Death in Venice

Death in Venice

2017. június 22., csütörtök

A DÜH

A düh (1963) Gastone Ferrantinak, az Opus Films producerének megbízásából született. Ferranti eredetileg csak Pier Paolo Pasolinit kérte fel arra, hogy archív anyagok felhasználásával állítson össze egy dokumentumfilmet, amelyben a rendező a közelmúlt eseményeit kommentálja. Az elkészült művet azonban túlságosan baloldalinak találta, ezért úgy döntött, hogy megrövidíti az összeállítást, és megbíz egy jobboldali beállítottságú művészt is egy hasonló montázs elkészítésével, majd a két filmet együtt mutatja be. Választása a főleg humoristaként ismert Giovanni Guareschi (1908–1968) újságíróra esett. A két rész elkészítése 1962 októberétől 1963 februárjáig tartott. A düh eredeti formájában meglehetősen hamar eltűnt a mozik műsoráról, a közönség ugyanis csekély érdeklődést tanúsított az összeállítás iránt, amelyet csupán két ellentétes politikai beállítottságú művész mozgóképes vitájának tartott. Kivételes módon ezúttal nem Pasolini okozott botrányt a filmjével, hanem Guareschi, mivel az általa összeállított montázs helyenként rasszista, sőt neofasiszta színezetű volt. A további forgalmazhatóság érdekében felmerült az az elképzelés, hogy egy harmadik rendező, Ugo Gregoretti dolgozza át mindkét epizódot. Gregoretti felvázolta a munka főbb szempontjait, a gyakorlati megvalósításra azonban nem került sor. A düh két része az ősbemutató után már csak nagyon ritkán, és többnyire egymástól elkülönítve került a közönség elé. A magyar nézők először 1988-ban láthatták Pasolini filmjét a rendező életművét bemutató sorozat keretében a Tanács körúti Filmmúzeumban: a kísérőfilm A túró volt, melyet a művész a RoGoPaG (1963) című összeállítás számára forgatott. 2012. május 11-én a Filmmúzeum utódja, az Örökmozgó A harag címmel levetítette Pasolini és Guareschi montázsát is. A bemutatót a POLIS (Nemzetközi Kulturális Egyesület) szervezte. Az Index on-line hírportál minderről úgy tudósított, hogy az Örökmozgó egy rasszista filmet vetített. Ez a kategorikus kijelentés éppúgy nem fedte teljesen a valóságot, mint az ezzel kapcsolatban közzétett on-line cáfolat, melynek szerzője elismerte, hogy a filmet (valójában csak Guareschi epizódját) rasszizmussal vádolták meg, ám szerinte csupán „markáns megállapítások”-ról beszélhetünk. 2008-ban Giuseppe Bertolucci egy 83 perces dokumentumfilmben megpróbálta rekonstruálni a Pasolini által rendezett epizód eredeti változatát. 


ÁTTEKINTÉS
A düh mindkét epizódja ugyanazt a kérdést próbálja megválaszolni: Mi az oka annak, hogy életünket az elégedetlenség, a szorongás, a háborútól való félelem határozza meg? Mindkét alkotó aggályait fejezi ki a modernizáció terjedésével kapcsolatban, e mögött azonban merőben eltérő nézetek és magyarázatok húzódnak. Pasolini a burzsoázia „történelmi felelőtlenségé”-ről beszél, Guareschi viszont már-már a fasiszta eszmékkel szimpatizál – a nürnbergi perre például úgy utal, mint egy vérbosszúra –, és rokonszenvét fejezi ki a gyarmatosító birodalmak iránt. Lesújtó véleménye van azonban a moziról, amely „Rómát, a kereszténység fővárosát a szex fővárosává tette”, és természetesen elítélően szól a „harmadik nem”-ről is, amelyen a homoszexuálisokat kell érteni. A hivatalos közlemény szerint az összeállításhoz a Mondo Liberatore filmhíradó anyagait, illetve a Csehszlovákiában, a Szovjetunióban és az Egyesült Királyságban talált archív felvételeket használták fel. Pasolini igénybe vette még az Olasz–Szovjet Társaság archívumát, valamint a Nuova Pesa galéria és a Guttuso Alapítvány gyűjteményét is. Guareschi szintén használt kiegészítő anyagokat: azokat az írásait, melyeket korábban a Candido magazinban publikált, továbbá az Il Borghese fotóarchívumát és a Guareschi Alapítvány gyűjteményét. Világnézetük erőteljes különbözősége ellenére állítólag valótlanok azok az állítások, melyek szerint Pasolini és Guareschi annyira gyűlölték egymást, hogy még köszönő viszonyban sem voltak. Guareschi fiának visszaemlékezései szerint a két művész ritkán találkozott egymással, de ezek a találkozások kulturált légkörben zajlottak. A düh úgy került a mozikba, mintha a baloldal és a jobboldal két prominens személyiségének mozgóképes vitájáról lenne szó, valójában azonban egyikük sem látta a másik filmjét (legalábbis amíg a sajátján dolgozott), emiatt egyikük sem tudott a filmszalag közvetítésével polemizálni a másik nézeteivel.


