POKOLI TORONY

Az Airport ’70 (1969) világsikere indította el az ún. katasztrófafilmek divatját, A Poszeidon katasztrófa (1972) kedvező fogadtatása pedig végleg meggyőzte a filmmogulokat arról, hogy érdemes nagy összegeket befektetni az ilyen típusú filmek készítésébe, mert busás haszon várható. Az irányzat az 1970-es évek közepén érte el a tetőpontját: ekkor készültek a műfaj olyan klasszikusai, mint a Földrengés (1974), az Airport ’75 (1974), A Cassandra-átjáró (1976) és jelen írás tárgya, a Pokoli torony (1974). Az 1970-es évek egyik legsikeresebb alkotása Irwin Allen producer nevéhez fűződik, aki John Guillermin mellett a rendezésben is részt vett. A forgatókönyv két amerikai bestseller kombinálásával született meg, melyeket eredetileg külön-külön szeretett volna megfilmesíteni a 20th Century Fox és a Warner Bros. Allen közreműködésével végül megállapodtak abban, hogy egyesítik erőiket egy nagyszabású, közös produkció érdekében. A szereposztás minden idők egyik legnagyobb sztárparádéja, melyben a korábbi évtizedek néhány csillaga szerepelt együtt a divatos mozi- és tévésztárokkal. A filmet nyolc Oscar-díjra jelölték, ebből hármat kapott meg. Állítólag a Pokoli torony volt az első hollywoodi szuperprodukció, melynek forgatási kulisszatitkaiba már a premier időszakában részletesen beavatták a közönséget. A filmet az alkotók a tűzoltóknak ajánlották, „akik életüket áldozzák azért, hogy mások élhessenek.” Magyarországon Tűzvész az üvegtoronyban címmel tervezték a bemutatót, de aztán az eredeti cím alapján a Pokoli torony mellett döntöttek.

A cselekmény

San Franciscóban a világ legmagasabb épülete, egy 135 emeletes felhőkarcoló ünnepélyes átadására készülődnek. A nyitóünnepség előtt az építész megtudja, hogy a vállalkozó veje nem tartotta be az általa megkövetelt biztonsági előírásokat, és az olcsóbb szigetelés alkalmazása miatt az egész épület elektromos hálózata fokozottan tűzveszélyes. Miközben megpróbálja tisztázni a helyzetet, a 81. emelet egy eldugott raktárában egy zárlatos kábel tüzet okoz, amelyről azonban az épület biztonsági személyzetének még nincs tudomása. Este megkezdődik az ünnepség, amelyre a város legrangosabb személyiségei hivatalosak, köztük a polgármester a feleségével. A vendégek a ragyogó kilátást nyújtó panorámaliften jutnak fel a 135. emeletre, ahol a hatalmas bálteremben fényes estély kezdődik. Közben a raktártűz elterjed, ezért riasztják a tűzoltókat. Mire az építési vállalkozó hajlandó engedelmeskedni a tűzoltóparancsnok utasításainak, hogy azonnal fejezzék be az estélyt, addigra késő: a menekülés lehetséges útvonalait egymás után elzárja a gyorsan terjedő tűz, amely egyre közeledik a bálteremhez. Vajon van kiút az égő pokolból?

Az eredeti regények

Richard Martin Stern (1915–2001) amerikai író az ötvenes években publikált először. Előszeretettel írt magánnyomozók rejtélyes eseteiről és különböző katasztrófák következtében kialakult válsághelyzetekről. Legelső regénye, a The Bright Road to Fear (Fényes út a rettegésbe) 1959-ben Edgar Allan Poe-díjat kapott. Legjelentősebb és legsikeresebb könyve az 1973-ban kiadott The Tower (A torony), amelyet a világ akkoriban legmagasabbnak számító épülete, a New York-i World Trade Center ihletett. A történet szerint a WTC szomszédságában egy 475 méter magas, 125 emeletes tornyot építettek, melynek épp az átadó ünnepségére készülődnek. Will Giddings, a tulajdonos helyszíni képviselője egy névtelen levélből arról értesül, hogy a torony építése közben a fővállalkozó veje megszegte a biztonsági előírásokat, és a szükségesnél gyengébb elektromos vezetékeket használt a villamos hálózat kialakításához. Miközben Giddings megpróbálja tisztázni a dolgot, délután megkezdődik az átadási ünnepség, melynek keretében prominens vendégek gyűlnek össze a torony legfelső emeletén. Ezalatt egy John Connors nevű elbocsátott szakmunkás az őt ért sérelmek miatt bosszúból egy bombát robbant fel a transzformátorhelyiségben, hogy megzavarja az ünnepséget. Nem áll szándékában senkit se megölni, de mivel nem tud az elektromos rendszer hibájáról, a keletkező tűz óriási katasztrófát okoz. Az épület kigyullad, a vendégek csapdába esnek a 125. emeleten. A mentési kísérletek kudarcba fulladnak, csupán a lángoló torony és a WTC északi tornya között sebtében felhúzott mentőszék segítségével sikerül néhány embert kimenteni. A vendégek többsége a tűz áldozatául esik, a torony leég, ám Stern nyitva hagyja a kérdést, hogy mi történik majd az épen maradt szerkezeti elemekkel.

Thomas N. Scortia (1926–1986) és Frank M. Robinson (1926–2014) The Glass Inferno (Az üvegpokol, 1974) című bestsellerét szintén a World Trade Center inspirálta. A történet egy meg nem nevezett amerikai nagyvárosban játszódik, ahol egy 66 emeletes üvegtorony átadására készülődnek. Az építési vállalkozó igyekezett minél több pénzt megspórolni az építkezésen, ezért csak a minimális biztonsági előírások betartására törekedett. Ebben a regényben is van egy elbocsátott alkalmazott, aki azonban nem szabotázzsal kíván elégtételt venni, hanem a tervdokumentációk segítségével próbálja feltárni a szabálytalanságokat. A nyitóünnepség közben tűz keletkezik, amely gyorsan terjed, s ez megakadályozza a vendégek menekülését. Megérkeznek a tűzoltók, kiknek parancsnoka jó barátja a torony építészének, így közös erővel próbálják megoldani a krízist. A tűzben rekedtek között akadnak önfeláldozó emberek, akik maguk helyett először másokat próbálnak megmenteni. Ezek a próbálkozások néha sikerrel járnak, máskor kudarcba fulladnak. Egy helikopter segítségével sikerül kimenteni a túlélőket a tetőről. A tüzet végül a tetőbe épített víztartályok felrobbantásával oltják el. A The Glass Inferno volt Scortia és Robinson első közös könyve, melyet a nagy sikernek köszönhetően még négy regény követett 1987-ig bezárólag: The Prometheus Crisis (1975), The Nightmare Factor (1978), The Gold Crew (1980), Blowout (1987). Úgy a The Tower, mint a The Glass Inferno lényegében a Titanic-effektusra épül: egy elpusztíthatatlannak hitt emberi alkotás már az első alkalommal (a hajó az első kereskedelmi útján, a torony az átadás napján) borzalmas katasztrófa következtében megsemmisül, ami azonban kellő elővigyázatossággal elkerülhető lett volna.

