AZ ÓRIÁS

Az ötvenes évek Hollywoodját a látványos, sztárokkal forgatott, nagy költségvetésű, szélesvásznú szuperprodukciók jellemezték, melyekkel az aggasztóan fogyatkozó nézőket próbálták visszacsábítani a mozikba a tévékészülékek elől. A mezőnyből magasan kiemelkedik George Stevens 1956-ban bemutatott alkotása, Az óriás, amely a magyar származású Edna Ferber bestselleréből készült. Ellentétben az akkoriban divatos bibliai és antik témájú produkciókkal, Stevens egy modern karriertörténetet mesélt el texasi miliőben. Úgy döntött, hogy a fénykorát élő cinemascope helyett hagyományos technikával forgat, mivel a képmező magasságára nagyobb szüksége volt, mint a szélességére. Ez igen kockázatos szakmai döntésnek mondható már csak azért is, mert a direktor az ötvenes években merőben újnak számító szerződést kötött a gyártó Warner céggel: ő és üzlettársai lemondtak előzetes díjazásukról a bevétel meghatározott százaléka fejében. Stevens három sztárt szerződtetett a főszerepekre Rock Hudson, Elizabeth Taylor és James Dean személyében, az epizodisták között pedig feltűnt a pályakezdő Dennis Hopper és Carrol Baker is. Hudson és Dean ki nem állhatták egymást, a szépséges Liz Taylorral viszont mindketten összebarátkoztak. A forgatás befejezése előtt néhány nappal Dean egy országúti karambolban életét vesztette. Az óriást bő egy évvel a halála után mutatták be. A filmet tíz kategóriában jelölték Oscar-díjra – Dean is a jelöltek között volt –, de csak a rendező kapta meg az Akadémia aranyszobrát. Az opusz jelentős szakmai és közönségsikert aratott, két évtizeden át a Warner Bros. legjövedelmezőbb produkciójának számított. 

A történet

Bick, a vagyonos texasi Benedict család feje Marylandbe utazik, hogy egy csődört vásároljon a ménesébe. Ott találkozik az elbűvölő szépségű Leslie-vel. Beleszeret és feleségül veszi. Hazatérnek a Reata farmra, amelyet Bick nővére, Luz vezet. A két asszony nem igazán jön ki egymással, mert Luz attól fél, hogy Leslie átveszi a helyét, és ő feleslegessé válik. A vénkisasszony gyengéd érzelmeket táplál a családnak dolgozó Jett Rink iránt, aki el akar menni Texasból, hogy megcsinálja a szerencséjét. Van azonban egy titkos oka is, hogy menni akar: titokban ő is szerelmes a szépséges Leslie-be. A féltékeny Luz azzal fejezi ki ellenszenvét Leslie iránt, hogy véresre sarkantyúzza vetélytársnője kedvenc lovát, ám az állat leveti magáról, és Luz szörnyet hal. Végrendelete meglepetést okoz, ugyanis a birtokból néhány hold földet Jettre hagyott. Bick meg akarja vásárolni Jett örökségét, ám a fiatalember visszautasítja az ajánlatot. Elhatározza, hogy gazdálkodni fog a néhány holdon. Amikor kiderül, hogy olajat rejt a föld, Jett és Bick ellentéte kiéleződik…

A regény és a rendező

A film a Pulitzer-díjas magyar származású amerikai írónő, Edna Ferber (1885–1968) 1952-ben megjelent, azonos című regényéből készült. Jett Rink alakját a szerző Glenn Herbert McCarthy (1907–1988) texasi olajmágnásról mintázta, aki az emberek szemében Texas felemelkedését és gazdagságát szimbolizálta. McCarthy építtette a houstoni Shamrock Hotelt. A 21 millió dolláros épületet 1949-ben, Szent Patrik napján adták át. A megnyitó ünnepség egymillió dollárba került. A rendezvény egyik vendége Edna Ferber volt, akire oly nagy hatást gyakorolt a McCarthyval való találkozás, hogy elhatározta, regényt fog írni róla. Az egyik főszereplő, Bick Benedict és birtoka, a Reata farm valós modellje Robert „Bob” J. Kleberg, Jr. (1896–1974) és hatalmas kiterjedésű birtoka, a King’s Ranch volt. Az óriás címmel kiadott könyv bestsellerré vált, így természetesen a filmesek azon melegében ajánlatokkal kezdték ostromolni az írónőt. Ferber választása a korszak egyik nagy tekintélyű rendezőjére, George Stevensre esett, mivel a direktor megígérte, hogy igyekszik hűséges maradni a könyvhöz. Az eltérések főleg a cselekményvezetésben, Jett Rink jellemében, illetve Jett és Leslie viszonyában nyilvánulnak meg a legfeltűnőbben.

