ACLÀ – ALÁSZÁLLÁS A POKOLBA

„A fiúk a bányában dolgoznak” – valóságos szállóige lett ez a mondat egy régi kabarétréfából, Aurelio Grimaldi első önálló filmjében azonban mindez a rideg és embertelen valóság. Az úgynevezett floristellai kénbányák a XVIII. századi Olaszországban váltak ismertté, mivel óriási hasznot hoztak – a munkások elképesztő kizsákmányolása árán. A kemény fizikai munkát végző bányászok között rengeteg gyerek volt (némelyikük épphogy betöltötte a hatodik életévét), akiknek egészségét az embertelen munkakörülmények idő előtt kikezdték. Bár a munkafeltételek idővel valamelyest javultak, szociális okokból a gyerekek alkalmazása még a XX. század első évtizedeiben is általánosnak volt mondható. A bánya az 1970-es évek elejére elveszítette korábbi gazdasági jelentőségét.

Aurelio Grimaldi olasz író-rendező neve valószínűleg teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt, legfeljebb csak a különleges csemegékre vágyók találkozhattak a filmjeivel a világhálón. Grimaldi Pier Paolo Pasolini nagy tisztelőjének számít, ami regényei és filmjei jelentős részén is tükröződik. (Nem tudom, vajon van-e valamilyen vérségi kapcsolat közte és az utolsó Pasolini-filmek producere, Alberto Grimaldi között, vagy csak névrokonok.) Mery per sempre (Örökre Mery) című 1987-es írásából – amelyen például letagadhatatlanul érződik Pasolini híres-hírhedt regénye, a három évtizeddel korábbi Utcakölykök hatása – két évvel később Marco Risi forgatott figyelemre méltó filmet, amelyhez a következő évben elkészítette a folytatást is Fiúk szabadlábon (1990) címmel, szintén Grimaldi közreműködésével. Maga Grimaldi 1992-ben kezdett rendezni. Két filmje is foglalkozik Pasolini személyével (Nerolio, 1996; Un mondo d’amore, 2002), és még ahhoz is volt mersze, hogy Rosa Funzeca (2002) címmel remake-et forgasson Mestere négy évtizeddel korábbi klasszikusából, a Mamma Rómából (1962). Mint tudjuk, Pasolini utolsó filmje egy De Sade-regény modernizálása volt, így hát nem meglepő, hogy Grimaldi is adaptálta a francia márki egyik művét, a Filozófia a budoárbant L'educazione sentimentale di Eugénie (2005) címmel. Amin viszont kicsit elcsodálkozhatunk, hogy Pasolini mellett Tinto Brass az, aki szemmel láthatóan hatott még rá: együtt dolgoztak a Tinto Brass postafiókja (1995) című opuszban, amely egyébként a kéjenc rendező gyengébb munkái közé tartozik. Grimaldi Brasstól kölcsönvett színészekkel (Loredana Cannata és Pascal Persiano) forgatta le A farkasasszony (1999) című alkotását, amely merész erotikus jelenetei ellenére is csúfosan megbukott – jelen sorok írójának véleménye szerint egyáltalán nem érdemtelenül. Annak ellenére, hogy Grimaldi mögött immár több mint két évtizedes rendezői múlt áll (legutóbbi filmjét 2013-ban mutatták be), megítélésem szerint igazán ütős, hosszú távon ható filmmel eddig még nem állt elő. 

Legelső alkotása, az Aclà – Alászállás a pokolba az 1992-es velencei filmfesztiválon került először a közönség elé. A történet a harmincas években játszódik Szicíliában. Aclà, a tizenegy éves kisfiú apja és nagyobb testvérei nyomdokait követve a hírhedt floristellai kénbányába megy dolgozni. Természetesen nem saját akaratából, hanem valósággal eladják a tulajdonosnak, aki 500 lírát fizet érte, ám ezért az összegért cserébe Aclà nyolc évig köteles a bányában robotolni. Ha megszökne, a családnak vissza kell fizetnie a számukra hatalmas összeget. Mondani sem kéne, hogy a kisfiú nehezen viseli a kemény munkát a szűk, forró és mocskos tárnákban, ahol a bányászok szinte teljesen meztelenül, egy szál ágyékkötőben dolgoznak, és homoszexuális színezetű tréfákkal próbálják oldani a feszültséget, vagy éppen hergelni egymást. Aclà hamar fellázad a sorsa ellen, de amikor nem akar munkába menni, apja kegyetlenül elveri. A kisfiú végül szökni próbál, ám a csendőrök elkapják, és visszaviszik a családjához. A büntetés egy újabb brutális verés, és Aclà már csak álmaiban jut el a szabadságot jelképező végtelen tengerhez.

