nicroegnek
A legendás olasz producer, Dino De Laurentiis (1919–2010) a hatvanas évek közepén jelentette be, hogy filmet akar készíteni Bonaparte Napóleonról. A különösen költségesnek ígérkező produkció anyagi fedezetének előteremtése érdekében társult a szovjet Moszfilm céggel. A rendezést az Oscar-díjas Szergej Bondarcsuk vállalta. Napóleon szerepére több jelölt közül az amerikai Rod Steigert választotta, akinek játéka a film egyik nagy erőssége. Wellington herceget a közelmúltban elhunyt Christopher Plummer alakította, szintén kiválóan. Eredetileg a Szovjetunióban, Franciaországban, Belgiumban és Spanyolországban zajlott volna a forgatás. A waterlooi csata helyszínét végül Ukrajnában alakították ki, a belsők többségét pedig Olaszországban forgatták. Az előzetes marketingmunka ellenére a film kritikai fogadtatása hűvös volt, a remélt világsiker is elmaradt. De Laurentiis szerint a bukás egyik oka az volt, hogy a filmben nem szerepeltek igazán nagy sztárok. Magyarországra 1972 májusában jutott el a Waterloo. A hazai kritikusok általában elnézők voltak vele: dicsérték a látványvilágát, a főszereplők alakítását, valamint kiemelték, hogy Bondarcsuk a grandiózus külsőségek ellenére sem feledkezett el a jellemábrázolásról, az emberi tartalomról. Bár az opusz nem lett igazán nagy klasszikus, sőt az elmúlt ötven évben kissé el is feledték, egyes szakemberek szerint a Waterloo hibái ellenére is érdemtelenül alábecsült történelmi film. (Mivel a waterlooi csata előzményeiről és pontos lefolyásáról magyar nyelven is találhatók színvonalas on-line anyagok, ezért szokásomtól eltérően eltekintettem a történelmi háttér ismertetésétől.)
A cselekmény
1814. április 6-án Fontainebleau-ban Bonaparte Napóleon francia császár marsalljainak követelésére lemondott. Az ún. fontainebleau-i szerződés értelmében az Elba szigetére száműzött Napóleon megtarthatta császári címét, magával vihette több száz főnyi testőrségét, és a francia állam évi kétmillió frankot biztosított számára. A bukott császár azonban nem törődött bele hatalma elvesztésébe, és folyamatos figyelemmel kísérte az európai politika eseményeit. A szerinte megfelelő pillanatban visszatért Franciaországba: 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Golfe-Juan településnél. Michel Ney marsall, aki 1803-ban még a hadsereg nevében kérte, hogy Napóleon kiáltsa ki magát császárnak, Fontainebleau-ban már elsőként szólította fel őt a lemondásra. Szolgálatai elismeréseként XVIII. Lajos király nemcsak hogy meghagyta Ney marsalli címét – amelyet egyébként Napóleontól kapott –, hanem főnemesi ranggal is megajándékozta. Ney kijelentette, hogy „acélketrec”-ben viszi az Elbáról önkényesen távozott Napóleont Párizsba. Amikor az általa vezetett 5. ezred Grenoble közelében találkozott Napóleon csapataival, a királyi udvarban sok megaláztatást elszenvedett Ney újra felajánlotta szolgálatait a császárnak. Lajos király elmenekült, Napóleon pedig március 20-án bevonult Párizsba, ahol lelkes fogadtatásban részesült. A császár arra készült, hogy újabb látványos győzelmekkel erősítse meg visszaszerzett hatalmát. Ezután előrébb ugrunk az időben és a térben. Karl Freiherr von Müffling porosz tábornagy megjelenik Richmond hercegné bálján, hogy figyelmeztesse Wellington herceget: Napóleon megtámadta Belgiumot, hogy legyőzze a szövetséges erőket, mielőtt azok egyesülnének. Wellington a helyzetet értékelve felismeri, hogy ezzel a lépésével Napóleon a brit és a porosz sereg közé került, és elhatározza, hogy megállítja a Grande Armée-t…
Bondarcsuk a Waterlooról
„Borogyino és Waterloo összefügg: a halálra sebzett vad még hosszan, vérezve fut tovább. A Háború és békében a dicsősége teljében álló Napóleon csak epizódfigura volt, szimbóluma egy erőnek és egy nimbusznak, a Waterlooban, most készülő filmemben, főszereplő. Túl azon, hogy hűen kívánjuk visszaadni a sorsát megpecsételő csatát, szeretnénk bemutatni legendáktól és mítoszoktól mentes alakját, pszichológiai karakterét. H. A. L. Craig, a forgatókönyvíró első találkozásaink egyikén azt mondta nekem: »Napóleon a színház- és filmtörténet egyik legtöbbször megjelenített alakja, s én úgy érzem, hogy még egyik megjelenítése sem volt igaz. Talán most a miénk az lesz…«”
A rendező
Szergej Fjodorovics Bondarcsuk orosz színész és rendező 1920. szeptember 25-én született Ukrajnában, a Herszoni kormányzóság egyik településén, Beloszjorkában (Bilozerka). Szülei szegényparasztok voltak, őt is földművesnek nevelték. Négyévesen megtanult fejni, ötévesen már pásztorkodott. Tizenkét évesen már a kolhoz tagja volt, ahol afféle mindenesként dolgoztatták: kévekötéstől az istállótisztításig mindent rábíztak. Közben iskolába is járt, ahol meglepően jó tanulónak bizonyult. Tizennyolc éves korában jelentkezett a rosztovi színművészeti főiskola színészosztályába, ahol tíz hónapos előkészítő után kezdhetett tanulni. 1941-ben lépett először színpadra, ráadásul rögvest egy nagyobb szerepben, ám a második világháború az ő sorsát is megváltoztatta. Behívták katonának, és látva a nácik előretörését, ő maga kérte, hogy harci alakulathoz helyezzék. Megsebesült, de szerencsésen fel is épült. Még katonaként jelentkezett a VGIK-ra (Moszkvai Filmművészeti Főiskola), és rögtön a harmadik évfolyamra vették fel, Szergej Geraszimov osztályába. A hadsereg nem gördített akadályokat a tanulmányai elé, és leszerelték. 1947-ben Geraszimov rábízta Valko szerepét az Ifjú Gárda színpadi változatában. A következő évben Geraszimov megfilmesítette a művet, és bár ebben Valko szerepe lerövidült, Bondarcsuk játékának ezúttal is pozitív volt a visszhangja. Ennek köszönhetően egyre-másra kapta a sematikus filmek főszerepeit: ő volt a szocialista emberideál tökéletes megtestesítője. Az ötvenes években nyílt lehetősége arra, hogy történelmi személyiségek és klasszikus irodalmi művek hőseinek megformálásával szélesítse színészi repertoárját. Othello-alakítása Szergej Jutkevics 1955-ös filmjében külföldön is feltűnést keltett, ugyanakkor a mű heves vitákat is kiváltott.