A Paramount Pictures egykori fejese, Henry Ginsberg, valamint Stevens és Ferber 1953-ban megalapították a Giant Productions céget, melynek egyetlen célkitűzése az volt, hogy megvalósítsa a könyv megfilmesítését. A Warner Bros. is beszállt a vállalkozásba: a csatlakozásért cserébe a három üzlettárs lemondott előzetes anyagi igényeiről, és inkább százalékot kért a várható bevételből. Az ötvenes években ez egészen újszerű üzleti megállapodásnak számított, és különösen nagy kockázatot rejtett magában: egy film esetében ugyanis nehéz előre garantálni a sikert, ráadásul akkoriban a televízió konkurenciája miatt a mozik látogatottsága jelentősen visszaesett. George Stevens híres volt arról, hogy filmjeire alapos műgonddal készül fel, és forgatás közben is odafigyel minden apró részletre. 1951-ben egy nagyszabású trilógiába kezdett, amelyben az amerikai életforma vetületeit kívánta ábrázolni. A trilógia első része, az Egy hely a nap alatt (1951) Theodore Dreiser Amerikai tragédia című művén alapul. A női főszerepet az akkor tizenkilenc éves egykori gyereksztár, Elizabeth Taylor játszotta, aki ezzel a szereppel bizonyította be, hogy felnőtt színésznőként is érdemes számolni vele. Stevens Oscar-díjat kapott a filmért. A második rész, a Shane (1953) volt az első Technicolor-produkció, melyet számos kritikus minden idők legjobb vadnyugati filmjeként emleget. Az „amerikai trilógia” harmadik része Az óriás.

A szereposztás

Mint a legtöbb hollywoodi film, Az óriás sem az eredetileg tervezett szereposztással valósult meg. Bick szerepére esélyes volt például John Wayne, William Holden, Forrest Tucker, Gary Cooper és Sterling Hayden, ám különböző okokból egyiküket sem szerződtették. Clark Gable-t maga Jack Warner, a Warner Bros. feje utasította el, mert túl öregnek találta. Sokan meglepődtek azon, hogy Rock Hudson lett a befutó, mivel ő nem a Warnerral állt szerződésben, viszont a Universalnál forgatott romantikus drámájának, a Nagyszerű rögeszmének (1954) köszönhetően jelentősen megnőtt a népszerűsége, és alkatilag kétségtelenül alkalmas volt Bick szerepére. Stevenst persze egészen más győzte meg: látta Rockot a Veszélyes vérben (1953), ahol a színésznek szerepe szerint harminc évet kellett öregednie, és effajta hihető átalakulásra Az óriásban is szükség volt. Leslie megformálására felmerült Marlene Dietrich és Audrey Hepburn neve, míg végül két komoly esélyes maradt: Grace Kelly és Liz Taylor. A legenda szerint Stevens megkérdezte Hudsont, hogy kit fogadna szívesebben partnernőjéül, és Rock Lizt választotta. Nem döntött rosszul, mert életre szóló barátság alakult ki közöttük. Mellesleg Liz sem a Warnerhez tartozott, hanem az MGM sztárja volt, az „oroszlános cég” azonban 175 ezer dollárért kölcsönadta őt a konkurenciának, mert akkoriban nem tudott megfelelő szerepet biztosítani neki. A gyönyörű sztár a szerződéskötéskor már állapotos volt: 1955. február 27-én szülte meg második gyermekét, Christophert. A forgatás megkezdését emiatt három hónappal elhalasztották. Ezt az időt a harmadik főszereplő, James Dean arra használta fel, hogy játsszon a Haragban a világgal (1955) című filmben.

Mondani sem kéne, hogy Jimmy is kényszermegoldás volt. Stevens először Alan Laddre gondolt, Mrs. Ladd azonban lebeszélte a férjét a szerepről. Szóba került még Robert Mitchum és Montgomery Clift, míg végül James Deant szerződtették. Stevensnek eleinte kételyei voltak Deant illetően, mivel alkatilag egyáltalán nem tűnt alkalmasnak Jett szerepére. Miután megnézte a sztárjelölt bemutatás előtt álló filmje, az Édentől keletre (1955) néhány jelenetét, megváltozott a véleménye, és úgy gondolta, hogy a fiatal színész személyes kisugárzása sokkal lényegesebb, mint az alkati azonosság kérdése. Az sem volt mellékes a büdzsé szempontjából, hogy Jimmy annyira el akarta játszani a szerepet, hogy gázsiigényét a minimálisra csökkentette: huszonegy ezer dollárt kapott, míg Hudson százezret, Taylor pedig százhetvenötöt. Dean eleinte rajongott a rendezőért, munkakapcsolatuk azonban rövidesen megromlott és odáig fajult, hogy a háta mögött csak Fatsónak (kb. Dagi) hívta. A színésznek nem tetszettek Stevens rendezői módszerei, hogy például a direktor minden jelenetet minden létező szemszögből felvett, és emiatt a munka igen lassan haladt. Ráadásul emiatt olykor előfordult, hogy Dean hiába volt jelen, mégsem került a kamera elé. Ezen úgy megsértődött, hogy néha meg sem jelent a forgatáson, és persze épp olyankor maradt távol, amikor szükség lett volna rá. A diktatórikus hajlamú Stevens nem tűrte, hogy bármelyik színésze önfejűsködjön, és veszélyeztesse a produkciót. Ars poeticája szerint a színésznek az a dolga, hogy tudja a szerepét, és mindig jelen legyen, amikor szükség van rá. Problémát jelentett az is, hogy Dean szerette az improvizációt, Stevens viszont nem. A fokozatosan elmérgesedő helyzetet végül Jack Warner közbelépése oldotta meg, aminek eredményeként kompromisszumos megoldás született: Stevens ragaszkodott a saját elképzeléseihez, ám beleegyezett abba, hogy Deant csak akkor rendeljék be a forgatásra, ha egész biztosan szükség van rá. A színész számos ötletét elutasította ugyan, de volt, amit elfogadott. Így például Jimmy javaslata volt az, hogy Jett utolsó részeg monológját totálban vegyék fel, hogy ezzel is éreztessék a figura elszigetelődését.

