NAPFIVÉR, HOLDNŐVÉR

Franco Zeffirelli 1972-ben bemutatott filmje, a Napfivér, Holdnővér Assisi Szent Ferenc életének eseményein alapul. A forgatókönyvírásban részt vett a nemzetközi hírű olasz rendezőnő, Lina Wertmüller és Luchino Visconti állandó munkatársa, Suso Cecchi d’Amico is. A Napfivér, Holdnővért a közönség kedvezően fogadta, különösen a fiatalok. Ennek egyik oka lehet, hogy a nemzetközi forgalmazás számára készült változatban Donovan dalai hallhatók, és az énekes személye megerősíti az 1960-as évek diák- és hippimozgalmaira vonatkozó rejtett utalásokat. A film kritikai fogadtatása már jóval kevésbé volt lelkes: számos kritikus szóvá tette, hogy Zeffirelli túlzottan idealizálva ábrázolja főszereplőjét, mintegy kiemeli abból a társadalmi-politikai közegből, amelyben élt és tevékenykedett, s ezáltal a jó szándék ellenére is egyoldalú, már-már giccses képet fest róla. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Ferenc életútján keresztül a rendező örök emberi értékeket emel piedesztálra, mint például az önzetlenség, a szerénység, az önfeláldozás, a segítőkészség, a természet szeretete, valamint a pusztítás helyett az alkotás képessége és öröme. A Napfivér, Holdnővérért Zeffirelli 1973-ban megkapta a legjobb rendezőnek járó David di Donatello-díjat (megosztva Sergio Leonéval), továbbá a San Sebastián-i filmfesztiválon az OCIC-díjat. Ugyanabban az évben Ennio Guarnieri a legjobb operatőrnek járó Ezüst Szalag-díjat vehette át. A filmet 1974-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb díszlet kategóriájában, Danilo Donati jelmeztervező pedig a BAFTA-díj jelöltjei közé került. A Napfivér, Holdnővér magyarországi premierje 1981. december 17-én volt a budapesti Filmmúzeumban. (Mivel a film nagy vonalakban – a művészi szabadság kategóriájába sorolható változtatásokkal – követi Ferenc lentebb ismertetett életútját a fogságtól a pápánál tett látogatásig, ezért a cselekményleírástól eltekintek.)

Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

Felséges Úr, mindenható s jó mindenek felett!

Tied a dicsőség, dicséret, áldás

és minden tisztelet!

Mind Téged illet, Felség, egyedül

s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram,

kezednek minden alkotása,

különösen bátyánk-urunk a Nap,

ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.

Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása

felséges arcod képemása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk a Hold és minden csillagok,

kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.

Áldjon, én Uram, a mi öcsénk a Szél

s az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő,

kik által éltetsz mindent, ami él.

Áldjon, én Uram, hugunk a Víz,

oly hasznos, tiszta, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi testvérünk a Tűz,

kit világul az éjszakába gyújtasz.

Szépséges és hatalmas, erős és felvidult az.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,

ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,

ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok szines virággal élénk.

Áldjon, én Uram, 

minden ember, kit háboruság, baj, gyötrelem ért,

de tűr és megbocsájt szerelmedért.

Boldogok, kik mindent békén viselnek,

Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram, 

mi nővérünk a testi Halál,

ki minden élő embert megtalál.

Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,

boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,

nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat

s adjatok hálát Neki

s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

(Dsida Jenő fordítása)

