Jennifer: Ön mit tanácsolna, doktor?
Jonathan: Ne vegyél levegőt. Ugyanis ez a kór így tud fertőzni.
Jennifer: Istenem! Mindnyájan meg fogunk halni.
Jonathan: Az a nő hatvan százalékot mondott.
Ezer ember lehet a vonaton, úgyhogy csak hatszázan.
Jennifer: És hogy lehet a négyszázba bekerülni?
Jonathan: Természetes immunitás, Sors, Isten.
Mit tudom én… Ők sem tudják.
A hetvenes évek első felének egyik legnépszerűbb és legsikeresebb filmes irányzata volt az ún. katasztrófafilm. A Repülőtér (1970) sikere bizonyította, hogy a közönséget érdeklik az ilyen típusú filmek: a tízmillió dollárból forgatott opusz több mint százmilliót jövedelmezett. Egy luxus-óceánjáró tragédiájáról szólt A Poszeidón katasztrófa (1972), amely után beindult a katasztrófafilmek dömpingje. Mindegyik produkció – anyagi lehetőségei függvényében – igyekezett minél nagyobb sztárokat megnyerni, akiknek mindenféle halálos veszedelemmel kellett megküzdeniük: például földrengéssel (Földrengés, 1974), tűzvésszel (Pokoli torony, 1974), óriásgorillával (King Kong, 1976), gyilkos méhekkel (Rajzás, 1978), lavinával (Lavina, 1978), hurrikánnal és szökőárral (Hurrikán, 1979), s persze vulkánkitöréssel is (Az idő szorításában, 1980). Természetesen jöttek az újabb Repülőtér-filmek is, elvégre egy repülőgép nem csak a fedélzetre csempészett bomba miatt kerülhet végveszélybe. A közönség azonban néhány éven belül ráunt a katasztrófafilmekre, amiben szerepet játszott az is, hogy némelyik produkció bugyuta történettel és gagyi trükkökkel állt elő, amit a nézők – érthető módon – már nem akartak bekajálni. Az 1976-ban bemutatott A Cassandra-átjáró cselekménye szerint egy halálos vírussal fertőzött férfi száll fel egy nemzetközi expresszvonatra. A betegség elterjedésének megakadályozása érdekében az eset megoldásával megbízott parancsnok drámai, ám elhamarkodott döntést hoz… A film egyik producere Carlo Ponti volt, aki a feleségének, Sophia Lorennek biztosította a női főszerepet, és gondoskodott arról, hogy a többi fontosabb szerepet is nemzetközi hírű művészek alakítsák. A rendezéssel George P. Cosmatost bízta meg, aki egy évtizeddel később két vitatott Stallone-akciófilmmel (Rambo II., 1985; Kobra, 1987) vált igazán híressé, sőt hírhedtté. A Cassandra-átjáró nem jutott el a magyar mozikba, a kilencvenes évek elején videokazettán láthattuk először. Jelenleg az egész világot rettegésben tartja a koronavírus-járvány, amely akaratlanul is aktualitást adott a filmnek, hiszen a vonat utasait sújtó betegség sok mindenben hasonlít rá: ártalmatlan meghűlésre utaló jelekkel kezdődik, a légzőrendszert támadja meg, cseppfertőzéssel terjed, és nem ismeretes az ellenszere. Az egyetlen lehetséges ellenlépés a betegség elterjedésének megfékezése, vagyis a karantén.
A cselekmény
Három terrorista csellel behatol a genfi Nemzetközi Egészségügyi Szervezet épületébe. Lövöldözés alakul ki, amelyben az egyik terrorista életét veszti, egy másik súlyosan megsebesül, a harmadiknak viszont sikerül elmenekülnie. A férfi megfertőződött egy rendkívül veszélyes vírussal, amely az akció közben szabadult ki a laboratóriumból. A sebesült terroristát kórházba szállítják. A nála talált holmik alapján megállapítják róla, hogy svéd nemzetiségű. Elena Stradner doktornő és Stephen Mackenzie ezredes eltérően ítéli meg a vírus veszélyességét. A doktornő arra gyanakszik, hogy valamiféle titkos biológiai fegyverről lehet szó, míg az ezredes azt állítja, hogy már elrendelték a vírus megsemmisítését, amikor bekövetkezett a terroristák támadása. Közben a szökevény férfi, a szintén svéd Eklund felszáll a Genfből Stockholmba tartó vonatra, hogy elmeneküljön üldözői elől. Mire kiderül, hogyan nyert egérutat, a vonat már javában robog úti célja felé. Stradner doktornő szerint azonnal meg kell állítani a vonatot, el kell távolítani róla a szökevényt, és karanténba helyezni. Mackenzie ellenzi ezt a megoldást, mert attól tart, hogy a férfi már megfertőzhette az utasokat is, akik széthurcolhatják a veszélyes vírust mindenfelé, miután leszállnak a vonatról.