Veszedelmes viszonyok

Sajátosan alakult a főszereplők egymással való viszonya is. Elizabeth Taylor második házassága akkoriban már a végét járta, a színésznő azonban félt a válástól, attól tartott, hogy a prűd Egyesült Államokban tönkretenné a karrierjét azzal, ha mindössze 23 évesen újra elválna. (Első férjével, Nicky Hiltonnal való házassága néhány hónap után bomlott fel.) Ráadásul egyes biográfusok szerint férje, a nálánál húsz évvel idősebb Michael Wilding színész nem adott okot a válásra, hiszen hagyta, hogy mindenben érvényesüljön világszép felesége akarata. A valóságban Wilding csupán a külvilág felé keltette a papucsférj látszatát. Élvezte az édes életet, amelyet szupersztár neje jövedelme tett lehetővé, ő maga azonban kényelmi okokból igencsak megválogatta a szerepeit. Amikor Liz távol volt Az óriás forgatása miatt, Wilding kikapcsolódásként két sztriptíztáncosnőt hívott meg a házukba. A hölgyek valószínűleg kevesellték a kapott bugyipénzt, és úgy gondolták, többet is leakaszthatnának ezért az alkalmi kalandért. Felkeresték tehát a Confidential bulvármagazint, és jó pénzért eladták a sztorit, amely a film bemutatásával egy időben került nyilvánosságra. Liz nagyvonalúan kijelentette: nem engedi, hogy ez a felfújt botrány tönkretegye a házasságát, mindazonáltal rövidesen mégis beadta a válókeresetet. Magánéleti problémái közepette a megértőnek és magabiztosnak látszó Hudsont választotta bizalmasának, aki mindennapos vendég lett a Wilding házaspár otthonában. Pletykák keringtek arról, hogy a színésznő viszonyt kezdett a jóképű és sármos Rockkal, sőt Wilding is azért jött Liz után Texasba, hogy szemmel tartsa, érzelmi fegyverként pedig magával hozta a gyerekeket is. Hudsonnek kapóra jöttek a románcról szóló híresztelések, mert örökösen attól rettegett, hogy fény derül a homoszexualitására, ami azonnal véget vetett volna a karrierjének, ugyanis a tolerancia hazájában az emberek valójában eléggé képmutatóan viszonyulnak az ilyesmihez. Rock csak nem sokkal 1985-ben bekövetkezett halála előtt ismerte be nyilvánosan, hogy világéletében a férfiakat szerette. Híres alkalmi partnerei között emlegették többek között Lee Majors tévésztárt és Roman Gabriel amerikaifoci-játékost, ámbár hivatalosan csupán „szoros barátság” állt fenn közöttük. Hudson volt egyébként az AIDS első világhírű áldozata. Elizabeth Taylort mélyen lesújtotta hűséges barátjának halálhíre. Miután magához tért a csapásból, jelentős összeget adományozott az AIDS elleni küzdelemre, és élete végéig hajlandó volt hírnevével, tekintélyével és vagyonával szolgálni ezt az ügyet.

James Dean szintén összebarátkozott Elizabeth Taylorral, aki nagy sztár létére vette a fáradságot, és meglátogatta őt a Haragban a világgal forgatásán, hogy közös filmjük munkálatainak megkezdése előtt megismerkedjenek. A még pályakezdőnek számító Deant mélységesen meghatotta ez a gesztus, és azonnal szívébe zárta szépséges és jóindulatú partnernőjét. Rock Hudsont azonban nem szívlelte, és az ellenszenv kölcsönös volt. Hudson állítólag szakmai féltékenységet érzett Dean iránt, attól tartott, hogy nálánál tehetségesebb fiatal kollégája még a másodfőszerepben is „ellopja” előle a filmet. Ebbéli aggályai tulajdonképpen alaptalanok voltak, hiszen alakításukért később mindkettőjüket Oscar-díjra jelölték. Jimmy szerint Rock üresfejű, unalmas sztár volt. Bennfentesek szerint éles szavakkal bírálta Hudson színészi képességeit. Ezt Dean nyegle stílusban cáfolta, amikor mellékesen megjegyezte, hogy ami nincs, arról nem tud véleményt mondani. Elizabeth Taylor igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy Rock és Jimmy konfliktusait elsimítsa. Ezen a Warner Bros. illetékesei is szorgalmasan munkálkodtak, méghozzá meglehetősen sajátos módon. Amikor a stáb a texasi Marfában forgatott, összeköltöztették a két sztárt azzal a titkos szándékkal, hogy a szó minden értelmében összemelegednek. Ez egyrészt megoldotta volna rivalizálásuk problémáját, másrészt csökkentette volna annak kockázatát, hogy valós szexuális beállítottságuk titka kiderüljön. (Jimmy ugyanis nemcsak a nők, hanem a férfiak iránt is vonzódott, amit egyes életrajzírói az apjához fűződő rossz kapcsolatával magyaráztak.) A kényszerű együttlét azonban újabb feszültséget szült, mivel Rock Hudson köztudomásúan Hollywood egyik legelegánsabb és legápoltabb sztárja volt, James Dean azonban sokkal kevésbé adott az effajta külsőségekre. Állítólag úgy elmerült a szerepében, hogy szinte mindig a jelmezét viselte, és nemcsak a mosásról, de a mosakodásról is hajlamos volt elfeledkezni.

