Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 9., péntek

BEN-HUR 2/2: A 11 OSCAR-DÍJAS KLASSZIKUS

Az első részben áttekintettük a Ben-Hur szerzője, Lew Wallace életrajzát, a regény megszületésének történetét, a színpadi változatokat, valamint a két némafilmet, melyek közül az 1925-ös verzió tavaly volt 90 esztendős. A második részben az 1959-es remake történetét kísérjük végig, amely William Wyler nevéhez fűződik, és tizenegy Oscar-díjával évtizedekig tartó rekordot állított fel, melyet azóta is csak megismételni sikerült (kétszer), túlszárnyalni még nem. Az ismertető végén szó esik majd a 2003-as animációs filmről, a 2010-es minisorozatról és a legújabb remake-ről is, melyet tavaly augusztusban mutattak be a hazai mozik.


Az előzmények
Az MGM 1952 decemberében jelentette be először, hogy remake-et tervez a Ben-Hurból Stewart Granger és Robert Taylor főszereplésével. A forgatás helyszínéül – akárcsak 1925-ben – ismét Olaszországot választották, bár ebben a döntésben kényszerítő körülmények is szerepet játszottak. A cégnek ugyanis tekintélyes összegű kintlévősége volt Olaszországban, az olasz parlament azonban az infláció által sújtott gazdaság stabilizálása érdekében megtiltotta a nemzeti valuta kivitelét, ezért az összeget a helyszínen kellett elkölteni. 1953 szeptemberében az MGM újabb részleteket hozott nyilvánosságra a projektről: az új filmet cinemascope (szélesvásznú) eljárással fogják forgatni, a munka 1954-ben kezdődik. Két hónappal később felkérték Karl Tunberget a forgatókönyv megírására, Sam Zimbalistet pedig a produceri teendők ellátására. Zimbalist a nyolc Oscar-díjra jelölt Quo Vadisszal (1951) bizonyította, hogy kiemelkedő érzéke van az ezernyi gonddal-bajjal járó nagyszabású szuperprodukciók levezényléséhez. A Ben-Hur remake-je 1954 júliusában kezdett határozottabb körvonalakat ölteni. Az MGM közleményben tudatta, hogy a következő év márciusában kezdődik a forgatás, amelyhez 97 díszletet fognak használni, és 42 szöveges szerepet osztanak ki. A munka nemcsak a római Cinecittàban zajlik majd, hanem spanyolországi helyszíneken is. A rendezésre Sidney Franklint szerződtetik, a címszerepre pedig Marlon Brandót. 1955 szeptemberében Zimbalist tudatta a médiával, hogy Tunberg befejezte a szkriptírást, és jövő áprilisban indul a forgatás, amely előreláthatólag hat-hét hónapig fog tartani, a tervezett költségvetés hétmillió dollár. Egy vadonatúj, 65 mm-es szélesvásznú eljárást fognak alkalmazni. Némi meglepetésre azonban nem Olaszországot, hanem Izraelt vagy Egyiptomot nevezte meg a forgatás helyszínéül. 1956 elején az MGM váratlanul bejelentette, hogy leállította a Ben-Hur előkészületi munkálatait. A televízió térhódítása ugyanis válságba sodorta a filmipart, az MGM egyenesen a csőd szélére került. Anyagi nehézségek ide vagy oda, rövidesen egyértelművé vált, hogy a televízió konkurenciájával szembeszállni csakis látványos szuperprodukciókkal lehet, melyek a kis képernyőn nem érvényesülnének, vagyis a nézők elmennének értük a mozikba. A Paramount 1956-os bibliai szuperfilmje, a Tízparancsolat óriási sikere bebizonyította, hogy ez valóban járható út. 1957-ben tehát az MGM újra elővette a Ben-Hur remake-jének tervét, és bejelentette, hogy 1958 májusában elkezdődik a forgatás, amelyet a következő év januárjában szándékoznak befejezni, és fél évet szánnak az utómunkálatokra. A költségvetés marad hétmillió dollár. Az összeget 1958 februárjában tízmillióra emelték, és mire az érdemi munka beindult, már tizenöt milliónál jártak. Ezzel a Ben-Hur lett a korszak legdrágább filmprodukciója.


A forgatókönyv és a rendező
Az első komolyabb nehézségek természetesen a forgatókönyv körül támadtak. Karl Tunberg szkriptjét Zimbalist unalmasnak, földhözragadtnak és megfilmesíthetetlennek tartotta, ezért másokat is felkért arra, hogy írjanak használható forgatókönyvet a több száz oldalas regényből. Tunberg gyakorlatilag mindent kihajított az eredeti történetből, ami Jézus keresztre feszítése után történt. Eszter a könyvben csak a történet közepén jelenik meg, az 1925-ös némafilmben viszont már a cselekmény elején, és Tunberg ez utóbbi megoldást vette át. Elképzeléseiről konzultált Sidney Franklin rendezővel is, aki azonban rövidesen megbetegedett, és kiszállt a produkcióból. (Vagy kitették belőle?) A producer ekkor William Wylernek ajánlotta fel a projektet, aki akkoriban keresett és elismert alkotónak számított, mellesleg segédrendezőként dolgozott az 1925-ös filmen. Wyler elolvasta Tunberg forgatókönyvét, amelyet kezdetlegesnek talált: szegényes dramaturgia és romantikusan szélsőséges jellemábrázolás (hősök kontra gonosztevők). Természetesen nemet mondott Zimbalistnek, aki nem törődött bele az elutasításba. Hevenyészett storyboardot mutatott Wylernek a szekérversenyről, és ezek a rajzok már felkeltették a direktor érdeklődését. Miután bekapta a horgot, Zimbalist máris közölte vele, hogy felejtse el a szekérversenyt, azt majd a második stáb megoldja. Az igazi kihívás emberi dimenziókat adni a történetnek, őszinte és magasztos érzelmeket belevinni, és ennek Wyler a legnagyobb specialistája. A hízelgésnél is többet nyomott a latban a 350 ezer dolláros fizetés és a beígért százalék a bevételből. Az ajánlat szerint a bruttó bevétel 85%-a vagy a nettó profit 3%-a járt Wylernek, attól függően, hogy melyik összeg a nagyobb. Ilyen előnyös ajánlatot addig egy rendező sem kapott. Wyler persze nem akart mohónak tűnni, és mielőtt rábólintott volna az alkura, előállt néhány szakmai óhajjal is: beleszólást kért a szereposztásba, és Rómában akart forgatni, mivel híres filmje, a Római vakáció (1953) óta szép emlékei voltak az olasz fővárosról. A megegyezés létrejött. A direktor később bevallotta, hogy szempont volt számára az is, hogy kiüsse a nyeregből a bibliai szuperprodukciók nagy szakértőjeként tisztelt Cecil B. DeMille-t, és tréfásan megjegyezte, hogy „egyébként is csak egy zsidó tud jó filmet forgatni Jézusról”.