A forgatókönyv

A Pokoli torony eredetileg két külön filmnek indult. A Warner Bros. 390 ezer dollárért megszerezte a The Tower megfilmesítési jogát. Nyolc héttel később a 20th Century Fox producere, Irwin Allen – A Poszeidon katasztrófa „atyja” – rátalált a The Glass Infernóra, amelyet kitűnő kiindulási alapnak tartott egy újabb katasztrófafilmhez. 400 ezer dollárt fizetett a jogokért. Meglehetősen rizikósnak ígérkezett két hasonló témájú, nagy költségvetésű filmet versenyeztetni a mozipénztáraknál, ezért a két cég úgy döntött, hogy egyesítik erőiket egy közös produkció létrehozására. A költségeket (14 millió dollár, ami az infláció miatt 2005-ben kb. 58 millió dollárnak felelt meg) megfelezték, ennek fejében a 20th Century Foxé lett az amerikai terjesztés joga, a Warner Bros. pedig a világ többi részén forgalmazhatta a filmet. Irwin Allen annyira elégedett volt az Oscar-díjas Stirling Silliphant munkájával A Poszeidon katasztrófa forgatásakor, hogy rábízta a Pokoli torony forgatókönyvének megírását is. A cím megalkotása volt a legegyszerűbb teendő, hiszen csak kombinálni kellett a két regény címét, mindazonáltal a munka korai fázisában a The Flaming Tower (A lángoló torony) címváltozat is felmerült. Sokkal nehezebb feladatnak ígérkezett a szereplők és a fordulatok összevonása egyetlen történetbe. Silliphant San Franciscóba helyezte át a cselekményt. Mindkét könyvből átvette a hét legfontosabb szereplőt és a legérdekesebb cselekményfordulatokat. A mentőszék ötlete például a The Towerből származik, a tetőbe épített víztartályoké viszont a The Glass Infernóból. Évek múlva egy interjúban Silliphant elmesélte, hogy valahányszor egy olyan ismeretlen épületbe ment, ahol huzamosabb ideig várakoznia kellett, mindig a tűzoltáshoz kiépített öntözőrendszer közelében helyezkedett el, mert a Pokoli torony forgatása idején egy tűzoltótól ezt a tanácsot kapta.

Roger Simmons, Susan Franklin, Parker szenátor, valamint Bob és Paula Ramsay a The Tower szereplői voltak, ámbár a nevek a könyvben néhány személy esetében mások voltak. Simmons keresztneve például eredetileg Paul volt, a szenátor családneve pedig Wycoff. Susan Franklin esetében teljes névváltoztatást hajtottak végre. A figurát ugyanis a regényben Zib Wilsonnak hívták, ám az illetékesek szerint ez nem hangzott elég nőiesen Faye Dunaway számára. (Egyébként hallott már valaha valaki Zib nevű nőről?) A Robert Wagner által játszott Bigelow keresztneve Johnról Danre változott. Ezzel a változtatással Irwin Allen megbecsülését szerette volna kifejezni egyik beosztottja, a színes bőrű Don Bigelow iránt, aki a producer irodaépületének gondnoka volt. A nagy kapkodásban azonban a Donból Dan lett a forgatókönyvben, és túl sok szervezést igényelt volna az utólagos korrekció. A The Glass Inferno szereplői közül Mario Infantino tűzoltóparancsnokból Michael O’Hallorhan lett, az építész Craig Bartonból (más forrásokban: Craig Wilson) pedig Doug Roberts. A vállalkozót sem James Duncannek hívták, hanem Wyndom Lirouxnak. Silliphant természetesen nemcsak kulcsmotívumokat vett át a két könyvből, hanem el is hagyott kevésbé lényeges fordulatokat, vagy átírta a jeleneteket. Így például Susan és Roger között korábban futó viszony volt, és Roger nem halt volna meg. Volt olyan verzió is, hogy hamar meghal, amikor a lépcsőházon keresztül távozni próbál, és Parker szenátor az, aki becstelen módon akarja elhagyni az épületet a mentőszékkel. Jernigannek van egy állapotos felesége, aki aggódva várja férje szerencsés megmenekülését, és a bárpincér Carlos életben marad (az értékes ital viszont odavész), Roberts segédkezik a külső lift kiszabadításában is, továbbá O’Hallorhan és Roberts a bombák elhelyezése után repülővel távozik az épületből. Szó volt arról is, hogy az utolsó kulcsjelenetben a három főszereplő (McQueen, Newman, Holden) közül valaki meghal. Irwin Allen habozott, mert A Poszeidon katasztrófa bemutatója után felrótták neki, hogy megölte a rokonszenves főhőst. Állítólag Joe Musso, az egyik storyboard-rajzoló javasolta, hogy a Pokoli toronyban Carlos, a pincér legyen az, aki meghal, mert ő is elég rokonszenves, de mégsem főszereplő. Allen elfogadta az ötletet. 

A szereposztás

A katasztrófafilmek sikerében a lélegzetelállító látvány mellett a szereposztásnak is döntő jelentősége volt: a közönség tódult a mozikba, hogy kedvenc sztárjait vészhelyzetben lássa. Irwin Allen tisztában volt azzal, hogy a nézőszám megsokszorozódik, ha minél több közönségréteg kedvencét sikerül szerződtetnie a filmhez. Az eredeti forgatókönyv Doug Roberts, az építész alakját állította középpontba, O’Hallorhan parancsnoknak körülbelül tíz oldal jutott a szkriptben. Roberts szerepét a pályája csúcsán álló Steve McQueennek ajánlották fel, a tűzoltóparancsnokét pedig az Oscar-díjas karakterszínésznek, Ernest Borgnine-nak, A Poszeidon katasztrófa egyik főszereplőjének szánták. Miután McQueen elolvasta a forgatókönyvet, sokkal érdekesebbnek találta O’Hallorhan hősies figuráját, mint a jóval passzívabb építészt. Kijelentette, hogy amennyiben egy hozzá hasonló kaliberű sztár elvállalja Roberts szerepét, ő eljátssza a tűzoltóparancsnokot. Rögtön ajánlott is néhány kollégát: Clint Eastwoodot, Jack Nicholsont és Robert Redfordot. A választás végül Paul Newmanre esett. Állítólag őt is McQueen javasolta, ámbár hollywoodi pletykák szerint nem lelkesedett különösebben Newmanért. Ennek egyik oka az volt, hogy öt évvel korábban a világsikerű western, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969) egyik főszerepére McQueen volt a legnagyobb esélyes, ám George Roy Hill rendező ragaszkodott az akkor még kezdőnek számító Robert Redford szerződtetéséhez. A direktor akkoriban még nem volt különösebben nagy név a szakmában, ezért sokat nyomott a latban a már leszerződtetett másik főszereplő, Newman véleménye, ő viszont szintén Redfordot támogatta McQueen ellenében.

