Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2017. június 8., csütörtök

REFLEKTORFÉNYBEN – SILVANA MANGANO: A NEOREALIZMUSTÓL A DEKADENS DRÁMÁKIG

Silvana Mangano (Olaszország, Róma, 1930. április 21. – Spanyolország, Madrid, 1989. december 16.) olasz színésznő tizenéves korában került a szórakoztatóiparba. 1946-ban megnyerte a Miss Róma szépségversenyt. A filmvásznon a Keserű rizs (1949) című neorealista dráma főszerepe hozta meg számára a nagy áttörést. Feleségül ment a film produceréhez, Dino De Laurentiishez, aki kezébe vette Mangano karrierjének irányítását. A színésznő a legkülönbözőbb műfajú filmekben bizonyította be, hogy nemcsak gyönyörű, de tehetséges is, mindazonáltal mégsem vált belőle olyan nemzetközi sztár, mint Sophia Lorenből vagy Gina Lollobrigidából. Az 1960-as évek második felében ismerkedett meg Pier Paolo Pasolinivel és Luchino Viscontival, akik fontos mellékszerepeket bíztak rá ma már filmtörténeti jelentőségű alkotásaikban. Mangano 1974 után hosszabb időre visszavonult a filmvilágból, és tizenöt évvel később bekövetkezett halálig már csak kétszer állt a felvevőgép elé. Pályája során többször is együtt játszott Alberto Sordival és Vittorio Gassmannal.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Silvana Mangano édesapja, az olasz Amedeo Mangano vasúti kalauz volt. Édesanyja, Ivy Webb angol származású. Három testvére született: Patricia, Natascia és Roy. Mindegyik Mangano gyerek megpróbálkozott a színészettel, de a legnagyobb sikereket Silvana érte el. Feltűnő szépsége révén hamar bekerült a szórakoztatóiparba. Táncolni tanult, tizenöt évesen pedig már fotómodellként foglalkoztatták Franciaországban, ahol kipróbálhatta a filmezést is. Hazatérése után, 1946-ban megnyerte a Miss Róma szépségversenyt. A következő évben indult a Miss Itália szépségversenyen is. Erős mezőnybe került, vetélytársnői közül később négyen is ünnepelt filmsztárok lettek: a győztes Lucia Bosé, a második helyezett Gianna Maria Canale, a harmadik helyen végzett Gina Lollobrigida és a negyedik helyezett Eleonora Rossi-Drago. Silvana szépsége nem kerülte el Mario Costa rendező figyelmét, és Lollobrigida mellett őt is szerződtette a Donizetti-opera alapján forgatott Szerelmi bájital (1947) című filmjéhez. A főszerepeket Nelly Corradi, Tito Gobbi és Gino Sinimberghi játszotta. A Costa-opuszt újabb epizódszerepek követték. Silvana számára a nagy áttörést a neorealizmus egyik alapfilmje, Giuseppe De Santis Keserű rizs (1949) című alkotása hozta meg, amelyben Vittorio Gassman és Raf Vallone partnereként játszott.


De Santis „az olasz Rita Hayworth”-t kereste a női főszerepre, amelyre Mangano mellett meghallgatta Lucia Bosét is. Manganóról gyakorlatilag azonnal lemondott, mert a fiatal színésznő feltűnően kisminkelte magát a meghallgatásra, és öltözéke is kirívó volt, a szerepre viszont De Santis egy egészen más típusú lányt képzelt el. Később egy esős napon véletlenül összefutott vele Rómában, a Via Venetón: a kissé megázott Silvana ezúttal egyszerű ruhát viselt, és smink nélkül volt. De Santis mintegy fél órán át beszélgetett vele, és meghívta egy újabb meghallgatásra, amely ragyogóan sikerült. Mindazonáltal Dino De Laurentiis producer és a filmgyártó cég illetékesei inkább egy ismertebb színésznőt szerettek volna szerződtetni, De Santis azonban meggyőzte őket. Igaza lett, mert a Keserű rizs a néhány fanyalgó kritika ellenére kiugró közönségsikert aratott – ami neorealista alkotások esetében korábban nem nagyon fordult elő –, Franciaországban például több mint hárommillióan látták. Silvanából egy csapásra sztár lett, az általa játszott hősnő, Silvana Meliga pedig temperamentumával és szegényes, de érzéki öltözködésével az olasz filmművészet ikonikus alakjává vált. A férfi nézők nagy örömére a színésznő az egyik jelenetben félmeztelenül volt látható: az ilyesmi az 1940-es évek végén igen nagy merészségnek számított, és épp elég fejtörést okozott a cenzoroknak. Silvanát egyébként a párbeszédekben Lydia Simoneschi szinkronizálta – ez az évek folyamán összesen tíz film esetében történt meg –, a dalokat azonban a saját hangján énekelte.


