BEN-HUR 2/1: A REGÉNYTŐL A NÉMAFILMEKIG

Tavaly a magyar mozikban is bemutatták a Ben-Hur legújabb amerikai remake-jét az orosz–kazah Timur Bekmambetov rendezésében. Most két részben áttekintjük a téma előzményeit: megismerkedhetünk az író életével, a regény születésének körülményeivel, a színpadi változatok történetével és a korábbi filmváltozatok kulisszatitkaival is. 2015-ben volt kilencvenéves a Ben-Hurból készült első szuperprodukció, Fred Niblo 1925-ös némafilmje, amely kissé méltatlanul szorult háttérbe a tizenegy Oscar-díjas, 1959-ben bemutatott remake mögött. Ez utóbbi az a szuperprodukció, amelyet minden valamirevaló filmbarátnak illik ismernie, ha másért nem is, legalább a legendás szekérverseny miatt, amely ennyi évtized elteltével is lenyűgözi a nézőt, ráadásul tulajdonképpen egy magyar szakember nevéhez fűződik. Vajon minden idők egyik legjobb filmjéről van-e szó, ahogyan a hollywoodi marketing évtizedek óta reklámozza, vagy inkább émelyítően giccses vallási propagandáról, ahogyan az ellendrukkerek minősítik? No, vágjunk bele!

A szerző

Lewis (Lew) Wallace 1827. április 10-én született az Egyesült Államokban, az Indiana állambeli Brookville-ben. Édesapja, David Wallace (1799–1859) Indiana állam hatodik kormányzója volt, édesanyja, Esther French Test egy kongresszusi képviselő lánya. A házaspárnak négy fia született, Lewis volt a második. A fiú ötéves korában a család Covingtonba költözött, ahonnan 1837-ben Indianapolisba mentek tovább. Lewis még Covingtonban kezdte meg általános iskolai tanulmányait 1833-ban. Tehetséges volt rajzban, és szeretett olvasni is, magaviseletével azonban akadtak gondok. 1836-ban átment a crawfordsville-i iskolába, ahová a bátyja is járt, de itt sem találta a helyét. Újabb iskolák következtek, mígnem édesapja az immár tizenhárom éves fiút beíratta egy centerville-i magánakadémiára. Itt egyik tanára arra ösztönözte, hogy ne csak olvasson, hanem írjon is, mindazonáltal ezt az oktatási intézményt sem bírta hosszabb távon, és 1841-ben visszatért a szüleihez Indianapolisba. Miután betöltötte tizenhatodik életévét, apja bejelentette, hogy nem kívánja tovább finanszírozni az iskoláit, ezért Lewis kénytelen volt munkába állni. A Marion megyei jegyző hivatalában dolgozott, és önként csatlakozott a helyi milíciához. Szabadidejében megírta első regényét A Fair God címmel, de a mű csak 1873-ban jelent meg. Később elmondta, hogy bár sohasem csatlakozott semmilyen vallási csoportosuláshoz, mindig is a kereszténységet érezte magához a legközelebb. Az 1846 elején kirobbant mexikói–amerikai háború idején önkéntes szolgálatra jelentkezett, toborzótisztként hasznosította magát, főhadnagyi rangot ért el, a harcmezőre azonban nem került ki. 1847-ben leszerelték, és édesapja ügyvédi irodájába ment dolgozni, hogy jogi tapasztalatokat szerezzen.

A következő évben Wallace megismerkedett Susan Arnold Elstonnal, egy gazdag kereskedő lányával. Négy év múlva házasodtak össze, 1853-ban költöztek Crawfordsville-be, ahol megszületett a gyermekük, Henry Lane Wallace. Az ismerkedés és a házasságkötés között eltelt években Wallace jogi karrierje szépen ívelt felfelé, 1856-ban pedig mint demokratát beválasztották az indianai szenátusba is. Ezzel párhuzamosan katonai ambícióinak is szabad teret engedett. Önálló milíciát alapított, amelynek öltözékét és kiképzési programját az Algériában állomásozó francia hadseregtől vette át. 1861-ben kitört az amerikai polgárháború 24 északi és 11 déli állam között. Indiana kormányzója, Oliver P. Morton kinevezte Wallace-t a szárnysegédjévé, és megbízta azzal, hogy szervezze meg a szövetségi kormány által kért indianai csapatokat. Wallace oly kiválóan teljesítette a parancsot, hogy öt nap alatt a kért hat ezred helyett tizenhárom regimentet állított hadrendbe. Mindazonáltal polgárháborús tevékenységének részletezésébe nem kezdenék bele, hiszen ez mégiscsak egy filmes blog. Maradjunk annyiban, hogy bár katonai rátermettségét és tevékenységét a maga idejében több komoly bírálat is érte – különösen a shiloh-i csata (1862) kapcsán –, mindmáig polgárháborús hősként tartja számon az amerikai történelem, és tábornoki rangig jutott. 1867-ben visszatért az ügyvédi pályára, új házba költözött a családjával, és élete végéig ott élt. A jog világa azonban nem elégítette ki közéleti törekvéseit, ezért ismét a politika felé fordult. 1868-ban és 1870-ben is megpróbált bekerülni a kongresszusba, de mindkétszer alulmaradt a választási küzdelemben.

