KÖRHINTA

Fábri Zoltán több mint hatvan éve bemutatott remekműve, a Körhinta (1956) minden idők legjobb magyar filmjeinek egyike. Forgatókönyvét maga a rendező és Nádasy László írta Sarkadi Imre két novellája, a Leányvásár és a Kútban felhasználásával. A két főszerepet a korszak nagy népszerűségnek örvendő férfi sztárja, Soós Imre és az akkor még főiskolás Törőcsik Mari játszotta. A forgatást kisebb-nagyobb akadékoskodások után engedélyező illetékes elvtársak eleinte aggályoskodtak, hogy Fábri egy szerelmi történetté, egy paraszti miliőben játszódó Rómeó és Júliává alakította át Sarkadi írását, amely valójában egyértelmű kiállás a termelőszövetkezetek szükségessége mellett. Az elkészült film azonban meglepően nagy sikert aratott a cenzorok körében is, nem is beszélve a közönségről, amely a sematizmus korszakában lelkesen fogadta Fábri friss szemléletű, érzelemgazdag, minden ízében hiteles alkotását. A Körhinta kijutott az 1956-os cannes-i filmfesztiválra, ahol a külföldi közönségnek is tetszett, a nyugati kritikusok is meleg szavakkal méltatták, a zsűri viszont figyelmen kívül hagyta a díjak odaítélésekor. (Tíz évvel később lényegében ugyanez történt Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjével is.) Sajnos a negatív az évek folyamán komoly sérüléseket szenvedett, és a kilencvenes évek elején csak komoly anyagi ráfordítással lehetett restaurálni a filmet. A Körhintát 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjai minden idők 53 legjobb magyar filmje közé választották. 2017-ben újra bemutatták Cannes-ban, a fesztivál klasszikus alkotásainak retrospektív sorozatában, felújított kópiáról.

A cselekmény

Az ötvenes évek elején járunk. A termelőszövetkezet biztos megélhetést jelent ugyan, de vannak, akik jobban szeretnének önállóan gazdálkodni. Pataki István is fontolgatja, hogy kilép a téeszből, és földjét oly módon gyarapítja, hogy Mari lányát hozzáadja egy egyéni gazdához, Farkas Sándorhoz. Mari azonban a szövetkezetben megismert Mátét szereti, és szerelméért kész szembeszállni apja akaratával. Egy lakodalmi mulatságon Mari és Máté nyíltan kimutatják egymás iránti érzéseiket azzal, hogy együtt táncolnak. Az indulatos Sándor ekkor Mátéra támad, ám Mari kijelenti, hogy nem hajlandó hozzámenni. Az idős Pataki baltával támad a lányára. Mari elszökik otthonról. Találkozik Mátéval, aki hazaviszi őt, és megkéri a kezét Patakitól. Az öreg beletörődik lánya választásába, és idővel Farkas sem áll tovább boldogságuk útjába.

A szerző

Sarkadi Imre 1921. augusztus 13-án született Debrecenben. Édesapja adófőellenőr volt, édesanyja tanítónő. 1931 és 1939 között a debreceni református gimnáziumban tanult. A harmincas évek második felében elhunyt az édesapja, ami a családot nehéz anyagi helyzetbe hozta, de Imre nem mondott le a továbbtanulásról. Érettségi után jogot tanult négy évig, közben korrektorként vállalt munkát a Debreceni Újságnál. Mint önálló szerző, először sporttudósításokat írogatott. 1945-ben a Tiszántúli Népszavához került. 1946-ban költözött Budapestre, ahol a Szabad Szó felelős szerkesztői állása várta. Íróként és magánemberként egyaránt foglalkoztatta a magyar parasztság életének alakulása, ezért belépett a Nemzeti Parasztpártba. Nemcsak bírta a munkát, hanem szeretett is dolgozni: írt a Válasznak, lektori megbízásokat vállalt a Filmgyártól, bedolgozott a Művelt Nép szerkesztőségébe, sőt a Magyar Rádióba is. Balmazújvárosban egy ideig tanítóként ténykedett, ahonnan idővel visszatért az újságíráshoz. Előbb a Csillag című lapnál vállalt munkát, később az Irodalmi Újság szerkesztőségét erősítette. 1955 és 1957 között a Madách Színház dramaturgként foglalkoztatta. Mindezek a tevékenységek nemcsak sokoldalúságát, hanem nyugtalanságát is tükrözték. Nem találta meg azt a helyet, ahol valóban jól érezte magát, és tehetségét teljes egészében ki tudta volna bontakoztatni, ezért egyre gyakrabban az alkoholban keresett vigaszt és felejtést.

