Death in Venice

Death in Venice

2017. május 31., szerda

AZ ARANYEMBER

Jókai Mór (1825–1904) népszerű romantikus regényéből, Az arany emberből (ez a cím eredeti írásmódja) az elmúlt közel száz év alatt három mozifilmváltozat is készült, melyek fontos szerepet töltenek be a magyar filmtörténetben. A legelsőt, az 1918-as némafilmet Korda Sándor (Sir Alexander Korda) rendezte, akinek magyarországi korszakából ez az egyetlen, vetíthető állapotban fennmaradt játékfilmje, amelyet a nyolcvanas évek elején egy német archívumban találtak meg. A második adaptációt 1936-ban készítette a tragikus sorsú Gaál Béla a harmincas évek egyik hazai sztárja, Kiss Ferenc főszereplésével. A produkció kiugró közönségsikert aratott, a második világháborút követően azonban évtizedekre elveszett, és csak az új évezredben sikerült restaurálni időközben előkerült hiányos forrásanyagok alapján. A harmadik feldolgozás – Gertler Viktor 1962-es alkotása – volt a magyar filmgyártás első szélesvásznú produkciója, amelyhez Svédországból kölcsönözték a speciális kamerákat. A korszak népszerű művészeit és tehetséges pályakezdőit felvonultató opuszt az ősbemutató óta eltelt évtizedek alatt több millió néző látta moziban és televízióban, és ezzel az eredménnyel a legnépszerűbb és legnézettebb magyar filmek élvonalába tartozik. 2005-ben A nagy könyv című televíziós programsorozat számára Gárdos Péter 26 perces rövidfilmet forgatott a Jókai-regény alapján, melyet jómagam nem tartok teljes értékű adaptációnak, ezért nem kívánok vele bővebben foglalkozni.


A cselekmény
Tímár Mihály, a Szent Borbála kapitánya segít megszökni Ali Csorbadzsinak, a török szultán egykori főkincstárnokának és lányának, Tímeának az üldözők elől. Ali Csorbadzsi megmérgezi magát, hogy így mentse meg lánya életét. Halála előtt arra kéri Tímárt, vigye el Tímeát a hajó tulajdonosa, Brazovics Atanáz házába. Pénzt is ad neki, hogy azt Brazovics használja fel a lány érdekében. Mielőtt elmondhatná a vörös félhold titkát is, meghal. A hajó ideiglenesen kiköt a Senki szigetén, ahol csupán két nő él: Teréza mama és lánya, Noémi. Idilli létüket az időről időre megjelenő Krisztyán Tódor zavarja meg, aki Noémi vőlegényeként mutatkozik be, és azzal zsarolja Teréza mamát, hogyha nem fizet neki, a sziget létét bejelenti a hatóságoknak. A Szent Borbála másnap tőkére fut, és elsüllyed. Tímár kimenti Tímeát, sőt egy értékes ládikót is egy vörös félholddal megjelölt gabonazsákból. Elviszi a lányt Brazovicshoz, aki kevesli a hozott pénzt, és lopással gyanúsítja a kapitányt. Mindazonáltal megígéri, hogy lányaként fog bánni Tímeával. Valójában azonban Tímea Brazovics saját lánya, Athalie cselédje lesz. Athalie gonosz játékot űz a naiv Tímeával. Elhiteti vele, hogy a délceg főhadnagy, Kacsuka szerelmes a lányba, és feleségül fogja venni, amint a lány kihímezi az esküvői fátylat. Az esküvő napján kiderül az igazság: nemcsak az esküvőről, hanem arról is, hogy Brazovics úr tönkrement. Az idős férfi szíve nem bírja az izgalmakat, és meghal. A lagzi elmarad. Az időközben meggazdagodott Tímár megmenti Brazovics özvegyét és Athalie-t a hitelezőktől, a házat azonban Tímea számára vásárolja meg. A török lány nagylelkűen magánál tartaná Zófi mamát édesanyjaként és Athalie-t testvéreként, de a gőgös Athalie csak cselédként hajlandó maradni. Titokban bosszút forral Tímea ellen, akit Tímár feleségül vesz. A hálás lány igent mond, ám szíve valójában még mindig Kacsukáért dobog, és Tímár is azon veszi észre magát, hogy egyre szívesebben jár vissza a Senki szigetére, a gyönyörű Noémihez. Ám a gonosz Krisztyán Tódor ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel…


A regény
Jókai Mór egyik legnépszerűbb regényének alapötlete az író szerint nagynénjétől, Szűcs Lajosnétól származik. Az asszony Jókai nagyanyjának volt a nővére, aki gazdagon ment férjhez. Az 1870-es években a budapesti társasági élet köztiszteletnek örvendő tagjaként élénk jótékonysági tevékenységet folytatott. Egy alkalommal Szűcsné és Jókai együtt utaztak a Kisfaludy gőzösön Balatonfüredről Siófokra, amikor félelmetes vihar csapott le a Balatonra. Az utasok a kabinjaikba menekültek, csupán Szűcsné és az író maradtak a fedélzeten. Az asszony elmesélt egy történetet egy fiatal özvegyről, akinek egy katonatiszt udvarolt. Az özvegyasszony társalkodónője ennek a tisztnek volt a korábbi kedvese. A drámai eseményekben fontos szerep jutott a társalkodónő édesanyjának is. Szűcsné állítólag valamennyiüket személyesen ismerte. Jókai a hallott történetből – amelyet a regény drámai csúcspontjává tett – és szereplőiből kiindulva építette fel Az arany ember cselekményét, amelyhez természetesen újabb fordulatokat és személyeket adott. Tímár figuráját alighanem a dúsgazdag Domonkos János (1768–1833) ihlette, akinek temetésén az író még gyerekként vett részt. László László Jókai-kutató szerint viszont a címszereplő modellje nagy valószínűséggel László Ferenc (1769–1840) komáromi születésű hajózási vállalkozó volt, de az is elképzelhető, hogy az író Domonkos és László főbb jellemvonásait összegezte regényhősében. Ami biztos, hogy Tímár Mihály alakjában Jókai saját magánéleti problémáit is megfogalmazta. Akkoriban megromlott a házassága nálánál idősebb feleségével, Laborfalvi Róza színésznővel. 1870 tájékán az író beleszeretett a gyámleányába, Lukanics Ottiliába, akit naponta felkeresett Arácson. A Senki szigetén játszódó fejezeteket e gyakori látogatások időszakában írta, tulajdonképpen gyámleányát örökítette meg Noémi alakjában. A titkos szerelem szomorúan ért véget: Ottilia tüdőbajban elhunyt. A magánéleti gyötrődéseken túl Jókai Tímár személyén keresztül írta meg vonzódását a Balaton szépségei és a csillagok csodái iránt is. (A regény legbecsesebb részei közé tartoznak az érzékletes tájleírások.) Gyermekkori élménye volt a dunai hajózás világa, ezért ebbe a közegbe helyezte a cselekmény egyik szálát. Kisfiúként hallotta a „nagyokat” a telekspekulációkról beszélgetni, és ezt a motívumot szintén beleszőtte a történetbe. A Komáromban töltött évek hatására választotta a várost Az arany ember egyik helyszínéül. Nem kizárt, hogy Ali Csorbadzsi menekülésének történetét Sina György (1783–1856) élete ihlette: a befolyásos macedón–görög bankár kiadatását a törökök állítólag határozottan, de eredménytelenül követelték a Habsburgoktól. Baptistin Poujoulat francia történész Geschichte des Osmanischen Reichs című munkáját, valamint Decsy Sámuel Osmanografia című művét Jókai más regényeihez is használta forrásműként: Az arany ember számára a török vonatkozású események és a muszlim szokások leírása miatt voltak hasznosak.