Mondani sem kéne, hogy a szoborszépségű Silvanát már tizenéves csitriként körberajongták a fiúk. Egyik udvarlója a hat évvel idősebb Marcello Mastroianni volt, aki lovagiasan megvédte őt a rámenősebb srácok tapintatlan közeledésétől. Mastroianni évtizedekkel később így emlékezett vissza rá: „...elhagyatott virágoskertekben találkoztam vele, nagyon tetszett nekem. Mindig hazakísértem, és adtam neki egy puszit.” A „latin lover”-ként is ismert néhai filmsztár nem árulta el egykori kedvese családnevét, sőt azt állította, hogy miután a szerelem véget ért, soha többé nem találkoztak. Ez viszont nem igaz: valószínű, hogy Mastroianni csupán meg akarta őrizni ifjúkori szerelme inkognitóját, hiszen gáláns úriemberként sosem dicsekedett a médiának a hódításaival, pedig bennfentesek szerint bőven lett volna mivel. Manganót alighanem Dino De Laurentiis csapta le a kezéről. A producer ugyanis, bár eleinte ódzkodott attól, hogy Silvanát szerződtesse a Keserű rizs főszerepére, végül beleszeretett a lányba, és hetekkel a film bemutatója előtt feleségül vette. Az évek során négy gyermekük született: Veronica (*1950), Raffaella (*1954), Federico (*1955) és Francesca (*1961). Mangano karrierjét ettől kezdve férje irányította, és bár nem sáfárkodott rosszul felesége tehetségével, Silvanából mégsem lett akkora nemzetközi sztár, mint egy másik producerfeleségből, Sophia Lorenből.


Az ötvenes évek
Alberto Lattuada Anna (1951) című drámájában Mangano ismét Vallone és Gassman partnere volt. A történet egy apácáról szól, aki korábban táncosnőként élte napjait. A mulató tulajdonosa egyszer meg akarta erőszakolni őt, Anna vőlegénye azonban végzett a férfival. A Sors később újra útjába vezérli a gyilkosság vádja alól felmentett vőlegényét... Bár a Keserű rizsben Mangano énekhangját hallhatta a közönség, az Anna híres betétdalát (El negro zumbon) már nem ő, hanem Flo Sandon's énekelte, ámbár a lemezborítón Silvana neve szerepelt. A korabeli olasz szokásoknak megfelelően valamennyi fontosabb szereplő más hangján szólalt meg, ám ami a legfurcsább, hogy Tina Lattanzi bár játszik a filmben, mégsem saját magát szinkronizálta, hanem egy másik színészt. Homérosz eposza alapján született Mario Camerini szuperprodukciója, az Odüsszeusz (1954), amelyben Silvana játszotta a hűséges Pénelopét és a csábító Kirkét is. A címszerepet Kirk Douglas alakította, Antinószt pedig Anthony Quinn. Érdekesség, hogy Odüsszeusz és Pénelopé fiát, Télemakhoszt a Manganónál csupán egy évvel fiatalabb Franco Interlenghi formálta meg. Hat történetet mesél el Vittorio De Sica Nápoly aranya (1954) című filmje, amely a város lakóinak életébe és gondolkodásmódjába nyújt bepillantást. Mangano Teresát alakította, egy örömlányt, aki különös módon megy férjhez. A többi epizódban olyan sztárok játszottak, mint Sophia Loren, Totò, Eduardo De Filippo, Paolo Stoppa és persze maga De Sica. Noha az opusz külföldön is szép sikert aratott – beleértve Magyarországot is –, a kritikusok nem mulasztották el megemlíteni, hogy a katartikus hatású neorealista drámák alkotójaként tisztelt rendező ezzel a filmjével a könnyedebb, felszínesebb témák felé fordult.


