VANNAK MÉG CSODÁK

A hetvenes évek derekán egy ideig nálunk lakott egyik távoli rokonunk, a Szovjetunióból érkezett huszonéves Natasa, amíg elhárult az összes bürokratikus akadály az elől, hogy egy másik távoli rokonunk az Egyesült Államokban örökbe fogadja őt. Tizenhárom évesként nem nagyon értettem (most sem vagyok vele tisztában), hogy pontosan miféle rokoni kapcsolatban voltunk vele, nem is nagyon érdekelt, mert számomra sokkal fontosabb volt, hogy Natasa temérdek szabadidejében szívesen járt moziba, és időnként elvitt engem is. (Akkoriban még nem csináltam lovagias ügyet abból, hogy a nő fizet mindent.) Közös filmélményeink közül csupán egyetlenegyre emlékszem igazán: a Vannak még csodák című olasz filmre, amelyet a Diadal filmszínházban (a mostani Tabán mozi) láttunk. A megtörtént eset alapján készült alkotás – a repülőgép-katasztrófát túlélt fiatal lány magányos bolyongása a dzsungelben ezer veszedelem közepette – alaposan megmozgatta élénk kamasz fantáziámat. Tizenéveim elején ugyanis addigi olvasmány- és filmélményeim hatására nagyon rácuppantam az őserdei témákra (lásd Sivatagban, őserdőben), és rögvest elképzeltem magam, amint lezseren előbújok valamelyik fa mögül, hetyke magabiztossággal kézen fogom a megszeppent hősnőt, és megmentem őt a rá leselkedő veszedelmek elől, puszta kézzel kíméletlenül agyoncsapkodva a csapatostul támadó rovarokat és más vérengző fenevadakat. Mondanom se kéne, hogy ebből az ábrándomból se lett valóság, maga a film pedig idővel szinte nyom nélkül tűnt el a hazai filmemlékezetből, hiszen nem lett repertoárdarab a tévében, és tudomásom szerint nem jelent meg idehaza se a video-, se a DVD-korszakban. A világhálónak köszönhetően azonban a közelmúltban újra találkozhattam vele, és előjöttek régi emlékeim.

Egy légi katasztrófa krónikája

1971. december 24-én délelőtt óriási tömeg tolongott a perui Lima repülőterén. Előző nap ugyanis a rossz időjárás miatt több járatot is töröltek, és a reptéren rekedt utasok kétségbeesetten próbáltak feljutni valamelyik induló gépre, hogy a szentestét családjukkal tölthessék. A tülekedők között volt Werner Herzog német filmrendező, aki az Aguirre, Isten haragja (1972) című játékfilmjének forgatására érkezett Peruba. Hiábavalónak bizonyult minden igyekezete, nem tudott magának és stábjának jegyet szerezni a LANSA 508-as járatára, egy Lockheed L–188 Electra típusú repülőgépre, Pucallpába. A 86 boldog jegytulajdonos 11 órakor megkezdte a beszállást. Köztük volt Maria Koepcke ornitológus és 17 esztendős lánya, Juliane. Ők eredetileg már az előző nap hazautaztak volna a családfőhöz, Hans-Wilhelm Koepcke (1914–2000) biológushoz, Juliane azonban szeretett volna részt venni a 23-i iskolai bálon, ezért az utazást másnapra halasztották. Maria Koepcke először a megbízhatónak tartott Faucett légitársaság gépére próbált jegyeket szerezni, de hiába. Viszont neki még jutott két jegy a LANSA járatára. Férje korábban ugyan óva intette őt attól, hogy ezzel a légitársasággal repüljön, de Koepcke asszony nem akart lemondani arról, hogy a család együtt töltse a szentestét. A tizenkilencedik sorba ültek le, Juliane szokása szerint az ablak mellé. A gép déltájban felszállt. (Ennek pontos idejéről eltérnek a források: egyesek szerint 11.38-kor kezdődött a felszállás, mások szerint 12 óra után néhány perccel.) Limából Pucallpába körülbelül egy óráig tart a repülőút. Az első félóra eseménytelenül telt, a magukat szerencsésnek gondoló, megkönnyebbült utasok alig várták, hogy újra együtt lehessenek szeretteikkel.

