Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2017. június 9., péntek

80 HUSZÁR

A 80 huszár című film egyik forrását Petőfi Sándor hazafias költeménye, a Lenkei százada jelentette, ugyanakkor az alkotók más huszáralakulatoknál történt eseteket is beleszőttek a cselekménybe. Sára Sándor és Csoóri Sándor eredetileg a madéfalvi veszedelemről akartak filmet készíteni, az illetékesek azonban nem fogadták el a forgatókönyvet, mert túl egyértelmű utalásokat tartalmazott 1956-ra és az 1968-as csehszlovák eseményekre, továbbá a románok érzékenységét is borzolta volna Erdély túl gyakori emlegetése. Sára és Csoóri ekkor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történései közül próbáltak olyat választani, melyet allegóriaként használhatnak a magyar történelem egyéb eseményeire vonatkozóan is. Így született meg a 80 huszár, amely a Mafilm akkori igazgatója, Föld Ottó közbenjárására kapott zöld utat. Föld lengyel–magyar koprodukciót képzelt el, ami ugyan meghiúsult, de maga a forgatás mégis elkezdődhetett. A stáb Lengyelországban és Magyarországon dolgozott. A Lengyel-Tátra vadregényes tájain a színészek kaszkadőrök nélkül, maguk csinálták meg a legveszélyesebb jeleneteket is: mindannyian megtanultak huszár módjára lovagolni, s ha kellett, órákon át gyalogoltak, meredek hegyeket másztak járatlan ösvényeken, vagy sebes sodrású folyón keltek át. Valamennyi közreműködő óriási élményként élte meg a forgatást. A lelkes színészek állítólag a folytatást szorgalmazták, ami a történet tragikus befejezése miatt természetesen képtelenség lett volna. Bár a korabeli kritika fenntartásokkal fogadta ugyan a 80 huszárt, a film az évek múlásával felértékelődött, és az új évezredben a hetvenes évek magyar filmművészetének legjelentősebb alkotásai között jegyzik. 


Petőfi Sándor: Lenkei százada

Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül...
Kinek adnám én ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?

Ez ám csak a század,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Odaillenének.
Romlatlan bennök a
Régi jó magyar vér...
Bár adhatnék nekik
E dalnál nagyobb bért!

Dicső fiak ők! s ha
Énnekem nem hisztek,
Ám nézzetek oda,
Hogy mit cselekesznek.
Én elhallgatok, az
Ő tettök beszéljen...
Százszor kiáltjátok
Majd rájok az éljent.

A Dniester vizén
Túl, Mariampolban,
Lengyelország földén
Egy huszárezred van.
Szép magyar huszárok,
Fiatal legények,
Kutya-bajuk... vígan
Miért ne lennének?

Vigan vannak, össze-
Verik bokáikat;
De van ott egy század,
Amelyik nem vigad.
Míg világát éli
A vidám ezered,
Közűlök egy század
Búbánatnak ered.

Miért búslakodtok
Jó magyar huszárok?
Némelyik szeméből
Könny miért szivárog?
„Hogyne búslakodnánk,
Hogyne búslakodnánk,
Mikor veszélyben van
Édes magyar hazánk?

Rútul feni fogát
Rája tót, rác, német,
Hogy az istennyila
Őket ott ütné meg!
S minket, kik a hazát
Védeni szeretnék,
Itt idegen földön
Tart a kötelesség.”

Igy emészti őket
A bú és a méreg...
Összesúgnak-búgnak...
Vajon mit beszélnek?
Hangjaik suttogók,
Arcuk titokteljes...
Egy nagy szándékjok van,
Nagy és veszedelmes.

Milyen gonoszságot
Forralnak magokban,
Hogy nem beszélnek fönn-
Szóval, csak titokban?
Mily istentelenség
Forog elméjökben,
Hogy alattomban kell
Eljárniok ebben?

Nem istentelenség,
Amit ők akarnak:
Segítséget vinni
A bántott magyarnak,
Segítségül menni
Hazájok földére,
Melyre immár foly a
Gazda-nemzet vére.

Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
És hogy ezt titkolják,
Van annak nagy oka...
Odajutottunk már,
Hogy csak titkon lehet
Tégedet érezni,
Szent hazaszeretet!

