ÉRZELEM / ÉRZELEM '45

Több mint hatvan éve mutatták be az olasz mozik minden idők egyik legszebb romantikus filmdrámáját, Luchino Visconti Érzelem (1954) című alkotását. Az opusz az előző évi velencei filmfesztiválon már nagy feltűnést keltett, hiszen a Fellini- és a Visconti-pártiak között állítólag tettlegességig fajuló nézeteltérések robbantak ki. (Fellini az Országúton című remekművével versenyzett.) Az azóta eltelt évtizedek alatt a viták elcsendesedtek, s ma már mindkét alkotást a filmtörténet legjelentősebb darabjai között jegyzik. A következő írás nem csupán Visconti mesterművét ismerteti, hanem az évtizedekkel későbbi remake-et is, melyet számos botrányfilm alkotója, Tinto Brass rendezett. 

Luchino Viscontiról egyik kritikusa egyszer azt írta, hogy szívesebben ábrázolja a halódó régit, mint a születő újat. Bár az ítész egyáltalán nem dicséretnek szánta ezt a megállapítást, mégis jól rátapintott a Visconti-életmű egyik legfontosabb jellegzetességére. A Mester legtöbb alkotásában ugyanis valóban a hanyatlás, a bukás dominál: egy társadalmi osztályé, egy történelmi koré vagy egy nagy formátumú egyéniségé. Régi és új konfrontációja egyébiránt a valóságban nyilvánult meg igazán: a Megszállottság (1943) című alkotásával még a neorealizmus előfutárának tartott Visconti az 1950-es évektől – bírálói szerint – már a túlhaladott régit képviselte, szemben az új utakat kereső fiatal olasz rendezőnemzedékkel, élükön Federico Fellinivel. A két zseniális alkotó mesterséges szembeállítása az 1954-es velencei filmfesztiválon éleződött ki, ahol Visconti az Érzelem, Fellini pedig az Országúton című remekművével versenyzett, és ahol a Visconti- és a Fellini-pártiak között állítólag még tettlegességre is sor került. (A fesztivál fődíját Renato Castellani azóta elfeledett Shakespeare-adaptációja, a Rómeó és Júlia kapta.) A két opusz látszólag két végpontot képvisel, pedig igazából jobban hasonlítanak egymásra, mint azt felületes ránézésre gondolnánk. Eltérő alkotói módszerekkel ugyan, de mindkét film kiutat próbált találni a kifulladt neorealizmusból, ami miatt egyébként mindkét rendezőt a neorealizmus elárulójának nevezték. Különösen Viscontit érték heves támadások, hiszen ő az irányzat egyik atyjának számított. Pedig az Érzelem a Mester egyik legjobb filmje, amely a maga módján ugyanolyan, korát megelőző alkotás, mint amilyen a Megszállottság volt.

A kiindulópontot Camillo Boito 1882-es novellája jelentette. A magyar cím is sokatmondó, pedig az eredeti, a Senso még több jelentésárnyalattal bír. Visconti alkotásában valóban az érzelmek kerülnek előtérbe, szemben a neorealista filmekkel, amelyek inkább a társadalomrajzban jeleskedtek. A főszereplők belső világának feltárásával Visconti tulajdonképpen Michelangelo Antonioni későbbi filmjeit előlegezte meg, azzal az egyáltalán nem csekély különbséggel, hogy nála az érzelmek elemi erővel törnek a felszínre, és veszik át az irányítást a főszereplők cselekedeteiben, míg az Antonioni-filmek szereplői inkább elfojtják, leplezik valódi érzelmeiket. Kissé leegyszerűsítve és hatásvadász módon fogalmazva: Viscontinál az érzelmek uralmát láthatjuk, Antonioninál viszont az érzelmek válságát. Visconti szemléletmódjához a monumentalitás – sőt mondjuk ki nyíltan: az operaszínpadok teatralitása – illik a legjobban, míg Antonioniéhoz a sivárság (ami nem egyenlő az unalommal!): gondoljunk csak fekete-fehér drámáira, vagy a Vörös sivatag (1964) különös színeire, netán a Zabriskie Point (1970) vagy a Foglalkozása: riporter (1975) sivatagára. Visconti vonzódása a monumentalitás iránt nem nélkülöz ugyan bizonyos üzleti szempontokat sem (állítólag az Érzelem volt az első olasz Technicolor-film), ugyanakkor dramaturgiailag egyáltalán nem indokolatlan: a bevezetőben említett hanyatlás és bukás tragikuma ugyanis csak kellően grandiózus kulisszák között domborodik ki igazán. A mai (magyar) néző számára talán idegen az Érzelem (és Visconti) világa, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen „antonionis” korban élünk, amikor az érzelmek kimutatása egyáltalán nem számít menőnek, inkább a cinizmus hódít. (Sietve leszögezem: Antonioninak legalább akkora tisztelője vagyok, mint Viscontinak.) 