Meggyőződéses kommunista volt, noha az ötvenes években saját bőrén is érezhette a Rákosi-féle személyi kultusz korlátait. Egyre inkább eltávolodott a parasztpártiaktól, akik Sarkadi marxista fejtegetéseitől éppúgy idegenkedtek, mint magánélete szertelenségeitől. Sarkadi meglátása szerint viszont a parasztpárti írók túlságosan rózsaszínűen látják a világot, mondhatni, romantikus szemléletűek. Saját paraszti témájú írásaiban szociografikus pontossággal örökítette meg ezt az életformát, amit a Párt ideológusai rosszindulatú bírálatként értékeltek, hiába érződött bennük a szerző elkötelezettsége a szocialista eszmények iránt. Sarkadi háromszor kapta meg a József Attila-díjat (1951, 1952, 1954), egyszer a Kossuth-díjat is (1955), ennek ellenére egyre inkább meghasonlott a külvilággal, sőt önmagával is, és a korábbiaknál is gyakrabban menekült az alkoholhoz mint búfelejtőhöz. Furcsamód azonban épp ebben a zaklatott időszakban születtek legjelentősebb művei, mint például a Tanyasi dúvad (1953), az Oszlopos Simeon drámaváltozata (1960, kisregényként már 1948-ban megírta), A gyáva (1961) és az Elveszett paradicsom (1961). Úgy tűnt, hogy kezdi végre megtalálni igazi írói hangját, és a korábbi tehetséges, ígéretes alkotásokat a szó legnemesebb értelmében vett remekművek váltják fel. Művészi kiteljesedését váratlan halála akadályozta meg. 1961. április 12-én részt vett egy ivászattal tarkított baráti összejövetelen, melyet Kondor Béla festőművész lakásán tartottak. Sarkadi tisztázatlan körülmények között, de nyilvánvalóan alkoholos befolyásoltság alatt, kizuhant az egyik ötödik emeleti ablakból. Halálát véletlen balesetnek minősítették, ámbár felmerült az öngyilkosság lehetősége is. Mindössze 39 éves volt. Az utókor a magyar irodalom legjelentősebb alakjai között tartja számon, mindazonáltal művei az új évezredben már csak egy szűkebb olvasói réteg körében ismertek.

A rendező

Fábri Zoltán 1917. október 15-én született Budapesten. Eredeti neve: Furtkovits Zoltán. A Ferencvárosban nevelkedett fiatalember eredetileg festőművész szeretett volna lenni. Mire 1938-ban elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, a színészi hivatás már jobban érdekelte. Bejutott a Színiakadémiára, amelyet 1941-ben fejezett be. Másodéves korában lett a Vígszínház ösztöndíjas rendező növendéke. Az Akadémia elvégzésének évében a Nemzeti Színházhoz került mint játékmester, díszlettervező és színész. 1943-ban átment a Vígszínházhoz, onnan három évvel később a Művész Színházhoz. 1948-ban egy évadon keresztül a Nemzeti Színházban rendezett, a következő évadban pedig az Úttörő Színház igazgatói teendőit látta el. 1950-ben már a filmgyártás világában találjuk. 1952-ig a Hunnia művészeti igazgatói tisztségét töltötte be, majd rendezői státusba került. 1952-ben készült el első filmje, a Vihar. A történet szerint a Vörös Hajnal termelőszövetkezet – mellesleg ez a név akár egy terrorista csoporté is lehetne! – gabonáját egy vihar miatt elönti a víz. A probléma megoldására az elnök gyakorlatilag egy biztosítási csalást javasol, míg a kommunista párttitkár becsületes munkával szeretné enyhíteni a károkat. Kellő mennyiségű konfliktus után persze mindenki belátja, hogy a kommunista hozzáállás a jelen és a jövő útja. A sematikus húrokat pengető alkotást az Életjel (1954) követte, melyben szintén egy természeti katasztrófa által okozott válsághelyzet jelenti a kiindulópontot: víz tör be egy észak-magyarországi bányába, és tizennégyen a mélyben rekednek. Kiszabadításukra összefognak a felszínen lévők, akiket sürget az idő, hiszen a lentiek levegője órákon belül elfogy. A mélyben rekedt bányászok közben a halál közelségében átgondolják egész addigi életüket.

A Karlovy Vary-i filmfesztiválon díjat nyert Életjel elsőként hívta fel a külföld figyelmét Fábri tehetségére. A rendező ettől kezdve főleg irodalmi adaptációkat készített (Sarkadi Imre, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Palotai Boris, Sánta Ferenc, Molnár Ferenc, Örkény István, Déry Tibor és mások műveiből), kedvenc témái azonban változatlanok maradtak: a magyar parasztság életkörülményeinek és értékrendjének változásai, valamint a morális felelősségvállalás problémái különféle krízishelyzetekben. A „paraszti tematiká”-t képviselik olyan későbbi filmjei, mint a Dúvad (1959), a Húsz óra (1965), a Magyarok (1978) és a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980), míg az erkölcsi válsághelyzeteket analizáló munkái közé sorolható például a Hannibál tanár úr (1957), az Édes Anna (1958), a Két félidő a pokolban (1961), az Utószezon (1967), az Isten hozta, őrnagy úr! (1969) és Az ötödik pecsét (1976). Fábri művészetének egyik titka az volt, hogy témáit, mondanivalóját mindig közérthetően, de nem közhelyesen tudta megfogalmazni, így munkásságát nemcsak a szűkebb szakma, hanem a szélesebb közönségréteg is érdeklődéssel követte. Két félidő a pokolban (1961) című filmjéből amerikai remake is készült, a Menekülés a győzelembe (1979), a hollywoodi veterán John Huston rendezésében, ráadásul részben magyarországi helyszíneken. Amerikai koprodukcióban forgatott Molnár Ferenc-adaptációja, A Pál utcai fiúk (1968) volt az első magyar film, amely bekerült az idegen nyelvű filmeknek járó Oscar-díj öt jelöltje közé. (Tíz évvel később egy másik Fábri-film, a Magyarok szintén Oscar-jelölt volt.) A Déry-regény alapján készített 141 perc a Befejezetlen mondatból (1974) című nagylélegzetű alkotásában az idősíkokkal is kísérletezett, míg egyik kései filmjében, a Requiemben (1982, egy Örkény-mű nyomán) a szubjektív emlékezésre építve rajzolódik ki egy ötvenes években bebörtönzött és kivégzett férfi portréja – kuroszavai hagyományokat (is) követve. 1969-ben Fábri mint színész jelent meg két filmben: Mészáros Márta Holdudvar és Bacsó Péter A tanú című alkotásában játszott egy-egy fontos mellékszerepet. Fábri 1983-ban rendezett utoljára: a Gyertek el a névnapomra! szintén erkölcsi kérdéseket feszegetett. Élete utolsó évtizedében visszatért a képzőművészethez. 1947-ben vette feleségül Várkonyi Zoltán húgát, Apor Noémi színésznőt, aki férje több filmjében is játszott. Fiuk, Péter 1950-ben született. Fábri Zoltán 1994. augusztus 23-án Budapesten hunyt el.

