SZERELEM

Makk Károly Szerelem (1971) című filmje Déry Tibor két novellájának kombinálásával született meg. A forgatókönyv első változata már 1964-ben elkészült, de éveket kellett várni a megvalósításra, mert az illetékesek szerint a téma akkor még nem volt időszerű. Az engedélyezés egyik feltétele az volt, hogy a férfi főszereplő Rákosi, és ne Kádár börtönéből szabaduljon, ahogyan Makk szerette volna. A három főszerepet Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván játszotta, bár a rendező kezdetben másokat képzelt el helyettük. A Szerelem sikerében oroszlánrésze volt Tóth János operatőrnek is. Az 1971-es cannes-i filmfesztiválon Magyarország versenyfilmjeként a Szerelem három díjat is kapott. A külföldi kritikák különösen a rendező humanizmusát, az elsőrangú operatőri munkát és a két női főszereplő nagyszerű összjátékát dicsérték. Az opuszt 2000-ben beválasztották a magyar filmművészet legemlékezetesebb alkotásait egybegyűjtő „Az új budapesti 12”-be. A 2016-os cannes-i filmfesztiválon, a korábbi seregszemlék klasszikussá nemesedett alkotásai sorában, Makk remekművét is újra levetítették a rendező jelenlétében. A digitálisan felújított kópia a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával, a MaNDA közreműködésével készült, és Cannes-ban volt látható először. 

A kommunista ellenforradalmár

A XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, Déry Tibor 1894. október 18-án született Budapesten, egy zsidó nagypolgári családban. Édesapja Déry Károly ügyvéd volt, édesanyja egy gazdag osztrák család lánya, Rosenberg Ernesztin. Déryt gyerekkorában csonttuberkulózis támadta meg, ami miatt többször is megoperálták. 1911-ben fejezte be tanulmányait a Budapesti Kereskedelmi Akadémián. Ezt követően a svájci Sankt Gallenbe utazott egy évre, hogy nyelvet tanuljon. 1913-ban tért haza. Anyai nagybátyja vállalatánál kapott munkát, a Nasici Fakitermelő és -feldolgozó Rt.-nél. Ekkoriban kezdte meg írói tevékenységét is. 1917-ben a Lia című novellájával részt vett az Érdekes Újság pályázatán. Az első díj egyik legnagyobb esélyese volt, de nem nyert, mert a művet túl erotikusnak találták. Olyannyira, hogy amikor a Nyugat leközölte a Liát, Déryt szeméremsértés vádjával beperelték. A botrány ellenére a Nyugat továbbra is helyt adott az írásainak. 1918-ban Déryt elbocsátották a Nasici Rt.-től, mert sztrájkot szervezett. A következő évben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A „dicsőséges 133 nap” államosításait a Déry család is megszenvedte, az édesapa ekkor követett el öngyilkosságot. A Tanácsköztársaság bukását követően Déry Tibort letartóztatták. Szabadulása után, 1920. július 25-én feleségül vette Pfeiffer Olgát, és vele együtt emigrált.

Bécsben a magyar emigráció lapja, a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett. A folyóirat állandó anyagi problémákkal küszködött, a szerkesztőségben sem volt teljes az összhang, ezért 1923-ban megszűnt. Déry ekkor a bajorországi Feldafingba ment tovább. Párhuzamosan írt a bécsi székhelyű, Kassák Lajos által indított Ma és a berlini központú Der Sturm irodalmi-művészeti folyóiratok számára. 1924-ben Párizsba utazott, ahol egy textilkereskedésben kapott munkát, majd bélyegkereskedőként és nyelvtanárként dolgozott. 1926-ban az olaszországi Perugiában telepedett le. Itt írta meg Az óriáscsecsemő című avantgárd drámáját. Mindazonáltal még abban az évben visszatért Budapestre, ahol Kassák Lajossal, Illyés Gyulával és másokkal együtt a Dokumentum című folyóiratot szerkesztette, amely az 1925-ben megszűnt Ma szellemi folytatásának tekinthető. 1928-ban elvált a feleségétől. 1929 és 1933 között újabb külföldi utazásokra került sor, célállomások: Prága, Ausztria, Németország, Skandinávia, Berlin, Dubrovnik és Bécs. Az osztrák fővárosban látott hozzá 1933 karácsonyán A befejezetlen mondat című nagyregényéhez: a munkát 1937-ben fejezte be. 1934-ben a Rote Hilfe (Vörös Segély) munkatársaként részt vett a szociáldemokrata Schutzbund felkelésében. Az 1930-as évek második felében újra Budapesten dolgozott, a Gondolat című folyóirat szerkesztőjeként. 1938-ban magyarra fordította André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című írását, amely tulajdonképpen antikommunista műnek mondható, hiszen lényegében arról szól, a szerző hogyan ábrándult ki a szovjet rendszerből és a bolsevik eszmékből. Ennek ellenére Déryt mégis kommunista propaganda vádjával ítélték emiatt két hónapos fogházbüntetésre. A második világháború évei alatt Dániel Tibor álnéven megjelent fordításaiból élt, és úgynevezett füzetes regényeket írt. 1944-ben felvette a kapcsolatot az ellenállási mozgalommal, és sikerült több üldözöttnek is hamis papírokat szereznie. A nyilas hatalomátvétel után fennakadt egy razzián, ám szerencsésen megmenekült a fogságból.