Ehelyett úgy rendelkezik, hogy a vonat menjen Lengyelországba, a korábbi koncentrációs táborba, Janovba, ahol valamennyi utas karanténba és orvosi felügyelet alá kerül, s így talán sikerül elejét venni a fenyegető világjárványnak. A tábor eléréséhez azonban a szerelvénynek keresztül kell mennie az ún. Cassandra-átjárón, egy 1948 óta nem használt völgyhídon. Az építmény onnan kapta a nevét, hogy már a háború alatt olyan rossz állapotban volt, hogy megjósolták, egyszer még össze fog omlani. A nemzetközi vonat utasai között van Jonathan Chamberlain, a híres idegsebész és kétszeres exfelesége, a gyönyörű Jennifer, továbbá Herman Kaplan holokauszttúlélő, aki valaha épp Janovban raboskodott, és Nicole Dressler, egy német fegyvergyáros öregedő, élvhajhász felesége. Az asszonnyal utazik jelenlegi szeretője, a fiatal Robby Navarro, egy heroincsempész, aki a befolyásos Madame Dressler kísérőjeként könnyen megússza az ellenőrzéseket. Arról viszont sejtelme sincs, hogy a vonaton utazó pap valójában Haley, az Interpol ügynöke, aki csak az alkalmas pillanatot várja, hogy leleplezze a dílert. Mackenzie ezredes megkapja az utaslistát, és Stradner doktornő felhívja a figyelmét arra, hogy az egyik utas Chamberlain professzor, aki hasznukra lehetne. Mackenzie rádión keresztül kapcsolatba lép a vonattal, és tájékoztatja Chamberlaint a helyzetről. Arra kéri őt, hogy kutassák fel a szerelvényen rejtőzködő terroristát, és segítsenek abban, hogy az illetőt egy repülőgép segítségével eltávolítsák a vonatról. A vonat megállításáról szó sem lehet. Az akció kudarcba fullad, mert a döntő pillanatokban a vonat befut egy alagútba, és onnantól már a hegyekben folytatja az útját.
Mackenzie az utasok gyanakvását azzal próbálja elaltatni, hogy azt állítja, információik vannak arról, hogy ismeretlen terroristák bombákat helyeztek el a vasútvonal mentén. Chamberlain ragaszkodik ahhoz, hogy a betegség várható gyors elterjedése miatt orvosi segítséget kapjon. Az ezredes beleegyezik ebbe, ezért Nürnbergben megáll a szerelvény, de senki nem szállhat le róla. A vonat ablakaira fémlemezeket szerelnek, a légúti panaszokkal küszködő fertőzöttek érdekében pedig a légtért tiszta oxigénnel dúsítják. Az orvosok mellett egy felfegyverzett kommandó is felszáll a szerelvényre, hogy megakadályozza a pánik kitörését. Ugyanis most már kiderül, hogy mi az igazság, és mi a vonat igazi célja. Kaplan hangot ad annak a sejtelmének, hogy az évtizedek óta nem használt Cassandra-átjáró valószínűleg nem fogja elbírni a szerelvény súlyát. Az idős férfi akaratlanul is megsejti Mackenzie embertelen szándékát. Az utasoknak sejtelmük sincs arról, hogy a sűrített oxigén valójában nem a fertőzöttek érdekében van, hanem azért, hogy felerősítse a várható detonációt, és így garantáltan megsemmisítsen minden nyomot a veszélyes vírusról. Erről persze a kommandó sem tud. A Genffel való rádiókapcsolat Navarro kétségbeesett magánakciója miatt tönkremegy, így Mackenzie nem értesülhet arról, hogy a betegek – épp a sűrített oxigén miatt – egyre jobban érzik magukat. Az egyetlen esély a túlélésre, ha Chamberlain parancsnoksága alatt valamilyen módon sikerül megállítani a vonatot, még mielőtt elérné a halálos átjárót…
A rendező
George Pan Cosmatos görög–olasz filmrendező 1941. január 4-én született az olaszországi Firenzében. Hivatalos neve: Yorgo Pan Cosmatos. Egyiptomban és Cipruson nevelkedett, élete során hat nyelvet is megtanult. Londonban sajátította el a filmszakma alapjait. 1960-ban Otto Preminger asszisztense volt az Exodus című filmben, amely Leon Uris regénye alapján Izrael állam megszületéséről szól. A fontosabb szerepeket olyan neves színészek játszották, mint Paul Newman, Eva Marie Saint, Ralph Richardson, Peter Lawford, Lee J. Cobb, Sal Mineo és Hugh Griffith. A kritikusok ugyan szereposztási tévedésnek tartották Newmant, Preminger viszont azt állította, hogy miután elolvasta a könyvet, más színészt el sem tudott képzelni a főszerepben. Ám az összhang nem volt meg közöttük, mert Newman, mint az Actor’s Studio egykori növendéke, tele volt ötletekkel, amelyek a diktatórikus Premingert egy cseppet sem érdekelték, és mereven ragaszkodott a saját elképzeléseihez. A Zorba, a görög (1964) című Oscar-díjas, világsikerű filmben Cosmatos nemcsak asszisztense volt Michael Cacoyannis rendezőnek, hanem egy kisebb szerepet is eljátszott. Két emlékezetes vígjáték, a Hóbortos népség és Az istenek a fejükre estek alkotójának, Jamie Uysnek egyik korai komédiája a Minden út Párizsba vezet (1966), amelynek Cosmatos volt a gyártásvezetője a görögországi forgatás során. Egy megtörtént súlyos incidens ihlette a The Day the Fish Came Out (1967) című filmet: 1966. január 17-én egy B–52-es repülőgép Spanyolország felett összeütközött egy KC–135-ös légi utántöltő géppel. A KC–135-ös gép négyfős személyzete életét vesztette az ütközést követő robbanásban, a kettétört B–52-es héttagú személyzetéből hárman haltak meg. A B–52-es által szállított négy nukleáris bomba közül három Palomares halászfalu közelében ért földet, és körülbelül két négyzetkilométernyi területen radioaktív plutóniummal szennyezte be a talajt. A negyedik bomba a Földközi-tengerbe zuhant, és csak két és fél hónapos intenzív keresés után sikerült megtalálni. Michael Cacoyannis – feltehetően Stanley Kubrick Dr. Strangelove (1964) című alkotásának hatására – a drámai események hiteles rekonstruálása helyett szatirikus szemszögből közelített az esethez. A filmbeli történések egy görög szigeten játszódnak, ahol a túlzásba vitt konspiráció okoz vígjátéki bonyodalmakat. Cosmatos a produkció rendezőasszisztense volt, és ebbéli minőségében vett részt a Kataskopoi ston Saroniko (1968, Gregg G. Tallas) című görög akciófilmben is.
