ZABRISKIE POINT

Közel ötven éve mutatták be az Egyesült Államokban Michelangelo Antonioni olasz rendező amerikai filmjét, a Zabriskie Point (1970) című drámát. A kritikusok kíméletlenül levágták, a közönségsiker is elmaradt, ám az évek múlásával mégis kultfilmmé lépett elő. Köszönhető ez elsősorban az operatőri munkának, a ragyogóan megválasztott és felhasznált kísérőzenének, valamint a két amatőr főszereplő, Mark Frechette és Daria Halprin emblematikus személyiségének. A Zabriskie Point megítélése az új évezredben sem egyöntetű, ám az kétségtelen, hogy különös hangulata, vizuális szépsége nem hagyja közömbösen a nézőt.

A cselekmény

Gyűlés az egyetemen. Fehér és fekete diákok vitatkoznak a társadalmi különbségekről, a faji kérdésről, a forradalomról. Egyikőjük, Mark üres szócséplésnek tartja az egészet, cselekedni akar, ezért távozik. Azzal az ürüggyel, hogy betolakodók ellen akarják megvédeni a házukat, Marknak és barátjának sikerül azonnal pisztolyt vásárolniuk egy rasszista fegyverkereskedőnél. Mark egy tüntetésen rá akar lőni az egyik rendőrre, akit célba is vesz, ám valaki más megelőzi. A rendőr összeesik és meghal. Mivel Markot gyanúsítják a gyilkossággal, menekülnie kell. Ellop egy sportrepülőgépet, és a Los Angeles-i sivatag irányába repül. Éppen arra autózik a fiatal Daria is, aki a főnökéhez tart: a férfi egy nagyszabású projekten dolgozik, üdülőparadicsomot akar létrehozni a munkatársaival, persze a tehetősebbek számára. Mark repülőgépes mutatványaival előbb megrémíti a lányt, majd leszállás után megismerkednek, és együtt fedezik fel a sivatagi tájat. Egymásra találásuk rövid, a fiú ugyanis elhatározza, hogy vállalja tette következményeit, és az időközben közösen átfestett géppel visszatér a városba. Daria folytatja útját a főnökéhez. Rádión értesül arról, hogy a landoló Markot a rendőrök agyonlőtték. A lány szótlanul járkál főnöke fantasztikus luxusvillájában, később búcsú nélkül távozik, és elhajt a kocsijával. Valamivel távolabb megáll, és visszapillant az álomvillára. Elképzeli, amint egy hatalmas robbanás megsemmisíti a pazar építményt, és a luxus jelképei szilánkokra robbanva szálldosnak a levegőben…

Zabriskie Point

A film címe egy létező földrajzi hely neve: a Zabriskie Point az Egyesült Államokban található Death Valley Nemzeti Park része. A helyet Christian Brevoort Zabriskie-ről (1864–1936) nevezték el, aki a Pacific Coast Borax bányatársaság igazgatója volt. A Zabriskie Point lényegében egy szikla, amely a ritkán és váratlanul, de akkor viszont nagy mennyiségben érkező esőnek köszönhetően nyerte el furcsa, bordázott formáját. Ugyanis nincs rajta növényzet, amely megfogná az esőt, ezért az évezredek folyamán a csapadéktól felpuhult kőzetbe a víz kis ereket vájt, melyek idővel egyre mélyebbé váltak, és kialakították a jellegzetes bordázottságot. Zabriskie Point és környéke 2014. december 1-jétől 2015. március 31-éig le volt zárva a látogatók előtt javítási és állagmegőrzési munkálatok miatt.

Az előkészületek

Michelangelo Antonioni előző filmje, a Nagyítás (1966) nemcsak komoly szakmai, hanem jelentős anyagi sikert is aratott. A film egyik producere, az olasz Carlo Ponti és az egyik gyártó cég, az amerikai MGM szíves-örömest vállalta a következő Antonioni-opusz finanszírozását is. A rendező a Nagyítás amerikai bemutatója kapcsán újra elutazott az Egyesült Államokba (először 1961-ben járt ott, A kaland tengerentúli premierjén), amely ellentmondásos érzelmeket váltott ki benne. Amerikai tapasztalatainak tömör összefoglalása: pazarlás, ártatlanság, óriási méretek, reklámok és szegénység. „A pazarlás... tébolyító, elképesztő, európai ember nem tudja megszokni. [...] Az ártatlanságot a szemekből olvastam ki. Elsősorban a fiatalokéból, akik egy másik világról álmodoznak, a katonákéból, akik iszonyodnak a háborútól, a fegyelmezett polgárokéból, akik kiözönlenek a szabad rétekre, hogy nyárson sütött húst egyenek a konzervek és készételek helyett. [...] ...a szegénység valódi, rideg, kézzel fogható, naponta tapasztalható, és mindenki láthatja, azok kivételével, akik az álmokba és a narkotikumokba menekülnek. [...] Talán a legnagyobb, szinte sokkszerű meglepetést a képszerű Amerika okozta. Elsősorban a szédületes reklám. Ezáltal itt minden annyira kamera után ordít, hogy szinte nem is tudom, sokszor mit fényképezzek le először. [...] Végül az utolsó nagy élményem: az óriási méretek. Azt hiszem, ezt sem lehet elválasztani az amerikai lelkülettől. [...] Ezek a méretek rányomták bélyegüket az én munkámra is, maradandó nyomot hagytak bennem.”