Az Emberek és farkasok (1957) rendezője ismét Giuseppe De Santis volt. A történet az abruzzói hegyekben élő birkatenyésztőkről szól, akik megvédik nyájaikat a farkasoktól. Egy korabeli magyar kritika sajnálkozva jegyezte meg, hogy bár a tájak gyönyörűek, és a farkaskalandok izgalmasak, de az emberi kapcsolatok ábrázolása felszínes maradt. A kritikus szerint a két főszereplő (Mangano és Yves Montand) remekül játszik ugyan, de egyáltalán nem illenek abba a környezetbe, különösen nem Silvana, aki inkább viselkedik hercegnőként, mint vadászfeleségként. Mindazonáltal a színésznő alakítását a közönség tetszéssel fogadta, jelölték az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díjára is. A forgatás egyébként Mangano számára különösen izgalmas volt, mivel felvétel közben az egyik farkas valóban rátámadt, de az állatszakértőként foglalkoztatott Guido Celano beavatkozásának köszönhetően sikerült megelőzni a komolyabb balesetet. Hazánkban is lelkesen fogadták Mario Monicelli tragikomédiáját, az 1959-es A nagy háborút. (A két film szinte egyszerre került a magyar mozik műsorára.) A cselekmény két, minden hájjal megkent ügyeskedőről szól, akik 1917-ben, az első világháború kellős közepén találkoznak. Noha bajtársaikat még fűti a hazafias lelkesedés, ők igazából csak megúszni szeretnék a háborút, és szinte akaratuk ellenére válnak hősökké. A korabeli kritikák nemcsak a színészek alakítását dicsérték (Mangano partnerei Alberto Sordi és Vittorio Gassman), hanem kiemelték azt is, hogy Monicelli kerüli a patetikus érzelgősséget, és bár Olaszország győzött abban a háborúban, nem a győzelem mámorát, hanem az érte hozott súlyos emberi áldozatokat örökítette meg.


A De Santis- és a Monicelli-film közötti években Silvana még két produkcióban szerepelt. Marguerite Duras regénye alapján készült a This Angry Age (1957) című dráma. René Clément francia rendező két évvel korábban szerezte meg a könyv megfilmesítési jogát, és James Deannek szánta a férfi főszerepet. Dean halálos autóbalesete miatt végül Anthony Perkinst választotta. A producer, Dino De Laurentiis ragaszkodott ahhoz, hogy a női főszerepet Silvana játssza. Noha a filmet általában kedvezően fogadták a kritikusok, maga Duras elégedetlenkedett, mert a gyarmati téma szinte teljesen kimaradt az adaptációból, és emiatt szerinte Clément tulajdonképpen „meggyalázta” a regényét. Alberto Lattuada két Puskin-mű, a Pugacsov története és A kapitány lánya alapján forgatta a Szélvihar (1958) című filmjét. Nagy Katalin cárnő uralkodása idején egy fiatal tiszt új állomáshelye felé tart. A hatalmas hóviharban egy másik férfival találkozik, és megmenti őt a fagyhaláltól. A férfi megígéri, hogy egyszer még viszonozni fogja jótevője cselekedetét. Hősünk megérkezik új állomáshelyére, amelyet rövidesen lázadó kozákok támadnak meg. Vezetőjük nem más, mint a viharban megmentett férfi... Federico Fellini eredetileg Manganónak szánta a feleség szerepét Az édes élet (1960) című klasszikussá vált filmjében, ám De Laurentiis a neje nevében visszautasította a felkérést. Azt beszélték, hogy a producert a féltékenység vezérelte: attól tartott, hogy szépséges felesége és a férfi főszereplő Marcello Mastroianni között esetleg újra fellángol a régi szerelem. Állítólag máskor is megakadályozta, hogy Silvana és Marcello együtt filmezzen.