Az igazi Assisi Szent Ferenc

Assisi Szent Ferenc születésének pontos dátuma nem ismeretes: valamikor 1181 nyarán vagy őszén jött a világra Assisi városában. Eredeti neve: Giovanni di Pietro Bernardone. Egyes források szerint francia édesanyja nevezte el Francescónak (Ferencnek), ami annyit tesz: „kis francia”. Más szakértők viszont úgy tudják, hogy mivel az apa éppen üzleti úton volt Franciaországban, amikor a fia megszületett, az asszony a Giovanni nevet választotta a gyermeknek, saját keresztneve, a Giovanna férfi megfelelőjét. Pietrónak azonban nem tetszett ez a név, és hazatérése után ragaszkodott ahhoz, hogy a fiát Francescóra kereszteljék át, ami franciául egyébként is François lenne (és nem Francesco), ahogyan filmbéli anyja is gyakran szólítja a fiatalembert. 1190-ben Ferenc már a San Giorgio-plébánia iskolájában tanult. 1202 novemberében részt vett az Assisi és Perugia között kitört háborúban. A collestradai csatában Assisi vereséget szenvedett. Ferenc egy perugiai börtönbe került, ahonnan egy évvel később szabadult ki, miután apja váltságdíjat fizetett érte. Két évig tartott, míg Ferenc kiheverte a börtönben szerzett betegségét. 1205 tavaszán újabb csatába indult, ezúttal Apulia ellen. Az indulást követő napon azonban hazatért, miután Spoletóban látomása volt. Álmában egy ismeretlen hang megkérdezte tőle, hová megy. Miután Ferenc válaszolt, a hang újabb kérdést tett fel: „Ki tehet érted többet: az Úr vagy a szolga?” Ferenc így felelt: „Az Úr.” A hang tovább folytatta: „Akkor miért hagyod el az Urat a szolgáért, a fejedelmet az alattvalóért?” Ferenc zavarodottan visszakérdezett: „Uram, mit akarsz, hogyan cselekedjek?” A válasz ez volt: „Térj vissza a szülőföldedre, és majd meglátod, mit kell cselekedned.” Ekkor kezdődött Ferenc megtérése.

1205 őszét és telét Ferenc meditálással és imádkozással töltötte az Assisi környéki barlangokban. A város polgárai bolondnak hitték. Apjával való konfliktusa 1206 elején került Guido püspök elé. Ferenc szimbolikusan megtagadta apját, és visszaadott neki mindent, amit tőle kapott, a nevét is beleértve: „Figyeljetek ide mindannyian, és vegyétek tudomásul, mostanáig Pietro Bernardonét neveztem apámnak. Ám mivel felajánlottam szolgálataimat Istennek, visszaadom a pénzt… és minden ruhát, ami az övé, mivel mostantól azt akarom mondani: Atyám, ki a mennyekben vagy; s nem azt: atyám, Pietro Bernardone.” 1206 tavaszán Ferenc leprásokat ápolt Gubbióban, valamint a Szent Damján-, a Szent Péter- és a Porziuncola-kápolna helyreállításán munkálkodott. 1208 februárjában kezdődtek Ferenc prédikációi. Ugyanezen év tavaszán csatlakozott hozzá Bernát (Bernardo), a cataniai Pietro Cattani és Egyed, egy fiatal földműves. Ekkor került sor első missziójukra. 1209 elején Ferencnek tizenegy követője volt. Egy rövid regulát alkotott számukra, III. Ince pápa pedig korlátozásokkal ugyan, de elismerte az új rendet, a ferenceseket.

1212 virágvasárnapján a későbbi Assisi Szent Klára is csatlakozott a ferencesekhez. Az 1210-es évek első felében Ferenc a rendje érdekében Spanyolországba ment. 1215-ben részt vett a Negyedik lateráni zsinaton, ahol találkozott Domonkossal, a másik új szerzetesrend, a domonkosok megalapítójával is. 1217-től a növekedésnek indult ferences rend térítői távoli missziókra indultak. 1220-ban Ferenc lemondott a rend vezetéséről. Három évvel később fogalmazta meg második reguláját a rend számára, melyet III. Honoriusz pápa hagyott jóvá. 1224. augusztus 15. és szeptember 29. között a La Verna hegyen böjtölő Ferenc testén stigmák jelentek meg. Egészségi állapota fokozatosan romlani kezdett, 1225 elején egy szembetegség miatt majdnem megvakult, aktivitása azonban nem csökkent. Ugyanebben az évben megírta a Naphimnusz című költeményét, és sikerült megbékítenie Assisi viszálykodó hatalmasságait is. 1226-ra nyilvánvalóvá vált, hogy rövidesen meghal. Különféle gyógymódokat próbáltak ki rajta, de egyik sem hozott eredményt. 1226. október 3-án Ferenc örökre lehunyta a szemét. Másnap temették el az assisi San Giorgio-templomban. 1228. július 16-án IX. Gergely pápa szentté avatta. 1230. szeptember 30-án Ferenc maradványait átszállították a tiszteletére emelt assisi Szent Ferenc-bazilikába.