Antonionira igen mély benyomást tettek a fiatalok: „A fiatalok Amerikája sokkal élettelibb, érdekesebb világ, mint az öregek és a középkorúak nyomasztó Amerikája. Természetesen nem egyformák ezek a fiatalok, rendkívül sok ellentmondás tapasztalható közöttük – még azok között is, akik »az új baloldal« különféle ágazatait alkotják. De minden ellentmondás és konfúzió ellenére ezek a fiatalok hordozzák magukban a mozgás, a változás igényét és lehetőségét, bennük látom Amerika egyetlen reménységét, mert ezeket a fiatalokat az eleddig mindenhatónak vélt pénz iránti közöny, a tisztaság, a lázadás és az új iránti fogékonyság jellemzi.” Antonioni jegyzeteket készített amerikai tapasztalatairól, és ezekből alakult ki a film története. Vezérfonalként egy újságcikk szolgált, amely arról szólt, hogy 1967. március 8-án a húszéves Hail Thomas Hansen a phoenixi Sky Harbor repülőtérről eltulajdonított egy sportrepülőgépet, és a móka kedvéért Tucsonba repült vele. Másnap hajnalban visszavitte a gépet Phoenixbe, ahol a rá várakozó rendőrök agyonlőtték.

Egy interjúban Antonioni hangsúlyozta, hogy a történetmesélő rendezők közé tartozik, mert először mindig a sztorit találja ki, és csak utána gondolkodik el azon, hogy a cselekmény ürügyén miről szóljon a film, mi legyen a témája. Így volt ez a Zabriskie Point esetében is, ámbár Antonioni kiemelte, hogy amíg a Nagyítás története tulajdonképpen bármelyik metropolisban játszódhatna, nem kizárólag Londonban (a film alapjául szolgáló Cortázar-novella helyszíne például Párizs!), addig első amerikai filmje egyértelműen az Egyesült Államokról szól, ez a sztori ugyanis csakis ott történhet meg. Annyira komolyan gondolta mindezt, hogy korabeli nyilatkozataiban elutasította, hogy a film cselekményéről beszéljen, mert szerinte az egész építménynek maga a történet csupán az egyik eleme. Megítélésem szerint azonban ennek az alkotói szándéknak maga Antonioni mondott ellent, amikor ezeket nyilatkozta: „A film nem Amerikáról, mint olyanról szól. Több mint merészség, felelőtlenség volna tőlem, aki nem vagyok amerikai, ilyen filmre vállalkoznom. Amerika olyan nagy, olyan sokarcú ország, hogy kevesen állíthatják róla felelősséggel: igazán ismerik. Olyan ország, amelyről szinte minden hónapban megváltozott a véleményem. [...] Legalább ötször hittem azt, hogy végre megértettem, milyen az igazi Amerika. Most legvégül, majd két év után rájöttem, hogy sose fogom igazán megérteni ezt az országot.”

A forgatókönyv megírása nem volt egyszerű feladat, hiszen Antonioni a folyamatos változást tartotta Amerika lényegének, és ennek érzékeltetésére a szkriptet az aktuális események hatására rendre átdolgozták. A munkában eleinte részt vett Antonioni állandó forgatókönyvírója, Tonino Guerra is. Rövidesen azonban távozott a stábból, mert nem beszélt angolul, emiatt az improvizációkra épülő forgatókönyvírásban nem tudott hatékonyan közreműködni. Győrffy Miklós Antonioniról szóló 1980-as könyve szerint ekkor Sam Shepard került a Maestro mellé a dialógusok megírására, és „csatlakozott még hozzájuk a fiatal Fred Gardner is, aki magukat a film tárgyául választott lázadó fiatalokat képviselte a munkában”. Gardnerre mint „összekötő”-re azért volt szükség, mert az egyetemisták eleinte idegenkedve fogadták az egyik nagy hollywoodi stúdió (vagyis az általuk mélyen megvetett felső tízezret reprezentáló intézmény) megbízásából forgató Antonionit. Az IMDB szerint Fred Gardner valójában az akkor 38 éves olasz forgatókönyvíróval, Franco Rossettivel azonos, ám ez egyike a filmes adatbázis tévedéseinek. Az Antonioninak dolgozó amerikai Fred Gardner ugyanis 1941-ben született, 1963-ban diplomázott a Harvardon, és a vietnami háború ellen tiltakozó aktivistaként vált ismertté hazájában. A forgatókönyvírást egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a Maestro épp e film esetében helyezett különösen nagy hangsúlyt az improvizációra, miközben a hollywoodi stúdiórendszerben az improvizációnak örülnek a legkevésbé, ott a munka alapját a kidolgozott forgatókönyv jelenti. Ettől éppenséggel el lehet térni, de teljesen felrúgni vagy egyenesen kész forgatókönyv nélkül forgatni Hollywoodban egyáltalán nem bevett gyakorlat. Antonioni viszont kerek perec kijelentette, hogy amennyiben munkamódszerét az MGM nem fogadja el, inkább nem forgatja le a filmet. A stúdió meghátrált ugyan, de bizonyos részletkérdésekben ragaszkodott a maga álláspontjához.

