komédiákból ismeri. A hógolyós jelenetben látható három gyerek egyike a későbbi popsztár, Eros Ramazzotti.

A stábtagok

A film zenéjét Nino Rota komponálta, aki a legelső önálló Fellini-opusz, A fehér sejk (1952) óta a rendező állandó munkatársának és egyik legjobb barátjának számított. Utolsó közös filmjük a Zenekari próba (1978). Fellini egyik könyvében így írt Rotáról: „Ninóval egész napokat el tudok tölteni, hallgatom, ahogy a zongorán próbálgat valami motívumot, s addig kísérletezik, amíg tökéletesen nem simul az érzéshez, melyet abban a jelenetben ki akartam fejezni.” Giuseppe Rotunno operatőr a Különleges történetek Fellini által rendezett epizódjától az És a hajó megy (1983) című filmig tartozott a rendező állandó munkatársai közé. Munkakapcsolatuk valójában már az 1960-as évek közepén elkezdődött, hiszen Rotunno lett volna a Mastorna utazása című Fellini-film operatőrje is. A Maestro azonban az utolsó pillanatban lemondta a forgatást, noha ő és Rotunno addigra már a tervezett film teljes képi világát is gondosan megtervezték. Danilo Donati először a Fellini–Satyriconban dolgozott együtt Fellinivel. Utolsó közös munkájuk az Interjú (1987). A kétszeres Oscar-díjas díszlet- és jelmeztervező második Oscarját a Fellini-Casanova (1976) jelmezeiért kapta. Az Amarcord vágója, Ruggero Mastroianni Fellini kedvenc színésze és filmbeli alteregója, Marcello Mastroianni öccse volt. 1996-ban, három hónappal bátyja halála előtt hunyt el szívrohamban.

A forgatás

Fellini már a forgatás megkezdése előtt megbánta, hogy néhány elejtett megjegyzésével utalt az Amarcord önéletrajzi vonatkozásaira. Később bevallotta, hogy attól félt, néhányan esetleg magukra vagy másokra ismernek egy-egy szereplőben, és nem akarta megbántani gyermekkora egyetlen szereplőjének érzéseit sem. Figyelemelterelés céljából arra utasította a sajtófelelőst, hogy a médiának egy készülő tudományos-fantasztikus filmről nyilatkozzon, amelyben valójában egy svéd tudóst hívnak Hammarcordnak. A ködösítéssel azonban épp az ellenkező hatást érte el: Rimini polgárai például a bemutató után valósággal versengtek abban, hogy a figurákat valós személyekkel azonosítsák, és valamennyi eseménynek megtalálják a történelmi megfelelőjét. A filmet 1973 januárja és júniusa között forgatták javarészt a római Cinecittà stúdiójában, csekély hárommilliárd lírából. Az IMDB szerint a forgatási helyszínek egyike maga Rimini volt, ám a gazdag Fellini-szakirodalom nem támasztja alá ezt az információt. Fellini így nyilatkozott minderről: „Számomra az az igazi Rimini, amit magamban őrzök. Visszatérhettem volna, hogy ott forgassam az Amarcordot, de én nem ezt akartam. Mire jutottam volna, ha az egész stábbal az eredeti helyszínre utazom?” Tullio Kezich szerint „a díszlettervező Donati jóvoltából egy egész kisváros épül fel a Cinecittàban, a rendező azonban minden látogatót biztosít, hogy szó sincs Riminiről, pedig sokan ráismernek egy-egy részletről.”

Kihagyott jelenetek

Három kihagyott jelenete egész biztosan létezik az Amarcordnak, ám tekintettel arra, hogy az egész film epizódok laza füzére, elképzelhető, hogy ennél több képsort is mellőztek a vágáskor. Az egyik kihagyott képsort fentebb már említettem: Gradisca félmeztelenül mutatkozott volna, valószínűleg akkor, amikor találkozik a Herceggel. Elképzelhető, hogy Fellini azért hagyta ki a topless pillanatokat, hogy a hősnő erotikus varázsa töretlenül megmaradjon, ugyanis mint tudjuk, az erotika lényege sokkal inkább a sejtetés, mint a leplezetlen megmutatás. A film reklámfotóinak egyike egy olyan mozzanatot örökít meg, amely nem került be a hivatalos változatba: egy kamasz fiút láthatunk rajta letolt (lecsúszott?) nadrággal az osztályterem padsorai mögött. Valószínűleg egy diákcsíny részletéről van szó, és Fellini esetleg azért hagyta ki, mert úgy gondolta, e nélkül is épp elég csínytevést felidézett. Tudomásom szerint ezeket a kihagyott jeleneteket eddig még nem hozták nyilvánosságra, és nem tudni, hogy egyáltalán fennmaradtak-e. A harmadik, körülbelül háromperces jelenet viszont megtekinthető az amerikai Criterion cég által kiadott kétlemezes DVD-n. A hang nem maradt fenn hozzá, és maga a jelenet is töredékes. Az Amarcord regényváltozatának (1973, Rizzoli) arról az epizódjáról van szó, amikor a grófnő véletlenül a WC-be ejti a gyémántgyűrűjét, ezért kihívják a „Kölnivíz”-nek csúfolt Carlinit, a csatornatisztítót, hogy a grófnő háza előtti csatornába leereszkedve próbálja megtalálni a becses ékszert. Talán ebből a rövid összefoglalóból is sejthető, hogy ez a jelenet valóban nem volt nélkülözhetetlen. 