A fontosabb szereplők

Soós Imre

A fiatalon elhunyt Soós Imre (1930–1957) olyan legendás alakja a hazai filmgyártásnak, mint az amerikainak James Dean vagy a franciának Gérard Philipe. Balmazújvárosban született egy nyolcgyermekes szegényparaszti családban. A NÉKOSZ-mozgalomnak köszönhetően került a színi pályára, 1952-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát. Osztálytársa volt Psota Irén, Váradi Hédi, Horváth Teri, Szemes Mari, Berek Kati, Buss Gyula és Hacser Józsa is. Még főiskolásként kezdett filmezni. A „felszabadulás” utáni első magyar filmben, a Talpalatnyi földben (1948) jószerivel csak statisztált, a következő évben viszont ő játszotta az első magyar színes film, a Ludas Matyi (1949) címszerepét. Nádasdy Kálmán és Ranódy László alkotása egy csapásra sztárrá tette a szocialista táborban, a Karlovy Vary-i filmfesztiválon megkapta a legjobb férfi alakításért járó díjat is. A korabeli szakmai előírásoknak megfelelően színészi diplomája megszerzését követően vidékre kellett szerződnie. 1955-ben került fel Budapestre, a Madách Színház társulatába. Mindazonáltal a filmesek vidéki színészként is foglalkoztatták, és a korszak olyan ismert alkotásaiban kapott kisebb-nagyobb szerepeket, mint például a Civil a pályán (1951), az Állami áruház (1952), a Föltámadott a tenger (1953), a Liliomfi (1954), a Hintónjáró szerelem (1954) és A 9-es kórterem (1955). A Körhintát követően az őt addig sztároló média érthetetlen okokból hirtelen elfordult tőle, és alig foglalkoztak vele. Az önostorozásra hajlamos Soós Imre kételkedni kezdett ösztönös tehetségében, és elhatalmasodott rajta a depresszió. A mellőzöttség érzését fokozta, hogy egyes kollégái „felülről erőltetett” parasztszínésznek tartották, nem igazi művésznek. Utolsó filmjét, Az eltüsszentett birodalom (1956) című mesejátékot betiltották. Nagy szerelme, Ferrari Violetta 1956-os disszidálása szintén megviselte. Pszichiátriai kezelésre szorult, és közben egyre intenzívebben ivott. Feleségül vette kezelőorvosát, dr. Perjési Hedviget, ám házasságuk nem volt felhőtlenül boldog. 1957. június 20-án holtan találták őket közös otthonukban. A hivatalos verzió feltűnő gyorsasággal állapította meg a kettős öngyilkosságot (gázmérgezés), ámbár bizonyos körülmények arra utaltak, hogy Soós talán nem önként vált meg az életétől. Körme alatt például egy harmadik személy bőrfoszlányát találták meg, az illető személyazonosságát azonban a hatóságok nem igyekeztek kideríteni. Az új évezredben olyan feltevések terjedtek el, hogy Perjési doktornő ölte meg Soós Imrét, mert nem bírta elviselni, hogy imádott férje a szeme láttára megy tönkre idegileg és fizikailag.

