Dolce Vita

Dolce Vita

2017. május 25., csütörtök

2001: ŰRODÜSSZEIA

Stanley Kubrick Nyugaton 1968-ban bemutatott mesterművét bő egy évtizedes késéssel, 1979. március 22-étől láthatta először a magyar közönség. A késedelem kivételesen nem a MOKÉP, hanem a rendező lelkén száradt, Kubrick ugyanis megtiltotta, hogy filmjeit eladják a szocialista országoknak, és mindmáig csak a bennfentesek tudják, hogy a 2001: Űrodüsszeia esetében hogyan sikerült kijátszani ezt a tiltást. Mindazonáltal a film nálunk nem aratott számottevő sikert, és nem váltott ki akkora kulturális izgalmat sem, mint amennyire jelentősége indokolta volna. 


A TÖRTÉNET
A film négy részből áll, az epizódokat egy titokzatos földön kívüli tárgy (egy monolit) kapcsolja össze. Az első rész az őskorban játszódik, az emberiség hajnalán. A majomemberek megtanulják az eszközhasználatot, ezzel azonban az erőszak is megjelenik a bolygón: az egyik majomember agyonveri a másikat, majd a gyilkos fegyverként használt csontot diadalmasan a magasba dobja. A csont képe egy űrhajó képévé alakul át. A jármű egy tisztet szállít egy űrállomásra, ahol az ember uralkodik a természet felett. 1999-ben a tudósok a Holdon felfedeztek egy titokzatos tárgyat, amely a napfény hatására jeleket küld a Jupiter felé. Másfél év múlva egy űrhajó indul a Jupiter irányába, hogy felderítse, kinek szóltak a titokzatos jelek. A járművet a HAL–9000 nevű szuperintelligens komputer vezérli, amely egy programozási hiba miatt a legénység életére tör, mivel úgy ítéli meg, hogy az emberek veszélyeztetik a küldetés sikerét. Az egyetlen túlélőnek az utolsó pillanatban sikerül kikapcsolnia a veszélyessé vált számítógépet. Ekkor kezdődik a film utolsó része, az életben maradt űrhajós tulajdonképpeni odüsszeiája, amelynek során egy ismeretlen dimenzióba kerül. A világűr képei összekeverednek személyes emlékeivel és látomásaival, születés és halál dimenziói egybefolynak, és az űrhajós a tér és idő korlátjain túllépve egy olyan szobába kerül, amelyben haldokló önmagát pillantja meg, aki a lét egy magasabb fokán születik újjá.


ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előzmények
1964 februárjában történt, hogy Stanley Kubrick együtt ebédelt Roger Carasszal, a Columbia Pictures egyik munkatársával. Elmesélte neki, hogy egy filmet tervez a földönkívüliekről. Caras megkérdezte, hogy ki lesz a forgatókönyvíró. A rendező azt felelte, hogy nem tudja, még csak most olvassa a legjelentősebb kortárs sci-fi írók műveit, hogy megfelelő társszerzőt találjon. Caras a szerinte legjobbat, Arthur C. Clarke-ot javasolta, akivel néhány évvel korábban ismerkedett meg. Kubrick úgy tudta, a „félbolond” Clarke túlságosan zárkózottan él valahol a világ másik pontján. Caras felajánlotta, hogy felveszi vele a kapcsolatot Kubrick nevében. Arthur C. Clarke az 1960-as évek egyik legjelentősebb sci-fi írójának számított Isaac Asimov, Ray Bradbury és Robert A. Heinlein (a Csillagközi invázió szerzője) mellett. Éveken át egyik művének megfilmesítésébe sem egyezett bele, mert szerinte a hollywoodi filmesek inkább kizsákmányolták a sci-fi műfajt, ahelyett hogy kiaknázták volna a benne rejlő lehetőségeket. Nem szívesen vállalkozott forgatókönyvírásra sem (bár 1949-ben és 1952-ben mégis megtette), mert ezt a tevékenységet „irodalom alatti”-nak tartotta egy komoly író számára. Amikor azonban Roger Caras 1964 februárjában sürgönyözött neki, hogy érdekelné-e egy közös munka Stanley Kubrickkal, aki a földönkívüliekről tervez egy filmet, az író igennel válaszolt a megkeresésre. Saját bevallása szerint a filmipartól való idegenkedése ellenére nagyon szeretett volna együtt dolgozni a „fenegyerek” hírében álló, nagy tehetségű, maximalista rendezővel. Clarke Az őrszem (The Sentinel) című 1948-ban írt és három évvel később publikált novelláját ajánlotta megfilmesítésre. A történet szerint a Földet valamikor nagyon régen idegen lények látogatták meg, akik arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygón fejlett életforma fog kialakulni, ezért egy csillogó, több méter magas, piramisszerű építményt hagytak maguk után a planéta jövendő lakóinak. A novella rövidsége ellenére is nagyszerű filmes alapanyagot kínált mind gondolati, mind vizuális szempontból.