Dennis Hopper és Sal Mineo együtt játszottak James Deannel a Haragban a világgal című filmben is. Mindkettőjükre nagy hatást gyakorolt Jimmy provokatív, lázadó egyénisége, vitán felüli színészi tehetsége. Hopper évekkel később így emlékezett: „Jimmy volt a legtehetségesebb és legeredetibb színész, akivel valaha együtt dolgoztam. Gerillaként vette fel a harcot az érzékenységéből fakadó korlátaival. Egyszer előkapott egy rugós bicskát, és azzal fenyegetőzött, hogy kinyírja a rendezőt. Az ő stílusát utánoztam saját művészetemben és egész életemben, ami persze rengeteg problémát okozott számomra.” A valóságban egyébként Hopper csak tizenegy évvel volt fiatalabb filmbeli apjánál (Hudson), és mindössze négy évvel fiatalabb filmbeli anyjánál (Taylor). A Hudsonhoz hasonlóan szintén homoszexuális Sal Mineo gyengéd érzelmeket táplált Jimmy iránt, akiről évek múlva ezt nyilatkozta: „James Dean és én sohasem voltunk szeretők, ámbár azok is lehettünk volna.” Kifejtette azt is, hogy mindez főleg a saját hibájából nem történt meg, mert akkoriban még nem volt teljesen tisztában szexuális hajlamaival, és mire tudatosult benne, hogy meleg, addigra Dean már halott volt. Húsz évvel Az óriás bemutatója után, 1976-ban Mineót a háza előtt megkéselték. Meggyilkolásának okairól a legmerészebb feltételezések terjedtek el, a tettes kézre kerítéséért még John Lennon is jutalmat ajánlott fel. (Mint tudjuk, négy évvel később ő is gyilkosság áldozata lett.) Amikor elfogták a gyilkost, bevallotta, hogy fogalma sem volt arról, kit támadott meg: nem akarta megölni a színészt, csupán a pénzét akarta elrabolni. A szúrás azonban az áldozat szívét érte.

A Luz Benedictet alakító Mercedes McCambridge 1949-ben tört be Hollywoodba A király összes embere című filmmel, amelyért megkapta a legjobb női epizódszereplőnek járó Oscar-és Golden Globe-díjat, sőt ő lett az év új sztárja is. 1954-ben a Johnny Guitar című Nicholas Ray-westernben szerepelt, és komoly konfliktusokba keveredett a női főszereplővel, Joan Crawforddal. A hírhedten nehéz természetű díva valóságos dührohamot kapott, mikor rádöbbent arra, hogy Mercedes sokkal népszerűbb a stáb körében, mint ő maga. McCambridge-nek meggyőződése volt, hogy az ezt követő két évben a befolyásos Crawford áskálódása következtében nem kapott újabb filmszerepet. Érdemes megemlékezni arról is, hogy Mercedes szinkronizálta Linda Blairt Az ördögüző (1973) azon jeleneteiben, amelyekben a kislány a Sátán hangján beszélt. Állítólag saját maga kérte, hogy nevét ne tüntessék fel a stáblistán, hogy ne terelődjön el a figyelem Lindáról, de később mégis nehezményezte, hogy „megfeledkeztek” róla, ezért elégtételt kért és kapott. Magánélete sajnos drámaian alakult. Második házassága idején annyira rászokott az alkoholra, hogy többször is kórházi kezelésre szorult, és csak az Anonim Alkoholisták Szövetségének segítségével tudott megszabadulni káros szenvedélyétől. Első házasságából született közgazdász fia, John az 1980-as években csalási ügybe keveredett, melynek során bizonyos hivatalos papírokra ráhamisította anyja nevét. Miután a csalás kiderült, McCambridge elzárkózott attól, hogy a botrány elkerülése érdekében segítsen Johnnak az elsikkasztott összeg visszafizetésében. Az elkeseredett férfi 1987 novemberében végzett a feleségével és két kislányával, majd öngyilkos lett. Két búcsúlevelet írt: az egyikben elismerte bűnösségét mindenben, a másikban keserű szemrehányásokat tett az édesanyjának. Mercedes McCambridge 2004-ben halt meg, 87 éves korában, természetes okok miatt. 