Cosmatos 1971-ben debütált önálló rendezőként a Bűn című drámával, amelynek alapjául saját színdarabja, A bába napja szolgált. A történet itt-ott A postás mindig kétszer csenget cselekményére emlékeztet. A helyszín egy görög sziget, több éves londoni tartózkodás után ide tér haza Yanni (Renato Romano). Felkeresi kamaszkora nagy szerelmét, Elenát (Raquel Welch), aki gyönyörűbb, mint valaha, de már férjnél van. A régi érzelmek azonban fellángolnak, s a kielégületlen Elena Yanni karjaiban éli át az igazi gyönyört. Amikor a férj az egyre nyilvánvalóbb jelekből rájön asszonya hűtlenségére, a házasságtörők elhatározzák, hogy örökre félreállítják az útból boldogságuk egyetlen akadályát… Raquel Welch akkori férjének és menedzserének, Patrick Curtisnek sikerült elnyernie olyan ciprusi üzletemberek támogatását, akik szívügyüknek érezték a helyi filmgyártás felvirágoztatását. Az isteni Raquel lelkesen nyilatkozott a médiának arról, hogy oly sok álomnő és üresfejű cicababa után végre egy igazi asszonyt alakíthat. A gyermek Elena szerepében a filmcsillag saját lánya, Tahnee Welch látható. A forgatás 1970. augusztus 15-én kezdődött Cipruson. Raquel és a filmbeli férjét alakító brit színész, Richard Johnson csupán költségeik megtérítését kérték, és részesedést a várható haszonból. Hát arra várhattak, mert a filmet végül évekig nem hozták forgalomba, és később sem aratott számottevő sikert.
A direktornak nem volt sokkal több szerencséje a Megtorlás (más címén: Mészárlás Rómában, 1973) című második filmjével sem, amelyet eleinte csak szűk körben forgalmaztak. Az opusz egy megtörtént tragédiát dolgozott fel: 1944-ben olasz partizánok Rómában támadást intéztek az SS egyik ezrede ellen. Az akcióban 33 németet megöltek, 67-et pedig megsebesítettek. Megtorlásként a főváros német parancsnoka, Herbert Kappler alezredes parancsot adott az ún. ardeatinei mészárlásra, melynek 335 olasz civil esett áldozatául. A film két legfontosabb szerepét Richard Burton és Marcello Mastroianni játszotta. Bár az igazán nagy anyagi siker elmaradt, Carlo Ponti producer annyira elégedett volt a rendezővel, hogy rábízta A Cassandra-átjáró elkészítését is. Ezt egy újabb sztárparádé követte, Cosmatos személyes kedvence, a Műgyűjtők és kalandorok előnyben (1979), amely hazánkban a mozikat megkerülve a Magyar Televízióban volt látható először, mégpedig 1983-ban. A szereposztásból említsük meg Roger Moore, David Niven, Claudia Cardinale, Telly Savalas, Stefanie Powers, Richard Roundtree, Sonny Bono és Siegfried Rauch nevét. Ismét a második világháború idején járunk, egy görög szigeten, ahol egy német hadifogolytábor lakói értékes antik leleteket tárnak fel. Ezeket a parancsnokság a Harmadik Birodalomba akarja szállítani a „műértő” Führer parancsának megfelelően. Ellenakció indul ennek megakadályozására, de ebből a filmből kiderül, hogy a németek se voltak olyan ostobák, mint amilyeneknek gyakran ábrázolták őket… Nem láthattuk a hazai mozikban az Egyesült Államokba áttelepült Cosmatos első amerikai filmjét, az Eredete ismeretlen (más címén: Hívatlan látogató, 1983) című horrorfilmet sem, melynek fiatal főszereplője, Bart Hughes (Peter Weller) boldog és kiegyensúlyozott életet él. Amikor családja elutazik vakációra, hogy ő nyugodtan dolgozhasson egy fontos új munkáján, Bart felfigyel arra, hogy a ház alagsorában valamilyen furcsa rágcsáló vert tanyát, ami zavarja őt a koncentrált munkavégzésben…
1985-ben mutatták be Cosmatos pályafutásának legsikeresebb és legvitatottabb filmjét, a Rambo II.-t. A 25,5 millió dollárból forgatott produkció több mint 300 milliót jövedelmezett, amit pusztán a szakmai – és pláne a művészi – színvonal egyáltalán nem indokolt. Az opusz történelemszemlélete és világnézete viszont tökéletesen harmonizált az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan patrióta politikájával, és újra előtérbe helyezte a vietnámi hadifogságban sínylődő amerikai hadifoglyok kényes és megoldatlan problémáját. Kevésbé köztudott, hogy az eredeti forgatókönyvet James Cameron írta, a főszerepet alakító Sylvester Stallone azonban szinte teljesen átírta az egészet, mert több politikát akart belevinni a történetbe. Cosmatos és Sly 1987-ben ismét együtt dolgozott: a Magyarországon is bemutatott Kobra (1987) egy gyilkos szektáról szól, amely mindenre képes, hogy végleg elhallgattassa utolsó gyilkosságának véletlen szemtanúját, a szexi fotómodellt (Brigitte Nielsen). A hölgy szerencsére a Stallone által játszott detektív védelme alá kerül… A mélység titka és A nyolcadik utas a Halál egyfajta kombinációjának tartják a Leviathan (1989) című horrort, melynek főszerepét ismét Peter Weller alakította. A tenger mélyén egy kisebb bányászkolónia dolgozik, melynek személyzete egy napon rábukkan egy elsüllyedt szovjet tengeralattjáróra. A hajóroncs rettenetes titkot rejt… A gyártási költség bő kétszeresét hozta vissza Cosmatos igényes westernje, a Tombstone (1993), ráadásul a kritikusok és a nézők jelentős része szerint jobban sikerült, mint a nagyobb költségvetésből készült ellenfilm, a Wyatt Earp (1993), amely ugyanazt a témát dolgozta fel. A direktor utolsó alkotása, az Árnyék-összeesküvés (1997) arról szól, hogy az elnök fiatal tanácsadójának meg kell akadályoznia egy merényletkísérletet a főnöke ellen. Cosmatos a bemutató évében vesztette el a feleségét, a negyvenhét éves svéd szobrásznőt, Birgitta Ljungberget. Fiuk, Panos Cosmatos szintén filmrendező lett, a Mandy (2018) című filmjét a magyar nézők is láthatták. George P. Cosmatos 1994-ben járt Magyarországon jó barátja és producere, Andy Vajna meghívására. A rendező 2005. április 19-én hunyt el a kanadai Brit Kolumbia fővárosában, Victoriában tüdőrák következtében. Halála után könyvritkaságokból álló gyűjteményét a Sotheby's értékesítette.