A választási vereségek ellenére sem ábrándult ki a politikából, de a következő években ideje nagyobb részét az írásnak szentelte. Ebben az időszakban írta meg a Ben-Hurt is. 1877-ben minden tekintélyét latba vetve támogatta Rutherford B. Hayes republikánus elnökjelöltet. A hála nem maradt el: Hayes a következő évben Új-Mexikó kormányzójává nevezte ki Wallace-t, aki 1881-ig töltötte be ezt a tisztséget. A krónikák feljegyezték, hogy ebbéli minőségében aláírta a legendás vadnyugati törvényen kívüli, Billy, a kölyök halálos ítéletét, ám a pisztolyhős megszökött, és később egykori cimborája, Pat Garrett golyója végzett vele. Wallace politikai rátermettségével egyébként nem lehetett különösebb gond, hiszen Hayes utódja, az Egyesült Államok 20. elnöke, James A. Garfield is komoly diplomáciai feladatot bízott rá. Garfieldet állítólag épp a Ben-Hur elolvasása győzte meg arról, hogy Wallace jól ismeri a Keletet, ezért ő a legalkalmasabb arra, hogy az Egyesült Államokat képviselje Törökországban. Négy évig tartott ez a diplomáciai szolgálat, és ezalatt Wallace magával a török szultánnal, II. Abdul-Hamiddal is összebarátkozott. 1885-ben újabb elnök, Chester A. Arthur költözött a Fehér Házba a leköszönő Garfield helyére. Wallace közben a Ben-Hurnak köszönhetően meggazdagodott, ezért úgy döntött, nem keresi az új washingtoni vezetés kegyeit, hanem hazamegy, és visszavonul a politikától. Továbbra is írogatott, sőt újabb hobbit is talált magának: bütykölgetett, méghozzá oly eredményesen, hogy az évek során nyolc találmányt is szabadalmaztatott. 1898-ban, amikor kitört a spanyol–amerikai háború, az immár hetvenegy éves Wallace felajánlotta szolgálatait a hadseregnek, de a kora miatt elutasították. Ekkor jelentkezett egy toborzóirodában, hogy legalább közlegényként szolgálhassa a hazáját, ám ott sem járt sikerrel. 1899-ben részt vett a Ben-Hur színházi premierjén a Broadwayn. 1905. február 15-én crawfordsville-i otthonában hunyt el gyomorhurutban. Az ottani Oak Hill temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékére 1926-ban egy iskolát neveztek el az Indiana állambeli Garyben: a létesítményt 88 év után – öt másik helyi iskolával együtt – 2014. június 3-án bezárták.

A regény

1876. szeptember 19-én Wallace vonatra szállt, hogy Indianapolisba utazzon. Egyik útitársa Robert G. Ingersoll (1833–1899) volt, ügyvéd és polgárháborús veterán, akárcsak Wallace. A két férfi barátságos disputába kezdett Ingersoll fülkéjében. A téma a vallás volt, és Wallace rádöbbent arra, hogy milyen keveset tud a kereszténységről. Nem volt ugyan ateista, mint Ingersoll, mindazonáltal a vallás addig nem játszott különösebb szerepet az életében. Elhatározta, hogy kutatásokat folytat a témában, és ez vezetett ahhoz, hogy regényt írjon a témáról. Ehhez felhasználta azt a korábbi kéziratát is, melyet eredetileg egy magazin számára írt a három napkeleti bölcsről. Úgy érezte azonban, hogy felkészültsége mégsem elegendő ahhoz, hogy kizárólag Jézusról írjon, ezért egy fiktív személyt, a zsidó Júda Ben-Hurt tette meg a regény főszereplőjének. Kiterjedt kutatásokat folytatott az amerikai könyvtárakban és a Közel-Keleten, ámbár a cselekmény főbb helyszíneire, Rómába és a Szentföldre csak a regény megjelenése után látogatott el. A legapróbb részletekre is odafigyelt, például a korabeli földrajzi elnevezésekre, a flóra és fauna hitelességére, a városok és falvak szerkezetére, sőt még arra is, milyen lehetett egy háromevezős gálya és egy ókori aréna. Mondani sem kéne, hogy a Bibliát is szorgalmasan tanulmányozta. Később, amikor az eredeti helyszíneken módjában állt közelebbi információkat is gyűjteni, örömmel nyugtázta, hogy nem követett el semmilyen súlyos tárgyi tévedést, amely miatt regényét át kéne dolgoznia. Amikor hozzálátott az íráshoz, még semmilyen irányban nem volt elfogult Jézus személyét illetően. A bibliai történet azonban annyira lenyűgözte, hogy mire befejezte a könyvet, állítása szerint hívővé vált. Mindazonáltal sosem csatlakozott semelyik keresztény egyházhoz vagy felekezethez sem, mert egyrészt élvezte a teljes függetlenséget, másrészt úgy gondolta, nem elég jó ember ahhoz, hogy egy keresztény közösség tagja legyen.

Az Ingersoll-lal való emlékezetes vita csupán egyike volt Wallace motivációinak. Inspirációt merített Sir Walter Scott és Jane Porter romantikus regényeiből is, és különösen nagy hatást gyakorolt rá Id. Alexandre Dumas kalandtörténete, az 1844-ben publikált Monte Christo grófja, amelynek főhőse évekig igazságtalanul sínylődik a börtönben, és bosszút akar állni a szenvedéseiért. Egyes irodalomtörténészek szerint a Ben-Hurban Wallace saját életének bizonyos motívumai is felfedezhetők. Wallace az amerikai polgárháború egyik sorsdöntő eseménye, a shiloh-i csata első napján (1862. április 6.) csapataival késve érkezett a csatamezőre, ami hozzájárult ahhoz, hogy Grant tábornok hadserege először súlyos vereséget szenvedett a déliektől. Grant a jelentésében elmarasztalta Wallace-t, ami komolyan befolyásolta annak későbbi katonai karrierjét. Állítólag ez a motívum köszön vissza a regényben, amikor a római helytartó, Gratus a Jeruzsálembe való, diadalmasnak szánt bevonulásakor véletlen balesetet szenved, ami a Hur család ártatlan meghurcoltatásához vezet. Egyes feltételezések szerint a szekérverseny is Wallace és Grant valós konfliktusán alapul: a shiloh-i csata után a két parancsnok lóversenyben mérte össze képességeit, és ebben Wallace győzedelmeskedett. Ő maga azonban soha nem írt életének erről a mozzanatáról, melyet halála után néhány nappal egyik jó barátja, F. Farrand Tuttle Jr. mesélt el a Daily News riporterének. Így tehát elképzelhető, hogy ez csak egy családi legenda, mindazonáltal a regénybeli szekérverseny örökre összeforrt Wallace nevével.