Bick és Leslie egyik lányát Carroll Baker játszotta (a másikat Fran Bennett), aki a legendás Actors Studióban tanulta a mesterséget olyan osztálytársakkal, mint Rod Steiger, Marilyn Monroe, Mike Nichols, Shelley Winters és James Dean, akivel nagyon összebarátkozott. Jimmy őt ajánlotta a Haragban a világgal női főszerepére, és a rendező, Nicholas Ray hajlandó is volt szerződtetni Bakert, ám a színésznő visszautasította az ajánlatot és más főszerepeket is. Ugyanis „csendesebben” szerette volna kezdeni filmes karrierjét egy szakmai tapasztalatszerzésre alkalmas filmmel, és ehhez Az óriás epizódszerepe kiváló lehetőségnek tűnt. Valósággal beleszeretett filmbeli szüleibe (ámbár egy évvel öregebb volt, mint az anyját alakító Liz Taylor!), akik a klasszikus Hollywood varázsát jelentették számára, és élvezte, hogy családias hangulatban zajlott a forgatás, a stábtagok például gyakran étkeztek együtt. A Stevens-filmmel párhuzamosan elvállalta Elia Kazan Baby Doll (1956) című drámájának főszerepét, amely egy csapásra sztárrá tette. A Warnerral kötött szerződése miatt azonban évekig lemaradt jó néhány ígéretes szerepről más stúdióknál, és miután megbukott a Harlow (1965) című életrajzi filmmel, gyakorlatilag szerepek nélkül maradt. Olaszországba ment, hogy munkát találjon. Számos giallóban és horrorban játszott, melyekben hajlandó volt olykor ruhátlanul is megjelenni: ilyesmire akkoriban nem nagyon vállalkoztak Hollywood csillagai. A hetvenes évek második felében hazatért, majd Londonban telepedett le. A korosodó sztárok többségéhez hasonlóan karrierjének súlypontja egyre inkább a televízióra helyeződött át, ámbár néha felbukkant olyan populáris filmekben is, mint az Ovizsaru (1990) vagy a Játsz/ma (1997). Röviden érdemes megemlékezni a Sir David Karfrey-t játszó Rod Taylorról is, aki négy évvel később egy magyar származású rendező, George Pal Az időgép (1960) című sci-fijének főszerepében futott be. Alfred Hitchcock rábízta híres filmje, a Madarak (1963) férfi főszerepét, sőt Michelangelo Antonioni is foglalkoztatta őt a Zabriskie Point (1970) című drámában. Eredetileg neki szánták A majmok bolygója (1968) férfi főszerepét, de aztán az alkotók mégis egy nálánál nagyobb sztárt kerestek és találtak Charlton Heston személyében. Utolsó emlékezetes szerepe egy cameo volt a Becstelen brigantykban (2009) mint Sir Winston Churchill. 2015 januárjában hunyt el szívrohamban: 84 éves volt.

A forgatás

Stevens rendezői módszereihez szorosan hozzátartozott a színészekkel való intenzív együttműködés. Nemcsak hozzásegítette őket ahhoz, hogy megértsék a szerepüket, hanem igyekezett bevonni sztárjait az őket érintő döntésekbe is. Rock Hudsonnel közösen például több olyan filmet is megnézett, melyekben Gary Cooper és Spencer Tracy játszotta a főszerepeket, és elmondta, hogy játékukból mely elemeket kéne átvenni Bick Benedict megformálásához. Körbevitte férfi főszereplőjét a forgatási helyszíneken, és véleményét kérte azok színéről. Rock az egyik épület színével nem volt megelégedve, és mivel meg tudta indokolni a véleményét, Stevens utasította a díszletmunkásokat az átfestésre. A díszletekkel függött össze a képarány kérdése is. A direktor hangsúlyozni akarta a Benedict-ház, az olajkutak és Rink hoteljének magasságát, és meglátása szerint erre az új technika, a képmező magassága helyett a szélességet kiemelő cinemascope nem volt alkalmas, Az óriás tehát azon kevés ötvenes évekbeli szuperprodukció egyike, amelyet hagyományos eljárással (1.66:1 képaránnyal) forgattak. Egyébként ez meglehetősen kockázatos szakmai döntés volt, hiszen mint az fentebb szóba került, az ötvenes években jelentősen visszaesett a mozik látogatottsága, és épp a cinemascope lett volna Hollywood aduja a nézők visszacsábításához. Az 1955. május 21-én kezdődött forgatás első felvett jelenete az volt, amikor Bick először találkozik Leslie-vel. Stevens oly módon próbálta érzékeltetni a figura zavarát, hogy Rock Hudson reakcióit teljesen külön, a partnerek nélkül vette fel úgy, hogy a kamerát távol helyezte tőle, és a képmezőn kívülről ő maga mondta a többi szereplő szövegét Rocknak. A Reata farm külsőit a texasi Marfában vették fel tikkasztó hőségben, a belsőket viszont a Warner stúdióiban. A direktor engedte, hogy a marfai lakosok meglátogassák a forgatást, mert szüksége volt a helyiek támogatására. Voltak, akiket statisztaként alkalmazott, mások a helyi dialektusra tanították a szereplőket. A Lynnton farm helyszíne a Virginia állambeli Charlottesville közelében volt. A reptéri jeleneteket a burbanki (Kalifornia) Bob Hope repülőtéren vették fel, a spanyol falut a texasi Valentine helyettesítette, de voltak egyéb forgatási helyszínek is Texasban, Arizonában, Kaliforniában és Virginiában. A munka 1955. október 11-én ért véget. 