Tunberg forgatókönyvének egyik komoly hibáját a túl modern párbeszédek jelentették. Ennek kiküszöbölésére Zimbalist előbb a Quo Vadis forgatókönyíróját, S. N. Behrmant szerződtette, majd Maxwell Anderson segítségét is igénybe vette. Ezt követően került képbe Christopher Fry brit költő és drámaíró, továbbá a főleg történelmi tárgyú műveiről ismert Gore Vidal. Tunberg után Zimbalist legelőször Vidalt környékezte meg, de az első ajánlatra az író még nemet mondott. A filmtörténeti források ellentmondóak arra vonatkozóan, hogyan dolgoztak a szkriptírók: egyesek úgy tudják, egymást váltották, mások szerint időnként párhuzamosan, de egymástól függetlenül dolgoztak. Vidal megtartotta a Tunberg–Behrman–Anderson-féle forgatókönyv alapszerkezetét, de szinte az összes párbeszédet átírta. Miután megírt egy jelenetet, egyeztetett a producerrel, és ha ő rábólintott, akkor került a szöveg Wylerhez. Közben Christopher Fry azon szorgoskodott, hogy átírja a Vidal-féle párbeszédek közül azokat, melyeket Wyler még mindig túl modernnek talált. Vidal különösen nagy figyelmet fordított Ben-Hur és Messala barátságának részleteire. Turnberg forgatókönyvében a két barát újbóli találkozása és ellenségeskedésük kezdete egyetlen jelenet alatt történt meg, míg Vidal ezt két jelenetre bontotta, és kiegészítő epizódokkal árnyalta testvéri viszonyukat: egy rövid jelenetben Messala ékszert vásárolt volna Tirzahnak, Ben-Hur pedig egy lovat a barátjának. Vidal gyakorlatilag egészen a szekérversenyig újraírta az egész forgatókönyvet, és állítása szerint tízféle variációt írt arra a jelenetre, amelyben Ben-Hur családja életéért könyörög Messalának.


Vidal közreműködésének legvitatottabb és leghomályosabb eleme a homoszexualitás motívuma volt. Az író úgy gondolta, hogy a két férfi mély barátságának engesztelhetetlen gyűlöletbe való átfordulását csakis valamilyen komoly érzelmi indok magyarázhatja meg hihetően. Elképzelése szerint a két férfi kapcsolata korábban túllépte a barátság kereteit, így amikor Ben-Hur visszautasítja Messala ajánlatát, azzal akarva-akaratlanul eltépi az őket összekötő bensőséges érzelmi szálakat is. (Az antik Rómában a homoszexualitás elfogadottnak számított.) Állítólag meggyőzte Wylert arról, hogy az ominózus jelenetet ezen elképzelés szerint vegyék fel. A koncepcióba beavatták a Messalát alakító Stephen Boydot (akiről évekkel a halála után azt pletykálták, hogy valóban meleg volt), a Ben-Hurt megformáló Charlton Hestonnak azonban nem szóltak. Wyler állítólag feltételül szabta, hogy a homoszexualitás motívuma latens maradjon, mindazonáltal évekkel később még arra sem volt hajlandó emlékezni, hogy ez a téma egyáltalán szóba került. A meleg motívum miatt-e, vagy sem, mindazonáltal Vidal szolgálataira a továbbiakban nem tartottak igényt, és a munkát hivatalosan is Christopher Fry vette át. Heston szerint Wyler kezdettől fogva Fryt akarta, Zimbalist azonban ráerőltette Vidalt. Fry fő feladata volt a párbeszédeket úgy archaizálni, hogy azok ne váljanak nevetségessé. A szkript végső verziója 230 oldalt tett ki, és sokkal jobban eltért Wallace regényétől, mint az 1925-ös film. Wyler szerette volna, ha Fry neve kerül a film főcímére mint forgatókönyvíró, a férfi azonban nem kívánta Vidal érdemeit is a magáénak tulajdonítani. Mondani sem kéne, hogy Tunberg, Behrman és Anderson sem tűrte szó nélkül a mellőzését, és komoly vita alakult ki a szerzőiséget és a kreditet illetően. Az Amerikai Forgatókönyvírók Egyesülete végül úgy döntött, hogy a forgatókönyv kizárólag Tunberg munkája, és csak az ő nevét kell a stáblistán feltüntetni. Wylert felháborította ez a döntés, és határozottan tiltakozott, amikor Tunberget a Ben-Hur forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölték. Végső soron nem is eredménytelenül protestált, mert később a tizenkét Oscar-jelölésből a film csupán a forgatókönyvért járó szobrocskát nem kapta meg.


A szereplők
Az MGM 1957 közepén irodát nyitott Rómában kifejezetten azzal a céllal, hogy kiválogassák azt az ötvenezer (!) embert, akik kisebb szerepeket játszanak majd a filmben, vagy statisztálni fognak. 365 szöveges szerep van a történetben, de ebből csak 45 esetben tartottak igényt képzett színészre. Wyler a rómaiak és a zsidók közötti különbségeket azzal is érzékeltetni próbálta, hogy az előbbiek szerepére inkább brit, az utóbbiakéra pedig amerikai színészeket választott. Úgy gondolta ugyanis, hogy az amerikai közönség számára a brit akcentus arisztokratikusan hangzik, és a filmben zömmel előkelő rómaiakat hallunk beszélni. Ben-Hur szerepére az MGM Paul Newmant szerette volna megnyerni. A sztár viszont nem akart „szandálos” filmben játszani, 1955-ben ugyanis csúnyán megbukott Az ezüstkehely című ókori témájú szuperprodukcióval. Ráadásul úgy vélte, lábai sem alkalmasak arra, hogy tunikában mutogassa azokat. Burt Lancaster egyszerűen unalmasnak találta a forgatókönyvet, és ateistaként kijelentette, hogy nem kívánja népszerűsíteni a kereszténységet. Szóba került még Rock Hudson, Kirk Douglas, Tony Curtis, Montgomery Clift, Van Johnson, Edmund Purdom és Geoffrey Horne is, továbbá számos jó megjelenésű olasz színész, kiknek többsége egyébként nem beszélt angolul. Az olasz származásúak közül Cesare Danova tűnt a legesélyesebbnek, vele még jelmezes próbafelvételeket is készítettek, melyekben Messala szerepét Leslie Nielsen játszotta. Végül nyilvános meghallgatást rendeztek, amelyre bárki jelentkezhetett. Nem tudni, pontosan mikor, de Wyler hirtelen rádöbbent arra, hogy a Messala szerepére kiszemelt Charlton Heston lenne az igazi Ben-Hur. (Az Idegen a cowboyok között című 1958-ban bemutatott westernben dolgozott vele.) 1958. január 22-én jelentették be hivatalosan, hogy Hestoné a címszerep. A szerződés szerint a színész harmincheti forgatásért 250 ezer dollár gázsit kap, illetve amennyiben a munka elhúzódna, a filmgyár pluszpénzt helyezett kilátásba. Az MGM vállalta azt is, hogy fizeti Heston családjának utazási költségeit is, hiszen sztárjuk mégiscsak bő fél évet lenne távol a szeretteitől. Messala szerepét – szintén számos világhírű jelölt mérlegelése után – az ír származású Stephen Boyd kapta: a kék szemű színésznek barna kontaktlencsét kellett viselnie a forgatáson. Észrevették ugyanis, hogy a fontosabb szerepekre véletlenül csupa kék szemű színészt szerződtettek, és Wyler úgy döntött, Messala legyen inkább barna szemű. Mivel Boyd észrevehetően alacsonyabb volt, mint Heston – ami a történet szempontjából nem volt szerencsés –, ezért a forgatáson magasított talpú cipőben kellett járnia.