LEVÉLVÁLTÁS

Kedves Guareschi!

Mint minden humoristának, aki méltó erre a névre – és én hiszem, hogy Te méltó vagy rá –, el kell ismerned, hogy reakciós vagy.

Emiatt tudom, hogy dühös vagy, mert a világ változik, elmenekül előled, ugyanis a reakcióid nem egészségesek. Gondolataid nem állnak biztos alapokon.

Már tudom, kit fognak dicsérni, és kit fognak megalázni a filmedben. Jobboldali vagy, egy olyan ember, aki megvédi az intézményeket, mert fél a történelemtől. Az emlékművek nem veszélyesek, legfeljebb csúnyák. Te viszont érzéketlen vagy a csúfsággal szemben.

Ezért a középszerűséget választottad. Ez az oka annak, hogy tisztellek mint humoristát, de nem tisztellek mint rendezőt. Középszerűséget, populizmust, demagógiát és józan észt vetsz be, és győztesként jössz ki a vitánkból.

De mi is a győzelem? Elérni azt, hogy az emberek tapsoljanak nekünk, vagy azt, hogy a szívük értünk dobogjon?

A legjobbakat kívánom.

P. P. P.


Kedves Pasolini!

Mint a jobboldali burzsoázia tagja, ha azt látom, hogy egy fekete elvágja egy fehér ember torkát, azt gondolom: „szegény fehér ember”, Te viszont azt, hogy „szegény fekete”. A kaukázusi fajjal való szolidaritásom miatt vádolsz engem rasszizmussal. Nyilván azért, mert baloldali vagy, és konformista. A diktatúrák nem tűrik a humort azoktól, akiket meg akarnak félemlíteni, és az „Itt tilos nevetni!” szavakat a történelem azon milliók vérével írta, akik a kommunista birodalom megteremtése közben pusztultak el. Ezért ez az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy Pasolini ugyanúgy ítél meg engem, ahogyan őt ítélték meg más konformisták 1943-ban: egy felforgató, akit ki kell közösíteni.

Filmjeink ellenkező végleteket képviselnek: a tiéd megalkuszik a konformizmussal és az összes „izmus”-sal, melyek mostanság annyira divatosak, az enyém viszont megfelel az elmúlt harminc év értékeinek, annak az időszaknak, amikor az ember még harcolni akart a konformizmus ellen azon az áron is, hogy kitöri a nyakát; annak az időszaknak, amelyben az ember még meg akarta védeni a spiritualitását a materialista világ esztétikai fellebbezése ellenében; annak az időszaknak, amikor az ember még értette a logika, a történelem és a józan ész kapcsolatát, és kiállt amellett, hogy fel kell szántani azt a földet, amelyben halottaink csontjai nyugszanak. Noha útjaink másfelé kanyarodnak, mégsem vagyok képes végérvényesen búcsút mondani neked. A legjobbakat kívánom.

Giovannino Guareschi


PASOLINI EPIZÓDJA
A forgatókönyvet és a kísérőszöveget írta, valamint a filmet rendezte: Pier Paolo Pasolini. Rendezőasszisztens: Carlo Di Carlo. Vágó: Nino Baragli, Pier Paolo Pasolini, Mario Serandrei (Serendrei csak a korai változat vágásában vett részt). Vágóasszisztens: Sergio Montanari. Narrátor: Giorgio Bassani (versek), Renato Guttuso (próza). Zene: kubai és algériai forradalmi dalok, orosz népdalok, Adagio (szerző: Tomaso Albinoni), XIX. századi tánczenék, különféle könnyűzenei felvételek. Festmények: Ben Shahn, Jean Fautrier, George Grosz, Renato Guttuso. Játékidő: 51 perc.