Antonioni nemzetközi hírnevének és szakmai tekintélyének köszönhetően a Zabriskie Point megszületését kezdettől fogva nagy érdeklődés kísérte. A médiában megjelent hírekből egyes intézmények és személyek azonban azt a következtetést vonták le, hogy a világhírű olasz rendező Amerika-ellenes filmet forgat. Emiatt a stábnak számos nehézséggel kellett megküzdenie. Az FBI például nyomozni kezdett a főszereplők és a stábtagok után, hogy nincsenek-e az állambiztonság szempontjából kifogásolható kapcsolataik „gyanús” személyekkel és szervezetekkel. A kaliforniai Oakland seriffje egyenesen azzal vádolta Antonionit, hogy lényegében kiprovokálta az ottani tüntetést, hogy filmre vegye az eseményeket, míg a tüntetők inkább úgy érezték, hogy kihasználták őket, s miközben a fogyasztói társadalom ellen emelték fel a szavukat, maguk is részesévé váltak a gépezetnek azáltal, hogy statiszták lettek egy hollywoodi stúdió megbízásából készült filmnek. Amikor pedig híre ment annak, hogy a megmozduláson amerikai zászlót égettek (ilyesmi valójában nem történt), jobboldali tüntetők támadtak a stábra. Antonionira különösen nagy hatást gyakorolt a chicagói tömegtüntetés, amely szerinte az amerikai társadalom jelentős részét sokkolta. A stáb nemcsak a tüntetést, hanem a brutális rendőri fellépést is megörökítette. Noha a filmben ezeket a képsorokat végül nem használták fel, a döbbenetes élmény arra inspirálta a rendezőt, hogy újra átdolgozza a forgatókönyvet. Antonioni ragaszkodott az eredeti helyszínekhez, mert szerinte a stúdióban elvész a természetesség, a spontaneitás, annak lehetősége, hogy az előre nem látható valós események befolyásolják az adott jelenetet. Az 1968 júliusában megkezdődött forgatás egyik legérdekesebb Los Angeles-i helyszíne a néhány jelenetben jól látható, art deco stílusú Richfield Tower volt: az 1929-ben átadott épületet a város lakóinak megdöbbenésére és műemléki értékei ellenére 1968 novemberében lebontották.

A Death Valley Nemzeti Park vezetősége kezdetben nem akarta megadni a forgatási engedélyt, mert attól tartottak, hogy a Zabriskie Point valójában egy nagyszabású hippi orgia helyszíne lesz. Tegyük hozzá rögtön, hogy ez a feltételezés nem volt teljesen légből kapott. Antonioni ugyanis eredetileg tízezer párt kért a sivatagi szeretkezés jelenetének felvételéhez, és húsz kamerát akart használni. Végül kb. száz emberrel vették fel a jelenetet: Joseph Chaikin (1935–2003) színtársulatának, az Open Theatre-nek a tagjaival, illetve válogatott hippi statisztákkal. A forgatást egyébként a Sacramentói Ügyészi Hivatal is megpróbálta megakadályozni részben a film feltételezett Amerika-ellenessége, részben az 1910-ben hatályba lépett, úgynevezett Mann-törvény miatt. A képlékeny forgatókönyv miatt az Amerika-ellenesség vádja nem volt egyértelműen bizonyítható. A Mann-törvény tiltja, hogy nőket „prostitúció, kicsapongás vagy bármilyen más erkölcstelen viselkedés” céljából egyik államból a másikba szállítsanak, ám kiderült, hogy a Zabriskie Point még Kalifornia határán belül van, vagyis Antonioni nem sértette meg ezt a törvényt. Arról nem is szólva, hogy az ominózus filmjelenet valójában nem orgia, és a maga művészi kontextusában nem tekinthető a csoportszex népszerűsítésének sem. Bár az MGM úgy gondolta, hogy a tiltakozások és botrányok növelik a film iránti érdeklődést, a maga részéről mégis igyekezett csökkenteni a felháborodásra okot adó motívumokat. Még egy nyilatkozatot is alá akartak íratni a rendezővel – sikertelenül –, miszerint megígéri, hogy a Zabriskie Point nem fogja sérteni a nézőket. Antonioni a filmet eredetileg egy olyan snittel akarta befejezni, amelyben egy repülőgép a „Fuck you, America” mondatot írta volna az égbe. Az MGM elnöke, Louis F. Polk azonban – néhány általa kifogásolt más epizóddal együtt – kivágatta ezt a képsort. Utódja, James T. Aubrey visszahelyezte a filmbe a Folk által kivágott jeleneteket, ám Antonioni eredeti befejezését ő is elutasította.