Éjnek éjszakáján
Kiállott a század
Od' a partra, melyet
A Dniester áztat...
A folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád,
Mielőtt bevette
Attila országát.

E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok,
Hogy meg fogja őket
Látni Magyarország,
Hogy Magyarországot
Védelmezni fogják!

És midőn az esküt
Elmondották vóna,
Beléugrattak a
Dniester folyóba,
S jó paripáik az
Éji sötétségben
Általusztak velök
Szépen szerencsésen.

S jöttek hazafelé,
Jöttek, jövögettek,
Hát egyszer mögöttök
Kit pillantanak meg?
Lenkei kapitány,
Az ő kapitányok,
Ez iparkodott nagy
Sebesen utánok:

„Álljatok, legények,
Forduljatok vissza,
A generális küld,
Hogy híjalak vissza! 
Hanem a huszárok
Nem fordultak vissza,
Sőt a kapitánynak
Igy feleltek vissza:

„Kapitány uram, mi
Engedelmeskedünk
Ugy, ha előre megy,
És nem hátra velünk.
Vitéz kapitány úr,
Legyen a vezérünk,
Ilyen ember kell, mint
Kapitány ur, nékünk!

Annyi szent, hogy minket
Vissza nem visz innen
Sem a generális
Sem pedig az isten.
Kötelességünkről
Ne beszéljen nékünk,
Szentebb a haza, mint
A kötelességünk!”

Tőről vágott magyar
Ember a kapitány,
Nem igen téríté
Seregét ezután.
Ment velök, nem hátra,
De szépen előre,
És elértek édes
Hazájok földére.

Itt a haza földén,
Hová vont szívetek,
Forró öleléssel
Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer...
Beszéljen akármit
A hadügyminiszter!

Pest, 1848. augusztus


A Lenkey-huszárok
Az 1840-es években a Habsburg Birodalom tizenkét huszárezredének magyar legénységi állománya volt, tisztikarát viszont különböző nemzetiségű katonaemberek alkották. A huszárezredek többsége Csehországban és Galíciában állomásozott. 1848-ban Mészáros Lázár hadügyminiszter kezdeményezésére több huszárezredet hivatalosan is Magyarországra vezényeltek. A külföldön maradottak egyike volt a Württemberg-huszárezred, amely – mint mindegyik ezred – négy osztályba sorolva két-két századból állt: egy ezredesiből, egy alezredesiből és két őrnagyiból. A 6. számú ezredesi osztály 2. századának élén Lenkey János kapitány (1807–1850) állt. A Lenkey-huszárok a galíciai Mariampolban állomásoztak. A közeli Stanislau lakosainak körében osztrákellenes zavargások törtek ki, amelyeknek áldozatául esett egy lengyel állampolgár, egy fiatal gróf, többen pedig megsebesültek. A következő napok eseményei során a magyar huszárok lényegében megtagadták, hogy erőszakosan lépjenek fel a lengyel tüntetőkkel szemben. A renitens katonák parancsnokát, a mindaddig lojális és feddhetetlen Lenkey kapitányt a felettesei laktanyafogságra ítélték. A kapitányt annyira megviselte ez az ítélet, hogy kérelmezte nyugdíjaztatását, és szabadságra ment. Május 26-án az egyik huszár, Hajdú Mihály, levelet kapott, amely a Nemzeti dal egy példányát tartalmazta, valamint azt a kiáltványt, amelynek megfogalmazója a huszárok hazatérését sürgette, mert veszélyben volt a haza. A levél Fiáth Pompejus főhadnagy kezébe került, aki nyilvánosan széttépte azt. A huszárok viszont csak az alkalmat lesték, hogy a tettek mezejére lépjenek, és ez az alkalom két nap múlva, május 28-án, vasárnap el is érkezett.