Fő témák
* A színes bőrű emberek 
* A kubai forradalom
* Az ötvenes évek
* Isten, óvd a királynőt!
* Az új őskor
* Az egyház kritikája
* Benyomások
* A végső harc
* Szabadság
* Te, kishúgom...
* Szegények és gazdagok
* Az égbe emelkedem

„Mi háborít fel egy költőt?

A problémák végtelen sokasága, amelyek létező problémák, és senki nem tudja megoldani őket: pedig megoldásuk nélkül a béke, az igazi béke, a költő megálmodta béke soha nem valósulhat meg.

Például: a kolonializmus. Egy nemzetnek egy másik nemzeten elkövetett anakronisztikus erőszaktétele – következménye pedig mártírok és halottak sokasága.

Vagy: az éhínség, amelytől milliók és milliók szenvednek.

Vagy: a rasszizmus. A rasszizmus, a modern ember rákbetegsége, melynek, mint a ráknak, végtelen számú változata ismeretes.”

(részlet a forgatókönyvből)


PASOLINI A DÜHRŐL
A dühben olyasvalamiről akartam szólni, ami még nem egészen tisztult le bennem, arról az egyelőre irracionális, nem teljesen körvonalazott, pontosan nem meghatározható gondolatról, amely minden munkámban jelen van az utóbbi években. Az új őskor gondolatáról van szó. Vagyis hogy az én lumpenproletárjaim még a régi őskorban élnek, a polgári világ, a technológia, az újkapitalizmus világa pedig egy új őskor felé halad. [...] A film célja annak a világnak a dokumentálása, amely a burzsoá világgal szemben mélységesen valós. A valóság nem más, mint a hagyomány igaz szeretete, és ezt csakis a forradalom adhatja meg.”


ALKOTÓI ELKÉPZELÉSEK
Pasolini A túró című hírhedt epizódfilmjének forgatása közben kezdett foglalkozni A düh elkészítésével. A Gramsci hamvai című kötetének megjelenését követően „elkötelezett költő”-ként kezdték emlegetni, aki a világról lírai, ugyanakkor kíméletlenül kritikus képet fest. A düh annak lehetőségét jelentette Pasolini számára, hogy a világról alkotott véleményét közvetlenül, áttételek nélkül fogalmazhatja meg. Egyetlen képkockát sem forgatott a dokumentumfilmhez, kizárólag híradófelvételekből válogatott, melyek szerinte egyszerre voltak banálisak és reakciósak. Úgy tervezte, hogy az elmúlt másfél évtized társadalmának és történéseinek marxista elemzését nyújtja. A kiválasztott híradórészleteket saját koncepciója szerint állította sorrendbe. A bevezető képsor egy új korszak (az atomkor) nyitányának szimbólumaként egy atomrobbantást mutat. Pasolini korábban látta Carlo Di Carlo dokumentumfilmjét a marzabottói mészárlásról, és ennek hatására kérte fel őt, hogy legyen a rendezőasszisztense. Három filmben dolgoztak együtt: A csóró (1961), Mamma Róma (1962), A düh (1962). Noha Gastone Ferranti producer Pasolini értésére adta, hogy csak igen szerény összeg áll rendelkezésre A düh elkészítéséhez, a rendező mégis ragaszkodott Di Carlo közreműködéséhez.