Törőcsik Mari

„Imrét parasztszínészként skatulyázták be, pedig ő herceg volt. Attól omlott össze, hogy nem arra használták, amire való” – nyilatkozta egykori partneréről az új évezredben Törőcsik Mari, aki még főiskolás volt, amikor kiválasztották a Körhinta női főszerepére. Sarkadi Imre szerint a korszak egyik magyar színésznője sem volt alkalmas Pataki Mari eljátszására, de Fábri megnyugtatta, hogy a színiiskolások között meg fogják találni a megfelelő típust. A színművészeti főiskola legendás tanára, Versényi Ida ajánlotta Fábri felesége, Apor Noémi figyelmébe Törőcsiket, mondván, hogy őt feltétlenül érdemes lenne meghallgatni a szerepre. A főiskolás lány elment a rendező lakására, hogy Fábri szemügyre vegye őt. Találkozásukat a direktor később így írta meg: „A szobában, a karosszék szélére ült le, nagyon idegesen. Mint aki szükség esetén futni akar, vagy ha majd azt mondják, elég volt, akkor azonnal, akadálytalanul mehessen. Mint a madár, készen a menekülő repülésre. A kérdésekre nagyon halkan, rövid tőmondatokban válaszolt. Feszültsége majdnem olyan volt, mint a nyugalma, csak ölében összekulcsolt kezén az ujjak vége volt fehér.” A próbafelvételek győzték meg Fábrit arról, hogy a főiskolás lányban megtalálta az igazi Pataki Marit. Miután megnézte a felvételt, a kételkedő Sarkadi is lelkesen helyeselt. Törőcsik az elmúlt évtizedekben többször is elmondta, hogy a Körhinta mennyire fontos állomás úgy a magyar filmművészet, mint a saját karrierje szempontjából, ám megjegyezte azt is, hogy a szó klasszikus értelmében vett színészi alakítást itt még nem tudott nyújtani. Megvoltak benne azok a külső és belső adottságok, amelyek a szerephez kellettek, de ezeket még nem tudta önállóan felszínre hozni, ehhez Fábri módszerei kellettek. Így például az egyik jelenetben sírnia kellett, amire egyébként évekig képtelen volt a kamera előtt. Fábri ekkor szándékosan megbántotta őt, mire Törőcsik ösztönösen sírva fakadt, s ekkor indulhatott a kamera. A nevetés sem ment könnyebben. A forgatáson Soós Imrével együtt még szívből jött a kacaj, az utószinkron esetében azonban annyira nem ment a dolog, hogy végül Újvári Viktória színművésznő nevetése került a filmszalagra. A Körhinta szinte pillanatok alatt sztárrá tette Törőcsik Marit: kézről kézre adták a rendezők, és az elmúlt hat évtizedben talán nem is volt olyan jelentékeny hazai rendező, aki legalább egyszer ne dolgozott volna vele. Érdekes módon színpadi színésznőként sokkal nehezebben tudta elfogadtatni magát, s hogy ez is sikerült, azért mindmáig hálás Major Tamásnak, a Nemzeti Színház akkori igazgatójának, akitől rengeteget tanult. Ugyanakkor mindig is kötelességének érezte, hogy ne csak a köztiszteletnek örvendő mesterekkel dolgozzon együtt, hanem pályakezdő tehetségekkel is, akiknek friss szemléletmódja, világlátása hozzájárult művészete folyamatos gazdagodásához és megújhodásához. Törőcsik Mari számos rangos díjjal büszkélkedhet, 2000-ben például „A Nemzet Színészé”-vé, 2014-ben pedig „A Nemzet Művészé”-vé választották.

A többiek

Akárcsak Törőcsik Mari, Szirtes Ádám (1925–1989) is főiskolásként kezdett filmezni: Bán Frigyes Talpalatnyi föld (1948) című alkotásában Góz Jóskát játszotta, és már ezzel az alakításával bevonult a magyar filmtörténetbe. Eredetileg Gábor Miklósnak szánták a szerepet, ám a rendező inkább egy ismeretlen arcot akart. Soós Imréhez hasonlóan Szirtes pályája is népi kollégistaként kezdődött, és eleinte őt is megpróbálták beskatulyázni „parasztszínész”-nek, hiszen ízes beszédstílusa különösen alkalmassá tette népi figurák eljátszására. Ő azonban a rá jellemző kitartással, szorgalommal és szókimondással kitört ebből a szerepskatulyából, és sokoldalú jellemszínésszé érett. Az újvidéki vérengzésről szóló Hideg napokban (1966) nyújtott alakításáért az 1967-es játékfilmszemlén átvehette a legjobb férfi színésznek járó díjat. A legkülönbözőbb műfajú filmekben bizonyította tehetségét, és bár a színpadon nehezebben találta meg a helyét, a világot jelentő deszkákon is emlékezetes alakításokat láthattak tőle a színházkedvelők. Lánya, Szirtes Ági és unokája, Pálmai Anna szintén a színészetet választotta hivatásául. Barsi [Barsy] Béla (1906–1968) 1928-ban Kolozsvárott kezdte a pályát. A következő évben már Budapesten játszott, igaz, eleinte csak statisztaszerepeket. Néhány évig a vándorszínészek kenyerét ette. 1945 után új lendületet vett a karrierje. Először Fábri Zoltán hívta filmezni 1952-ben. 1968-ban bekövetkezett haláláig Barsit folyamatosan foglalkoztatták a filmrendezők. 1956-ban a Nemzeti Színház társulatához szerződött. Mind színpadon, mind filmen főleg erős akaratú, konok munkás- és paraszthősöket játszott.