Bondarcsuk pályáján fordulópontot jelentett Leonyid Trauberg mára elfeledett alkotása, a Mentek a katonák (1958), melyben Matvej Krilovot alakította: „Ez a szerep segített, hogy minél teljesebben felidézzem magamban azokat a háborús helyzeteket, körülményeket, melyek az Emberi sors elkészítéséhez is kellettek.” Solohov regényének, az Emberi sorsnak 1959-es filmváltozata világsikert hozott Bondarcsuknak mint rendezőnek és mint színésznek is, hiszen ő játszotta a főszereplőt, Andrej Szokolovot. Az opusz elnyerte az 1959-es moszkvai filmfesztivál nagydíját, és a művész a következő évben Lenin-díjat kapott érte. Elfogadta a neves olasz neorealista rendező, Roberto Rossellini meghívását, és eljátszotta a szovjet őrmestert a Rómában éjszaka volt (1960) című háborús drámában. A következő nyolc évben Bondarcsuk egy nagyszabású vállalkozást hajtott végre: négy részben megfilmesítette Tolsztoj Háború és béke című regényét, és magára osztotta Pierre Bezuhov szerepét. Fontosabb partnerei: Ludmila Szaveljeva, Vjacseszlav Tyihonov, Oleg Tabakov, Viktor Sztanyicin és Kira Golovko. Művéről ő maga így nyilatkozott: „Nincs benne minden áron való dinamika, hangsúlyozott izgalom… Azoknak a nézőknek, akiket a modern film türelmetlenebbé tett, nem is tetszik majd. Azoknak azonban, akik gondolkodnak, és nem csak a cselekményre kíváncsiak – ha talán nem is fog mindig tetszeni, mindenesetre örömet szerez majd.” A grandiózus produkciót világszerte bemutatták, 1969-ben az Oscar-díjat is megkapta. (Magyar vonatkozású érdekesség, hogy a szuperprodukció első része az 1965-ös moszkvai filmfesztiválon Fábri Zoltán Húsz óra című alkotásával megosztva nyerte el a nagydíjat.) Veljko Bulajić felkérésére Bondarcsuk szerepet vállalt A neretvai csata (1969) című jugoszláv háborús drámában, melyben olyan nemzetközi sztárok szerepeltek, mint Yul Brynner, Orson Welles, Franco Nero, Curd Jürgens, Sylva Koscina és Hardy Krüger.
A hetvenes évek volt az utolsó igazán jó periódus Bondarcsuk pályáján. Színészként olyan alkotások fémjelzik ezt az időszakot, mint a Csehov-műből forgatott Ványa bácsi (1970, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij), A cél kiválasztása (1975, Igor Talankin), a Zelengora csúcsai (1976, Zdravko Velimirović) és a Szergij atya (1979, Igor Talankin) című Tolsztoj-adaptáció. A színészi paletta az Evans doktor titka (1974, Bugyimir Metalnyikov) című sci-fi főszerepével is gazdagodott. A nemzetközi kudarc ellenére a Waterloo (1970) tovább növelte Bondarcsuk rendezői ázsióját, és az opusz az elmúlt öt évtized alatt a történelmi filmek egyik alábecsült klasszikusává lépett elő. Nagyszabású vállalkozás volt A hazáért harcoltak (1975) is, megint egy Solohov-mű nyomán. Erről a filmjéről a rendező többek között ezeket mondta: „Mi valamennyien, akik ezen a filmen dolgozunk, bizonyos értelemben vitatkozunk a nyugati filmgyártás egynémely alkotásával, amelyek célzatosan mutatják be a második világháború eseményeit. A Szovjetunióban törvény tiltja a háború és az erőszak bármiféle propagandáját. Ezek szerint, ellentétben a nyugati filmesekkel, én nem vagyok »szabad«? Művészi lelkiismeretem és ars poeticám sincs ellentétben az említett törvénnyel…” A Csehov-írás alapján készült A sztyeppe (1978) az új évezredben az életmű nemzetközi viszonylatban elfeledett darabjai közé tartozik, amiben a film állítólagos antiszemitizmusa is szerepet játszott. A forgatókönyv megírásához Bondarcsuk már a hatvanas évek elején hozzákezdett, de monumentális alkotásai miatt folyton halasztódott a megvalósítás.