Miriam (Ben-Hur édesanyja) szerepét eredetileg Marie Ney kapta, de két nap után megváltak tőle, miután kiderült, hogy nem tud vezényszóra sírni. Állítólag Heston javasolta helyette Martha Scottot, aki a Tízparancsolat (1956) című szuperprodukcióban szintén az anyját alakította, színpadon pedig kétszer is játszotta a feleségét. A Tirzah-t megformáló Cathy O’Donnell Wyler sógornője volt. Karrierje akkoriban már hanyatlani kezdett, Wyler azonban ragaszkodott hozzá, hiszen korábban is dolgozott már vele. A színésznőnek a Ben-Hur az utolsó mozifilmje: 1970-ben hunyt el agyvérzésben. Mindössze negyvenhat éves volt. Több mint harminc színésznőt hallgattak meg Eszter szerepére, míg végül egy pályakezdőnek számító izraeli színésznő, Haya Harareet személyében megtalálták a legmegfelelőbbet. Wyler az egyik cannes-i filmfesztiválon találkozott Harareettel, és nagy hatást gyakorolt rá a színésznő kifejezőkészsége és személyiségének kisugárzása. Egy alig harminc másodperces néma próbafelvétel is elegendő volt ahhoz, hogy Zimbalist és az MGM beleegyezzen a színésznő szerződtetésébe. Sam Jaffe (Szimónidész) és Finlay Currie (Baltazár) szerződtetésére ugyanazon a napon, 1958. április 3-án került sor. A direktor mindenképpen szerette volna, ha Arriust Jack Hawkins alakítja, a brit színész viszont a Híd a Kwai folyón (1957) után nem akart máris egy újabb szuperprodukcióban szerepelni. Végül mégis engedett Wyler érveinek. Ilderim sejk életvidám figuráját a második világháborús brit vígjátékok közkedvelt művésze, Hugh Griffith személyesítette meg. Jézus szerepére Claude Heater személyében egy amerikai operaénekest kértek fel, aki akkoriban épp Rómában vendégszerepelt. Próbafelvételt is készítettek vele annak ellenére, hogy a figura arca nem látható a filmben. (Ezt Wyler nagy ötleteként szokták értékelni, pedig az 1925-ös film is hasonlóan oldotta meg Jézus ábrázolását.) Parányi szerepet kapott a produkcióban néhány olyan színész, akik később ismert művészekké váltak, mint például Ferdy Mayne, Giuliano Gemma, Marina Berti és Lando Buzzanca. Az olasz arisztokrácia is részt akart venni a filmben: a római mulatság jelenetében feltűnik például Nona Medici hercegnő, Emanuele Ruspoli herceg, Raimondo herceg, Marigliano gróf és más előkelőségek. Számos hollywoodi sztár reklámcélokból szerét ejtette, hogy ellátogasson a római forgatásra: Bette Davis vagy éppen Kirk Douglas megjelenésének természetesen kellő médiavisszhangja volt.


A szélesvásznú technika és az operatőri munka
A szuperprodukciók és a szélesvásznú technika terén szerzett tapasztalatainak köszönhetően Robert L. Surteest szerződtették operatőrnek. Wyler viszont egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy a Ben-Hur szélesvásznú legyen. Szerinte ilyenkor képtelenség hasznosan betölteni az óriási teret, túl sok minden marad üresen, ugyanakkor a bensőségesebb hangulatú jeleneteknél – például két szereplő beszélgetésekor – fölösleges, a néző figyelmét megzavaró képi elemek is a látótérbe kerülnek. A tekintet emiatt elkalandozik a lényegről. Ráadásul ez a technika nagy, nehéz és bonyolultan működtethető kamerákat igényelt, amelyeket épp a szélesvászon miatt nem könnyű elrejteni a nézők elől. A nehézségek leküzdése érdekében Wyler és Surtees együttműködési tervet dolgoztak ki, hogy megállapodjanak abban, hogyan tudnak eleget tenni a rendelkezésre álló technikai eszközökkel a szélesvásznú eljárás igényeinek. Wyler védjegyévé vált, hogy a hatalmas vásznat nemcsak horizontálisan, hanem mélységében is igyekezett kihasználni, ami bámulatosan részletgazdag felvételeket eredményezett. A Ben-Hur forgatásához az úgynevezett MGM Camera 65 technikát használták, melyet Surtees alkalmazott először A fűzfák országa (1957) című filmben. Az eljáráshoz 65 milliméteres Eastmancolor film szükséges, a képarány 2.76:1. Az anamorf kameralencséket az MGM elképzelései alapján a Mitchell Camera Company gyártotta. Ezek „összenyomták” a képet lefelé, ami lehetővé tette, hogy a hagyományos filmszínházak komolyabb átalakítások nélkül is vetíteni tudják a filmet. Ezekből a kameralencsékből – melyek darabonként százezer dollárt kóstáltak – hatot szállítottak a római forgatásra.


A díszletek és a jelmezek
Több lehetséges helyszín is felmerült a Ben-Hur forgatására, mint például Franciaország, Spanyolország, az Egyesült Királyság és Mexikó, míg végül az MGM Rómát, az 1937-ben átadott Cinecittà stúdióit választotta – ahogyan a kezdet kezdetén akarta –, de voltak külső helyszínek is. Például egy hegyi falu, Arcinazzo Romano helyettesítette Názáretet. A lepratelepen játszódó jeleneteket a Rómához közeli salonai barlangoknál forgatták. A stáb dolgozott még Anzióban, Frosinonében és Foglianóban is. Bizonyos jeleneteket azonban Líbiában és Izraelben akartak leforgatni. A líbiai forgatásra állítólag már minden készen állt – beleértve 200 tevét és 2500 lovat –, ám a munka kezdete előtt egy héttel a líbiai kormány, vallási okokra hivatkozva, visszavonta a forgatási engedélyt. A döntés hátterében az állt, hogy Líbia hadban állt Izraellel, és 1957-ben törvényben tiltotta meg az együttműködést olyan magánszemélyekkel és cégekkel, melyek üzleti kapcsolatban állnak Izraellel és a zsidókkal. Később – ugyancsak vallási okokra hivatkozva – Izrael is visszavonta a produkció számára kiadott forgatási engedélyt. A szükséges jelmezekhez, díszletekhez és kellékekhez – komoly történeti kutatómunkát követően – több mint 15 ezer előzetes vázlat készült, melyek alapján több mint egymillió kelléket gyártottak le. Összesen 300 díszletet emeltek mintegy 60 hektárnyi területen: volt olyan, amelyiknek a megépítése egy évig tartott.