Kubrick és Clarke megismerkedése
Kubrick és Clarke 1964. április 23-án találkozott először, a New York-i világkiállítás megnyitóján. (Az internet szerint a világkiállítás április 22-én nyílt meg, a Kubrick-szakirodalom viszont egy nappal későbbi dátumról tud.) A rendezvény témája a jövő volt, amelyben kiemelt szerepet jósoltak a filmművészetnek. A korabeli elképzelések szerint a filmesek élen járhatnak az eljövendő szebb és jobb élet ábrázolásában, munkájukat pedig a fejlődésnek indult számítógépes technológia és a világűrkutatás eredményei segítik majd. A világkiállítás stílszerű hátteret és kellő inspirációt szolgáltatott a művészek számára a tervezett közös filmhez. A forgatókönyv korai változata kitért a bolygóközi felfedezésekre és a holdkutatásokra is. Az alkotók úgy tervezték, hogy ezek a képsorok dokumentarista jellegűek lennének, tetőpontjukat pedig a földön kívüli tárgy megtalálása jelentené. Viccesen szóba került az is, hogy a film címe A Naprendszer meghódítása (How the Solar System Was Won) lesz, utalásként a korszak nagy amerikai filmsikerére, A vadnyugat hőskorára (How the West Was Won, 1962). Kubrick rövidesen elvetette ezeket a kezdeti elképzeléseket, mert a később felmerült ötletekben nagyobb lehetőségeket látott. 1964. május 17-én este Clarke Kubricknál volt látogatóban, és kimentek a verandára friss levegőt szívni. Kilenc óra körül szemtanúi lettek egy furcsa fényjelenségnek, amelyet csillogó ufónak véltek. Clarke nem tudott racionális magyarázatot adni a látottakra. Kubrick aggódni kezdett, mert a jelenség hatására attól tartott, hogy a földön kívüli élet felfedezése rövidesen bekövetkezik, és ez elavulttá fogja tenni még el sem készült filmjét. Aggodalmai fokozódtak, amikor az 1964. november 28-án fellőtt Mariner–4 űrszonda a koordinált világidő (UTC) szerint 1965. július 15-én éjjel 01:00:57-kor 9846 kilométerre megközelítette a Marsot. (A magyar Wikipédia július 14-éről tud.) Alternatív forgatókönyveket tervezett annak a lehetőségnek a figyelembevételével, hogy az űrszonda életre bukkan a Marson. A világhírű Lloyd’s cégnél biztosítást akart kötni arra az esetre, ha az űrkutatás új eredményei miatt filmje lépéshátrányba kerülne a valósággal szemben. Azonban nemcsak a tervezett film, hanem a biztosítási díj is fantasztikusnak ígérkezett, ezért tényleges szerződéskötésre végül nem került sor.


A forgatókönyv megszületése
Nagyjából 1964 augusztusának végére eldőlt, hogy a film három főszereplő köré épül majd: két űrhajós és egy számítógép. Kubrick kezdetben úgy tervezte, hogy a számítógép nőnemű lesz. A bölcsesség és a háború görög istennője nyomán az Athéné nevet akarta adni neki. A számítógép végül nemet és nevet változtatott: „hímnemű”-ként HAL–9000 néven a filmtörténet leghíresebb komputere vált belőle. A film premierjét követően élénk fantáziájú nézők arra a következtetésre jutottak, hogy a HAL valójában az IBM céget jelenti, ugyanis az ábécében a H, az A és az L betűket az I, a B és az M követi. Kubrick mindezt döbbenetes egybeesésnek tartotta, de határozottan cáfolta a tudatos szándékot. Állítása szerint a név két szakszó, a „heurisztikus” és az „algoritmikus” kombinációjából született, mivel ezek voltak HAL–9000 működésének legfontosabb jellemzői, és munkatársaival együtt úgy vélte, a számítógépek további fejlődését is e két fogalom fogja meghatározni. Az alkotók Carl Sagan csillagász tanácsát kértek ahhoz, hogyan ábrázolják a leghatásosabban a földön kívüli intelligenciát. Sagan szerint Kubrick hajlott arra, hogy színészeket szerepeltessen az idegen lények elképzelt jelmezében, ám sikerült meggyőznie a rendezőt arról, hogy a földön kívüli intelligenciát inkább sugalmazni kellene, semmint ábrázolni. Miután megtekintette a filmet, örömmel tapasztalta, hogy Kubrick megfogadta a tanácsát.


