Dolce Vita

Dolce Vita

2017. május 22., hétfő

REFLEKTORFÉNYBEN – KARIN PETERSEN: A MEGGYALÁZOTT SZÉPSÉG

Karin Petersen francia színésznő a legtöbb életrajz szerint 1945. március 27-én született Párizsban, bár néhány forrás úgy tudja, hogy 1949-ben Koppenhágában jött világra. Teljes neve: Karine Nicole Raphaelle Petersen. Édesapja egy dán orvos volt, édesanyja egy francia nő. Nem sokkal születése után anyja második férje adoptálta őt, így hivatalos neve Karine Lépine lett. Keresztnevét később rövidítette Karinra. A családhoz közel állók szerint a kislány amolyan magának való, befelé forduló gyerek volt, ami magányossá tette, és zárkózottságát lényegében felnőtt korában is megőrizte. Sosem ment férjhez, és magánéletéről semmit nem árult el a nyilvánosságnak. (Az internetre 2015-ben felkerült infók szerint azonban 1969-től haláláig férjnél volt, Paul Guers színész volt a társa. Más források úgy tudják, a nős Guers házasságon kívüli viszonyt folytatott Karinnal, akinek a kapcsolatból egy fia is született.) Elképzelhető, hogy a színjátszás egyfajta terápiát jelentett számára: kapcsolatot a külvilággal úgy, hogy közben nem kellett megmutatnia igazi önmagát, hanem mindig elrejtőzhetett a szerepei mögé. 1963-ban debütált a filmvásznon, akkor még Karin Lepine néven. Bernard Borderie bízott rá egy kis szerepet az À toi de faire… mignonne című kémfilmjében, amely az akkoriban közkedvelt mozis titkos ügynök, Lemmy Caution (Eddie Constantine) hetedik kalandja volt. (James Bond 1963-ban még csak a második mozifilmnél tartott!) Ki tudja, talán épp ez a kis epizódszerep hozta meg Karin kedvét a színjátszáshoz. 


1967-ben a bájos és vonzó fiatal hölgyet már színházban is láthatta a közönség: a Théâtre de Paris-ban játszott, Jean Anouilh Szegény Bitos, avagy a fejek vacsorája című darabjában, melyet a szerző és Roland Piétri közösen állított színpadra. A páros ugyanott színre vitte Anouilh A pacsirta című drámáját is, amelyben Karin szintén szerepet kapott. Az előbbi színdarabban Michel Bouquet, az utóbbiban Suzanne Flon volt az egyik partnere. A következő évben Robert Hossein hívta játszani a Théâtre Antoine-ba, Steve Passeur, Jean Serge és Robert Chazal La Moitié du plaisir című komédiájába. 1969-ben Ray Cooney és John Chapman egyik vígjátékában kapott feladatot Jacques Sereys rendezőtől a Théâtre du Gymnase színpadán, Jean Poiret és Michel Serrault partnereként. 1968-ban kezdett folyamatosan filmezni. Legtöbbször a televízióban foglalkoztatták, és ekkor már vér szerinti édesapja családnevét, a Petersent használta. Yannick Andréi rábízta az id. Alexandre Dumas regényéből készült A monsoreau-i hölgy (1972) című hétrészes kosztümös sorozatának főszerepét. A széria a francia televíziózás történetének egyik legnagyobb sikere lett. A romantikus sztori a XVI. században játszódik, III. Henrik (1551–1589) uralkodása alatt, amikor a politikai és szerelmi intrikák, a végzetes és lángoló szenvedélyek a legszélsőségesebb tettekre sarkallták az embereket.


A francia romantikus irodalom egyik legszebb regényének számít Georges Sand 1837-ben megjelent műve, a Mauprat, amelyet 1972-ben Jacques Trébouta filmesített meg a televízió számára. A főhőst rablók nevelik fel. Mauprat a rablóbanda egyik akciója közben találkozik egy gyönyörű lánnyal, Edmée-vel (Karin Petersen), akinek megmenti az életét és a becsületét. A két fiatal bimbózó szerelmének azonban számos akadályt kell legyőznie, és egyre kétségesebb, hogy egymáséi lehetnek-e valaha. A mozik mutatták be Pierre Kalfon Lángoló ajkak (1973) című erotikus filmjét Bernard Verley és Olga-Georges Picot (egy másik tragikus sorsú kedvencem) főszereplésével. A történet egyik főszereplője, a szexológus egyszer rajtakapja feleségét egy másik férfival. A felszarvazott szexszakértő a maga módján vesz elégtételt a hűtlenségért. A politikai töltetű alkotásairól ismert olasz rendező, Francesco Rosi 1973-ban forgatott filmet Lucky Lucianóról, a maffia egyik leghírhedtebb főnökéről. A címszerepet Gian Maria Volonté formálta meg. Igea Lissoni szerepére Rosi a gyönyörű Karin Petersent hívta meg. A film nem aratott osztatlan sikert még a kritikusok körében sem. Egy on-line kritika szerint lehet, hogy Luciano szerencsés (lucky) volt, de a közönség sajnos nem: a film túl sokat markol, de keveset fog, a vetítési idő 105 perce olykor határozottan lassan telik.


