A HENTESSEGÉD

A hentessegéd című csehszlovák–magyar koprodukciós film Ladislav Ballek szlovák író magyar nyelven is megjelent regénye, A segéd alapján készült, Zoro Záhon rendezésében. A történet Palánkon játszódik, a szlovák–magyar határ közelében fekvő fiktív kisvárosban, közvetlenül a második világháború után. Ballek elsősorban a világégést követő szlovák közállapotokról, az egymás mellett élő nemzetiségek életéről akart hiteles képet festeni, és egy kispolgári család sorsán keresztül bemutatni, hogy a létfenntartást biztosító új szokások és erkölcsök a régi értékek devalválódásával, erkölcsi zülléssel járnak együtt. A stáb Újvároskában (Leopoldov), Pozsony (Bratislava) környékén, Esztergomban, Győrben és Budapesten forgatott. Záhon alkotása díjat kapott a csehszlovák filmek 20. Ústí nad Labem-i fesztiválján, és különdíjban részesült az 1982-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon. A kritikák többsége meleg szavakkal méltatta a két magyar főszereplő, Koncz Gábor és Pécsi Ildikó alakítását. Csehszlovákia 1983-ban A hentessegédet nevezte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára, de az opusz nem került be a legjobb öt közé. A filmet 1983. november 10-étől játszották a magyar mozik. 

A történet

Véget ért a második világháború. A hegyekből egy határ menti szlovák kisvárosba, Palánkra érkezik Riečan, a mészáros és családja. Házuk ugyanis leégett, az új államvezetés pedig a családfő mozgalmi múltjára való tekintettel kiutal számukra egy mészárszéket a városban. Megöröklik az előző tulajdonos segédjét, Volent Lančaričot is. Ahogy mondani szokás, Lančarič a jég hátán is megélne, így neki köszönhetően a Riečan család elindul a meggazdagodás felé vezető úton. A családfő képtelen megszokni az új helyzetet, hiszen még a háború sokkját sem heverte ki, ám felesége és lánya nagyon is feltalálják magukat. A gyors gazdagodásnak azonban nagy ára van, és az erkölcsi züllés a család széthullásához vezet. Ballek regénye és a belőle készült film nem csupán a világháborút követő évek szlovák helyzetét vázolja fel, hanem azt is érzékeltetni próbálja, hogy a Történelem hogyan szól bele a kisemberek életébe, és kényszeríti őket álmaik és elveik feladására.

A szerző

Ladislav Ballek szlovák író 1941. április 2-án született Terényben (Terany). Gyerekkorát Gyűgyön (Dudince) és Ipolyságon (Šahy) töltötte. 1959 és 1963 között Besztercebányán (Banská Bystrica) pedagógiai tanulmányokat folytatott. Irodalmi munkássága is ekkor kezdődött. 1964-ben publikálta első írását. Katonai szolgálata után egy évig tanított egy habovkai általános iskolában. 1966-ban lett a besztercebányai rádió szerkesztője. 1967-ben megjelent első könyve, az Útek na zelenú lúku (Menekülés a zöld rétre). 1968 és 1972 között egy regionális újság, a Smer kulturális rovatát szerkesztette. 1972-ben Pozsonyba költözött. Itt az irodalom területén egyre magasabb beosztásokba került, amit valószínűleg annak is köszönhetett, hogy aktivizálta magát a politikai életben is. 1998-ban sikertelenül indult Szlovákia köztársasági elnöki címéért. 2001 és 2008 között Szlovákia nagyköveteként szolgált a Cseh Köztársaságban. Különösen az 1970-es években a szlovák irodalmi élet egyik legjelentősebb alakjaként jegyezték, aki hazája irodalmában újra divatba hozta a pszichológiai igényű, lírával átszőtt realizmust. Úgy közéleti tevékenységében, mint írásaiban az egy államon belüli nemzetiségek békés egymás mellett élésének elvét képviselte. Novellagyűjteménye, a Posta délen (1974), és két regénye, az 1977-ben kiadott A segéd és a négy évvel későbbi Akácok számítanak életműve csúcspontjainak. (Mindhárom megjelent magyar nyelven is.) A segédből színpadi változat is létezik (a film forgatókönyvírója, Ondrej Šulaj munkája), melyet 2011-ben a komáromi Jókai Színház tűzött műsorára. Ballek 2014. április 15-én halt meg Pozsonyban.