Steve a maga módján szeretett volna elégtételt venni ezért a sérelemért, és éreztetni akarta Newmannel, hogy itt most ő a nagyobb sztár. Szerződésében kikötötte, hogy Newman egyetlen szóval se mondhat többet a filmben, és egyetlen pillanattal sem lehet tovább a vásznon, mint ő, ami egyrészt a forgatókönyv átdolgozását tette szükségessé, másrészt később a vágást sem könnyítette meg. Silliphant nagyon megneheztelt emiatt McQueenre, mert a sztár akkor fedezte fel, hogy Newmannek tizenkét sorral több szövege van, amikor a szkriptíró épp a szabadságát töltötte. Steve nem várt, amíg visszajön, hanem azonnal telefonált a Foxnak, és kikövetelte Silliphant hazahívását, hogy neki is azonnal írjon még tizenkét sornyi szöveget. Ez már csak azért sem volt egyszerű feladat, mert McQueen sosem szerette a hosszú szövegeket, inkább a tömör tőmondatokat favorizálta. Azonban ne legyünk igazságtalanok, mert a tűzoltóparancsnokhoz tényleg ez a lényegre törő beszédstílus illett. McQueen kikötötte azt is, hogy a főcímben és a plakátokon az ő nevét kell elsőként feltüntetni. Ez sem volt könnyen teljesíthető kérés, hiszen ügyelni kellett Newman érzékenységére is. Úgy oldották meg az egyenlősdit, hogy mindkét sztár nevét kiemelték: McQueené volt az elsőbbség, az ő neve kapott helyet a bal oldalon, a jobb oldalon Newman neve viszont kicsivel feljebb szerepelt, így tehát tulajdonképpen a nézők olvasási szokásain (balról jobbra vagy fentről lefelé) múlt, hogy melyik sztár nevét látták meg elsőként.

Az egyenlősdi a gázsikban is érvényesült: mindkét színésznek fejenként egymillió dollárt fizettek, plusz járt nekik a bevétel 7,5%-a. McQueen a szerződésébe beleíratott egy olyan kitételt is, hogy forgatás közben senkinek nem ad interjút, illetve a forgatásra látogatók nem közelíthetik meg őt. Newman nem volt ennyire szigorú: ő csak annyit kötött ki, hogy „rajtaütésszerűen” nem lehet megzavarni a munkában. Mindenki attól tartott, hogy ilyen előzmények után a hangulat is pokoli lesz a forgatáson, de a két alfahím között nem került sor semmiféle látványos konfliktusra vagy nyílt ellenségeskedésre. Úgy dolgoztak együtt, mint régi jó kollégák, ámbár korábban csupán egy közös filmjük volt, a Valaki odafönt (1957), amelyben a főszereplő Newman mellett McQueen csak statisztált. Newman később megbánta, hogy elfogadta McQueen feltételeit, mert úgy érezte, az egyenlősdi ellenére is alulmaradt a ki nem mondott versengésben. A tűzoltóparancsnok ugyanis csak a 43. percben jelenik meg, s Newman addigra már elmondta szövege nagyobb részét, így szinte csak statisztál McQueen mellett. Megjelenése pillanatától kezdve O’Hallorhan uralja az egész filmet, sőt a végső megoldás végrehajtásában, a víztartályok felrobbantásában is ő dominál. Hab a tortán, hogy még a zárómondat is McQueené lett. Paul megfogadta, hogy soha többé nem ír alá egyetlen filmszerződést sem ilyen feltételekkel. Jól értesültek úgy tudják, hogy Steve utólag már sajnálta, hogy királykodni akart, és megpróbált igazi barátságot kiépíteni partnerével. Különösen akkor biztosította őt támogatásáról, amikor Newman 1978-ban elvesztette a fiát, a Pokoli toronyban is szereplő Scottot. Paul ugyan akkoriban már tartózkodóan viselkedett Steve-vel, de soha nem mutatott haragot iránta.

A Newmannel való kedélyes munkakapcsolat ellenére McQueen híresen nehéz természete kellőképpen megnyilvánult munka közben, hiszen nem tett lakatot a szájára, bármiről és bárkiről volt is szó, ámbár egyesekről elismerően beszélt. Volt barátnőjéről, Faye Dunawayről például azt mondta, hogy ő a legjobb színésznő, akivel valaha együtt dolgozott. (Az 1968-ban bemutatott A Thomas Crown-ügyben szerepeltek először együtt, és a magánéletben is akkoriban alkottak egy párt.) Robert Wagnerről megjegyezte, hogy „egy derék fickó, egy nagyon jó barát”, Fred Astaire pedig szerinte „a világ egyik legjobb atlétája” volt. Richard Chamberlaint viszont sznobnak nevezte, és bár nem viselkedett vele ellenségesen, igyekezett kerülni őt, mert eljutottak a fülébe a Chamberlain homoszexualitásáról keringő pletykák. (Ezek a híresztelések egyébként igazak voltak, de Richard ezt csak több mint másfél évtizeddel később vallotta be nyilvánosan.) Robert Vaughnnel Steve valaha együtt játszott A hét mesterlövészben (1960) és A San Franciscó-i zsaruban (1968). Úgy találta, az azóta eltelt évek alatt Vaughn kissé elszállt magától: már nem olyan rokonszenves, mint egykoron, bár azt hiszi magáról, hogy mit sem változott. Kimondatlanul is tudni lehetett, hogy Steve arra gondol, Vaughn karrierje nem ívelt olyan magasra, ami ezt az előnytelen változást valamelyest megmagyarázhatná.

Susan Franklin szerepére esélyes volt Katharine Ross, Natalie Wood és Raquel Welch is, de egyikük sem vállalta: állítólag a forgatókönyvvel nem voltak megelégedve. Wood egyébként sem mondhatott volna igent, mert második gyermekét várta Robert Wagnertől, aki Dan Bigelow-t alakította a filmben. Faye Dunaway viszont elfogadta a felkérést. Karrierje akkoriban kezdett szárnyalni, ami sztárallűrjeiben is megnyilvánult. Így például McQueenhez hasonlóan Dunaway is belefoglaltatta a szerződésébe, hogy nem ad interjút munka közben, és a stúdió látogatói sem mehetnek közel hozzá. Mindig is híres volt arról, hogy gyakran és sokat késik, ami a Pokoli torony forgatásán különösen William Holdent és Jennifer Jonest bosszantotta. Ők ugyanis szintén sztároknak számítottak, így rossz néven vették, hogy egy másik sztár szeszélyeit kellett elviselniük. Amikor Faye két órát késett az egyik közös jelenetük felvételéről, a dühös Holden megragadta a színésznőt, a díszletfalhoz lökte, és azt sziszegte neki: „Ha még egyszer ilyet teszel, esküszöm, keresztülhajítalak ezen a falon”. Az incidenst követően Dunaway munkafegyelme állítólag jelentősen javult. Valószínűleg ő maga nem élte meg komoly drámaként a helyzetet, mert nem rendezett jelenetet Holden agresszív viselkedése miatt (a szintén 1974-es Kínai negyed forgatásán viszont látványos tanújelét adta Roman Polanskitól elszenvedett sérelmeinek), sőt empátiával emlékezett meg kollégájáról két évtizeddel későbbi önéletrajzi könyvében. Amikor 1976-ban a Hálózat című drámában újra összekerültek, még az előkészületi fázisban leültek megbeszélni a nézeteltéréseiket, hogy elkerülhessék az újabb kínos szituációkat. Szóba került egy harmadik közös szereplés is Billy Wilder Fedora (1978) című melodrámájában, melyben Faye lett volna Marlene Dietrich fiatal alteregója, de a rendező – kollégája, Sydney Pollack javaslatára – inkább Marthe Kellert választotta. (Maga Dietrich nemet mondott, őt Hildegard Kneffel pótolták.)