Így készült a film
A legendás olasz producer, Carlo Ponti (1912–2007) 1975-ben egy nyolc filmről szóló szerződést kötött az iráni kormánnyal. Az elsőnek szánt olasz–iráni koprodukció A Cassandra-átjáró lett volna. A megállapodás valamely okból kifolyólag végül meghiúsult, ám a filmtervet mégsem ejtették. A finanszírozásba hárommillió dollárral beszállt Sir Lew Grade (1906–1998), a brit műsorszóró hálózat vezetője. A teljes költségvetés állítólag hatmillió dollár volt, ennek negyven százalékát az amerikai Variety 1976. március 3-i száma szerint nyugatnémet befektetők biztosították, s A Cassandra-átjáró hivatalosan olasz–angol–amerikai–nyugatnémet koprodukció. A két ügyes producer, Ponti és Grade már akkor értékesítette az amerikai és az angol jogokat, amikor a forgatás még el sem kezdődött. A rendezésre George P. Cosmatost szerződtették, aki a Megtorlás című filmjével nyerte el a befektetők bizalmát. A direktort egy gyerekkori élménye ihlette meg, amikor Egyiptomban átélt egy kolerajárványt: „Számomra egy járvány pusztítóbbnak tűnik, mint egy földrengés, egy tűzvész vagy akár egy bombarobbanás, és az ember által előidézett járvány, ahogyan azt a filmben is láthatjuk, a legveszélyesebb minden lehetőség közül. Mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei, mert az úgynevezett haladással öljük meg magunkat.” Cosmatos úgy emlékezett, hogy egyik nap hajnali öt óra tájban jutott eszébe a film ötlete. Azonnal felhívta jó barátját, Robert Katz történészt és forgatókönyvírót, akivel korábban közösen írta a Megtorlás forgatókönyvét Katz egyik regénye alapján. A hívást követő napon már A Cassandra-átjáró szkriptjén dolgoztak. A munkába rövidesen bekapcsolódott az amerikai Tom Mankiewicz is, akinek a neve három James Bond-film (Gyémántok az örökkévalóságnak, 1971; Élni és halni hagyni, 1973; Az aranypisztolyos férfi, 1974) írójaként elég jól csengett a szakmában.
Ponti természetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a felesége, Sophia Loren legyen a film vezető sztárja. Ez ellen senki sem tiltakozott, hiszen az Oscar-díjas színésznőt világszerte jól ismerték, nevének megvolt a kereskedelmi vonzereje, és köztudott volt róla, hogy nemcsak gyönyörű, de tehetséges is. Ponti egyik bevált módszere felesége sztárolására kezdettől fogva az volt, hogy közkedvelt filmcsillagokkal szerepeltette őt, és így Loren nevét egyre többen megismerték és megjegyezték. A férfi főszerepre először Peter O’Toole-t kérték fel, aki Sophia partnere volt a La Mancha lovagja (1972) forgatásán, ahol ragyogóan kijöttek egymással. A filmmusical viszont nem lett túlságosan sikeres, és talán ez volt az oka annak, hogy O’Toole nem vállalta az újabb közös szereplést. Ekkor Charlton Hestont környékezték meg, aki az El Cid (1961) című történelmi filmben játszott Lorennel, és állítólag nem nagyon kedvelték egymást. Mindazonáltal Heston volt annyira úriember, hogy nem erre hivatkozva utasította el az ajánlatot, már csak azért sem, mert addigra belátta, hogy kettőjük fagyos viszonyának elsősorban az ő helytelen, profi színészhez nem méltó viselkedése volt az oka. A Cassandra-átjáróval kapcsolatban kijelentette, hogy nem akar hónapokig Európában forgatni, és tapasztalatai szerint a betegségekről szóló filmek egyébként sem muzsikálnak különösebben jól a mozipénztáraknál. A szerepet végül a nem kevésbé ismert színész, Richard Harris kapta, akinek azonban volt egy feltétele: azt akarta, hogy akkori felesége, Ann Turkel is szerepeljen a filmben. A pár 1974-ben házasodott össze, 1982-es válásukig négy közös filmet készítettek, A Cassandra-átjáró volt a második.