A rendező

Zoro (Zoroslav) Záhon szlovák rendező és színész 1943. január 7-én született Pöstyénben (Piešťany). Fivére Ľubomír Záhon színművész. Zoro a Pozsonyi Színművészeti Akadémián (VŠMU) tanulta a színjátszás mesterségét. Diplomáját 1964-ben kapta kézhez. Ezután két évig Pöstyénben [más forrás szerint: Nagyszombaton (Trnava)] lépett a világot jelentő deszkákra, majd Pozsonyba költözött, ahol a televíziónál kapott rendezőasszisztensi munkát. A nemzetközi hírű szlovák rendező, Martin Hollý mellett ismerkedett a szakma gyakorlati fortélyaival. 1973-ban a televízió számára készítette első filmjét, Az élet értékét. 1976-ban forgatott először mozifilmet: a Tetovált idő főszereplője, Juraj Ďurdiak ugyanabban az évben főszerepet játszott Bacsó Péternél is (Zongora a levegőben), a következő évben pedig Markos Miklós ifjúsági filmjének (A csillagszemű) címszereplőjét alakította. Vladimír Bahna szlovák rendező 1977-ben bekövetkezett váratlan halála miatt Záhon fejezte be a kollégája által elkezdett A lelkiismeret poémája (1979) című kétrészes, világháborús témájú drámát. Legismertebb alkotása A hentessegéd, amelynek forgatását hároméves előkészületi munka előzte meg. A filmet Csehszlovákia 1983-ban Oscar-díjra nevezte, de nem jutott be a legjobb öt közé. A kritikusok többsége elismeréssel írt a két magyar főszereplő (Koncz Gábor és Pécsi Ildikó) alakításáról, és talán ennek is köszönhető, hogy Záhon a következő filmjébe, Az Edelstein-akcióba (1986) is meghívott magyar színészeket – Ujlaky Károlyt, Halmágyi Sándort, Kulcsár Lajost és Tóth Tamást –, ha nem is főszerepekre. 1988-ban készült el utolsó játékfilmje, a Szezonkezdet című dráma. 1989-ben Az áttörés éve című tévésorozatban, 1990-ben pedig Alois Ditrich Rendes játék című mozifilmjében vállalt színészi feladatot. Ez utóbbi opusz a mai Magyarországon is aktuális problémával, az iskolán belüli zaklatás témájával foglalkozik. Záhon évek óta visszavonultan él Pozsonyban, magyar feleségétől, Jánosy Katalintól (A hentessegéd egyik rendezőasszisztensétől) született két fiának köszönhetően három unoka boldog nagyapja.

A magyar főszereplők

A segédet megformáló Koncz Gábor 1963-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, de már az azt megelőző évben filmezni kezdett. Művészfilmekben és szórakoztató produkciókban egyaránt emlékezetes alakításokat nyújtott: előbbiek közül kiemelkedik Fábri Zoltán Oscar-díjra is jelölt nagy hatású drámája, a Magyarok (1978) és folytatása, a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980), míg az utóbbiak közül a Gyula vitéz télen-nyáron (1970) című szatíra és A dunai hajós (1974) című kalandfilm nem maradhat említetlenül – hogy csak a legjelentősebb tételeket ragadjam ki a gazdag filmográfiából. Koncz művészi munkásságát az elmúlt évtizedekben számos szakmai és állami díjjal ismerték el. Záhon a cseh tévében nézte meg a Magyarokat, és Konczot látva azonnal úgy érezte, hogy megtalálta saját filmje legideálisabb főszereplőjét. A többi szereplőt már Koncz egyéniségének, színészi habitusának figyelembevételével választotta ki. Koncz Gábor az 1983-as magyar premier alkalmából így nyilatkozott a szerepről: „Közel éreztem magamhoz a figurát. Mindig szerettem azokat a munkákat, amelyekben érzem, hogy végső formájuk rajtam múlik. Ez a szerep is azok közé tartozik, amelyek rólam is szólnak. Egy sor vonása találkozik az én személyes elképzeléseimmel. Például, hogy nagyon határozottan tudja, mit akar, és hogy amit csinál, azt ambícióval, dinamikusan csinálja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy hatása alá tudja vonni az embereket. Magam sem tudok cél nélkül meglenni, sőt barátomnak sem tudom elfogadni az olyan embert, aki határozatlanul, cél nélkül él bele a világba.” Olyan kiváló munkakapcsolat alakult ki a rendező és a főszereplő között, hogy Záhon örömmel fogadta Koncz technikai javaslatait is, sőt a forgatókönyvben eredetileg nem szereplő lovas jelenetbe is azonnal beleegyezett. 