Dunaway évek múlva azt nyilatkozta, hogy örömmel vállalta Susan szerepét, noha tisztában volt azzal, hogy nem lesz módjában nagy ívű alakítást nyújtani, mert a film igazi sztárja maga a tűz. A Pokoli torony azonban biztos sikernek ígérkezett, ami egy színész karrierje szempontjából mindig fontos tényező, és Faye örült annak is, hogy olyan partnerei lesznek, akikkel korábban szívesen dolgozott, mint például Steve McQueen és Richard Chamberlain. Nem felejtette el azt sem, hogy Paul Newman és felesége, Joanne Woodward évekkel korábban milyen komoly támogatást nyújtottak ahhoz, hogy elkészülhessen egyik kedvenc saját filmje, a Puzzle of a Downfall Child (1970). Élvezte a Newmannel közös jeleneteit, és úgy gondolja, ők ketten szép párt alkottak. Dunaway szerint valahányszor választani kellett aközött, hogy a tűz kerüljön-e a középpontba, vagy a színészek, Irwin Allen mindig a tüzet választotta. Hivatalosan Allen csak az akciójeleneteket rendezte, de valójában akkor is jelen volt, és érvényesítette az akaratát, amikor John Guillermin a színészekkel dolgozott. Annyit egyébként jegyezzünk meg Faye védelmére, hogy allűrjeit valamelyest megmagyarázza az a tény, hogy rövid időn belül már a harmadik filmnél csapták be a gázsival: először Ilya Salkind verte át, aki egyetlen filmre kötött vele szerződést, de A három testőrhöz (1973) felvett anyagot végül két külön filmként mutatták be. Ezt követően Robert Evans pofátlanul kihasználta, hogy Dunawaynek nagyon tetszett Evelyn Mulwray szerepe a Kínai negyedben (1974), és ravasz taktikával elérte, hogy sztárstátusához képest Faye szinte nevetséges gázsiért, ötvenezer dollárért elvállalja. (Elizabeth Taylor már tíz évvel korábban egymilliót kapott a Kleopátra címszerepéért!) A Pokoli toronyban Faye érdekeit Freddie Fields képviselte, akinek azonban fontosabb volt, hogy alapvetően a producerrel legyen jó a kapcsolata, mert tőle többet leakaszthatott, mint a színésznőtől.

James Duncan szerepére először Burt Lancastert választották, az Airport ’70 sztárját, de William Holden kedvéért ejtették őt. Pedig Holdennek akkoriban nem állt túl jól a szénája Hollywoodban, hiszen A vad banda (1969) óta nem volt sikeres filmje. Ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy sztárként kezeljék, és a marketingkampányban McQueenéhez és Newmanéhez hasonló előjogokat élvezzen, ám ezt a kívánságát nem teljesítették. Egyébként is nehezményezte, hogy háttérbe szorul a két főszereplő mellett, és ezekkel a szavakkal panaszkodott az ügynökének: „Ez egy vacak forgatókönyv. Minden akciójelenet Newmané és McQueené, nekem pedig a játékidőm javában csak telefonálnom kell.” Mindazonáltal a 750 ezer dolláros gázsinak nem tudott ellenállni, mert ilyen összegű filmszerződést egy ideje már nem ajánlottak neki. Két év múlva pedig épp azért kapta meg Max szerepét a Hálózatban, mert a Pokoli toronynak köszönhetően újra felkapottá vált Hollywoodban. Másodvirágzása sajnos nem tartott sokáig, és karrierje hanyatlása miatti bánatát rendszeresen alkoholba fojtotta. 1981. november 12-én is csontrészegre itta magát. Egyedül volt otthon, megbotlott egy szőnyegben, elesett, és beütötte a fejét egy szekrénybe. Vérző sebe önmagában nem lett volna halálos, de nem tudni, hogy Holden azért nem hívott segítséget, mert nem gondolta komolynak a sérülést, vagy azért, mert nem volt képes rá. Feltehetően hosszabb ideig magánál volt, majd eszméletét vesztette, és elvérzett. Holttestét csak négy nap múlva találták meg.

Irwin Allen A Poszeidon katasztrófához és a Pokoli toronyhoz egyaránt szerette volna megnyerni az úszónőből lett egykori filmcsillagot, Esther Williamst, aki viszont mindkét felkérést elutasította. Lisolette Mueller szerepét Olivia de Havillandnek is felajánlották, ám az Oscar-díjas színésznő is nemet mondott. Mások úgy tudják, lényegében kifúrták Oliviát. Norton Simon, a dúsgazdag műgyűjtő – és mellesleg a Fox egyik fő részvényese! – ugyanis erőteljesen lobbizott annak érdekében, hogy felesége, Jennifer Jones, az 1940-es, 1950-es évek egyik kedvelt színésznője (David O. Selznick producer exfelesége) játszhassa a hősies asszony szerepét. Cserébe magángyűjteményéből négy értékes Picasso-képet kölcsönzött a produkciónak dekoráció céljaira. Harlee Claiborne, az aranyszívű szélhámos eljátszására szóba került David Niven és Peter Ustinov, de akkoriban mindketten máshová kötelezték el magukat. Végül a klasszikus zenés-táncos filmek utolérhetetlen sztárját, Fred Astaire-t szerződtették. Az idős művész emlékezetes alakítást nyújtott a rokonszenves széltoló szerepében, és hűséges rajongói meghatódva nézték, amint az egyik jelenetben táncba viszi Jennifer Jonest. Mindenki remek párosnak tartotta őket. Mindazonáltal Claiborne szerepét hamarabb kiosztották, mint Lisolettét, így felmerült az az ötlet is, hogy Astaire korábbi legendás partnere, Ginger Rogers legyen Lisolette. Nem tudni, hogy a stúdió vagy maga Astaire vétózta-e meg ezt a javaslatot: tény, hogy a dolog könnyen paródiába fordulhatott volna, amit valóban jobb volt elkerülni. Egyébként multimilliomos férj ide, régi hírnév oda, a produkció kezdetben kifejezetten méltatlanul bánt Jenniferrel és Freddel: öltözőjük például egy félreeső helyen parkoló lakókocsiban volt, és csak kitartó tiltakozásuk hatására kaptak méltányosabb elbánást. Jones 2009-ben halt meg, de a Pokoli torony után sohasem állt újra a felvevőgép elé. Nem tudni, hogy a forgatás közben elszenvedett sérelmek miatt döntött így, vagy úgy érezte, hogy az önfeláldozó Lisolette emlékezetes megformálásával méltó búcsút vett a közönségtől.