A megtért Zeffirelli

A Napfivér, Holdnővér Assisi Szent Ferenc életének egyik legismertebb és legnépszerűbb filmes feldolgozása. Franco Zeffirelli a XIII. századi szentet az 1960-as évek hippi- és diákmozgalmaival hozta kapcsolatba, lényegében úgy ábrázolva Ferencet, mint egy „középkori virággyerek”-et. Ugyanakkor párhuzamokat vont Ferenc és Jézus élete között is. Alkotásának bizonyos önéletrajzi vonatkozásai is vannak. Így például Zeffirelli apja, Ottorino Corsi szintén textilkereskedő volt, aki elverte fiát, miután az bejelentette, hogy az építészet helyett a színházművészetet választja hivatásául. Zeffirelli 1969-ben mint utas kis híján halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett. A járművet Gina Lollobrigida vezette. A világszép filmdívának az ijedtségen kívül nem esett nagyobb baja, Zeffirelli arca viszont olyan súlyosan megsérült, hogy utána több plasztikai műtétet kellett végezni rajta. 1987-ben megjelent önéletrajzában az autóbalesetét követő időszakot ugyanahhoz a spirituális átalakuláshoz hasonlította, melyen Ferenc ment keresztül, miután hazatért a háborúból. Úgy idézte fel ezen időszak eseményeit, hogy a karambolt megelőzően „tipikusan lusta olasz katolikus és meggondolatlan hívő” volt, aki éppen csak annyit foglalkozott a vallási dolgokkal, hogy megmaradhasson a katolikus egyház kebelében, amúgy hagyta, hogy az élet egyéb dolgai háttérbe szorítsák a hitét. A Salvator Mundi kórházban lábadozott, ahol állítása szerint látta a halál angyalát, sőt megjelent előtte elhunyt nénikéje is, aki szemrehányást tett neki azért, hogy kis híján követte őt a túlvilágra. Látott még egy fekete egyházi palástot viselő ismeretlent, aki arról beszélt, hogy számos jó cselekedetet vitt véghez. E víziók hatására Zeffirellinek eszébe jutott a hegyi beszéd, ezért arra kérte a kórház jezsuita káplánját, Callaghan atyát, hogy olvasson fel neki az evangéliumokból. A felolvasások arra indították a rendezőt, hogy átgondolja addigi életét és a valláshoz való viszonyát. Egyik álmában Szent Ferenc jelent meg előtte, és ez a spirituális találkozás végleg megváltoztatta a művész gondolkodásmódját.

Zeffirelli úgy döntött, hogy munkásságát a továbbiakban Istennek ajánlja, mert hite megerősödött önmagában és az egyház tanításaiban, és ezzel összhangban addigi életét immár bűnösnek látta. Elhatározta, hogy filmet forgat Szent Ferencről, és úgy érezte, cselekedeteit onnantól fogva a Gondviselés irányította. Kívülálló számára alighanem mosolyt fakasztó gondolat az Isten és ember közötti közvetlen kommunikáció, amint erre a film egyik epizódja is utal, és amellyel Zeffirelli egyben választ ad azoknak is, akik az ő elhivatottságában kételkednek. Ebben a jelenetben Giocondo gúnyolódva kérdezi: „Isten talán pont azért szállt le a földre, hogy Francescóval beszéljen?” Erre Silvestro kijelenti: „Isten már sok emberhez beszélt.” Zeffirelli előző alkotása, a népszerű Shakespeare-dráma alapján forgatott Rómeó és Júlia (1968) szintén több volt egyszerű adaptációnál, mivel a rendező az 1960-as évek végének fiatalságához akarta közel hozni a szomorú történetet. Ahogy a Look magazin 1967. október 17-i számában nyilatkozta, Rómeó, Júlia, Mercutio, Tybalt vagy Benvolio valójában olyanok, mint bármelyik mai fiatal, akik szeretnének kívül maradni szüleik gyűlölködésén és háborúskodásán. Lényegében a múlt és jelen közötti párhuzamokat kívánta kihangsúlyozni Assisi Szent Ferenc életének feldolgozásával is. Sőt a Napfivér, Holdnővér akár úgy is értelmezhető, mint Rómeó és Júlia történetének spirituális variációja, melyben Rómeó megfelelője Ferenc, Júliáé pedig Klára. A testiség nélküli összetartozást a film címe – amely egyébként Szent Ferenc saját költeményéből, a Naphimnuszból származik – is szimbolizálja: nappal (Nap) és éjszaka (Hold), férfiasság (fivér) és nőiesség (nővér) egymástól elválaszthatatlan, ugyanakkor egymástól elkülönülő fogalmak.