A Pasolini által készített legelső, körülbelül 100 perces változat az 1954-ben elhunyt Alcide De Gasperi (ex-miniszterelnök, az olasz Kereszténydemokrata Párt megalapítója) búcsúztatásával kezdődött, majd a kefalóniai mészárlásban elesettek hamvainak hazahozatalát megörökítő képsor következett. Ezt követte az atombombáról szóló rész, a sirályok repülése és az Európa születése, majd A vidámság születése című epizód az olasz televíziózás elindulásáról (1954) számolt be. Ezután a korszak népszerű énekesnője, Carla Boni (1925–2009) énekelt egy dalt. Az 1956-os magyar forradalomról szóló epizód az eredeti forgatókönyvben a huszadik jelenet volt, a producer beavatkozásával megszületett csonka verzióban viszont az első lett, közvetlenül az atomrobbantást bemutató felvétel után. Giuseppe Bertolucci 2008-ban mintegy 20 percet tudott rekonstruálni az eredeti Pasolini-montázs elveszett anyagából, mivel a publikált forgatókönyv alapján megtalálta a Pasolini által kiválasztott híradófelvételeket a Mondo Liberatore (az Olasz Filmhíradó) archívumában. Az archívum anyagának jogaival az 1960-as évek elején Ferranti rendelkezett. A Kubáról és Algériáról szóló jelenetekhez azonban Pasolini nem talált megfelelő anyagot a Mondo Liberatorénél, ezért az Olasz–Szovjet Társaság archívumát is igénybe vette.


Ami a zenei aláfestést illeti, Pasolini nemcsak hogy ragaszkodott Albinoni Adagiójához, de még abból is csak egy bizonyos felvétel felelt meg neki. A kívánt lemezt Carlo Di Carlo hosszas keresgélés után Bolognában, a Rizzoli utca egyik boltjában találta meg. Pasolini az 1950-es évektől kezdve haláláig barátságot ápolt Renato Guttuso (1911–1987) festőművésszel. Noha az 1968-as diákmozgalmakat eltérően ítélték meg, barátságukon ez mit sem változtatott. A düh számára Pasolini nyolc Guttuso-festményt választott ki, melyeken a piros szín dominált. A rendező célja egyrészt az volt, hogy ez a piros ellenpontozza a fekete-fehér színt, másrészt Guttuso absztrakt festményei (amelyek A düh színes inzertjei voltak) a Tretyakov képtárban látott borzalmas szocialista realista „műalkotások” művészi ellenpólusát jelentsék. Maga Guttuso vállalta az egyik narrátor szerepét, a másik narrátor Giorgio Bassani író-költő lett. Kiválasztásukban természetesen nem a Pasolinihez fűződő barátságuk volt az elsődleges szempont, hanem az, hogy a két művész hangja tökéletesen kiegészítette egymást. Bassanié empatikus volt, míg Guttusóé komoly és erőteljes.


GUARESCHI EPIZÓDJA
A forgatókönyvet és a kísérőszöveget írta, valamint a filmet rendezte: Giovannino Guareschi. Konzultáns: Gianna Preda (nem szerepel a stáblistán). Tudományos munkatárs: Claudio Quarantotto (nem szerepel a stáblistán). Vágó: Giacinto Solito. Narrátor: Carlo Romano, Gigi Artuso. Játékidő: 50 perc.

Fő témák
* Vendetta
* Lázadás
* Horror Franciaországban
* A szabad Kongó
* Amerika arcai
* Sztálin halott
* A magyar forradalom
* Az oroszok és a kozmosz


KI VOLT GUARESCHI?
Giovannino Oliviero Giuseppe Guareschi 1908. május 1-jén született a Parma tartományhoz tartozó Fontanelle di Roccabiancában, egy középosztálybeli család gyermekeként. (Micsoda iróniája a Sorsnak, hogy egy következetesen jobboldali személyiség a munkásmozgalom egyik legfontosabb ünnepnapján született, ráadásul felnőtt férfiként külseje a jobboldalisággal egyáltalán nem vádolható Sztálinra emlékeztetett!) 1926-ban a család tönkrement, ezért Giovannino nem tudta folytatni tanulmányait a Parmai Egyetemen. Különféle munkákat vállalt, míg végül a helyi lap, a Gazzetta di Parma szerkesztőségében kötött ki. 1929-ben már a Corriere Emiliano szatirikus lap szerkesztőjeként dolgozott, 1936 és 1943 között pedig a Bertoldo nevű, szintén szatirikus magazin főszerkesztői állását töltötte be. 1940. február 10-én nősült: felesége, Ennia Pallini házasságuk ideje alatt két gyermeket szült neki, Carlottát és Albertót. 1943-ban Guareschit besorozták a hadseregbe, a tüzérségnél szolgált. 1943-ban, amikor Olaszország aláírta a fegyverszünetet a szövetségesekkel, letartóztatták, és más olasz katonákkal együtt a német megszállás alatt lévő Lengyelországba vitték egy fogolytáborba. A háború után hazatért, és megalapította a királypárti Candido szatirikus magazint. 1946-ban Olaszország királyságból köztársaság lett, ezután Guareschi a Kereszténydemokrata Pártot támogatta.