Richard Chamberlain addigra már több sikeres mozifilmben is szerepelt, Amerikában mégis főleg tévésztárként tekintettek rá a Dr. Kildare című hatvanas évekbeli sorozatnak köszönhetően. Chamberlain a Pokoli torony előtt és után is forgatott Faye Dunawayjel, akit ragyogó színésznőnek tartott, és jó barátai közé sorolt. Susan Flannery egy sikeres tévészériából, az Ármány és szenvedélyből került a filmbe, míg Susan Blakely fotómodellként szerzett nevet magának. Az amerikai foci rajongóit O. J. Simpson szerepeltetésével kívánták moziba csábítani. Simpson akkoriban „családi sztár”-nak, számos amerikai fiatal példaképének számított, ezért egész Amerikát nagyon megrázta, amikor 1994-ben megvádolták volt (második) felesége és annak szeretője meggyilkolásával. Noha felmentették, később az áldozatok hozzátartozói által indított kártérítési perben elmarasztalták, így közvetve mégis kimondták a bűnösségét. Parker szenátor szerepét James Franciscusnak és John Forsythe-nak egyaránt felajánlották. Valaki azonban észrevette, hogy mindketten feltűnően hasonlítanak egy-egy politikusra: Franciscus a kaliforniai John Tunney demokrata szenátorra, Forsythe pedig a republikánus kormányzóra, Ronald Reaganre. Mivel minden politikai felhangot mellőzni akartak, ezért Robert Vaughn mellett döntöttek, akivel kapcsolatban nem merültek fel ilyen gondok. Vaughn viszont utólag felháborodott azon, hogy megkurtították a szerepét, és kijelentette, hogy soha többé nem fog Allennel dolgozni. A kisebb szerepeket játszó színészek és a statiszták egy része közreműködött A Poszeidon katasztrófa elkészítésében is. A polgármesternét játszó Sheila Mathews sikeresen meghódította Irwin Allen szívét: a producer 1975-ben feleségül vette a színésznőt. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a művésznő egy húsz évvel korábbi jelmezben szerepelt: a Desirée – Napóleon első szerelme (1954) című filmben a női főszereplő, Jean Simmons ugyanezt az öltözéket viselte. A Pokoli toronyban az egyik tűzoltó kicsiny szerepére Paul Newman fiát, Scott Newmant szerződtették. Sokan úgy vélték, a rokonszenves, jóképű és tehetséges fiatalember jó eséllyel léphetne édesapja nyomdokába, ám Scott a kábítószer rabja lett, és 1978-ban túladagolásban elhunyt.

A díszletek és a helyszínek

A Pokoli torony új rekordot állított fel: addig még egyetlen filmhez sem építettek ötvenhét díszletet, melyekből egyébként a forgatás végére mindössze nyolc maradt épségben. Négy stáb dolgozott a filmen: John Guillermin a drámai jeleneteket, Irwin Allen az akciójeleneteket, Jim Freeman a légi jeleneteket forgatta, Bill Abbott pedig a trükkfelvételekért felelt. A fő attrakciót természetesen a 135 emeletes üvegtorony jelentette. Ezt egy jövőt megelőlegező épületnek képzelték el, így ennek megfelelően tervezték meg a külsejét és a belső tereit. Kívül az üveg és a fém dominált: a kivilágított felhőkarcoló olyan volt, mint egy aranyoszlop. Belül a geometriai formák uralkodtak, a bútorzat pedig egyszerre volt kortárs és futurisztikus. Arról persze szó sem lehetett, hogy a forgatás miatt a valóságban is megépítsék. A legfontosabb jelenetek forgatásához több makettet is építettek, melyek közül a legmagasabb több mint harminc méter volt. Egy néhány méterrel alacsonyabb makettet kifejezetten a tűzjelenetekhez készítettek. A tűzjelenetek forgatásán több mint harminc igazi tűzoltó is készenlétben állt egyrészt azért, hogy szaktanácsokat adjanak, másrészt azért, hogy azonnal közbelépjenek, ha az események irányítása kicsúszna a filmesek keze közül. Minden egyes szereplő mellé külön tűzoltót osztottak be, ha olyan veszélyes jelenetet forgattak, amelyben a színészt nem helyettesíthette dublőr.

A toronymakettek mellett használtak valóban létező épületeket is: így például az előcsarnokban játszódó jeleneteket a San Franciscó-i Hyatt Regency Hotel előcsarnokában vették fel. Ebben a hotelben találhatók azok a külső üvegliftek is, melyek a Pokoli toronyban láthatók. (A filmből viszont kivágták azt a jelenetet, melyből kiderül, hogy csak azért egy panorámalift működik, mert a másik kettőhöz még nem építették ki a kábeleket a nyitóünnepségre.) Ugyancsak San Franciscóban, az 555 California Street alatt található a Bank of America épülete, amelyet a külső jelenetekhez használtak. A Westin St. Francis liftjében vették fel azt a jelenetet, melyben a prominens vendégek a külső liften utaznak a 135. emeletre, és feltárul előttük a város csodálatos esti panorámája. A San Franciscó-i 2898 Vallejo Street címen található épület volt a filmben Roger Simmons háza. A város 38-as számú tűzoltóállomásán vették fel a tűzoltók bázisán játszódó képsort. A torony vezérlőtermében és a víztartályoknál játszódó jelenetekhez a Los Angeles-i Century City szolgáltatta a helyszínt. A nyitójelenetben az üvegtorony képe valójában festett makett volt. Az egyik legfontosabb díszletet, a báltermet a forgatás végére gyakorlatilag teljesen lerombolták. Ez a helyszín másfélszer nagyobb volt, mint amekkorát korábban A Poszeidon katasztrófa számára építettek. A mintegy háromezer négyzetméteres területen volt tánctér, számos asztal az étkezéshez, szökőkút, növények. A csúcsjelenetben mintegy egymillió gallon víz zúdult a bálterembe a hatalmas víztartályokból. Bár a forgatáson Hollywood legtapasztaltabb kaszkadőrei közül kétszázan vettek részt Paul Stader vezetésével, maguk a főszereplők is több veszélyes mutatványt hajtottak végre. Így például valóban Paul Newman mászott mindkét irányban a felrobbant lépcsőház himbálózó korlátján, míg Steve McQueen – Allen tiltakozása ellenére is – ragaszkodott ahhoz, hogy maga ugorjon ki a helikopterből az égő torony tetejére. Stader így nyilatkozott: „A legtöbb filmben ha valami félresikerül, akkor a kaszkadőr megsérülhet. Ha azonban a Pokoli toronyban valami rosszul sikerült volna, a kaszkadőr meg is halhatott volna.”

A forgatás

A tényleges forgatás 1974. május 9-én kezdődött, és 1974. szeptember 11-én ért véget. Ez utóbbi dátumnak akkor semmi jelentősége nem volt, de utólag baljós értelmet kapott, amikor iszlamista terroristák 2001. szeptember 11-én lerombolták a World Trade Center ikertornyait. A film forgatásán a legnagyobb veszélyforrást természetesen a tűz jelentette, ezért Allen mindent megtett a maximális biztonság érdekében. Körülbelül harminc tűzoltó volt folyamatosan jelen a San Franciscó-i és a Los Angeles-i tűzoltóságtól, illetve a filmstúdió tűzoltói közül. A San Franciscó-i tűzoltóság Jack Cavellero parancsnokot küldte a forgatásra műszaki tanácsadóként, a Los Angeles-i tűzoltóság részéről pedig Peter Lucarelli parancsnok feladata volt, hogy garantálja a színészek és a műszaki stáb biztonságát. Hogy megakadályozzák a tűz esetleges elterjedését, tűzbiztossá tették a mennyezetet és a falakat. Figyelni kellett az időtényezőre is, amikor a tűz teljes erővel ég. A tüzet propángáz segítségével állították elő, amely egy szeleppel szabályozott, kb. 2,5 cm átmérőjű csövön áramlott keresztül. Közben a lángok ereje és a hőség a tűréshatárig fokozódott. A tökéletes biztonság érdekében Lucarelli parancsnok 20-30 másodpercben maximálta ezen felvételek hosszát. Emiatt Joseph F. Birocnak (az akciójelenetek operatőre) rendkívül kevés ideje volt arra, hogy forgasson, ráadásul a díszletek jellege korlátozta a kamera helyzetét. Bizonyos jeleneteket nyolc kamerával forgattak, de legalább hármat mindig használtak.