A forgatókönyv és a színészek

Zeffirellinek nem volt könnyű megvalósítania a filmet a saját elképzelései szerint. Állítólag mintegy húsz olyan forgatókönyv-tervezetet utasított vissza, melyek arra az elgondolásra épültek, hogy Ferenc tulajdonképpen Luther Márton (1483–1546) szellemi elődje volt. Teljesen érthető, hogy a rendező elutasította ezt a nézőpontot, hiszen Lutherrel ellentétben Ferenc sosem kérdőjelezte meg sem az egyház tanításait, sem a pápa vezető szerepét. A forgatókönyv végső változatát maga Zeffirelli írta meg Lina Wertmüller és Suso Cecchi d’Amico közreműködésével. (Az angol változat párbeszédei Kenneth Ross nevéhez fűződnek.) Wertmüller főleg filmrendezőként ismert (a Hétszépségű Pasqualino című 1975-ös alkotását Oscar-díjra is jelölték), d’Amico pedig Luchino Viscontinak, Zeffirelli mesterének egyik állandó munkatársa volt. Zeffirelli az általa elgondolt Ferenc-kép megvalósítása érdekében több ponton is eltért a történelmi tényektől. Nála például Ferenc megvilágosodása a perugiai fogság után történik meg: az Apulia elleni hadjáratot a spoletói látomással együtt teljesen kihagyta. Ez még felfogható dramaturgiai szempontból szükséges egyszerűsítésnek is. Lényegesen vitathatóbbak azonban más változtatások, például az, hogy Guido püspök elrendeli a San Damiano-kápolna felgyújtását, illetve az, hogy Klára a ferencesekkel együtt él és tevékenykedik. A valóságban Guidónak ugyan magas méltósága ellenére is megvoltak a maga emberi gyarlóságai, mindazonáltal Ferenc pártfogójának számított. Klára a ferencesektől elkülönülve élt, a pápai áldást követően növekedésnek indult rend női tagjaival együtt (köztük voltak húgai, Ágnes és Beatrice is) a San Damiano-kápolnában. (A ferencesek leggyakoribb tartózkodási helye a Porziuncola-kápolna volt.)

Zeffirelli kezdettől fogva fontos szerepet szánt a zenének, ezért az előkészületi fázisban még az az elképzelés is felmerült, hogy a Beatles együttes tagjai játsszák a fontosabb szerepeket, és ők komponálják a kísérőzenét. Egyeztetési problémák miatt mindez meghiúsult. Szó volt arról is, hogy Caetano Veloso brazil énekes legyen a főszereplő. Az 1970-es évek legelején még ismeretlennek mondható amerikai Al Pacinóval próbafelvétel is készült, ám a rendező túl színpadiasnak tartotta őt, az volt a véleménye, hogy Pacino túljátssza a szerepet. Választása végül egy ismeretlenre, Graham Faulknerre esett. Zeffirelli mindig kitűnő érzékkel választotta meg a színészeit, s bár felfedezettjei közül később nem mindenkiből lett ismert sztár, nála mégis pontosan azt nyújtották, amire a rendezőnek akkor és ott szüksége volt. Faulkner ugyanolyan telitalálat volt Ferenc szerepére, mint négy évvel korábban Leonard Whiting Rómeó eljátszására, noha Grahamnek a Napfivér, Holdnővér után még egy Whiting-féle villámkarrier sem adatott meg. Klára szerepére a még pályakezdő Isabella Rossellinit – Ingrid Bergman svéd színésznő és Roberto Rossellini olasz filmrendező lányát – is kiszemelték, Zeffirelli azonban a brit Judi Bowker mellett döntött. A direktor állítólag szerepet szánt az 1960-as évek végén feltűnt tehetséges angol színésznek, Robin Askwithnek is, aki végül nem került be a produkcióba. (Más források úgy tudják, kiválasztották, de nehéz természete miatt rövid úton kirúgták.) A stáb tagja volt viszont egy másik tehetséges brit pályakezdő, Peter Firth, aki később olyan filmekben nyújtott emlékezetes alakításokat, mint az Equus (1977), a Joseph Andrews (1977) és az Egy tiszta nő (1979). (Egyébként a Bernardót alakító Leigh Lawson volt az Egy tiszta nő másik férfi főszereplője.) Laurence Olivier visszautasította III. Ince pápa szerepét, amelyet Alec Guinness játszott el. Két közismert olasz sztár is szerepet kapott a filmben: Valentina Cortese alakította Ferenc anyját, Adolfo Celi pedig Assisi kormányzóját. A Totem Kiadó 1994-es filmlexikonja úgy tudja, Michael York is szerepelt a filmben, de ez téves információ.