A szovjet megszállást követően Déry sorsa kezdett jobbra fordulni. Megerősítette tagságát a kommunista pártban, és bekerült a Csillag szerkesztőbizottságába. Művei egymás után jelentek meg nyomtatásban: Szemtől szembe (1945), Alvilági játékok (1946), Jókedv és buzgalom (1948). Másodszor is megnősült, Oravecz Paula írónővel 1945-ben házasodott össze. Déry darabjait a Nemzeti Színház vette fel a repertoárjába: a Tükör 1947-ben, A tanúk és az Itthon 1948-ban került színre. A szerző 1947-ben Baumgarten-díjat, 1948-ban Kossuth-díjat kapott. 1950-ben jelent meg egyik legfontosabb műve, a Felelet első kötete. A következő évben kiadott Fehér pillangó viszont kivívta a Párt nemtetszését „a munkásosztály helytelen ábrázolása” miatt. A Felelet 1952-ben megjelent második kötetéről maga Révai József, a Rákosi-rendszer leghírhedtebb kultúrpolitikusa mondott igen éles hangú kritikát, mivel az illegális kommunista pártot a szerző egyáltalán nem a hivatalos ideológia elvárásai szerint ábrázolta. Ettől kezdve a Hatalom egyre nagyobb gyanakvással figyelte Déry munkásságát. 1953-ban az író lelkesen fogadta Nagy Imre reformpolitikáját. Később aláírta azt a memorandumot is, melynek szerzői Rákosi Mátyás kultúrpolitikájának megváltoztatását követelték. Elvált második feleségétől, és 1955-ben Kunsági Mária Erzsébettel (Böbe) kötött új házasságot. 1953 és 1956 között születtek meg olyan jelentős művei, mint például a Simon Menyhért születése, a Talpsimogató és a Niki. 1956-ban már az ellenzék egyik hangadójaként ténykedett. Júliusban a Petőfi Kör sajtóvitáján élesen bírálta a kommunista rendszert. Szankcióként kizárták a pártból. Az októberi események idején részt vett az Írószövetség forradalmi bizottságának munkájában. A Kádár-kormány hatalomra kerülése után letartóztatták, és forradalmi tevékenységéért kilencévi börtönbüntetésre ítélték. Egyes fogolytársai évtizedekkel később elítélően nyilatkoztak börtönbeli viselkedéséről. 1960-ban amnesztiával szabadult. Bár publikálhatott, megélhetésének – állítólag nem csekély! – költségeit főleg fordításokból és a külföldi jogdíjaiból teremtette elő. Életművének egyes kutatói úgy tudják, különösen élete utolsó éveiben kifejezetten jó anyagi körülmények között élt. Egyesek ezt azzal magyarázzák, hogy megalkudott a kádári rendszerrel, és cserébe számos személyre szabott kedvezményt élvezhetett. Déryt több külföldi akadémia választotta tagjai sorába. 1977. augusztus 18-án hunyt el Budapesten. Életútjának és munkásságának megítélése a rendszerváltás óta különösen sok vita tárgya.

A forgatókönyv

Déry Szerelem című novellája először 1956. július 28-án jelent meg az Irodalmi Újságban. A történet az ötvenes években játszódik, és a főhős, B. börtönből való kiszabadulásával kezdődik. A férfi első útja haza vezet a feleségéhez, aki hűségesen várta őt. Egymás iránt érzett szerelmük segítségével vészelték át a külön töltött időt, és ez a szerelem egyben az újbóli egymásra találás eszköze, a jövő záloga is. B. figuráját állítólag a Rajk-perben elítélt újságíró, Szász Béla (1910–1999) ihlette. Az 1962-es Két asszony személyes élményanyagon alapul. Amikor Déryt az 56-os forradalomban játszott szerepéért kilenc év börtönbüntetésre ítélték, édesanyja már 95 éves volt. Déry felesége eltitkolta anyósa elől, hogy a fia börtönben van, és azt hazudta neki, hogy váratlanul Amerikába kellett utaznia egy filmforgatás miatt. Ez a kegyes hazugság adott erőt az idős, beteg asszonynak, aki azonban fia hazatérését (kiszabadulását) mégsem érte meg. Böbe asszony csak fél évvel anyósa halála után merte megírni férjének a szomorú hírt. A film keletkezéstörténetével foglalkozó források egyetértenek abban, hogy Makk Károly javasolta Dérynek azt, hogy a két novella egybeolvasztásával írja meg a forgatókönyvet. Egyes források szerint ez az ötlet onnan eredt, hogy Makk szerette Déry írásait, és régóta foglalkoztatta a gondolat, hogy megfilmesítsen tőle valamit, ezért megkereste őt együttműködési elképzeléseivel. A Magyar rekviem (1990) című filmjének forgatásakor a rendező viszont úgy nyilatkozott, hogy Böbe asszony hívta fel őt a Két asszony megjelenése után. Elmondta, hogy pénzügyi nehézségeik vannak, és Makk talán segíthetne abban, hogy a Filmgyár megvegye a frissen megjelent novellát. (Ugyanakkor az Egy filmrendező világa című könyvben Makk úgy emlékszik, hogy ez ügyben maga Déry telefonált.) A direktor csak ekkor állt elő a Szerelem és a Két asszony kombinálására vonatkozó javaslatával.

Déry eleinte nem tartotta jó ötletnek Makk elképzelését, mert szerinte a két történet nem illett össze, mindazonáltal 1964-ben mégis megírta a forgatókönyv első változatát. Ezt Makk be is nyújtotta az illetékeseknek elfogadásra, de azzal utasították el, hogy erről a témáról még túl korai lenne filmet készíteni. A direktornak nem szegte kedvét a kudarc: minden évben próbálkozott, és mindig ugyanezt a választ kapta. „Jóakarói” kedvesen megpróbálták rábeszélni, hogy Déry helyett válasszon inkább más írót, míg Dérynek azt tanácsolták, hogy a forgatókönyvet ne Makknak adja, hanem valaki másnak. Közben a Magyar Filmtudományi Intézet lapja, a Filmkultúra – amely Bíró Yvette haladó szellemiségű vezetése alatt évekig próbára tette a Hatalom tűrőképességét – 1967/4. számában leközölte a forgatókönyvet. Az események nem sokkal később váratlan fordulatot vettek, mert a ZDF nyugatnémet televíziós társaság közvetlenül Dérytől megvásárolta a forgatókönyv jogait, és felkérte Makkot a film megrendezésére. A forgatás Magyarországon zajlott volna bérmunkában. A fontosabb szerepekre a ZDF német színészeket képzelt el. A dolog híre pillanatokon belül eljutott a hazai kultúrpolitika akkori teljhatalmú urához, Aczél Györgyhöz, és a bimbózó projektet sürgősen lefújták. A német felet arról tájékoztatták, hogy az effajta ügyekben tájékozatlan Déry nem volt tisztában azzal, hogy a magyarok valójában minden jogot megvettek tőle, a megfilmesítést is beleértve, így nem is adhatta volna el a ZDF-nek a szkriptet. Déry viszont kijelentette, hogy a felvett pénzt elköltötte, azt visszafizetni nem tudja. Nem ismeretes, hogy pontosan miért, de a ZDF állítólag nem is követelte vissza tőle az előre kifizetett jogdíjat.