A hatvanas évek
Az amerikai Martin Ritt rendezte a Jovanka és a többiek (1960) című drámát, amelyben a női főszerepet Gina Lollobrigidának szánta. Az isteni Lollo azonban elutasította az ajánlatot – állítólag azért, mert nem akarta a szerep kedvéért gyakorlatilag kopaszra nyíratni a haját –, így Mangano lépett a helyére. A második világháború idején járunk a későbbi Jugoszláviában. Egy kis faluban a partizánok büntetésből lenyírják öt nő haját, mert azzal vádolják őket, hogy együttműködtek a megszálló nácikkal. Idővel kiderül, hogy valójában mi is történt. A film alapjául szolgáló regényben egyébként nem németekről, hanem olaszokról van szó, az olasz cenzúra várható akadékoskodása miatt azonban az alkotók megváltoztatták ezt a motívumot. A többi négy női szereplő: Jeanne Moreau, Vera Miles, Barbara Bel Geddes és Carla Gravina. Érdekesség, hogy a partizánparancsnokot a kitűnő rendező, Pietro Germi alakította. Mario Camerini Bűnök (1960) című krimivígjátékából évek múlva két remake is készült, melyeket Magyarországon is bemutattak: az Én nem látok, te nem beszélsz, ő nem hall (1971) rendezője maga Camerini, a Volt egyszer egy gyilkosságé (1992) pedig Eugene Levy. A történet egy milliomosnő meggyilkolása körül bonyolódik, az ügybe mind a hat főszereplő belekeveredik. Silvana nem először (és nem utoljára) játszott ebben a filmben Sordival és Gassmannal, további partnerei: Dorian Gray, Nino Manfredi, Bernard Blier és Sylva Koscina. Olasz–francia koprodukcióban és nemzetközi sztárparádéval készült Vittorio De Sica vígjátéka, Az utolsó ítélet (1961). A helyszín természetesen ismét Nápoly, amely szokásos hétköznapjait éli, amikor az égből egy hang bejelenti, hogy aznap 18 órakor eljön az utolsó ítélet. Eleinte senki nem veszi komolyan az égi szózatot, amely többször megismétlődik, de egy idő után az emberek kezdenek másképp viselkedni... Néhány név a sztárparádéból: Alberto Sordi, Vittorio Gassman, Anouk Aimée, Fernandel, Melina Mercouri, Jack Palance, Lino Ventura, maga De Sica és persze Silvana Mangano.


Az 1950-es évek közepétől körülbelül egy évtizedig voltak divatosak az úgynevezett „szandálos” filmek, az ókorban játszódó látványos szuperprodukciók, melyeket általában a Cinecittàban forgattak. Ide tartozik Richard Fleischer alkotása, a bibliai történetet elmesélő Barabás (1961) is. A címszerepet Anthony Quinn játszotta, Ráhelt pedig Silvana Mangano. Mint a korszak számos más látványfilmje, a Barabás is nagy késéssel jutott el Magyarországra: 1989. március 16-án volt a premier. Carlo Lizzani rendezte A veronai per (1963) című drámát, melyben Silvana alakította Mussolini lányát, Edda Cianót, a volt fasiszta külügyminiszter, Galeazzo Ciano feleségét. Kortárs pletykák szerint nyitott házasságban éltek, mindketten szeretőket tartottak, de az őket összekötő érzelmi szálak erősebbek voltak a hűtlenségnél. Miután Cianót a veronai per után – másokkal együtt – kivégezték, mert nyíltan szembefordult az apósával, Eddának sikerült kicsempésznie Olaszországból néhai férje szigorúan titkos információkat tartalmazó naplóját. Mangano nagyszerű alakítását elismeréssel fogadta a szakma, a David di Donatello- és az Ezüst Szalag-díjat is megkapta érte. Silvana és Alberto Sordi játszotta Az én kis feleségem (1964) című szkeccsfilm mind az öt humoros epizódjának főszerepeit. Rendezők: Tinto Brass, Mauro Bolognini és Luigi Comencini. Vígjáték A repülő csészealj (1964) is – a rendező újra Tinto Brass –, amely a tömeghisztéria, a hiszékenység és a pletyka témája körül forog. Egy olasz falucskában állítólag földönkívüliek űrhajója landolt, ám az ügy tisztázása során igazából minden egyre zavarosabbá válik. Alberto Sordi négy szerepet is játszik a filmben, Silvana Mangano alakítja Vittoriát. Egy izgága parasztasszony szerepében Monica Vitti látható, aki akkoriban váltott át a drámákról a vígjátékokra. Az olasz filmgyártás nagy öregje, Alessandro Blasetti állítólag azt híresztelte, hogy az Én, én, én… és a többiek (1966) lesz az utolsó filmje, ezért a szakma krémje valósággal tolongott, hogy szerepet kapjon tőle. A történet újságíró főszereplője az emberi önzésről ír, és munkája során rádöbben arra, hogy akár saját magával is készíthetne interjút ebben a témában.