Forgatási helyszínek

A filmet teljes egészében Olaszországban forgatták, javarészt külső helyszíneken. Néhány belső jelenetet a római Dear Studiosban vettek fel. A pápai rezidencia belső tereit szintén stúdióban építették fel, a pápai trón fölött látható hatalmas Krisztus-ábrázolás viszont valójában a szicíliai Monreale XII. századi katedrálisában látható mozaik. Az Assisi templomának belsejében játszódó jelenetek helyszíne a toscanai Montalcinóban található Sant’ Antimo apátság volt. Azt a jelenetet, melyben Ferenc a tömeg előtt leveti összes ruháját, a San Rufino-templom (Assisi legnagyobb temploma) előtt rögzítették. A Porziuncola valójában egy réten emelt díszlet volt. Forgatási helyszín volt még Gubbio, Norcia (a Piano Grande di Castelluccio) és San Gimignano. A szabadban játszódó jeleneteknél meghatározó szín a zöld, a piros és a fehér, melyeknek a középkori értelmezés szerint sajátos jelentéstartalmaik voltak: a zöld kapcsolódott az élethez, a piros az önfeláldozáshoz, a szeretethez és a jótékonysághoz, a fehér pedig a tisztasághoz és az ártatlansághoz. A forgatás 1971. február 7-én kezdődött, és nyár végéig tartott. A költségvetés hárommillió dollár volt.

A zene és az olasz verzió

Miután a Beatles együttessel meghiúsult a tervezett együttműködés, felvetődött, hogy Leonard Cohen vagy Leonard Bernstein legyen a film zeneszerzője. Különböző okokból velük sem sikerült megegyezni. Bernstein az általa komponált anyagot felhasználta a Mise című művéhez. Végül a skót szerző-énekes, Donovan írta meg és énekelte el a betétdalokat. Donovan az 1960-as évek hippimozgalmának egyik emblematikus előadóművésze volt, akinek közreműködése – Zeffirelli szándékának megfelelően – Ferencet a „virággyerekek”-kel is kapcsolatba hozta. Donovan évekkel később sikertelenül próbálta megszerezni az eredeti filmdalok jogait, ezért 2004-ben újra lemezre énekelte azokat: a kiadvány exkluzív jelleggel kizárólag az iTunes Store-on keresztül került forgalomba. Kevésbé köztudott, hogy a Napfivér, Holdnővér kétféle változatban készült el: az olasz közönségnek, illetve a nemzetközi piac számára. A két verzió azonban nem csupán nyelvében tér el egymástól, hanem szerkezetében is: majdhogynem két különböző filmről van szó. Az olasz nézők Donovan dalai helyett Riz Ortolani zenéjét és Claudio Baglioni énekét hallhatták, továbbá a számukra bemutatott változat játékideje több mint 10 perccel hosszabb volt. A kétféle változat egyes jeleneteiben olykor eltérőek a helyszínek, a beállítások, sőt még a párbeszédek is.

A titokzatos folytatás

Egyes híradások szerint Zeffirelli 2004 novemberében hozzálátott a Napfivér, Holdnővér folytatásához, melynek a Tre fratelli (Három fivér) címet adta. Bennfentesek tudni vélték, hogy Umbriában, Tunéziában és Marokkóban forgatott újfent Suso Cecchi d’Amico forgatókönyve alapján. A szkript Ferenc életének azt a részét dolgozta fel, amikor a negyedik keresztes hadjárat idején felkereste a török szultánt, hogy elvigye neki Krisztus üzenetét. A címbeli három fivér három nagy világvallást képvisel: a kereszténységet, az iszlámot és a judaizmust. Zeffirelli egyfajta válasznak szánta filmjét Mel Gibson A passió (2004) című nagy port kavart alkotására. (Mellesleg Zeffirelli 1990-es Hamlet-filmjének Gibson játszotta a főszerepét.) Olasz részről Riccardo Tozzi és Giovannella Zannone finanszírozták volna a filmet, de a gyártásba beszálltak volna a franciák, a spanyolok és az angolok is. Valószínű azonban, hogy a mű végül nem készült el, aminek a legfőbb bizonyítéka, hogy alig állnak rendelkezésre róla szóló információk, nem kapható se DVD-n, se Blu-Rayen, nem játszották a tévéállomások, sőt nem található meg a torrentoldalak kínálatában sem. Pedig jogos a feltételezés, hogy egy olyan világnagyságnak, mint Zeffirelli, nyilván egy gyengébb filmje is jelentős nemzetközi visszhangot váltana ki. A mű nemlétezésére utal az is, hogy 2008-ban törölték az adatlapját az IMDB-ről és később az olasz Wikipédiáról is. Mindazonáltal az Origo magyar weboldal egy 2007. augusztus 13-i posztjában (Van még bennük spiritusz) kész tényként közölte, hogy a filmet 2005-ben bemutatták Olaszországban.