Kiss Manyi (1911–1971) művészi pályafutása szintén Kolozsvárott indult, 1926-ban. Eredendően komikai alkat volt, kiváló ének- és tánctudásának köszönhetően azonban szubrett szerepeket is osztottak rá. Első férjével, Alfredo Uferini olasz artistával az 1930-as évek elején cirkuszban lépett fel, de hamar megunta, hogy csak statisztáljon élete párja mellett, és szétváltak útjaik. Manyika Budapestre ment, ahol visszatért a színház világába, és néhány év alatt a legnépszerűbb művészek sorába emelkedett. 1945 után egy időre megfagyott körülötte a levegő: mivel a háború alatt fellépett a fronton szolgáló katonák előtt, nem kapott állandó színházi szerződést, csak egy-egy szerepre hívták. Tehetsége azonban idővel ezt az akadályt is legyőzte. 1954-ben a Madách Színházban oly nagy sikert aratott a Kurázsi mama címszerepében, hogy a szigorú kultúrpolitikusok amnesztiát adtak neki, és immár művészi rangjához méltó módon bántak vele. 1935-től filmezett, számos emlékezetes alakítása közül nem maradhat említetlenül a Mici néni két élete (1962) című bűbájos vígjáték (Mamcserov Frigyes rendezése), valamint Zolnay Pál Hogy szaladnak a fák (1966) és Elek Judit Sziget a szárazföldön (1969) című drámája. Magánélete sajnos korántsem alakult olyan fényesen, mint a pályája. Rákban hunyt el, betegségét a legvégsőkig titkolta környezete előtt. Suka Sándor (1921–1993) 1953-ban kapott diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahonnan egyenesen a Nemzeti Színházhoz került. Ötvenéves korában szerződött át a Fővárosi Operettszínházhoz, majd 1986-ban visszatért a Nemzetibe. 1951-ben kapta első filmszerepét a sematizmus korszakának egyik leghírhedtebb darabjában, a Gyarmat a föld alattban. Az ötvenes évek közepétől a nyolcvanas évekig folyamatosan filmezett, alkati adottságai miatt főleg mellékszerepeket játszott. A halála előtti években a Família Kft. című tévésorozat állandó szereplőjeként országos népszerűségre tett szert. Farkas Antal (1922–2010) 1952-ben kapta meg színészi diplomáját. A budapesti Magyar Néphadsereg Színházához került, ahonnan egy évadra Pécsre szerződött, majd visszatért a fővárosi anyaszínházába, melyet közben Vígszínházra kereszteltek át. Közel hatvan évig volt a társulat tagja. 1950-től filmezett, testalkata és jellegzetes hangja miatt elsősorban markáns mellékszerepekben foglalkoztatták. 

Így készült a film

Fábri Zoltán és Nádasy László 1954-ben dolgoztak először együtt az Életjel című filmben. Következő közös munkájuk, a Dávid és Góliát forgatókönyve a Szabad Nép egyik riportja alapján készült, amely a lap 1954. szeptemberi számában jelent meg, írásukat azonban elutasították. (Két évvel később Várkonyi Zoltán részben az elutasított szkript alapján forgatta le a Keserű igazság című filmjét, melyet rögvest be is tiltottak.) A csalódott Fábri elhatározta, hogy soha többé nem próbálkozik mai témákkal, és előállt azzal az ötlettel, hogy írjanak forgatókönyvet Mikszáth Kálmán Kísértet Lublón című regényéből. A Filmgyár leányfalui üdülőjében láttak munkához. Alig néhány napja dolgoztak, amikor látogatók érkeztek hozzájuk: Bányász Imre, a Filmgyár igazgatója és Kovács András, a dramaturgiai osztály vezetője. A vendégek magukkal hozták Sarkadi Imre forgatókönyvét, amelyet a szerző a Leányvásár című novellája alapján írt, és azt ajánlották Fábrinak, hogy előbb ezt vigye filmre. Nem tagadták, hogy a rendezésre eredetileg Máriássy Félixet szemelték ki, aki javításokat kért, amelyeket Sarkadi – ha nem is utasított el egyértelműen, de – nem sietett elvégezni. Máriássy elunta a várakozást, és visszaadta a megbízást. Ebben szerepet játszott az is, hogy inkább a „felszabadulás” tizedik évfordulójára akart volna egy filmet forgatni. Meg is te(he)tte: a Budapesti tavasz (1955) egyike a sematizmus korlátaitól eredményesen szabadulni próbáló magyar filmeknek. Sarkadi állítólag nem lelkesedett azért, hogy Fábri lesz az új rendező, mert romantikusnak találta rendezői látásmódját. Talán emiatt nem volt kedve tovább foglalkozni az adaptálással, vagy azért nem, mert restellte, hogy „lazsálása” miatt Máriássy visszalépett. Akárhogy volt is, hozzájárult ahhoz, hogy Fábri és Nádasy nélküle írják meg a végleges forgatókönyvet.