Említettem az előző bekezdésben Gary Coopert, akit nemcsak a filmvásznon nézhettek meg a stábtagok, hanem személyesen is megjelent a forgatáson: épp azon a napon, amikor Mercedes McCambridge smink- és ruhapróbái folytak. Mikor meglátta kolléganője vadonatúj jelmezkalapját, megkérdezte tőle: „Ugye, nem gondolod komolyan, hogy egy olyan keményen dolgozó nő, mint amilyet te fogsz játszani, egy ilyen kalapot visel?” Felhívta állandó kellékesét, hogy hozza el azt a kalapot, amelyet ő hordott korábbi filmjeiben. McCambridge felfigyelt néhány vízfoltra a fejfedőn, és tréfálkozva megjegyezte, hogy valószínűleg sokszor eshetett az eső forgatások közben. Cooper rögvest felvilágosította, hogy a foltok nem víztől, hanem vizelettől származnak: „Egyetlen valóban tiszteletre méltó texasi gazdálkodó sem visel olyan kalapot, amelyet legalább egyszer le nem pisált a lova!” No, evezzünk hamar más viz(elet)ekre! James Dean állítólag teljesen leblokkolt akkor, amikor első közös jelenetét akarták felvenni Liz Taylorral. Többször is nekifutottak a felvételnek, de Jimmy mindannyiszor belezavarodott a szövegbe. Úgy a tizedik próbálkozás után dühösen a földhöz vágta a kalapját, majd a stáb legnagyobb megrökönyödésére kigombolta a sliccét, elővette a férfiasságát, és vizelt egy kiadósat. Utána a legnagyobb lelki nyugalommal rendbe szedte magát, és tökéletesen megcsinálta a jelenetet. A fiatal kora ellenére sokat megélt Liznek a szeme se rebbent a Sztanyiszlavszkij-módszer eme sajátos megnyilvánulásától, annál inkább hüledeztek a többiek, a látogatóba érkezett vendégeket is beleértve. Jimmy magyarázatul mindössze ennyit mondott Stevensnek: „Muszáj volt megtennem. Arra gondoltam, ha van bátorságom Elizabeth előtt pisálni, akkor játszani is tudok vele.” A száguldás megszállottjának tartott Dean a forgatás kezdete előtt három nappal benevezett egy autóversenyre. Amikor a rendező tudomást szerzett erről, a Warner Bros. egyetértésével azonnal eltiltotta őt mindennemű versenyzéstől, mert nem akarta megkockáztatni, hogy egy esetleges baleset veszélyeztesse a produkciót.

Elizabeth Taylor remekül kijött Stevensszel az Egy hely a nap alatt forgatásán, ám Az óriás készítése közben számos konfliktusuk volt, elsősorban a rendező diktatórikus módszerei miatt, melyeknek Liz már korántsem vetette alá magát olyan engedelmesen, mint négy évvel azelőtt. A színésznő hol Jimmyvel, hol Rockkal tárgyalta meg szakmai és személyes problémáit. Hudsonnel többször is bulizott, egyik alkalommal egészen hajnali háromig, és mindketten alaposan felöntöttek a garatra. Két és fél órával később, hajnali fél 6-kor azonban kezdődött az aznapi forgatás. Nagy szerencséjükre éppen az esküvői jelenetet vették fel, amelyben meg se kellett szólalniuk, csak szerelmesen nézniük egymást. Igyekeztek erősen koncentrálni erre a feladatra, nehogy a fáradtságtól összeessenek. Alakításuk oly hatásosra sikerült, hogy a stáb több tagja sírva fakadt a meghatottságtól, mert szerintük a két sztár arcán az egymás iránti imádat tükröződött. Az 1940-es, 1950-es évek amerikai filmjeiben az volt a szokás, hogy a színészek inkább „visszafiatalodtak” a szerepeikben, ha erre volt szükség. Állítólag Az óriás volt az első olyan hollywoodi film, amelyben a színészek nem fiatalodtak, hanem öregedtek a szerepükben. Egyes vélemények szerint az öregedés James Deannek nem sikerült igazán jól, mivel ő minden szerepében ösztönösen játszott, önmagát adta, idősebb kori énjének hiteles megformálásához azonban nem volt elegendő szakmai és élettapasztalata. Megítélésem szerint azonban ez az érv nem állja meg a helyét, hiszen ugyanez Hudsonről és Taylorról is elmondható. Az igazi ok az lehetett, hogy Dean csak módjával engedte öregíteni magát (szürkére festették a halántékát, és néhány ráncot rajzoltak a homlokára), mert meggyőződése szerint egy negyvenöt éves férfi koráról gondolatai és cselekedetei többet elárulnak, mint a ráncai. A hosszadalmas sminkelési eljárás elutasításában esetleg szerepet játszhatott még az is, hogy Mercedes McCambridge sminkje a tűző napfényben beleolvadt a színésznő nyakába, és komoly fertőzést okozott, amely sebhelyeket hagyott a nyakán. Mondani sem kéne, hogy ezek után a színészek nem túl nagy lelkesedéssel vállalták az öregedéshez szükséges sminkelést. 