A főszereplő nem csupán hűség és szerelem között őrlődik, hanem megtestesít egy másik dilemmát is, hogy sikerül-e a felvilágosult polgárság eszményeit megvalósítani a korai magyarországi kapitalizmus világában. A kapitalizálódás folyamata, a polgárság előtérbe kerülése lényegében az 1867-es kiegyezést követően indult meg Magyarországon, és a dinamikusnak mondható fejlődés érthető optimizmussal párosult. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy ebben az optimista légkörben Jókai szemléletmódja valójában mennyire pesszimista. Tímár Mihály személye mintegy megelőlegezi a XX. század irodalmának – és filmművészetének – önmagával vívódó hőstípusát és egyik leggyakoribb témáját, az elidegenedést. A Fekete gyémántok főszereplőjével, Berend Ivánnal ellentétben a szintén tőkés vállalkozó Tímár Mihály életpályája az önmagával való meghasonulás felé vezet. A tisztességtelen úton szerzett vagyon átformálja Tímár jellemét, és egyre súlyosabb lelkiismereti problémákat okoz neki. Lopással jutott pénzhez, hatalomhoz és tekintélyhez, és mindezt csak szüntelen képmutatással tudja megőrizni. Őszintén vonzódik ugyan Tímeához, önző módon azonban nem veszi észre, hogy csupán jótéteményeivel köti maga mellé a lányt, aki valójában egy másik férfit szeret. Szerencsére Tímár tiszta, egyenes jellemét a kapitalizmus rideg világa még csak kikezdte, de nem torzította el véglegesen. Vagyon és boldogság közül végül az utóbbit választja – igaz, egy utolsó hazugság árán: kihasználja Krisztyán Tódor halálát, mivel a férfi az ő ruháját viselve fulladt vízbe. Emiatt az emberek azt hiszik, hogy Tímár halt meg. A gazdag főhős mindenét hátrahagyva a Senki szigetére távozik, hogy Noémivel élje le hátralévő életét. Tímea mégsem lehet boldog visszanyert szabadságával: a gonosz Athalie, miután sikertelenül megpróbálta megölni őt, az arcába vágja, hogy csak Tímár ismerte a rejtekajtó titkát, vagyis az „arany ember” él, ezért Tímea sohasem lehet boldog Kacsukával. Tímár Mihály történetével Jókai lényegében azt sugallja, hogy a felvilágosodás és a reformkor nagy eszméi valójában megvalósíthatatlanok az 1870-es évek Magyarországán, e nemes ideákat csakis olyan emberek válthatják valóra, akik számára semmit nem jelent a pénz és a civilizáció fogalma.


Az arany embert először A Hon című hírlap közölte folytatásokban: az első rész 1871-ben jelent meg, az utolsó folytatás a következő évben. A történetet 1872-ben adták ki először könyv formájában. 1960-ig bezárólag – az utánnyomásokat nem számolva – huszonegy magyar nyelvű kiadása jelent meg, ebből nyolc kiadás 1945 után. Külföldön is sikert aratott: többször megjelent angol, német, cseh, dán, észt, finn és lengyel nyelven, de volt belőle olasz, orosz, örmény, román, szerb, spanyol és svéd nyelvű kiadás is. Jókai maga is tudott két angol nyelvű kiadásról: az egyik a Timar’s two worlds (Tímár két világa), a másik a Modern Midas (Modern Midász) címet kapta. (Midász király a görög mitológia egyik szereplője volt, aki egy ízben jó szolgálatot tett Dionüszosznak. Az isten hálából teljesítette a király könnyelmű kérését, hogy változzon minden arannyá, amihez csak hozzáér. Miután Midász ráeszmélt kívánsága esztelenségére, Dionüszosz újbóli segítségével megszabadult végzetes képességétől. Nem volt szerencséje viszont Apollónnal, amikor egy versenyen Pán művészetét részesítette előnyben Apollónéval szemben. A botfülű Midász hallószervét a haragos Apollón szamárfüllé változtatta.) Az író 1884-ben színpadra dolgozta át a történetet. A darab az 1800-as évek végének legnagyobb sikere lett a Nemzeti Színházban, több mint 150-szer adták elő. A XX. században különféle átdolgozásokban került színpadra. Összesen három mozifilmváltozata készült jeles alkotók rendezésében.


Senki szigete
A Senki szigete a valóságban nem létezett, de volt valós modellje. Jókai a regényhez írt „Utóhangok”-ban azt írta, hogy Frivaldszky Imre természettudóstól (1799–1870) értesült egy dunai szigetről, amely tudomása szerint az 1860-as években hivatalosan nem tartozott se Magyarországhoz, se Törökországhoz. A korabeli magyar térképeken Új-Orsova néven szerepelt Ada Kaleh szigete, amely az Al-Dunán helyezkedett el Orsova és a Vaskapu-szoros között. Törökök és muszlimok lakták, akik adómentesek voltak, és felmentést kaptak a hadkötelezettség alól is. Dohány-, szőlő- és rózsatermesztéssel foglalkoztak. A magyar, a szerb és a román határ közelsége miatt azonban egy kevésbé tisztességes, de igen jövedelmező foglalkozást is űztek: csempészkedtek. 1716-ban az addig török fennhatóságú terület az osztrákokhoz került, ők építették az erődöt. Törökország nem hagyta annyiban a dolgot, és évtizedekig tartó viszály kezdődött Ada Kaleh birtoklásáért. 1878-ban a berlini kongresszus az Osztrák–Magyar Monarchiának ítélte a szigetet, amely Trianon után Romániához került. A vaskapui vízerőmű gátjának építése vezetett Ada Kaleh pusztulásához. A szigetet kiürítették. A lakosok többsége Temesvárra költözött, egyesek Bukarestbe mentek, néhány család pedig visszatelepült Törökországba. Az osztrák erőd egy részét lebontották, és a közeli Şimian-szigetre szállították. A temetőből is átvittek néhány díszesebb sírkövet. Ezután elárasztották a völgyet, és Ada Kaleh 1972-ben víz alá került. Néha előfordul, hogy a Duna áradása miatt leengedik a Vaskapu I-es gyűjtőtó vizét, és ilyenkor rövid időre láthatóvá válnak Ada Kaleh romjai. Erre legutóbb 2014-ben került sor. 