Az ésszerű takarékosság jegyében felújították a Quo Vadis forgatására épített korábbi díszletek egy részét is. Ben-Hur háza gipszkartonból épült, de befestették, hogy kőnek tűnjön. A stadiont viszont valóban kőből építették, mivel a harci szekerek súlyát egy váratlan baleset alkalmával csak az igazi kőfal tudja megállítani. Jeruzsálem városát kb. tíz háztömbnyi területen építették fel, beleértve a hatalmas Joppa-kaput is. Quintus Arrius villája – negyvenöt működő szökőkúttal! – volt az egyik leglátványosabb díszlet. A díszletépítési munkálatokhoz összesen 1100 köbméter fát, több mint 45 ezer mázsa gipszkartont és 400 kilométernyi fémcsövet használtak fel. A Földközi-tenger partjáról 40 ezer tonna fehér homokot szállítottak Rómába. A forgatás befejezése után egyébként az MGM – csekély 150 ezer dollárért – mindent lebontatott, mert a vezetőség attól tartott, hogy az általuk hátrahagyott látványos díszleteket az olasz producerek – szokásuk szerint – felhasználják saját ókori témájú, olcsó filmjeikhez, ugyanakkor a még használható dolgokat saját későbbi produkcióikhoz akarták megőrizni. A filmhez beszerzett állatokat cirkuszoknak és állatkerteknek adták el. A hónapokig tartó, költséges olaszországi forgatásról szóló történetek árnyékában kevésbé köztudott az a tény, hogy az Egyesült Államokban kisebb pótforgatásokra került sor: a sivatagi jelenetekhez kiegészítő képsorokat vettek fel Arizonában, néhány közelit pedig az MGM stúdióiban.


A díszletekhez hasonló műgonddal készültek a jelmezek is: százezer öltözék és ezer páncélzat. Elkészítésükhöz több száz varrónőt, fegyverkészítőt és bőrdíszművest alkalmaztak, akik egy évvel a forgatás megkezdése előtt láttak munkához. Ben-Hur életének fordulatait a jelmezek is tükrözték, így Charlton Hestont pazar öltözéktől kezdve egy szál ágyékkötőig igen változatos ruhákban láthatjuk a cselekmény során. Haya Harareet jelmezeit úgy tervezték, hogy azok Eszter jelleméhez illően visszafogottak, ám a film hatása szempontjából mégis szexisek legyenek: e kettős cél érdekében nem a kebleket, hanem a színésznő derekát hangsúlyozták. A film egyik jelenetében Harareet olyan gyémánt- és smaragdkarkötőt viselt, amelyet a történet szerint Eszter Ben-Hurtól kapott. A 125 ezer dollár értékű különleges ékszert a híres római ékszerésztől, Boulanger-től kölcsönözte az MGM. Boulanger úr ragaszkodott ahhoz, hogy az értékes darabra külön fegyveres őr vigyázzon a felvételek alatt, és a filmgyár elfogadta ezt a feltételt. A jelmezekhez szükséges különleges selymet Thaiföldről importálták, a páncélokat az NSZK-ban készítették, a gyapjút az Egyesült Királyságból és Dél-Amerikából, a csipkét Franciaországból, az ékszereket pedig Svájcból szerezték be. A kézzel megmunkált bőr szintén az Egyesült Királyságból érkezett. Piemonti olasz nők több mint 400 kg saját hajat adományoztak a produkciónak, amiből a parókákat és a szakállakat állították elő. A díszes csizmákat és cipőket olasz cipészek készítették. A jelmezköltségek oly nagy összeget tettek ki, amelyet ma már valószínűleg egyetlen hollywoodi produkció sem vállalna. Nem kis feladatot jelentett a hatalmas mennyiségű jelmez tárolása és kezelése, szép magyar kifejezéssel élve: a logisztika. A Cinecittà három épületét használták ruhatárnak, és ugyanitt mosoda és szárító is volt, természetesen mindegyikhez személyzet is tartozott. Minden jelmezt kódszámmal láttak el, és feltüntették, hogy melyik jelenethez kinek kell viselnie.


A forgatás
1958. május 12-én kezdődött el a tényleges forgatás. A végleges forgatókönyv ekkor még nem volt kész, ami miatt tartaléktervet is ki kellett dolgozni. Keményen folyt a munka: minden héten hat napon át forgattak, napi 12-14 órát. Vasárnap csak azért nem, mert Wyler olyankor találkozott Zimbalisttal és Fryjal, hogy megbeszéljék a forgatókönyv aktuális állapotát és a következő hat nap munkarendjét. Aki nem bírta a felfokozott forgatási tempót, annak a stáb orvosa B-vitamin-injekciót adott, ámbár később felmerült a gyanú, hogy az érintettek valójában amfetamint kaptak, és nem vitamint. Wyler a munka felgyorsítása érdekében állandó készenlétben tartotta a fontosabb szereplőket, akiknek teljes sminkben és jelmezben kellett várniuk, hogy szükség lesz-e rájuk. Martha Scott és Cathy O’Donnell 1958 novemberét végig leprasminkben töltötte, mert Wyler úgy döntött, ha a többi jelenet forgatása lelassul, akkor a leprajeleneteket veszi elő helyettük. Charlton Heston is megszenvedte a forgatást, mivel Wyler egyáltalán nem volt megelégedve alakításának mélységével. Így például azt a jelenetet, melyben Ben-Hur azt mondja: „Zsidó vagyok”, tizenhatszor vették fel. Közel nyolc hónapig tartott a forgatás, ebből három hónapot vett igénybe a szekérverseny felvétele. Utolsóként került sorra a keresztre feszítés jelenete, melynek leforgatása négy napig tartott. A forgatás 1959. január 7-én ért véget.


A tengeri csata
A tengeri csata jeleneteit az elsők között vették fel. Ehhez az MGM minden szempontból hiteles hajókat akart, amelyeket az olasz múzeumokban fellelhető korabeli rajzok és antik leletek alapján terveztek. Mauro Zambuto díszletmérnöknek ugyan kételyei támadtak Arrius hajójának stabilitását illetően, de végül megépítették azt. Eleinte hajózásra alkalmasnak tűnt, de egy másik hajó által keltett hullám felborította. Kevésbé köztudott, hogy a tengeri jeleneteket valójában két helyszínen forgatták: az MGM kaliforniai stúdiójában miniatűrökkel dolgoztak, míg a Cinecittàban az élő szereplős képsorokat vették fel, amelyekhez Edward C. Carfagno díszlettervező mesterséges tavat építtetett. A díszlethez hozzátartozott a 61 méter széles és 15 méter magas festett háttér is. A medence vizének színe valamiért sötét és barnás árnyalatú volt, ezért kémikust kellett szerződtetni, hogy azúrkékké változtassa azt. A szakember által a vízbe szórt por azonban réteget képezett a felszínen, és komoly károkat okozott a hajók külsején is. Végül egy speciális festék oldotta meg a vízszín kérdését. A jelenet felvétele közben az egyik statiszta olyan sokáig tartózkodott a vízben, hogy teljesen megkékült a bőre. Az MGM kénytelen volt addig alkalmazásban tartani, amíg a kék szín lekopott róla. A csatajelenethez két élethű gályát építettek, melyek a medence aljára fektetett síneken mozogtak. A hajók mozgatásához mintegy 300-300 ember kellett. Az Arriust alakító Jack Hawkins forgatás előtt két hónapot töltött egy hajó fedélzetén, hogy rutint szerezzen, és természetesen szorgalmasan tanulmányozta az ókori szerzők csataleírásait is. Élete egyik legnehezebb szerepének nevezte Arrius megformálását, és kijelentette, hogy sose fogja megtudni, az ókori rómaiak hogyan tudtak azokban a nehéz fegyverzetekben oly hősiesen harcolni a nem egyszer perzselő hőségben. A csatajelenet hitelessége érdekében olyan statisztákat is szerződtettek, akiknek hiányzott valamelyik végtagjuk. A sminkesek olyan sebeket kreáltak, melyek úgy hatottak, mintha az illetők a csata hevében vesztették volna el végtagjaikat. John D. Dunning, a vágó természetesen odafigyelt arra, hogy ezek a statiszták csak nagyon rövid ideig látszódjanak, hogy a közönség ne vegye észre a trükköt. Dunning feladata volt az is, hogy zökkenőmentesen illessze össze a miniatűrökkel felvett képsorokat az élő szereplős csatajelenetekkel. A vágás után annyi fel nem használt csatajelenet maradt, hogy tizenhárom évvel később a szintén Charlton Heston főszereplésével forgatott Antonius és Kleopátrába (1972) is bőven jutott belőle.