Magyar kritika

„A diáklázadások és a hippimozgalom a nyugati konzumkultúra sajátos árucikkeivé váltak. Olyan filmek próbálták integrálni, »megszelídíteni« az ifjúság lázadásait, mint az Eper és vér, a Szelíd motorosok. Ehhez a bagatellizáló tendenciához csatlakozik Franco Zeffirelli 1972-es Napfivér, Holdnővér című filmjével. Hősének, Assisi Ferencnek sincs sok köze a modern nagyvárosi szökevényekhez, de a háttérben, ügyesen megbújtatott félreérthetetlen utalások, a hatvanas évek fiataljainak egyik nagy sztárja, a lágy, dohányfüstös hangú Donovan dalai elmossák az időt, a történelmet. Tényszerűen, de társadalmi-történelmi összefüggései nélkül filmesítette meg Zeffirelli Assisi Ferenc életét: jólétben telt, gondtalan ifjúságát, háborús sebesülését, hosszú gyógyulását és a »szegény Krisztus« követését. Hiteles a filmben minden, az öltözékek, a tárgyak, az egyházi ceremóniák, csak a lényeg nem: az Isten utáni vágy feltámadása. A számtalan apróság andalítóan hat a nézőre, s a rendező »mesterien« kerüli meg azokat az elsősorban politikai kérdéseket, hogy milyen társadalomból és miért vonult ki Assisi Ferenc, hogy szegénységet hirdető tanai kikre és miért voltak veszélyesek, és hogy az egyház végül is miért fogadta kebelébe.”

(Koltai Ágnes: „Napfivér, Holdnővér”. In: Filmvilág 1982/2, 47. oldal)

Egyéb Szent Ferenc-filmek

Assisi Szent Ferenc életét az elmúlt száz évben többször is megfilmesítették, nem is szólva azokról a produkciókról, amelyekben csupán mellékszereplőként látható. Ferenc 1911-ben jelent meg először a filmvásznon: Enrico Guazzoni San Francesco il poverello d'Assisi című alkotásában Emilio Ghione személyesítette meg. Az opusz az 1911-es torinói világkiállítás művészeti versenyén második díjat nyert. Közel négy évtizeddel később, 1950-ben mutatták be a téma egyik legigényesebb feldolgozását, a Ferenc, Isten lantosa című filmet. A rendezői székben a neorealizmus emblematikus egyénisége, Roberto Rossellini ült, aki Federico Fellinivel közösen írta a forgatókönyvet. A stábban csupán Aldo Fabrizi volt az egyetlen hivatásos színész – a zsarnok Nikolát alakítja –, a többi szereplőt amatőrök, főleg ferences rendi szerzetesek játsszák, Ferencet például Nazario Gerardi (neve nem szerepel a főcímen). Rossellini művészi tekintélye előre garantálta a magas színvonalat, ezért a produkciót a Vatikán is támogatta. A Ferenc, Isten lantosa korabeli fogadtatása mégsem volt egyértelműen lelkes, és csak később sorolták az olasz filmművészet legbecsesebb darabjai közé. A kollégák mindenesetre kezdettől fogva lelkesen méltatták: Pier Paolo Pasolini például az egyik legszebb olasz filmnek nevezte – amely felismerhetően hatott a Máté evangéliuma (1964) és a Madarak és madárkák (1966) című saját alkotásaira is –, François Truffaut pedig egyenesen a világ leggyönyörűbb alkotásaként emlékezett meg róla. Magyar rendező is készített Szent Ferenc-filmet, méghozzá Kertész Mihály (alias Michael Curtiz), a Casablanca (1942) legendás direktora – igaz, pályája végén. A Francis of Assisi (1961) a magyar–osztrák származású Louis de Wohl The Joyful Beggar című regénye alapján készült, és teljes egészében Olaszországban forgatták. A címszerepet Bradford Dillman játszotta, aki általában negatív figurákat keltett életre a filmvásznon, így kiválasztása nagy meglepetést okozott. A Klárát alakító Dolores Hartot a forgatás időszakában audiencián fogadta XXIII. János pápa. „Dolores Hart színésznő vagyok, Assisi Szent Klárát játszom egy most készülő filmben” – mutatkozott be a Szentatyának, aki állítólag így válaszolt: „Nem, lányom, te magad vagy Klára!” A pápával való találkozás oly nagy hatást gyakorolt a színésznőre, hogy két évvel később feladta karrierjét, és belépett a bencés apácák közé.