Daria Halprin és Mark Frechette

A hitelesség érdekében Antonioni nem akart hivatásos színészeket a két főszerepre, hanem olyan fiatalokat keresett, akik „a modern amerikai fiú és lány” típusát képviselik: jó külsejűek, szókimondóak és lázadók. A színészi előképzettség nem volt feltétel, ámbár Antonioni kezdetben színésziskolákban kereste a megfelelő alanyokat. Daria Halprinre, a berkeley-i egyetem hallgatójára egy olyan filmben figyelt fel, amelyben a lány csupán táncolt. (Győrffy fentebb említett könyve szerint néprajz szakos volt, egyes internetes oldalak szerint viszont antropológiát tanult.) Ez a film Jack O'Connell 1968-as dokumentumfilmje, a San Franciscó-i hippimozgalomról szóló Revolution, amelyben egyes források szerint Daria teljesen meztelenül egy hippi verset szavalt. A tánchoz mindazonáltal biztosan volt köze, hiszen édesanyja, Anna Halprin a posztmodern táncművészet egyik úttörője. Édesapja, Lawrence Halprin (1916–2009) a neves tájépítész. Antonioni ajánlata dilemma elé állította a húszéves Dariát: vagy lediplomázik, vagy a potenciális sztárságot választja. Hogy olyan szabad szellem volt, amilyet a rendező keresett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Daria természetesen a bizonytalanságot, vagyis a filmezést választotta.

Mark Frechette, bostoni asztalos a szereposztó rendező, Sally Dennison felfedezettje volt. Sally egy Los Angeles-i buszmegállóban figyelt fel a fiatalemberre, aki éppen egy nővel vitatkozott nem éppen emelkedett irodalmi stílusban. Ennek az anekdotának léteznek más változatai is, melyek szerint nem nő, hanem férfi volt a másik fél, illetve Mark egy harmadik emeleti lakásból ordibált le a megállóba, sőt egy virágcseréppel is megdobta vitapartnerét; és vice versa, vagyis őt dobta meg valaki az emeletről egy virágcseréppel, amire Mark trágár szavakkal reagált, stb. Dennison rögtön tudta, hogy megtalálta, akit Antonioni keres. A húszesztendős Mark hajlandó volt találkozni a rendezővel, aki osztotta Sally véleményét: „Bár Frechette szegény családból származik, mégis egy arisztokrata eleganciája jellemzi. Van valami rejtélyes benne.” Fiatal kora ellenére Mark már nős volt, és édesapa, családjáról azonban nem sokat tudni. Többször is összetűzésbe került a rendőrséggel heves természete és kábítószer-fogyasztása miatt. Győrffy Antonioni-könyvében azt olvashatjuk Markról, hogy akkoriban épp egy underground lap szerkesztésével foglalkozott. A szóban forgó lap címe Avatar volt, a Mel Lyman által vezetett kommuna adta ki. Frechette 1967-ben került kapcsolatba Lymannel, aki először megtagadta, hogy a fiatalember csatlakozzon a kommunához. Miután megtudta, hogy Mark főszerepet kapott Antonioni új filmjében, megváltozott a véleménye, és tárt karokkal várta őt abban a reményben, hogy a sztárjelölt által széles tömegekhez tudja majd eljuttatni saját hitvallását.