Biográfusai szerint Wallace esti szabadidejében, sőt utazásai közben is írta a könyvet, még Crawfordsville-ben is, ahol nyáron az otthonához közeli bükkfa alatt üldögélve Ben-Hur kalandjain dolgozott. Miután kinevezték Új-Mexikóba kormányzónak, már csak éjszakánként maradt ideje az írásra. 1880 márciusában fejezte be a munkát. Szabadságot vett ki, hogy személyesen vihesse a kéziratot New Yorkba: április 20-án adta át a Harper and Brothers kiadó egyik tulajdonosának, Joseph Henry Harpernek. A könyv témája veszélyeket rejtett magában, hiszen Jézus és a keresztre feszítés ábrázolásával korábban már több író is próbálkozott, általában eredménytelenül, és még örülhettek, hogy nem vádolták meg őket istenkáromlással. Harper mindenesetre el volt ragadtatva, és később úgy nyilatkozott, hogy a Ben-Hur volt „a legszebb kézirat”, amelyet valaha leadtak nála. A kiadóval kötött szerződés értelmében Wallace-t illette a bevételek tíz százaléka. A Ben-Hur 1880. november 12-én jelent meg, darabját 1 dollár 50 centért árulták, ami a hasonló kiadványokhoz képest drágának számított. Talán emiatt is, de eleinte nem fogyott túl jól, hét hónap alatt mindössze 2800 példányt adtak el belőle. Az olvasók körében azonban terjedt a híre, és a harmadik év elején havi 750 darabra emelkedett az eladott példányszám, ami 1885-ben havi 1200-ra növekedett. 1886-ban Wallace már 11 ezer dollár bevételre tett szert a Ben-Hur után, és a könyv eladott példányszáma évi ötvenezer körül mozgott. Tíz évvel a megjelenés után a Ben-Hurból havonta körülbelül 4500 darab kelt el. Végül Wallace könyve lett a XIX. század legkelendőbb amerikai regénye, megelőzve ezzel a Tamás bátya kunyhóját. Margaret Mitchell 1936-os bestsellere, az Elfújta a szél egy időre letaszította a trónról, ám Ben-Hur visszavágott, és az 1959-es filmváltozat világsikere oly mértékben megnövelte az érdeklődést a könyv iránt, hogy visszanyerte „a legkelendőbb regény” megtisztelő címét. Maga XIII. Leó pápa (1810–1903, a pápai trónon: 1878–1903) is áldását adta a könyvre: szépirodalmi művet először ért ilyen megtiszteltetés.

Mindazonáltal mint minden sikeres mű, a Ben-Hur sem csupán elragadtatást váltott ki a közönségből. Akadtak olyanok is, akik kevésbé lelkesedtek érte: felrótták, hogy romantikája idejétmúlt, leírásai túlságosan részletezőek, és emiatt olykor unalmasak. Természetesen számos kritika érte a cselekményvezetést is, hogy túl sok a véletlen és valószerűtlen fordulat, a végkifejlet pedig hamar borítékolható. A 2011-ben elhunyt, remek könyvismertetői révén ismert Legeza Ilona például így írt a műről: „A csodaszép, mérhetetlenül erős, minden divatos sportágban (például kocsihajtásban) verhetetlen, ráadásul dúsgazdag Ben-Hur igazi akciótörténetbe illő események sorozatában vesz elégtételt a rómaiakon a hazáját és saját magát ért sérelmek miatt, de ezenközben ideje van arra is, hogy megismerkedjen a jézusi tanokkal, kiválassza az érte rajongó nők sokaságából azt, aki egyedül méltó szerelmére, és végül hogy a terjeszkedni kezdő, ám súlyos anyagi gondokkal küzdő keresztény egyház nagy támogatója legyen... Az érdemtelenül nagy népszerűségnek örvendő mű ma sem marad hatástalan.” Mások viszont úgy gondolják, hogy alighanem éppen az irodalmi fogyatékosságoknak, a naiv és jámbor írói hozzáállásnak köszönhető, hogy a Ben-Hurt azok is elolvassák, akik általában nem nagyon olvasnak, és a regény lényegét ők is megértik. Szerintük a mű hatásfokát jelentősen megnövelte, hogy Jézus történetét Wallace egy fiktív szereplő életútjával párhuzamosan mesélte el, és mivel odafigyelt a részletek hitelességére, közelebb hozta az olvasókhoz Krisztus személyét, mert visszahelyezte őt az emberi környezetbe anélkül, hogy alakjának magasztosságától megfosztotta volna. A Ben-Hur lelkes rajongói közé tartozott Grant tábornok – noha mint fentebb írtam, magával a szerzővel katonai konfliktusai voltak –, Garfield elnök és Jefferson Davis, az amerikai polgárháború meghatározó alakja, az Amerikai Konföderációs Államok első és egyetlen elnöke.

A színpadi változatok

A Ben-Hur igazából még nem is számított bestsellernek, amikor Wallace már számos ajánlatot kapott arra, hogy a könyvből színpadi változatot készítsenek. Ezeket a megkereséseket közel két évtizeden át elutasította, mert attól félt, hogy a történet vallási vonatkozásai a téma emelkedettségéhez méltatlan profánsággal érvényesülnének. Különösen Jézus személyének megjelenítését érezte aggályosnak – ámbár ő maga részletes leírást adott róla a könyvben –, és kételyei voltak arra vonatkozóan is, hogyan sikerülne megvalósítani a szekérversenyt a színpadon. Végül 1899-ben – három hónapos egyeztető tárgyalások eredményeként – megállapodott két színházi producerrel, Marc Klaw-val és A. L. (Abraham Lincoln) Erlangerrel. (Érdekes véletlen, hogy Erlanger a meggyilkolt amerikai elnök nevét viselte, Wallace pedig 1865-ben tagja volt annak a katonai bizottságnak, amely az igazi Abraham Lincoln elleni merénylet ügyében vizsgálódott.) Egy anekdota szerint Wallace az őt jellemző szenvedélyességgel kérdezett rá Erlanger vallási meggyőződésére: „Hiszel a mi Urunkban, Jézus Krisztusban?”, mire az őszinte válasz így hangzott: „Őszintén szólva: nem. A társam, Klaw viszont igen, de ő épp Bostonban van.” Az üzleti megállapodás értelmében a producerek által fizetett jogdíj kétharmada illette Wallace-t, egyharmada pedig a könyv kiadóját, a Harper and Brotherst. Az eredetileg nyolcrészes regényt William Young drámaíró hat részre (felvonásra) rövidítette, és tizenhárom jelenetre osztotta. Young azt javasolta, hogy Jézust ne egy színész alakítsa, hanem egy 25 ezer gyertya fényével egyenértékű fénysugár szimbolizálja. Wallace állítólag el volt ragadtatva ettől az ötlettől. Az ellen meg főleg nem lehetett kifogása, hogy Young a kényszerű rövidítések ellenére is hűségesen követte a regény cselekményét és szövegét.