Kubrick és Clarke átlagosan heti hat napot és napi négy órát töltött a forgatókönyv megírásával. A végső változatot az író 1964. december 25-én adta át a rendezőnek. Kubrick lelkesen méltatta Clarke kéziratát, és az volt a véleménye, hogy közös munkájukkal kiterjesztették a sci-fi határait. Ennek ellenére nem minden kérdésben értettek egyet. A rendező például azt szerette volna, ha HAL–9000 kora egy nagyobb gyermek életkorának felelne meg, hogy halála ennek megfelelő érzelmi hatást váltson ki. Clarke szerint viszont egy annyira öreg számítógépet biztosan nem használnának egy ilyen fontos küldetéshez. A véleménykülönbség miatt HAL–9000 születésnapja a filmben 1992. január 12., a regényben viszont 1997. január 12. lett. A híres filmkritikus, Roger Ebert 1997-ben nagyszabású partival ünnepelte meg HAL–9000 születésnapját, s a rendezvényre meghívta az írót és a rendezőt is. Clarke elment, Kubrick azonban távol maradt, mondván, hogy elmulasztották a tényleges születésnapot 1992-ben. A közös munka során Clarke elhatározta, hogy a történetet regény formájában is megírja. Regényírás közben született újabb ötleteit Kubrickkal is folyamatosan megosztotta, ám ezek egy részét a rendező figyelmen kívül hagyta. Így például azt, hogy a Csillaggyermek atomfegyvereket robbant fel a Földön. Kubrick szerint ez nagyon hasonlít előző filmje, a Dr. Strangelove (1964) befejezésére, márpedig ő nem szokta kétszer elsütni ugyanazt az ötletet.


Clarke a regényben számos dolgot megmagyaráz, Kubrick viszont arra törekedett, hogy filmje a fenséges látvány által keltett érzelmek útján hasson a nézőre, éppen ezért minimálisra csökkentette a szöveges részeket, és igyekezett elkerülni a magyarázatokat. „Nem akartam semmit sem kimondani, szavakba skatulyázni, nem akartam útikalauzzal segíteni a nézőt… Jobban szerettem volna, ha a képek és a zene juttatják el az Űrodüsszeia filozófiáját, mégpedig egyenesen a néző tudatalattijába…” A film első 24 percében egyáltalán nincs beszéd, ahogyan az utolsó, bő 20 percben sincs. Összesen 88 percnyi jelenethez nincsen szöveg. (A premierváltozat teljes játékideje 160 perc, a hivatalos moziváltozaté 141 perc.) Mindazonáltal a forgatókönyv korai változata szerint a történet narráció segítségével elevenedett volna meg. Az író később úgy nyilatkozott, hogy mind a forgatókönyv, mind a regény közös munka eredménye, de az előbbinél Kubrick, az utóbbinál viszont Clarke volt a domináns figura. Kubrick nevét nem tüntették fel társszerzőként a regény borítóján. Állítólag a rendező ily módon viszonozta Clarke szívességét, mivel az író beleegyezett abba, hogy előbb a film jusson el a közönséghez. Más források szerint Kubrick nem akarta, hogy a filmváltozattól helyenként eltérő regénnyel is kapcsolatba hozzák őt, ezért nem egyezett bele, hogy a neve megjelenjen a könyvborítón.


Az előkészületektől a premierig
Kubrick 1965 áprilisának végén látta elérkezettnek az időt arra, hogy megkezdje az előkészületeket a forgatáshoz. (Az IMDB szerint a tényleges forgatás 1965. december 29-én kezdődött el, és 1966. július 7-én ért véget.) Első lépésként elvetette az Utazás a csillagokon túl (Journey Beyond the Stars) munkacímet, mert szerinte az inkább egy B kategóriás produkcióhoz illene, semmint korszakalkotónak szánt saját filmjéhez. 1965 nyarán bejelentette a sajtónak, hogy új alkotását Angliában forgatja le Űrodüsszeia címmel, amelyhez rövidesen a 2001-es évszámot is hozzátette. Az új címet Homérosz klasszikus görög eposza, az Odüsszeia ihlette. Kubrick a tőle megszokott aprólékos pontossággal próbálta ábrázolni 2001 világát – az 1960-as évek közepén. Minden érdekelte, ami a témával kapcsolatba hozható volt: az amerikai és a szovjet űrkutatás, a repülésügyi társaságok és a kormányhivatalok tevékenysége, a jövőkutatással foglalkozó amerikai és európai cégek prognózisai, a szkafanderek, az űrbeli élelmezés, az űrjárművek és javításuk legapróbb részletkérdései is. Közeli ismerősök szerint Kubrick hihetetlen memóriával rendelkezett, villámgyorsan megjegyzett mindent, és később bármikor fel tudta idézni az összes elraktározott információt.