A film forgatása közben Daria és Mark között romantikus szálak szövődtek. Mark kezdettől fogva vonzónak találta partnernőjét, aki viszont eleinte nem találta túl megnyerőnek a fiatalembert. Antonionival való kapcsolatuk is eltérő volt. A rendezőről az a legenda terjedt el, hogy nem tartja sokra a színészeket, sőt egyenesen megveti őket. Ez így valószínűleg nem volt teljesen igaz. Minderről idézzük inkább magát az érdekeltet: „A színésznek a filmet kell szolgálnia, nem önmaga játékos kedvét, exhibicionizmusát kiélnie a vásznon. A film legfontosabb tényezője a kép. A színész a kép egyik alkotóeleme, gyakran nem is a legfontosabb. Nem vonom kétségbe a jó színész fontosságát, de a színész a filmen: eszköz. Éppolyan kifejezési eszköz, akár a szó, akár a kameramozgás, a vágás stb. Ennek ellenére igyekszem mindig megkeresni a figurához legjobban illő egyéniséget, illetve a film koncepcionális egészének lehetőségein belül úgy alakítani a szerepet, hogy az egybeessen a színész alkatával.” Antonioni – ellentmondva a róla szövődött legendának – állítólag kifejezetten atyáskodva bánt Dariával, aki egy interjúban később azt mondta, közel érezte magához a Mestert. Antonioni és Mark munkakapcsolata viszont már sokkal viharosabban alakult, hiszen úgy életkorban, mint látásmódban távol álltak egymástól, és a fiatalember gyakran vitatkozott a rendezői elképzelésekkel. Antonioni álláspontja az volt, hogy Marknak nincs igazi rálátása a dolgokra, mert benne él abban a rendszerben, amelyet ő mint rendező kívülállóként akar ábrázolni, így elutasította Frechette javaslatait, beleértve azt is, hogy Lymant és kommunáját vonják be a film elkészítésébe. Vannak, akik azt gyanítják, hogy kettőjük konfliktusában szerepet játszott az is, hogy a Maestro nem nézte jó szemmel a két főszereplőnek a szeme láttára kibontakozó privát kapcsolatát, magyarán mondva: féltékeny volt Markra. Frechette – pontosan megfelelve annak a nonkonformista, lázadó imázsának, amely miatt szerződtették – a premiert követően nemcsak hogy nem vett részt a Zabriskie Point népszerűsítésében, hanem még elítélően is nyilatkozott róla.

A forgatás után Mark és Daria együtt mentek Mel Lyman kommunájába, ahol két évig éltek együtt. Egyes vélemények szerint ők voltak az „ellenkultúra” első híres szerelmespárja. Mark a kommunának adományozta az Antonioni-filmért kapott 60 ezer dolláros gázsiját, ahogyan következő két filmjéért kapott pénzét is: 1970-ben Francesco Rosi Tűz a Monte Fiorón, 1971-ben Filippo Ottoni La grande scrofa nera című alkotásában játszott. (A Rosi-filmet nálunk is bemutatták.) Szerelmesével ellentétben Daria nem tudta megszokni a kommunaélet kötött rendjét, és kilépett a közösségből. Ezt követően 1972-ben elvállalta a női főszerepet John Flynn A Jeruzsálem-ügyirat című thrillerjében Bruce Davison, Nicol Williamson és Donald Pleasence partnereként. Ugyanabban az évben megismerkedett a színész-rendező Dennis Hopperrel, akihez feleségül ment. Házasságukból egy lánygyermek született, Ruthana Hopper, a későbbi színésznő és írónő. Daria és Dennis 1976-ban elváltak. Daria az 1970-es évek végén anyjával együtt megalapította a Tamalpa Institute nevű intézményt, és kidolgozta az ún. Halprin-eljárást, amely különféle mozgáselemek és gyógyászati módszerek kombinációja. Több könyvet is írt a témában.

Mark sorsa sajnos tragikusan alakult. A fiatalember 1973. augusztus 29-én a kommuna két tagjával megkísérelte kirabolni a bostoni Roxburyben található New England Merchant's Bankot. Az akció során egyik társát a rendőrök lelőtték. Frechette tizenöt év börtönbüntetést kapott, melyet Norfolkban kellett letöltenie. A börtönben hunyt el tisztázatlan körülmények között 1975. szeptember 27-én. Mark tragédiáját az Egyesült Államokba emigrált filmrendező, Magyar Dezső így idézte fel: „Az első barátom például Mark Frechette, a Zabriskie Point főszereplője volt. Akartunk csinálni egy filmet, a Bűn és bűnhődés egy részletét adaptáltuk, mert úgy éreztük, Amerika igazi dosztojevszkiji világ. Mark kijelentette, hogy szerez pénzt a filmre Bostonban. Kétnaponként telefonált, s mindig azt mondta: a pénz már majdnem megvan. Egyik nap felhívott, hogy másnapra hozza az ötmillió dollárt. Óriási! Este néztem a tévét, egyszer csak azt mondja a bemondó, hogy talán emlékeznek még, hölgyeim és uraim, arra a fiatalemberre, ácsból lett színészre, Mark Frechette-re, aki Michelangelo Antonioni Zabriskie Pointjában játszott. Ma este fegyveres rablást követett el Bostonban, agyonlőtt két őrt, letartóztatták. Később harminc év börtönre ítélték. De a történetnek még nincs vége. A börtönben írt egy darabot a Watergate-botrányról, óriási sikerrel előadta a fegyencekkel. Kb. egy év múlva »szökés közben« lelőtték. Hát, ez is Amerika.” (Filmkultúra, 1987. március, 40. o.) A drámai visszaemlékezés azonban így nem teljesen igaz. Mark senkit nem lőtt agyon, és nem harminc évre ítélték, hanem tizenötre. Nem szökés közben lőtték le, hanem egy tragikus balesetben vesztette életét: a börtön konditermében edzés közben a nyakára esett egy 75 kilogrammos súly, és megfulladt. Az idegenkezűséget annak ellenére kizárták, hogy a rázuhant súlyzó állítólag nem hagyott nyomot Mark nyakán, ami meglehetősen képtelenül hangzik. Ugyanakkor nem volt problémás rab, nem került konfliktusba az őrökkel, rabtársai körében pedig kifejezetten népszerűnek számított, vagyis nem volt alapos indok bűncselekményre gyanakodni.