A legénység fürdés ürügyén lement a Dnyeszter partjára, ahol valójában egy újabb megbeszélést tartottak. Úgy döntöttek, még aznap útra kelnek. A laktanyába való visszatérésüket követően ellátták a lovaikat, lecserélték ruházatukat és a felszerelésüket, továbbá lőszert és élelmiszert vételeztek. A rablás vádjának elkerülése érdekében a századpénztárhoz és a díszruhákhoz hozzá se nyúltak. Tartani lehetett azonban attól, hogy a huszárfeleségek rimánkodásukkal esetleg lebeszélik férjeiket a szökésről, ezért az asszonyokat bezárták egy szobába. Közben megérkezett Fiáth főhadnagy, aki hamar átlátta, mire készülődnek az emberek. Távozását megakadályozták, és a huszárok magukkal vitték őt. A szökevények átkeltek a Dnyeszter folyón, majd a Kárpátokon. Lenkey engedélyt kapott feletteseitől, hogy utánuk menjen, és rábírja őket a visszatérésre. Emberei örömmel fogadták, de nem engedelmeskedtek. A magyar határhoz érve felkérték tisztjeiket, hogy ők vezessék tovább a századot. Lenkey és Fiáth parancsnoksága alatt a huszárok 1848. május 31-én fegyelmezett rendben bevonultak Máramarosszigetre. A Monarchia seregében a felháborodás és az elismerés hangjai egyaránt megszólaltak. A huszárok menetteljesítményét és fegyelmezettségét valóban csak csodálni lehetett, a bécsi hadügyminisztérium azonban dicséret helyett természetesen azonnali vizsgálatot és szigorú büntetéseket követelt. Mint volt huszárezred-parancsnok, Mészáros Lázár sem helyeselhette hivatalosan a dezertálást. Az osztrák udvarral való törékeny jó viszony megőrzése érdekében muszáj volt szankciókat foganatosítania, noha a nép lelkesen ünnepelte a hazatérteket. A Lenkey-századot a Délvidékre vezényelték, a szerbek elleni harcba, amelyben Fiáth főhadnagy elesett. A huszárok a szabadságharc végéig derekasan helytálltak a délvidéki csatákban. Lenkey 1849 júliusában fokozatosan romló egészségi állapota miatt tartalékállományba került. Világosnál esett osztrák fogságba. Aradon őt is perbe fogták a többi magyar tábornokkal együtt, elhatalmasodó őrülete miatt azonban végül nem végezték ki. Elborult elmével halt meg az aradi börtönben 1850. február 9-én.


Az előzmények és a forgatókönyv
Kevés olyan művészt találunk a filmtörténetben, aki operatőrként és rendezőként egyaránt jelentős életművet alkotott. E kevesek egyike Sára Sándor, kinek nevéhez olyan klasszikus alkotások fotografálása fűződik, mint például a Sodrásban (1964), a Gyerekbetegségek (1965), az Apa (1966), a Tízezer nap (1967), a Szindbád (1971), az Árvácska (1976) és a Circus Maximus (1980). Már első saját rendezése, a Cigányok (1962) című tizenhét perces rövidfilm is nagy visszhangot váltott ki, hiszen a hivatalos politika akkoriban tűzte zászlajára a cigányság felzárkóztatásának és asszimilálásának témáját, a cigányok „emberszámba” vételét. Sára filmje a politikusok által megfestett idilli jövőkép kontrasztjaként a kiábrándító jelenről, a nyomorról, a sivárságról, a kilátástalanságról, az előítéletekről tudósított. Első játékfilmjében, az önéletrajzi ihletésű Feldobott kőben (1968) is foglalkozott a cigányság helyzetével. „Ez a film Sára Sándort mint írót, rendezőt, operatőrt egy személyben nagyszerű művésszé avatja” – írta Nagy László költő. Sára második mozifilmje, a szatirikus hangvételű Holnap lesz fácán (1974) parabolisztikus története valójában a társadalmi visszásságokat, a hatalmi mániát pellengérezte ki: egy békés dunai szigetet felfedeznek a kempingezők, akikből az önjelölt vezér, Kozma (Szirtes Ádám) diktatórikus módszerekkel próbál „boldog és összetartó” közösséget kovácsolni. Ami a fogadtatást illeti, a kultúrpolitikusok túlságosan magukra ismertek a szereplőkben, és bár a filmet végül nem tiltották be, de széles körű forgalmazását nem támogatták, Sára következő filmtervét pedig elutasították.