Guareschi folyamatosan bírálta és gúnyolta a kommunistákat, a Candido rendszeresen közölte ezzel kapcsolatos szatirikus rajzait. Az 1948-as választások után azonban többször kritizálta a Kereszténydemokrata Pártot is. 1954-ben rágalmazással vádolták, miután két olyan levelet publikált, amelyek kedvezőtlen színben tüntették fel Alcide De Gasperit, az ellenállás volt vezetőjét, ex-miniszterelnököt, mellesleg az olasz Kereszténydemokrata Párt megalapítóját. A levelek szerint De Gasperi a háború alatt arra kérte a szövetségeseket, hogy bombázzák Róma külvárosait, hogy ezzel demoralizálják a németekkel együttműködő kollaboránsokat. A publikációból bírósági ügy lett. Noha a két levél hitelességét vagy hiteltelenségét nem sikerült bebizonyítani, a bíróság De Gasperi javára döntött. Guareschi visszautasította, hogy fellebbezzen az ítélet ellen: 409 napot töltött egy parmai börtönben, és további hat hónapig házi őrizetben tartották. Egészségügyi problémái miatt 1956-tól kezdve gyakran időzött Svájcban. 1957-ben lemondott a Candido főszerkesztői posztjáról, ámbár a magazin munkatársa maradt. 1968. július 22-én szívrohamban hunyt el a Ravenna tartományhoz tartozó Cerviában. Írói munkásságának részét képezik a népszerű Don Camillo-regények, melyekből számos film készült az eltelt évtizedek alatt, Don Camillót eljátszotta például Fernandel és Terence Hill is.


ALKOTÓI ELKÉPZELÉSEK
A Candido 1961-ben megszűnt, és Guareschi állandó munka nélkül maradt. 1962-ben súlyos szívrohamon esett át. Felépülését követően kapóra jött neki a filmrendezésre szóló felkérés, hiszen anyagilag sem állt akkor a legjobban. 1947-ben Italia provvisoria címmel már megjelent egy montázs jellegű könyve, talán ezért is tűnt alkalmasnak egy filmmontázs elkészítésére. Másrészt a megszűnt Candidónak volt egy olyan rovata, amelynek két hasábja ugyanarról a témáról szólt, csak éppen az egyik hasáb a baloldali, a másik a jobboldali nézőpontnak adott helyet, vagyis ez a rovat lényegében Ferranti producer filmes elképzeléseinek mintájául szolgált. Szempont volt az is, hogy Guareschi és Pasolini nem ismerték egymást személyesen, korábban még nem konfrontálódtak, de saját politikai meggyőződésük emblematikus alakjának számítottak. Igazából fogalmuk sem volt arról, hogy a másik milyen hangvételű filmet készít, ezért eleve ki volt zárva annak lehetősége, hogy összeállításukkal egymás nézeteire reflektáljanak. Ennek ellenére később megjelent egy olyan karikatúra, amely a két művészt ábrázolja, amint két végéről kapaszkodnak ugyanabba a filmszalagba, mintha kötelet húznának. Guareschi valójában megtisztelő kihívásnak tekintette, hogy a baloldal egy olyan kimagasló intellektusú személyiségével került közös produkcióba, mint Pasolini. Alberto Guareschi szerint apja könyvtárának polcain Pasolini számos műve is megtalálható volt. Nem azért, mert Giovanni Guareschi el volt ragadtatva tőlük, hanem azért, hogy minél jobban megismerje azt a személyiséget, akivel lényegében együtt – bár egymástól függetlenül – fog dolgozni.