Visconti filmje a risorgimento (Olaszország egyesítésére indított mozgalom) idején játszódik részben Velencében, az osztrák megszállás végnapjaiban. Már a helyszínválasztás is sokatmondóan szimbolikus, hiszen Velence egyrészt a hanyatlás egyik csodálatos szimbóluma, másrészt a „szerelmesek városa”, vagy ahogyan a Boito-mű másik megfilmesítője, Tinto Brass fogalmaz: „a legerotikusabb olasz város”. Az olasz grófnő és az osztrák tiszt szerelmi kapcsolatának bemutatásában Visconti erősen támaszkodik az olasz romantika (főleg a képzőművészet és az opera) hagyományaira. A film egy operaelőadással kezdődik, mintegy szimbolikusan jelezve, hogy olyasfajta szenvedélyes érzelmek története következik, amilyen az operalibrettókat jellemzi. (Érdemes megemlíteni, hogy Boito öccse, Arrigo Boito írta két Verdi-opera, az Otello és a Falstaff librettóját.) A romantikus festészet hatása nyilvánul meg például abban a beállításban, amely Francesco Hayez A csók című 1859-es festményét idézi. Boito novellájával ellentétben Visconti a szerelem romantikáját emeli ki, amely legyőzi a grófnő hazafias érzelmeit (elvégre szerelme mégiscsak egy ellenség), ledönti a társadalmi pozíciója és a házassága miatti korlátokat, ám Livia női méltósága a kapcsolat egyik ára. 

Serpieri grófnő Alida Valli magával ragadó, érzelemgazdag alakításának köszönhetően hús-vér figura, ugyanakkor egyértelműen szimbólum is. Nem csupán az arisztokrácia erkölcsi hanyatlását testesíti meg, hanem bátran láthatjuk benne magának Olaszországnak a szimbólumát is, azét az országét, amely – történelme folyamán nem először – túl könnyen, komolyabb ellenállás nélkül behódol a külsőségeknek, és nem ismeri fel idejében, hogy valójában mi rejtőzik a vonzó felszín alatt. Ez utóbbi értelmezést azonban inkább a sztori 2002-es filmváltozata hangsúlyozza erőteljesebben. Miután Tinto Brass elolvasta Boito novelláját, az volt a véleménye, hogy Visconti túlságosan elszakadt az eredeti műtől. (Ironikus, hogy néhány későbbi film esetében viszont azt rótták fel Viscontinak, hogy milyen szolgaian követte az irodalmi eredetit.) Brass főleg az erotikus motívumok hiányára figyelt fel. Éppen ezért elhatározta, hogy készít egy újabb filmváltozatot, amely hűségesebb marad Boito mondanivalójához. A hír hallatán sokan a szívükhöz kaptak, mondván, hogy a szexfilmesként elkönyvelt Brass túl nagy fába vágja a fejszéjét. Pedig az Érzelem’45 az életmű egyik figyelemre méltó darabja, amely valóságos világítótoronyként magasodik ki az öregkori malackodások (Fermo posta Tinto Brass, Fallo!, Monamour stb.) egyhangú sorából. Persze azért Brass is eszközölt néhány változtatást az eredeti történeten. A legfontosabbak: a cselekményt a risorgimento helyett a fasizmus végnapjaiba helyezte át, a hősnő nem grófnő, hanem egy jómódú ügyvéd felesége, és megnövelte a szerelmesek életkora közti különbséget is. Nála azonban nincs igazán szó se romantikáról, se dekadenciáról, sokkal inkább erotikus fellángolásról, amely miatt az opusznak talán helytállóbb lett volna az Erotika’45 vagy akár a Kéjvágy’45 címet adni. Az elegáns ügyvédnő ugyanis a klimaxos asszonyok szenvedélyével veti bele magát a jóképű német tiszttel folytatott viszonyba, és tulajdonképpen már azelőtt tudatosan feladja önbecsülését, mielőtt értesülne szeretője hűtlenségéről. 