A szekérverseny
A szekérversenyt a szakirodalom teljes egészében a magyar származású Andrew Martonnak (Marton Endre) és az amerikai Yakima Canuttnak tulajdonítja, ám ők valójában a jelenet leglátványosabb és legveszélyesebb részeiért feleltek. A szekerek verseny előtti felvonulását – amely kockáról kockára az 1925-ös film beállításait követi –, az ujjongó tömeget és a győzelem utáni közvetlen történéseket Wyler személyesen rendezte. A verseny előtti felvonulás történelmileg ugyan nem mondható hitelesnek, a direktor azonban egyrészt így akarta elkápráztatni a nézőket az aréna hatalmas méreteivel, másrészt ellensúlyozni a verseny közbeni közeliket és félközeliket. Állítólag Tunberg eredeti forgatókönyve egyetlen sor leírást sem tartalmazott a verseny lefolyásáról, és a későbbi szerzők sem foglalkoztak ezzel. A jelenetet a legapróbb részletekig Marton és Canutt dolgozta ki Zimbalist felügyelete mellett. Az előkészületi munkálatok egy évig tartottak. Egyes források úgy tudják, egy jeruzsálemi antik aréna volt a modell, mások szerint az 1925-ös filmváltozat alapján dolgoztak. Ami egészen biztos, hogy a filmtörténet addigi legnagyobb díszletét alkották meg, potom egymillió dollárból. A filmmel foglalkozó régebbi források nem tartották hitelesnek az aréna közepén található „sziget”-et, mert szerintük az gátolta volna a nézőket abban, hogy a verseny minden részletét követni tudják. A Circus Maximus közepén azonban valóban volt egy kb. három méter magas válaszfal (spina), sőt az is megfelel a történeti leírásoknak, hogy bronzdelfinekkel számolták a megtett fordulókat. Az egyik legnagyobb nehézséget a versenypálya talajának meghatározása okozta: különféle próbálkozások után egy speciális talajréteget alkottak, amely kellő stabilitást biztosított a szekereknek, de elég puha volt ahhoz is, hogy a lovak kibírják az erőltetett vágtát. Először azonban túllőttek a célon, mert a talaj annyira puha lett, hogy a lovak lába belesüppedt, és emiatt a verseny lelassult.


A szekérverseny felvételéhez Hollywood legjobb kaszkadőreit szerződtették, és 78 lovat készítettek fel a forgatásra. Az állatokat Jugoszláviából és Szicíliából hozatták, a fehér lovakat pedig a híres lipicai ménesből. Mind Heston, mind Boyd megtanulta a szekér vezetését, ami lehetővé tette, hogy a kamera közeli felvételeket is készítsen róluk verseny közben. Ennek ellenére a veszélyesebb pillanatokban mindkettőjüket kaszkadőrök helyettesítették. Heston dublőrje Joe Canutt volt, a jelenetért felelős kaszkadőrcsapat vezetője, Yakima Canutt fia. Joe megsérült az állán abban a jelenetben, amelyben Ben-Hur szekere egy akadályon ugrat keresztül, mert a kaszkadőr teljesen átfordult a korláton. Az amúgy látványos képsort felhasználták a végső változatban. A jelenet folyamatosságát úgy biztosították, hogy az átfordulás után Heston látható közelről, amint visszamászik a korlát mögé. Yakima Canutt bábukkal oldotta meg a verseny során bekövetkező két halálesetet: az egyik egy őrszem, akit a történet szerint magával ránt a pálya széléről egy kisodródó szekér. A másik egy hajtó, aki a porba zuhan a szekeréről, a mögötte vágtató másik szekér pedig eltiporja. A jelenetet olyan ügyesen vágták össze, hogy nem lehet észrevenni, az élő szereplőt mikor váltja fel a bábu. Emiatt viszont elterjedt az a valótlan pletyka, hogy a mutatványt végrehajtó kaszkadőr meghalt a felvétel során. A második stáb tagja volt két neves olasz rendező, Mario Soldati és Sergio Leone, a spagettiwesternek későbbi királya is. Leone évek múlva arról beszélt egy interjúkötetben, hogy igazából ő filmezte a szekérversenyt. „Hivatalosan Andrew Marton volt a művelet vezetője. Ő egyszerű pénzkeresetnek tekintette a megbízatást. De én mindig is imádtam az ilyesmit. Még egy fahrtrendszert is kitaláltam, mert a kocsi, amire a kamerát helyeztük, túlságosan magas volt. Erre egy szánféleséget fabrikáltunk, így alulról lehetett fényképezni a lovakat. A kamerakocsi húzott minket. A kameraman mellett álltam. Ha a csörlő elszakad, pillanatok alatt a paták meg a kerekek alatt találtuk volna magunkat.” (Ádám Péter fordítása. In: Filmvilág 87/11, 43. o.) A forgatás akkor még élő közreműködői cáfolták Leone állítását, filmtörténészek szerint pedig a neves rendező hajlamos volt a lódításra, akárcsak Fellini.


A szekérversenyt három hónapig forgatták kisebb-nagyobb megszakításokkal: maguk a felvételek öt hétig tartottak. Tizennyolc szekérrel dolgoztak, és több ezer statisztát foglalkoztattak. Egyesek tizenötezer, mások hétezer statisztáról tudnak. Ami biztos, hogy anyagi okokból ezt a számot idővel napi 1500-ra kellett csökkenteni. Olaszországban viszont oly nagy volt a munkanélküliség akkoriban, hogy a statisztálásra sikertelenül jelentkezett több száz ember fellázadt, és köveket kezdett dobálni a filmgyár kapuira, sőt megkísérelte ledönteni azokat. A tömeget a rendőrség oszlatta szét. Szakmai nehézséget okozott, hogy a versennyel párhuzamosan mozgó kamerakocsik egy idő után nem bírtak lépést tartani a felgyorsuló lovakkal. Előbb gyorsabb kocsikat szereztek be, majd változtattak a kameralencse fókuszán is, de még így is túl rövid idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy hasznos felvételeket tudjanak készíteni. Marton ezért úgy rendelkezett, hogy a kocsik csak pár lépéssel előzzék meg a szekereket, ami viszont igen balesetveszélyes megoldás volt. Forgatás közben tönkrement az egyik méregdrága 65 mm-es kamera, amikor Messala szekere az egyik kanyarban túl közel került hozzá. (Más infók szerint két ilyen kamera is használhatatlanná vált.) Noha Wyler a jelenetnek az általa forgatott részeit leszámítva nem ment ki a szekérverseny felvételére, és először megnézni sem volt hajlandó az első nyersvágást, mégis úgy döntött, hogy újra kell forgatni az egészet. Látván a direktor érthetetlen hozzáállását, Zimbalist – aki eleinte ódzkodott attól, hogy ő fogadtassa el a kulcsfontosságú jelenetet Wylerrel – mégis levetítette neki a nyersvágást. A rendező el volt ragadtatva, és állítólag azt mondta, a szekérverseny „egyike a filmtörténet legnagyobb teljesítményeinek”. Még a filmet fanyalogva megítélők is általában egyetértenek ezzel a véleménnyel.