A drámai hatás fokozása érdekében Edgar Stillman Kelley kísérőzenét írt az előadáshoz, és egy kórusnak is dramaturgiai funkciót adtak. Ben-Hur szerepére a harmincesztendős jeles drámai színészt, Walker Whiteside-ot szemelték ki, aki olyan Shakespeare-hősök eljátszásával írta be a nevét az amerikai színjátszás nagykönyvébe, mint Othello, Hamlet, Lear király és Shylock. Az utolsó pillanatban azonban lecserélték őt Edward J. Morganre. Erre Whiteside viszonylag alacsony termete miatt volt szükség, mert a producerek úgy ítélték meg, hogy Ben-Hur megszemélyesítéséhez a külső adottságok is igen fontosak, és ezeket egy bizonyos ponton túl a vitathatatlan színészi tehetség sem pótolhatja. Mindazonáltal az első évad után Morgant is leváltották, William Farnum lépett a helyére. Farnum számára Ben-Hur megformálása hozta meg az igazi áttörést (összesen 234-szer játszotta el a szerepet), és népszerűségét később a némafilmek világában is kamatoztatni tudta. Ugyanez történt a Messalát alakító William S. Harttal is, aki a szerepet az 1907-es filmváltozatban is eljátszotta: annak kapcsán személyére majd bővebben kitérek. A szereposztás többi részével az általam ismert on- és off-line források nemigen foglalkoznak, ami arra utal, hogy talán kevésbé jelentős színészek játszhatták a többi szerepet, illetve gyakoribbak lehettek a színészcserék. Mondani sem kéne persze, hogy a szereposztás a színpadi produkció kisebbik problémáját jelentette. Az igazán nagy, megoldandó feladat a látványos epizódok – mindenekelőtt a tengeri csata és a szekérverseny – megrendezése és technikai feltételeinek megszervezése volt.

A versenyt úgy oldották meg, hogy a színpad alá taposómalmokat helyeztek, melyek fölött síneken mozogtak az élő lovakkal hajtott szekerek, ezek mögött pedig végtelenített festett vászon hátteret forgattak ellentétes irányban. Ezzel a módszerrel a vágtatás illúzióját tudták kelteni. A hatás érdekében külön görgők forgatták a szekerek kerekeit, a díszletmunkások pedig ilyenkor porfelhőt imitáltak a száguldás érzékeltetésére. Ahogy nőtt a darab népszerűsége, egyre több lovat használtak az előadásokon. A szériának egyetlen állandó állatszereplője volt húsz éven át: egy Monk nevű arab mén, Wallace egykori lova. Tekintettel arra, hogy egyes jelenetekben nagyszámú szereplő és tekintélyes súlyú díszletek egyszerre voltak a színpadon, különösen oda kellett figyelni az építmény teherbírására. Komolyabb balesetről nem tudunk, de azért olykor becsúszott néhány baki: az egyik bostoni előadáson például meghibásodtak a taposómalmok, és a szekérversenyt akkor Messala nyerte. A szövegen viszont nem változtattak, és úgy folytatódott a darab, mintha Ben-Hur győzött volna. Előadás után Wallace állítólag magához hívatta William S. Hartot, és ezt mondta neki: „Fiatalember, meg akarom köszöni magának, hogy olyannak játszotta Messalát, amilyennek megírtam a könyvemben”. Egyes vidéki vásárokon az előadás hatására igazi szekérversenyeket is rendeztek. A tengert egy hatalmas vászon jelképezte, amelyet a kulisszák mögül mozgattak, hogy hullámzás hatását keltsék. A díszlet része volt egy hatalmas római gálya is, amely a cselekménynek megfelelően elsüllyed. A „békésebb” jelenetekben többek között pálmafák és szökőkutak használatával teremtették meg az adott helyszín hangulatát. A maga korában páratlan színpadi technika a szerzőt éppúgy lenyűgözte, mint a nézőket.

Az első előadást 1899. november 29-én tartották a New York-i Broadway Theaterben, a közönség soraiban ott ült a szerző is. Az 1900. május 10-i évadzárásig összesen 194 előadás ment le. Egy-egy előadás időtartama az évtizedekkel későbbi filmváltozat játékidejével vetekedett: körülbelül három óra húsz percig tartott. A kritikai fogadtatás vegyes volt: a kivételes színpadi látványvilágról általában elismerően írtak, ám egyes vélemények szerint a műsor túlságosan elment a látványosság felé, és az eredeti történet hangsúlyai egy melodráma irányába tolódtak el. A közönséget viszont nem nagyon érdekelte a kritikusok fanyalgása, tülekedtek a jegyekért, melyekből 25 ezer darabot adtak el hetente. Az előadást olyanok is megtekintették, akik egyébként egyáltalán nem jártak színházba, és állítólag többen a darab katartikus hatásának köszönhetően vették fel a keresztény hitet. A második színházi évad 1900. szeptember 3-án kezdődött, a darab legutolsó előadására 1920 áprilisában került sor. A Ben-Hur ezalatt a bő két évtized alatt 18 évadban volt látható. Az előadást természetesen elvitték a nagyobb amerikai városokba is, mint Boston, Philadelphia, Chicago és Baltimore. A két producer összesen 75 ezer dollárt fordított a színdarabra, a befektetés pedig busásan megtérült: a Ben-Hur bő húsz év alatt húszmillió dollárt jövedelmezett (más források „csak” tízmillióról tudnak), és húszmillió nézője volt. A keresztény vallási vezetők is sokat tettek a produkció népszerűsítéséért, a híveket ugyanis az előadás megtekintésére biztatták. A siker túlnőtt az országhatárokon, és a Ben-Hur műsorra került Nagy-Britanniában (London) és Ausztráliában (Sydney és Melbourne) is.