Zoro Záhon visszaemlékezései szerint nem volt könnyű megtalálni a megfelelő színésznőt Riečanné szerepére: „Olyan színésznőt kerestünk, aki hitelesen tudja eljátszani a szemérmes-tartózkodó parasztasszonyt is, meg a kisvárosi előkelőségeket majmoló, az élet javaiban dúskálni vágyó, nagyra törő mesternét is, aki előkelőségben és cicomában fel akar kapaszkodni a középosztálybeliek színvonalára. Rengeteg próbafelvétel után sem találtunk rá arra a típusra, aki az átváltozásnak minden szakaszát hitelesíteni tudta volna egyéniséggel, tehetséggel. Ekkor találkoztunk össze Pécsi Ildikóval, s ez a személyes találkozás eldöntötte a legfontosabb kérdést.” Pécsi Ildikó 1962-ben kapta meg színészi diplomáját. Még főiskolásként kezdett filmezni. Nagy közönségsikert aratott Az aranyemberben (1962) mint Noémi. A hatvanas évek egyik legszebb, legszexisebb magyar színésznőjeként emlegették, és ennek megfelelően egy ideig elsősorban előnyös külsejét igyekeztek kamatoztatni a filmesek. Filmszínészi pályafutása az 1970-es évek második felében kapott új lendületet olyan rendezőknek köszönhetően, mint például Sándor Pál (Herkulesfürdői emlék, 1976), András Ferenc (Veri az ördög a feleségét, 1977) és Szász Péter (Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?, 1979). 1968-ban játszott először csehszlovák filmben, a javarészt Budapesten forgatott Kalimagdora kedvesében, melyet annak idején nálunk is bemutattak. Koncz Gáborral többször is filmezett, legelőször a Pesti háztetőkben (1962). 1969-ben ment feleségül Szűcs Lajos olimpiai bajnok labdarúgóhoz. 1994 és 1998 között az MSZP színeiben országgyűlési képviselő volt. 2009-ben Koncz Gáborral együtt választotta a közönség a Halhatatlanok Társulatának színművészei közé. 

A hentessegéd kapcsán a művésznő így idézte fel szerepformálásának mozzanatait: „Lehet, hogy meglepő, de a dolog könnyebb részét az jelentette, hogy »elkapjam« a félénk, tapasztalatlan parasztnő jellegzetes gesztusait, szemérmességéről árulkodó viselkedését. Gyermekkoromban sok időt töltöttem falusi környezetben nagyanyámnál. Elő kellett hívnom az emlékezetemből azt, amit akkor, gyerekfejjel elraktároztam. Ez viszonylag egyszerű volt. […] Éppen, mert villanásokkal kellett közölni azt, hogy ez a nőalak a benne végbemenő változásnak melyik szakaszában tart, rendkívül jelentősek voltak a gesztusok. Például szerintem nagyon fontos volt, mikor még nem tud mit kezdeni a kezével, s mikor viseli a testét már teljesen tudatosan és magabiztosan. Vagy: az ügyvédnél, akitől segítséget vár, már úgy kell felemelnie a fátylát, hogy ebben a mozdulatban benne legyen a bizonyosság is, hogy oda is adja magát. Most először – érdekből. Ehhez a jelenethez a kérésemre tettek például fátylat a kalapomra. A forgatókönyvben csupán dialógus volt, a jelenetet gesztusokkal kellett úgy feldúsítani, hogy a néző a szavakban ki nem mondott összefüggéseket pontosan érzékelje. […] Úgy éreztem, a ruháknak, kiegészítőknek, frizuráknak itt különösen fontos szerepet kellett kapniuk. Egy ruhadarab, egy kalap, egy frizura közvetve rendkívül sokat elárul a viselőjéről. Meggyőződésem, hogy az öltözködés stílusa utal az egyéniségre, nagyon fontos volt tehát, hogy Katinkával [Záhon felesége és a produkció egyik rendezőasszisztense] és a film jelmeztervezőjével remekül össze tudtunk dolgozni.” Úgy Pécsi Ildikó, mint Koncz Gábor hangsúlyozta, hogy Záhon alkotótársaknak tekintette őket, nyitott volt az ötleteikre, és később mindig tájékoztatta őket arról, hogy a filmet éppen hol fogják bemutatni. A direktor a következő filmjében is szerepet szánt Pécsi Ildikónak, de ezt a tervét (egy modern darab adaptációját) sajnos nem tudta megvalósítani.