3200 méter magasan jártak, amikor a gép viharzónába került, és erősen rázkódni kezdett. Az utasok körében kitört a pánik. A poggyásztartó rekeszek kinyíltak, és tartalmuk a rémült emberekre zuhant. „Hirtelen vakító fehér fényt látok a jobb szárny fölött. Nem tudom, hogy villámlás vagy robbanás. Fogalmam sincs, hogy ez percekig vagy a másodperc törtrészéig tart-e: az a fellobbanó fény elvakított. Hallom, hogy anyám higgadtan azt mondja: Mindennek vége” – emlékezett vissza később Juliane. Valószínűleg fél 1 után néhány perccel villám csapott a gép jobb oldali üzemanyagtartályába. Mivel az Electra típusú repülőgépek szárnyai különösen merevek voltak, a jobb szárny letört, és a lángoló gép pörögve zuhanni kezdett. „A fülem, a fejem, egész testem tele a repülőgép mély dübörgésével. A gép orra lefelé mered. Zuhanunk. A sikoltozás elnémul. A turbinák robaja megszűnt. Anyám már nincs mellettem, és már nem is a gépben vagyok. Továbbra is az üléshez csatolva, de egymagamban. Körülbelül háromezer méteres tengerszint feletti magasságból magányosan hullok alá. Szabadesésem zajtalan. Az üléshez rögzítve csüngök, és körülöttem nincs semmi. Zuhanok, a biztonsági öv annyira szorítja a hasamat, hogy fáj, és nem kapok levegőt. Mielőtt átérezhetném a félelmet, elveszítem az eszméletemet. A következő emlékem az, hogy fejjel lefelé lógok, a dzsungel pedig lassan körbeforogva közeledik felém. A sűrűn levő fák föntről brokkolira emlékeztetnek. A képek elmosódnak, mintha ködön át látnék mindent. Azután ismét sötétség vesz körül” – idézte fel a végzetes pillanatokat Juliane.

Valószínűleg az óriásfákat összekötő liánoknak volt köszönhető, hogy Juliane súlyosabb fizikai sérülés nélkül túlélte a zuhanást, mert a sűrű növényzet jelentősen mérsékelte a becsapódás erejét. Jól jött az is, hogy az ülés párnázott volt, és mivel a két szomszédos üléssel együtt szakadt ki a gépből, így feltehetően valamiféle kezdetleges ejtőernyőként is funkcionált, amelyet a légmozgások kiszámíthatatlanul, de a zuhanás sebessége és ereje szempontjából kedvezően dobáltak. Julianénak eltörött a kulcscsontja, egy mély vágás keletkezett a jobb karján és több kisebb a teste más részein, továbbá bedagadt a jobb szeme. Hosszú órák teltek el, míg képes volt felegyenesedni. Első gondolata az volt, hogy megkeresi az édesanyját. A közelben azonban semmi nem utalt a lejátszódott légi katasztrófára: nem voltak se roncsok, se szétszóródott tárgyak, se halottak vagy sebesültek. Juliane hiába kiáltotta számtalanszor anyja nevét, nem kapott választ. Talált viszont egy zacskó édességet, és a következő napokban az volt az egyetlen tápláléka. Egy átlagos fiatal lány valószínűleg kétségbeesne attól, ha magára marad a dzsungelben, Juliane számára azonban ez nem volt ismeretlen világ, mivel hosszabb ideig élt szüleivel az egyik perui őserdei kutatóbázison. Tisztában volt azzal, hogy miféle veszedelmek leselkednek rá, bár ezeket nem sikerült mind elkerülnie. Főleg a rengeteg rovar keserítette meg őserdei napjait: lepkék, poloskák, hangyák, bogarak, vérszívó szúnyogok, a sérült bőr alá petéző legyek és a hajába csimpaszkodó vadméhek. Szerencsére egyetlen kígyóval sem találkozott. Az elkövetkezendő napokban többször is hallotta a feje fölött a mentőhelikopterek zaját, de esélye sem volt arra, hogy a magasból észrevegyék őt, hiszen fentről csupán összefüggő lombkorona látszik az őserdőből. Bolyongása közben roncsdarabokat is talált holttestekkel, ám egyik tetemben sem ismerte fel az édesanyját.