A NÉMAFILM
A rendező és a forgatókönyv
Az arany ember első filmváltozata 1918-ban készült el Korda Sándor (1893–1956) rendezésében. Korda eredeti neve: Kellner Sándor László. Zsidó családba született, édesapja a fiatalon elhunyt Kellner Henrik intéző volt, édesanyja Weisz Ernesztina. Sándor két öccse, Zoltán és Vince később szintén a filmszakmában helyezkedett el. Iskolás korában kedvenc latin szállóigéje volt a szentmise egyik sora, a „Sursum corda” (Emeljük fel szívünket!): ebből származik művészneve, a Korda. Még diákként kezdett írni, tanulmányai befejezése után újságíróként kapott munkát. Kis ideig a Független Magyarország párizsi tudósítója volt, majd olyan filmlapokat látott el írásaival, mint a Pesti mozi, A mozi és a Mozihét. 1914-től rendezett, első filmjének címe: A becsapott újságíró. A Tanácsköztársaság alatt a filmgyártás művészeti vezetője volt. A „dicsőséges 133 nap” után (első) felesége, Korda Mária segítségével sikerült külföldre mennie. Bécsi és hollywoodi kitérők után Angliában állapodtak meg, ahol Korda szívós munkával a brit filmipar meghatározó alakjává nőtte ki magát. Mind rendezőként, mind producerként emlékezetes sikerek fűződnek a nevéhez. Az angol filmművészet érdekében végzett tevékenységéért a királynő lovaggá ütötte. Ötéves magyarországi rendezői pályafutása alatt nem kevesebb, mint huszonhét filmet rendezett, ám ezekből csupán Az aranyember maradt fenn vetíthető állapotban. A forgatókönyvet Vajda László írta, aki 1922-ben emigrált. Az adaptációt a némafilm korlátai szabták meg, vagyis hogy a történetből mindössze annyit lehetett a filmbe átemelni, amennyi pusztán a képek és néhány inzert közvetítésével is érthető maradt. Vajda ezért a cselekményes motívumokat hangsúlyozta a némafilmen kevésbé hatásos lélektani vonatkozású epizódok rovására. A forgatókönyv egyértelműen Tímárt állítja középpontba, egyfajta ellenpontjaként Krisztyán Tódor kap a másik két filmváltozathoz képest hangsúlyosabb szerepet, míg a többi figura (például Tímea) körüli, kevésbé akciódús történések jelentősen lerövidültek vagy teljesen kimaradtak (legalábbis a töredékesen fennmaradt kópia alapján). Ezek hiányában azonban az egyébként is romantikus jellemábrázolás óhatatlanul egysíkúvá válik, és a cselekmény folyamatossága megbicsaklik. Vajda ennek kiküszöbölésére iktatott be néhány olyan epizódot, amely a regényben nem szerepel (például Krisztyán Tódor apja – szintén sötét gonosztevő – is megjelenik), Korda pedig a korabeli némafilmes módszereken túlmutató ötletekkel is próbálkozott.


A színészek
Tímár Mihály szerepét (idősebb) Beregi Oszkár játszotta, aki nem csupán jó megjelenésű, hanem kifejezetten tehetséges színész is volt. Noha külseje nem igazán felelt meg Jókai leírásának, kisugárzása mégis oly erős volt, hogy a későbbi filmváltozatok főszereplőit (Kiss Ferenc, Csorba András) is inkább a Beregihez, semmint a regénybeli Tímárhoz való hasonlatosság alapján választották ki. Tímeát Makay Margit alakította, aki a hetvenes években valóságos reneszánszát élte Fábri Zoltán (Hangyaboly, 1971; 141 perc a Befejezetlen mondatból, 1975) és Makk Károly (Macskajáték, 1974; Egy erkölcsös éjszaka, 1977) két-két filmjének köszönhetően. Athalie-t Berky Lili személyesítette meg, akinek filmkarrierje sajnos tragikusan indult. A művésznő első filmje, a Sárga csikó (1913) egyik jelenetében a parasztlányok vízbe ugrálnak a veszélybe került csónakjukról, és fuldokolni kezdenek. Sajnos csak későn vették észre, hogy az egyik színésznő, Imre Erzsi valóban fuldoklik, és bár ki tudták menteni, újraéleszteni több órás próbálkozás után sem sikerült. A hatóság leállíttatta a forgatást, az elkészült anyagot elkobozták, de a rendező elleni vád elejtése után visszaadták. A Sárga csikót befejezték, és a film – a tragédiától függetlenül – világsikert aratott. Kordával egyébként Berky már Az aranyember előtt is forgatott, mondhatni, állandó színésznőjének számított. A Noémit játszó R. Lenkeffy Ica a magyar filmgyártás egyik első sztárja volt, aki egy francia bankárhoz ment feleségül, és férje kívánságára felhagyott a filmezéssel. Házastársától romantikus filmbe illő módon szöktette meg egy másik férfi, aki nem ellenezte ugyan Ica művészi karrierjét, de annak a hangosfilm megjelenése miatt végleg befellegzett. Rajnai Gábor (Krisztyán Tódor) az 1945 előtti filmgyártás talán legtöbbet foglalkoztatott színésze volt, aki 1957-ben bekövetkezett haláláig filmezett, még a színpadról való visszavonulása után is. A Brazovicsot megformáló Horváth Jenő vérbeli színpadi színész volt, aki mindössze ötször állt a kamerák elé: első és utolsó filmjét egyaránt Korda rendezte, az utolsó épp Az aranyember volt. Filmbeli feleségét a szintén keveset filmező K. Demjén Mari játszotta. A Kadisát megszemélyesítő Vándory Gyulának viszont az IMDb szerint Az aranyember az egyetlen filmje. Valószínű azonban, hogy névelírásról van szó, és valójában Vándory Gusztáv (1882–1964) játszotta a figurát, aki a némafilmkorszak sztárszínészeként máskor is dolgozott Kordával. (A tévedés oka az lehet, hogy a némafilmek főcíme gyakran hiányos vagy pontatlan.) S. Fáy Szeréna (Teréza mama) filmográfiája is szerény: Az aranyember mellett mindössze a Matyólakodalom (1920) és a Leánybecsület (1923) című filmet tartalmazza. Viszont feltétlenül meg kell említeni, hogy a művésznő személyes ismeretségben állt Jókaival, hiszen rokona volt az író feleségének, Laborfalvi Rózának.


A forgatás, a restaurálás és a zene
Az aranyember a Corvin Filmgyár (a Hunnia elődje) égisze alatt készült, részben eredeti helyszíneken. Erről a cég egy egész oldalas hirdetést tett közzé a Mozihét 1918. augusztus 25-i számában: „Az aranyember felvételeit óriási apparátussal kezdtük meg. Jelenleg valamennyi szereplővel az Al-Dunán vagyunk. CORVIN”. A Szent Borbálát helyettesítő leselejtezett gabonaszállító hajót maga Beregi Oszkár szerezte meg a forgatáshoz. Személyes összeköttetései révén még azt is elérte, hogy a budapesti tulajdonos kijavíttassa a hibákat, hogy a hajót vízre lehessen bocsátani. Beregi később így idézte fel az al-dunai forgatást: „Felejthetetlenül szép volt minden. A perzselő nap tüzét se éreztük, annyi szépség tárult percről percre elénk, a színes sziklák, melyek vörös, szürke, kék, sárga, zöld színben ragyogtak, egy-egy repedésből zöld folyondárok csüngtek lefelé, vagy soványka földbe kapaszkodó gyökerekből szökkent fölfelé egy-egy fa, amint a napfényben csillogott a víz, minden olyan szép, hogy Jókai tollára volna szükségem, hogy leírjam a Vaskapu gyönyörűségeit. Nagy ritkán borult volt az ég, és ilyenkor lassabban ment a munka, de amikor egyszer hirtelen vihar keletkezett, és megeredt a zápor, és Korda és a fényképész be akarták szüntetni a felvételeket, az én kérésemre mégis csak folytattuk, hogy legyen a filmen valódi vihar és valódi eső, nem pedig kannából öntött víz a felvevőlencse előtt, és nem exhauster csinálta szél.” Filmtörténeti legendák szólnak arról, hogy a vége felé közeledő első világháború lövedékei röpködtek a stábtagok feje fölött. Szakemberek szerint Korda alkotásának legnagyobb érdeme, hogy a jövő felé mutat, és módszereivel egyértelműen a hangosfilmet előlegezi meg. Nem csupán azzal, hogy a műtermekből kimegy a való világba, hanem azzal is, hogy például flashbacket alkalmaz (amikor Krisztyán Tódor megmutatja a vállára égetett bélyeget, és néhány pillanatra felidéződik, hogyan szerezte azt), illetve a színészek játékstílusa is többnyire mentes a némafilmes túlzásoktól: valójában mintha hangosfilmjelenetek peregnének a néző szeme előtt – hang nélkül. Ahogy Magyar Róza írja: „A film minden képsorából önálló jelentéstartalom árad, a vágástechnika értelmez és folytonosságot tükröz, a jelenetek a beállítások váltakozásával olyan montázsokká épülnek, melyek mai filmműveltségünkkel is értékelhetők. A szereplők valóságos hangosfilmjeleneteket játszanak el, annak tudatában azonban, hogy a film majd némán kerül a nézők elé. S mégis, különösen Makay Margit játékában, nyoma sincs a túlzott mimikának; az egymást követő jelenetek legtöbb helyen nem azért igényelnek szövegmagyarázatot, mert érthetetlen volna az események logikája.”