1963-ban jelent meg Csoóri Sándor öt írást tartalmazó kötete, a Tudósítás a toronyból, a falun zajló történelmi változásokról. Méltatói szerint Csoóri az irodalom rangjára emelte a szociográfiai riport műfaját. Kósa Ferenc filmrendező olvasta a kötetet, és megkereste Csoórit, hogy volna-e kedve részt venni készülő filmje, a Tízezer nap forgatókönyvének megírásában. Az írónak volt kedve. A forgatás egyáltalán nem zajlott zökkenőmentesen, ami valamelyest érthető is, hiszen ez volt az első magyar film, melyben 1956-ot mint forradalmat említik, és mint tudjuk, a hivatalos állásfoglalás a tíz évvel korábbi eseményekről egyáltalán nem ez volt. Az opusz végül megúszta a betiltást, cserébe azonban az alkotóknak módosításokat kellett végrehajtaniuk, újra kellett vágniuk a filmet, és kerettörténetbe kellett illeszteniük a cselekményt. A Tízezer nap valahogy kijutott az 1967-es cannes-i filmfesztiválra, ahol Kósa Ferenc megkapta a legjobb rendezésért járó díjat. (A versenyprogramban egyébként olyan világhírű alkotók műveit vetítették, mint például Michelangelo Antonioni, Joseph Losey, Elio Petri, Bo Widerberg, Pietro Germi, Luigi Comencini, Robert Bresson, Volker Schlöndorff és mások, szóval Kósa igazán illusztris mezőnyben győzedelmeskedett.) A Tízezer nap sikere nemcsak Csoóri és Kósa, hanem Csoóri és Sára alkotói együttműködését is megalapozta. A Feldobott kő és a Holnap lesz fácán után Sára és Csoóri a madéfalvi veszedelemről írt forgatókönyvet, amely meg is jelent a Tiszatáj című folyóiratban, film mégsem lett belőle. Az alkotók átdolgozták a művüket, amely immár az Alföld hasábjain jutott el az olvasókhoz, de forgatási engedélyt ez a változat sem kapott. Az egyik illetékes elvtárs egyenesen felháborodott azon, hogyan akarhatnak az alkotók leforgatni egy olyan filmet, melynek szkriptjében az „Erdély” az egyik leggyakrabban ismétlődő szó. A szerzőpáros ekkor úgy döntött, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történéseiből választ ki egy olyan eseménysort, amely egyrészt átjuthat a cenzúra szűrőjén, másrészt általa elmondhatják mindazokat a gondolataikat is, melyek nem korlátozhatók kizárólag 1848-ra.


Csoóri Sándor az 1978-as premier alkalmából így nyilatkozott a 80 huszár keletkezésének körülményeiről: „Ha csupán regényes történetet akartunk volna Sára Sándorral megfilmesíteni, elég lett volna belekapaszkodnunk a Lenkey-huszárszázad lovainak a sörényébe, s vitetni magunkat árkon-bokron, izgalmakon, érzelmeken át a megnyugvásig: a hazaérkezésig. Hiszen két filmre való drámai helyzete is van az eredeti történetnek. […] Az így megírt és leforgatott film is korszakébresztő lehetett volna. A hazaszeretet romantikus költeménye. Emlékműve egy példa értékű vállalkozásnak, amelyre büszke lehet a nemzet. Százharminc esztendő után ezt azonban kevésnek éreztük. A történelmi lecke szép és tagolt fölmondása helyett mi azt a torokszorító érzést akartuk az emlékezet aljáról fölszabadítani, amely nemcsak ebben az egyetlen történetben ráz meg és kísért bennünket, hanem szinte végigköveti történelmünk minden nagy kezdeményezését: fölkészülés nélkül, vérbeboruló aggyal ugrani bele a cselekvés örvénylő mélyvizébe. Hagyományosabb filmtabló és korszerűbb filmparabola helyett mi tehát olyan történelem-metaforát próbáltunk megteremteni, amely ugyanúgy ráillik a Rákóczi-féle szabadságharcra, mint 1848–1849-re vagy későbbi föllobbanásainkra és leveretéseinkre.” A munkafolyamat kezdéseként Csoóri és Sára egy hétre elutaztak a lengyelországi Zakopanéba, és a hegyek között sétálgatva, beszélgetéseik során kezdett el formálódni a film forgatókönyve.