További szereplők

A Riečant alakító Elo (Emanuel) Romančík (1922–2012) színészi tehetségére állítólag még általános iskolában felfigyeltek a tanárai, akik a különféle ünnepélyeken és az irodalmi színpadokon gyakran szerepeltették a tehetséges kisfiút. A középiskola elvégzése után Elo mégis egy építőipari céghez ment dolgozni. Színészi karrierje a martini Szlovák Kamaraszínházban kezdődött, ahová tizenhat tehetséges jelölt közül másodmagával választották ki. 1956-ban került a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházhoz, ahol idővel a vezető művészek közé emelkedett. 1951-től filmezett. Három gyermeke közül Ivan szintén a színészetet választotta hivatásául. Marta Sládečková A hentessegédben kapta első filmszerepét, Eva Riečanová figuráját. A középiskolában ő volt „az osztály bohóca”, így kézenfekvőnek tűnt, hogy színésznek menjen. A Színművészeti Akadémián minden műfajban kipróbálhatta magát, de a vígjáték áll hozzá a legközelebb. Az új évezredben a színház mellett főleg a televízió foglalkoztatja. Ivan Mistrík (1935–1982) gyerekszínészként kezdte a szakmát, tizenegy éves korától szerepelt különféle rádiójátékokban. Mint felnőtt művész színpadi szerepeiben érzékeny figurákat játszott, akik konfliktusba kerülnek az őket körülvevő könyörtelenül kemény világgal. 1951 óta filmezett. A hentessegéd volt az utolsó előtti filmje, melyben mellesleg a fivére, Ján Mistrík is játszott.

Milan Kiš (1934–2007) színészi pályája az ötvenes években indult. Főleg a vígjátéki szerepeket érezte testhezállónak, de emlékezetes szerepformálásai fűződnek drámákhoz is, mint például Martin Hollý A hét akasztott balladája (1968) című filmje. Ropog József a komáromi Jókai Színház örökös tagja, ahol számos nagy szerepet játszott az elmúlt évtizedekben, többek között Szophoklész, Shakespeare, Molière, Tolsztoj, Gorkij, Gogol, Csehov, Dosztojevszkij, Bulgakov, Feydeau, Madách, Katona, Jókai, Mikszáth, Spiró, Szomory, Gárdonyi és más klasszikus szerzők műveinek színpadi változataiban. Ahogy a Magyar Színházművészeti Lexikonban olvashatjuk róla: „Ösztönös kifejezőeszközökre épülő színészete fokozatosan érlelődött az igényes és differenciált figurák alakításáig. Szuggesztivitás és emocionális robbanékonyság jellemzi.” Ez a sokszínűség megnyilvánult filmszerepeiben is, noha viszonylag keveset forgatott. 2007-ben nyugdíjba vonult, de a pályát nem hagyta el. A cseh Hana Talpová hazájában nemcsak színésznőként, hanem énekesnőként is nevet szerzett magának. Énekesnői repertoárja az operaáriáktól a sanzonokon át a popslágerekig ível. Zenei tehetségét apjától örökölte, aki annak idején megjárta a Gestapo börtönét, de egy időre a kommunisták is rács mögé dugták. Hana érthető módon sokat szerepelt zenés darabokban és musicalekben, filmvásznon viszont prózai szerepekben is sokat foglalkoztatták. A Magyarországon is bemutatott Finom kis bordély (1984) című filmben egy tüzes magyar lányt játszott, Ilonkát, aki a négy évvel későbbi folytatásban is visszatért.