Egyéb technikai érdekességek
A Ben-Hur volt az első film, melynek elején az MGM hagyományos szimbóluma, az oroszlán nem üvölt, hanem csendes. A cég illetékesei ugyanis úgy gondolták, hogy az oroszlánüvöltés nem illik a bevezető betlehemi jelenet hangulatához. A hatalmas római légió látványos bevonulását körülbelül negyven emberrel oldották meg. Különböző mozgásfázisokban filmezték le őket, majd a felvételeket eltérő méretűre kicsinyítették, és ezek kombinálásával érték el a kívánt hatást. Lényegében ezt a trükköt használták egyes épületek esetében is, hogy még nagyobbaknak tűnjenek, illetve azért, hogy kitakarják a képmezőből a modern Rómának a háttérben megjelenő látványát. A forgatáshoz 340 ezer méter nyersanyagot használtak el, amelyből John D. Dunning vágó először egy 270 perces változatot állított össze. Wyler azonban – feltehetően az MGM-mel egyetértésben – ragaszkodott ahhoz, hogy a film játékideje ne lépje túl a 210 percet. Legnehezebb volt vágni azokat a jeleneteket, amelyekben Jézus is megjelent, mert a figurát szemből nem mutatták, szöveg alig volt, és szinte csak a többi szereplő arcjátékára lehetett hagyatkozni. Bár a leprajeleneteket is jelentősen megrövidítették, Dunning szerint azok még a végső változatban is túl hosszúak. Különösen nagy technikai gondot jelentett az, hogy az ötvenes évek végén még nem álltak rendelkezésre olyan eszközök, amelyekkel a 70 mm-es filmeket közvetlenül vágni lehetett, ezért az anyagot 35 mm-esre kellett kicsinyíteni, hogy a vágást el tudják végezni, így viszont képveszteség lépett fel.


A zene
Bár Rózsa Miklós nevéhez fűződik több nagyszabású MGM-produkció zenéje – például a többször említett Quo Vadisé –, Zimbalist először mégsem őt, hanem Sir William Waltont kérte fel a filmzene megírására. Az eredménnyel azonban elégedetlen volt, ezért Rózsához fordult, akit Wyler is nagyra becsült. Összeültek egy körülbelül egyórás megbeszélésre, melynek végén Rózsa a forgatókönyvvel a kezében távozott, és megígérte, hogy egy hét múlva bemutatja első szerzeményeit. Állta a szavát. A komponáláshoz tanulmányozta a korabeli görög és római zenét, hogy archaikus hatást keltsen, de a modernségről sem akart lemondani. Szakított az addigi komponálási hagyományokkal, melyek lényege az volt, hogy a filmzene kihangsúlyozza az egyes jelenetek érzelmi töltését, vagyis tulajdonképpen didaktikusan, a zene eszközeivel is kiemeli a mondanivalót. A Ben-Hur érzelmesebb jeleneteinél például szinte alig van kísérőzene: Rózsa úgy gondolta, amit ezekben a jelenetekben ki kell fejezni, ahhoz a színészi játék is elegendő. (Mókás, hogy Báron György viszont épp azt rótta fel a kritikájában, hogy a filmzene „ismert fordulataival újólag, még egyszer a szánkba rágja mindazt, amit a szöveg és a kép már úgyis túlmagyaráz.”)


Egyáltalán nincs zene a szekérverseny alatt, hogy a természetes hangok és zajok által a nézőt minél jobban bevonják az élménybe, és úgy érezze, mintha ő is ott lenne az izgalmas küzdelem helyszínén. A hagyományokkal való szakítást példázza az is, hogy a főszereplőkhöz nem kötődik zenei vezérmotívum. Kivételt képez Jézus, akinek alakjához orgonaszó kapcsolódik. Abban a jelenetben, amikor a római gályán a rabok különböző hajózási sebesség szerint eveznek a dobszó váltakozó ritmusára, Rózsa zenéjének is alkalmazkodnia kellett ehhez a ritmushoz. Ezenkívül a zenével kellett éreztetnie azt is, hogy a rabszolgák egyre gyorsabban eveznek, holott a valóságban ennek fordítottja történt, hiszen az őket játszó színészek a fáradságtól valójában lelassultak. A teljes filmzene komponálása nyolc hetet vett igénybe. A 72 óráig tartó zenei felvételek során Rózsa maga vezényelte az MGM száztagú szimfonikus zenekarát. A Ben-Hur filmzenéjéért Rózsa átvehette a harmadik Oscar-díját. (Az elsőt a Bűvölet című 1945-ös, a másodikat a Kettős élet című 1947-es filmért kapta.) Kettős rekordot állított fel, mivel az Amerikai Filmakadémia első ízben díjazta egy ókori témájú szuperprodukció zenéjét, és először kapott Oscar-díjat egy ilyen terjedelmű filmzene. (A háromórás anyagból két és félórányit használtak fel a filmben.) Általános vélemény szerint Rózsa karrierjének csúcsát a Ben-Hur zenéje jelenti, amely többek között John Williamsre is nagy hatást gyakorolt, amikor olyan filmekhez írt kísérőzenét, mint a Cápa (1975), a Csillagok háborúja (1977) és Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981).


Bakik
A legnagyobb igyekezet ellenére is maradtak a filmben bakik, melyeket a megszállott bakivadászok jobb ügyhöz méltó buzgalommal gyűjtöttek össze. Íme, néhány a legérdekesebbek közül:

* A szekérverseny egyik harsonása karórát visel. (Erről a bakiról megoszlanak a vélemények, egyesek szerint csupán árnyék vetül a csuklójára.) Mások szerint maga Heston viselt karórát, de a színész ezt határozottan cáfolta az egyik DVD-kommentárban, mondván, hogy csuklójától a könyökéig bőr karvédőt viselt a jelenetben.

* A leghíresebb baki is a szekérversenyhez fűződik. Kilenc harci szekér indul, és kilenc versenyez tovább akkor is, amikor az egyik a cselekmény szerint már kiesett. A harmadik kieső után a versenyben hét szekér látható hat helyett. Az ötödik kiesőt követően továbbra is öten maradnak versenyben, noha valójában már csak négynek kéne lennie. Messala a hatodik kieső, Ben-Huron kívül azonban mégis hárman érnek még célba. Úgy tűnik, mindez még a szekérverseny filmezését magának tulajdonító Sergio Leone figyelmét is elkerülte.