A későbbi színpadi változatok közül a 2009-es verziót érdemes megemlíteni, mert ezt eredetileg Budapestre is elhozták volna, sőt a színészek között magyar művészt is találhatunk. A vállalkozást kezdetben Franz Abraham producer tartotta kézben, aki a reklám szerint másfél évtizedig dolgozott a show előkészítésén. A regény adaptálását Shaun McKenna végezte, a rendezést Philip Wm. McKinley vállalta. A narráció és a zene Stewart Copeland, a 80-as évek kultikus brit együttese, a Police egykori tagjának nevéhez fűződik. A díszleteket Mark Fisher és Ray Winkle, a jelmezeket Ann Would-Hard tervezte. Fisher különösen nagy név a szakmában, két évtizeden át felelt a Rolling Stones-koncertek látványképéért, de az ő nevéhez kapcsolódnak a 2008-as pekingi olimpia nyitó- és záróműsorának látványtervei is. A világítástechnika Patrick Woodroffe munkája, őt a U2 és a Rolling Stones koncertjeinek állandó munkatársaként ismerik a művészvilágban. A koreográfia Liam Steel fantáziáját dicséri, a harci jeleneteket Rick Sordelet tervezte, a lovakat idomította és a kaszkadőröket irányította: Nicki Pfeifer. Ben-Hurt Sebastian Thrun játszotta, partnerei: Michael Knese (Messala), Lili Gesler (Eszter), Anton Grünbeck (Quintus Arrius), Rókás László (Ilderim sejk), Marina Krauser (Miriam) és Nina Wilden (Tirzah). (Eszter szerepét később Jantien Euwe vette át.) A reklámanyagok szerint a Ben-Hur Live show 2500 négyzetméteres, 360 fokban élvezhető színpadképpel rendelkezett, amely a néző számára a Circus Maximus hangulatát nyújtotta a modern kor igényeihez igazítva.

Az első előadást 2009. szeptember 17-én tartották a londoni O2 Arénában, abban az esztendőben volt ugyanis fél évszázados a 11 Oscar-díjas filmváltozat. Miként a 110 évvel korábban, 1899-ben indult eredeti szériáé, úgy a modern színpadi változat kritikai fogadtatása is vegyes volt. A budapesti három előadást a Papp László Sportarénában eredetileg 2009. december 11-én és 12-én tartották volna, technikai okok miatt azonban az időpontok 2010. február 27-ére és 28-ára módosultak. Az európai turné más előadásait is el kellett napolni, mert biztonsági problémák merültek fel a monumentális díszletekkel kapcsolatban. Ezek kiküszöbölése közben – nem várt fordulatként – csődeljárás indult Franz Abraham producer és cége ellen, és a februári előadások is elmaradtak. A produkcióban részt vevő művészek egy új cég alapítását jelentették be, és a budapesti előadásokat 2010. szeptember 17-ére és 18-ára ígérték, ám nem sokkal a kitűzött időpontok előtt az illetékesek végleg lemondták a budapesti show-t. A magyar szervező, a Multimedia Kft. nyilatkozatában többek között így írt: „Őszintén hittünk benne, hogy a Ben-Hur-előadás-sorozat egy tiszteletre méltó és jó kezdeményezés, amit érdemes és kell támogatni. Csalódtunk, ez óriási erkölcsi és anyagi veszteséget okozott...” Az új cég on-line források szerint megalakult ugyan, gazdasági okokból azonban nem vállalta a produkció utaztatását, hanem azt ígérte, hogy egyetlen helyszínen, Rómában, az egykori Circus Maximus helyén 2011 áprilisától őszéig megtartja az elmaradt előadásokat. A világháló tanúsága szerint ezeket az ígéreteket be is tartotta, és a sikernek köszönhetően a Ben-Hur Live show folytatódott, sőt újra szóba kerültek a külföldi turnék. Budapest mint lehetséges helyszín neve egyelőre nem merült fel...

Az első némafilm

1907-ben készült el a regény első, mindössze 15 perces filmváltozata. Nyilván mindenki sejti, hogy ebbe a játékidőbe nem férhetett bele a teljes cselekmény, ezért az alkotók (vezető rendező: Sidney Olcott) a leglátványosabb epizódra, a szekérversenyre koncentráltak. Mindazonáltal nem sokat költöttek a leforgatására: egyszerűen elmentek a New York-i Manhattan Beachre, ahol a tűzoltók egy nyilvános program keretében lovas szekereikkel éppen versenyt rendeztek, és azt filmezték le. Ben-Hur szerepét a fiatalon elhunyt Herman Rottger (1881–1917) játszotta. Nagyon kevés információt lehet tudni róla (halálának pontos dátuma sem ismert), például azt, hogy 1913-ban és 1914-ben még három rövid némafilmben szerepelt. Messalát a színpadi verzióból jól ismert William S. Hart (1864–1946) formálta meg. Ő lényegesen ismertebb művész, 1914 és 1925 között folyamatosan filmezett. Főleg westernekben foglalkoztatták, talán azért is, mert voltak személyes kapcsolatai a klasszikus Vadnyugattal: jó barátja volt a legendás Wyatt Earp és Bat Masterson is. Filmjeiben ragaszkodott a hiteles díszletekhez és jelmezekhez. Mivel tehetséges, jó kiállású színész volt, a korabeli közönség hamar megszerette. Vadnyugati témájú írásokat is publikált. Halála után Los Angeles városára hagyta a birtokát azzal a feltétellel, hogy művészeti célokra hasznosítják: jelenleg a híres színiiskola, az Actors Studio egyik szekciója működik ott.