Így látták ők

„Ritkaságszámba megy, ha egy irodalmi mű filmváltozata egyenértékű az eredeti alapanyaggal. Az adaptáció olykor ugyanis értékesebbre sikeredik, mint maga a regény vagy elbeszélés, de többnyire annak csak gyönge párlata. Elöljáróban állapítsuk meg: Ladislav Ballek A segéd című regényének nem ez lett a sorsa. A film minden részletében átgondolt, láttató képzelettel megformált, szép munka, mely a szlovák filmművészetben kiemelkedő helyet foglal el. […] Szerencsés kézzel választották ki a színészeket is; Koncz Gábor személyében – s ezt a film valamennyi kritikusa hangsúlyozza – a segéd ideális megtestesítőjét találták meg. Koncz segédje kezdetben nem ellenszenves figura, hiszen munkaszerető, teherbíró, erős ember; nő- és pénzhajhász, s csak fokozatosan mutatja ki foga fehérjét és derül ki róla, hogy nem retten vissza az aljas üzletektől sem, s kiéhezett ragadozóként, gátlástalanul megy a maga választotta úton. Színészi játéka élményszámba megy, a figura ellentmondásosságát nem csupán külsőségeiben, hanem mélyen átélve állítja elénk. Tekintetével, arcjátékával szavak nélkül is képes érzékeltetni a segéd szinte démoni magatartását. […] Romančik a hentest visszafogottan, mértéktartóan játssza. Feleségét Pécsi Ildikó kelti életre; a legbonyolultabb utat ő teszi meg a filmben, hiszen az első képsorok egyszerű vidéki asszonyából a történet végére kíméletlen, számító, csak a pénzt és a jólétet imádó és hajszoló kispolgár lesz, aki végül emberi tartását és önérzetét is föladja. Az összetett figurát a legapróbb részletekig kidolgozva remekül tárja elénk.”

(„A segéd”. In: Új Szó, 1982. július 6., 4. o.)

„Nem elbeszél, hanem csak leír; mutat, de nem indokol; a hősök belső feszültségeiből, akár egy tönkrement voltmérő, semmit se jelez, a mester csak mint egy ütődött henteskísértet bolyong a véres féldisznók s a vértelen dilemmák közt, minden halad a maga didaktikus útján a teljes összeomlás felé. Mindezek ellenére a film mégsem érdektelen: a meghívott főszereplő, Koncz Gábor ugyanis képes elhitetni a segéd »prostitutív« személyiségét, s valamelyest hitelt tud adni a Pécsi Ildikó alakította falusi hentesfeleség villámgyors kisvárosi elkurvulásának, a szerzésbe tébolyult anya és lánya hisztériájának, a szlovák »késő-dzsentrik« sírva vigadó haláltáncának, a szemétdomb kurta-furcsa ideológiájának is; de csak olyan áron, hogy játékával a filmet – minden bizonnyal szándéka ellenére – paródiává is változtatja. S így e zavaró kettősség – a motiválatlan mikrorealizmus és a túlzó kontúrokkal operáló paródia együttes jelenléte – lesz Zoro Záhon művének legfőbb jellemzője.”

(Farkas András: „A hentessegéd”. In: Filmvilág 1983/12, 44–45. o.)

A hentessegéd (Pomocník, 1982) – csehszlovák–magyar filmdráma. Ladislav Ballek regényéből a forgatókönyvet írta: Ondrej Šulaj és Zoro Záhon. Operatőr: Jozef Šimončič. Zene: Svetozár Štúr. Díszlet: Ivan Kot. Jelmez: Milan Čorba. Vágó: Maximilián Remeň. Rendező: Zoro Záhon. Főszereplők: Koncz Gábor (Volent Lančarič, a segéd), Elo Romančík (Štefan Riečan, a mester), Pécsi Ildikó (Riečanné), Marta Sládečková (Eva Riečanová), Ivan Mistrík (Dobrík), Milan Kiš (Filadelfi), Ropog József (Török), Hana Talpová (Agáta).