A témaválasztásról Sára Sándor a következőket mondta 1977-ben: „Ez az időszak elég ismert az emberek előtt, de talán itt egy egészen más, új oldaláról világítjuk meg a magyar történelemnek ezt a fontos korszakát. Tisztek és közkatonák, akik a Monarchia hadseregében kemény tíz esztendőt szolgáltak, s akiket a lengyel diákok elleni mészárlásra akarnak kényszeríteni, kimondják az addig kimondhatatlannak vélt szót: nem! Nem harcolnak tovább, haza akarnak jutni bármi áron; s ha ütik-vágják őket, akkor visszaütnek, s csak azért is jönnek a Kossuth-kormány hívó szavára. Ez a »csakazértis« magatartásforma az, amely filmünk alapötletéül szolgált.” A Csoóri által is említett regényességről egy 1978-as beszélgetésben így vélekedett: „Van a filmnek egy kalandrétege. Természetesen tudtuk ezt írás közben is, Csoóri Sándorral. Ellene dolgozni ennek a kalandosságnak? Ugyan miért? Én éppen hogy örültem neki. Hisz jobb, ha többen nézik meg a filmet, mint hogyha kevesebben! A kalandosságot, úgy érzem, csak akkor lehetne vitatni, ha beértük volna a filmnek ezzel a rétegével. De mi többszintes filmet próbáltunk csinálni. Bár mindig sikerülne úgy alakítani a történeteket, mint ahogy például Chaplinnek sikerült! Hogy beleférjen egy filmbe a habostorta-dobálás meg a filozófia... Amennyire tőlem tellett, én is mindig annak a lehetőségét kerestem, hogy beszédes szituációkban és képekben fogalmazzak. Ez volt, és ma is ez a »vesszőparipám«.”


A forgatás
A 80 huszár nemcsak „áthallásos” témája, hanem magas költségvetése miatt is nehezen jutott el a forgatásig. A Mafilm akkori igazgatója, Föld Ottó szerencsére szívén viselte a film ügyét, és a frissiben megszületett magyar–lengyel kulturális egyezmény keretében szorgalmazta, hogy a 80 huszár koprodukcióban készüljön el. Szó volt Andrzej Wajda és stúdiójának közreműködéséről is, ám a lengyelek végül nem koprodukciós partnerként szálltak be, hanem pénzért különféle szolgáltatásokat nyújtottak. Annyit azonban a korabeli merev hazai kultúrpolitika javára kell írni, hogy ha már nagy keservesen engedélyeztek egy forgatókönyvet, és elkezdődhetett a forgatás, akkor valahonnan mindig került pénz a munka befejezésére is. Ez történt Sára alkotása esetében is. A forgatás nagyobb része Lengyelországban zajlott, a Tátrai Nemzeti Parkban és Tarnów városában. A végső nagy csatajelenetet Magyarországon vették fel, Diósjenő környékén, de a stáb dolgozott Nagycenken is. A színészek számára komoly fizikai erőpróbát jelentett a forgatás. Gyakorlatilag ugyanazt az utat tették meg, mint történelmi elődeik: magas hegyeket, áthatolhatatlannak látszó sziklákat másztak meg, és úgy kellett ülniük a lovon, mint a vérbeli huszároknak. Még mielőtt egyáltalán a kamerák elé kerültek volna, a szálláshelyükről órákat kellett gyalogolniuk vagy lovagolniuk a forgatás helyszínére. A lovaglásban viszont nem mindegyik színész volt jártas, ezért Sára Sándor komoly előzetes felkészülést írt elő. A művészek – egyéb szakmai elfoglaltságaik függvényében – hónapokon át szinte mindennap kijártak Pilisborosjenőre, ahol kemény lovas edzéseken vettek részt.