Halálos iramban

Miután Az óriás forgatása a végéhez közeledett, és megkezdődtek az utómunkálatok, James Dean úgy gondolta, mentesült a Warner Bros. azon előírásától, hogy a produkció biztonsága érdekében tartózkodnia kell az autóversenyzéstől. Benevezett a kaliforniai Salinasba meghirdetett autóversenyre, ahol egy vadonatúj Porsche kocsival akart indulni. Eleinte arról volt szó, hogy ő és három barátja – Rolf Wütherich, Sanford Roth és Bill Hickman – együtt utaznak a színész Ford autóján, és a Porschét pótkocsin viszik magukkal. Dean azonban túl jónak tartotta az időjárást ahhoz, hogy négyen összezsúfolódjanak a Fordban, ezért úgy döntött, ő és Rolf a Porschéval utaznak Salinasba, ami egyfajta próbajárat is lett volna. A két kocsi 1955. szeptember 30-án délután fél kettő körül indult útnak. Három órakor rövid pihenőt tartottak, melyet Hickman arra használt fel, hogy figyelmeztesse Jimmyt: túl gyorsan hajt, alig bírnak a nyomában maradni. Fél órával később a rendőrök mindkét kocsit megbüntették gyorshajtásért. Deant ez sem gátolta abban, hogy az üres országúton rátaposson a gázra. Alkonyodni kezdett, Jimmy azonban nem lassított, és a fényszórót sem kapcsolta be. Negyed hat körül ért egy kanyarhoz, amelyben ellenkező irányból váratlanul feltűnt egy Ford Tudor. Az összeütközés elkerülhetetlen volt. A másik kocsi fiatal sofőrje, Donald Turnupseed kisebb sérülésekkel megúszta a karambolt. A Porsche utasa, Rolf Wütherich kizuhant az úttestre, de életben volt, Dean viszont életét vesztette: az ütközés miatti hirtelen rázkódástól feje tehetetlenül és nagy erővel hátrabillent, amitől eltört a nyaka. Rövidesen megérkezett a tragédia helyszínére Roth és Hickman autója és egyéb járművek is, de már nem volt segítség: a kiérkező mentősök 6 óra 20 perckor halottnak nyilvánították James Deant.

Noha a karambol egyértelműen Dean hibájából következett be, a rajongók mégis a szemből érkező jármű vétlen sofőrjét, Turnupseedet hibáztatták Jimmy haláláért. A Sors iróniája, hogy néhány héttel a végzetes baleset előtt Dean közreműködött egy reklámfilmben, amely a gyorshajtás veszélyeire figyelmeztette a fiatalokat. Barátja halálának hírére Elizabeth Taylor összeomlott, és képtelen volt arra, hogy a kamerák elé álljon. Másnap ugyan megjelent a forgatáson, néhány órai munka után azonban fizikai és idegi kimerültség miatt kórházba kellett szállítani. Két hétig tartották bent, míg összeszedte magát. A tragédia egyébként bő hét hónappal később kis híján megismétlődött, amikor Taylor másik közeli barátja, Montgomery Clift szenvedett súlyos autóbalesetet, miután távozott egy összejövetelről, amelyet a színésznő otthonában rendeztek. A baleset szemtanúja, Kevin McCarthy visszasietett Elizabeth házába, hogy segítséget hívjon. A zaklatott Liz gyalogosan rohant a közeli helyszínre, és lélekjelenlétével megmentette a fuldokló Clift életét. A színész ugyanis az ütközés következtében lenyelte saját nyelvét, amelyet Elizabeth húzott vissza a helyére még a mentők megérkezése előtt. Sajnos a férfi arcának egyik fele súlyosan összeroncsolódott, és a plasztikai műtét sem volt képes maradéktalanul eltüntetni a nyomokat. Clift arca eltorzult, emiatt többnyire csak profilból tudták filmezni. A színész alkohollal és gyógyszerekkel próbálta enyhíteni fizikai és lelki fájdalmait, emiatt szakmailag megbízhatatlanná vált, és egyre kevesebb szerepajánlatot kapott. Liz megpróbált segíteni neki, hogy újrainduljon a karrierje, és vállalta, hogy együtt játszik vele az Egy aranyszem tükrében (1967) című drámában. A forgatási előkészületek azonban elhúzódtak, és közben Clift elhunyt: a neki szánt szerepet végül Marlon Brando kapta meg.

Még nem volt teljesen kész Az óriás végső hangsávja, amikor James Dean elhunyt. Váratlan halála miatt egyik barátját, Nick Adams színészt kérték fel, hogy néhány mondat erejéig szinkronizálja Jimmyt a hoteljelenetben. Adams 1950-ben ismerkedett meg Deannel, együtt szerepeltek a már említett Haragban a világgal című filmben. A tragikus baleset után állítólag megpróbált minél nagyobb tőkét kovácsolni Jimmyhez fűződő barátságából. Például jó pénzért gyakran adott interjút a James Dean nevét viselői rajongói klubok kiadványai számára. A médiában elterjesztette, hogy a néhai sztár egyik fanatikus hölgyrajongója zaklatja őt, illetve kijelentette, hogy „örökölte” Jimmy rajongását a száguldás és a sportkocsik iránt, sőt állítása szerint e szenvedélye miatt többször le is tartóztatták. Később Elvis Presley-hez fűződő barátságából is megpróbált profitálni. 1968-ban holtan találták Beverly Hills-i otthonában. Halálát gyógyszer-túladagolás okozta, ám azt nem sikerült egyértelműen tisztázni, hogy véletlen baleset vagy öngyilkosság történt-e. Voltak, akik gyilkosságról suttogtak, de ennek lehetséges indítéka soha nem került nyilvánosságra. Adams 36 évet élt.