A gyáros élvhajhász, hervadó feleségének szerepére Ava Gardnert sikerült szerződtetni, akit az ötvenes években a világ egyik legszebb nőjeként emlegettek. A Földrengés (1974) című katasztrófafilmben is játszott, véleményem szerint meglehetősen teátrálisan. Cosmatos jelen alkotásában viszont kellő öniróniával formálja meg a szerepét, és határozottan az egyik emlékezetes színfoltja a filmnek. Kicsit önmagát játszotta, hiszen a pletykalapok előszeretettel számoltak be fiatalabb férfiakhoz fűződő röpke viszonyairól: a bennfentesek szerint Ava főleg a tüzes spanyol torreádorokat tüntette ki a figyelmével. Maga a művésznő nem titkolta, hogy anyagi okokból írta alá a Ponti által ajánlott szerződést, és egy percig sem gondolta, hogy különösebben nagy alakításra lesz lehetősége. Hamar összebarátkozott Lorennel, végtére is nem hátrány, ha egy színésznő jóban van a producer feleségével. Egy anekdota szerint egy igen hasznos szakmai tanácsot is adott neki, ámbár kötve hiszem, hogy az akkor már bő húsz éve filmező Sophia ezzel ne lett volna tisztában: „Ragaszkodj ahhoz, drágám, hogy a közeli felvételeket mindig reggel forgassátok, mert az arcod nem lesz egész nap egyformán üde.” Gardner filmbeli szeretőjét, a kábítószer-kereskedőt Martin Sheen alakította, aki akkoriban vált ismertté a Sivár vidék (1973, Terrence Malick) című drámával, és Cosmatos katasztrófafilmje után szerződött le Francis Ford Coppola Apokalipszis most (1979) című Vietnám-filmjéhez. Herman Kaplant a legendás színészpedagógus, az ukrán származású Lee Strasberg játszotta, aki csak ritkán vállalt filmszerepeket. Stack őrnagyot az amerikai John Phillip Law formálta meg, aki a hatvanas évek egyik ígéretes sztárjaként startolt: olyan filmekben láthattuk, mint például a Vihar Délen (1967), a Barbarella (1968) és a Sztrogoff Mihály (1970). Maxot, a kalauzt a szintén amerikai Lionel Stander személyesítette meg, aki számos amerikai és olasz filmben szerepelt. A magyar közönség alighanem a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) kocsmárosaként emlékszik rá a legjobban.
A véletlen úgy hozta, hogy négy olyan színész is játszik a filmben, akiknek karrierjében kulcsszerepet játszott a zseniális olasz rendező, Luchino Visconti. Az Érzelem (1954) emlékezetes női főszereplője, Alida Valli A Cassandra-átjáróban a dadust alakította. (Fia, Carlo De Mejo is kapott egy kisebb szerepet.) A Stradner doktornőt megszemélyesítő Bergman-színésznő, Ingrid Thulin akkoriban Olaszországban élt, Viscontinál az Elátkozottakban (1969) láthattuk. Az amerikai Burt Lancaster (Mackenzie ezredes) egyike volt Visconti közeli barátainak: A párduc (1963) című történelmi dráma forgatásán barátkoztak össze, és a Meghitt családi körben (1974) is együtt dolgoztak. Ez utóbbi filmben vált ismertté a fiatal Stefano Patrizi, aki itt az egyik terrorista szerepében látható. A másikat, Eklundot Lou Castel, a hatvanas évek olasz filmművészetének egyik ifjú titánja játszotta. A hatvanas években tűnt fel a Tomot alakító Ray Lovelock is, akit a legkülönbözőbb műfajú filmekben foglalkoztattak, de ezek többsége nem jutott el a magyarországi mozikba. Az Interpol-ügynök szerepére az amerikai James Coburnt akarták szerződtetni, ő azonban nemet mondott. Az akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendő sportcsillag, O. J. Simpson lépett a helyére, aki a hatvanas évek vége óta építgette filmkarrierjét, melynek fontos állomása volt a Pokoli torony (1974) egyik epizódszerepe. Érdekességként említsük meg, hogy 1979-ben Michael Winner Tűzharc című akciófilmjében Sophia Loren, James Coburn és O. J. Simpson is játszott. A Cassandra-átjáró vonatának egyik utasát az 1913-ban Pozsonyban született Andrea Esterhazy alakította, aki több világhírű filmben is közreműködött, ellenben a nevét gyakran fel sem tüntették a stáblistán, ahogyan e film esetében sem.
A Cassandra-átjáró forgatása 1975. november 24-én kezdődött, és 1976. április közepéig tartott. A belsőket a római Cinecittà műtermeiben vették fel, a külsőket franciaországi és svájci helyszíneken forgatták. A Nemzetközi Egészségügyi Szervezet épülete a valóságban a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) genfi székháza volt. A Cassandra-átjárót a dél-franciaországi Garabit-viadukt helyettesítette, amelyet 1882 és 1884 között építettek Gustave Eiffel tervei alapján – igen, az Eiffel-torony tervezőjéről és névadójáról van szó –, Maurice Koechlin építészmérnök közreműködésével. A hidat 1885-ben adták át. Teljes hosszúsága (kerekítve) 565 méter, ebből a fő ív 165 méter. Az építkezés összköltsége 3 100 000 frank volt. Átadása idején a Garabit híd a legmagasabb viaduktnak számított: 122 méterrel a Truyère folyó fölött emelkedik. Bár a filmben hosszú évek óta használaton kívüli, omlásveszélyes hídként látható, valójában mind a mai napig használják. Több mint százhúsz évvel (!) az átadása után, 2009. szeptember 11-én észlelték rajta az első komolyabb meghibásodást: egy menetrend szerinti személyvonat áthaladását követően repedéseket fedeztek fel az egyik tartóoszlopon. A viaduktot azonnal lezárták, és teljes körű biztonsági ellenőrzést rendeltek el. A híd pontosan egy hónap múlva ismét megnyílt a forgalom előtt, de azóta csak 10 km/óra sebességkorlátozással lehet átkelni rajta. Érdekességként említsük meg, hogy nem A Cassandra-átjáró a Garabit-viadukt egyetlen „filmszerepe”. Henri-Georges Clouzot 1964-ben kezdte el forgatni a L’Enfer (A pokol) című filmjét Romy Schneider és Serge Reggiani főszereplésével. A cselekmény legfontosabb helyszíne a viadukt közelében fekvő hotel volt. Az opuszt nem fejezték be, mert Clouzot infarktust kapott, sőt Reggiani is komolyan megbetegedett, a leállás pedig oly nagy pluszköltséget jelentett volna, ami miatt a produkciót inkább lefújták. Harminc évvel később Claude Chabrol készített filmet Clouzot forgatókönyve alapján, más szereplőkkel. Egy 2009-es dokumentumfilm, a L'Enfer d'Henri-Georges Clouzot a félbehagyott Clouzot-műről szólt, és tartalmazta az 1964-es befejezetlen filmhez leforgatott jeleneteket is. Costa-Gavras Egy emberrel több (1967) című ellenállási drámájában szintén látható a Garabit-viadukt, akárcsak Fabien Onteniente 2010-es vígjátékában, a Kemping 2-ben.