A legtöbb kamerát a báltermi jelenetekhez vették igénybe. Elhelyezésük nem volt egyszerű feladat, hiszen nemcsak arra kellett ügyelni, hogy a szereplők és az események a képmezőbe kerüljenek, hanem arra is, hogy a kamerák egymást ne „lássák”. A forgatáshoz egy új nyersanyagot, az Eastman Color Negative 5254-et használták. (Kivéve az Abbott által forgatott trükkfelvételeket.) Allen nagy szabadságot adott a munkatársainak, ezért a biztonsági előírások betartása mellett sokféle megoldással kísérletezhettek: a producert csak az érdekelte, hogy mi mutat majd a legjobban a vásznon. Biroc szembesült a füst problémájával is, ami esetenként a jelenetek láthatóságát veszélyeztette. A probléma forrását a függönyök és az egyes szereplők öltözékén használt gumicement jelentette. A megoldás a függönyök lecserélése és a gumicement mennyiségének csökkentése volt. A tűzjelenetek forgatásához általában nem kellett mesterséges világítást alkalmazni, de a végső csúcsjelenetben, a víztartályok felrobbantásakor már igen. Ez egy igen gondosan előkészített jelenet volt: előre meghatározták, a víznek hol kell átszakítania a mennyezetet. Fokozottan kellett ügyelni a biztonságra, nehogy a bezúduló víz elektromos problémát okozzon. Bár a kamerákat tűzálló anyaggal vonták be, mégis átforrósodtak, így fennállt annak veszélye, hogy akár egyetlen vízcsepp széttöri a forró lencsét.

A bálterem önmagában negyven jelenet helyszínéül szolgált, de természetesen más díszletekben is forgattak látványos epizódokat. Kulcsfontosságú képsor volt például Dan Bigelow tűzhalála. A szerepet játszó Robert Wagner helyett egy kaszkadőr hajtotta végre a veszélyes mutatványt. Biztonsági okokból az illető maximum harminc másodpercig éghetett, és a kabátja alá rejtett oxigén mennyisége is korlátozott volt. Három kamerával vették fel a jelenetet, amely tökéletesen sikerült. Trükkel oldották meg azt a jelenetet, melyben a belső lift utasai elevenen elégnek. Két kamera a liftben tartózkodó utasok mögött helyezkedett el, a lift irányába csapó lángokat azonban egy átlátszó műanyag lemez felfogta. Hogy valóban olyan legyen a hatás, mintha a lángnyelvek végigsöpörnének a fülkén, Biroc további öt kamera felvételeit használta fel, melyeket a tűz oldalán, a folyosón helyezett el. Ezekből három Steve McQueen reakcióit, illetve a tragédia bekövetkeztekor zajló eseményeket rögzítette. A másik két kamera szemből vette a liftet, ahogyan bezáródik az ajtaja, melyen mintha keresztülcsaptak volna a lángok. Blue screen technika segítségével keltették a mélység illúzióját abban a jelenetben, amelyben Newman alatt felrobban a lépcsőház, és neki, valamint a Jennifer Jones által játszott Lisolette-nek és a két gyerekszereplőnek a tátongó mélység fölött kell leereszkednie a fémkorlát maradványain. A Pokoli torony eseménydús forgatása bővelkedett anekdotákban. Így például Irwin Allen állítólag az egyik báltermi jelenetben úgy érte el, hogy csodálkozás tükröződjön a szereplők arcán, hogy figyelmeztetés nélkül elsütött egy revolvert. A legnagyobb elővigyázatosság ellenére az egyik jelenet felvétele közben a tűz elszabadult. McQueen és felesége, Ali MacGraw színésznő éppen a stúdióban voltak, amikor a tűz híre elterjedt. Steve a felesége tudta nélkül azonnal beállt a valódi tűzoltók közé segíteni. Az egyik tűzoltó csak jóval később döbbent rá arra, hogy ki segédkezik mellette az oltásban. „Steve McQueen! A feleségem nem fogja elhinni!” – kiáltott fel a férfi. „Az enyém se” – válaszolta a sztár.

A betétdal

John Williams nevét az átlagnéző elsősorban a Star Wars- és a Spielberg-filmek kísérőzenéinek köszönhetően ismeri, pedig szakmai hírnevét a katasztrófafilmekhez írt zenéivel alapozta meg. Ő volt A Poszeidon katasztrófa zeneszerzője, ezért Irwin Allen őt kérte fel a Pokoli torony kísérőzenéjének megírására is. A producer eredetileg nem akart kísérőzenét a bevezető helikopterjelenethez, Williams viszont elmondta, szerinte miért kéne mégis, sőt meg is mutatta az ahhoz írt szerzeményét. Miután meghallgatta azt, Allen igazat adott a zeneszerzőnek. Annyira bízott Williamsben, hogy tőle várta a betétdalt is. Pedig már A Poszeidon katasztrófa Oscar-díjas betétdala, a The Morning After sem Williams, hanem Al Kasha és Joel Hirschhorn szerzeménye volt. Hirschhorn nem törődött bele abba, hogy Allen ezúttal mellőzni szeretné őt és Kashát. Demót készített a Pokoli toronyhoz írt We May Never Love Like This Again című szerzeményükből, és bevitte Allen irodájába. A producer bizonytalankodott, és a titkára tanácsát kérte, akinek egyértelműen tetszett a dal, Allen tehát engedett. Williams profizmusát bizonyítja, hogy nem sértődött meg, mert megint Hirschhornék kapták a megbízást a betétdalra, sőt annak fő témáját fel is használta Dan és Lorrie légyottjának jelenetéhez.

Williams mellett Kashának és Hirschhornnak még egy konkurenciája volt, maga Fred Astaire. Az idős sztár viszont utólag kifejezetten nehezményezte, hogy negligálták az ő szerzeményét, amely Hirschhorn szerint rendkívül ódivatú volt, mintha az 1930-as években írták volna. (Ki tudja, lehet, hogy tényleg akkor írták?!) A We May Never Love Like This Again előadására Maureen McGovernt kérték fel, aki két éve a The Morning Aftert is a toplistákra juttatta. (Ennek néhány zenei motívuma egyébként szintén felcsendül a Pokoli toronyban.) McGovern a véletlennek köszönhette a sikert: a The Morning After előadására ugyanis eredetileg Barbra Streisandot szemelték ki, aki azonban lemondta a felkérést. Maureen akkoriban titkárnőként dolgozott, és csak hobbiból énekelgetett. Egyik demóját hallotta a 20th Century Fox Music vezetője, akinek megtetszett a lány hangja. A filmben ugyan még nem ő énekelte a dalt, de lemezen már vele hozták ki, és az a verzió vált világslágerré. Mindazonáltal a We May Never Love Like This Again fogadtatása valamelyest igazolta Allen kezdeti aggályait: az Oscart megkapta ugyan, mégsem lett belőle igazán nagy sláger, az amerikai toplistán például csak a 83. helyig jutott.