A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy pontosan milyen körülmények között, de végül a Leányvásár mellett egy másik Sarkadi-mű, a Kútban is a Körhinta alapjául szolgált. (A magyar.film.hu weboldal egy harmadik ihletadó Sarkadi-novelláról is tud, az Igazságról.) Valószínűleg jobb is, hogy Sarkadi nem vett részt a forgatókönyvírásban, mert ha hinni lehet a filmgyári anekdotáknak, nem igazán tudott „filmben gondolkodni”. A Körhinta esetében például némi megütközéssel fogadta, hogy Fábri milyen sokat akar a képekre bízni, milyen jelentősen meghúzta a szöveges részeket, sőt a drámai csúcspontokat is máshová helyezte. Remek példa erre a lakodalmi jelenet, amely az eredeti novellában másodlagos jelentőségű, Fábri viszont kulcsjelenetté fejlesztette. De ami végképp megdöbbentette az írót, hogy a rendező koncepciójában az egész történet más értelmet nyert: Sarkadi lényegében a termelőszövetkezetek léte mellett állt ki (ezek szükségessége épp akkoriban kérdőjeleződött meg igen erőteljesen), és azon a véleményen volt, hogy szűk látókörűek azok a parasztok, akik vissza akarnak térni az egyéni gazdálkodáshoz. Ellenben Fábri egyértelműen Mari és Máté szerelmét állította a középpontba, a „kolhoztéma” háttérbe szorult. A forgatókönyv elfogadási procedúrája során az illetékes elvtársak fel is rótták a rendezőnek, hogy egy banális szerelmi históriával állt elő, és a termelőszövetkezetek melletti kiállás szinte teljesen elsikkadt. Utólag egyszerű lenne ezt csupán azzal magyarázni, hogy Fábri is ki akart lépni a sematizmus szűk keretei közül. Lehetett persze ilyen szándéka is, ám valószínűbb, hogy csupán óvatos volt. Az ötvenes évek közepére ugyanis a politikai légkör ingataggá vált, a személyi kultusz csődje a napnál is világosabb volt, bár ezt nyíltan kijelenteni még nem lehetett. A változás szelei azonban még erőtlenül fújdogáltak, ezért nem lehetett biztosan tudni, hogy ami ma még megfelel a hivatalos ideológiának, az holnap is meg fog-e felelni. A szerelmi történet előtérbe helyezésével bizonyos kényes helyzeteket el lehetett kerülni, de bizonyos szakmai színezetű vitákat így sem.

Szerencsére Rákosi Mátyás akkoriban kiemelten fontosnak érezte, hogy a pártvezetés jó kapcsolatokat ápoljon a filmesekkel, ezért a Körhinta végül megkapta a forgatási engedélyt. Hegyi Barnabás személyében a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb operatőrje állt a kamera mögött, aki pályáját a világháború éveiben kezdte. Nevéhez fűződik az első színes betétet tartalmazó magyar film, A beszélő köntös (1941) és az első egész estés színes magyar játékfilm, a Ludas Matyi (1949) fotografálása is. A zenét Kodály Zoltán tanítványa, Ránki György komponálta. Ránki a lehető legszimpatikusabb művészi hitvallással rendelkezett: nem tett különbséget a zenei műfajok között, mert szerinte mindegyikben lehet jót alkotni, de fércművet is. Ez utóbbiak azonban nem voltak jellemzőek a munkásságára. Híres művei közé tartozik a Pomádé király új ruhája, A holdbéli csónakos és Az ember tragédiája című opera, az Egy szerelem három éjszakája című musical és a Muzsikus Péter Hangszerországban című gyermekopera. Fábrival nem a Körhinta volt az első és egyetlen közös munkája: ő írta korábban az Életjel, később a Bolond április, az Édes Anna és a Dúvad zenéjét is. Művészetét több magas állami kitüntetéssel ismerték el, a legutolsót, „A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjé”-t három nappal a halála előtt kapta meg. A jelmezek Kölcsey Aliz nevéhez fűződnek, aki mindössze egy évtizedig dolgozott a szakmában, a Körhinta volt a második filmje. A díszleteket maga Fábri Zoltán tervezte. A körhintát a budapesti Népligetben állították fel, a vásáros bódék csupán díszletek voltak. A körhintajelenetet három napig forgatták, a lakodalmi epizódot egy teljes hétig. A lakodalmas menet vonulását a hortobágyi kilenclyukú hídnál vették fel, míg Mari és Máté vallomását egy sáros dűlőúton, amelybe Máté szekere később bele is ragadt. A tűzoltóság közreműködésére volt szükség ahhoz, hogy a helyszín kellően sáros és lehangoló legyen, ellenpontozva ezzel a szereplők boldog párbeszédét, és minden erőltetettség nélkül érzékeltetve azokat a lehangoló körülményeket, melyek között szerelmük kibontakozott. A Körhinta forgatása 1955. augusztus 29-én kezdődött Budapesten, és ugyanazon év november 7-én Debrecenben fejeződött be.

A fogadtatás

Fábri alkotását 1955. december 8-án mutatták be a Művészeti Tanács előtt, amely a nagy műveknek kijáró elismeréssel fogadta. Még azok is gratuláltak Fábrinak, akik korábban akadályozni próbálták a film megszületését. Az országos bemutatóra 1956. február 2-án került sor. A kritikák lelkesek voltak, a közönségsiker sem maradt el. Magyarország a Körhintával vett részt az 1956-os cannes-i filmfesztiválon, melyet április 23. és május 10. között rendeztek meg. A versenyprogram mai szemmel nézve különösen rangosnak mondható, hiszen olyan rendezők művei alkották, mint például Kuroszava Akira (Egy lény feljegyzései), Ingmar Bergman (Egy nyári éj mosolya), Alfred Hitchcock (Az ember, aki túl sokat tudott), Pietro Germi (Hétköznapi tragédiák), Vittorio De Sica (A tető), Henri-Georges Clouzot (Picasso rejtélye), Daniel Mann (Holnap sírni fogok), Jean Delannoy (Marie-Antoinette, Franciaország királynéja), Mark Donszkoj (Az anya), Szergej Jutkevics (Otello), Jerzy Kawalerowicz (Árnyék), Satyajit Ray (Pather Panchali – Az út éneke) és Mauro Bolognini (Szerelmesek). Még a második világháború előtt költözött külföldre Vajda László rendező, aki Ladislao Vajda néven vett részt a fesztiválon: a Délutáni bikaviadal című filmje Spanyolországot képviselte. A rendezvény művészi önállóságát beárnyékolta az a tény, hogy a nyugatnémet nagykövet határozott kívánságára kivették a rövidfilmek programjából Alain Resnais Sötétség és köd című alkotását, amely a holokauszt témájával foglalkozott.