Az 1907-es Ben-Hur mindazonáltal nem a színészek vagy a lefilmezett szekérverseny, hanem a szerzői jogok miatt híresült el. A filmet gyártó Kalem Company ugyanis nem csinált gondot ebből a kérdésből, és nem kért engedélyt a két évvel korábban elhunyt Wallace örököseitől. A cég mentségére legyen mondva, hogy ez általánosnak mondható gyakorlat volt a filmezés hőskorában – ahogy ezt a forgatókönyvíró Gene Gauntier is megírta a Blazing the Trial című 1928-as önéletrajzi könyvében. A precedenst azonban épp a Ben-Hur teremtette meg. Wallace örökösei ugyanis pert indítottak, amelyhez a felperes oldalán a könyv kiadója, a Harper and Brothers is csatlakozott. A bíróság 1911-ben hozott ítéletet, amelyben a felperesek javára döntött, és 25 ezer dollár kártérítés kifizetésére kötelezte a Kalem Companyt. Egyúttal kimondták azt is, hogy a jövőben minden filmgyártó cég a forgatás megkezdése előtt köteles tisztázni a jogokat, amennyiben a megfilmesíteni kívánt mű a szerzői jogvédelem hatálya alá esik. Ha már így alakult, a Harper and Brothers illetékesei igyekeztek kihasználni az ügyből fakadó reklámlehetőségeket: mivel a film a szekérversenyre koncentrált, a kiadó piacra dobott egy gyönyörűen megtervezett és illusztrált kiadványt The Chariot Race címmel, amely a regénynek ezt a részletét emelte ki. A színes illusztrációk Sigismond Ivanowski (1875–1944) tehetségét dicsérték.

A második némafilm

Az 1907-es némafilm kétséget sem hagyott afelől, hogy a Ben-Hurban rejlő lehetőségeket még korántsem aknázta ki teljes egészében a filmipar. Lew Wallace fia, Henry azonban évekig elzárkózott attól, hogy eladja a filmjogokat. 1915-ben meggondolta magát, és megállapodott a színházi előadás egyik producerével, A. L. Erlangerrel. Csekély hatszázezer dollár fejében mondott le a filmjogokról, ami akkor igencsak tekintélyes summának számított. Nem is mindenki értette Erlanger húzását, hogy belement ebbe az alkuba, de a dörzsölt üzletember alighanem megérezte, hogy a film jól prosperáló iparággá növi ki magát, és ez a hatszázezer dollár nagyon is jó befektetés lesz, ami busásan meg fog térülni. Nem tévedett. Miután véget ért a bő két évtizedes színházi sikerszéria, a Goldwyn Pictures bejelentette, hogy szeretné megvásárolni a filmjogokat. A cégtulajdonos Samuel Goldwyn szívverése valószínűleg néhány pillanatra leállt, amikor Erlanger közölte, mennyibe kerülne mindez, ám sikerült végül közös megegyezésre jutniuk. Erlanger beleegyezett egy kisebb összegbe, cserébe viszont részesedés járt neki a várható bevételből, és minden részletet illetően beleegyezési jogot kapott. A forgatás helyszínéül Olaszországot, rendezőnek Charles Brabint választották. A munka 1923 októberében kezdődött Rómában, a címszerepre George Walsht szerződtették.

A következő évben az Egyesült Államok filmiparában sorsdöntő változások mentek végbe. 1924-ben a Goldwyn Pictures egyesült a Metro Picturesszel és a Louis B. Mayer Productionnel: az új cég a Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) nevet vette fel. Samuel Goldwyn természetesen magával vitte a Ben-Hur filmjogait az új cégbe, melynek vezetése rögvest felülvizsgálta az addig végzett munkát. Ennek eredményeként szinte a teljes stábot lecserélték, és az eredeti szereposztásból csupán két szereplő maradt meg: Francis X. Bushman (Messala) és Carmel Myers (Iras, Messala szeretője). Bushmantől az MGM semmi esetre sem akart megválni, mert a cég illetékesei bedőltek a színész ügynöke, Harry Reichenbach által bedobott trükknek. Reichenbach ugyanis az első üzleti tárgyalásra magával vitte Bushmant is az MGM-hez, útközben azonban időnként pénzdarabokat szórt el. Egyre többen követték őket, hogy felvegyék az elhullajtott érméket, a stúdió vezetői viszont azt hitték, Bushman figyelemre méltó népszerűségét bizonyítja, hogy valóságos tömeg kísérte el őt a filmstúdióig. A színész mindazonáltal ódzkodott attól, hogy eljátssza Messalát, mert attól félt, hogy egy negatív figura megformálása kedvezőtlenül befolyásolná a karrierjét. Nem más győzte meg őt, mint a színdarab és az 1907-es film Messalája, William S. Hart: „Fogadd el az ajánlatot, ez a legjobb szerep a történetben!” Persze Bushman megtartása mellett szólt az is, hogy remekül értett a lovakhoz, tudta hajtani a szekeret, és nem igényelt sem trénert, sem kaszkadőrt. Az sem jelentett áthidalhatatlan problémát, hogy tizenhat évvel volt idősebb a Ben-Hurt alakító Ramon Novarrónál, noha a történet szerint gyerekkori barátok, vagyis nagyjából azonos korúak. (Jelentős korkülönbség – tizenhét év! – állt fenn egyébként az 1907-es film két főszereplője között is.)

George Walsh – akivel csupán egyetlen tekercsnyi anyagot vettek fel – állítólag Bushmantől tudta meg, hogy a produkció már nem tart rá igényt, és Ramon Novarrót szerződtették helyette. A rendezői székbe a kegyvesztetté vált Brabin helyére – több jelölt (köztük Francis X. Bushman!) számbavétele után – Fred Niblo ülhetett. Niblót tapasztalt rendezőként tisztelték, de ami ennél is fontosabb, hogy a húszas években már három sikeres film állt a háta mögött: kettőt Douglas Fairbanksszel készített (Zorro jele, 1920; A három testőr, 1921), egyet pedig Rudolph Valentinóval (Vér és homok, 1922). (Mellesleg szó volt arról is, hogy Valentino legyen Ben-Hur. További jelöltek: Buck Jones és Ben Lyon.) Novarro számított Valentino legnagyobb riválisának, és amikor Valentino 1926-ban, mindössze 31 évesen elhunyt, Ramon lett az első számú „latin férfi” a filmvásznon. Kevesen tudták róla akkoriban, hogy a magánéletben a férfiakat – és nem csak a latinokat – szerette (ezt egyébként Valentinóról is híresztelték), de az egész világ értesült erről, amikor jóval túl a csúcson, 1968-ban homoszexuális indíttatású, brutális rablógyilkosság áldozata lett hollywoodi villájában. De térjünk vissza 1925-be, amikor Novarro még a nagy áttörés előtt állt! Hogy az MGM mennyire bízott a sztárjelöltjében, azt a gázsija is bizonyítja: három évvel korábban még csak heti 125 dollárt kapott A zendai fogoly (1922) című filmért, a Ben-Hurért viszont már heti tízezret. Ez éppen nyolcvanszoros fizetésemelés: bár az enyém emelkedne háromévenként ekkora tempóban!