A nyolcvanas évek elején végre teljesült Bondarcsuk álma, és filmet forgathatott John Reed amerikai újságíró Tíz nap, amely megrengette a világot című regényéből. Eredetileg szovjet–amerikai koprodukciót tervezett, ám az amerikaiak végül önálló Reed-filmet készítettek Vörösök (1980) címmel Warren Beatty rendezésében és főszereplésével. Bondarcsuk kétrészes filmjének első epizódja, a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban került a mozikba. Reed szerepét a rendező régi barátja, Franco Nero alakította, fontosabb partnerei: Ursula Andress, Sydne Rome, Jorge Luke és Jorge Reynoso. A rendező szerint műve „a forradalom szükségszerűségének apoteózisa” szeretett volna lenni, a kritikusok azonban nem voltak ilyen emelkedett hangulatban az opusz megítélését illetően, és a negatív vélemények domináltak. Nem aratott osztatlan sikert a direktor Puskin-adaptációja, a Borisz Godunov (1986) sem, amelyben ő játszotta a címszerepet. Gyermekeit valódi gyermekei, Fjodor és kisebbik lánya, Jelena alakították. Kései szereplései közül említsük meg a Muskétások húsz év múlva (1993) című kalandfilmet, amely id. Alexandre Dumas testőrtrilógiájának középső része, a Húsz év múlva alapján készült, és valamelyest nagyobb hűséggel követte az eredeti regényt, mint Richard Lester változata, A testőrök visszatérnek (1989). Bondarcsuk utolsó rendezése és színészi alakítása az orosz–angol koprodukcióban megkezdett Csendes Donhoz kapcsolódik, amely ismét egy Solohov-regény adaptációja volt. A forgatást 1989-ben kezdte, de megromlott egészségi állapota miatt nem tudta befejezni. Az orosz változat a művész fia, a színész-rendező Fjodor közreműködésével nyerte el végső formáját, a művet 2006-ban mutatták be. Szergej Bondarcsuk háromszor nősült, második és harmadik felesége színésznő volt. Első feleségétől, Jevgenyija Szemjonovna Bjelouszovától 1944-ben született fia Alekszej Bondarcsuk matematikus. Inna Makarovával 1949-ben kötött házasságot, a következő évben született a lányuk, Natalja. A házaspár 1959-ben vált el. Bondarcsuk még ebben az évben nőül vette Irina Szkobcevát: három évvel később megszületett a lányuk, Aljona (Jelena, 1962–2009), míg a fiuk, Fjodor 1967-ben jött világra. Natalja, Aljona és Fjodor színészek lettek, sőt Natalja és Fjodor rendezett is. Szergej Bondarcsuk 1994. október 20-án Moszkvában hunyt el. A Sors úgy hozta, hogy Makarova és Szkobceva egyaránt 2020-ban halt meg, Szkobceva ugyanazon a napon, mint néhai férje.
Az előzmények
A világhírű olasz producer, Dino De Laurentiis 1965 októberében jelentette be a Waterloo című film elkészítésének szándékát. A közlemény szerint a forgatás a következő évben kezdődött volna az amerikai John Huston rendezésében: Napóleon szerepét Richard Burton, Wellingtonét Peter O’Toole kapta. A hatalmas projekthez a producernek támogatókra volt szüksége, ám a kockázatos vállalkozásba senkinek nem akaródzott beszállni. A hatvanas évek második felében De Laurentiis tárgyalásokba bocsátkozott a szovjet filmhatóságokkal, és 1967-ben megállapodást kötött a Moszfilmmel. A tervezett költségvetés egyharmadát a szovjet fél vállalta. A forgatás megkezdése előtt többféle összeg is keringett a világsajtóban: tizenkétmillió angol font, illetve tizenötmilliárd olasz líra, a munka megkezdése után viszont Bondarcsuk már huszonötmillió dollárról beszélt. A szovjet hadsereg húszezer katonája (bizonyos forrásokban tizenötezer vagy tizenhétezer olvasható) vett részt a forgatáson, valamint a teljes lovasság, nem beszélve arról a rengeteg mérnökről és munkásról, akik hetekig teljes erőbedobással dolgoztak azon, hogy a kiválasztott ukrajnai helyszíneket előkészítsék a filmesek számára. A csatatér hitelességének megteremtése érdekében két dombot ledózeroltak, kimélyítettek egy völgyet, több kilométernyi utat építettek, ötezer fát átültettek, búzát, rozst és árpát vetettek, vadvirágokat ültettek, és felépítettek négy történelmi jelentőségű épületet is, hogy a lehető leghűségesebben idézzék fel az eredeti helyszínt. Szakemberek megállapították, hogy a Vörös Hadsereg támogatása nélkül a gyártás háromszor annyiba került volna, ennek ellenére a Waterloo még így is korának legdrágább filmje volt. (Korabeli híradások szerint az 1963-as amerikai szuperprodukció, a Kleopátra költségvetését is meghaladták, ám ez nem volt igaz.) Megvalósításában az olaszok és oroszok mellett angol és francia tanácsadók, illetve jugoszláv kaszkadőrök is részt vettek, nem is szólva a nemzetközi szereposztásról.
A rendező személyében gyorsan sikerült megállapodásra jutni: Szergej Bondarcsuk mindkét félnek megfelelt. Négyrészes, Oscar-díjjal is jutalmazott monumentális Tolsztoj-adaptációja, a Háború és béke (1965–1967) világsikere garanciát jelentett arra, hogy Bondarcsuk képes kézben tartani egy hasonlóan monumentális produkciót, és a Waterloo is jól eladható lesz a nemzetközi piacon. Az is szempont volt, hogy korábban a Háború és béke szintén a napóleoni háborúk idején játszódott, vagyis az orosz rendező az új filmben a másik fél szemszögéből is ábrázolhatta a hadvezért. Természetesen a szovjet illetékes szervek ragaszkodtak ahhoz, hogy a Waterloo történelemszemlélete nem sértheti az ország történészeinek álláspontját Napóleon személyéről és hadjáratairól. Bár a film elsősorban Napóleon szemszögéből mutatja be az eseményeket – Rod Steiger időnkénti halk beszéde a főszereplő belső gondolatait közvetíti –, a Waterloo valójában egyik fél mellett sem foglal állást: egyrészt a két hadvezér (Napóleon és Wellington) hősiességét, másrészt a seregekben harcoló katonák bátorságát és a súlyos veszteségeket hangsúlyozza. Az alaptörténet és a forgatókönyv H. A. L. Craig ír szerző munkája. A szkripten rajta kívül dolgozott még Jean Anouilh francia drámaíró, Vittorio Bonicelli olasz író és maga Bondarcsuk. Az olasz változat párbeszédeit a neves író-rendező, Mario Soldati írta. A forgatókönyv alapján Frederick E. Smith egy regényt írt, amely a film bemutatójával egy időben jelent meg. Mire a forgatás elkezdődött volna, különböző okok miatt új főszereplőket kellett keresni. Dino De Laurentiisnek az volt a terve, hogy Napóleón szerepét Peter Sellersnek, Wellingtonét pedig Michael Caine-nek adja, ám ez az elképzelése is meghiúsult.