Dózsa Lászlónak régebben volt egy lovas balesete, emiatt először nem is akarta elfogadni a felkérést, de a forgatókönyv annyira megtetszett neki, hogy végül igent mondott, és hetente minimum húsz órán át gyakorolta a lovaglást. Csíkos Gábor hasonló elszántsággal és kitartással készült a szerepére: három hónapon át, hetente háromszor járt lovagolni, olykor fél napon keresztül gyakorolt. Tordy Géza korábban is játszott már lovas szerepeket, ám saját bevallása szerint az a „zötyögés”, amely ezekhez a filmekhez elegendő volt, a 80 huszár számára kevésnek bizonyult. Úgy az előzetes felkészülést, mint a körülbelül három hónapos forgatást nagyon élvezte. „Ez Oguznak, a csodálatos lónak köszönhető, akire a mai napig örök hálával gondolok. Gyönyörű szürke mén volt, és olyan csodálatosan intelligens, hogy el nem tudom mondani. Vele gyakoroltam, rajta tanultam. Megkértem a rendezőt és a kaszkadőröket, hogy az egész film alatt ő lehessen az én lovam. Sajnos, amikor a Tátrából jöttünk haza – mi, emberek autóval, szegény lovak vagonban – valahol megsérült, így aztán a film befejező jeleneteiben, amelyeket Diósjenőn forgattunk, már nem az Oguzon lovagoltam. Nem tudom, mi lett a sorsa, de igazán nagy szeretettel emlékszem rá, mert a legcsodálatosabb partner volt. Finomság, előzékenység, odafigyelés jellemezte. Egészen különleges lény volt, nem tudom elfelejteni.” Dublőrök álltak készenlétben, hogy helyettesítsék a színészeket a veszélyes jelenetekben, ám erre végül nem volt szükség, mert mindegyik művész maga hajtotta végre az összes feladatot. Mindazonáltal a kaszkadőrök sem tétlenkedtek, hiszen fizikai adottságaiknak köszönhetően remekül beleillettek a huszárcsapatba.


A lovak származási helyét és sorsát illetően a rendelkezésemre álló források ellentmondásokat is tartalmaznak. Dimény Tibor gyártásvezető a forgatás időszakában úgy nyilatkozott, hogy a lovak sok helyről érkeztek: Pomázról, Nagycenkről, Budapestről. Tordy Géza fentebb már idézett, harmincöt évvel későbbi visszaemlékezései szerint a stáb a lengyelektől kapott lovakat, hetven-kilencven állatot. A legnagyobb szervezési problémát a lovak szállítása okozta, mivel nem állt rendelkezésre megfelelő lószállító autó. Az állatok szemét többnyire be kellett kötni, hogy hajlandók legyenek felsétálni arra a teherautóra, amely szállította őket. A tátrai forgatás ideje alatt mindennap le kellett vezetni őket a hegyről, szállást és abrakot szerezni nekik. A stáb egyik kedvence a Pilisborosjenőről érkezett Doboka volt, aki igazi barátként viselkedett, mindent első szóra végrehajtott, és a helyszínváltozások sem tették nyugtalanná. Dimény Tibor szerint a nehéz körülmények ellenére csak egyetlenegy szomorú eset történt: az egyik ló egy vakondtúrásba lépett, kitörte a lábát, és már nem lehetett segíteni rajta. (Sára Sándor a DVD-változaton azt mondja, hogy ez a baleset a nádasban játszódó jelenet forgatásán történt, és a filmben a ló igazi haláltusáját látjuk.) Oszter Sándor 2014-es visszaemlékezései szerint viszont sokkal drámaibb volt a helyzet: „Több ló is lesérült, voltak csatajelenetek, bukások, nem egyet agyonlőttek, súlyos sérülés, lábtörés miatt. Láttam lovakat, amelyek idegsokkot kaptak, őket szintén ki kellett vonni a forgalomból, és úgy emlékszem, nagyon sok ló elpusztult a körülmények miatt, hiszen valóságos hadiállapot volt.”