A rendező az őskori jelenethez eredetileg olyan primitív előembereket képzelt el, akiket teljesen meztelenül mutattak volna, ám félő volt, hogy emiatt a film megkapja a rettegett X kategóriás forgalmazási besorolást. A meztelenség elkerülése érdekében Kubrick Stuart Freeborn maszkmesterrel inkább szőrös majomfigurákat terveztetett, akiket természetesen színészek keltettek életre. A színészi játék és a jelmezek annyira tökéletesek lettek, hogy sokan azt hitték, a rendező idomított majmokkal dolgozott. Ennek ellenére az 1969-es Oscar-díjkiosztón John Chambers maszkmester kapott speciális Oscart A majmok bolygója (1968) című sci-fi majomjelmezeiért, noha azok sokkal kevésbé voltak életszerűek, mint Freeborn majommaszkjai. (A legjobb maszk kategóriáját az Amerikai Filmakadémia csak 1981-ben vezette be, és először 1982-ben osztottak díjat az új kategóriában.) A 2001: Űrodüsszeia őskori jelenetében hallható állathangokat az MGM archívumából vették át. A gorillák, csimpánzok és nagytestű ragadozók hangjait anno a Mogambo (1953, John Ford) című film afrikai forgatásán, eredeti helyszíneken rögzítették. A Kubrick-opusz egyik leghíresebb jelenete, amikor az ősember felfedezi, hogy a csont fegyverként is használható. Filmtörténészek szerint ez a film egyetlen olyan képsora, amelyet nem stúdióban, hanem külső helyszínen vettek fel, de a stúdió közelében. (Az IMDB viszont több külső forgatási helyszínt is megnevez.) Amikor a majomember koponyákat és csontokat tör össze, Kubrick a kamerát alacsony szögből az ég felé fordította. A levegőbe repülő csont képe „átúszik” egy űrhajó képébe. Arthur C. Clarke véleménye szerint ez „a filmtörténet leghosszabb áttűnése, amely hárommillió évig tart”.


A technikai szakértőknek köszönhetően a 2001: Űrodüsszeia mindmáig hitelesebben ábrázolja a világűrt, mint számos későbbi sci-fi, melyekben a robbanásoktól a sikolyokig a legkülönbözőbb hangeffektusok hallhatók, noha az űrben nem terjed a hang, csak a légkörben. A súlytalanság állapotának ábrázolása szintén figyelemre méltó és korszakalkotó jelentőségű. Az alkotók különös gondot fordítottak az űrhajó megtervezésére. Ellentétben más sci-fikkel, melyekben az űrjárműveket futurisztikusra és látványosra tervezik, Kubrick stábja elsősorban a világűr fizikai jellemzőit és a funkcionalitást tartotta szem előtt. Az aprólékos figyelem ellenére természetesen a 2001: Űrodüsszeia sem mentes a bakiktól: a problematikus részletek közé tartoznak az űrbéli fényviszonyok és az egyes égitestek egymáshoz viszonyított méretaránya. A tévedések többségét azonban laikus néző legfeljebb csak akkor veszi észre, ha erre külön felhívják a figyelmét.


Orosz és amerikai űrprogramok leírásai alapján tervezték és építették a leglátványosabb díszletet, a Discovery űrhajó „centrifugá”-ját, amely az űrhajósokat szállította. Tizenegy és fél méter átmérőjű volt, súlya több mint harminc tonna, sőt négy és fél kilométeres óránkénti sebességgel forogni is tudott. A „centrifugá”-ban játszódó jelenetek forgatása hetekig tartott, és 750 ezer dollárba került. A nagy sebességű űrutazást a film „pszichedelikus” színekkel mutatta be a nézőknek. A jelenetet Douglas Trumbull tervezte, aki mindehhez kidolgozta az úgynevezett slit-scan (réskamerás fotózás) eljárást. Ennek lényege az volt, hogy a kamera reteszét hosszú időre nyitva hagyták, de nem egyes képkockákat, hanem képek (manipulált fotók, ábrák, molekulák) áramlását rögzítették közvetlenül a celluloidra, majd mindezt a csillagközi átalakuláson keresztülment Bowman arcára vetítették. Ilyesfajta eljárással addig csak néhány kísérleti filmben próbálkoztak. A 2001: Űrodüsszeia kétszázöt speciális effektusa nagyjából a film felét teszi ki. Felvételük másfél évig tartott, a munka hat és félmillió dollárba került, a teljes költségvetés tíz és félmillió dollár volt. A filmben látható sakkjátszma állása egy 1910-ben Hamburgban lejátszott sakkpartin alapul. HAL–9000 azt állítja, hogy abból a helyzetből két lépésben matt adható, ám az általa javasolt lépés figyelembevételével a matt csak három lépésben valósítható meg. Kubrick rajongott a sakkért, a film egyik szereplőjének (Dr. Andrej Szmiszlov) nevét is egy orosz sakkbajnoktól, Vaszilij Szmiszlovtól (1921–2010) vette kölcsön.