Talán épp erre a kínos helyzetre való tekintettel a forgatókönyv végül zöld utat kapott. Az illetékesek azonban egy feltételhez mindenképpen ragaszkodtak: szó sem lehetett arról, hogy János, a történet férfi főhőse Kádár börtönéből szabaduljon. Át kellett helyezni a cselekményt az ötvenes évek elejére, a Rákosi-féle személyi kultusz idejébe. (A méltányosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a börtön kérdésében a cenzorok tulajdonképpen csak az első novellához ragaszkodtak, hiszen a Szerelemben Déry főhőse is Rákosi börtönéből szabadul.) Makk viszont ravasz módon kijátszotta a tiltást: „…befotografáltunk az újságosnál ezt, azt, amazt finoman, tudod? És csak a nagyon vájt fülűek jöttek rá, hogy ez egy mostani újság, amit ott láttak abban a snittben.” A színészválasztás szintén hozzájárult ahhoz, hogy a nézők megértsék a kimondhatatlant, hiszen a Jánost alakító Darvas Ivánról mindenki tudta, hogy az 56-os forradalomban való részvétele miatt ítélték el, és Kádár börtönéből szabadult. A forgatás kiindulópontját a szkript 1969-es változata jelentette, de a mindennapi munka során az is sokat változott. Ennek hátterében az állt, hogy a rendező az előző változatokból visszatett a forgatókönyvbe olyan motívumokat, amelyeket korábban monotonnak és antidramatikusnak talált, de a forgatás közben úgy érezte, mégis szükség van rájuk. Az átdolgozásokra – melyekben Bacsó Péter mint dramaturg aktívan közreműködött – azért is szükség volt, mert a túlbuzgó Déry nagyon is filmszerű jelenetekben gondolkodva írta meg a szkriptet, és Makk szerint ily módon „meg is ölte a két asszony különös, ironikus, érzelemgazdag, egymást néha már alig elviselni tudó különös kapcsolatát”. Déry állítólag aggódva figyelte ezeket a menet közbeni korrekciókat, mindazonáltal nem szólt bele a direktor munkájába. Néhány évvel később, amikor Budapesten találkozott Alberto Moravia olasz íróval, így emlékezett meg a filmről: „Én nagyon igényes vagyok, különösen, ha filmekről van szó, mert általában nem szeretem a filmeket, de ez a film jól sikerült. A Szerelem.”

A szereposztás

Bár a Szerelem egyik legnagyobb erőssége a színészi játék, a három főszerepre Makk eredetileg másokat képzelt el. Kedvenc főiskolai tanítványa, Magyar Dezső mutatta meg neki a Tükör magazin azon számát, melynek címlapján Bertolt Brecht özvegye, Helene Weigel fotója volt látható. A kép hatására Makk el tudta képzelni Weigelt az öregasszony szerepében, ezért beindult a gépezet. A forgatókönyvet lefordították németre, a direktor pedig Major Tamás közvetítésével felvette a kapcsolatot az idős színésznővel. A találkozóra Berlinben került sor. (Az Egy filmrendező világa című könyvben Makk Kelet-Berlinről beszélt, a Játszani kell című önéletrajzi kötetében viszont azt olvashatjuk, hogy Nyugat-Berlinben találkozott Weigellel.) Mint az a hétköznapi életben is oly sokszor megesik, a valóság egészen más volt, mint a fénykép. Az erős dohányos, meggyőződéses kommunista színésznő szemtől szemben már nem tűnt igazán alkalmasnak a szerepre: a drámai kifejezőerő kétségtelenül sugárzott belőle, ám hiányzott az az úriasszonyos finom elegancia és törékenység, amely a figura múltját hitelesítené. Szerencsére Weigel megkímélte Makkot attól, hogy a rendező kínos magyarázkodás kíséretében gondolja meg magát. Kijelentette, hogy a szerepet határozottan érdekesnek tartja, de mint a Brecht Színház igazgatója, jobban szeret ő irányítani másokat, mint azt, hogy őt irányítsa valaki. Makknak már ott Berlinben eszébe jutott Molnár Ferenc Amerikában élő özvegye, Darvas Lili. 1965-ben már találkoztak, amikor a színésznő a Madách Színházban lépett fel néhai férje egyik darabjában, az Olympiában. Egyik partnere Makk főiskolai szerelme, Psota Irén volt. Darvast és Makkot az előadás után bemutatták egymásnak, sőt az éltes dáma a „Sose lehet tudni!” felkiáltás kíséretében néhány fotót is adott magáról. Berlinből Budapestre való hazaérkezése másnapján a rendező felhívta Darvast New Yorkban, felajánlotta neki a szerepet, és meghívta Budapestre, hogy próbafelvételt készítsenek. Becsületesen bevallotta azt is, hogy eredetileg nem rá gondolt. A színésznő úgy gondolta, miért is ne utazzon el Budapestre a Filmgyár költségén, úgyis szeretné meglátogatni itteni barátait. A próbafelvételt Makk egy percen belül leállította, mert annyira meggyőző volt, amit látott. Darvas ott helyben megkapta a szerepet.