A többi színész

A két amatőr főszereplő mellett néhány ismertebb személyiség is szerepet kapott a filmben. Daria főnökét, Lee Allent Rod Taylor (1930–2015) játszotta, akit a nagyközönség leginkább Hitchcock Madarak (1963) című alkotásának főszereplőjeként ismer. Lee egyik munkatársát G. D. Spradlin alakította, akire a magyar nézők talán A keresztapa 2 (1974) korrupt szenátoraként emlékeznek a legjobban. Egy kisebb szerepet a westernjeivel befutott Paul Fix (1901–1983) játszott. Említést érdemel még Kathleen Cleaver jogászprofesszor is, aki hazájában a szélsőbaloldali Fekete Párducokhoz való kötődése miatt vált híressé, még inkább hírhedtté. Michael L. Davis (1935–2009) filmjeinek többségében rendőröket játszott, és szinte sose írták ki a nevét a stáblistára: Antonioninál sem. Az étterem-tulajdonost az idén 85 éves, de még aktív Philip Baker Hall alakította. És feltétlenül meg kell említeni a későbbi szupersztárt, Harrison Fordot is, aki – micsoda véletlen! – szintén asztalos volt, akárcsak Frechette. (A magyar források Markot mint ácsot említik, ám a szakmáját jelölő angol szó, a „carpenter” ácsot és asztalost is jelent.) Sokáig az a hír járta, hogy nem látható a filmben, mert Antonioni kivágta a jelenetét. Később ezt az infót pontosították, vagyis Ford állítólag mégis látható néhány pillanatra mint letartóztatott diák a börtönjelenetben.

A zene

Antonioni előző filmje, a Nagyítás esetében is fontos hatáselem volt a zene, melyet Herbie Hancock komponált. A filmben a The Yardbirds is látható-hallható volt, bár a rendező eredetileg a The Velvet Undergroundot szerette volna megnyerni. A Zabriskie Point esetében a The Doors volt az első jelöltje. Meglátogatta az együttest a stúdióban, ahol a zenészek éppen az L. A. Woman című albumukon dolgoztak. A zenekar frontembere, Jim Morrison L'America címmel egy dalt írt a Zabriskie Pointhoz. Mivel ez Antonioninak nem tetszett, a további együttműködés megszakadt, és a L'America az L. A. Woman albumon jutott el a közönséghez. A The Doors helyére az akkoriban még kezdőnek számító Pink Floyd lépett. A zenészek későbbi visszaemlékezései szerint nem volt könnyű együtt dolgozni a rendezővel, mert Antonioni csak homályos instrukciókat adott. Richard Wright billentyűs kifejezetten a zárójelenethez komponálta a The Violent Sequence című szerzeményét. Antonioni azonban túl visszafogottnak és szomorúnak találta ezt a zenét, és inkább az együttes 1968-as kislemezének B oldalán hallható Careful with That Axe, Eugene című szerzeményt választotta. Ezt a zenészek új felfogásban vették fel a film számára, és a Come in Number 51, Your Time Is Up címet adták neki. Az eredetileg zongorára komponált The Violent Sequence az 1973-as The Dark Side of the Moon című legendás Pink Floyd-albumon kapott helyet Us and Them címmel más hangszerelésben, háborúellenes szöveggel. Noha a Zabriskie Point zenéjét általában a Pink Floydnak tulajdonítják, érdemes tudni, hogy a betétdalok előadói között megtalálható például a The Youngbloods, a The Kaleidoscope, Patti Page és a Grateful Dead is. (Utóbbi együttes gitáros-énekese, Jerry Garcia szólóban is közreműködött a filmzenében.) A filmben elhangzik a Rolling Stones You Got the Silver című felvétele is, melynek érdekessége, hogy ezen játszott utoljára a zenekar tragikus balesetben elhunyt tagja, Brian Jones. Ez a dal azonban nem hallható sem az 1970-es soundtrack albumon, sem annak 1997-es bővített kiadásán. Ez utóbbin a plusz nyolc track közül hat a szerelmi jelenet zenei témájának improvizációja: négyet Jerry Garcia ad elő, kettőt a Pink Floyd, amely még két dallal (Country Song, Unknown Song) képviselteti magát. Ez a két pluszdal a filmben is elhangzott, de csak az 1997-es albumra kerültek fel.