A filmbeli expresszvonat a cselekmény szerint Genfből indul, az állomásjeleneteket azonban a bázeli központi pályaudvaron vették fel. A helyszín akkor ismerhető fel igazán, amikor dr. Chamberlain érkezik a pályaudvarra: a jelenet hátterében ugyanis láthatók a jellegzetes bázeli zöld színű villamosok. A Svájci Szövetségi Vasutak (SBB) akkoriban körülbelül harmincszázalékos forgalomcsökkenést volt kénytelen elszenvedni, ezért készséggel állt a Ponti-produkció rendelkezésére, hogy némi pluszbevételt is elkönyvelhessen. A szervezethez tartozó Schweizerische Bundesbahnen-Berne biztosította a forgatáshoz szükséges szerelvényt. A végefőcímben az alkotók három vasúti társaságnak mondtak külön köszönetet a film elkészítéséhez nyújtott segítségükért és együttműködésükért: a Schweizerische Bundesbahnen-Berne mellett a francia Société nationale des chemins de fer français (SNCF) és az olasz Ferrovie dello Stato (FS) cégnek. A svájci forgatást vandalizmus hátráltatta: egyik éjszaka, amíg a szerelvény a delémonti állomáson időzött, ismeretlen tettesek politikai jelszavakkal pingálták tele a kocsik belsejét és tetejét. A tetőt elcsúfító graffitiket csak akkor fedezték fel, amikor egy helikopterről légi felvételeket akartak készíteni a nyílt pályán haladó szerelvényről. Ezeket a képsorokat egyébként maga Cosmatos rendezte – ámbár az ilyesmit általában az ún. második stáb szokta forgatni –, aki arról is nevezetes volt, hogy a filmtörténetben állítólag elsőként forgatott légi felvételeket egy fikciós filmhez még a hatvanas években mint rendezőasszisztens.
A speciális effektusokat modellek és trükkfelvételek segítségével valósították meg. A mozdony modellje viszont nem nagyon hasonlít a többi jelenetben látható igazihoz, aminek az az oka, hogy a trükkfelvételekhez valamiért egy amerikai típusú mozdonyt modelláltak. A Cassandra-átjáró összeomlása után a kamera megmutatja a roncsokat és néhány áldozat holttestét. Bár megítélésem szerint ez a képsor már a hetvenes években sem lehetett különösebben sokkoló – ne feledjük, hogy akkoriban élték fénykorukat az erőszakos kannibálfilmek és a durva kínzásokat és szexuális visszaéléseket bemutató nazisploitation alkotások! –, ahhoz mégis elegendő volt, hogy például az Egyesült Államokban a film „R” besorolást kapjon (kiskorúak kizárólag felnőtt kísérettel tekinthették meg). Emiatt később vágott változat is készült belőle a videokiadások és a tévés bemutatók céljaira. A kritikusok sokat köszörülték a nyelvüket A Cassandra-átjárón, amely nem lett annyira sikeres, mint a korábbi amerikai katasztrófafilmek. Ennek ellenére anyagilag nem bukott meg, állítólag már a japán forgalmazásból visszajöttek a gyártási költségei. A magyar mozik nem mutatták be a filmet. A katasztrófafilmek közül hozzánk először a Pokoli torony jutott el 1978-ban, utána egy ideig a gyengébb darabokkal (Hurrikán, Lavina, Szuperexpressz, Földrengés Tokióban, Lángoló sivatag, S. O. S. Concorde) kellett beérnünk, s csak később futott be a hazai filmszínházakba A Poszeidón katasztrófa és a Földrengés. A Repülőtér-sorozatot a Magyar Televízió tűzte műsorára, a paródiát, az Airplane!-t (1980) is beleértve.
Adóbotrány
A Cassandra-átjáró forgatásához egy pénzügyi botrány is kapcsolódik. A hetvenes évek olasz filmgyártásában nem voltak ritkák a hasonló skandalumok a kusza törvények által biztosított kiskapuknak köszönhetően. Ezt a kiskaput a koprodukciók jelentették. Hivatalosan ilyenkor a bevétel harminc százaléka járt az olasz félnek, a külföldi partnerrel kötött titkos megállapodás szerint azonban valójában ötven százalék ütötte a markát. A különbözetet jelentő húsz százalékot a külföldi fél Olaszország határain kívül adta át olasz partnerének, aki így olyan jövedelemhez jutott, amely után nem adózott. Az állam ráadásul támogatta a koprodukciós filmeket, így előfordultak olyan esetek, hogy egy-egy színtiszta olasz film vagy egy olasz forgalmazó által megvásárolt külföldi film azért lett papíron koprodukció, hogy a producer vagy a forgalmazó (A Cassandra-átjáró esetében mindkettő Ponti volt) az állam által biztosított kedvezményeket is zsebre tehesse. A Cassandra-átjáró botrányába azonban nemcsak a producer, hanem a szereplők egy része is belekeveredett, mint például Signora Ponti, vagyis Sophia Loren, Richard Harris és Ava Gardner. Az a gyanú merült fel ugyanis, hogy a sztárokkal fiktív szerződéseket kötöttek, amelyek a hatóságok félrevezetésére szolgáltak, és az igazi kötelezettségeket titkos szerződések rögzítették.