A boszorkányok
Dino De Laurentiis 1965-ben öt kiváló olasz rendezőt kért fel arra, hogy forgassanak egy-egy szkeccset A boszorkányok című összeállítás számára, természetesen Mangano főszereplésével. A kiválasztott alkotók: Luchino Visconti, Mauro Bolognini, Pier Paolo Pasolini, Franco Rossi és Vittorio De Sica. A történetek a nő helyzetét ábrázolják az 1960-as évek olasz társadalmában, és alkalmat adtak Silvanának arra, hogy sokoldalú jellemábrázoló képességét egyetlen filmben csillogtassa meg. Játékát később David di Donatello-díjjal ismerték el. Partnerei és rendezői egyaránt el voltak ragadtatva tőle, különösen Pasolini és Visconti, akik az elkövetkezendő években többször is forgattak vele. De Sica epizódjában Clint Eastwood játszotta a férfi főszerepet, aki akkoriban vált népszerűvé Sergio Leone spagettiwesternjeivel. Gázsiként De Laurentiis 25 ezer dollárt ajánlott neki, vagy 20 ezer dollárt és egy vadonatúj Ferrarit. Eastwood az utóbbi variációt választotta. Egyébiránt remekül kijött a rendezővel és szépséges partnernőjével. De Sica szkeccse egy szellemes fantáziaképsorral szemlélteti a lángoló szenvedélyek kihűlését a házasságban: a férj kezdetben még szapora léptekkel közeledik a hitvesi ágy felé, és meztelenül vetődik rá vágyakozó feleségére, aztán egy-két év elteltével már nem siet annyira, pizsama van rajta, és enyelgés helyett csupán csókot ad a nejének, aztán újabb néhány év múlva már alig vánszorog el az ágyig, ahová ruhástul beleroskad, ügyet sem vetve epekedő asszonyára. A boszorkányok – nem tudni, miért – csak 1967 elején jutott el a mozikba, külföldön ráadásul rövidítettek rajta.


A Pasolini-filmek
Pasolini szakmai és személyes okokból egyaránt kedvelte Manganót. Játékát spontánnak és mesterkéletlennek találta, ami különösen fontos volt számára, hiszen amatőr szereplőiben is mindig a természetességet kereste. Másrészt a színésznő imádott édesanyjára, Susannára emlékeztette: „Százszorszépillat lengi be, mint anyámat fiatal korában” – írta róla egyszer. Amikor elhatározta, hogy önéletrajzi színezetű filmet forgat Szophoklész Oidipusz királyából, Iokaszté, az anya szerepét Manganónak ajánlotta fel. (Bizonyos források úgy tudják, eredetileg Maria Callasra gondolt, de az operadíva akkor még visszautasította őt.) A színésznőnek alig van szövege a filmben, a figurát alapvetően metakommunikációs eszközökkel, finom gesztusokkal keltette életre. A forgatás részben Marokkóban zajlott, meglehetősen nomád körülmények között. A premiert 1967 őszén tartották a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol a film költői szépségét méltatták ugyan, mondanivalóját azonban nem igazán értették. Egy évvel később ugyanott a Teorémát (1968) már nem értetlenség fogadta, hanem zajos botrány. Igaz, maga a fesztivál is viharos körülmények között zajlott, 1968 egész Nyugat-Európán végigsöprő forradalmi hevülete Velencét is megperzselte. A botrány vallási színezetű volt: a Vatikán lapja, az Osservatore Romano heves kirohanást intézett a film ellen, egy egyházi méltóságokból felállított bizottság pedig arra szólította fel a hívőket, hogy ne tekintsék meg a Teorémát.


Pasolini annak idején így nyilatkozott a filmről: „...egy milánói nagyiparos család, a neokapitalista társadalmi hierarchia egy jellegzetes csődjét, összeomlását ábrázolja. A családhoz látogatóba érkezik egy különös, titokzatos fiatalember – akinek neve nincs a filmben –, talán maga az Ótestamentum Istene. A család valamennyi tagja beleszeret, s ő magáévá teszi – biblikus értelemben: megszállja – őket, majd amikor eltávozik, valamennyien szenvednek a hiányától. Elindulnak megkeresni, visszaszerezni Istent, vagyis hitüket, életük értelmét. De mert a burzsoázia – a jelenlegi legretrográdabb osztály – képviselői, képtelenek erre, s csődbe jutnak. Egyedül a cselédlány találja meg az Istent szülőfalujába, a szegény parasztok közé visszatérve. Szent lesz és csodákat tesz, mert a szegény parasztok között még elevenen élnek azok a valódi érzések és ideálok, amelyeket az Isten szimbolizál.” Silvana alakította Luciát, az anyát, aki szemérmetlen módon ajánlkozik fel a náluk vendégeskedő fiatal fiúnak, majd annak távozása után egyre alantasabb alkalmi kalandokba bocsátkozik. A titokzatos fiatalembert megszemélyesítő Terence Stamp 2007-ben úgy nyilatkozott, hogy elsősorban azért vállalta el a szerepet, mert nagyon szeretett volna Manganóval forgatni, akibe valósággal beleszeretett, miután megnézte a Keserű rizst. A Teoréma egyébként kevésbé feltűnően, mint az Oidipusz király, de szintén önéletrajzi jellegű alkotás: mindegyik fontosabb szereplőnek van valamilyen „pasolinis” vonása. A Mangano játszotta anya például ugyanolyan autós szerelmi kalandokat keres, mint maga a rendező, akinek évekkel később épp egy ilyen alkalmi autós kaland lett a végzete. A Dekameron (1971) álomjelenetében Silvana csupán néhány pillanatra látható mint Madonna. Egyesek tudni vélik, hogy ezzel a cameo szereppel Pasolini kicsit kárpótolni szerette volna a színésznőt, akit az élvhajhász Lucia megformálásáért számos éles – és igazságtalan – kritika ért.