Az aranyember eredetileg három felvonásból (48, 41 és 55 perc) állt – egyes források szerint négyfelvonásosra tervezték –, és ún. virazsírozott kópiák készültek belőle. A virazsírozási eljárást a színes film elődjének tekinthetjük. Lényege, hogy egyes jeleneteket olykor csak dekorációs célzattal, de gyakran dramaturgiai okokból bizonyos színűre színeztek. Így például kékek voltak az éjszakai jelenetek, barnás színűek a belső terekben, pirosak pedig a tűz mellett játszódó események. Ugyanakkor a kék szín sugallhatta a nyugalmat is, míg a sárga – természetesen – az irigységet. Korda filmje évtizedekig elveszettnek számított, az eltűnés részletei azonban nem ismeretesek. Az viszont szomorú tény, hogy a magyar némafilmállomány mintegy 90 százaléka sajnos megsemmisült. Részben azért, mert az első években senki nem gondolt arra, hogy ezeket a műveket meg kéne őrizni az utókor számára, másrészt meg hazánkban az ötvenes években értéktelen polgári vackoknak minősítették ezeket a tekercseket, és „népgazdasági okokból” más célra feldolgozták őket. Az aranyember egyetlen fennmaradt nitrokópiája Németországból került elő, a koblenzi archívumból, innen jutott vissza 1981-ben Magyarországra, egy csereakció keretében. A hazai szakemberek öröme azért nem volt teljes, mert a kópia sem volt az. A XX. század első évtizedeiben ugyanis bevett szokás volt, hogy a filmek megvágva kerültek a külföldi közönség elé. Az aranyember esetében a 144 perces játékidő egy tipikusan magyar vonatkozású történethez egyszerűen túl hosszú volt a külhoni nézőknek. A német forgalmazó még a címet is megváltoztatta Der rote Halbmondra (A vörös félhold). A virazsírozott nitrokópiáról 1981-ben még csak fekete-fehér biztonsági másolatot lehetett készíteni, 1995-ben azonban sikerült színes nyersanyagra is átmenteni a filmet. Erre már Londonban került sor az Európai Unió Média Programjának Lumière Alapítványa támogatásával. A hazai változathoz Magyar Róza, a Magyar Filmintézet Magyar Játékfilm Csoportjának vezetője készítette a magyar nyelvű inzerteket. Nem a Jókai-regény szövegét próbálta a filmhez igazítani, hanem az expresszív képekből kiindulva akart új szöveget alkotni, mely harmonizál Korda koncepciójával. A Magyar Filmunió megbízásából a felújított kópiához kísérőzene készült, melyet az Eurimagest képviselő Kézdi-Kovács Zsolt felkérésére Selmeczi György komponált. A zeneszerző egyrészt arra törekedett, hogy ne csak a történet különféle dimenzióit érzékeltesse a zenével, hanem Korda korát is, ugyanakkor a mű korunk zenei nyelvén szólaljon meg. Szempontnak tekintette azt is, hogy önálló – a film nélkül is előadható – zenemű szülessen. A megzenésített verzió ősbemutatóját Versailles-ban tartották.


AZ ELSŐ HANGOSFILM
A rendező és a forgatókönyv
A Jókai-regény második filmváltozatát Gaál Béla (1893–1945) rendezte a Hunnia Filmgyár megbízásából. Gaál eredetileg jogásznak tanult, de a színészi pálya vonzása erősebbnek bizonyult. Harcolt az első világháborúban. Leszerelése után, 1918-ban a Zeneakadémia épületében megnyílt Madách Színház igazgatója lett. A színészetet rövidesen a rendezéssel cserélte fel, előbb a színházban, később a filmvilágban is. 1920-ban rendezte első filmjét, a Vörösbegyet. A hangosfilm térhódítása emelte az élvonalba: az 1930-as évek legkeresettebb rendezőjének számított, különösen a Meseautó (1934) sikerét követően. A zsidótörvények miatt azonban kiszorult a filmvilágból, és 1939 után nem rendezhetett többet. 1945-ben halt meg. Egyes források szerint a dachaui koncentrációs táborban pusztult el, mások úgy tudják, a nyilasok ölték meg Budapesten. Gaál 1935-ben filmesítette meg Jókai Az új földesúr című regényét. Ezzel komoly szakmai és közönségsikert aratott, így érthető, hogy utána egy másik Jókai-regénnyel próbálkozott. Választása Az aranyemberre esett, melynek forgatókönyvét Hevesi Sándorral együtt írta. Hevesi se volt járatlan a Jókai-adaptációk terén: húsz évvel korábban a Mire megvénülünkből írt forgatókönyvet ifj. Uher Ödön számára. Hevesi és Gaál Az aranyember szerelmi szálát emelte ki, méghozzá a kor divatjának megfelelően happy end formájában. Ennek érdekében egyrészt mellőzték a regény bizonyos – ebből a megközelítésből nézve kevésbé fontos – jeleneteit, másrészt újakat toldottak be, melyek elég egyértelműen és hamar sugallják, hogy Tímár Noémi, Tímea pedig Kadisa oldalán találja meg majd az igazi boldogságot. Különösen a Tímea–Kadisa-kapcsolat ábrázolása hangsúlyos a másik két filmváltozathoz képest. Megnőtt a jelentősége Fabula figurájának is, ahogyan Stőhr Lóránt írja: „Az egyszerű, józan, becsületes, nyílt magyar paraszt hamis romantikája illúziókba ringathatta a Trianon utáni dzsentri-Magyarországot”. Tímár figurája is a romantizálás irányába változott: leginkább a mesebeli szegénylegényre emlékeztet, aki ügyességének, életrevalóságának köszönhetően megcsinálja a szerencséjét, meggazdagodásának társadalmi-lélektani háttere azonban háttérbe szorul. Ugyanakkor van olyan vélemény is, mely szerint Tímár alakja az 1936-os filmben áll a legközelebb a Jókai által megírt figurához. Változott Athalie személyisége is, aki intrikáival éppen csak annyira próbálja meggátolni Tímea boldogságát, amennyire egy romantikus filmben ez elvárható, de gyilkossági kísérletre már nem vetemedik, és miután cselszövései meghiúsulnak, további sorsa homályban marad.