Mindazonáltal Guareschi egy fiának akkoriban írt levélben arról panaszkodott, hogy nem igazán kedveli a filmes munkát. Túl azon a számára nem jelentéktelen apróságon, hogy munkájáért állítólag végül nem kapta meg az előre megbeszélt teljes összeget, negatív érzéseiben alighanem szerepet játszott az is, hogy elsősorban a filmeseket, a filmvilágot hibáztatta azért, mert a keresztény világ központjából, Rómából szerinte az erkölcstelenség fellegvára lett. Azonban ebből a szemszögből nézve sem Pasolini, hanem inkább Fellini és klasszikus alkotása, Az édes élet (1960) állt bírálata célkeresztjében. Guareschi számára A düh leginkább annak lehetőségét jelentette, hogy újra kommunikáljon azzal a közönséggel, amelyet a Candido megszűnésével elveszített. Ezt a kommunikációt egyébként annyira hiányolta, hogy 1963-ban az Il Borghese politikai és kulturális magazin számára kezdett dolgozni. Ami A düh két epizódjának sorrendjét illeti, abban állítólag nem volt vita a két rendező között. Guareschi mindenképpen a második akart lenni, mert tisztában volt azzal, hogy az olasz emberekre az hat a legjobban, amit utoljára hallanak, és gyakorlatilag elfelejtik azt, ami korábban hangzott el. Pasolini viszont azért akart első lenni, mert úgy gondolta, feltétlenül szükséges megfelelő szempontokat adni mindahhoz, ami majd később (Guareschi epizódjában) következik. A közönség reakciója azonban inkább Guareschi álláspontját igazolta.


Az 1956-os magyar forradalomról szóló híradófelvételek mindkét rendező epizódjában láthatók. Guareschi egy fiatal fiú fényképére koncentrál: a fiú olyan, mint Nemecsek A Pál utcai fiúkból. A narrátor arról elmélkedik, vajon mi lett vele később? Meghalt a harcokban, vagy börtönbe került, ahol megvárták, míg nagykorú lesz, és csak utána akasztották fel? (Mindez nyilvánvaló utalás az 1956-ot követő megtorlás legfiatalabb áldozatára, Mansfeld Péterre, akit 11 nappal a 18. születésnapja után végeztek ki, 1959. március 21-én. 2016-ban, a forradalom 60. évfordulóján, egy óriásplakát kapcsán heves vita bontakozott ki arról, hogy az ominózus fotó Dózsa László színművészt vagy a 2000-ben elhunyt Pruck Pált ábrázolja-e. A Life magazin híres 56-os különszámában a kép alatt Pruck neve szerepel, az 56-os Emlékbizottság vezetője, Schmidt Mária azonban ragaszkodik ahhoz, hogy a fotón Dózsa látható, mert a színész a rendszerváltást követően felismerte magát a felvételen. A kép a Kádár-rendszer alatt is többször megjelent a magyar médiában, és a fiút már akkor Pruckkal azonosították, aki ezt nem is tagadta.) Guareschi egyébként – akárcsak Pasolini – elégedetlen volt azzal a verzióval, amelyet a producer vágott össze az általa készített montázsból. Szerinte ugyanis a produceri változat nem volt eléggé jobboldali: ő maga sokkal ellentmondásosabb, agresszívebb filmet állított össze, amely jobban bemutatta volna a közönségnek a nézeteit, és átláthatóbb lett volna, hogy miféle történelmi folyamatokra próbált rávilágítani az archív filmbejátszások tudatos szerkesztésével. Fiának így írt csalódottságáról: „A film rossz. Megmondom, hogy miért. A bokszrajongók látják a reklámot: »Holnap mérkőzés lesz Pasolini és Guareschi között!« Elmennek megnézni a meccset, és mit látnak? Nem egy, hanem két ringet: az egyikben Pasolini, a másikban Guareschi. Megszólal a gong, ők pedig elkezdik öklözni a levegőt. Egy bokszmeccset nem lehet egyetlen bokszolóval lejátszani. Újra le kell játszanunk a meccset úgy, hogy ugyanabban a ringben állunk, és egymás ellen harcolunk.”