A Visconti-filmek
Akárcsak Pasolini, Luchino Visconti is három filmjében adott szerepet Manganónak. Thomas Mann kisregénye, a Halál Velencében (1971) filmváltozatában a színésznő játszotta Tadzio édesanyját, akit az író így jellemzett: „Hűvös és kimért volt az asszony föllépése, könnyedén rizsporozott hajának elrendezésén, valamint ruhájának szabásán az a fajta egyszerűség uralkodott, amely mindenütt jellemző az ízlésre, ahol az ájtatosság hozzátartozik az előkelőséghez. Bátran lehetett volna egy magas rangú német tisztviselő felesége. Valami fantasztikus fényűző elemet a megjelenésébe csupán ékszere vitt, amely tényleg felbecsülhetetlen értékű volt: fülönfüggők, továbbá három igen hosszú sor, cseresznye nagyságú, szelíden csillogó gyöngy.” Az asszony hangját nem halljuk a filmben: Mangano arisztokratikus megjelenésével, finom mozgásával, érzékeny arcjátékával teremti meg a figurát. Kevés példa van arra a filmművészetben, hogy egy szöveg nélküli mellékszereplő pusztán a színészi jelenléttől válik ennyire emlékezetessé: Mangano szerepformálását méltán ismerték el az olasz kritikusok az Ezüst Szalag-díjjal, maga a film viszont megosztotta a közönséget. Számos kritikus méltatta ugyan Visconti kivételes atmoszférateremtő képességét, de úgy ítélték meg, hogy a kisregény lényegét, Aschenbach erkölcsi bukását nem tudta visszaadni. Mások viszont – jelen sorok írója is közéjük tartozik – azon a véleményen voltak, hogy Visconti kivételes mesterművet alkotott, ahol Mann kisregénye csupán ürügyet jelentett a legszemélyesebb önvallomásra.


A következő két Visconti-film fogadtatása talán még hűvösebb és elutasítóbb volt, mint a Mann-adaptációé. A Ludwig (1972) a homoszexuális bajor király, II. Lajos (1845–1886) tragikus életéről szól. A fiatalember tizenkilenc évesen került a trónra, a hatalmi és politikai intrikák kellős közepébe, ahonnan egy saját maga által teremtett mesebirodalomba menekült. Költséges építkezésekbe kezdett, fényűző kastélyokat emeltetett vadregényes helyszíneken, és támogatta a művészeteket, mindenekelőtt Richard Wagner zeneszerzőt. Közvetlen környezetétől és alattvalóitól azonban egyre jobban eltávolodott, és ebben nagy szerepet játszott homoszexualitása, amelynek teret engedett ugyan, de mindvégig bűntudat gyötörte miatta. Ellenségei kormányzásra alkalmatlannak, őrültnek nyilvánították, és megfosztották a tróntól. Lajos a stanbergi tóban lelte halálát elmeorvosával együtt. Azt feltételezik, hogy öngyilkos lett, ám ehhez előbb kénytelen volt végezni az orvossal is. Visconti a „Hattyúkirály”-ról egy csodálatosan fényképezett, monumentális drámát rendezett, amely azonban erősen megrövidítve került a mozikba. (A rendezői változat közel négyórás.) A kritikusok még a rövidebb verziót is terjengősen unalmasnak tartották, udvariasabb vélemények szerint a Ludwig „túldíszített, halott film”. Carlo Lizzani szerint azonban a rendezői változat Visconti legcsodálatosabb filmje, és jómagam hajlamos vagyok osztani ezt a véleményt. A szereposztás – mint Viscontinál mindig – elsőrangú: Helmut Berger (Ludwig), Romy Schneider (Sissi), Trevor Howard (Richard Wagner), Silvana Mangano (Cosima Wagner), Gert Fröbe (Hoffmann atya), Adriana Asti (Lila von Buliowski), Marc Porel (Richard Hornig), Nora Ricci (Ferenczy Ida grófnő), Helmut Griem (Duerckheim gróf) és Umberto Orsini (Von Holstein gróf).