A Maurice Lehmann francia rendező által vezetett zsűri az Arany Pálmát Jacques-Yves Cousteau és Louis Malle dokumentumfilmjének, A csend világának ítélte. Mindazonáltal a Körhinta Cannes-ban is nagy sikert aratott, egy fiatal kritikus, egy bizonyos François Truffaut például így lelkendezett: „…íme, itt a nagydíjas film, az én nagydíjasom, ha Favre-Le Bret úrnak lett volna annyi esze, hogy engem nevez ki zsűrielnöknek, abszolút hatalommal”. (Sajnos Robert Favre-Le Bret úrnak, a cannes-i filmfesztivál alapítójának és első megbízott elnökének nem volt annyi esze.) A zsűri vitatható döntése ellenére Cannes a Körhinta után fokozott figyelemmel és rokonszenvvel követte a női főszereplő, Törőcsik Mari pályafutását, és húsz évvel később, 1976-ban neki ítélte a legjobb női alakítás díját a Déryné, hol van? című film főszerepében nyújtott művészi teljesítményéért. (Abban az évben megosztva adták ki ezt a díjat: a francia Dominique Sanda is megkapta A Ferramonti-örökség című olasz film női főszerepéért.) A Körhinta mindmáig a magyar filmművészet egyik legemlékezetesebb remekének számít: 1968-ban beválasztották az ún. „Budapesti 12”-be, 2000-ben „Az új budapesti 12” rangsorában is helyet kapott, 2012-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagjai minden idők 53 legjobb magyar filmje közé sorolták. A 80-as évek végén kezdődött meg a korábbi évtizedekben készült magyar filmek szakszerű restaurálása, mivel több klasszikus alkotás – főleg nyersanyagproblémák miatt – igen rossz állapotban volt. A Körhinta negatívja például a sok másolás miatt annyira megsérült, hogy a hangot és a képet számos esetben kockánként kellett restaurálni, aminek költsége meghaladta a kétmillió forintot.

A színházi előadás

2015. február 20-án mutatta be a budapesti Nemzeti Színház a Körhinta színpadi változatát, Sarkadi Imre örököseinek hozzájárulásával. Vincze Zsuzsa dramaturg – aki egy személyben a jelmeztervező is volt – a film forgatókönyvének felhasználásával írta meg a darabot. Az előadást Vidnyánszky Attila rendezte, a zenét Lakatos Róbert szerezte, a díszleteket Mira János tervezte, társrendező-koreográfus: Zsuráfszky Zoltán. Pataki Marit Waskovics Andrea, édesapját váltott szereposztásban Cserhalmi György és Varga József, édesanyját Szűcs Nelli, Bíró Mátét ifj. Vidnyánszky Attila, Farkas Sándort pedig Farkas Dénes játssza. Az előadás nagy közönségsikert aratott, jelenleg is szerepel a Nemzeti Színház repertoárján. A kritikai fogadtatás kissé szélsőséges volt, a koncepció legvitatottabb pontját a táncbetétek jelentették (közreműködik a Magyar Nemzeti Táncegyüttes). Egyes vélemények szerint a klasszikus film csupán ürügy volt egy „echte ungarische Volksabend” megrendezésére, s a főszereplők másodlagossá válnak a néptáncosok forgatagában. Mások viszont épp azt tartják az előadás legnagyobb erényének, hogy Vidnyánszky és alkotótársai bátran nyúltak a magyar folklór legszebb hagyományaihoz – és erre úgy a Sarkadi-novellák, mint a Fábri-film lehetőséget adott – egy olyan világban, amikor inkább az „európai értékek” az egyik leggyakrabban ismételgetett frázis, ami azonban épp a kultúra terén korántsem mindig takar valódi értéket és minőséget. A valasz.hu weboldal így summázta az előadást: „A Nemzeti Színház Körhintája ad is valamit a kultikus film élményéből és a régi világból, meg nem is. A történet az 50-es években marad, de a föld a földhöz, a vagyon a vagyonhoz gondolata, az elvárásoknak való megfelelés vagy az, hogy a gyerekünknek mindig jobbat akarunk, ma is aktuális. Összességében szemet gyönyörködtető látványvilágú paraszt Rómeó és Júliát láthatunk, amely a tiszta és bátor szerelem világába repít.”