A DÜH 3
A fentieket összefoglalva, A dühnek két változatáról tudunk: az egyik a Pasolini által rendezett körülbelül százperces dokumentumfilm, amely sajnos nem maradt fenn. A másik a Pasolini-mű körülbelül felére rövidített változata Guareschi nagyjából hasonló hosszúságú epizódjával kiegészítve. A második verzió bukása után felmerült az az ötlet, hogy egy harmadik rendező készítsen egy minden érdekelt félnek megfelelő, forgalmazható változatot, amelyben a két eredeti rendező nézetei nem egymás mellett, hanem egymással ütköztetve jelennek meg. A feladatra Ugo Gregorettit szemelték ki, akinek addigi pályafutása szorosan kötődött Pasolinihez. Gregoretti Az új angyalok (1962) című filmjének ugyanis éppúgy Alfredo Bini volt a producere, mint Pasolini A csórójának. Takarékossági okokkal magyarázható, hogy amint befejeződött A csóró forgatása, lényegében a teljes stáb átkerült Gregorettihez, hogy leforgassák Az új angyalokat. (A Gregoretti-film társírója egyébként az a Mino Guerrini volt, aki egy évtizeddel később a Dekameronhoz és a Canterbury mesékhez is „folytatás”-t rendezett.) A RoGoPaG című szkeccsfilm elkészítésében már közösen vettek részt: Pasolini a híres-hírhedt A túrót rendezte, Gregoretti pedig A kapirgáló csirkét.


Gregoretti úgy vélte, hogy a nézetek tényleges ütköztetése érdekében elkerülhetetlen, hogy a film szerkezetét teljesen megváltoztassák, és két különálló montázs helyett egy egységes alkotást hozzanak létre. Az átlag néző igényeit szem előtt tartva kezdetként az alkotók bemutatását tartotta szükségesnek: Pasolini mutatta volna be Guareschit, és fordítva. Ez a provokatív indítás egyértelműen megvilágítaná a két művész közötti ideológiai, kulturális és emberi különbségeket, és arra motiválná a nézőt, hogy elmélyültebben figyeljen oda a mondanivalójukra, mivel tudja, hogy kiknek a véleményét fogja hallani. Gregoretti kiemelten fontosnak tartotta, hogy mindkét rendező ugyanazokkal a témákkal foglalkozzon, és ehhez elengedhetetlenül szükségesnek érezte, hogy a kölcsönös tudatlanság helyett pontosan tudják, mivel foglalkozik a másik, milyen érvei várhatók az adott témában, vagyis a nézetek valóban ütközzenek. Hogy áthidalja a sorrend miatti befogadási problémákat, Gregoretti indítványozta, hogy témánként változzon a megszólalás sorrendje. Először mondjuk Guareschi támad és ítélkezik, majd Pasolini védekezik és érvel, a következő témánál pedig fordítva.


Gregoretti úgy ítélte meg, hogy a valódi konfrontáció és a közérthetőség érdekében a film nyelvezetét is egyszerűsíteni kell. Pasolini epizódjának narrációja ugyanis az átlag néző számára túl elvont, túl költői, ugyanakkor Guareschi ironikus kommentárjának eklektikussága szintén problematikus. Véleménye szerint a két rendezőnek nézeteik történelmi és politikai indoklásánál a korábbiaknál jobban szem előtt kell tartaniuk az átlag néző műveltségi szintjét, nyelvhasználati szokásait. Gregoretti a következő témák feldolgozását javasolta: osztályharc a neokapitalista Olaszországban; az arisztokrácia; a szubproletariátus; a neofasiszták; egészség; vallásosság Olaszországban; prostitúció; a siker; a sportvilág bajnokai; a dívák; a sajtó; betegség és halál a modern társadalomban; halálkultúra; a bűn; a középosztálybeliek oktatása; a vidéki munkások oktatása; iskoláztatás; család; haza. Annak ellenére, hogy Gregoretti személye úgy a rendezők, mint a producer számára elfogadható volt, a tervezett új variáció végül nem készült el.