A szóbeszéd szerint a stáb egyik elégedetlen tagja robbantotta ki a botrányt. A hivatalosan meg nem nevezett illető információira alapozva Paolino Dell’Anno ügyész vádat emelt a Ponti házaspár, továbbá Harris és Gardner ellen valutacsempészet miatt, illetve olyan banktisztviselők ellen is, akik állítólag fedezték ezeket a kényes pénzügyi manővereket. Az ügynek végül nagyobb lett a füstje, mint a lángja: a botrány viszonylag hamar elült, a külföldi sztárok gyorsan kikerültek a képből, mert a várható nemzetközi skandalumból Olaszországnak alighanem több hátránya, mint előnye származott volna. Az érdekeltek természetesen tagadták a bűnösségüket. Az illetékeseknek mérlegelniük kellett azt is, hogy az óriási nemzetközi népszerűségnek és szakmai tekintélynek örvendő Sophia Loren milyen felbecsülhetetlen értékű reklámot jelentett Olaszországnak, Ponti pedig mennyit fáradozott a válságot átélő olasz filmipar fellendítésén: érdemeikhez képest az ilyesfajta pénzügyi ügyeskedések, ha bocsánatosnak nem is számítottak, mégis különleges elbírálás alá estek. Mellesleg Ponti és Loren akkoriban már francia állampolgárok voltak, így nem voltak kötelesek megjelenni az olasz bíróság előtt. Távollétükben született meg az ítélet: Pontit 22 milliárd líra pénzbüntetésre és négy év börtönre ítélték. Az ügy miatt a házaspár évekig be sem tette a lábát Olaszországba. Pontit 1990-ben végül felmentették a vádak alól. Lorent 1982-ben adócsalás miatt tizenhét napra bebörtönözték. 2013-ban felmentették a régi vádak alól, mert a hatóságok megállapították, hogy a visszaéléseket feltehetően a művésznő könyvelője követte el a sztár tudta nélkül.
Bakik
Mint minden film, A Cassandra-átjáró sem mentes a bakiktól, melyek egy részét szerintem az átlagnéző észre sem veszi, hacsak nem kivételesen járatos a kontinens vasúti közlekedésében és nincs a kisujjában Európa földrajza.
* Amikor a nővér letakarja a támadásban elhunyt Lars arcát, a halott mindkét szemhéja mozog.
* 9:23-at mutat az óra akkor, amikor Navarro a vonat melletti kútnál megpróbálja megitatni a szeretője vonakodó kutyáját. Akkor is még csak 9:23 van, amikor a szerelvény lassan kigördül az állomásról, pedig közben Navarro is felszállt, sőt a késve érkező Jennifer is feljutott a vonatra.
* Azt halljuk, hogy a vonaton körülbelül ezer ember utazik. A szerelvény azonban mindössze kilenc kocsiból áll, melyek közül csupán hat volt alkalmas személyszállításra: a két első osztályú kocsi összesen 108 ülőhellyel, a három másodosztályú kocsi összesen 204 ülőhellyel (két másodosztályú kocsi tizenegy, a harmadik tizenkét fülkéből állt) és egy hálókocsi 36 fekvőhellyel. Ha idevesszük az étkezőkocsi 52 ülőhelyét, ez akkor is csak 400 ember számára elegendő hely. Egyébként akkoriban egy ilyesfajta nemzetközi vonat esetében elképzelhetetlen lett volna a vasúti kocsik ilyen jellegű megoszlása.
* A cselekmény folyamán többször is látjuk kívülről a robogó vonatot, de például a piros színű kocsi nem mindig ugyanott van. Amikor a szerelvény elhagyja Genfet, akkor hátulról a harmadik, amikor viszont Jonathan és Jennifer félresikerült enyelgése után látjuk kívülről a vonatot, a piros színű vagon elölről a harmadik.
* Az eredeti útvonal szerint a vonat egyik megállóhelye Párizs lenne. A vasúti közlekedésben azonban Párizs sosem köztes megálló: vagy végállomás, vagy kezdőállomás. Ráadásul ha Bázelből jön a szerelvény, a Gare del’Estre kell érkeznie, Brüsszel irányába viszont a Gare du Nordról indulnak a vonatok.
* Abban a jelenetben, amikor a helikopterről megpróbálják a fémkosarat a vonatra juttatni, hogy eltávolítsák a fertőzött terroristát, az addig felső meghajtású elektromos mozdony dízelre vált, aztán később „visszaváltozik”.
* A svájci elektromos mozdonyok – mint a filmben is látható Re 4/4 II – áramszedői túl szűkek lettek volna a szélesebb német felsővezetékekhez, s a valóságban folyton lecsúsztak volna róla, vagy leszakították volna azokat. Az új évezredben sem jellemző, hogy Németországban svájci elektromos mozdonyok közlekednének.
* A Cassandra-átjáró a történet szerint Lengyelországban van, és a vágóképeken jól látszik, hogy villamosított pálya. A hidat 1948 óta állítólag nem használják, ám a lengyel vasútvonalakat csak a hatvanas években kezdték villamosítani. Kizárt dolog, hogy az átjárót villamosították volna, ha valóban omlásveszélynek volt kitéve, illetve ha a lengyel hatóságok továbbra se akarták volna használni.
* Herman Kaplan elmeséli, hogy a Cassandra-átjáró veszélyessége miatt az alatta élők inkább elköltöztek onnan. Amikor viszont bekövetkezik a tragédia, a híd alatt csak a folyót látjuk, nyoma sincs annak, hogy ott emberek is éltek volna.
* A filmben látható Európa-térképen számos lengyel helységnév durva elírással szerepel: Godów helyett Vugod, Knurów helyett Knorw, Zywiec helyett Ziwiec. Többségük ráadásul a valóságban nem is ott van, ahol a térkép jelöli őket, beleértve Janovot is. A vonat ténylegesen keresztülmegy Kszemieniec állomáson – a nevet egy tábláról olvashatjuk le –, amely valójában Krzemieniec: nem valószínű, hogy a lengyelek se tudták helyesen leírni az állomás nevét. Egyébként Krzemieniec a valóságban nem ott található, amerre a vonat ment.