Nyilván másként nézi ezt a filmet egy magyar, és másként egy olasz néző, még akkor is, ha a gyerekbántalmazás témája sajnos nemzetközi, és nem sokat veszített aktualitásából, sőt! Az olasz néző számára azonban a „gazdag Észak” ellentéteként létező „szegény Dél” máig égetően aktuális társadalmi probléma még akkor is, ha a harmincas évek óta nyilván Szicíliában is javult a helyzet valamelyest. A jó szándékot semmiképpen nem vitatnám el Grimalditól, mégis néha az volt az érzésem, túl direkten akarja meghatni a nézőt Aclà és a többi gyerek sanyarú sorsával. Nálam az ilyesmi többnyire inkább az ellenkező hatást éri el, és a rendező helyett én próbálok némi távolságot tartani az egésztől. Ami nem is annyira nehéz, mert Grimaldi inkább a részletekben jó, az egyes jeleneteket azonban nem képes valóban magas érzelmi hőfokon egységgé kovácsolni, s ez az oka annak, hogy részleteiben jobban hatott rám ez a film, mint egészét tekintve. Kicsit olyan volt, mint amikor az ember a History Channel műsoraiban a régmúlt pillanatainak gondosan rekonstruált képeit látja: immár vizuális fogalma van az adott témáról, de érzelmileg nem ragadja meg az egész, mert a rekonstrukció csak a külsőségeket képes érzékeltetni, a mélységeket jó esetben is csak megsejteti. Az Aclà esetében is valahogy elsikkad annak lehetősége (vagy csak nekem nem tűnt fel?), hogy például a bánya szimbolikus jelentéstartalmat kapjon, pedig szinte tálcán kínálja magát a lehetőség, hogy összefüggést vegyünk észre a testek lemeztelenedése és a primer ösztönök megnyilvánulásai között.

Szívesen dicsérném az operatőri munkát, de az a helyzet, hogy bár gyári kiadású DVD-n láttam a filmet, minősége egy gyenge VHS-kazetta szintjén mozgott. Pedig néhány általam ismert kritika kiemelte az Aclà színdramaturgiáját. Ha nem is kiemelkedőek, de elég jók voltak a színészek, különösen a címszerepet játszó Francesco Cusimano. A Caramazzát alakító Tony Sperandeo szerepelt a bevezetőben említett két Marco Risi-filmben is. Az erőszakos apát megformáló Luigi Maria Burruano talán már akkor saját magát alakította: 2006-ban összeütközésbe került a törvénnyel, mivel többek között tartósan nem fizetett tartásdíjat a gyerekei után. A bevezetőben többször is említettem Pasolini nevét, akinek hatása ezen a filmen is érződik. De legalább ilyen jogosan említhetném Bernardo Bertolucci (Huszadik század, 1976), a Taviani fivérek (Apámuram, 1977) vagy Ermanno Olmi (A facipő fája, 1978) nevét is. Nem rossz névsor ez, de valahol mégis annak a jele, hogy az Aclà – Alászállás a pokolba igazából nem szuverén művészi alkotás: Grimaldi tisztában van a filmkészítés megtanulható részével, de mintha hiányozna belőle az a plusz, amely akár egy kezdő filmest is filmkészítőből igazi filmművésszé képes emelni.

Aclà – Alászállás a pokolba (La discesa di Aclà a Floristella, 1992) – olasz filmdráma. Saját történetéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Aurelio Grimaldi. Operatőr: Maurizio Calvesi. Zene: Dario Lucantoni. Díszlet és jelmez: Giantito Burchiellaro. Vágó: Raimondo Crociani. Főszereplők: Francesco Cusimano (Aclà Rizzuto), Tony Sperandeo (Caramazza), Luigi Maria Burruano (Aclà apja), Lucia Sardo (Aclà anyja), Giovanni Alamia (Salvo).