Önéletrajzi vonatkozású film a Mester utolsó előtti alkotása is, a Meghitt családi kör (1974). A történet főszereplője egy idős professzor, aki otthona üres emeleti lakását kiadja egy rámenős márkinénak, a házba beköltöző fiatalok (a márkiné lánya és annak barátja, illetve az asszony szeretője, Konrad) azonban feldúlják addigi nyugodt életét. A professzor (Burt Lancaster) és a selyemfiú Konrad között valamiféle apa-fiú kapcsolat alakul ki, amelyet latens homoszexualitás jellemez. Tekintve, hogy a professzor Visconti alteregójának tekinthető (noha konkrét modellje állítólag Mario Praz olasz irodalomkritikus volt), Konradot pedig élettársa, Helmut Berger alakítja, az önéletrajzi motívumok teljesen nyilvánvalóak. Brumonti márkiné szerepét Visconti eredetileg Audrey Hepburnnek ajánlotta fel, az amerikai–holland színésznő azonban „erkölcstelen”-nek találta a témát. Kicsit ironikus, hogy miközben Hepburn szinte egész pályája során a Római vakáció (1953) által megteremtett imázsától próbált megszabadulni, olykor épp azokat a szerepeket utasította vissza, melyekkel ezt az imázsváltást a legradikálisabban tudta volna megvalósítani. A Mangano által játszott márkiné olyan, mintha Pasolini Teorémájának anyafiguráját látnánk egy későbbi fázisban: ez az asszony már nem tétován keresi a kalandot, nem kísérti meg a bűntudat, és valószínűleg eszébe se jut templom közelébe menni, hanem az öregedő, de még dekoratív nők szenvedélyével élvezi a testi örömöket, amíg még megteheti.


Egyéb filmek
A Visconti-korszakban Mangano még három filmet forgatott. Luigi Magni komédiája, az Afrikai Scipio (1971) leginkább azért érdekes, mert képileg Pasolini antik filmjeit, az Oidipusz királyt és a Médeát (1969) idézi, de azok drámaisága nélkül. A címszerepet Silvana egykori hódolója, Marcello Mastroianni játszotta. A Kártyajáték olasz módra (1972) című Luigi Comencini-vígjáték szegény sorban élő házaspárja (Mangano és Alberto Sordi) évente kártyajátékot játszik egy idős grófnővel (Bette Davis), aki mindig jelentős anyagi kockázatot vállal, és egyszer valóban veszít. A házaspár öröme azonban nem tart sokáig... Az Egy szerelem, amiért érdemes meghalni (1972) hiperérzékeny fiatal főhőse belehabarodik egy nálánál idősebb asszonyba, de a visszautasítást képtelen elfogadni. Visconti fentebb említett filmje, a Meghitt családi kör után Mangano egy évtizedre eltűnt a filmvilágból, és megpróbálta rendezni a családi életét. Házassága De Laurentiisszel válságba került, és fokozatosan elhidegültek egymástól. 1981-ben Silvanát súlyos csapás érte: egyetlen fia, Federico életét vesztette egy légi katasztrófában. A tragédia sajnos nem hozta össze újra a férjével, hanem még inkább eltávolította tőle. 1983-ban szétköltöztek, Silvana Spanyolországba ment. A következő évben producerré lett lánya, Raffaella kérésére szerepet vállalt David Lynch Dűne (1984) című sci-fijében, amelyet az elhunyt Federicónak ajánlottak. Egyesek szerint a filmtörténet egyik leghíresebb befejezetlen filmjéről van szó, de valószínűbb az a magyarázat, hogy az utolsó vágás joga nem a rendezőé volt, aki emiatt elégedetlenkedett, és úgy nyilatkozott, hogy Dino De Laurentiis mint társproducer jelentősen korlátozta alkotói szabadságát. Silvana 1987-ben állt utoljára a kamerák elé Nyikita Mihalkov Fekete szemek című olasz–orosz filmjében, amely Csehov-művek motívumai alapján készült. Egyik partnere ismét Mastroianni volt. A XIX. században játszódó romantikus történetben egy nős olasz férfi beleszeret egy férjezett orosz nőbe. Mangano 1988-ban lépéseket tett annak érdekében, hogy elváljon a férjétől, noha a különélés állítólag jót tett kettőjük kapcsolatának. A tényleges válásra azonban már nem került sor, mert a színésznőt legyőzte a tüdőrák, amely évekkel korábban támadta meg a szervezetét. Mindhárom lánya vele volt, amikor beszállították egy madridi kórházba. Megműtötték ugyan, de műtét közben szívrohamot kapott. Élete utolsó napjaiban kómában volt, amelyből már nem ébredt fel. Ötvenkilenc évet élt.