* Amikor Jonathan belép Haley fülkéjébe, hogy segítséget kérjen az ügynöktől, a férfi nem viseli a korábban levetett papi gallért, de a következő snittben mégis rajta van.
* Szinte minden országban évtizedek óta olyan vonatok közlekednek, melyeknek automatikusan működésbe lép a fékrendszerük, ha egy kocsi valamiért leszakad. A fékeket a légnyomás működteti, és mindegyik kocsi azonnal leáll, ha a légnyomás visszaesik.
* Amikor a vasúti kocsik a hídról a mélybe zuhannak, és a kamera ezt belülről mutatja, nem mindig láthatók az ablakokra korábban felszerelt hatalmas fémlemezek.
Így látták ők
„A mindössze néhány vonással és csak egy-egy oldalról körvonalazott szerepek nem sok lehetőséget nyújtottak a színészeknek, úgyhogy a sztárok jelenlétére inkább a közönségcsábítás végett volt szükség, mint azért, hogy megmutassák képességüket. Egyébként ez is a katasztrófafilmek alapszabályai közé tartozik, akárcsak az, hogy minden, az emberek közötti viszony, a veszélyhelyzetben megnyilvánuló magatartás stb. elemi szintre van leegyszerűsítve és a borzongató látványosság izgalmának van alárendelve. A Cassandra hídja ebben sem kivétel, úgyhogy az amerikai hadikísérletek és a titkosszolgálat módszerei felé irányuló – szintén divatos – kritikája annyira eltörpül, hogy hatását veszti. Hogy célba találjon, ahhoz szükség volna az összefüggések feltárására is. A Cassandra hídjának azonban nem valami erőssége a motiválás. Egyes részleteknél ez egyenesen bosszantó, mert a leglényegesebb kérdések – amelyek a film súlyát növelhetnék – tisztázatlanul maradnak, s így az egész történet megreked a ponyva színvonalán.”
(Ládi István: „Cassandra hídja”. In: Magyar Szó, 1978. október 14., 17. o.)
„Csupa sztár játszik a Cassandra átkelés című amerikai filmben. Sophia Loren és a szintén olasz Alida Valli, a svéd Ingrid Thulin és a hajdani szexbomba, de romjaiban is szép Ava Gardner. Mutatós színésznők adnak érzelmeket a kemény történethez, amely a Guild kazettáján jutott el hozzánk. Burt Lancaster viszont egy szívtelen ezredest jelenít meg, aki még az anyját is elteszi láb alól, ha parancsot kap rá. Szerencsére Richard Harris nem hagyja magát: megkezdődik a harc az utasok életéért. És fel-feltünedezik a kupékban egy öreg zsidó – a legnagyobb amerikai színészpedagógus, Lee Strasberg vonásait viseli –, ő az egyedüli, aki tudja, hogy az a híd, amelyen keresztülrobog velük a vonat, elkülönítőtáborba visz. Régebben, a német megszállás idején, koncentrációs tábornak nevezték, ott vesztette el a családját, onnan menekült a tengerentúlra. Lehet, hogy megint kezdődik az egész elölről? George Pan Cosmatos több mint kétórás vállalkozása egy a sok vonatfilm közül. A forgatókönyvírók ugyanis szívesen hallják, hogy kattog a kerék. A társadalomtól elszigetelt környezetben fölhorgadnak az indulatok, hogy a közlekedés világában stílusosak legyünk: csakhamar a szekértáborok is kialakulnak. Mindez alkalmat teremt arra, hogy a néző izguljon. A már-már közhelyszerű történet mostani feldolgozása mégis kiemelkedik az átlagból. Az említett sztárokról kiderül, hogy egészen jó színészek, ráadásul a téma egyre időszerűbb, sajnos. Mert mi van, ha egy fertőző beteggel való érintkezés folytán az utasok négy égtáj felé viszik a gyilkos baktériumokat? Félő, hogy amióta e hadseregek is alkalmaznak kísérleti biológusokat, készenlétben áll egy rogyadozó híd. A balesetnek álcázott tömeggyilkossághoz pedig mindig akad ezredes.”
(Zay László: „Híd a semmibe”. In: Magyar Hírlap, 1993. április 27., 19. o.)
A Cassandra-átjáró (The Cassandra Crossing, 1976) – angol–olasz–nyugatnémet–amerikai filmdráma. Robert Katz és George Pan Cosmatos történetéből a forgatókönyvet írta: Tom Mankiewicz, Robert Katz és George Pan Cosmatos. Operatőr: Ennio Guarnieri. Zene: Jerry Goldsmith. Díszlet: Aurelio Crugnola és Mario Liverani. Jelmez: Adriana Berselli. Vágó: Françoise Bonnot és Roberto Silvi. Rendezte: George Pan Cosmatos. Főszereplők: Sophia Loren (Jennifer Rispoli Chamberlain), Richard Harris (Dr. Jonathan Chamberlain), Martin Sheen (Robby Navarro), O. J. Simpson (Haley), Lionel Stander (Max, a kalauz), Ann Turkel (Susan), Ingrid Thulin (Dr. Elena Stradner), Lee Strasberg (Herman Kaplan), Ava Gardner (Nicole Dressler), Burt Lancaster (Stephen Mackenzie ezredes), Lou Castel (Eklund), John Phillip Law (Stack őrnagy), Ray Lovelock (Tom), Alida Valli (a dadus), Stefano Patrizi (Lars). Magyarországi bemutató: 1992. november 4. (VHS, Guild Video), 1999. január 30. (MTV 1).
MÉG TÖBB KATASZTRÓFA!
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.