Brass nemcsak tartalmilag, hanem vizuálisan is szakít Viscontival (a film egy része például fekete-fehér!), és bár az egyik beállítással Roberto Rossellini Róma nyílt város (1945) című neorealista klasszikusát idézi meg, a legtöbbször valójában saját magára utal. Legjobb filmje, A kulcs (1983) esetében ugyanis már eljátszotta azt, hogy egy középkorú asszony szenvedélyének történetét a fasizmus időszakába helyezte; igaz, ott még a kibontakozó fasizmus jelentette a társadalmi hátteret. Az Érzelem’45 befejezése másik híres alkotása, a Salon Kitty (1976) befejezésére hajaz, bár tekintettel az irodalmi háttérre, sokkal valószínűbb, hogy igazából az 1976-os film befejezése született Boito (vagy Visconti?) hatására. Az erotikus jelenetek a Brasstól megszokott módon érzékiek és merészek, gyakran súrolják, sőt olykor talán át is lépik a jó ízlés határát (főleg az orgiajelenetben). A rendező műveinek mindig is előnyükre vált, amikor Brass a mutatós macák helyett vagy mellé egy-egy kivételes tehetségű színésznőt is meg tudott nyerni: egy Vanessa Redgrave-et, egy Ingrid Thulint, egy Helen Mirrent, egy Stefania Sandrellit. Anna Galiena szerepeltetése szintén jó választásnak bizonyult: a hervadásnak indult, de még gyönyörű Livia szerepében a színésznő nem csupán a testi vágyat, hanem a lelki mozzanatokat is hitelesen tudta érzékeltetni. 

Viscontinál a Hitchcock-filmekből (A kötél, Idegenek a vonaton) ismert kitűnő Farley Granger játszotta a tisztet, akinek előnyös külseje sokáig el tudta fedni jellemének fogyatékosságait. Tinto Brass egy modellt, egy Mr. Itáliát választott a szerepre Gabriel Garko személyében. Nem nevezném tehetségtelennek a fiatalembert, bár nem igazán nagy színész, furcsamód mégis jó választásnak tartom. Az általa játszott Helmut Schultz ugyanis nem több, mint egy jó megjelenésű – és egy korosodó nő számára nyilván ellenállhatatlan –, valójában azonban üresfejű szépfiú, és éppen ezáltal válik hangsúlyossá Livia szimbolikus vaksága, erkölcsi bukásának valódi mértéke. Kissé hosszúra nyúlt fejtegetésemben Viscontit először Fellinivel, majd Antonionival állítottam párhuzamba, eszem ágában sem volt azonban győztest hirdetni. Nos, a Visconti kontra Brass összehasonlításban egyértelműen Viscontit teszem első helyre, hozzátéve, hogy Brass filmje is jobb annál, mint amilyennek az alkotó kétes hírneve alapján gondolnánk. Az érdeklődők azonban alighanem csak az internet segítségével tudják meghozni saját értékítéletüket, ugyanis Magyarországon jelenleg semmilyen hivatalos forgalmazási csatornán nem érhető el egyik rendező filmje sem. 

Érzelem (Senso, 1954) – olasz romantikus filmdráma. Camillo Boito novellájának felhasználásával a forgatókönyvet írta: Luchino Visconti és Suso Cecchi D’Amico. Társ-forgatókönyvírók: Carlo Alianello, Giorgio Bassani és Giorgio Prosperi. Párbeszédek: Tennessee Williams és Paul Bowles. Operatőr: Aldo Graziati és Robert Krasker. Zene: Anton Bruckner. Díszlet: Gino Brosio. Jelmez: Marcel Escoffier és Piero Tosi. Vágó: Mario Serandrei. Rendező: Luchino Visconti. Főszereplők: Alida Valli (Livia Serpieri grófnő), Farley Granger (Franz Mahler hadnagy), Heinz Moog (Serpieri gróf), Rina Morelli (Laura, a szobalány), Christian Marquand (egy cseh tiszt), Sergio Fantoni (Luca), Tino Bianchi (Meucci kapitány), Massimo Girotti (Roberto Ussoni márki).

Érzelem’45 (Senso ’45, 2002) – olasz erotikus filmdráma. Camillo Boito novellájából a forgatókönyvet írta: Tinto Brass. Operatőr: Massimo Di Venanzo és Daniele Nannuzzi. Zene: Ennio Morricone. Díszlet: Ettore Guerrieri. Jelmez: Alessandro Lai és Alberto Moretti. Vágó: Tinto Brass és Fiorenza Muller. Rendező: Tinto Brass. Főszereplők: Anna Galiena (Livia Mazzoni), Gabriel Garko (Helmut Schultz), Franco Branciaroli (Ugo Oggiano), Antonio Salines (Carlo), Simona Borioni (Elsa), Loredana Cannata (Ninetta), Erika Savastani (Emilietta).