FILMOGRÁFIA
* 1945: Az utolsó ítélet (Le jugement dernier)
* 1946: Szerelmi bájital (L'elisir d'amore)
* 1947: A Giovanni Episcopo-bűntény (Il delitto di Giovanni Episcopo) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1948: A szenvedély keresztútjai (Gli uomini sono nemici)
* 1949: Fekete mágia (Black Magic) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1949: Keserű rizs (Riso amaro)
* 1949: A silai farkas (Il lupo della Sila)
* 1950: A törvényen kívüli lány (Il brigante Musolino)
* 1951: Anna
* 1953: A világ legmulatságosabb látványossága (Più comico spettacolo del mondo) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1954: Mambo
* 1954: Odüsszeusz (Ulisse)
* 1954: Nápoly aranya (L'oro di Napoli)
* 1957: Emberek és farkasok ((Uomini e lupi)
* 1957: This Angry Age
* 1958: Szélvihar (La tempesta)
* 1959: A nagy háború (La grande guerra)
* 1960: Jovanka és a többiek (5 Branded Women)
* 1960: Bűnök (Crimen)
* 1961: Az utolsó ítélet (Il giudizio universal) (nem azonos az 1945-ös filmmel!)
* 1961: Barabás (Barabbas)
* 1963: A veronai per (Il processo di Verona)
* 1964: Az én kis feleségem (La mia signora)
* 1964: A repülő csészealj (Il disco volante)
* 1966: Én, én, én… és a többiek (Io, io, io… e gli altri)
* 1966: Bocsánat, ön mellette vagy ellene van? (Scusi, lei è favorevole o contrario?)
* 1967: A boszorkányok (Le streghe)
* 1967: Oidipusz király (Edipo re)
* 1968: Szeszély olasz módra (Capriccio all' italiana)
* 1968: Teoréma (Teorema)
* 1971: Halál Velencében (Morte a Venezia)
* 1971: Dekameron (Il Decameron) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1971: Afrikai Scipio (Scipione detto anche l'africano)
* 1972: Kártyajáték olasz módra / Olasz kártyajáték (Lo scopone scientifico)
* 1972: Ludwig
* 1972: Egy szerelem, amiért érdemes meghalni (D'amore si muore)
* 1974: Meghitt családi kör (Gruppo di famiglia in un interno)
* 1984: Dűne (Dune)
* 1987: Fekete szemek (Oci ciornie)


DÍJAK
David di Donatello-díj
* 1963: A veronai per (legjobb színésznő, megosztva Gina Lollobrigidával)
* 1967: A boszorkányok (legjobb színésznő)
* 1973: Kártyajáték olasz módra (legjobb színésznő, megosztva Florinda Bolkannal)

Ezüst Szalag-díj
* 1955: Nápoly aranya (legjobb színésznő)
* 1964: A veronai per (legjobb színésznő)
* 1972: Halál Velencében (legjobb női mellékszereplő, megosztva Marina Bertivel)


JELÖLÉSEK
David di Donatello-díj
* 1988: Fekete szemek (legjobb női mellékszereplő)

Ezüst Szalag-díj
* 1958: Emberek és farkasok; This Angry Age (legjobb színésznő)
* 1974: Ludwig (legjobb női mellékszereplő)
* 1975: Meghitt családi kör (legjobb női mellékszereplő)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – RAMON NOVARRO: A NÉMAFILMEKTŐL A HALÁLSIKOLYIG

A mexikói származású Ramon Novarro (1899–1968) a némafilmkorszak egyik legnagyobb férfi sztárja volt, aki Rudolph Valentino halála után Hol...