A rendező állítólag nem akart sztárokat szerződtetni a filmhez, és bár a 2001: Űrodüsszeia ismertté tette a fontosabb szereplők – főleg az űrhajósokat játszó Keir Dullea és Gary Lockwood – nevét, egyikőjükből sem lett a szó hollywoodi értelmében vett nagy sztár. (Érdekesség: valójában Kubrick légzése hallható azokban a képsorokban, amikor a szkafanderbe bújt űrhajósok légzését hallja a néző.) HAL–9000 hangja eredetileg Nigel Davenport lett volna, ám Kubrickot zavarta a jeles brit színész akcentusa. Ezután Martin Balsam amerikai karakterszínésszel próbálkoztak, ám a rendező vele sem volt megelégedve. Végül Douglas Rain személyében egy kevéssé ismert televíziós színészt választott, aki a Peter Hyams által rendezett 1984-es folytatásban is HAL–9000 hangja volt. Kubrick a tényleges forgatás befejezése után vette fel Rainnel a szükséges anyagot, Hyams viszont épp fordítva, a forgatást megelőzően tartott igényt Rain közreműködésére. Kubrick figyelme arra is kiterjedt, hogy a repülésirányító hangja autentikus legyen, ezért az amerikai légierő egyik hivatásos repülésirányítóját, Frank Millert kérték fel a munkára. (A figura nem látható a filmben, csupán hallható.) Miller azonban tapasztalatlan és ideges volt, felvétel közben a lábával dobolt, ezért Kubrick egy törülközőt tett Miller lába alá, hogy a dobogás zaja ne zavarja a hangrögzítést.


A zene
A 2001: Űrodüsszeia zenéje ugyanolyan legendás, mint maga a film. Kubrick eredetileg hagyományos kísérőzenét tervezett, melynek megkomponálására Alex Northt kérte fel, aki a Spartacus (1960) és a Dr. Strangelove (1964) zenéjét is írta. (Állítólag szóba került a Pink Floyd is, ám az együttes egyéb kötelezettségei miatt nem tudta elvállalni a felkérést.) Kubrick forgatás közben a klasszikus zenéből is inspirációt merített. Amikor 1966-ban az MGM illetékeseinek bemutatta az addig felvett anyagot, aláfestésként klasszikus zenét használt. A producereket lenyűgözte a zene és a film összhatása, ezért a rendező úgy döntött, nem használja fel a North által komponált anyagot. Döntését állítólag nem merte közölni a tekintélyes zeneszerzővel, aki a legenda szerint csak a premieren szembesült azzal a ténnyel, hogy szerzeményeit mellőzték. A dokkolási jelenet esetében Kubrick az űrbéli objektumok mozgását a valcertáncosok mozgásával állította párhuzamba, és ez a képzettársítás vezette ahhoz, hogy felhasználja ifj. Johann Strauss Kék Duna-keringőjét a film zenéjéhez. Friedrich Nietzsche az Im-igyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra) című művében az ember filozófiai fejlődéséről elmélkedett, amely Kubrick alkotásának is központi gondolata. Mindezt zenében Richard Strauss fejezte ki a Nietzsche-mű nyomán született Also sprach Zarathustra című szimfóniájában, amely ugyancsak a filmzene részét képezi.