A színészek és a forgatás
Az arany ember második filmváltozatát kezdettől fogva nagy közönségérdeklődés kísérte. A népszerű művészeti hetilap, a Színházi Élet szereposztási pályázatot hirdetett: az olvasók szereposztókká léphettek elő, és bárki megírhatta, kinek adná a fontosabb szerepeket. Akinek az ötletei a legközelebb álltak a későbbi hivatalos szereposztáshoz, az száz pengő jutalmat kapott. A forgatásra nagyobb összeget szántak ugyan, mint amennyit akkoriban egy magyar filmre szoktak, mindazonáltal a megemelt büdzsé sem tette lehetővé, hogy a stáb eredeti helyszíneken dolgozzon. Hunyady Sándor erről később így írt: „Az aranyember 60-70 ezer pengővel került többe, mint a körülötte termett átlagos magyar filmek. Olyan, mintha egymillió is lenne a különbség. Ez valahogyan felnőttebb dolog. Íme, mit jelent, ha igazi szakemberek nyúlnak hozzá valamihez.” A forgatás főleg műteremben zajlott, ennek ellenére Eiben István operatőr oly bravúrosan oldotta meg a feladatát, hogy a látvány szempontjából az 1936-os verzió állja az összehasonlítást a Korda- és a Gertler-féle filmmel. A hangulatfestést szolgálta Polgár Tibor és Ránki György kísérőzenéje is. A címszerepet a harmincas évek kiemelkedő színésze, Kiss Ferenc kapta, akit külső adottságainak, férfias orgánumának köszönhetően filmen és színpadon főleg hősszerepekben foglalkoztattak, melyeket elmélyült lélek- és jellemábrázolással formált meg. 1944. október 15-én maga Szálasi Ferenc nevezte ki a Nemzeti Színház élére. Kisst a második világháború idején kifejtett erősen jobboldali politikai tevékenységéért a népbíróság 1945-ben több éves börtönbüntetésre ítélte. 1956 augusztusában tért vissza a színészi pályára, 1963-ban Érdemes művész-díjat kapott. 1978-ban halt meg. Partnerei közül figyelemre méltó, korszerű alakítást nyújtott Mezey Mária, Csortos Gyula és Petheő Attila is. Az aranyembert 1936 karácsonyára időzítve (december 18-án) mutatták be, és a szezon egyik legnagyobb sikerének bizonyult, melyet a következő évben a velencei filmfesztiválra is kiküldtek Magyarország egyik versenyfilmjeként. Érdekesség, hogy a másik magyar versenyfilmet, a Mária nővért (1937) Gertler Viktor rendezte, a Jókai-regény negyed századdal későbbi, harmadik filmváltozatának alkotója. Mellesleg más magyarok is versenyben voltak: Kertész Mihály (Michael Curtiz) az Egyesült Államok színeiben A Galahad kölyök (1937) című bűnügyi drámával, Korda Zoltán pedig az Egyesült Királyságot képviselte a Robert J. Flahertyvel közösen rendezett Elefántfiúval (1937). A fesztivál nagydíját, a Mussolini-kupát a francia Julien Duvivier immár filmtörténeti jelentőségű klasszikusa, a Táncrend (1937) kapta.


A restaurálás
Gaál filmjét 1973-ig elveszettnek hitték. Elsőként egy 16 mm-es kópia került elő belőle, de ez se vetítésre, se másolásra nem volt alkalmas. 1979-ben a Filmarchívumnak sikerült megvásárolnia az eredeti kameranegatívot Erdélyi István egykori producertől. Sajnos ez az anyag sem volt teljes, mert hiányzott a második felvonás képanyaga, illetve az ötödik és nyolcadik felvonás hanganyaga. Úgy tűnt, az 1936-os filmet sosem láthatja újra a közönség, mígnem 2007-ben a Jugoslovenska Kinoteka gyűjteményéből hazakerült egy 35 mm-es nitrokópia. Ez is igen rossz állapotú, hiányos anyag volt, ám tartalmazott a 16 mm-es kópiából hiányzó részeket is. Ezeket 2008-ban karctalanító eljárással, úgynevezett folyadékkapus kopírgépen negatívra másolták. Ezt követően a 16 mm-es kópia használható részeit 35 mm-esre nagyították. Laikus azt gondolná, hogy a kétféle anyag egyesítésével máris rendelkezésre állt a restaurált változat, de a folyamat korántsem volt ilyen egyszerű. A kétféle forrásból származó részek ugyanis tónusban és szemcsézettségben különböztek egymástól, sőt a képkivágásuk is eltérő volt. További nehézséget jelentett, hogy a nitrokópiáról átvett részek a filmanyag zsugorodása miatt erősen remegtek. A kétféle anyagot felváltva használó, kockánkénti restaurálás nem kecsegtetett élvezhető, nyilvános bemutatásra alkalmas végeredménnyel, ezért az illetékesek a digitális restaurálás mellett döntöttek.


Kezdetként 2K felbontásban beszkennelték a 16 mm-es kópia részleteit és a 35 mm-es nitrokópiáról készített negatív másolatot, vagyis az Erdélyi-féle anyagból hiányzó második felvonás képanyagának töredékes forrásait. A digitalizált képkockákat ezután hozzáillesztették a fennmaradt hangnegatívhoz. Sajnos bizonyos képkockák mindkét változatból hiányoztak. A Magyar Filmlabor szakemberei a statikus beállítások meghosszabbításával, illetve a környező képanyag visszafelé játszásával oldották meg ezt a problémát. Digitális módszerekkel megszüntették a képkivágás közti különbségeket, csillapították a képremegést, a tónuskülönbségek áthidalására pedig összefényelést alkalmaztak. A restaurálásra biztosított anyagi keret nem volt elegendő a 35 mm-es nitrokópiáról származó horvát feliratok digitális eltüntetésére, így azok a helyreállított változatban is láthatók. A több hónapig tartó munkafolyamat a lézeres levilágítással ért véget, aminek köszönhetően az évtizedekig hiányzó második felvonás ismét bemutatható állapotba került. A hiányzó hanganyagot szintén a két kópia felhasználásával sikerült pótolni. Itt is szükség volt „csalások”-ra, a hiányzó részek pótlására máshonnan átvett, olykor egészen kicsi hangdarabokból. Sajnos azonban a technika sem képes mindenre: néhány mondatot a hiányos forrásanyagok miatt nem sikerült hallhatóvá tenni. Így például a restaurált kópiában csupán leolvasni lehet Básti Lajos szájáról azt a mondatot, hogy „Brazovics úr meghalt”, hallani nem. A helyreállított filmet 2009 karácsonyán a Magyar Televízió mutatta be.