Nem véletlenül foglalkoztam először a lovakkal és a hozzájuk kapcsolódó forgatási történetekkel, mert az állatoknak nagy szerepük volt abban, hogy a stáb igazi közösséggé kovácsolódott. Noha a filmnek nem témája – legalábbis nem explicit módon – ember és állat kapcsolata, de a közösség ereje, összefogása annál inkább. Számomra maga a cím is azt sugallja, hogy ez a film alapvetően egy közösségről szól, és nem az egyes emberekről, ámbár az is igaz, hogy néhány kritikus hibaként rótta fel az alkotóknak, hogy a figurák nem eléggé egyéniek, nincsen önálló történetük. Mindazonáltal ne higgyük azt, hogy a jellemábrázolás teljesen elsikkad a 80 huszárban. Nézzük például, hogyan értelmezte saját szerepét a film három fontos szereplője! Madaras József ilyennek látta a kort és benne az általa játszott Korsós Andrást: „A reménység korszaka ez. A huszárok szabadulni akarnak a rabszolgaságból, ha kell, életük árán is. Korsós Andrásnak azonban meg kell értenie, hogy egyedül képtelen hazajutni. Végül is mind a nyolcvanan együtt szöknek…” Dózsa László szerint az általa megformált Paál Farkas kapitány „az első pillanattól kezdve forradalmi szellemű, ezt azzal is bizonyítja, hogy nem lövet a hadsereget becsmérlő lengyelekre. Óvja, félti, segíti a csapdába zárt, étlen-szomjan vergődő, kitörni készülő, maroknyi huszárcsapatot. Keményen fogalmaz, összegezi azt, ami a film lényegét adja: Itt most csata folyik – mondja az egyik jelenetben –, még ha lövés se dörren. Aki ilyenkor hátranéz, és a veszteségeit számolja, az elveszett.” A jellemfejlődés legnagyobb útját Bódogh Szilveszter főhadnagy járja be. Tordy Géza mindezt így látta: „A főhadnagy magyar nemes, aki mélyen katonai neveltetésű, és tiszti becsülete kötelezi. Nehezen teszi túl magát a reglamákon, bonyolult helyzetbe kerül, hiszen saját huszárjainak lesz a foglya. Végül is megérti, vállalja a közös sorsot.”


A DVD-n Sára elmeséli, hogy egy esős forgatási napon a színészek egy része „fellázadt”, mert embertelenségnek tartotta, hogy a rendező még ilyen körülmények között is forgatni akar, és a távozást fontolgatták. A lázongó művészeket is meg lehet érteni, hiszen nem csupán komoly fizikai megterhelést jelentett számukra a munka, hanem folyamatos ellátásuk is nemegyszer nehézségekbe ütközött. A Lengyel-Tátra hegyei között ugyan nem volt probléma tiszta ivóvizet találni, ám enni csak azt tudtak, amit a szálláshelyükről magukkal vittek. A rendező megértéssel fogadta a „rebellisek”-et, és kijelentette, hogy bárki elmehet, aki akar, és a forgatás azokkal folytatódik tovább, akik hajlandók ott maradni. Végül mindenki maradt, mert a filmet valamennyien szívügyüknek érezték, és addigra éppoly összetartó közösséggé kovácsolódtak, mint az általuk megformált huszárok. Búcsúzóul térjünk vissza a lovakhoz! Az osztrák őrház ostroma különösen veszélyes jelenet volt, mert a felvételhez szükséges lovakat részben a lengyelek adták, és a magyarok kifejezett kérése ellenére csődörök is voltak közöttük, melyek köztudottan nehezen kezelhetők. Sára felhívta a figyelmet a veszélyekre, és felajánlotta a színészeknek, hogy kaszkadőrök lépnek a helyükre, de mindegyik művész vállalta, hogy személyesen csinálja meg a jelenetet. A hídon átvágtatva egymás után két ló is felbukott. Ez nem volt előre megtervezve, éppen ezért a stáb tagjait aggodalommal töltötte el, amikor azt látták, hogy Szilágyi István lerepül a lóról, fejjel a sziklás talajnak. Szerencsére nem esett komolyabb baja, folytatódhatott a felvétel. A nézőket mind a mai napig felkavarja az a jelenet, amelyben a Madaras József által játszott huszár kegyetlenül elveri a lovát, majd ott hagyja, és gyalogosan folytatja az utat. Ami ezután történt, egyáltalán nem szerepelt a forgatókönyvben, Sára azonban ösztönösen megérezte, hogy még nem szabad leállnia a kamerával. Igaza volt! Az állat néhány pillanatig legelészett, majd megfordult, és komótosan elindult Madaras után anélkül, hogy erre be lett volna tanítva. Vagyis a film egyik legszebb képsora az alkotótárssá előlépett állat „improvizáció”-jának köszönhető.