Eszébe jutott édesapja régi tanácsa, melyet még kislányként hallott tőle: „Ha valaha egyszer eltévednél az őserdőben, keress egy kis ért vagy patakot, és kövesd a folyását, mert minden víz egy még nagyobb vízbe torkollik, és előbb-utóbb emberek által lakott helyre érsz.” Juliane megfogadta a tanácsot, és egy kis patakra talált, amely tiszta ivóvízzel is ellátta, addig ugyanis szomjúságában a levelekről nyaldosta az esőcseppeket. Ennivalóra azonban nem is gondolhatott, hiszen halat fogni nem tudott, gyökereket főzni sem, kés híján pedig nem tudta levagdosni a fákról a zsenge hajtásokat. Esős évszak lévén gyümölcs alig volt, ráadásul Juliane tudta, hogy a dzsungelben nagyon sok mérgező növény terem, így olyasmit megkóstolni sem mert, amiről nem tudta biztosan, micsoda. Az ötödik vagy hatodik napon – erre már nem emlékezett pontosan – egy olyan madár jellegzetes hangját hallotta meg, amelyikről tudta, hogy nyílt víz közelében él. És hamarosan valóban egy nagy folyóhoz ért, de a várt megkönnyebbülés helyett óriási csalódást érzett. Embereknek ugyanis nyoma sem volt, a partot pedig úgy benőtte a növényzet, hogy csak a vízben tudott előrehaladni. Félt azonban a part közelében élő mérgesrájáktól, hogy esetleg rálép egyre, ezért inkább a folyó közepén úszott, mert a pirájáktól és a kajmánoktól állítólag nem tartott annyira. Mindkettőről úgy tudta, csak különleges körülmények között veszélyesek az emberre. Napokig haladt előre a vízben sodródva, és időnként kievickélt a partra, hogy megpihenjen vagy éjszakázzon. Egyre gyakrabban gyötörték hallucinációk, bőre leégett a napsütéstől. Sebei kezdtek elfertőződni, egyik nagyobb sebében már kukacok hemzsegtek. Megpróbálta őket eltávolítani a bőr összenyomásával, egy bottal, illetve kigörbített gyűrűjével. Amikor a tizedik napon megpillantott egy csónakot, azt hitte, megint csak hallucinál. Mikor elérte, örömmel nyugtázta, hogy ezúttal nem délibábot látott. Már-már utolsó erejével vergődött ki a partra, ahol óráknak tűnő pár perces gyaloglás után egy pálmakunyhót talált. Kimerülten leheveredett, és elaludt.

Másnap, mikor felébredt, még mindig egyedül volt. Úgy döntött, tovább megy, de újra esni kezdett, ezért inkább ott maradt. Alkonyattájt emberi hangokat hallott a közelben, és rövidesen három férfi lépett ki az erdőből. Az ismeretlenek megdöbbentek az elcsigázott lány láttán, aki spanyolul szólította meg őket: „A LANSA járatával zuhantam le. Julianénak hívnak.” A férfiak favágók voltak, és szerencsére hallottak a repülőgép-katasztrófáról. Ellátták a lány sebeit, megetették, és miután valamelyest jobban lett, a csónakkal elvitték egy közeli faluba, ahonnan helikopter szállította a pucallpai kórházba, melyet misszionáriusok működtettek. Juliane itt találkozott végre az apjával. A lány útmutatásai alapján sikerült felkutatni a roncsokat, és 1972. január 13-án hivatalosan is bejelentették, hogy megtalálták mind a 91 áldozat (85 utas és 6 fő személyzet) maradványait. A halottkémi vizsgálat során megállapították, hogy a gép zuhanását többen is túlélték – köztük Maria Koepcke is –, de súlyos sérüléseik miatt mozdulni sem tudtak, és segítség híján néhány napon belül meghaltak. 1998-ban Werner Herzog dokumentumfilmet forgatott az esetről Julianes Sturz in den Dschungel (angol változatban: Wings of Hope) címmel, amelyben Juliane vállalta, hogy felkeresi a tragédia helyszínét. Herzog állítólag jóval korábban szerette volna elkészíteni a filmet, de nem sikerült kapcsolatba lépnie Koepckével. A stáb közel harminc évvel a katasztrófa után is megtalálta a roncs nagyobb darabjait az őserdőben. Juliane 2011-ben adta ki emlékiratait Als ich vom Himmel fiel (Amikor lezuhantam az égből) címmel. A könyvért ugyanabban az évben megkapta a Corine irodalmi díjat. Szüleihez hasonlóan ő is a biológiának szentelte az életét (szakterülete a denevérek), és többször is visszatért Németországból Peruba, hogy tanulmányozza az őserdei denevérek életmódját.