Rod Steiger, az emberi Napóleon
Napóleont végül a világhírű amerikai színész, Rod Steiger játszotta, aki a forgatás alatt barátságot kötött Bondarcsukkal. Együttműködésük kezdeteiről a premier után így nyilatkozott: „Amikor Dino de Laurentiis értesített, hogy ő és Bondarcsuk egyaránt engem szeretne Napóleon szerepére megnyerni, körülbelül így gondolkoztam: »Van egy fiú Moszkvából, aki a francia históriába akarja törölni a lábát. Előveszi tehát Napóleont. Nos, rendben van, vegye. Csakhogy ez ugyanaz, aki legutóbb a Háború és békében olyan szánalmas epizodistának ábrázolta. Mit tudhat ez Napóleonról? Ha sokat tudna róla, nem formálta volna ilyenné a Tolsztoj-filmjében. Ha viszont keveset tudna róla, nem vágna bele egy Napóleon-filmbe. Vagyis itt valami nem akar összejönni. Azt feleltem tehát De Laurentiisnek: ha módot teremt, hogy találkozzam a rendezővel és beszélgessek vele, bizonyos választ tudok adni. Addig nem. Így azután hamarosan találkoztunk. A találkozó előtt megnéztem az Emberi sors című filmjét. Ez tetszett nekem. Pergő rendezés, színvonalas játék. Ő maga meggyőző – talán kissé érzelmes. De egyéniség a javából, akinek levegője van. Nem csak érdeklődéssel, őszinte nagyrabecsüléssel is vártam a találkozót. Mikor belépett, úgy éreztem, csak egy Bondarcsuk létezik. Ez itt, az életben épp olyan, mint az a másik volt a filmvásznon. Néhány pillanat múltán színész és szerep között nem tudtam különbséget felfedezni. Ez ritka érték egy művészben, azt hiszem, ezen alapszanak a különösen őszinte alakítások, tehát érdeklődésem még csak fokozódott. És a vendég hamarosan magával ragadott. Szinte mindent tudott a korról, az emberekről, az ügyek hátteréről, a legkisebb részletekről. De nem csak én vizsgáztattam. Ő is vizsgáztatott.” (Idézetről lévén szó, nem javítottam a fordítás stilisztikai pontatlanságait.)
Steiger saját bevallása szerint rajongott Napóleonért. Huszonkét éves korában olvasott róla először (vajon az Egyesült Államok iskoláiban nem tanították a francia és az európai történelmet?), és annyira érdekesnek találta a személyét, hogy utána igyekezett mindent elolvasni róla. Színészként Bondarcsuk filmjéig nem volt alkalma arra, hogy eljátssza a figurát. A találkozón kiderült, hogy úgy a színész, mint a rendező igen sokat tud Napóleonról, és ezzel őszinte meglepetést okoztak egymásnak. Bondarcsuk megkérdezte Steigert, hogy miután oly sok kiváló színész alakította már a nagy hadvezért, ő mit tudna hozzátenni elődjei szerepértelmezéseihez. A művész így válaszolt: „Mindig fényezett Napóleonokat játszottak, vagy tehetetlen karikatúrákat. Vagy félelmetes isten, félelmes hadvezér, rettenetes szerető volt a megjelenítésekben, vagy valamiféle torzó. Én egy emberi Napóleont szeretnék eljátszani. Egy koszos, borotválatlan, borostás Napóleont. A csatatér nem bálterem. És végeredményben ez a csata három napig tartott. De ugyanakkor ez a Napóleon beteg is. Negyvenöt éves, hat esztendeje van a haláláig. Aranyere van, de fél az orvosoktól és a műtéttől, ezért nem műtteti meg magát, hanem szenved. A még fel nem fedezett rák kínozza. Állandóan fáj a feje, nem tud enni. És mégis helyt kell állnia. Mindebből semmit sem szabad elárulnia. […] Napóleont szerintem még fel kell fedeznünk. Tudott élni – ez az erőssége. Gátlástalan volt, és bár sok tehetséggel rendelkezett, nem maradt elég ereje következetesen végigvinni, valóra váltani elképzeléseit. A többi szemléleti kérdés: szerintem az emberek intelligenciája alkotásaikban, nagyságuk tragédiákban rejlik.” Bondarcsukot meggyőzték Steiger szavai, és kijelentette, hogy hajlandó a színész szerepfelfogásához igazítani az elképzeléseit.
Steiger és Bondarcsuk harmonikus együttműködésének titka valószínűleg abban rejlett, hogy a rendező nyitott volt a színész elképzeléseire, és többségüket el is fogadta. Hagyta, hogy Steiger kísérletezzen, többféle megoldást is kipróbáljon, míg megtalálta azt, ami mindkettőjüknek megfelelt. Mellesleg Bondarcsuk sem rejtette véka alá a véleményét, hogy mit gondolt Steigerről: „Én valami amerikai sztárnak hittem eleinte, hogy annyira vonakodott, és félve mentem arra az első személyes találkozásra. Nekem a színészet természetes dolog – s azért nem szeretem a sztárrendszert, mert az valami nem-természetes dolgot csinál belőle, s a nem-természetes dolgokat általában nem szeretem. Ezek után belépek a római szállodába, és ott ül egy kedélyes amerikai fiú, rövid szárú nadrágban, teniszcipőben, vörösre főve a naptól, és szitkozódva birkózik a jégkockákkal, melyek nem akarnak előbújni az apartman frizsiderjének mélyhűtőrészéből. És ez Napóleon – jutott az eszembe. De azután beszélgetni kezdtünk és mindazt meghallottam, amit nem is reméltem. Számomra a borotválatlan, beteg Napóleon-elképzelésnél minden egy csapásra megoldódott.” Wellington szerepére Christopher Plummert szerződtették, akinek egyébként egyetlen közös jelenete sincs a Napóleont alakító Rod Steigerrel. Plummer négy évvel később ugyanezt a szerepet eljátszotta a Witness to Yesterday (1974) című tévésorozat Wellingtonról szóló részében is. XVIII. Lajost az amerikai Orson Welles alakította, akinek nevét marketingokokból harmadikként tüntették fel a főcímen és a plakátokon, bár a szerepe nem túl nagy. Richmond hercegnét eredetileg Olivia de Havilland játszotta volna, aki az utolsó pillanatban visszalépett. Helyét Virginia McKenna foglalta el, de próbafelvétel készült Moira Listerrel is. Blücher tábornokot az eredeti elképzelések szerint Borisz Livanov alakította volna. A figurát végül Szergej Zakariadze formálta meg, aki először visszautasította Bondarcsuk felkérését, mert nem találta elég érdekesnek a szerepet. „Ezután felhívott Rómából Dino De Laurentiis, a film olasz producere. A szerepet továbbra sem vállaltam. Ekkor De Laurentiis a feleségemmel együtt meghívott egy hónapra Olaszországba. Ezt már nem utasíthattam vissza. Elutaztam Olaszországba, és tíz nap után (a forgatókönyvet közben kissé átírták) elfogadtam Blücher szerepét” – idézte fel a körülményeket Zakariadze. Egy kisebb szerepben [Maria, a markos markotányosnő :)] Bondarcsuk harmadik felesége, Irina Szkobceva látható. Magdalene Hallt De Laurentiis lánya, Veronica alakítja, a producer öccse, Alfredo pedig az egyik gyártásvezető volt. A fiatal férfi színészek közül a francia Philippe Forquet, az angol Ian Ogilvy és az orosz Oleg Vidov érdemel említést. A Lord Uxbridge szerepét megformáló Terence Alexander később azt nyilatkozta, hogy a forgatás alatt a KGB megfigyelés alatt tartotta a külföldi színészeket.