Luca szerepét Makk a kezdet kezdetén még Psota Irénnek szánta, de a több éves várakozás végén, a megvalósítás küszöbén Törőcsik Marinak adta. A művésznő tudott arról, hogy jó barátnője, Psota volt az eredeti jelölt, így amikor elvállalta a szerepet, csak annyit kért, hogy Makk erről feltétlenül szóljon Psotának is. Ennek ellenére az Egy filmrendező világa című könyvben Törőcsik úgy emlékszik, hogy kolléganője mégis tőle tudta meg a hírt. Ugyanebben a kötetben Psota Irén arról beszélt, hogy Makk levélben kért elnézést tőle azért, mert Törőcsiknek adta a szerepet. A közelmúltban elhunyt kiváló színésznő szerint Makk szénája akkoriban nem állt túl jól – keveset és nem túl sikeres filmeket forgatott, ráadásul a Szerelemmel egy 56-os írót akart megfilmesíteni, és 56-os színészekre (Darvas Iván, Mensáros László, Ambrus András) akart szerepeket osztani –, ezért feltétlenül szüksége volt egy olyan főszereplőre, aki ellen a kultúrpolitikusok sem emelnek kifogást. Psota szerint ő maga akkoriban egész biztosan nem felelt meg ennek a szempontnak, de Törőcsik igen. János szerepére Makk nem akart túlságosan ismert arcot. Emiatt azt tervezgette, hogy a nagyközönség előtt akkortájt még ismeretlen Hankiss Elemért kéri fel, ám a későbbi tévéelnöknek nem voltak színészi ambíciói. Ekkor Pálos Györgyre gondolt, a Megszállottak (1962) című filmjének egyik főszereplőjére. A szívbeteg Pálos örömmel fogadta az ajánlatot, mert az orvos épp akkoriban engedélyezte neki, hogy elvállalhat valami könnyebb munkát. Mire a forgatás elkezdődhetett volna, Pálos szívrohamban meghalt. Makk végül első játékfilmje, a Liliomfi (1954) főszereplőjét, Darvas Ivánt választotta, akivel mindig szívesen dolgozott. Darvas nevéhez már akkor kiváló és sokoldalú színpadi alakítások fűződtek, de a filmvásznon addig lényegében csak a sármos bonviván szerepkörében jelent meg. Makk természetesen bízott abban, hogy Darvas ki tud lépni ebből a szerepskatulyából, és el tud játszani egy megtört férfit is. Ő és Tóth János operatőr apró trükkökkel segítették a színészt, hogy külseje is idomuljon a figurához: így például a villamosjelenetben egy kalapot adtak rá, amitől az egyébként életerős, férfiasan vonzó Darvas bizonytalannak és elesettnek látszott.

A Szerelem kapcsán általában csak a három főszereplőt szokták kiemelni, jómagam azonban úgy gondolom, a mellékfigurákra is érdemes figyelmet fordítani, mert általuk egyrészt többet tudunk meg a főalakokról, másrészt ezeket a kisebb szerepeket is kitűnő színészek játszották. Irént, a házvezetőnőt Orsolya Erzsi alakította. Színészi karrierje tizenkilenc éves korában, 1920-ban kezdődött. Csak bő másfél évtizeddel később kezdett filmezni, s bár 1978-ig folyamatosan foglalkoztatták a filmesek, mégis inkább színpadi színésznőként teljesedett ki a pályája. Olyasfajta méltóság és emberi tartás jellemezte az általa játszott szereplőket, mint amit Sulyok Mária alakításaiban is megfigyelhettünk. Jókai anyafiguráját, Baradlaynét A kőszívű ember fiaiból mindketten eljátszották: Sulyok a filmvásznon, Orsolya pedig a színpadon, méghozzá 350 alkalommal! Az orvost megszemélyesítő Mensáros László polgári származása miatt nehezen kerülhetett a színészi pályára, és amikor eltávolították a főiskoláról, elkeseredésében disszidálni próbált. Elkapták, és tizenhárom hónap börtönbüntetésre ítélték. 1954 augusztusában végül megkapta színészoklevelét. Aktív szerepet vállalt az 1956-os forradalomban, amiért 1959-ben huszonhat hónap börtönre ítélték. Amnesztiával szabadult, és 1984-es nyugdíjazásáig egyenletes és igényes művészi pályát futott be. Emlékére 1993-ban díjat alapítottak. Bitskey Tibort előnyös külseje, férfiasan szép orgánuma főleg hősszerepek eljátszására tette alkalmassá. Ezzel maga is tisztában volt, s filmszerepei közül a Jókai-hősöket kedvelte a legjobban, akiket Várkonyi Zoltán alkotásaiban játszott. Néhány hónappal a halála előtt választották a Nemzet Színészei közé. Szakács Eszter filmszerepei ellenére is elsősorban színpadi színésznőként tudta kibontakoztatni tehetségét. Leginkább tragikaként gondoltak rá a rendezők, mivel külső megjelenése, hangi adottságai erre a szerepkörre predesztinálták. 1989-es visszavonulása után csak ritkán jelent meg a közönség előtt. 2014-ben hunyt el. Ambrus András erdélyi születésű magyar színész szintén aktívan részt vett az 1956-os forradalomban. Az ő józanságának köszönhető, hogy a Nemzeti Színház nem túl népszerű igazgatója, Major Tamás megúszta, hogy egy elbocsátott színésznő által feltüzelt forradalmár csoport kezére kerüljön. A „hálás” Major a forradalom leverése után kirúgta a Nemzetiből Ambrust, aki tizenkilenc évig volt szerződés nélkül. Ambrus 1985-ben nyugdíjba ment, de önálló estjein továbbra is láthatta a közönség. 2016 novemberében töltötte be a 91. életévét.