Idősebb Alexandre Dumas másodszor is nagy sikert hozott Karin számára, amikor 1974-ben André Hunebelle kétrészes paródiát forgatott A három testőrből a blőd humort képviselő népszerű komikusok, a Les Charlots főszereplésével. A mifelénk azóta többé-kevésbé elfeledett négy komédiás persze nem a legendás testőröket, hanem a szolgáikat játszotta, a film ugyanis Planchet, Grimaud, Mousqueton és Bazin (a négy szolga) szemszögéből mutatta be a bátor testőrök kalandjait. (Hunebelle egyébként húsz évvel korábban, 1953-ban egy hagyományos filmváltozatot is készített Dumas regényéből.) Karin kapta a szépséges cselszövő, a Milady szerepét. A négy muskétás, avagy a lepel lehull és A négy muskétás, avagy majd mi megmutatjuk, bíboros úr! az eredeti regénynek csupán az első felét dolgozta fel – azt is igen szabadon –, a komorabb második rész a Milady bosszújáról teljesen kimaradt Hunebelle verziójából. Mindazonáltal a kétrészes vígjáték szép sikert aratott, különösen a vasfüggönyön innen, beleértve a Szovjetuniót is: persze azért a szovjet cenzorok ollója ezt a két filmet sem kímélte. Annak idején jelen sorok írója is jót mulatott a négy inas kalandjain, és teljesen elbűvölte őt Karin szépsége. De aztán másfél évvel később a magyar filmszínházak is bemutatták Richard Lester kétrészes produkcióját Dumas klasszikusából, és a premiert követően máig tartó mély (és sajnos egyoldalú) szerelembe estem Faye Dunawayjel, aki ráadásul ugyanazt a szerepet játszotta, mint Karin. Hűtlenségemre az egyetlen mentség, hogy a MOKÉP nem táplálta Karin iránti szenvedélyemet újabb filmekkel, mert a színésznő többi filmjét nálunk nem forgalmazták, Faye filmjei viszont A három testőr után folyamatosan érkeztek a magyar mozikba, és a televízió is műsorára tűzött néhány ígéretes alkotást a művésznő filmográfiájából.


1975-ben mutatták be Franciaországban Michel Berkowitch Tamara ou Comment j'ai enterré ma vie de jeune fille című erotikus filmjét, amelyben Karin epizódszerepet alakított. Az opusz az évek folyamán feledésbe merült, még VHS-en sem jelent meg, így idővel számos tisztázatlan információ terjedt el róla. Az IMDB tudni véli, hogy a film hardcore jeleneteket is tartalmaz, különböző fórumokon azonban többen kétségbe vonták, hogy a főszereplő színészek ilyen jellegű produkcióhoz adták volna a nevüket, és azt feltételezik, hogy az állítólagos kemény szexjelenetek utólag kerültek a műbe. Az ilyesmire egyébként korántsem a hírhedt Caligula (1979) volt az első példa: Jess Franco tíz évvel korábbi börtönfilmjének, a 99 asszonynak (1969) is létezik egy olyan verziója, amely kemény pornójeleneteket tartalmaz. A hab a tortán, hogy ezeket állítólag nem Franco forgatta, noha pályája későbbi szakaszában teljesen átállt a pornófilmekre. Hasonlóan zavaros a helyzet Karin következő – és egyben utolsó – mozifilmje, a Spermula (1976) című „sci-fi–fantasy” esetében is, amely szintén tartalmaz hardcore betéteket. Az eredetileg 103 perces filmet később 88 percesre szerkesztették át, és a cselekményén is változtattak. A címszerepet Dayle Haddon alakította, a férfi főszereplő a Fassbinder-, Bódy Gábor- és Lars von Trier-filmekből (is) ismerős Udo Kier. Utolsó mozifilmjei mellett Karin Petersen a televízió számára is forgatott. Tévés produkciói közül említést érdemel a Frankenstein: Une histoire d'amour (1974), amelyben a címszereplő kedvese, Elisabeth szerepét játszotta.


Valamikor az 1970-es évek közepén Karin Petersennél méhrákot diagnosztizáltak. Nem tudni, egészségi állapota játszott-e valamilyen szerepet színészi karrierje váratlan félbeszakadásában, netán hardcore elemekkel megtűzdelt filmjei kompromittálták őt, annak ellenére, hogy saját maga nem szerepelt ezekben a képsorokban. Az viszont tény, hogy egy 1977-ben bemutatott tévéfilm után Karin Petersen nem kapott több szerepet a kamerák előtt. Feltehetően színpadi színésznőként sem tartottak rá igényt, mert megélhetése érdekében végül kénytelen volt recepciósként elhelyezkedni a Roissy repülőtéren. 1981 júniusában megismerkedett egy gitáros utcai zenésszel. Rokonszenvesnek találta a férfit, és segíteni akart rajta. Lehetséges, hogy úgy érezte, szüksége volna egy társra maga mellett, hogy könnyebben elviselje a betegségét, és mellőzöttségét a művészi pályán. Meghívta magához a gitárost, ami végzetes könnyelműségnek bizonyult. A férfi ugyanis brutálisan megverte és megerőszakolta. Később sikerült azonosítani őt, és tettéért börtönbe került. Az átélt súlyos trauma azonban még mélyebbre taszította Karint a depresszióba, és 1982. április 1-jén az örök álomba altatta magát. Búcsúlevelében állítólag azt kérte, hogy tragédiájából ne legyen bulvárszenzáció. Kérése meghallgatásra talált, és a róla szóló visszafogott nekrológok csak három hónappal a halála után jelentek meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A NÉGY TESTŐR, AVAGY A MILADY BOSSZÚJA

Richelieu: „Nem nyújtok segédkezet a gyilkosságaihoz, asszonyom.” Milady: „Segítségre nincs szükségem. Csupán egy írásra, hogy szabadke...