A stáb a kor legmodernebb technikáját használta, a tengeri csata jelenetét például egyszerre 48 kamerával vették fel: ez rekordnak számított a korabeli filmgyártásban. Az epizódot Livornónál forgatták, a Ligur-tengeren rengeteg statiszta közreműködésével. Biztonsági okokból előzetesen mindenkit megkérdeztek, hogy tud-e úszni, ám erre azok is „igen”-nel válaszoltak, akik valójában nem tudtak. Az olasz szereposztó rendező állítólag kihasználta a politikai feszültségeket, és hogy minél életszerűbb legyen az összecsapás, a fasiszta érzelmű statisztákat az antifasisztákkal eresztette össze. Felvétel közben azonban a jelenet hitelességéhez szükséges tűz elterjedt az egyik hajón. A legenda szerint a páncélba öltözött statiszták közül többen is a tengerbe ugrottak a tűz elől, és állítólag voltak, akik vízbe fulladtak. Ezt a feltételezést hivatalosan sosem erősítették meg, Niblo pedig a korabeli média szerint így reagált az esetleges tragédiára: „Nem tehetek róla, azok a hajók darabonként negyvenezer dollárba kerültek!” A forgatás folytatódott, noha még Ramon Novarro is kisebb égési sérüléseket szenvedett. A szekérverseny felvételével először Rómában próbálkoztak, ám problémák támadtak az árnyékokkal és a versenypálya felületével. És ha a statiszták biztonsága már a tengeri csata esetében sem nyomott túl sokat a latban, ugyan ki törődött volna most a lovakkal? Azt beszélték, hogy több állat is kimúlt a jelenet felvétele közben, Louis B. Mayer mégsem volt elégedett a végeredménnyel. Ő és a cég egyik alelnöke, Irving Thalberg – aki a Louis B. Mayer Productiontől került az MGM-hez – visszarendelték a stábot az Amerikai Egyesült Államokba, és ott fejezték be a filmet. A döntés hátterében főleg anyagi problémák álltak. A pazarló olaszországi forgatás és a stábban lezajlott személycserék ugyanis jelentősen megdobták a költségvetést, ezért a produkció olykor még a főszereplőket sem tudta mindig időben kifizetni. Ez persze leállásokhoz vezetett, amit például Carmel Myers arra használt fel, hogy Németországba utazzon egy másik film (Garragan, 1924) forgatására, Francis X. Bushman pedig a lánytestvéreivel együtt lebonyolított egy 25 (!) országot érintő turnét. Az MGM a túlköltekezések miatt ejteni akarta a Ben-Hurt, de Irving Thalberg ráérzett arra, hogy a film nemcsak nagy közönségsiker lehet, de általa a fiatal cég presztízse is megnövekedhetne.

Mivel Mayer igényeit nem elégítette ki a szekérverseny olaszországi első felvétele, mert szerinte a küzdelem túl szelíd és lassú volt, elrendelte a jelenet megismétlését. Erre Los Angelesben került sor azon a helyen, ahol ma a La Cienega és a Venice sugárutak találkoznak. A munkát a második stáb vezető rendezője, B. Reeves Eason irányította. Hatvankét segédrendező dolgozott a keze alá. Közülük az egyiket William Wylernek hívták, aki 34 évvel később a remake rendezői székébe ülhetett. Az 1925-ös szekérversenyt „csak” 42 kamera vette. A jelenet forgatásához tucatjával szerződtették a statisztákat, mindazonáltal bábukat is használtak. Talán nincs is a filmtörténetben még egy olyan produkció, melynek egyetlen jelenetében annyi korabeli és későbbi világsztár statisztált volna, mint az 1925-ös Ben-Hur. Íme, néhány név az impozáns névsorból: John Barrymore, Lionel Barrymore, Joan Crawford, Gary Cooper, Marion Davies, Myrna Loy, John Gilbert, Douglas Fairbanks, Clark Gable, Harold Lloyd, Carole Lombard, Janet Gaynor, Fay Wray, Mary Pickford, Colleen Moore, Lillian Gish, Dorothy Gish és Rupert Julian. Még maga az egyik producer, Samuel Goldwyn is beállt statisztálni, ha már úgyis arra járt – feltehetően felügyelni a munkát. Hogy a verseny valóban izgalmas legyen, Mayer 100 dollár külön jutalmat ajánlott fel annak a hajtónak, aki elsőként ér célba. (Más források ötezer dollár célprémiumról tudnak, és arról, hogy a felajánlást Eason tette.) A pénzdíj érdekében a hajtók nem kímélték a lovakat, és ezúttal is több állat elpusztult felvétel közben. Feltételezések szerint Rómában és Los Angelesben összesen körülbelül száz ló esett áldozatául a túlhajszolt tempónak.