A forgatás

A belső jeleneteket a Pasaréti úti Filmgyár műtermében forgatták. Makk szerette ezt a helyet, mert nem volt semmiféle gyárjellege. Csend honolt, nagy melegben pedig ki lehetett nyitni a műterem hatalmas ajtajait, és beengedni a jó levegőt. Teherautókkal hozták ide a korabeli bútorokat, képeket, szőnyegeket, fényképeket és mindenféle apró szuveníreket, melyekkel a mama lakását akarták otthonossá varázsolni. Óriási munka volt kiválogatni azt a több tucat tárgyat, melyek a legjobban megfeleltek erre a célra. Makk a tárgyakkal rendkívül finoman, jelzésszerűen utalt a film alaphelyzetére is. Az egyik gobelin (szándékosan nem központi helyre téve, hanem kicsit „eldugva”) egy lovas futárt ábrázol, kezében egy levéllel. Mint tudjuk, Luca azt a színjátékot játssza, mintha János Amerikából küldene leveleket az édesanyjának, aki mindig nagyon várja a futárt, akarom mondani, a postást. Egy XVIII. századi szekrény intarziás ajtaja egy olyan jelenetet ábrázol, ahol két marcona római alabárdos egy foglyot kísér, nagy valószínűséggel a vesztőhelyre. A rab férfi utalás a börtönben lévő Jánosra. Makk és Tóth közösen dolgozták ki az öregasszony emlékképeinek beépítését a filmbe, asszociációs montázs formájában. Ebbe a szubjektív emléközönbe, amelyet a szituáció, egy-egy mondat idéz fel az anyában, Makk alig észrevehetően bevágja a börtön képét is. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy a halál küszöbén álló, járóképtelenné vált mama a jövő helyett immár „a múlt börtönében”, saját ágya fogságában él, de sokkal valószínűbb az az értelmezés, hogy a mama valójában nem „veszi be” Luca meséjét az Amerikában filmező Jánosról, hanem sejti, hogy fia valójában börtönben van. De ezt nem mondja ki, nem kéri számon Lucán az igazságot, mert ő viszont azzal tartja a lelket a menyében, hogy úgy tesz, mintha elhinné Luca meséjét. Ezt az értelmezést erősíti Irén is, aki egyszer csodálkozva megjegyzi, hogy egy ilyen művelt, értelmes öregasszony hogyan képes elhinni azt a sületlenséget, amellyel a menye hitegeti.

Déry már 1964-ben, az első forgatókönyv megírásakor így képzelte a tervezett film stílusát: „Ezt a stílust a két főalak határozza meg: mindkettő kemény ember. Ennek megfelelően magának a filmnek is, tehát a stiláris jegyeknek, a színészek játékának, a mese lebonyolításának szikárnak, szófukarnak, sok helyütt tárgyilagosan keménynek kellene lennie, így elsősorban kerülendő mindenfajta érzelgősség, másfelől pedig mindenfajta naturális komikum (színészek!), a filmnek csak visszatartott, fegyelmezett humora, esetleg iróniája lehet. Kevés történik a filmben, a drámai feszítőerőt ennélfogva a figurák mögött rejtőzködő és azokon átsütő tragikum kell hogy adja, értve ezen nemcsak egyéni sorsukat, hanem azt is, amit kifejeznek példázatukkal: a kort. A film sikere tehát elsősorban a rendezőn és a színészeken múlik, és csak tizedsorban az írón. (Ez így is van rendjén.)” Nos, ami a színészeket illeti, játékukban igazán csodálatos összhang valósult meg. Darvas Liliről Makk Károly ezekkel a szavakkal beszélt: „Azt hiszem, a színész és a szerep kivételes találkozásáról van szó. Darvas Lili jelenléte meghatározta a forgatás hangulatát is. Az a szívósság, az a mindent lehengerlő odafigyelés, ahogyan ő dolgozott, megemelte a mércét: őutána egyszerűen képtelenség volt bármit, akár a legapróbb dolgokat is, felületesen csinálni.”

Törőcsik Mari először vissza akarta adni a szerepet, mert a forgatás egy olyan időszakra esett, amikor állandó színházi fellépései voltak a Nemzetiben és a Katonában. Úgy érezte, fizikailag nem bír ennyi mindent, és mivel mindig is színpadi színésznőnek tartotta magát, a filmet akarta lemondani. Makk viszont nem engedett, az aláírt szerződésre hivatkozott. Egy korabeli interjúban így beszélt a Törőcsikkel való alkotói együttműködéséről: „Néhány évi teljes filmszínészi mellőzés után ma szinte minden második filmnek ő a főszereplője. Mindez persze azzal a veszéllyel jár, hogy túl sok szereppel foglalkozik, köztük nem méltóakkal is. Törőcsik Mari fáradt, kimerült; azt hiszem, legszívesebben egész nap az árnyékban aludna. Nekem nem volt más választásom, mint adottnak venni ezt az alapvető fáradtságot. Így jött létre ez az alakítás – véleményem szerint évek óta nem volt hasonló.” (Az IMDB filmográfiája nem támasztja alá Makk állítását Törőcsik teljes filmszínészi mellőzésére vonatkozóan: a művésznő a hatvanas években folyamatosan filmezett, egy évben olykor három-négy filmben is játszott, ha nem is mindig főszerepeket.)

Bár a rendezőt és a színésznőt rövidke privát románc is összekötötte egy időre – Makk állítólag még a házasság témáját is felvetette –, munkakapcsolatuk mégsem volt teljesen zökkenőmentes. A direktor ugyanis nem felejtette el, hogy a szerepet egykoron Psota Irénnek szánta, és időnként akaratlanul is olyan instrukciókat adott, melyek inkább Psota személyiségéhez, színészi habitusához illettek volna. Törőcsik a művészvilágban jól ismert arról, hogy nem tartozik a vitatkozó színésznők közé, nem akarja saját magát rendezni, hanem engedelmesen aláveti magát a rendezői elképzeléseknek. A Szerelem esetében mégis ellenkezett. Volt, amiben hiába: Makk például ragaszkodott ahhoz, hogy Törőcsik fekete parókát viseljen, mert az egyik jelenetben hangsúlyt kap, ahogyan szép hosszú haját fésüli. Törőcsik szörnyűnek találta azt a parókát, és sose bocsátotta meg Makknak, hogy rákényszerítette. Utólag a direktor is belátta, hogy ez nem volt jó ötlet, mert túlságosan látszik, hogy parókáról van szó, és nem természetes hajról. (Bevallom, engem ez nem zavart, észre se vettem volna, ha nem olvasok erről a sztoriról.) Azt viszont a színésznő elérte, hogy a mamával közös jeleneteket kétféle verzióban vegyék fel: egyszer „psotásan”, ahogyan Makk kérte, és egyszer Törőcsik saját színészi eszközeivel. Mondani sem kéne, hogy a végső változathoz Makk mégiscsak a „törőcsikes” képsorokat használta fel.