A fogadtatás

Stevens egy esztendeig dolgozott Az óriás vágásán, és közben makacsul ellenállt a Warner Bros. azon kívánságának, hogy a fiatal sztár halála miatti tömegérdeklődés kiaknázása érdekében egyrészt igyekezzen a munkával, másrészt próbáljon minél többet mutatni Jimmyből. A direktor nem kívánta üzleti célok érdekében feláldozni koncepcióját, amely szerint a film elsősorban Texasról szól, és nem Jett Rinkről. Az óriás premierjét 1956. október 10-én tartották New Yorkban az alkotók, Jack Warner producer és számos híresség jelenlétében. Az országos bemutatóra másfél hónappal később, 1956. november 24-én került sor. A filmet mind a kritikusok, mind a nézők jól fogadták: Texasban különösen nagy sikert aratott, ami tulajdonképpen meglepőnek mondható, hiszen Az óriás igen élesen bírálta a texasi társadalmat. A forgatási költségek az eredetileg előirányzott kétmillió dollárról ötmillió-négyszázezerre emelkedtek, ám a film csak az Egyesült Államokban 39 milliót hozott, és két évtizeden keresztül, egészen a Superman (1977) bemutatásáig a Warner Bros. legjövedelmezőbb produkciójának számított. Az 1957-es Golden Globe-díjátadón két kategóriában jelölték (legjobb dráma, legjobb rendező), de egyikben sem győzött. Ugyanabban az esztendőben viszont nem kevesebb, mint tíz kategóriában jelölték Oscar-díjra. A színészek közül Rock Hudson, James Dean és Mercedes McCambridge volt a jelöltek között, de egyikük sem nyert. Deannek ez már a második (és utolsó) posztumusz jelölése volt, ismételt mellőzése miatt éles bírálatok érték az Amerikai Filmakadémiát. (Yul Brynner nyert az Anna és a sziámi király című filmmel.) Carroll Bakert nem Az óriásért, hanem a Baby Doll főszerepéért jelölték Oscarra, de vesztett Ingrid Bergmannal szemben (Anasztázia, 1956). Az óriás tíz jelöléséből csak egyet sikerült díjra váltani: George Stevens lett a legjobb rendező. Alkotását 2005-ben „kulturális, történelmi és esztétikai értékei” miatt az amerikai filmörökség részévé nyilvánították, amely kiemelt védelmet élvez.

Több rendező is tisztelgett Az óriás előtt saját filmjében. Robert Altman például két filmet is szentelt Jimmy személyének. Az első, A James Dean-legenda már 1957-ben kijött. Eredetileg hagyományos életrajzi film lett volna: maga Elvis Presley lobbizott azért, hogy megkapja Jimmy szerepét, de az alkotók végül úgy döntöttek, inkább egy dokumentumfilmet állítanak össze archív felvétek felhasználásával. A direktor Marlon Brandót kérte fel narrátornak, aki először igent mondott, de aztán mégis visszalépett. A Jimmy személye iránti tömegérdeklődés ellenére az opusz megbukott. A másik Altman-hommage, a Jöjj vissza, Jimmy Dean (1982) egy sikeres színházi előadáson alapult, melyet szintén Altman rendezett. A színmű három főszereplője – Cher, Karen Black és Sandy Dennis – a filmvásznon is megismételhette színpadi alakítását. A legendás Orson Welles A szél másik oldala (1972) című befejezetlen filmjét szintén George Stevens mesterműve ihlette. Welles alkotása egy olyan idős rendezőről szól, aki egy filmeposzt forgat egy ifjú sztárral a főszerepben: a fiatalember Fatsónak nevezi őt. A direktor arra biztatja a színészt, hogy vásároljon egy sportkocsit. Mint említettem, a valóságban James Dean tényleg Fatsónak gúnyolta Stevenst, ám a rendező kifejezetten ellenezte, hogy sztárja a sportkocsival száguldozzon, mert attól félt, hogy egy esetleges baleset hónapokra leállítaná a forgatást. Kevin Reynolds Fandango című 1985-ös filmjének egyik jelenetében egyetemisták látogatnak el Marfába, hogy megnézzék, mi maradt meg Az óriás ottani díszleteiből.

Az óriás (Giant, 1956) – amerikai filmdráma. Edna Ferber regényéből a forgatókönyvet írta: Fred Guiol és Ivan Moffat. Operatőr: William C. Mellor. Zene: Dimitri Tiomkin. Díszlet: Boris Leven és Ralph Hurst. Jelmez: Marjorie Best. Vágó: William Hornbeck. Rendező: George Stevens. Főszereplők: Elizabeth Taylor (Leslie Benedict), Rock Hudson (Bick Benedict), James Dean (Jett Rink), Carroll Baker (Luz Benedict II), Jane Withers (Vashti Snythe), Chill Wills (Bawley bácsi), Mercedes McCambridge (Luz Benedict), Dennis Hopper (Jordan Benedict), Sal Mineo (Angel Obregón), Rod Taylor (Sir David Karfrey).