Így készült a film

Juliane hihetetlen túlélésének históriája valóban filmre kívánkozott, ám engem kissé meglepett, hogy nem Hollywood, hanem az olaszok csaptak le a témára: Giuseppe Maria Scotese (1916–2002) személyében egy nálunk nem különösebben ismert rendező vállalkozott a feladatra. Scotese 1945 óta rendezett, filmjeinek általában ő írta a forgatókönyvét is. Nemcsak játékfilmek, hanem dokumentumfilmek is fűződnek a nevéhez: ez utóbbiak közül A világ szégyene (1968) című felkavaró alkotását 1972-ben hazánkban is bemutatták. Zsugán István így írt róla a Filmvilág 1972/6. számában: „Scotese dokumentumfilmje nem bánik kíméletesen a kényes gyomrú európai nézővel. Elviszi az ausztráliai kontinens belsejébe, ahol az őslakosság a szó szoros értelmében kőkorszakbeli viszonyok között él, és szerzi meg puszta kézzel egyetlen táplálékát, a homoki gyíkot; elvezet Indiába a lepratelepekre; Hongkongba, a nyomornegyedekbe; s Peru, Bolívia, Venezuela, Mexikó kihaló indiánjai közé – legvérlázítóbb képsorai talán mégis az Afrikában készített felvételek, amelyek döbbenetes bizonyítékai a civilizáció terjesztésének álarcában jelentkezett gyarmatosítás mérhetetlen romboló és népirtó következményeinek. […] Mi sem áll távolabb tőle, minthogy szenzációhajhászó felületességgel vájkáljon a világ rút és felháborító jelenségeiben – ez különbözteti meg az évekkel ezelőtt nagy visszhangot keltett, hasonló témájú filmektől, például Jacopetti Kutyavilágától. Az elkötelezett művész felelősségével néz szembe világunk felfoghatatlan tényeivel, s a nézőt is ilyen felelősségteljes szembenézésre készteti.”

Lényegében ez a valóságot többé-kevésbé hűségesen dokumentáló alkotói szemlélet jellemzi a Vannak még csodákat is. Scotese – szerintem nagyon helyesen! – úgy gondolta, a tények önmagukban is olyan érdekfeszítőek, hogy semmi szükség a valóság „feltupírozására”, fiktív elemek felhasználására. Éppen ezért amit csak lehetett, eredeti helyszíneken forgatott, vagyis Limában, Pucallpában és az őserdőben, nagyjából azt az útvonalat bejárva, mint 1971-ben Juliane. A belsőket a római Cinecittà stúdióiban vették fel. Julianét és szüleit hivatásos színészek játszották, a többi szerepre azonban Scotese amatőröket kért fel. Többségük önmagát alakítja, mint például Juliane megmentői vagy az apáca a kórházban. Julianét a Fülöp-szigeteken született Susan Penhaligon személyesítette meg. Az akkor 23 esztendős brit színésznő (egy időben úgy reklámozták, mint „Anglia válasza Brigitte Bardot-ra”) vállalta, hogy kaszkadőr nélkül dolgozzon, ami együtt járt többek között azzal is, hogy úsznia kellett az őserdei folyóban. Ez azért a stáb felügyelete mellett sem volt veszélytelen. A bő 11 hétig tartó forgatás 1972. október 9-én kezdődött, és december 28-án ért véget.

Bár a film sehol nem kapott komolyabb korhatár-besorolást (Magyarországon például 14 éven felülieknek játszották), a német változat mégis körülbelül 11 perccel rövidebb, mint a hivatalos verzió. Jelen sorok írója nem érti, miért volt szükség a vágásokra, és miért épp azokat a részeket távolították el. A német változatban például csak azt látjuk, hogy Juliane rátalál két halottra az őserdőben, de azt már nem, hogy egy bottal félretolja a halottak arcából a hajukat, és így ismeri fel azt a két lányt, akik a közelében ültek a gépen. Hiányzik az a rövid jelenet is, amikor Koepcke úr találkozik az apácával a kórházban, és alig akarja elhinni neki, hogy a lánya megmenekült. A filmet 1976. július 22-étől játszották a magyar mozik. A Film, Színház, Muzsika kritikusa, Sas György többek között így írt róla a lap 1976. július 24-i számában: „Dicséretére szólhatna az alkotóknak, hogy nem mentek el a horrorborzalmakig, és megmaradtak a tisztes naturalizmus keretei között. Talán valamit maguk is megéreztek a vállalkozás lehetetlenségéből: akármennyire próbálnák túlfeszíteni az eredeti események reprodukálásának izgalmait, az még mindig messze elmaradna a valóságtól. […] De – nincsenek csodák! – oda a magányérzet szuggesztiója, ha a legkisebb jelből felismerem a szorgos technikai hátteret. Ha, mondjuk, Juliane szorongó egyedüllétét nyersen kettészeli a kamera akár óvatosan lopakodó, akár merészen lendülő kocsizása. Már akkor úgy érzem, hogy »valaki van a közelben«, ha csak a kísérőzene hangosodik fel tolakodóan fellengzőssé.” A filmet egyébként maga Juliane is megtekintette, de nem igazán tetszett neki: „Giccses alkotás… meglehetősen távol esik a valóságtól”.