Tóth János segédoperatőr volt Makk tizenöt évvel korábbi filmje, a Mese a 12 találatról (1956) forgatásán, ahol a stadionjelenetben a felvevőgép nem indult el az akkumulátor hibája miatt. „Makk két ököllel verte a hátamat. Kis híján megölt...” – idézte fel később az operatőr. A kínos malőrt egy komoly beszélgetés követte, és a két művész között később gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki, melynek a Szerelem az egyik csúcspontja. „Dinamikus, nyitott, improvizatív személyiség. A legszélsőségesebb végletekben képes mozogni, a legnagyobb lehetőségeket hordozza magában, a végtelenségig képes a megújulásra... Fokról fokra léptünk előre abban a szemléletben és filmi gondolkodásmódban, amelyik nem frontálisan, a közepéről, hanem a szélekről, a holdudvar felől bontja ki a témát. Sok-sok együttlét és »olvasópróba« vezetett oda, hogy közös, új eredményekre jutottunk. Áldásos periódus volt” – emlékezett vissza a közös munka időszakára Tóth János. Makk Károly is szívesen gondol vissza együttműködésükre: „Óriási kaland volt. Ő segített engem azzal, hogy húzott magával a lehetőségek végső határáig. Technikai felkészültsége páratlan, ízlése kifinomult – bár a színészeimért nem rajong, azok »zavarják« az ő képi világát –, egyszóval kivételes művész.”

Tóth tehetségének egyik bizonyítéka az a jelenet, amikor János hazatér a börtönből. Ez eredetileg egy lineáris képsor volt: a férfit elengedik, hazamegy, megvárja a munkából érkező feleségét, ölelkezés, beszélgetés, és a film véget ér. Makknak ez így nem tetszett, úgy érezte, elüt a film egészétől, és inkább itt is játszani kéne az idővel. Az újbóli találkozást is kliséktől mentesen akarta megoldani. A szűk tér viszont adott volt, és Tóth azt javasolta, hogy ezt a teret először Törőcsik járja végig: előszoba – ahol leteszi az ernyőjét –, szoba, aztán a konyha, ahol megjelenik János. Makk azt az instrukciót adta Törőcsiknek, hogy úgy játssza el a régen várt találkozást, hogy előbb az átélt fájdalmak jöjjenek fel benne, az aggodalom, hogy mi lesz ezután, és csak utána az öröm. Makk szerint a film ezen a ponton tér el a legészrevehetőbben a Déry-novellától. Nem is elsősorban azért, mert a novella szereplőinek közös gyermekük is van, hanem azért, mert a rendező szerint Dérynél az újbóli találkozás pillanata átcsap „a színek orgiájába”, míg a film átvitt értelemben sem színesedik ki, a világ nem válik sem szebbé, sem boldogabbá. Déry novellájában egy olyan férfi tér haza, aki előtt hirtelen kitárul az élet, hiszen szerető feleség várja, és a közös gyerek, akivel biztosan megszokják-megszeretik egymást. Van jövőjük. Makk filmjében sem a férfi, sem a nő nem tudja, mi jöhet még, és az őket összekötő szerelem egy vékonyka hidat jelent csupán az előttük tátongó ismeretlen mélység, a jövő fölött. (Bacsó Péter, a film dramaturgja egy interjúban elmondta, hogy azért hagyták ki a gyerekszereplőt, mert egész egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele, a két novella kombinációjából megszületett történetben már nem volt semmilyen szerepe.)

Cannes, 1971

A magyar kritikusok jól fogadták Makk alkotását, amely felkeltette a külföldiek érdeklődését is. Az International Herald Tribune kelet-európai tudósítója lelkes kritikát írt a lapba, és interjút is készített a rendezővel. Ennek megjelenése után Makkot maga Aczél György hívatta, aki nemcsak a filmet köszönte meg, hanem az interjút is. Feltehetően nagyra értékelte, hogy a rendező nem zúdított panaszáradatot a nyugati újságíróra, nem siránkozott arról, hogy milyen nehézségek árán tudta leforgatni a filmet, és hány évet kellett várnia rá. A Makkra általában is jellemző diplomatikus viselkedés alighanem szerepet játszott abban, hogy a Szerelem kijutott külföldre, és magyar versenyfilmként indulhatott az 1971-es cannes-i filmfesztiválon. Május 12-én délelőtt 11 órakor kezdődött a cannes-i sajtóvetítés. Dósai István, a Hungarofilm vezérigazgatója – aki számos szakmabelivel ellentétben nemcsak értett ahhoz, amivel foglalkozott, de szerette is – tapintatosan felkészítette a rendezőt, hogy ne várjon akkora ovációt, mint amilyennel otthon fogadták a filmet: Cannes-ban mások a szokások, a média egészen másféle filmeket favorizál. Nos, Dósai tévedett. A terem zsúfolásig megtelt, és óriási érdeklődés mutatkozott a sajtótájékoztató iránt is. Lelkesen megtapsolták a rendezőt, a két ragyogó színésznőt és Déry Tibort. Mindenki pontosan értette, hogy itt nemcsak a Rákosi-rendszerről van szó, hanem Kádáréról is. A hangulat tetőfokán valaki egyenesen nekiszegezte a kérdést Dérynek, hogy 56-ban mi is történt Magyarországon? Az író évszázadoknak tűnő csendes mérlegelés után kijelentette, hogy 1956-ban forradalom volt az országban. Szavait először nagy felhördülés fogadta – egy kommunista delegáció egyik tagjától igazából senki nem számított erre a válaszra –, majd kis ideig néma csend ült a teremre. Dósai rendkívül kínosan érezte magát, valószínűleg azért, mert sejtette, hogy Déry szókimondásáért odahaza nem az írót, hanem őt fogják majd elővenni. A sajtótájékoztató azonban itt véget is ért, Makk pedig később nagyvonalúan felajánlotta, hogy ha a dologból otthon ügy lenne, közbenjár Aczélnál Dósai érdekében. Erre szerencsére nem volt szükség. Az este 9 órakor kezdődött előadáson szintén zsúfolva volt a nézőtér. A vetítés végeztével percekig dübörgött a taps a jelen lévő művészek és a katartikus erejű filmalkotás tiszteletére.