Így készült a film
Dino De Laurentiis a forgatás kezdetén így nyilatkozott az alkotói elképzelésekről: „A pszichológiai ábrázolás és a nagy csatajelenetek produkcióit készítjük. A filmben két dráma zajlik: Napóleon emberi, belső drámája és a császárság, a történelem, sőt talán az emberiség egyik nagy tragédiája. Wellington 67 661 emberével szemben Napóleonnak 68 678 katonája volt, s néhány óra múlva a majdnem 140 ezer emberből 52 ezer halott. Persze a világ azóta átélte a milliókat és tízmilliókat követelő világháborúkat, de addig, 1815. június 18-án 11 óra 30 percig, a csata kezdetéig, a modern történelem egyetlen csatájában – ez volt a roppant kétes értékű rekord.” A lelkes producer már a munka kezdetén újabb koprodukciókat vizionált: „Meggyőződésem, hogy én vagyok az első producer a világon, aki megérti a szovjet és a szocialista országok filmiparának szükségleteit. A szovjet filmipar ma nem tud elég filmet készíteni ahhoz, hegy kielégítse az országban uralkodó szórakozási éhséget.” A Waterloo után Puskin egyik romantikus művét, a Dubrovszkijt akarta megvalósítani Grigorij Csuhraj rendezésében, és lekötötte a Tíz nap, amely megrengette a világot című John Reed-mű filmjogait is abban a reményben, hogy Warren Beattyt vagy Paul Newmant tudja szerződtetni a főszerepre. A Bondarcsuk-film kudarca után ezek a tervek kútba estek. Csuhraj 1979-ben forgatott egy szovjet–olasz filmet Az élet szép címmel. Mint fentebb már említettem, Reed kalandos életéről először 1981-ben készült egy amerikai film, a Vörösök, amelynek nemcsak a főszereplője, hanem a rendezője is Warren Beatty volt. Bondarcsuk is készített egy kétrészes adaptációt szovjet–mexikói összefogással, Franco Nero főszereplésével: a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban nyerte el végső formáját. A Waterloo körüli elszámolási problémák miatt De Laurentiis 1974-ben még egy szovjet–olasz koprodukcióra kényszerült, ám az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban épp az ő eltúlzott takarékoskodása miatt bukott meg Nyugaton, mert óvatosságból semmiképpen nem akart drága pénzért nagy sztárokat szerződtetni.
Mint arról fentebb már szó esett, a Waterloo forgatását komoly előkészítő munka előzte meg a tereprendezést illetően. Mindazonáltal a domborzati hűségnél fontosabb szempont volt az, hogy a filmbeli csatatérről látványos légi felvételeket lehessen készíteni, ami egyébként Bondarcsuk előző műve, a Háború és béke egyik jellegzetessége volt. A valóságban ugyanis a csata dimbes-dombos helyszíne nem adott volna lehetőséget ilyesfajta panorámafelvételekre, a La Haye Sainte majorság például egy déli fekvésű mélyedésben helyezkedett el, északról és nyugatról szinte láthatatlan volt. A Vörös Hadsereg mintegy húszezer katonája már hónapokkal a forgatás előtt különleges kiképzésen vett részt, hogy megismerjék az 1815-ös harcmodort. Meg kellett tanulniuk a szablyák, a szuronyok és az ágyúk kezelését. Közülük körülbelül kétezren a muskéták használatát is elsajátították. A lóról történő esések kivitelezésére ötven cirkuszi lovast szerződtettek. A több ezer katona a filmbeli csatatér mellett lakott egy hatalmas táborban, ellátásukról Szergej Nyikityin hadtápezredes gondoskodott. Minden reggel felvették a filmbeli egyenruhájukat aszerint, hogy melyik harcoló sereg katonáját alakították, és tizenöt percen belül mindenki elfoglalta a helyét. A katonák számára a tisztek walkie-talkie segítségével továbbították Bondarcsuk rendezői utasításait. Az általános katonai tanácsadó két hadseregtábornok volt, Mihail Kazakov és Alekszander Luscsinszkij. A lovassági hadmozdulatokat Nyikolaj Oszlikovszkij altábornagy irányította. Oszlikovszkij elmondása szerint gondosan tanulmányozták a Lenin Könyvtárban fellelhető szakirodalmat, sőt német és angol forrásokat is használtak a hiteles történelmi kép kialakításához. A kommunikáció megkönnyítése érdekében Bondarcsuknak állandóan rendelkezésére állt egy-egy angol, olasz, francia és szerb-horvát tolmács. A skót lovasság (Skót Szürkék) vágtában támadásának jelenetét Elizabeth Thompson romantikus festménye, a Skócia mindörökké! (1881) alapján tervezték meg.