Voltak még csodák

A repülés történetében többször is előfordult, hogy egy utasszállító gép katasztrófájának csak egyetlen túlélője volt. A legelső ilyen esetet közel nyolcvan éve jegyezték fel: 1936. szeptember 5-én az egyesült államokbeli Pittsburgh városában lezuhant a Skyways légitársaság városnéző gépe. A tíz áldozatot követelő tragédiát csupán a tizenhét éves Linda MacDonald élte túl. Az egyik legrejtélyesebb baleset 1943. július 4-én történt Gibraltárban. Röviddel a felszállás után az Atlanti-óceánba zuhant a Royal Air Force B–24 Liberator repülőgépe. A tizenhat halálos áldozat egyike az emigráns lengyel kormány miniszterelnöke, Władysław Sikorski tábornok volt, ami az elmúlt évtizedek alatt számos összeesküvés-elméletet eredményezett. Sikorski ugyanis rendíthetetlenül követelte az oroszok szerepének tisztázását a katyńi mészárlásban, és nem nézte jó szemmel Anglia és az Egyesült Államok szövetségét a Szovjetunióval, vagyis sok mindenki számára jelentett egyre kényelmetlenebb terhet. A légi katasztrófát csak a pilóta, a cseh Eduard Prchal élte túl, akinek mind akkori vallomása, mind későbbi visszaemlékezései ellentmondásokat tartalmaztak. Gyanút ébresztett az is, hogy mentőmellényt viselt – valószínűleg ennek köszönhette az életét –, noha máskor fölöslegesnek tartotta az effajta elővigyázatosságot. Talán előre tudta, hogy Gibraltárban viszont biztosan szüksége lesz rá? Rolf Hochhuth német drámaíró egyik darabjában egyenesen Churchillt vádolta azzal, hogy merénylet útján félreállította a háromhatalmi szövetséget bíráló Sikorskit, és ebben Prchal volt a kivitelező bűntárs. A pilóta becsületsértési pert indított, amelyet meg is nyert, de Hochhuth helyett végül a darabot bemutató londoni színház fizette ki a kártérítést. 1947. január 28-án, fél órával a Hankouból (Hupej tartomány) való felszállás után, ismeretlen okokból lezuhant a kínai légitársaság Curtiss C–46 XT-T45 jelzésű gépe. Huszonöten haltak meg, és mindössze egyetlen túlélő volt, a tizennyolc hónapos Paul Ashton Vick: mindmáig ő a legfiatalabb egyedüli túlélője egy légi szerencsétlenségnek. 