Kubrick a Bécsi Filharmonikusok által Herbert von Karajan vezényletével felvett Decca-lemezt akarta használni. A lemezcég beleegyezett ugyan a felhasználásba, azonban méltóságán alulinak érezte, hogy kapcsolatba hozzák a nevét a filmmel, ezért a vége főcímen az alkotók nem tüntették fel a Richard Strauss-mű előadóját, karmesterét és kiadóját. Miután a 2001: Űrodüsszeia jelentős szakmai és közönségsikert aratott, a Decca illetékesei rádöbbentek, hogy óriási baklövést követettek el. Ezt úgy kívánták helyrehozni, hogy újra megjelentették a lemezt, és a borítóján feltüntették, hogy ezt a felvételt használták a 2001: Űrodüsszeia zenéjéhez. A magyar származású Ligeti György több zeneművéből (Requiem, Atmospheres, Lux Aeterna) szintén hallhatók részletek a filmben. Amikor sikerül kikapcsolni HAL–9000-t, a komputer utoljára a Daisy Bell című dalt énekli. A francia verzióban az Au Clair de la Lune című népdal hallható helyette, a németben a Hänschen Klein című gyerekdal, az olaszban pedig a Giro giro tondo. A zeneanyag része még Aram Hacsaturján Gayane című balettjének egyik részlete, az Adagio, amely később olyan híres filmekben is felcsendült, mint a Caligula (1979), A bolygó neve: Halál (1986), a Férfias játékok (1992) és a Végveszélyben (1994). A 2001: Űrodüsszeia eredetileg egy körülbelül háromperces nyitánnyal kezdődik, amikor a néző csak feketeséget lát, miközben ugyanaz a zenei tétel szól, amely később a csillagkapu-jelenetben hallható. Csak ezután jelenik meg az MGM logója, majd utána a nyitó képsor, ahol egyetlen beállításban látható, amint a Föld a Hold fölé, a Nap pedig a Föld fölé emelkedik, miközben Richard Strauss zenéje szól. Noha az 1950-es, 1960-as évek amerikai szuperprodukciói esetében nem számított ritkaságnak az efféle zenei nyitány (elsősorban azért, hogy a későn érkezők a többi néző megzavarása nélkül, a cselekmény megkezdése előtt el tudják foglalni a helyeiket), a 2001: Űrodüsszeia hivatalos moziverziója és a VHS-kiadások nem tartalmazták ezt a bevezetőt, de a DVD-változatokra rákerült.


Kihagyott jelenetek
Kubrick több olyan jelenetet is leforgatott, amelyeket kihagytak a végső változatból. A fentebb már említett nyitányon kívül lett volna egy másik bevezető is, egy körülbelül tízperces, fekete-fehérben felvett beszélgetés jeles tudósokkal a földön kívüli élet lehetőségéről. Ezt a kezdést a rendező már a munka korai stádiumában eltávolította, miután az addig felvett anyagot megmutatta az MGM illetékeseinek. A törölt epizódok egyike egy osztályteremben játszódott a holdbázison. Lett volna egy olyan jelenet is, amelyben Floyd egy babát vásárol a lányának képtelefon segítségével, egy másikban Bowman elhoz egy alkatrészt egy nyolcszögletű folyosóról, illetve több űrsétát is láthatott volna a néző. Összességében mintegy 29 percet vágtak ki az első változatból. Kubrick a kivágott jeleneteket sokáig a garázsában őrizgette, majd nem sokkal halála előtt egy szeméttelepre szállíttatta, ahol elégették a filmszalagokat. A Mechanikus narancs (1971), a Barry Lyndon (1975) és a Ragyogás (1980) című filmjeinek fel nem használt anyagait is ekkor semmisítette meg. Bizonyos források szerint a csillagkapu-jelenet egyik fel nem használt képsorát még annak idején sikerült átmenteni a Magical Mystery Tour (1967) című Beatles-filmbe Kubrick asszisztense, a későbbi forgatókönyvíró-rendező, Andrew Birkin jóvoltából, aki a „gombafejűek” filmjében is dolgozott. A megmentett jelenet alatt George Harrison Flying című instrumentális szerzeménye hallható.


A bemutató és a fogadtatás
Kubrick úgy tervezte, hogy a 2001: Űrodüsszeia 70 mm-es változatban, 2.20:1 képaránnyal, hatcsatornás sztereó hanggal kerül a mozikba. A hivatalos moziváltozat végül mégsem felelt meg ezeknek a kritériumoknak, mivel a legtöbb filmszínház 35 mm-es verziót mutatott be négycsatornás sztereó, sőt olykor csak egycsatornás monó hanggal. Az eltérés azzal magyarázható, hogy 1968-ban még az Egyesült Államokban is csak kevés mozi volt alkalmas arra, hogy a filmet Kubrick elképzelései szerint mutassa be. A kanadai Toronto egyik filmszínháza, a The Glendale Theater viszont két évig játszotta folyamatosan a film 70 mm-es, hatcsatornás sztereó hanggal ellátott kópiáját. A különféle amerikai DVD-kiadások közül stílszerűen a 2001-ben megjelent kiadvány tartalmazta elsőként a filmet a Kubrick elképzeléseinek megfelelő képpel és hanggal. Visszatérve az ősbemutatóra, a 2001: Űrodüsszeiát 1968 áprilisában mutatták be a filmszínházak, legelőször Washingtonban, Los Angelesben és New Yorkban. A kritikai visszhang meglehetősen vegyes volt. A fanyalgásban különösen a rettegett filmkritikus, Pauline Kael járt élen. Szerinte Kubrick alkotása „monumentálisan képzeletszegény film”, amelyhez a rendező gigászi díszleteket építtetett, ám egy pillanatig sem gondolta át, hogy mihez kezdjen velük. A világhírű orosz filmrendező, Andrej Tarkovszkij saját legendás sci-fije, a Solaris (1971) forgatása közben úgy nyilatkozott, hogy Kubrick alkotói módszere háttérbe szorította az alapeszmét, mivel arra kényszeríti a nézőt, hogy részletekbe menően merüljön el a jövő materiális szerkezetében, és ezáltal elsődlegesen nem a gondolati tartalom, hanem az elképzelt jövő látványvilága hat a befogadóra. A kritikusok nem egységes korai véleménye azonban az évek múlásával túlnyomórészt pozitívvá változott.