A Waterloo forgatása 1969. március 14-én kezdődött, és körülbelül fél évig tartott. A stáb először az olaszországi helyszíneken dolgozott. A párizsi Tuileriákat a casertai Királyi Palota helyettesítette, de forgattak a Stupinigiben található vadászkastélyban is, amely 1997 óta a világörökség részét képezi. A belsőket Nápolyban és Dino De Laurentiis római filmstúdiójában vették fel. A csatajeleneteket az ukrajnai Uzsgorodtól (Ungvár) mintegy tizenkét kilométerre forgatták. A helyszín kiválasztását Bondarcsuk így indokolta: „Ez a Szovjetunió egyik legnyugatibb pontja, s egész kis eltéréssel ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint a dél-belgiumi Waterloo, az első és igazi csata színhelye. A két csatatér között az a különbség, hogy a miénk jóval nagyobb, mint az igazi volt.” A monumentális képsorokat általában egyszerre öt Panavision kamerával vették fel. (Bondarcsuk egy interjúban tíz kamerát említett.) A látványosság érdekében helikopterről, egy száz méter magas toronyból és a helyszínen kiépített magasvasútról is filmeztek. Az Elbán való átkelést a megáradt Latorca folyónál forgatták. A katonák jelmezeinek elkészítésére tizenkilenc szovjet város hetvenhárom iparvállalata kapott megbízást. A francia csapatok fehér-kék, az angolok vörös-szürke egyenruhát viseltek, ám a tisztek öltözéke másmilyen volt. Nyolcvan beszélő szereplő számára csaknem ezer ruhát terveztek, míg a csatajelenetekhez húszezer uniformis készült. Az öltözékeket háromnaponta tisztították a negyven perc alatt szétbontható táborvárosban. Mint említettem, mintegy húszezer katona vett részt a forgatáson, a minél látványosabb hatás elérése érdekében azonban a totál plánokhoz festett bábukat is használtak.
Bondarcsuk a tökéletességre való törekvése miatt tízszer is elpróbáltatta azt a jelenetet, amikor az Elba szigetéről visszatérő Napóleon serege élén találkozik Ney marsall csapataival, amelyeket a francia király küldött a hadvezér elfogására, hiszen ez a film egyik legdrámaibb pillanata. A rendező így nyilatkozott a forgatás állásáról 1969 júliusában, körülbelül a munka felénél: „Egy hónapot és két napot Lyonban, valamint Nápolyban forgattunk. Márciusban kezdtünk, a tervek szerint október 2-án végzünk. Azután következik a vágás, a belső munkák. Körülbelül 2000 méternél tartunk.” Az előzetes marketing részeként hetente több ezer színes, illetve fekete-fehér fotót küldtek szét a római sajtóközpontból. A világsajtót napi szinten ellátták a forgatásról szóló beszámolókkal. Ennek érdekében Uzsgorod és Róma között állandó telex-összeköttetést tartottak fenn (akkoriban még nem volt internet). Persze nem ment mindig minden gördülékenyen. A rossz időjárás miatt tizenhat forgatási napot törölni kellett, a hatalmas létszámú stábot viszont ezeken a napokon is el kellett látni, ami nem kis kiadást jelentett. Szergej Nyikityin naplója szerint például csak július 6-án ez volt a stáb élelmiszerigénye: „Tizenkét tonna kenyér; nyolc tonna hús és húsáru; hat tonna burgonya; négy és fél tonna gyümölcs.” Dino De Laurentiis főleg a filmnyersanyaggal próbált takarékoskodni, ami néha rosszul sült el. Amikor ugyanis Napóleon lemondási beszédét forgatták, a producer állítólag megtiltotta az operatőrnek, hogy új tekercset fűzzön be, így a filmszalag még Rod Steiger beszédének vége előtt kifogyott a gépből. A színész, érthető módon, meglehetősen ingerülten reagált. Egy ilyen nagyszabású forgatáson egyébként szinte törvényszerű, hogy kisebb-nagyobb balesetek történjenek. A legsúlyosabb eset az volt, amikor a Mufflingot megformáló John Savident leesett a lóról, és komoly sérüléseket szenvedett.
Maradok hűtlen híve
Mint azt már említettem, Bondarcsuk és munkatársai kiemelt figyelmet szenteltek a történelmi hitelességnek, ennek ellenére a film nem minden részletben felel meg a valós tényeknek. Nincs mód és terjedelem arra, hogy minden motívum pontosságát vagy pontatlanságát egyesével alaposan kivesézzem, ezért csak néhányat emelek ki közülük. Amikor a nyitójelenetben a marsallok rá akarják beszélni Napóleont a lemondásra, jelen van Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsall is, aki a valóságban akkor Toulouse-t védte Wellington serege ellen. Amikor először látjuk XVIII. Lajost, épp a Le Moniteur Universelt olvassa, amelyet a nagy francia forradalom idején alapítottak, és a forradalmárok szócsövének számított. 1799-ben Napóleon átvette a lap irányítását, és modern szófordulattal élve úgy fogalmazhatunk, hogy a kormánypropaganda eszközévé tette. A kiadvány 1868 szilveszterén szűnt meg. Korábban már említettem, hogy az ukrajnai forgatási helyszín jóval nagyobb volt, mint a waterlooi csatatér, bár a külsőségeket illetően igyekeztek az eredeti terepet lemásolni. Ahogy a filmben is látjuk, a csata előtti napon szakadt az eső, ami rendkívül sárossá tette a terepet. Emiatt viszont a Skót Szürkék nem tudtak volna olyan sebességgel vágtázni a francia haderő felé, mint ahogy azt Bondarcsuk lefilmezte. Sir Thomas Picton tábornokot polgári kabátban és cilinderben láthatjuk, ami megfelel a történelmi valóságnak. Ugyanis annyira sietett az utazással, hogy mielőbb csatlakozhasson a sereghez, hogy hamarabb megérkezett, mint a poggyászai, bennük az egyenruhájával. Amikor Sir Charles Colville brit tábornok megadásra szólította fel a Régi Gárdát (Vieille Garde), Pierre Jacques Étienne Cambronne gróf, francia tábornok állítólag ezt mondta: „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát”. Elterjedt viszont az a szóbeszéd, hogy Colville felszólítására Cambronne azt felelte: „Merde” (trágár francia káromkodás, szó szerint „szar”-t jelent, átvitt értelemben „Baszd meg!” vagy „Menj a pokolba!” értelemben is fordítják). A filmben is a „Merde” hangzik el, ami a magyar szinkronban: „Nyald ki!” Maga Cambronne cáfolta, hogy bármelyik válasz tőle származna. Mindazonáltal úgy tartják, hogy „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát” mondás valóban elhangzott, de Claude-Étienne Michel tábornok szájából.