Kihagyott jelenetek

Mint általában minden filmhez, a Pokoli toronyhoz is több jelenetet vettek fel, mint amennyit a végső változatban felhasználtak, ám a mellőzött képsorok egy részét a közönség már a DVD-korszak beköszönte előtt láthatta. Amikor ugyanis a film az amerikai tévécsatornák műsorára került, az érzékenyebb idegrendszerű nézők kedvéért néhány jelenetet megvágtak, cserébe viszont a történetbe illesztettek olyan epizódokat, melyek a moziváltozatban nem szerepeltek. Dramaturgiailag nem igazán fontos képsorokról van szó, többségük a filmben látható jelenetek előzménye vagy folytatása. Így például Harlee nem akkor találkozik először Lisolette-tel, amikor az esti fogadás előtt érte megy. Hosszabb Susan és Doug ágyjelenete, a nő részletesebben beszél jövőbeni terveiről a szeretőjének. Hosszabb a polgármester megnyitó beszéde, illetve Duncan és Susan beszélgetése a party előtt, az estély közben pedig Susan és Patty beszélgetését is látjuk. Mintegy fél perccel hosszabb Maureen McGovern jelenete, lényegében végigénekli az egyébként sem hosszú betétdalt. Doug megpróbálja rávenni Angelát, hogy egyedül másszon le a fémkorláton, de a gyerek nem meri megtenni. Az áramkimaradás jelenete is hosszabb: a bálteremben gyertyákat gyújtanak, és közben Patty köszönetet mond apjának a boldog gyermekkoráért. A moziverzióhoz képest Dougnak több mindent kell megbütykölnie ahhoz, hogy működőképessé tegye a panorámaliftet, stb.

Kihagytak olyan képsorokat is, melyek nem voltak igazán életszerűek. Például az egyik tűzjelenetnél közel egy percig egy tűzoltó újraélesztése zajlik, az egyik illetékes szerint teljesen hiteltelenül eljátszva. Bennfentesek szerint két jelenetet a nézők még soha nem láthattak. Egy korai (nem hivatalos) változatban állítólag a film vége felé egy tűzoltó a bezúduló vízben halálos áramütést szenved. A jelenet storyboardja megtalálható a 2006-os amerikai DVD-változaton. Ugyancsak a film vége felé a Felton Perry által játszott tűzoltó vízbe fullad, és csak a víz felszínén úszó sisakja látható. Létezik viszont egy olyan jelenet is, amely a tévéváltozatokba olykor bekerült, de a DVD- és Blu-Ray-kiadásokról általában lehagyják. Ez közvetlenül azután játszódik, hogy Doug és Will berontanak Duncan irodájába, számon kérni a figyelmen kívül hagyott építészeti előírásokat. Miután távoznak, Duncan gyakorlatilag az irodájában tartózkodó Dan Bigelow-t teszi felelőssé a történtekért. Kimaradt a hivatalos változatból az a jelenet is, amelyben Bigelow és asszisztensei átveszik az avatáshoz szükséges nagyméretű ollót. O’Hallorhant az egyik jelenetben egy lakóhajón láthattuk volna a családjával: feleségét Joyce-nak hívják, van két fiuk és egy lányuk.

Bakik

Íme, a teljességre törekvés nélkül néhány a filmben előforduló hibákból: 

* A 81. emeleti raktárhelyiség elektromos szekrényéből kicsapódó vastag kábel több köteg vörösrézből áll, s emiatt annyira merev, hogy a valóságban nem tudna lekonyulni, hogy tüzet okozzon a filmben látható módon.

* Amikor Duncan és Parker szenátor a bárpulthoz sétálnak, a háttérben a zenekar látható. Noha szól a zene, tisztán látható, hogy a dobos nem dobol. 

* Az égő toronyról mutatott külső képek nincsenek összhangban azzal, ahogyan a tűz terjed az épületben. A lángok külső terjedése is gyors, a valóságban ekkora épületben a lángok lassabban terjednek. 

* Amikor Doug felhívja Duncant, hogy értesítse Will Giddings balesetéről és a tűzről, a vállalkozó ezt mondja: „Nem fogok idegeskedni a 81. emelet egyik raktárában keletkezett tűz miatt.” Doug a beszélgetés közben azonban sem az emelet számát nem mondta Duncannek, sem azt, hogy raktárról van szó. 

* A tűz a 81. emeleten keletkezett, és felfelé terjedt. O’Hallorhan parancsnok a megérkezése után az iroda- és raktárbérlők névsorát kéri Jernigantől, holott egy korábbi jelenetben azt hallottuk, hogy irodák és raktárak csak a 80. emeletig vannak. 

* Amikor Dan tűzhalált hal, keresztülzuhan az üvegből készült védőkorláton, és összetöri azt. Amikor egy későbbi jelenetben a tűzoltókat látjuk ugyanebben a helyiségben, az üvegkorlát sértetlen.

* A Doug által megjavított külső liften azok mennek le, akik sikertelenül kísérelték meg elhagyni a tornyot a tetőre leszállni próbáló helikopterrel. Noha a mentőszéket csak a panorámalift indulása után feszítik ki, annak első utasa mégis egy olyan nő, aki a tetőn is ott volt, vagyis neki ekkor a külső liftben kellett volna lennie. Amikor a nővel együtt a szék elhagyja az épületet, és kívülről mutatják a tornyot, nem látható a panorámalift, noha a történet szerint akkor már egy drótkötélen függ a torony oldalában. 

* Amikor Duncan ellenőrzi az egyik lépcsőházat, hogy alkalmas-e a menekülésre, az ajtó megnyitása után füst tódul a bálterembe. Később Doug ugyanezen a lépcsőházon keresztül lép a helyiségbe, de füstnek nyoma sincs. 

A fogadtatás

A Pokoli torony díszbemutatóját 1974. december 10-én tartották New Yorkban. Tíz nappal később az egész országban műsorra tűzték a filmet. A fogadtatás összességében kedvező volt, még a hírhedten szigorú kritikusok is, mint például Roger Ebert, hangot adtak elismerésüknek. A közönség óriási érdeklődését a bevételek tükrözték a legjobban: a tizennégy millió dollárból forgatott film csak az Egyesült Államokban száztizenhatmilliót hozott, nem is beszélve a világforgalmazás több mint 139 millió dollárjáról. Az 1975. január 25-én tartott Golden Globe-díjkiosztón a film öt kategóriában vett részt: a legjobb forgatókönyv (Stirling Silliphant), a legjobb filmdal (We May Never Love Like This Again), a legjobb férfi (Fred Astaire) és női (Jennifer Jones) mellékszereplő, valamint a legígéretesebb új színésznő (Susan Flannery). A díjat Astaire és Flannery kapta meg. 1975. április 8-án került sor az Oscar-gálára, ahol a Pokoli torony már nyolc kategóriában versengett: legjobb film, legjobb operatőr (Fred J. Koenekamp és Joseph F. Biroc), legjobb filmzene (John Williams), legjobb filmdal (We May Never Love Like This Again), legjobb díszlet (Ralph Bretton, Ward Preston és William J. Creber), legjobb hang (Theodore Soderberg és Herman Lewis), legjobb vágás (Carl Kress és Harold F. Kress), legjobb férfi mellékszereplő (Fred Astaire). Az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát az operatőrök, a vágók és a betétdal szerzői vehették át. Olaszországban 1975-ben, Japánban 1976-ban a Pokoli torony producere, Irwin Allen kapta a legjobb külföldi filmért járó David di Donatello-, illetve Kinema Junpo-díjat. Az NSZK-ban a film 1978-ban megkapta a Goldene Leinwand-díjat (Arany mozivászon-díj), mellyel azokat az alkotásokat ismerik el, amelyeket másfél év alatt több mint hárommillió nyugatnémet néző tekintett meg. (A Pokoli torony mellett a nyugatnémeteknél még tíz film érte el ugyanezt az eredményt.) A díjaknál is többet ért azonban, hogy a film hatására számos amerikai nagyvárosban felülvizsgálták a magas épületekre vonatkozó építési és tűzrendészeti szabályokat, amivel alighanem súlyos katasztrófákat sikerült megelőzni.