A korabeli közönség nem sokat törődött a fanyalgó kritikusokkal, és különösen a harminc éven aluliak álltak hosszú sorokban a filmet vetítő mozik pénztárai előtt. Ezeket az érdeklődőket főleg a csillagkapu-jelenet pszichedelikus hatása vonzotta, amely sokakban felidézte a kábítószeres állapotban átélt víziókat. Kubrick nem tagadta a hasonlóságot, ugyanakkor visszautasította azt a magyarázatot, hogy a jelenet valamiféle hallucinogén utazás ábrázolása lenne. A különbséget főleg abban látta, hogy a kábítószer-élvezők nem tudják megfogalmazni azt, amit átélnek, csupán érzelmi azonosulásra képesek, és teljesen elvesztik az önkontrolljukat, amely azonban egy művész számára alapvető fontosságú. A 2001: Űrodüsszeiát 1969-ben négy kategóriában jelölték Oscar-díjra (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb díszletek, legjobb vizuális effektusok), de csak a legjobb vizuális effektusokért kapta meg az elismerést. Noha azóta számos tekintélyes filmszakember minden idők tíz legnagyszerűbb alkotása közé sorolta Kubrick művét, nem is beszélve a nézők szavazatai alapján összeállított toplistákról, magát a filmet a maga idejében nem jelölték Oscar-díjra. Kubrick mint rendező alulmaradt Carol Reeddel szemben. (Reed rendezése, az Oliver! című musical kapta a legjobb filmnek járó Oscart.) A 2001: Űrodüsszeia díszlet- és látványtervezői szintén az Oliver!-rel szemben veszítettek. Az Amerikai Filmakadémia szerint a legjobb forgatókönyvért járó díjat sem Clarke és Kubrick érdemelte, hanem Mel Brooks a Producerek (1967) című film forgatókönyvéért. Clarke egyébként saját maga is publikált egy listát minden idők legjobb sci-fi filmjeiről, ezen a 2001: Űrodüsszeiát a nyolcadik helyre sorolta.


Bő egy évvel a 2001: Űrodüsszeia premierje után, 1969. július 20-án lépett először ember a Holdra Neil Armstrong személyében. Szkeptikusok és élénk fantáziájúak szerint azonban a holdra szállás valójában soha nem történt meg, az erről készült történelmi jelentőségű filmkockákat maga Kubrick forgatta, egy részüket eredetileg a 2001: Űrodüsszeia számára. A teória hívei szerint a rendező azért egyezett bele, hogy a fel nem használt jelenetekkel a holdra szállás illúzióját keltsék az emberekben, hogy ezáltal is fokozza a film iránti érdeklődést, és legendát szőjön saját műve köré. A 2001: Űrodüsszeiát 1979. március 22-én mutatták be Magyarországon. Mind a kritika, mind a közönség tisztelettel, de némi értetlenséggel fogadta. A Film, Színház, Muzsika kritikusa például így írt a mű hatásáról: „Stanley Kubrick rendező és a forgatókönyv írásában társa, Arthur C. Clarke olyan nagyszabású megközelítésben és hangszerelésben próbálta felvillantani az emberiség múltját és jövőjét, hogy abba a képbe maga az ember – elhagyható törtmennyiség? – szinte már nem is fért bele. […] S a néző, akit elbűvölt a különleges látvány, és elcsigázott a csaknem háromórás film megannyi üresjárata, felemás érzésekkel hagyja el a nézőteret.”