A fogadtatás

Az Amarcordot az IMDB szerint 1973. december 13-án mutatták be Olaszországban. (Tullio Kezich alapos Fellini-könyve viszont december 18-át említi.) A fogadtatás rendkívül kedvező volt, a kritikusok szinte egyöntetűen dicsérték a filmet, egyesek az életmű betetőzéseként értékelték. Az 1974-es cannes-i filmfesztivál nyitóünnepségén versenyen kívül vetítették. Ezen a rendezvényen Fellini és felesége, Giulietta Masina is részt vett. A hivatalos magyarországi bemutató 1976 tavaszán volt előbb a budapesti Filmmúzeumban, később országos forgalmazásban. Sas György, a Film, Színház, Muzsika kritikusa így írt: „Ha már most azt kell megmondanom, milyen film is végül az Amarcord, azt felelhetem: nem a legjobb műve Fellininek, nem is a legrosszabb.” Nemeskürty István a filmről írt esszéjében fontos motívumként emelte ki, hogy az egyik jelenetben felhangzik az Internacionálé. Bikácsy Gergely és Kelecsényi László – a magyar filmesztétika két jelentős alakja – 1995-ben minden idők 12 legjobb filmje közé sorolta az Amarcordot. Kelecsényi szerint „az emlékezés szubjektív varázsa is feledhetetlenné teszi ezt a kései Fellini-opuszt”, míg Bikácsy úgy látta, hogy „ez a film igazságot szolgáltat a kamaszkornak, az enyémnek is, amely az emberi élet legtragikusabb időszaka.”

A kritikák többsége kiemelte a fasizmus ábrázolásának újszerűségét. A témában ugyanis akkoriban azok az alkotások voltak divatosak, amelyek a fasizmust különféle szexuális perverziókkal hozták összefüggésbe. Fellini viszont tartózkodott attól, hogy mindenáron negatív színben tüntesse fel a fasisztákat, akiknek a legnagyobb gonoszsága a filmben mindössze annyi, hogy ricinusolajat itatnak Titta apjával. A Maestro inkább arról a társadalmi környezetről festett igen érzékletes képet, amelyben ez az ideológia tért tudott hódítani. A fasizmust a kamaszkorral hozta összefüggésbe: „Fasizmus és kamaszkor bizonyos mértékben életünk permanens történelmi időszakai. A kamaszkor – egyéni életünk vonatkozásában, a fasizmus – hazánk vonatkozásában: örökké gyereknek maradni, a felelősséget másokra hárítani, azzal a vigasztaló érzéssel élni, hogy van valaki, aki gondolkodik helyetted, eleinte a mama, a papa, aztán a polgármester vagy a Duce, aztán a püspök, a Szűz Mária meg a tévé.” Számos honfitársával ellentétben Fellini sohasem rajongott igazán Mussoliniért, állítása szerint mindig halálosan unta, amikor őt látta szónokolni a Fulgor mozi filmhíradóiban.

Az Amarcord számos rangos elismerésben részesült. Olaszországban például három kategóriában kapott Ezüst Szalag-díjat: legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb új színész (Gianfilippo Carcano). 1975-ben jelölték a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjra, azonban Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból (1973) című drámájával szemben alulmaradt. Ugyancsak 1975-ben viszont megkapta a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját. (Az egyik vetélytárs Makk Károly Macskajáték című alkotása volt, a Bergman-opuszt Oscarra már nem jelölték.) Fellini nem bízott a győzelemben, ráadásul akkor már elmerült a Fellini-Casanova forgatásában, ezért nem utazott el a díjkiosztóra. 1976-ban a forgatókönyvírókat (Guerra és Fellini) és a rendezőt is jelölték Oscarra. Ritkán fordult elő, hogy ugyanaz a film két Oscar-gálán is díjesélyes volt. A forgatókönyvért végül Frank Pierson (Kánikulai délután, 1975) kapta meg az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát, a rendezők közül pedig Fellini helyett Milos Formant (Száll a kakukk fészkére, 1975) díjazták. Az Amarcord a negyedik és egyben az utolsó Oscar-díjas Fellini-film volt (az előző három: Országúton, 1954; Cabiria éjszakái, 1957; Nyolc és fél, 1963), maga a rendező azonban csak életmű-Oscart kapott 1993-ban.

Amarcord (1973) – olasz film. Forgatókönyv: Tonino Guerra és Federico Fellini. Operatőr: Giuseppe Rotunno. Zene: Nino Rota. Díszlet és jelmez: Danilo Donati. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Federico Fellini. Főszereplők: Pupella Maggio (Miranda Biondi, Titta édesanyja), Armando Brancia (Aurelio Biondi, Titta édesapja), Magali Noël (Ninola, a fodrásznő, becenevén: „Vegye-vigye”), Ciccio Ingrassia (Teo, Titta nagybátyja), Nando Orfei (Patacca, Titta másik nagybátyja), Luigi Rossi (az ügyvéd úr), Bruno Zanin (Titta Biondi), Gianfilippo Carcano (Don Baravelli), Josiane Tanzilli (Volpina), Maria Antonietta Beluzzi (a trafikos nő), Giuseppe Ianigro (Titta nagyapja).