A SZÍNES FILM
A rendező és a forgatókönyv
A Jókai-regény harmadik filmváltozatát Gertler Viktor (1901–1969) rendezte. Keleti Márton és Bán Frigyes mellett Gertler számított az 1945 utáni magyar filmgyártás legjelentősebb mesteremberének. Az IMDb szerint huszonkilenc filmet rendezett (a Totem Kiadó filmlexikonja viszont csak tizenhatról tud), köztük olyan nagy sikerű alkotásokat, mint a Díszmagyar (1949), az Állami áruház (1952), az Én és a nagyapám (1954), a Dollárpapa (1956) és A Noszty fiú esete Tóth Marival (1960). Az aranyember forgatókönyvét egyedül írta. A filmszerűség érdekében szükség volt a regény cselekményének lerövidítésére, és emiatt néhány szereplő a filmben kissé háttérbe szorult. Például Fabula János kormányos, aki a regényben határozott ellenszenvvel viseltetik a Szent Borbálán utazó Tímea iránt: „Azt a lányt is a veszedelem hozta ide. Amióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. [..] Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak…” Később őt okolja a Szent Borbála elsüllyedéséért, és semmit nem hajlandó tenni a lány megmentéséért. Fabula később is felbukkan: a történet vége felé ő lesz Athalie második vőlegénye, akihez a lány – legalábbis látszólag – hajlandó férjhez menni. A filmből hiányoznak ezek a motívumok, Fabula csupán egy másodlagos jelentőségű mellékszereplő. Zófi mama a filmváltozatban afféle locsogó-fecsegő, pletykás, de igazából ártalmatlan vénasszony, ellentétben a regénnyel, ahol egyértelműen negatív figura, igazi intrikus. Ő szorgalmazza, hogy Tímeával cselédként bánjanak, noha maga Brazovics legalább a látszat érdekében valóban a saját lányaként akarná kezelni őt. Később azon mesterkedik, hogy Tímeát összeboronálja Kacsukával, Athalie-t pedig Fabulával, persze úgy, hogy a végén ő járjon jól.


A regénybeli Athalie-ban már akkor felmerül Tímea megölésének gondolata, amikor hazatér titkos esti találkájáról Kacsukával. A könyvből részletesen kiderül, hogy Krisztyán Tódor kapcsolatban állt Brazoviccsal, és az is, hogy Brazovics hogyan tette földönfutóvá Teréza mamát. Zófi mama letaszította házuk lépcsőjéről a segítségért könyörgő Terézát és a gyermek Noémit, tette mindezt az akkor ötéves Athalie gúnyos kacajától kísérve. A legjelentősebb eltérés a történet befejezésében van: Tímea a könyvben feleségül megy ugyan Kacsukához, de boldogtalanul éli le az életét. A börtönbe zárt Athalie még negyven évvel később is Tímea megölésével fenyegetőzik, noha egykori riválisa addigra már halott. Az olvasó megtudja azt is, hogy Ali Csorbadzsi nagy vagyona semmivé foszlott: Tímea és Kacsuka egyetlen gyermeke elherdálta a javakat, és az unoka éppen egy Tímár Mihály által létrehozott jótékonysági alapítvány könyöradományából él. A regény utolsó fejezetében az író elmeséli a Senki szigetén tett látogatását, valamint találkozását a megöregedett „arany ember”-rel és Noémival, akik boldogan élték le az életüket egymás mellett. A filmváltozat nem számol be a főszereplők további sorsáról, csupán sejteti a későbbi történéseket. Kimaradt a filmből a regény elejének egyik izgalmas epizódja is a Szent Borbála felé sodródó, elszabadult vízimalommal. A regényben Ali Csorbadzsi még élt a Senki szigetén tett első látogatáskor, a filmben addigra már meghalt.


A szereposztás
Gertler elismert, rangos művészeket és tehetséges fiatalokat egyaránt szerződtetett, hiszen vérbeli mesteremberként pontosan tudta, hogy a jó színészválasztás már félsiker. Tímár Mihály szerepére a marosvásárhelyi Székely Színház művészét, Csorba Andrást kérte fel. Az akkor harmincöt esztendős színész örömmel mondott igent, mert gyerekkorának egyik kedvenc olvasmánya volt Jókai regénye: „Tímár Mihály különösen szívemhez nőtt. Szeretem ezt az embert. Úgy érzem, egy kicsit hasonlítunk egymásra, s mintha sorsunkban is volna valami azonosság.” Az aranyember volt egyébként Csorba első és sokáig egyetlen filmszerepe. Alakítását a hazai kritikusok nem fogadták egyöntetű elismeréssel: külsőleg jó választásnak tartották, egyesek azonban úgy látták, hogy főleg Tímár belső vívódásait nem tudta meggyőzően érzékeltetni. Csorba csak tizenöt évvel később filmezett másodszor és utoljára: mellékszerepet játszott Constantin Vaeni Buzduganul cu trei peceţi (1977) című történelmi drámájában. Színpadi színészként viszont mindmáig az erdélyi magyar színjátszás kimagasló alakjai között tartják számon. Athalie-t Krencsey Marianne alakította. A művésznő eredetileg színházi rendezőnek készült, amikor későbbi férje, Makk Károly – Mészöly Dezső javaslatára – felkérte őt a Liliomfi (1954) női főszerepére. Oly nagy sikert aratott, hogy egymás után kapta a főszerepeket filmen és a színpadon. Nem szimpatizált azonban a Kádár-rendszerrel, és megtagadta, hogy besúgó legyen. Végül második férjével együtt 1966-ban külföldre távozott: angliai és izlandi kitérők után évtizedekig az Egyesült Államokban éltek. Egy 2006-os interjúban Athalie-t nevezte meg kedvenc szerepének, „mert ott végre nem a szende, szőke kislány, hanem a gonosz bestia szerepét osztották rám, és ez nagy változás volt. Mindig kis furcsa szőkeségként gondoltak rám a filmrendezők.” Ironikus ugyanakkor, hogy bennfentesek szerint azért vele játszatták a figurát, mert rendszerellenessége miatt ellenszenvessé akarták tenni a közönség szemében. Krencsey Marianne 2016. március 30-án New Yorkban halt meg.


A Tímeát alakító Béres Ilona a forgatás idején még főiskolás volt, ennek ellenére nem Az aranyember az első filmje. Keleti Márton Esős vasárnap (1962) című alkotásában debütált, amelynek premierje bő egy hónappal előzte meg Az aranyemberét. Keleti filmje nemcsak őt, hanem főiskolai osztálytársnőit – Tordai Terit, Halász Juditot és Polónyi Gyöngyit – is egy csapásra ismertté tette, és népszerűségét csak fokozta a Jókai-adaptáció. Személyében nem csupán egy gyönyörű fiatal színésznőt ismerhetett meg a közönség, hanem egy különösen szép orgánumú művésznőt is, aki az eltelt évtizedek alatt számos színpadi és filmszerepben bizonyította sokoldalú tehetségét. Szerepértelmezéséről a premier előtt így nyilatkozott: „Számomra a szerep kulcsát az elnevezés jelentette. Tímea azt jelenti latinul: félek. Tímea tehát félő, szorongó, magányos, egyedüllétre született ember, de még gyermek, és reméli, hogy megszabadítják. A Senki szigetén félve szállt ki a partra. Aztán egy rácson túl gyümölcsösöket pillant meg, virágot, s egy kismacskát. Ekkor mosolyodott el először. Megérezte, hogy ez az állat ugyanolyan kiszolgáltatott, mint ő, és szüksége lehet a szeretetére.” A Noémit megformáló Pécsi Ildikó a forgatás évében fejezte be a Színművészeti Főiskolát. Ő is hallgatóként kezdett filmezni, Az aranyember már az ötödik filmje volt. Tímea kissé hideg, arisztokratikus szépségének egyfajta ellentéteként maga volt a természetesség, az üdeség, a romlatlan báj. A gyönyörű és szexi színésznő a férfi nézők egyik nagy kedvence volt a hatvanas években, a kritikusok azonban csak akkor figyeltek fel igazán a tehetségére, amikor szó szerint kihízta a szexbomba szerepkört. Bulvárérdekesség, hogy a művésznő számára tulajdonképpen Gertler filmje hozta meg a magánéleti boldogságot: Noémiként látta meg őt először későbbi férje, Szűcs Lajos labdarúgó, akivel 1969 óta él kiegyensúlyozott házasságban.