EGY ELTŰNT FILM NYOMÁBAN
A düh 1963. április 13-án került néhány olasz mozi műsorára, de hamar el is tűnt onnan. Filmtörténeti legendák szerint ennek hátterében Pasolini állt, aki megkésve felismerte, hogy ezt a „mozgóképes vitá”-t pusztán a két rész sorrendje dönti el, ahogyan azt Guareschi kezdettől fogva gondolta. Természetesen a valóságban nem erről volt szó. Pasolinit ellenfelei éppúgy támadták a film miatt, mint a barátai. Előbbiek gúnyolódtak rajta, utóbbiak szemrehányást tettek neki, sőt olyanok is akadtak közöttük, akik azt feltételezték, hogy nem ártatlanul került ebbe a „baloldal kontra jobboldal” provokációba, hanem szándékosan kereste a botrányt. Az egyik legjobb barát, Alberto Moravia például a L'Espresso 1963. április 21-i számába írt cikkének ezt a címet adta: „Pasolini Guareschi csapdájába esett”. Moravia úgy vélte, Pasolininek nincs oka szégyenkeznie az általa rendezett montázs miatt, annál inkább amiatt, hogy társult Guareschivel. A neves író szerint „Guareschi filmje nem több, mint fasiszta propaganda, ráadásul a személyesség legcsekélyebb jele nélkül. Az ostobaság és a tudatlanság unalmas, ráadásul Guareschi meg sem próbálja, hogy eszméit összevesse a valósággal, hogy bizonyítsa meggyőződésének megalapozottságát. [...] Pasolini viszont az elmúlt tizenöt év eseményeinek eredeti, személyes és költői értelmezését nyújtja.”


A düh az ősbemutatót követően két év múlva, 1965. július 11-én bukkant fel újra egy Spoletóban megrendezett filmfesztiválon, amelyet az Edoardo Bruno által szerkesztett Filmcritica szervezett. Az 1960-as évek végén az Arci céghez tartozó filmszínházak játszották néhány alkalommal Pasolini epizódját, Guareschiét azonban mellőzték. Két-három 16 mm-es kópiát vetítettek, ezek egyike került később a bolognai filmkönyvtárba. Az 1970-es és 1980-as években Guareschi epizódja Triesztben és környékén volt látható néhányszor a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano–Destra Nazionale) és vezetője, Teodoro Buontempo támogatásával. 1988-ban Sandro Signetto a Velencei Filmfesztiválon szervezte meg a két rész közös bemutatóját. Egy évvel később a Panarecord fekete-fehér változatban VHS-en hozta forgalomba az összeállítást. 2007-ben a francia MK2 DVD-n jelentette meg Pasolini epizódját, az extrák között azonban Guareschi montázsa is megtekinthető volt. 2005-ben a Rarovideo – Minerva Productions egy színes negatívot talált a filmből, amelynek dobozaira azonban valaki – talán maga Guareschi – tréfából (vagy tévedésből) a La rabbia (A düh) helyett a L'Arabia (Arábia) címet írta.


A DÜH MAGYARORSZÁGON
1988 őszén az Olasz Kulturális Intézet és a Magyar Filmintézet Pasolini-életmű-bemutatót szervezett Budapesten és Szegeden. Ebből az alkalomból bemutatták A düh Pasolini által rendezett epizódját is, a kísérőfilm A túró volt. 2012. május 11-én az Örökmozgó A harag címmel vetítette le mind Pasolini, mind Guareschi montázsát, amely ebben a formában magyarországi ősbemutatónak számított. Az egyik leglátogatottabb magyar weboldal, az Index erről úgy tudósított, hogy rasszista filmet mutattak be. A vetítést szervező POLIS Kulturális Egyesület visszautasította az Index állítását, melyet szenzációhajhásznak minősített, és azt állította, hogy a művet csupán „markáns megállapításai” miatt vádolták rasszizmussal. Guareschi epizódjával kapcsolatban azonban az ősbemutatótól kezdve rendszeresen elhangzik a rasszizmus vádja, amelyre mellesleg a rendező retorikája szerintem kellő alapot szolgáltat. Az Örökmozgóban tartott vetítést a POLIS elnöke, Giuseppe Monsone vezette be, aki kilátásba helyezte, hogy 2012 őszétől havi rendszerességgel kerül sor hasonló bemutatókra, így például egy 11 részes sorozatra az olasz filmművészet remekeiből. Erminio Raiteri tanár szerint A düh „alternatív történelemóra” az 1948 és 1963 közötti másfél évtized eseményeiről. Az interneten fellelhető beszámolók szerint a vetítést nagy érdeklődés kísérte, a nézőtér állítólag már jóval a kezdés előtt megtelt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

HALÁL VELENCÉBEN

Thomas Mann 1912-ben megjelent kisregénye (más besorolás szerint: novellája), a Halál Velencében egyike a nagy német író legjelentősebb és...