A cannes-i premiert követően a filmet főleg a francia és az olasz sajtó méltatta meleg hangon. A Le Monde kritikusa, Jean de Baroncelli például így írt: „Az ökölcsapás, fojtogatás, a düh és a lázadás üvöltése kétségkívül szükséges. De milyen öröm egy pillanatra ott hagyni ezt a vad birodalmat, amelyben a filmművészet oly gyakran tetszeleg, és újból találkozni egy »civilizált« emberrel, egy régi kultúra hordozójával, aki a szívét is hagyja megszólalni… Makk Károly ez az ember. És olyan filmes is, aki ismeri művészete titkait… A két asszony, Darvas Lili és Törőcsik Mari, csodálatos.” Az Il Tempo szerint „kitapinthatatlan mű, nyugtalan és finom. Darvas Lili rendkívüli színésznő, pompás tehetség.” A svájci és a spanyol sajtó viszont óvatos kifogásokat is megfogalmazott. Alfonso Sánchez spanyol kritikus például elismerte ugyan a film bizonyos erényeit, véleményét mégis így summázta: „A Szerelem hosszú, gyengéd és művészi agóniájában a magyar filmművészet agóniáját látom visszatükröződni.” 1971-ben huszonötödik alkalommal gyűltek össze a világ figyelemre méltó filmesei a cannes-i seregszemlén. Az erre az alkalomra létrehozott jubileumi különdíjat Luchino Visconti vitatott mesterműve (jelen sorok írójának egyik személyes kedvence), a Halál Velencében kapta, míg a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát Joseph Losey míves alkotásának, A közvetítőnek ítélték. A Szerelem sem maradt azonban elismerés nélkül, hiszen három díjat is kapott: a zsűri külön oklevélben méltatta Darvas Lili és Törőcsik Mari kiemelkedő színészi munkáját, ragyogó összjátékát, a film pedig (Bo Widerberg Joe Hill balladája című alkotásával megosztva) megkapta a zsűri különdíját és az OCIC (Nemzetközi Katolikus Film- és Audiovizuális Szervezet) díját. 2016-ban a Szerelem újra látható volt a világ legrangosabb filmfesztiválján, a Cannes-i klasszikusok szekciójában. A bemutatóra – amelyen digitálisan felújított kópiát vetítettek – Cannes-ba utazott a kilencvenéves Makk Károly. A szervezők természetesen a nyolcvanéves Törőcsik Marit is meghívták, ám az orvosok megtiltották a művésznőnek, hogy repülőre szálljon.

Egy hét Pesten és Budán

2003. november 13-án mutatták be Makk Károly Egy hét Pesten és Budán című filmjét, amely előző alkotása, A játékos (1998) brit producere, Marc Vlessing kezdeményezésére készült. Négy évig tartottak az előkészületek, egész pontosan a forgatáshoz szükséges kétszázmillió forint előteremtése. Makk – aki egész pályája során fontosnak érezte, hogy rangos irodalmi alapanyagból dolgozzon – ezúttal önállóan írta a forgatókönyvet. (Az IMDB szerint Vlessing társíróként is részt vett a produkcióban, jelen sorok írója azonban valószínűbbnek tartja, hogy inkább csak ötleteket, tanácsokat adott, tényleges írói munkát nem végzett.) Többen is úgy tekintenek erre a filmre, mint a Szerelem egyfajta folytatására, hiszen a főszerepeket ismét Törőcsik Mari és Darvas Iván játszotta: a direktor kifejezetten rájuk gondolva írta a szkriptet. Igaz, nem egykori szerepeiket viszik tovább, hanem szinte már önmagukat játsszák: Törőcsik egy Török Mari nevű nőt, Darvas pedig egy Drégely Iván nevű férfit, aki negyven év után találkozik egykori szerelmével. Kettőjük múltja még egymás számára is sok titkot rejt, miközben felidéződnek az ötvenes évek árnyai, a férfi börtönemlékei. A két film hasonlóságát maga Makk is megerősítette azzal, hogy képeket, rövid jeleneteket idézett fel az 1971-es filmből. Az Egy hét Pesten és Budán nem aratott igazán nagy sikert sem a kritikusok, sem a közönség körében. A két főszereplő – és a partnerek: Nagy-Kálózy Eszter, Garas Dezső, Kaszás Attila – játékát általában dicsérték, de a véleményekből mégiscsak az derült ki, hogy a 2003-as opusz nem állítható egy sorba 1971-es elődjével. A Mancs kritikusa így írt róla: „Az Egy hét Pesten és Budán akkor játszódik, amikor már az öreganyám térdekalácsát sem érdekli, hogy ki volt az ávós, és ki az ellenávós. Ez így van kétszeresen is: ma, amikor minden délelőtt előhúznak fáradt illuzionisták zsíros cilinderükből egy új s újabb háromperhármast. Ma, mikor a Szerelem hőseinek az élete a szemünk láttára fejeződik be, csak még akarnak mondani valamit. Mindegy, bármit, akár »az igazat« is. Csoda, ha esetlenre sikerül?”

A színházi előadás

A Rózsavölgyi Szalonban 2016. április 5-én mutatták be a Szerelem színpadi változatát Kovács Krisztina átdolgozásában. A művészeti konzultáns Makk Károly volt. Az előadást Léner András rendezte. Az öregasszonyt Molnár Piroska, Lucát Pető Kata, Jánost Őze Áron játszotta. Jelen sorok írásakor a darab még műsoron van, így bárki kialakíthatja róla a saját véleményét. Kedvcsinálónak lássunk két véleményt, az elfogulatlanság érdekében mindkét pólusról! Mezei Néző így írt a blogjában: „A Rózsavölgyi Szalon éppen az ilyen kamaradrámák előadására a legalkalmasabb, feltétlenül nyomot hagy a nézőben, ha néhány méterről nézhet egy ilyen beszélgetést. Molnár Piroska alig mozog, az ágyán ül végig, mégis leköt minket minden pillanatban, nem is beszélve Pető Katáról, akivel egészen végig együtt tudunk érezni és most is elmélyült, nagy alakítást láthatunk tőle, mint legutóbb a Napraforgóban.” A 7óra7 blogban Hajnal Márton másféle véleményt fogalmazott meg: „Léner a háttérben, egy vetítőn idézi meg a film asszociációs montázs technikáját, ám ez különösebben nem ad hozzá a végeredményhez. Ugyanakkor sok jelenet célja tisztázatlan. Például János a hazaérkezésekor leveleket olvas, hogy azonban ezek milyen levelek, és egyáltalán kinek a lakásán vagy milyen helyszínen játszódik ez a jelenet, homályban marad. Szintén nem szerencsés, hogy Léner is, mint a Rózsavölgyiben sok alkotó, a nézők közé is beküldi a színészeket. Túl azon, hogy a székek ilyenkor kényelmetlenül összeszorulnak, hogy mindenki elférjen, a színészek sokszor rosszul láthatóak.”