Az orosz nép emlékezetében mély nyomot hagyott, hogy amikor Napóleon és serege 1812. szeptember 14-én bevonult Moszkvába, a városban néhány órával később tűzvész tört ki, amely három napig tombolt, és az épületek közel kétharmadát megsemmisítette. Bár a tűzvész a franciáknak okozta a legnagyobb kárt, egyesek mégis Napóleont gyanúsították azzal, hogy parancsot adott Moszkva felégetésére. Valószínűleg emiatt adta Bondarcsuk Napóleon szájába ezt a mondatot, miután értesül Blücher csapatainak érkezéséről: „Miért nem gyújtottam fel Berlint?” Történelmi bizonyíték viszont nincs arra, hogy Napóleon ilyesmit mondott volna. Rod Steiger a filmben borostásan is látható, pedig az igazi császár állítólag mindig ügyelt arra, hogy borotvált legyen az arca. A filmben megemlítik a waterlooi ütközetet két nappal megelőző lignyi csatát, amelynek során Napóleon serege legyőzte a porosz csapatokat, de nem kerül szóba a szintén 1815. június 16-án lezajlott Quatre Bras-i csata, amikor Ney marsall és Wellington herceg csapatai kerültek szembe egymással: az összecsapás francia stratégiai győzelemmel ért véget. Az igazi Hay lord ebben a csatában halt meg, a filmben viszont a waterlooi csatatéren veszti életét Wellington szeme láttára, a francia lovasság támadása közben. A Waterloo báli jelenetében Richmond hercegné azt mondja Wellingtonnak, fél attól, hogy a lánya „előbb ölt fekete ruhát, mint fehéret” (vagyis előbb lesz özvegy, mint menyasszony). Azonban csak Viktória angol királynő 1840-es esküvőjét követően alakult ki az a hagyomány, hogy a menyasszony fehér ruhában áll az oltár elé. A hercegné bálját a valóságban korántsem olyan pazar teremben rendezték, mint ahogy a filmben látható. A bál résztvevői keringőre táncolnak, ám ezt a táncot az angol arisztokrácia csak 1820 után vette át, míg a cselekmény öt évvel korábban játszódik. A hercegné lánya, Sarah és Hay lord románca a bálon kitalált motívum, ámbár Sarah Richmond későbbi visszaemlékezései szerint a lord valóban jelen volt az estélyen. Gordon herceget Richmond hercegné a nagybátyjának nevezi. A férfit úgy látjuk, mint aki csatába viszi Gordon felvidékének lakóit. A figurában a Gordon-ház több tagjának tulajdonságait egyesítették. A gordoni ezred alapítója és ezredese valójában Richmond hercegné apja volt, aki nem vett részt a Napóleon elleni csatákban. A herceg fia – Richmond hercegné fivére –, Huntly őrgróf szintén jeles katona volt, de csak kósza mendemondák vannak arról, hogy a csata vége felé a helyszínre érkezett. Aki viszont valóban ott volt Waterloonál, az a hercegné huszonhárom esztendős fia, March earlje. A Gordon család másik ágáról a huszonnyolc vagy huszonkilenc esztendős Sir Alexander Gordon ezredes szintén részt vett a csatában, a gordoni ezredet azonban Donald MacDonald of Dalchosnie vezette, miután a parancsnok, John Cameron of Fassiefern alezredes két nappal korábban, a Quatre Bras-i csatában életét vesztette.
A fogadtatás
A forgatás után értelemszerűen az utómunkálatok következtek. A Picton tábornokot alakító Jack Hawkinsnál még 1965 decemberében gégerákot diagnosztizáltak, és a következő hónapban teljes egészében eltávolították a gégéjét. Szövegét Robert Rietti hangján halljuk. Állítólag Rietti más szereplőknek is kölcsönözte a hangját. Fia, Jonathan évek múlva azt állította, hogy ennek technikai oka volt, a hangfelvételekkel ugyanis valami probléma támadt. A film népszerűsítésére többféle plakát is készült: visszatérő grafikai ötlet volt, hogy a cím utolsó két „o” betűjéből ágyút alkottak. A várakozásokkal ellentétben a Waterloo Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megbukott, aminek Dino De Laurentiis szerint az volt az oka, hogy jó színészek játszanak benne, de nem volt köztük igazán nagy sztár. A londoni bemutató fényét emelte, hogy maga II. Erzsébet angol királynő is megjelent rajta. Bár a Waterloo eleve hosszú film (134 perc), amelyet a könnyebb forgalmazhatóság érdekében Nyugaton 123 percre rövidítettek, létezik egy olyan legenda, hogy az eredeti orosz változat közel négy óráig tartott. A film egyik rendezőasszisztense, Vlagyimir Dosztal viszont azt állította, hogy csupán a nyersvágás időtartama volt ilyen hosszú, a 134 perces verzió közös megegyezés eredményeként született meg. A Waterloo egyik mellékszereplője, Richard Heffer utólag azt mondta, a leforgatott anyag jóval hosszabb volt, mint a bemutatott film, és a vágás során nagyon sok színész szerepét jelentősen megrövidítették. Mindez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy a stáblistát már nem lehetett kicserélni, és az olyan színészek nevét is tartalmazza, akik a hivatalos változatban nem láthatók.