Az érzelmek szabadsága és a valóság szökevényei

Mint már említettem, Antonioni kissé ellentmondásosan nyilatkozott arról, hogy mi is a Zabriskie Point témája. Egyszer arról beszélt, hogy magáról az Egyesült Államokról szól a film, máskor viszont azt hangsúlyozta, hogy felelőtlenség volna tőle ilyesmire vállalkozni. Antonioni korábbi alkotásait az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a magány, az elidegenedés és a szorongás megjelenítése jellemezte. A rendezőnek az volt a véleménye, hogy ezek nem tipikusan olasz problémák, hanem az angolszász miliőben is jelen vannak, amint azt a Nagyítás is példázta, és úgy gondolta, hogy ez a tematika a Zabriskie Pointban is érzékletesen megjeleníthető. A különbséget az jelentette, hogy az olasz filmekben a polgárság válságát Antonioni „belülről” ábrázolta, és polgári szereplőket választott, míg a Zabriskie Pointban mindezt „kívülről” próbálta megragadni, a lázadó fiatalság szemszögéből. (Hogy ezt mekkora hatásfokkal tette, az továbbra is vita tárgyát képezi.) A Zabriskie Point holdbéli tájra emlékeztető sivataga valójában azt a célt szolgálta, hogy Antonioni kiragadhassa két szereplőjét a civilizáció kötöttségeiből, és megvizsgálja, ilyen körülmények között hogyan talál egymásra két ember, meddig terjed az érzelmek szabadsága. Esztétikailag ez nagyon szép képsorokhoz vezetett, de nem feltétlenül vált a film javára. Sarkítottan fogalmazva azt is mondhatnám, ezzel a megoldással Antonioni tulajdonképpen öngólt lőtt. Ha ugyanis valóban társadalomkritikai szándékok vezérelték, akkor nem a legjobb módszer a hősöket kiragadni a társadalom keretei közül. Ráadásul egy mesterségesen izolált környezetben bármiféle megállapítás csakis erős fenntartásokkal általánosítható. Vagyis amit végső soron látunk, az Antonioni eredeti szándéka ellenére mégiscsak annak a két fiatalnak a konkrét története, és nem általában egy amerikai történet.

Egyes vélemények szerint a Zabriskie Point jelentősége abban rejlik, hogy Mark személyében végre megjelenik egy cselekvő hős. A korábbi Antonioni-filmek szereplői ugyanis inkább passzívan sodródtak az eseményekkel, és nem kivétel ez alól a Nagyítás főhőse, a divatfotós Thomas sem. Ám ha alaposabban megnézzük, igazából nem kivétel Mark sem, hiszen legfeljebb csak a cselekvés gondolatáig jut el, az igazi cselekedetekig már nem. Vásárol ugyan egy revolvert, hogy az elnyomó rendszer képviselői ellen fordítsa, de végül nem használja. Különösebb cél nélkül ellop egy repülőgépet, és átfesti. Ezek nem igazi, hanem inkább pótcselekvések. Filmkritikájában B. Nagy László teljes joggal jegyezte meg Mark figurájáról, hogy igazából nem is lázadó, hanem az amerikai irodalomból jól ismert „magányos hősök” egyike, ámbár „nem így magányosak még a valóban magányos hősök sem. Antonioni amerikai diákja ábra, és nem ember.” Antonioni három, amerikai érdekeltségű filmjének – Nagyítás, Zabriskie Point, Foglalkozása: riporter – főhősei férfiak: a fotós Thomas, a diák Mark és a riporter David Locke. Mintha mindannyian a valóság elől menekülnének: Thomas a világ megismerhetőségébe vetett hitét adja fel, amikor visszadobja a pantomimesek képzeletbeli teniszlabdáját, Mark oly módon fordul szembe a társadalommal, hogy kilép belőle, és a sivatagba szökik, David Locke pedig tulajdon személyiségétől próbál megszabadulni, amikor felveszi egy halott személyazonosságát.