VOLT-E ŰRODÜSSZEIA 2001-BEN?
Természetesen sem a szakemberek, sem a filmbarátok nem hagyták ki a ziccert, hogy 2001-ben leltárszerűen áttekintsék, mi is valósult meg Kubrick filmjének elképzeléseiből. (Maga a rendező sajnos 1999-ben elhunyt.) Az elemzést végzők szerint főleg a másodlagos jelentőségű dolgokban a valóság utolérte, sőt olykor meg is előzte a művészetet. Azt viszont nem sikerült bizonyítani, hogy az evolúció „kívülről” irányított folyamat lenne, nem következett be evolúciós ugrás („csillaggyermek”), nincsen holdbázis, nem találtak idegen civilizációra utaló jeleket a Holdon, nem járt még ember a Jupiternél, nem hibernáltak űrhajósokat (ámbár a hibernáció egyes szakemberek szerint egy ideje kivitelezhető lenne), nincsen olyasfajta mesterséges intelligencia sem, amelyet HAL–9000 képvisel, és a tudomány jelenlegi állása szerint a tér-idő utazás lehetetlenség. Megvalósult viszont az űrállomás (Szaljut–1, 1971), az űrsikló (Columbia, 1981) és a Jupitert elérő űrszonda (Pioneer–10, 1973. december 3.), sőt a „lázadó számítógép” is, amikor 1980 júniusában a meghibásodott amerikai számítógépes elhárítórendszer többször is orosz atomtámadást jelzett. 1988-ban győzte le először számítógép az embert, amikor a Deep Thought sakk-komputer nyert Bent Larsen dán sakknagymester ellen. A filmben megjelenő cégek közül az IBM, az Aeroflot, a Howard Johnson's és a Hilton szállodalánc 2001-ben is létezett, a Pan-Am viszont 1991-ben csődöt jelentett. A Bell System telefontársaság logóját 1969-ben megváltoztatták, majd 1983-ban beszüntették a használatát. BBC–12 állomás ugyan nincsen, összességében azonban több BBC-állomás lett 2001-re, mint amennyit az alkotók 1968-ban elképzeltek. Kubrick víziója szerint a Szovjetunió 2001-ben is létezett volna, a valóságban azonban tíz évvel korábban megszűnt.


A FOLYTATÁS
Kubrick nem akart folytatást készíteni a filmhez, sőt a forgatás befejezése után minden modellt és feljegyzést megsemmisített, mert meg akarta akadályozni, hogy ötletein mások élősködjenek. Arthur C. Clarke azonban három folytatást is írt, melyek közül a legelsőt 1984-ben Peter Hyams filmesítette meg 2010 – A kapcsolat éve címmel. Hyams állítólag csak úgy vállalta a munkát, ha Clarke és Kubrick nem ellenzik a folytatást. Clarke annyira nem ellenezte, hogy még kisebb szerepet is vállalt benne. Kubrick sem gördített akadályokat a folytatás elé, bár nem segítette azt. Állítólag csupán annyit mondott Hyamsnek, hogy ne törődjön semmivel és senkivel, egyszerűen csak forgassa le a filmet úgy, ahogyan szeretné. A főbb szerepeket Roy Scheider, John Lithgow és Helen Mirren játszotta, HAL–9000 hangja ismét Douglas Rain volt, és visszatért az első rész főszereplője, Keir Dullea is. A Helen Mirren által alakított Tánya családneve a regényben Orlova volt, a filmben viszont Kirbuk, amely valójában Kubrick neve visszafelé olvasva. A forgatás 1984 februárjától novemberéig tartott, és 28 millió dollárba került, több mint kétszer annyiba, mint az első rész. Clarke a premier után kijelentette, hogy az általa írt regényt Hyams filmje hűségesen adta vissza. A köztudatban úgy él, hogy a 2010 – A kapcsolat éve csúfos bukás volt, ám ez nem igaz. Általában pozitívan fogadták, és bár nem aratott kiugró közönségsikert, anyagilag egyáltalán nem volt ráfizetéses. Öt kategóriában (legjobb díszlet, legjobb jelmez, legjobb maszk, legjobb hang, legjobb vizuális effektek) jelölték Oscar-díjra, de egyikben sem nyert. Sem a film, sem Hyams nem került a jelöltek közé.


2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968) – angol–amerikai sci-fi (1968). A forgatókönyvet írta: Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick. Operatőr: Geoffrey Unsworth. Zene: Aram Hacsaturján, Johann Strauss, Richard Strauss, Ligeti György, Patrick Moore, Frank J. Urioste. Díszlet: Ernest Archer, Harry Lange, Anthony Masters. Jelmez: Hardy Amies. Vágó: Ray Lovejoy. Rendező: Stanley Kubrick. Főszereplők: Keir Dullea (Dr. David Bowman), Gary Lockwood (Dr. Frank Poole), William Sylvester (Dr. Heywood R. Floyd), Douglas Rain (HAL–9000 hangja), Daniel Richter (majomvezér), Leonard Rossiter (Dr. Andrej Szmiszlov), Margaret Tyzack (Elena), Robert Beatty (Dr. Ralph Halvorsen), Sean Sullivan (Dr. Bill Michaels).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...