* Az aréna homokjában avatott szemek felfedezték a kamerakocsi jellegzetes nyomait.

* Amikor Ben-Hur meglátogatja a haldokló Messalát, a szekérverseny győzteseként kapott koronáját leteszi egy asztalra. Amikor távozik, az asztal és a korona már nincs ott.

* Amikor Ben-Hur végre újra megölelheti az édesanyját, az a gyűrű van a kezén, amelyet egy korábbi jelenetben Poncius Pilátusnak adott.

* Végül egy kifejezetten magyar baki: a film négylemezes DVD-változatának felirataiban a Judah (magyar átírásban: Júda) nevet következetesen Júdásnak fordították. Ez formailag nem helytelen, de a korábban használt, megszokott magyar átírás felcserélése egy másik névre, amelyről ráadásul a nézők és olvasók nagy többsége egy másik személyre (a Jézust eláruló apostolra) asszociál, zavaró hibának mondható.


A fogadtatás
A Ben-Hurt 14 millió 700 ezer dolláros költséggel reklámozták egy hatalmas marketingkampány keretében. Ennek részeként 47 amerikai város 2000 középiskolájában propagálták a filmet a diákok körében. (Az Egyesült Államokban a moziba járók többsége a tizenéves korosztályból kerül ki.) Több mint húszmillió dollár értékben hoztak forgalomba különféle kiegészítő termékeket: édességeket, mini szekereket, korabeli parókákat, ékszereket és öltözékeket, játék páncélokat, sisakokat, kardokat és egyéb relikviákat. A nőknek Ben-Her, a férfiaknak Ben-His felirattal ellátott törölközőket gyártottak. 1959. november 18-án tartották a premiert a New York-i Loew's State Theatre-ben, ahol megjelent William Wyler, Charlton Heston, Stephen Boyd, Haya Harareet, Martha Scott, Ramon Novarro (az 1925-ös némafilm címszereplője), Spyros Skouras (a 20th Century Fox elnöke), Barney Balaban (a Paramount Pictures elnöke), Jack L. Warner (a Warner Bros. elnöke), Leonard Goldenson (az American Broadcasting Company elnöke), Adolph Zukor (a Paramount Pictures alapítója) és más prominens személyiségek. (Sam Zimbalist sajnos nem lehetett ott: egy évvel korábban hunyt el Rómában, épp a forgatás miatti stressz következményeként.) Az erőteljes marketingmunka meghozta eredményét, a Ben-Hur az esztendő legsikeresebb filmjének bizonyult. Korábban soha egyetlen film nem termelt ilyen hatalmas bevételt: a világforgalmazást is figyelembe véve több mint 146 millió dollárt. A csőd szélén álló MGM-et a Ben-Hur megmentette az összeomlástól, és amikor a tízéves évfordulón újra mozikba küldték, újabb tízmilliót fialt a cégnek.


A Ben-Hur meglepően jó kritikákat kapott, pedig a kritikusok már akkoriban is szívesen köszörülték a nyelvüket a hollywoodi szuperprodukciókon. Az elismerések jelentős részben a technikai kivitelezésnek szóltak – a szekérversenyt és a hangzásvilágot felsőfokokban méltatták –, de többen kiemelték azt is, hogy Wyler alkotása a történet emberi oldalait is kellőképpen kidomborítja. A negatív vélemények elsősorban a játékidőre és a főszereplő alakítására vonatkoztak. Wyler szűk körben később maga is elismerte, hogy Heston színészileg csalódást okozott neki. A maga idejében még unikumnak számítottak azok a vélemények, melyek Wylert filmjét inkább a filmipar, semmint a filmművészet kategóriájába sorolták. Több mint öt évtizeddel az ősbemutató után azonban egyre általánosabb az a nézet, hogy a Ben-Hur a nagybetűs MOZI egyik iskolapéldája, tényleges filmművészeti értéke viszont valóban inkább csak a technikai vonatkozásokban van. Az 1960-as Oscar-gálán a Ben-Hur 11 díjat kapott: legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb operatőr, legjobb filmzene, legjobb díszlet, legjobb jelmez, legjobb effektek, legjobb vágás, legjobb hang. Ezeken kívül a legjobb forgatókönyv díjára is jelölték, de részben a fentebb említett szerzői problémák miatt ebben a kategóriában nem győzött. Egészen 1998-ig a Ben-Hur rekordernek számított a maga 11 Oscarjával, mígnem James Cameron látványos drámája, a Titanic (1997), majd 2004-ben Peter Jackson szuperprodukciója, A király visszatér (2003) megismételte ugyanezt az eredményt. Egyesek szerint azonban igazából még mindig a Ben-Hur tekinthető csúcstartónak, mert a másik két film díjazásakor az Oscarnak már olyan kategóriái is voltak, melyek 1960-ban még nem is léteztek. Nem egész egy hónappal az Oscar-gála előtt a Ben-Hurt öt Golden Globe-díjra jelölték, melyekből négyet meg is kapott (legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi mellékszereplő, különdíj Martonnak a szekérversenyért): Heston ekkor még nem győzött, Stephen Boyd viszont igen. Mégsem őt jelölték a legjobb férfi mellékszereplő Oscarjára, hanem az Ilderimet játszó Hugh Griffith-t, aki szintén nyert. A film egyéb díjainak és jelöléseinek felsorolásától helyhiány miatt eltekintek.


Magyar kritikai visszhang
A Ben-Hur jelentős késéssel jutott el a magyar mozikba: 1982. augusztus 26-ától játszották. Korábban nem volt példa arra, hogy a magyar forgalmazás 23 évet késett egy világsiker bemutatásával – ha egyáltalán szóba jöhetett a premier. A közönségsiker ugyan hazánkban sem maradt el, idehaza viszont a fanyalgó kritikák domináltak, ami valamelyest érthető is, hiszen a nyolcvanas évek elején már egészen másféle szelek fújdogáltak még a hollywoodi filmgyártásban is. 

„Nincs régibb a tegnapi filmdivatnál – dünnyöghetjük a négyórás szuperfilm nézésekor, miközben hol kacagunk, hol feszengünk a mesterkélt színészi játék, a kiglancolt színek, a természetellenes világítás, a festett díszletek, a színpadias beállítások láttán. Rózsa Miklós Oscar-díjas filmzenéje émelyítően édeskés; ismert fordulataival újólag, még egyszer a szánkba rágja mindazt, amit a szöveg és a kép már úgyis túlmagyaráz. […] Mégis a grandiózus Ben-Hur ma sem csak kuncogást és feszengést, hanem őszinte ámulatot is kelt. Visszaidézi azt a mindörökre letűnt kort, amikor a film még Mozi volt; azaz: sziporkázó álom, mese, emberfeletti hősökkel, hősnőkkel és antihősökkel. Ez a nagybetűs Mozi, amelyet Mándytól Felliniig oly sokan idéznek fel fájó nosztalgiával, napjainkra bonyolult műalkotásoknak és rafinált kommerszfilmeknek adta át a helyét.”
(Báron György: Hollywood és Marienbad. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 53–55. o.)