Ez azonban szinte semmiség volt ahhoz a tragédiához képest, amikor a nagy sebességgel száguldó szekerek egyikének kitörtek a kerekei, a kaszkadőr teste pedig a mellvéden keresztül előbb a levegőbe emelkedett, majd a pályára zuhant. A férfi a balesetben életét vesztette. A jelenet felvétele bekerült a hivatalos változatba, a történet hitelességéhez azonban kételyek fűződnek. Az on-line források például már abban is ellentmondanak, hogy a tragédiára a római vagy a Los Angeles-i forgatáson került-e sor. Nincs tudomásunk arról, hogy bárkit is elmarasztaltak volna a baleset miatt, márpedig egy ilyen halálesetet akkoriban sem lehetett volna csak úgy eltussolni. Az MGM-nek viszont feltehetően már akkor is jó marketingesei voltak, akik tisztában lehetettek azzal, hogy az efféle anekdoták csak növelik a film iránti érdeklődést, ezért nem cáfolták egyértelműen a halálesetekről szóló kósza híreket. Az viszont tény, hogy a Ben-Hurt követően az illetékes hatóságok szigorítottak a filmforgatások biztonsági előírásain, ami annak bizonyítéka lehet, hogy ezen a téren valószínűleg volt is mit szóvá tenni a produkciónak. (Az 1959-es remake forgatásakor szinte kísértetiesen ugyanígy megismétlődött ez a baleset, és bár azóta is tartja magát a pletyka, hogy az a kaszkadőr is meghalt, ám a valóságban nem történt komolyabb baja. Egyébként a korabeli forgatások laza biztonsági szabályai miatt az 1925-ös szekérverseny rendezője, B. Reeves Eason már átélt egy személyes tragédiát: hatéves kisfia, a gyerekszínész B. Reeves Eason Jr. 1921-ben életét vesztette A róka című film forgatásán, amikor egy elszabadult teherautó halálra gázolta.) A Ben-Hur egyik technikai szenzációját a színezés jelentette, amelyet elsősorban a vallási vonatkozású jeleneteknél alkalmaztak. Akkoriban azonban meglehetősen gyerekcipőben járt ez a technika, hihetetlenül erős megvilágítást igényelt az alkalmazása, amit a szekérversenynél már nem sikerült megoldani, ezért lett fekete-fehér a leglátványosabb képsor.

A Ben-Hur összköltsége 3 900 000 dollárra rúgott, ami körülbelül négyszerese volt egy akkori „drága film” költségvetésének, vagyis az MGM a némafilmkorszak legköltségesebb produkciójával állt elő. A premiert 1925. december 30-án tartották New Yorkban. A 143 perces alkotás nagy sikert aratott előbb az Egyesült Államokban, később az egész világon. Híres reklámszlogenje így hangzott: „Egy film, amelyet minden kereszténynek látnia kell”. Az MGM számára azonban évekig ráfizetésesnek minősült a produkció, hiszen a költségvetés túl magas volt, a bevételből pedig a vele kötött szerződés értelmében először Erlangert kellett kielégíteni. 1931-ben újra a mozikba küldték a filmet, méghozzá kiegészített kísérőzenével, amelyet az eredeti zeneszerző, William Axt és David Mendoza komponált. Ekkor már összejött a forgalmazásból annyi pluszbevétel, hogy az MGM némi hasznot is elkönyvelhetett. A dollárbankóknál is fontosabb volt azonban a szakmai presztízs, hiszen a Ben-Hurral a cég egy csapásra tekintélyes filmes nagyvállalattá avanzsált. Az úgynevezett Hays-kódex csak pár évvel később lépett életbe, és újabb évek teltek el, míg vasszigorral alkalmazni kezdték, így az alkotók egyes jelenetekben még meztelenséget is mutathattak. A reklámozáshoz Ramon Novarro aktfotóját is felhasználták, amely a gályajelenet forgatásán készült, noha a sztár magában a filmben nem látható ruhátlanul. Cenzúra ugyan volt már akkor is, de a téma miatt a cenzorok eleinte elnézőek voltak, később viszont – főleg a kevésbé engedékeny egyházi körök és a prűd nőegyletek tiltakozásainak hatására – mégis csattogtatni kezdték az ollóikat.

Pedig mai szemmel nézve igazán ártalmatlan képkockákról van szó: a gályajelenetben néhány pillanatra háttal mutatnak egy leláncolt meztelen rabot a háttérben, a bevonulási jelenetben pedig félmeztelen nők szórnak virágot a főhős előtt lépdelve. Ezeket a képsorokat még Olaszországban vették fel: Fred Niblo francia statisztákat szerződtetett a lányok szerepére, mert szerinte az olasz nők nem voltak eléggé kecsesek. Ezeket a meztelen képkockákat és a Technicolor-jeleneteket (melyeket a 30-as években kezdtek mellőzni az újabb gyártású kópiákból) évtizedekig elveszettnek hitték. A XX. század második felében az MGM archívuma különböző üzleti tranzakciók következtében többször is gazdát cserélt, és a nyolcvanas években a Ben-Hur néma változatának jogai a Turner Entertainmenthez kerültek. A cég elhatározta, hogy restaurálja az eredeti verziót. A nemzetközi méretű kutatómunka eredményeként a Cseh Filmarchívumban rátaláltak egy Technicolor-kópiára, és valahonnan meglettek a meztelen képsorok is. Amikor a Thames Television bemutatta a filmet, Carl Davis és a London Philharmonic Orchestra új kísérőzenét vett fel hozzá. A 2006-ban megjelent négylemezes Ben-Hur-DVD harmadik lemeze már ezt a helyreállított változatot tartalmazza.

Ben Hur (Ben Hur, 1907) – amerikai némafilm. Lew Wallace regényéből a forgatókönyvet írta: Gene Gauntier. Rendező: Harry T. Morey, Sidney Olcott, H. Temple és Frank Rose. Főszereplők: Herman Rottger (Ben-Hur), William S. Hart (Messala). 

Ben-Hur (Ben-Hur, 1925) – amerikai némafilm. Lew Wallace regényéből a forgatókönyvet írta: June Mathis, Carey Wilson, Bess Meredyth, Katherine Hilliker és H. H. Caldwell. Operatőr: Clyde De Vinna, René Guissart, Percy Hilburn, Karl Struss és Glenn Kershner. Zene: William Axt, David Mendoza (csak az 1931-es verzió) és Carl Davis (csak az 1987-es restaurált változat). Díszlet: Cedric Gibbons, Horace Jackson és Edwin B. Willis. Jelmez: Mrs. E.F. Chaffin és Erté. Vágó: Lloyd Nosler. Rendező: Fred Niblo, Charles Brabin, Christy Cabanne, J. J. Cohn és Rex Ingram. Főszereplők: Ramon Novarro (Ben-Hur), Francis X. Bushman (Messala), May McAvoy (Eszter), Betty Bronson (Mária), Claire McDowell (Hur hercegné), Kathleen Key (Tirzah), Carmel Myers (Iras), Mitchell Lewis (Ilderim sejk), Frank Currier (Quintus Arrius).