A fogadtatás

A Zabriskie Point 1970. február 9-én került az amerikai mozikba, vagyis bő másfél évvel a forgatás megkezdése után. A diákmozgalmak addigra lecsendesedtek, a hippimozgalomra pedig súlyos csapást mért a Manson „család” által elkövetett gyilkosságsorozat 1969 augusztusában, illetve az altamonti Rolling Stones-koncerten történt emberölés ugyanazon év decemberében. A film fogadtatása katasztrofális volt, a kritikusok – vérmérsékletüktől függően – az esztendő, az évtized vagy éppen minden idők legrosszabb filmjének minősítették Antonioni opuszát. A Time magazin szerint „a forgatókönyvet mintha egy filmfőiskola elsőéves hallgatója írta volna”, Rex Reed filmkritikus szerint pedig Mark és Daria rögvest produkálták az évtized legpocsékabb színészi alakításait. A rettegett kritikus, Roger Ebert szintén kritizálta Antonioni színészvezetési módszereit, mondván, hogy a direktor a két amatőr szereplővel nem tudta ugyanazt a csodát véghezvinni, mint Monica Vittivel közös filmjeiben. Szerinte a két főszereplő között nincs semmiféle összhang, hangjuk üresen cseng, mintha valójában két narcisztikus személyiségről lenne szó. A Mark és Daria között a magánéletben kialakult érzelmi kapcsolat tükrében Ebert véleménye különösen érdekes és mulatságos. Persze nem csupán gúnyolódó és földbe döngölő vélemények hangzottak el a filmről. Akadtak olyan ítészek, akik megpróbáltak mélyebbre ásni, hogy megtalálják a művészi kudarc igazi okait. Így elhangzott az a vélemény is, hogy a Zabriskie Point a gyártó cég, a nagy hatalmú MGM miatt valójában annak a fogyasztói társadalomnak a terméke, amelyet oly hevesen támad. Nem mondom, hogy ennek a nézőpontnak nincs létjogosultsága, bár ebből még nem következik az, hogy egy nagy filmstúdió égisze alatt ne készülhetnének haladó szellemiségű filmek.

A kritikusok szóvá tették azt is, hogy szerintük Antonioni nemcsak az országot nem értette meg, hanem magukat a fiatalokat sem. Bár rokonszenvezett velük, valójában kívülállóként szemlélte a diáklázadásokat, hiszen idegen volt, és öreg: 56 évesen forgatta a filmet. A diákmozgalmakat – bármennyire nem ez volt az eredeti szándéka – leginkább valamiféle romantikus nekibuzdulásnak láttatja, amelynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A magyar szaksajtóban már akkor fellángoltak a viták, amikor a filmet a hazai közönség még nem láthatta. Nemeskürty István szerint „a baj az, hogy Antonioni ezúttal a felszínen marad”. Bernáth László – Nemeskürtynek adott válaszában – viszont úgy látta, hogy Antonioni „minden korábbi filmjénél egyértelműbb, progresszívebb társadalmi alapállásról, az eddigieknél sokkal nagyobb közéleti érzékenységgel készítette ezt a filmjét”. Kegyelemdöfésként ismét Győrffyt kell említeni, aki szerint a Zabriskie Pointból épp az a hiteles Amerika-kép hiányzik – vagy legalábbis nem elég nyomatékosan van jelen, például a Szelíd motorosokhoz (1969) képest –, amelynek megteremtését a rendező még a főszereplők történeténél is fontosabbnak tartotta. Az évtizedek múlásával a Zabriskie Point megítélése valamelyest árnyaltabbá vált, bizonyos részerényeit (fényképezés, kísérőzene) elismerik, a főszereplők időközben kultfigurákká váltak, az összhatást tekintve azonban a filmet továbbra is művészi kudarcnak tartják. Mindazonáltal 25 évvel a premier után, 1995-ben az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjjal ismerte el Michelangelo Antonioni tagadhatatlanul igényes életművét.

Zabriskie Point (1970) – amerikai filmdráma. Michelangelo Antonioni történetéből a forgatókönyvet írta: Fred Gardner, Sam Shepard, Tonino Guerra, Clare Peploe és Michelangelo Antonioni. Operatőr: Alfio Contini. Zene: Jerry Garcia és a Pink Floyd. Díszlet: George R. Nelson. Jelmez: Ray Summers. Vágó: Franco Arcalli és Michelangelo Antonioni. Rendező: Michelangelo Antonioni. Főszereplők: Mark Frechette (Mark), Daria Halprin (Daria), Rod Taylor (Lee Allen), Paul Fix (a kávézó tulajdonosa), G. D. Spradlin (Lee munkatársa), Bill Garaway (Morty), Kathleen Cleaver (Kathleen).