Szó volt arról, hogy a Waterloo jelmezeit, díszleteit és minden kellékét felhasználva De Laurentiis egy „intim lírai jellegű” Napóleon-filmet is gyárt Olaszországban és Franciaországban a hadvezér és első felesége, Joséphine de Beauharnais szerelméről. Bonaparte szerepét egy meg nem nevezett fiatal angol színésznek, Josephinét egy világsztárnak szánták. A film végül nem készült el, amiben nemcsak a Waterloo, hanem a konkurens Napóleon-filmek, a Gerard kalandjai (1970) és az Eagle in a Cage (1972) bukása is szerepet játszott. A hatvanas években a legendás amerikai rendező, Stanley Kubrick is tervezett egy Napóleon-filmet. Elterjedt az a legenda, hogy az MGM Bondarcsuk opuszának anyagi kudarca miatt ejtette Kubrick projektjét. A rendező és a filmgyártó cég cáfolta ezt a pletykát: mindkét fél azt állította, hogy néhány héttel a Waterloo forgatásának kezdete előtt már megváltak egymástól. Ennek ellenére nem kizárt, hogy a Kubrick-film azért nem realizálódott, mert a kezdetben világsikernek remélt Waterloo árnyékában nem tűnt jó ötletnek előállni egy hasonlóan költséges ellenfilmmel. Az évek múlásával a Waterloo meglehetősen feledésbe merült még az egykori vasfüggöny országaiban is, pedig sem a látványvilág, sem a történelmi hitelesség terén nem teljesít rosszabbul, mint a hasonlóan gigantikus, ám egyértelműen csak nyugati közreműködéssel gyártott történelmi filmek. A világhírű ausztrál rendezőnek, Peter Jacksonnak például Bondarcsuk opusza az egyik kedvence, amely állítólag inspirálta őt A Gyűrűk Ura- és A hobbit-trilógia elkészítésére. A Nostradamus jóslatairól szóló Az ember, aki tudta a jövőt (1981) című dokumentumfilmben – melynek narrátora a Bondarcsuknál XVIII. Lajost alakító Orson Welles – felhasználták a csatajeleneteket a Napóleonról szóló részhez.
Így látták ők
„Kivételes színészek jelenléte nélkül a Waterloo minden látványossága ellenére is elszürkülhetett volna. A Napóleont alakitó Rod Steiger szinte »eszköztelen« eszközökkel alakít, nincs egy hamis mozdulata sem, mindent elhiszünk neki, a császár kételyeit, fáradtságát, lelki és szellemi rövidzárlatait, de lényegből fakadó szuggesztivitását is. Természetesen az operatőri remeklés is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Nagyszerű színész a Wellingtont alakító Christopher Plummer is. Fegyelmezettsége, színészi ökonómiája bámulatra méltó. Tökéletesen úr arca, mozgása, idegei felett. És sokáig nem lehet elfelejteni az öreg, kövér, asztmás királyt: Orson Welles – XVIII. Lajost, akárcsak Dan O’Herlihy marsallját, Jack Hawkins Thomas Pictonát sem.”
(Polgár István: „Magasból a mélybe”. In: Új Élet, 1972. április 25., 13. o.)
„Bondarcsuk kiválóan vizsgázott. Végül is a látványosság varázsa a film egyik legsajátosabb és legeredetibb adottsága, s nem a műfaj tehet arról, ha visszaéltek ezzel a lehetőségével, vizenyős szentimentalizmussal, történelemhamisításokkal banális szupergiccsé hígították. Nos, a Waterlooban szó sincs erről. Bondarcsuk H. A. L. Craiggal és Vittorio Bonicellivel közösen írt forgatókönyve Napóleon utolsó esztendejének, lemondásának, Elbáról való visszatérésének és utolsó, világtörténelmi jelentőségű csatájának tényszerűen hiteles rekonstrukciója, amelynek figyelme arra is kiterjed, hogy lélektanilag hiteles képet adjon a történelmi dráma alakjairól.”
(Gy. E.: „Waterloo”. In: Népszabadság, 1972. április 27., 7. o.)
„Szépek, levegősek a képek; hallatlan, szinte pazarló bőkezűség az enteriőrök, a csodálatos színhelyek, a több tízezres statisztériát mozgató külső felvételek megválogatásában és kivitelezésében. A fantasztikus empire pompa megalkotása tökéletes. És Bondarcsuk mégis ebbe a monumentalitásra, kőre, bőrre, aranyra és acélra, márványra és drágakövekre épített történetbe is belopja a maga »vox humana«-ját. A lovasroham vad, színes förgetegét egyszer csak lelassítja; a levegőben lassan úszó, vágtató lovasság (Wajda Légiójában is ilyesmit láttunk, de másképpen, s más jelentéssel) nagy érzelmi erővel beszél az önfeláldozás s az értelmetlen halál dilemmájának szörnyű szorításáról; mint ahogyan egy báli szerelmespár egymásra pillantásának bűvöletével, egy gyertyalánggal, egy, a csatamező sarában felnyíló tenyér közeli fényképezésével néha többet tud elmondani, mint kevésbé tehetséges alkotók egy-egy egész filmmel.”
(Geszti Pál: „Történelem és lélekrajz”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. április 29., 8. o.)
Waterloo (1970) – szovjet–olasz történelmi filmdráma. Forgatókönyv: H. A. L. Craig, Szergej Bondarcsuk és Vittorio Bonicelli. Az olasz változat párbeszédei: Mario Soldati. Operatőr: Armando Nannuzzi. Zene: Nino Rota. Díszlet: Mario Garbuglia, Emilio D'Andria és Kenneth Mugglestone. Jelmez: Nagyezsda Buzina, Maria De Matteis, Maria Fanetti, Ugo Pericoli és Alberto Verso. Vágó: Richard C. Meyer. Rendező: Szergej Bondarcsuk. Főszereplők: Rod Steiger (Bonaparte Napóleon), Christopher Plummer (Wellington herceg), Orson Welles (XVIII. Lajos), Jack Hawkins (Sir Thomas Picton tábornok), Virginia McKenna (Richmond hercegné), Dan O'Herlihy (Michel Ney marsall), Rupert Davies (Gordon herceg), Philippe Forquet (La Bedoyere), Gianni Garko (Drouot), Ivo Garrani (Soult), Ian Ogilvy (De Lancey), Michael Wilding (William Ponsonby), Szergej Zakariadze (Blücher tábornok), Terence Alexander (Uxbridge), Peter Davies (Hay lord), Veronica De Laurentiis (Magdalene Hall), Oleg Vidov (Tomlinson). Magyarországi bemutató: 1972. május 11.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.