A Brazovics házaspárt Greguss Zoltán és Gobbi Hilda játszotta. 1937-ben filmeztek először, mindketten Vajda László (az 1918-as filmváltozat forgatókönyvírójának fia!) irányítása alatt, de nem ugyanabban a filmben: Greguss Az én lányom nem olyanban Fekete Ferencet alakította, Gobbi A kölcsönkért kastélyban a titkárnőt. 1939-ben készült első közös filmjük, Bolváry Géza (Geza von Bolvary) Tiszavirág című vígjátéka, amelynek német változata a Zwischen Strom und Steppe címet kapta. Mindkettőben szerepeltek: Greguss egy cigány fiút, Gobbi egy cigány asszonyt játszott. 1980-ban filmeztek együtt utoljára a Kojak Budapesten című szatírában. Az Ali Csorbadzsit megformáló Szabó Ernő többgenerációs színészfamília sarja, féltestvére Neményi Lili opera-énekesnő és színésznő volt. Az aranyember forgatásán Szabó volt a stáb első számú kedvence, mert nemcsak figyelmesen bánt mindenkivel, hanem örökösen viccelődött, hogy jókedvre derítse a munkában elfáradt kollégákat. Szintén színészcsaládból származott Komlós Juci (Teréza mama) is, aki számos színpadi és filmszerepe ellenére is egy tévésorozatban, az 1987-ben indult Szomszédokban vált országosan ismertté. A magyar színjátszás legendás személyisége, Latinovits Zoltán kapta Krisztyán Tódor szerepét. Filmvásznon ez volt az első negatív szerepe, de később úgy filmen, mint színpadon többször is játszott ellenszenves alakokat, torz lelkű gonosztevőket. Egy korabeli szaklap szerint Gertler egy mai témájú film próbafelvételén figyelt fel Bárány Frigyesre, és eldöntötte, hogy alkalomadtán dolgozni fog vele. Mindazonáltal az ominózus próbafelvétel valószínűleg nem sikerült, vagy a tervezett film nem készült el, mert az IMDb szerint Az aranyember volt Bárány első filmje. Más források úgy tudják, Szász Károly, a debreceni Csokonai Színház rendezője hívta fel Gertler figyelmét Bárányra. Gertler ugyanis Kacsuka szerepét eredetileg Darvas Ivánnak szánta, aki azonban az 1956-os forradalomban való részvétele miatt még tiltólistán volt. Bárány viszonylag keveset filmezett, és akkor is inkább televíziós produkciókba hívták, színpadi színészként viszont klasszikusokban és modern darabokban egyaránt játszott. A Fabulát megszemélyesítő Basilides Zoltán forgatás előtt sok időt töltött igazi hajósok társaságában, hogy megfigyelje őket munka közben, és elsajátítsa legjellegzetesebb mozdulataikat. Mindezt oly eredményesen tette, hogy a hajósok közülük valónak tekintették, és állítólag nem művész úrnak, hanem Fabula szaktársnak szólították. Fizikai adottságainak, jellegzetesen férfias hangjának köszönhetően főleg robusztus figurákat játszott színpadon és a kamerák előtt.


A forgatás
Az arany ember második hangos- és első színes filmváltozata az 1957-ben alapított Hunnia Filmstúdió produkciójában készült. Ez volt a magyar filmgyártás történetének első szélesvásznú alkotása, a forgatáshoz szükséges kamerákat Svédországból kölcsönözték. Valószínűleg a külföldi piacra gondolva forgattak anamorf eljárással, hiszen Magyarországon akkoriban még nem volt szélesvásznú filmek vetítésére alkalmas mozi. A forgatás 1962 nyarán zajlott, fontosabb helyszín volt a romániai Kazán-szoros, a Duna-kanyar, a budapesti Halászbástya és a filmgyár műtermei. Amint a film főcímén is olvashatjuk, a dunai felvételeknél a Magyar Hajózás működött közre. A stáb a legnagyobb kalandokat a romániai forgatáson élte át. A Szent Borbálát üldöző török ágyúnaszád valójában egy makett volt, amelyet a Zalka motoros hajó húzott fel a forgatás helyszínére. Az időjárás azonban a felvétel idejére elromlott, így esős, szeles napon folyt a munka. A Szent Borbála mellett egy kis csónak himbálózott a vízen, benne ült Duba László díszlettervező és Bauer József berendező. Az volt a feladatuk, hogy átmenjenek a maketthajóra, és elvégezzék a felvétel előtti utolsó simításokat. Közben a szemközti irányból feltűnt egy vontatóhajó, amely félelmetes hullámokat kavart. A filmesek csónakja és a „török naszád” (valójában egy másik csónak) egyre vészesebben himbálózott. Duba és Bauer megkísérelték egyensúlyban tartani a csónakjukat, amikor egy váratlan széllökés egymáshoz csapta a két csónakot. Az ütközéstől visszhangzottak a Kazán-szoros sziklafalai. A „naszád”-ról előbb az ágyúmakett vált le, majd a kis kabin. A vontatóhajó matrózai siettek a filmesek segítségére: kötelek segítségével a csónakot a Szent Borbálához húzták, és a hajóra segítették a filmeseket.


Két nappal később hasonló kalandra került sor, amikor a Zalkának át kellett húznia a Szent Borbálát a másik segítőhajó, az Esztergom mellé, mert az árral szemben hajózni csakis a nagyobb teljesítményű hajóval lehetett. A művelet közben kiugrott az egyik tartókötél, és az erős szél máris a sziklás partok felé sodorta a Szent Borbálát. Megkísérelték leereszteni a horgonyt, de a vízmélység meghaladta a negyven métert. Már-már úgy tűnt, a Szent Borbála végzete beteljesedik, amikor az Esztergom utolérte, és bonyolult manőverrel sikerült „befognia”. A másodkapitány megkönnyebbülten felsóhajtott: „Négy uszályt könnyebb egyszerre felhúzni a zuhatagon, mint a Borbálát a filmesekkel.” A filmesek egyébként hajózási szempontból a leglehetetlenebb kérésekkel álltak elő: az örvénylő vízben ugyanis a legkülönbözőbb irányokba kellett forgatni a Szent Borbálát annak megfelelően, hogy a beállítás szempontjából melyik pozíciót tartotta a legmegfelelőbbnek a rendező és az operatőr. A Szent Borbála menekülésének jelenetét végül a szoros egyik legkeskenyebb részében vették fel. A filmesek először a Zalkáról próbálták felvenni az izgalmas epizódot, de nem jártak sikerrel, mert a vontatóhajó a szűk hely miatt folyton a képmezőbe került. Nem volt mit tenni, a filmeseknek ki kellett menniük az egyik sziklaszirtre, és onnan leforgatni a jelenetet. Nagyon óvatosan kellett mozogniuk, hiszen egy rossz mozdulat, és bárki belezuhanhatott volna az örvénylő vízbe. (Hat évvel később a Come, quando, perché című film forgatásán hasonló körülmények között zuhant a tengerbe, és vesztette életét Antonio Pietrangeli olasz rendező.) A sziklaszirt benyúlt a víz fölé, és emiatt úgy tűnt, mintha a Szent Borbála egy sziklabarlangban tűnne el üldözője elől. A vízi jelenetekről még annyit érdemes megjegyezni, hogy bár Ada Kaleh szigete akkor még létezett, a Senki szigetén játszódó jeleneteket valójában a Duna-kanyar egyik szigetén vették fel.