A Pokoli torony magyarországi bemutatása 1977 decemberében került komolyabban szóba, amikor egyéb amerikai produkciókkal együtt megtekintette a Filmátvételi Bizottság. A megvételről a Warner Bros. illetékesével kellett tárgyalni, aki húszezer dollárt kért a filmért, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb nemzetközi kasszasikere volt. A MOKÉP erre való tekintettel hajlandónak mutatkozott kifizetni a kért összeget, noha ez a többszöröse volt annak, amennyiért nyugati (amerikai) filmeket szoktak vásárolni. Mindazonáltal Dósai István, a Hungarofilm igazgatója egy belső jelentésben úgy fogalmazott, hogy hosszú hónapokig eltarthat, amíg sikerül megállapodni a Pokoli torony megvételéről. Szerencsére ez nem következett be, hiszen a vásárlási szándék bejelentése és a film hazai bemutatása között körülbelül kilenc hónap telt el. A magyar fél szerette volna itthon elkészíteni a színes pozitív kópiáról a színes dubnegatívot, de minőségi problémákra való hivatkozással az amerikai fél ehhez nem járult hozzá. A Filmszem mozimagazin 1978. márciusi számában adott hírt a film átvételéről, és az opuszt Tűzvész az üvegtoronyban címmel harangozta be. Az 1978. szeptember 21-i premierre Pokoli torony címmel került sor. Budapesten eleinte csupán két mozi játszotta a filmet: a belvárosi Vörös Csillag és a pesterzsébeti Tátra. Ennek alighanem anyagi okai lehettek: a több kópia több pénzbe került volna, és valószínűleg a szélesvásznú verziót sem sikerült megvenni, ezért nem a szuperprodukciók bemutatására specializálódott – és a Vörös Csilllagnál tudomásom szerint nagyobb befogadóképességű – Corvin moziban startolt a film. Akkoriban nem jártam a Tátra mozi környékén, viszont élénken emlékszem arra, hogy a Vörös Csillag mozit vászonra festett, hatalmas reklámokkal díszítették, és a produkció népszerűsítésére óriásplakátot is nyomtattak, amely egy hatalmas lángtengerből kirajzolódó, üvöltő arcot formázott. (Korábban csupán az ABBA-filmet reklámozták óriásplakátokkal. A Pokoli toronyhoz egyébként készült egy kisebb méretű és szerintem nem túl jól sikerült plakát is.) Hetekig telt házzal futott a film, jelen sorok írója ezalatt többször is megnézte, de bármennyire szerette volna, nem tudta rögtön a premier napján, mert azon a héten valami hülye építőtáborba ment az egész gimnázium. A filmet csak az 1989-es tévébemutató alkalmából szinkronizálták: Steve McQueen Oszter Sándor, Paul Newman Mécs Károly, William Holden Bitskey Tibor, Faye Dunaway Felföldi Anikó, Richard Chamberlain Kovács István, Susan Blakely Tóth Enikő, Fred Astaire Rátonyi Róbert, Jennifer Jones pedig Tímár Éva hangján szólalt meg.

Így látták ők

„S mint minden végletes helyzetben, pőrén mutatkoznak meg az emberi jellemvonások, van, akit leleplez, van, akiről kiderül, hogy a szerény külső bátorságot takar. [...] A film az elmúlt évek egyik legnagyobb kasszasikere Európában és Amerikában, s jóllehet világsztárok játszanak a főbb szerepekben [...], valamennyi kritika és méltatás mindenekelőtt a technikai személyzet, a trükkmesterek szenzációs munkáját dicséri. A katasztrófa rémségein túl azonban a filmnek sikerül valamit érzékeltetnie abból a pénz és rekordok utáni hajszából is, amely nem ritkán ilyen eredményekhez vezethet”

(Filmszem, 1978. szeptember, 9. o.)

„Ne bízzunk minden fenntartás nélkül a mi csodálatos technikánkban. A legmodernebbeknek és legtökéletesebbeknek hitt ellenőrző berendezések, komputerek sem fognak ki okvetlenül az egyik legősibb elem pusztító hatalmán, a tűzön. Elég, ha egy szikra kipattan valahol, s az ember védtelenebbé válhat a saját technikai tudása és teljesítménye fogságában, mint valamikor az ősember. Ám a film cselekménye szerint bűnös kapitalista spekuláció van a dologban mindenekelőtt. Az építkezés vállalkozója kispórolta a szükséges szigetelőanyagokat az elektromos hálózatból, ráadásul még a vész idején is eltussolni igyekezett a fenyegető katasztrófát. A film erre a magatartásra elítélően tekint, de mégsem úgy, ahogyan egy tömeggyilkosság megkövetelné. A felelőtlen pénzembert csupán vallásos lelkigyakorlat kiszabásával bünteti. Az ugyanis megígéri magának a pánik végén, hogy imádkozni fog: ne forduljon elő ilyesmi többé. Ez az erkölcsi pozíció egy ilyen nagyszabású filmhez képest eléggé ingatag. […] A Pokoli torony azoknak a produkcióknak a sorába tartozik, amelyek tudatosan és kiszámítottan törekednek az idegek felkorbácsolására. Ennek érdekében ez a film is mindent felhasznál és bevet a lélegzetelállító makettfelvételektől a helikopterek akciójáig, ami ebből a pokoli szituációból három órán át csak kihozható. A katasztrófafilm mesterei azt is jól tudják, hogy az izgalmak kontraszthatásokkal is ajzhatók, ezért a szentimentalizmus enyhét adagolják itt-ott a tűzoszlop mellé. Következésképp a színészektől is széles skálájú tevékenységet követelnek az akrobatikától a könnyfacsarásig.”

(Sas György: „Ami éltet, s ami pusztít – Pokoli torony”. In: Film, Színház, Muzsika 1978/38, 5. o.)

Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974) – amerikai katasztrófafilm. Richard Martin Stern The Tower, valamint Thomas N. Scortia és Frank M. Robinson The Glass Inferno című regényéből a forgatókönyvet írta: Stirling Silliphant. Operatőr: Fred J. Koenekamp. Díszlet: Ralph Bretton, Ward Preston és William J. Creber. Jelmez: Paul Zastupnevich. Vágó: Carl Kress és Harold F. Kress. Zene: John Williams. Rendezte: John Guillermin és Irwin Allen. Főszereplők: Steve McQueen (Michael O'Hallorhan), Paul Newman (Doug Roberts), William Holden (James Duncan), Faye Dunaway (Susan Franklin), Fred Astaire (Harlee Claiborne), Susan Blakely (Patty Simmons), Richard Chamberlain (Roger Simmons), Jennifer Jones (Lisolette Mueller), O. J. Simpson (Harry Jernigan), Robert Vaughn (Gary Parker), Robert Wagner (Dan Bigelow), Susan Flannery (Lorrie), Sheila Mathews (Mrs. Paula Ramsay), Norman Burton (Will Giddings), Jack Collins (Robert Ramsay).