Az animációs film, a minisorozat és a 2016-os remake
2003-ban mutatták be a Ben-Hur animációs változatát William R. Kowalchuk Jr. (Bill Kowalchuk) rendezésében. (Kowalchuk nevéhez fűződik a hazánkban is népszerű 1998-as rajzfilm, a Rudolf, a rénszarvas.) A forgatókönyvet Abi Estrin Cunningham írta, akinek mindmáig ez az egyetlen filmírói munkája, koordinációs producerként pedig mindössze egy tévésorozat kötődik a nevéhez. Ami az igazi kuriózum, hogy a filmet Charlton Heston produkciós cége, az Agamemnon Films gyártotta a GoodTimes Entertainmenttel együttműködve, sőt Heston kölcsönzi a hangját a főszereplőnek is. (Ez volt egyébként az utolsó filmes munkája.) A szinkron érdekessége még, hogy a fontosabb szereplők nemcsak egy, hanem több szereplőnek is kölcsönzik a hangjukat. A Messalát szinkronizáló Duncan Fraser például még négy (!) szereplőt is megszólaltat. A történet nagy vonalakban követi az 1959-es adaptáció cselekményét, de azért akadnak különbségek is. A legnagyobb eltérés Messala figurájának vonatkozásában figyelhető meg: nemcsak hogy nem hal meg a kocsiversenyben, de csatlakozik Ben-Hur családjához, sőt maga is szemtanúja lesz a passiónak. A krisztusi csodák jegyében nemcsak Ben-Hur édesanyja és húga szabadul meg a leprától, hanem a versenyben lebénult Messala is képes lesz újra járni. Kowalchuk szakított az 1925-ös és az 1959-es film Jézus-ábrázolásával is: az animációs filmben Krisztus arca is látható.


Angol–német–spanyol kanadai koprodukcióban valósult meg a 2010-es kétrészes minisorozat, amelyet Alan Sharp forgatókönyvéből Steve Shill rendezett. Sharp 1963-tól dolgozott forgatókönyvíróként, ismertebb munkái közé tartozik az Ulzana portyája (1972) és Az Osterman-hétvége (1983). A Ben-Hur volt az utolsó filmje: 2013-ban, 79 éves korában elhunyt. A színészként is ténykedő Steve Shill 1995-ben debütált rendezőként: számos, Magyarországon is jól ismert tévésorozat elkészítésében vett részt. Az alkotók részben a szerényebb költségvetés, részben a képernyőméret miatt a történetnek inkább az emberi oldalát próbálták hangsúlyozni, semmint a látványosságokat. A szekérverseny nemhogy az 1959-es, de még az 1925-ös filmmel sem hasonlítható össze, a szexuális motívumok szempontjából viszont a minisorozat a némafilmverzióval mutat némi hasonlóságot. Egy tisztálkodási jelenetben például magát a főhőst is láthatjuk néhány pillanatra meztelenül, ám ennek az égadta világon semmiféle lényeges dramaturgiai funkciója nincsen. Új figurák is bekerültek a történetbe, például egy Dávid nevű alattomos zsidó, aki szerelmes Eszterbe. A változtatások azonban olykor mosolyt fakasztóak: Eszter például úgy jár-kel a leprások völgyében, mint aki valamiféle ártalmatlan jótékonysági pikniken vesz részt, holott a helyet nem véletlenül nevezik a halál völgyének is. Ben-Hur anyját ebben a változatban nem Miriamnak, hanem Ruthnak (!) hívják: ne firtassuk, miért, valószínűleg úgysem jönnénk rá. A minisorozatot illetően megoszlott a nézők véleménye. Többek szerint elfogadható adaptációról van szó, amely kellő mértéktartást tanúsítva meg sem próbál versenyre kelni legendás mozgóképes elődjeivel, míg mások úgy gondolják, a tini vámpírtörténeteken szocializálódott tizenévesek igényei szerint butították le a cselekményt, és választották ki a főszereplőket.


2014. április 25-én a Paramount és az MGM bejelentette, hogy közösen finanszírozzák a következő Ben-Hur-remake-et. A rendezésre Timur Bekmambetov kazah rendezőt kérték fel, aki 2008-tól dolgozik Hollywoodban. Úgy orosz, mint amerikai filmjei akciódúsak és látványosak, ezért valószínű, hogy mindez az új Ben-Hurt is jellemezni fogja. Ugyanakkor a finom részletek iránti fogékonyság, az árnyalt lélek- és jellemábrázolás nem igazán mondható Bekmambetov erős oldalának, ezért jogos az aggodalom, hogy vajon mennyire fognak érvényesülni a remake-ben a történet emberi és vallási vonatkozásai. Ezen aggályokat cáfolandó, Bekmambetov egy interjúban azt mondta, hogy míg Wyler Ben-Hurja a bosszúról szólt, az övé a megbocsátásról fog szólni. Nem tagadta, hogy az új évezred igényei szerint kívánja megvalósítani a maga verzióját, és – egyelőre – a híres filmváltozatoknál rövidebb adaptációt ígér. A forgatás 2015. február 2-án kezdődött Olaszországban (fő helyszínek: Róma és Matera), a premiert azonban már többször is elhalasztották. Jelen sorok írásakor 2016. augusztus 12-ére ígérik az ősbemutatót. (2017 júniusából visszatekintve elmondható, hogy ez így is történt.) A címszerepre először Tom Hiddlestont szemelték ki, végül Jack Hustont választották. Ilderim sejk szerepére Morgan Freemant szerződtették, aki nélkül lassacskán elképzelhetetlen egy amerikai film – legalábbis a producerek szerint. Messalát a 33 éves Toby Kebbell fogja megszemélyesíteni. Eszter szerepét Gal Gadotnak szánták, aki azonban a Batman vs. Superman kedvéért visszalépett, így került a stábba Nazanin Boniadi. Poncius Pilátust az eredeti elképzelés szerint Pedro Pascal játszotta volna, de lecserélték őt Pilou Asbækre. További szereplők: Sofia Black D'Elia (Tirzah), Ayelet Zurer (Ben-Hur édesanyja), James Cosmo (Arrius), Rodrigo Santoro (Jézus), Haluk Bilginer (Szimónidész), Moisés Arias (Gestas) és Marwan Kenzari (Drusus). A jó ég tudja, miért, de a remake alkotóinak sem felelt meg a Miriam név: ők Naominak (??!!) fogják hívni Ben-Hur anyját.


Ben-Hur (1959) – amerikai romantikus filmdráma. Lewis Wallace regényéből a forgatókönyvet írta: Karl Tunberg, Gore Vidal, Maxwell Anderson, S. N. Behrman, Christopher Fry. Operatőr: Robert L. Surtees. Zene: Rózsa Miklós. Díszlet: Edward C. Carfagno, William A. Horning, Hugh Hunt. Jelmez: Elizabeth Haffenden. Vágó: John D. Dunning, Ralph E. Winters, Margaret Booth. Rendező: William Wyler. Főszereplők: Charlton Heston (Ben-Hur), Stephen Boyd (Messala), Jack Hawkins (Quintus Arrius), Haya Harareet (Eszter), Hugh Griffith (Ilderim sejk), Martha Scott (Miriam), Cathy O’Donnell (Tirzah), Frank Thring (Poncius Pilátus).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...