Kiemelt figyelmet érdemel Liliana Cavani olasz rendezőnő, aki nem kevesebb, mint három filmet forgatott Ferenc életéről: kettőt a televízió, egyet a filmszínházak számára. Az első tévéfilm 1966-ban készült a korszak ifjú titánja, Lou Castel főszereplésével. A kétrészes alkotást a RAI tévéállomás mutatta be nagy sikerrel: több mint húszmillió néző látta. Jobboldali körök azonban támadást intéztek a film ellen, parlamenti interpellációra is sor került. Ferenc alakjában Cavani az örök lázadó portréját rajzolta meg, és így az opusz egyfajta mozgóképes előfutárává vált a hatvanas évek végi diákmozgalmaknak. Cavani 1989-ben mozifilmet szentelt a témának, mert fel akarta tárni, mi teszi Ferenc alakját időtlenné. Ennek érdekében nagyobb figyelmet fordított a részletekre, a finom lélekábrázolásra. Maximálisan elégedett volt amerikai főszereplőjével, Mickey Rourke-kal, de a kritikusok nem osztották egységesen ezt az álláspontját. A két és fél órás hivatalos olasz változatot külföldön közel félórával rövidítették meg, az amerikai verzióban pedig még a jeleneteket is átszerkesztették. A harmadik feldolgozást – egy újabb kétrészes tévéfilmet – 2014. december 8-án mutatták be a RAI1 nézőinek. Ferencet ezúttal egy lengyel színész, Mateusz Kościukiewicz keltette életre. Ezt a verziót tudomásom szerint még nem láthatták a magyar tévénézők, akik 2005 szentestéjén tekinthették meg a Szent Ferenc (2002) című – szintén olasz – tévéfilmet Raoul Bova főszereplésével. Bova állítólag tizenhét kilót adott le a szerep kedvéért, pedig egyáltalán nem mondható túlsúlyos színésznek. A hatmillió eurós költségvetésű produkciót Umbriában és a Cinecittá stúdióiban forgatták Michele Soavi rendezésében, akit a filmbarátok inkább a horrorfilmjei révén ismernek. A Szent Ferenc egyébként DVD-n is beszerezhető nálunk, akárcsak a 2007-ben bemutatott Klára és Ferenc – A szeretet köteléke, amelynek főszerepeit Maria P. Petruolo és Ettore Bassi alakítja.

Napfivér, Holdnővér (Fratello sole, sorella luna / Brother Sun, Sister Moon, 1972) – olasz–angol filmdráma. Forgatókönyv: Suso Cecchi d’Amico, Lina Wertmüller, Kenneth Ross, Franco Zeffirelli, Charles Dyer. Operatőr: Ennio Guarnieri. Zene: Riz Ortolani, Donovan. Díszlet: Díszlet: Lorenzo Mongiardino, Gianni Quaranta. Jelmez: Danilo Donati. Vágó: John Rushton. Rendezte: Franco Zeffirelli. Főszereplők: Graham Faulkner (Ferenc), Judi Bowker (Klára), Leigh Lawson (Bernardo), Kenneth Cranham (Paolo), Lee Montague (Pietro di Bernardone), Valentina Cortese (Pica di Bernardone), Alec Guinness (III. Ince pápa), Michael Feast (Silvestro), Nicholas Willatt (Giocondo), John Sharp (Guido püspök), Adolfo Celi (Assisi kormányzója), Francesco Guerrieri (Deodato).