Hans-Wilhelm Koepcke nem ok nélkül óvta feleségét attól, hogy a LANSA gépével repüljön. 1966. április 27-én ugyanis a cég 501-es járata egy hegynek csapódott Peruban: a hatfős személyzet és a negyvenhárom utas meghalt, túlélő nem volt. Az 502-es járat 1970. augusztus 9-én zuhant le a perui Cuzcóban, röviddel a felszállás után. Nemcsak a nyolcfős legénység és a kilencvenegy utas (zömmel amerikai diákok és kísérőik) vesztette életét, hanem ketten a földön is meghaltak a katasztrófa következtében. Az egyetlen túlélő a huszonhat esztendős Juan Loo volt. A vizsgálat súlyos mulasztásokat állapított meg a légitársaság és a személyzet részéről, ezért a LANSA működését 90 napra felfüggesztették, és a céget komoly bírsággal sújtották. Juliane Koepcke gépe, az 508-as járat katasztrófáját követően a társaság működési engedélyét végérvényesen visszavonták. 1972. január 26-án a csehországi Srbská Kamenice közelében robbanás következtében lezuhant a JAT jugoszláv légitársaság 367-es járata. Huszonheten haltak meg. A tragédiát mindössze a huszonkét éves szerb stewardess, Vesna Vulović élte túl. Mindmáig rekordernek számít: bár 10 160 méteres (!) magasságból zuhant le (ejtőernyő nélkül), de életben maradt. Állítólag egy beszorult zsúrkocsi akadályozta meg, hogy teste kizuhanjon a sérült gépből. Betört a koponyája, eltörött három csigolyája és mindkét lába. Huszonhét napig feküdt kómában, hosszabb időre lebénult, de végül sikerült szinte teljesen felépülnie. Eredetileg nem is neki kellett volna repülnie, a szolgálatbeosztáskor azonban összetévesztették egy másik Vesna nevű stewardesszel. A zuhanást követően viszont szerencséje volt, mert egy közelben élő német orvos, Bruno Henke talált rá, aki Vesna súlyos sérüléseit szakszerűen el tudta látni a helyszínen. Vulović annak köszönhette életét, hogy a detonáció pillanatában állítólag a gép hátsó részében tartózkodott, ámbár Henke azt állította, hogy a szárnyak közelében talált rá Vesnára, akinek a feje kilógott a roncsok közül. Vesna sose vonta kétségbe megmentője állítását, és a férfi haláláig jó barátok maradtak: Henke később a szerb légikisasszonyról nevezte el saját lányát.

A 367-es járaton állítólag usztasa (horvát) terroristák helyeztek el egy robbanószerkezetet, legalábbis egy svéd lapnak ezt állította egy titokzatos telefonáló. Mások úgy tudják, a belgrádi és a horvát kormány viszonya akkoriban a mélyponton volt, és a jugoszláv kormány egy „usztasa merénylet”-tel próbálta befeketíteni a világ szemében Horvátországot, amiben a „baráti” Csehszlovákia titkosszolgálata segített. Az új évezredben olyan teóriák terjedtek el, hogy a 367-es járatot a cseh légvédelem leszállás közben azért lőtte le, mert ellenséges gépnek hitte, amely egy katonailag fontos terület fölött alacsonyan repült. Ezen elméletek szerint Vulović valójában nem tízezer, hanem néhány száz méteres zuhanást élt túl. A lezuhant gép fekete dobozát nemzetközi vizsgálóbizottság elemezte, az adatok azonban alátámasztották a tízezer méteres magasságról szóló hivatalos közleményt. Vulović a balkáni háború idején élesen bírálta Slobodan Milošević államfőt, ám nem esett bántódása, mert honfitársai a 367-es járat tragédiája óta nemzeti hősként tisztelik. (Vesna Vulovićot 2016. december 23-án holtan találták zágrábi lakásában. Halálának okát nem hozták nyilvánosságra.) 2006. január 19-én Észak-Magyarország területén, Hejce és Telkibánya községek között pilótahiba miatt lezuhant a szlovák légierő An–24-es repülőgépe, amely Koszovóból hazatérő szlovák békefenntartókat szállított. A nyolcfőnyi személyzet és harmincnégy utas életét vesztette. A katasztrófát mindössze Martin Farkaš hadnagy élte túl, aki épp a mosdóban tartózkodott. Koponya- és tüdősérüléseket szenvedett. Miután a zuhanást követően magához tért, mobilon felhívta a feleségét, és az asszony értesítette a szlovák hatóságokat. A szlovák mentőegységek érkeztek először a helyszínre. Jelenleg a legutolsó olyan légi katasztrófa, melynek csak egyetlen túlélője volt, 2014. február 11-én következett be: a huszonegy éves Nimer Djelloul élte túl az algériai légierő gépének lezuhanását, amelyben hetvenheten haltak meg.

Vannak még csodák (I miracoli accadono ancora / Miracles Still Happen, 1974) – olasz–amerikai filmdráma. Juliane Koepcke esetéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Giuseppe Maria Scotese. Operatőr: Giorgio Tonti. Zene: Marcello Giombini. Vágó: Giuliana Trippa. Főszereplők: Susan Penhaligon (Juliane Koepcke), Paul Muller (Hans-Wilhelm Koepcke), Graziella Galvani (Maria Koepcke).