Így látták ők
„Megváltozik a helyzet, amikor a film az elvontabb gondolati szintről szinte törésszerűen hirtelen áttér egy közvetlenebb emocionális szintre, ahol az embert nemcsak gondolatai, hanem elsősorban tettei reprezentálják, érzelmeinek irányultságát nem elég társadalmi státuszával jelezni, hanem meg kell rajzolni a cselekménynek megfelelően egyéni jellemét is, különben a tettek – a hőstettek is – az elképzelhetőség, a gondolati általánosítás szintjén maradnak, s nélkülözik az emocionális tettek s filmbeli ábrázolásuk legfőbb erejét, a drámai hatást. Ennek hiánya miatt nem izzik fel a 80 huszár a drámai csúcson sem, bármennyire érzékletes erővel mutatja be Sára ezt a drámát; nem hozta érzelmileg megragadható közelbe egyetlen hősét sem, helyesebben: mindüket ugyanabban a távolságban tartotta, amely távlatból át lehet fogni egy pillantással a »kollektív hőst«, de nem lehet megérezni benne a cselekvő embert. Ezért hat a filmnek ez a része, tartalmi-eszmei gazdagsága, képi érzékletessége, sok szépsége mellett indokolatlanul hidegnek; a jelenetek látszólagos cselekményességük – üldözés, menekülés, harcok – ellenére kevéssé magukkal sodrók, a befejezés a mély tragédia árnyékában túlságosan ünnepélyes. A 80 huszár alkotói bemutatták a történelmet, a kort, de jórészt csak illusztrálni tudták annak emberi kalandját; értelmünkhöz szóltak, holott – filmjük sugallata szerint – történetükkel szívünkhöz is szólni akartak.”
(Hegedűs Zoltán: „Történelem és kaland – Sára Sándor: 80 huszár”. In: Filmkultúra 1978/4, 10–14. o.)


„Tragédiát játszik nekünk a korabeli filmgyári és színházi társulatokból verbuvált színészszázad. Senkit sem lehet kiemelni, mindenki főszereplő. Csak azért említjük Madaras József, Cserhalmi György, Oszter Sándor nevét, mert emblematikus hősei voltak más magyar filmeknek. A 80 huszárban ritka egységes a színészvezetés. Talán könnyű dolga volt Sára Sándor rendezőnek, mert végül is kicsiben vagy nagyban, mindenki ugyanazt a szerepet kapta és játszotta. Nem volt viszont könnyű dolga Sára Sándor operatőrnek. Hegyen-völgyön, hóban-fagyban futni, lovagolni, lovat vezetni még valahogy megoldható, némi kaszkadőri képességet kívánó színészi feladat. Ám ugyanezt kézből, vállról vagy állványról filmszalagra rögzíteni már-már a lehetetlennel határos. S hogy ezekből a jelenetsorokból a magyar filmtörténet egyik legszebben fényképezett filmje született meg, ahol a zöldellő völgyek, csupasz sziklák, ködben úszó hegycsúcsok ugyanúgy játszanak, mint a férfi színészcsapat – ez már Sára és segítője, Pap Ferenc másodoperatőr képalkotó tehetségének titka marad.”
(Kelecsényi László on-line filmelemzése)


80 huszár (1978) – magyar történelmi dráma. Forgatókönyv: Csoóri Sándor és Sára Sándor. Dramaturg: Kovács István. Operatőr: Sára Sándor. Zene: Szöllősy András. Díszlet: Jerzy Szeski. Berendező: Sáritz József. Jelmez: Kemenes Fanny. Vágó: Morell Mihály. Rendező: Sára Sándor. Főszereplők: Dózsa László (Paál Farkas), Tordy Géza (Bódog Szilveszter), Madaras József (Korsós András), Cserhalmi György (Csordás István), Juhász Jácint (Ács Péter), Oszter Sándor (Máté Péter), Polgár Géza (Bíró Mózes), Szabó Sándor (Krüger tábornok), Lőte Attila (Haller kapitány), Mécs Károly (osztrák vezérlő tiszt).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – EWA AULIN: A SVÉD, AKINEK NYOMA VESZETT

Ewa Aulin. Tegye fel a kezét az, aki tudja, kiről van szó! A svéd színésznő egy tini szépségverseny győzteseként került a filmvilágba, ahol...