A Szerelem díjai és elismerései

* 1971: A cannes-i filmfesztivál zsűrijének különdíja (megosztva Bo Widerberg Joe Hill balladája című filmjével)

* 1971: A cannes-i filmfesztivál elismerő oklevele a két női főszereplőnek

* 1971: OCIC-díj (Cannes)

* 1971: A legjobb női alakítás díja Törőcsik Marinak a chicagói filmfesztiválon

* 1971: OCIC-érme (Chicago)

* 1971: A Magyar Filmkritikusok nagydíja

* 1971: A Magyar Filmkritikusok díja a legjobb női alakításért Darvas Lilinek és Törőcsik Marinak

* 1971: A Magyar Filmkritikusok díja a legjobb operatőrnek, Tóth Jánosnak

* 1971: A legjobb operatőr díja Tóth Jánosnak a sorrentói filmfesztiválon

* 1971: Nápoly város díja az év legjobb magyar filmjének

* 1972: Magyarország jelöltje a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára (nem került be a legjobb 5-be)

* 1973: A várnai filmfesztivál Ezüstérem-díja

* 2000: A magyar filmtörténet 12 legjobb filmjének egyike „Az új budapesti 12” toplistáján

* 2001: A világ 100 legjobb filmjének egyike Derek Malcolm brit filmkritikus szerint

* 2013: A Magyar Művészeti Akadémia által összeállított legjobb „53 magyar film” egyike

* 2016: A „Cannes-i klasszikusok” egyike

Így látták ők

„Makk filmje átgondolt rétegezettségével tanulságos. Ez a rendező korábban minden ujjhegyéből ötletet pattintott, ötletei egymás sarkába hágtak, a tehetség oly könnyen rögtönzött, hogy többnyire csak a mutatvány befejeztével vette észre, halasztotta legközelebbi pótlásra mulasztásait. Most tanítani kellene a rendező türelmes részletezését, ahogy filmstruktúrájának elemeit egymáshoz építi, egymásra növeszti. Hány többre hivatott filmünket rontotta el, hogy a közlés és a kifejezés esetlegessé lazult a sietős asszociációk nyomán, hogy az önmagukban hibátlan képek, jelenetek nem kerekedtek egységes művé. A Szerelem fegyelme példás, a rendező nem improvizál, álomképei, emlékasszociációi, a jelölt valóság kísérőmotívumai tervszerűen illeszkednek, illeszkedésükkel erősítik általánossá a történetet. [...] A »személyi kultuszt« vádoló, mentő, magyarázó alkalmazott műveket elfújja az idő, a Szerelem érvényes marad. A nagy magyar filmek egyike, méltó társait megszámolni fél kezünk elég.”

(Sükösd Mihály: „A szabad asszociációk átgondolt rendje”. In: Filmkultúra 1970/6, 21–25. o.)

„Két csodálatos figura, két csodálatos színészi alakítás áll a film középpontjában. Hiába szeretnénk meglesni és tárgyilagos szavakkal leírni Darvas Lili színészi eszközeit, bármennyire is figyelünk, nem látjuk a színészi eszközöket. Olyan mélységes mélyről válik azonossá a több mint kilencvenéves, rigolyás és szeretnivaló, önfejű és gyengéd, megható és nevetséges öregasszonnyal, lénye olyan elválaszthatatlanul olvad egybe az életre keltett alakkal, mintha nem is tudatos műalkotás, hanem misztikus lélekvándorlás tanúi lennénk. Törőcsik Mari Darvas Lili egyenrangú partnere az állandó szellemi és érzelmi készenlétet, találékonyságot követelő pszichológiai háborúban. A kifejezés belső ereje, ahogyan a megkeményedett keserű vonásokat az akarat parancsszavára felpuhítja arcán, a színlelés leányos játékossága, a lelki és testi fáradtság költészetének ábrázolása – magasrendű művészet. E fiatalasszony alakja a hűség és emberség emlékműve, melyhez zálogcédulák, Bizományi Áruházi elismervények, árverési értesítések, elbocsátási határozatok papírhalma szolgáltatja a talapzatot.”

(Létay Vera: „Szerelem”. In: Filmvilág 1971/3, 1–4. o.)

Szerelem (1971) – magyar dráma. Déry Tibor Szerelem és Két asszony című novelláiból a forgatókönyvet írta: Déry Tibor és Makk Károly. Dramaturg: Bacsó Péter. Operatőr: Tóth János. Zene: Mihály András. Díszlet: Romvári József. Jelmez: Katona Piroska. Vágó: Sivó György. Rendező: Makk Károly. Főszereplők: Darvas Lili (az öregasszony), Törőcsik Mari (Luca), Darvas Iván (János), Mensáros László (az orvos), Orsolya Erzsi (Irén), Bitskey Tibor (Feri), Szakács Eszter (Erzsi), Ambrus András (börtönőr).

[Jelen ismertető megírásához különösen értékes forrásmunkát jelentett a Filmvilág 1970/11 és 1971/11. száma, a Film, Színház, Muzsika 1970/40. száma, valamint Makk Károly Egy filmrendező világa (Budapest, 2006, Noran) és Játszani kell (Budapest, 2014, Kossuth) című könyve.]