Így látták ők
Az aranyember ebben a filmben kevesebbet ad lényegénél. A keserű kiábrándulás, amely Tímár Mihályt a kíméletlen és harácsoló, pénzéhes kapitalizmusból a Senki szigetének idilli világába űzi, belefúlt egy túlhangsúlyozott és mégis szegényes, kivonatolt felületi regényességbe, s így veszendőbe ment Jókai társadalomrajza. Nem becsüljük le az attraktív és dekoratív törekvéseket. Kell az ilyen jellegű filmben szemgyönyörködtető, impozáns látványosság is. De most nem tud lenyűgözni, mert néhol oly szembeötlően hivalkodik, ahogyan az már a giccs sajátja. És ez Forgács Ottó operatőri munkájára is vonatkozik. Látunk tőle szép felvételeket, színkompozíciókat, de ezúttal nem válogatós, helyet szorít a sablonnak is. […] az irodalmi hagyomány és az élő kultúra kapcsolatában a filmművészetnek is fontos küldetése van. És az ilyen megfilmesítéseknek általában sikerük szokott lenni. De sem az óhaj, sem a siker nem igazolhatja a klasszikusok korszerűtlen filmrevitelét.”
(Sas György: „Újabb Jókai-film – Az aranyember”. In: Film, Színház, Muzsika 1962/50, 14–15. o.)


„Jókai műve azért tudta idestova majdnem másfél évszázadon át megőrizni népszerűségét, mert a modern korszak identitászavarát előlegezte meg. Tímár Mihály akár huszadik-huszonegyedik századi irodalmi alak is lehetne. E korbeli irodalmi és filmhősöknek adatik meg, hogy élve tudják meg, mint reagál környezetük a halálhírükre (például Pirandello: Mattia Pascal két élete, Herskó János: N. N. a halál angyala). A modern kor embere nem érzi jól magát a bőrében, szeretne szabadulni társadalmi és magánéleti szerepeitől. Tímár még viszonylag szerencsés megoldást lelt a gondjára, de későbbi korok szenvedő hőseinek a boldogsággal belakott sziget menedéke már nem adatott meg. A filmváltozat hűségesen őrizte meg és adta vissza az eredeti regény alapeszméjét, hangulatait. Gertler Viktor jól választott színészeket. Talán csak a »címszerepet« alakító erdélyi magyar színész, Csorba András marad kissé jellegtelen, súlytalan. A női oldal viszont nagyon erős. Most már az újabb olvasók, ha látták a filmet, Tímeát Béres Ilona, Noémit Pécsi Ildikó, a mérhetetlenül gonosz Athalie-t Krencsey Marianne alakjában képzelik el. Említésre méltó, hogy kétéves kényszerpihenő után Latinovits Zoltán itt tért vissza a filmezéshez, s mindjárt egy sötét lelkű figurát, egy Cipolla-elődöt formált Krisztyán Tódor negatív szerepéből.”
(Kelecsényi László on-line kritikája: Az aranyember.)


Az aranyember (1918) – magyar némafilm. Jókai Mór regényéből a forgatókönyvet írta: Vajda László. Operatőr: Kovács Gusztáv. Zongorán kísér: Darvas Ferenc. Díszlet: Márkus László. Rendező: Korda Sándor. Főszereplők: Beregi Oszkár (Tímár Mihály), Makay Margit (Tímea), Berky Lili (Athalie, Brazovics lánya), Horváth Jenő (Brazovics Atanáz), K. Demjén Mari (Brazovicsné), Vándory Gyula (Kadisa kapitány), R. Lenkeffy Ica (Noémi), S. Fáy Szeréna (Teréza mama), Rajnai Gábor (Krisztyán Tódor), Szöreghy Gyula (Ali Csorbadzsi), Kürthy József (Fabula).

Az aranyember (1936) – magyar romantikus kalandfilm. Jókai Mór regényéből a forgatókönyvet írta: Hevesi Sándor és Gaál Béla. Operatőr: Eiben István. Zene: Polgár Tibor, Ránki György. Díszlet: Vincze Márton. Jelmez: Kokas B. Klára. Vágó: Szilas József. Rendező: Gaál Béla. Főszereplők: Kiss Ferenc (Tímár Mihály), Kormos Mária (Tímea), Mezei Mária (Athalie, Brazovics lánya), Csortos Gyula (Brazovics Atanáz), Sziklay Szeréna (Brazovicsné), Básti Lajos (Kadisa főhadnagy), Egry Mária (Noémi), Füzess Anna (Teréza mama), Uray Tivadar (Krisztyán Tódor), Petheő Attila (Ali Csorbadzsi).

Az aranyember (1962) – magyar romantikus kalandfilm. Jókai Mór regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Gertler Viktor. Dramaturg: Borhy Anna. Operatőr: Forgács Ottó. Zene: Vincze Ottó. Hangmérnök: Lehmann Mihály. Díszlet: Duba László. Jelmez: D. Forgó Teréz. Vágó: Morell Mihály. Gyártásvezető: Golda József. Főszereplők: Csorba András (Tímár Mihály), Béres Ilona (Tímea), Krencsey Marianne (Athalie, Brazovics lánya), Greguss Zoltán (Brazovics Atanáz), Gobbi Hilda (Zófi mama, Brazovics felesége), Bárány Frigyes (Kacsuka Imre), Pécsi Ildikó (Noémi), Komlós Juci (Teréza mama), Latinovits Zoltán (Krisztyán Tódor), Szabó Ernő (Ali Csorbadzsi), Kovács Károly (Miniszter), Barsy Béla (Sándorovics Cirill), Basilides Zoltán (Fabula János, a kormányos).

Jelen blogbejegyzéshez értékes forrásmunkát jelentett Jókai regényének 1960-as kiadása, az 1962-es film mindkét DVD-változata (kiadók: MOKÉP, MaNDA), a Film, Színház, Muzsika 1962-es évfolyama és számos on-line anyag, mint például Sulyok Máté beszélgetése Selmeczi Györggyel (A néma megszólal), a www.filmarchive.hu ismertetője az 1936-os filmről, Magyar Róza írása (Citizen Tímár, Az arany ember) és Stőhr Lóránt esszéje (Cselekmény a filmen és az irodalomban – Az aranyember 1918-as, 1936-os és 1962-es filmfeldolgozásai).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

HALÁL VELENCÉBEN

Thomas Mann 1912-ben megjelent kisregénye (más besorolás szerint: novellája), a Halál Velencében egyike a nagy német író legjelentősebb és...