Így látták ők

„A Körhinta az akkori magyar falu legizgalmasabb központi problémája, a kilépni vagy bennmaradni égető kérdésére igyekezett érveket felsorolni. Őszinteségével és nyíltságával messze felülemelkedett az addig készült és időszerű témát feldolgozó filmektől, és éppen ez a reális szemlélet lett kirobbanó sikerének és azóta sem szűnő elevenségének titka. Természetesen a siker nem választható el a forgatókönyv alapját képező novella szerzőjének, Sarkadi Imrének írói felfogásától, faluismeretétől, de a Körhinta látóköre szélesebb, konfliktusa hitelesebb az eredetinél. Ezt a tartalmi és művészi gazdagságot épp a filmművészeti átköltéssel szerezte a mű. A lírai jellemzések (körhintázás, körcsárdás), drámai pillanatok (Mari és apja összecsapása), atmoszférateremtő hangulatok (vásári kép, lakodalmas menet) ilyen színvonalas megoldásait ritkán láthattuk magyar filmben. Külön kiemelést érdemel, hogy a film nagyszerű zenéje nemcsak hangulatfestésre szolgál, hanem a szereplők jellemzésének mesteri eszköze.”

(Molnár István: „Körhinta”. In: Filmek könyve. Budapest, 1967, Magvető, 356–359. o.)

„Fábri megjelenítő tehetsége ragyogó képsorokban bontakoztatja ki a drámákat; az apáét, mely a kényszerű megnyugvással feloldódik, a szerelmesekét (ők maguk szállnak szembe a kijelölt sorssal), a harmadikét (Farkas csak a tehetetlen dühkitörésekkel tud érvelni). Nincs egy oda nem illő, túlbonyolított, dekoratív megoldás, hamis felhang, mesterkélt jelenet: végig érezzük a tiszta költészet szárnyalását, a természetes érzések jelenlétét, a küzdelmes emberi sors szépségeit. Milyen hamvasak és mennyire lelkesek ezek az új világba belenőtt fiatalok, s hogy tudnak egymásnak örülni. A körhinta-motívum megejtő poézisével, szívszorongató hangulataival, áradó érzelemgazdagságával, s nem utolsósorban: kép, muzsika, színészi játék tökéletes harmóniájával a magyar film legemlékezetesebb csúcsai közé tartozik, s annyi mindent fejez ki: hitet, örömet, bizakodást, erőt, fiatalságot, lendületet, odaadást, szerelmet, izgalmat, vágyat, elandalodást, álmot és józanságot…”

(Veress József: „Körhinta”. In: 200 film. Budapest, 1969, Magvető, 299–302. o.)

„A Körhinta mindenekelőtt két nagy művész bemutatkozó filmje. Ami a rendezőt, Fábri Zoltánt illeti, neki ez ugyan már harmadik filmje, de a felejthető darabok után ez a produkció teszi őt a hazai mozgókép még fiatalnak számító mesterévé, nemcsak a szakma, de a közönség tudatában is, mely egy csapásra úgy jegyzi meg nevét, ahogy hazai rendezőknek addig nem szokta. A másik igazi felfedezés: Törőcsik Mari. Nemcsak egy nagy tehetségű ifjú színésznő mutatkozik be a Körhintában, hanem egyenesen más realizmusmércét állít föl a hazai filmszínésznők számára, és nem mellékesen szétrombolja azokat a kliséket, melyeket a magyar film – hiába minden fejlődés, változás – a »parasztlány« megformálásához még az ötvenes években is kötelezőnek tekintett. Ehhez persze Fábri Zoltán színészválasztó és színészvezető érzékenységére is szükség volt, akit a társadalmi gyökereknél sokkal jobban érdekeltek a figurák közti lelki kapcsolat: az akkor még erősen ellenjavallt, ha nem is tiltott »pszichologizálás«. […] A képzőművész-rendezőnél egyszer csak fontos lesz a kép. Fábri mesterművének gyönyörű körhintapörgésével, félelmetes táncjelenetével megnyílik az az út, mely a magyar filmet másfél évtized múlva Európa leginkább képben gondolkodó, látványcentrikus filmművészetévé változtatja, tökéletesen hátat fordítva az irodalmiság sokáig egyeduralkodó hagyományának.”

(Hirsch Tibor on-line filmelemzése. 2004. május 11., archiv.magyar.film.hu)

Körhinta (1956) – magyar dráma. Sarkadi Imre Leányvásár és a Kútban című novelláiból a forgatókönyvet írta: Fábri Zoltán és Nádasy László. Operatőr: Hegyi Barnabás. Zene: Ránki György. Díszlet: Fábri Zoltán. Látványtervező: Fábri Zoltán. Jelmez: Kölcsey Aliz. Vágó: Szécsényi Ferencné. Rendező: Fábri Zoltán. Főszereplők: Törőcsik Mari (Pataki Mari), Soós Imre (Bíró Máté), Szirtes Ádám (Farkas Sándor), Barsi Béla (Pataki István), Kiss Manyi (Patakiné), Suka Sándor (Czigány Márton), Farkas Antal (Samu János). 

[Jelen blogbejegyzéshez különösen értékes forrásmunkát jelentett Marx József Fábri Zoltán című könyve (Budapest, 2004, Vince Kiadó), valamint a Vasárnap magazin weboldalán található 2004-es beszélgetés Törőcsik Marival.]