A NAGY ZABÁLÁS

A nagy zabálás című olasz–francia filmdrámához, melyet Marco Ferreri rendezett, az 1973-as cannes-i filmfesztivál legzajosabb botránya fűződik. Az öt főszereplő – Marcello Mastroianni, Philippe Noiret, Ugo Tognazzi, Michel Piccoli és Andréa Ferréol – saját keresztnevén szerepel a filmben, sőt az általuk játszott figurák bizonyos tulajdonságai valós személyiségükre utalnak: Mastroianni például a magánéletben is nagy nőfaló hírében állt, Tognazziról pedig köztudott volt, hogy szabadidejében kitűnő szakács. Andréa Ferréol a szerep kedvéért huszonöt kilót hízott, ámbár később állítólag megbánta, hogy igent mondott Ferrerinek, és szabadulni próbált a film által kialakított imázsától. A nagy zabálást leggyakrabban a fogyasztói társadalom kritikájaként értelmezik, de a rendező cáfolta ezeket a magyarázatokat anélkül, hogy másikkal állt volna elő. (Jól tette: az már régen rossz, ha a rendezőnek kell magyarázgatnia a filmjét.) A magyar közönség a korszak más hírhedt filmjeihez hasonlóan meglehetős késéssel, bő egy évtized után láthatta Ferreri alkotását, először a budapesti Filmmúzeumban 1985-ben. A botrányfilm egyfajta paródiájának tekinthető A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni (1973) viszont premierje után másfél évvel már eljutott a magyar filmszínházakba. 

A történet

Négy középkorú jó barát közös hétvégére készül. Ugo, a séf a feleségét hagyja ott a baráti kiruccanás kedvéért, kapcsolatuk szemmel láthatóan már úgyis kihűlt. A televíziónál dolgozó Michel többheti műsort elkészített előre, hogy nyugodtan tudjon elutazni a hétvégére. Lakásának kulcsait a lányára bízza. Marcello, a pilóta éppen egy külföldi utazásról érkezik vissza, ahonnan rengeteg sajtot hozott a baráti összejövetelre. Philippe, a bíró anyáskodó házvezetőnőjét, egykori dadáját hagyja magára, hogy barátaival lehessen. Az asszony tudja, hogy Philippe nem mond igazat, mikor azt állítja, hogy egy konferenciára megy, de azt hiszi, a férfi örömlányokhoz készül. A négy barát autóval utazik Philippe vidéki házához, melyet még az apja vásárolt az anyjának, de a mama nem költözött oda, mert túl frivolnak találta az épületet. Hamarosan egy furgonon megérkezik az első hússzállítmány elképesztő választékban és mennyiségben. Megkezdődik a főzőcske és az evés, eleinte még csak visszafogottnak mondható módon. Marcello kívánságára hölgyek is csatlakoznak hozzájuk: Andrea, a molett tanítónő és három call-girl. A lányok érkezése ürügy újabb ételkülönlegességek készítésére és elfogyasztására. A call-girlök azonban nem bírják az állandó evést, furcsának találják kuncsaftjaikat, és előbb az egyik, majd később a másik két lány is távozik. Andrea azonban marad, sőt idővel már követeli is az ételt. A különös lakoma következményeként a házigazdáknak egyre több problémájuk támad testük működésével, és a féktelen zabálásba egymás után belepusztulnak… 

Értelmezési lehetőségek

A nagy zabálás legkézenfekvőbb és ezért leggyakoribb értelmezése, hogy a film a fogyasztói társadalom szatirikus kigúnyolása. A középpolgárságot képviselő főszereplők egyre féktelenebbül falják a nagy műgonddal elkészített, finomabbnál finomabb ételeket, a mértékét vesztett fogyasztástól azonban képtelenek fel is dolgozni a nemes táplálékot, ami aztán egészen addig távozik valahogy a szervezetükből, míg a testük fel nem mondja a szolgálatot. A szatíra éle részben azáltal nyilvánul meg, hogy ordító az ellentét a négy férfi konszolidált életformája és társadalmi helyzete, valamint az ételek elkészítésének kifinomult módja és az orgiával fűszerezett lakoma féktelensége között: a zabálás (= fogyasztás) során a főszereplőkről leválik a civilizáció, a tisztes polgári lét máza, és felszínre törnek primitív ösztöneik, megmutatják valódi énjüket. A létezés számukra immár a test funkcióira korlátozódik, az evés, ürítkezés és szeretkezés monoton körforgására, amely azonban már semmiféle valódi élvezetet nem okoz nekik. A nagy zabálás alighanem ezen a ponton kapcsolódik a polgárság csődjét ábrázoló egyéb alkotásokhoz, mint például Ferreri korábbi filmje, a Dillinger halott (1969), Luis Buñuel A nap szépe (1967) és A burzsoázia diszkrét bája (1972) című munkái, vagy Pier Paolo Pasolini szimbolikus jelentésű filmjei, a Teoréma (1968) és a Disznóól (1969). Ferreri botrányfilmje azonban nemcsak a fogyasztói társadalom vagy általában a polgárság, hanem tulajdonképpen az egész európai kultúra és szellemiség fölött mond ítéletet. A négy főszereplő személyiségéhez és foglalkozásához ugyanis e kultúrkör kulcseszméi és kulcsfogalmai társulnak. A pilóta Marcello képviseli a technikai fejlődést és a modernizmust, a szakács Ugo az esztétikát és a kifinomultságot, a bíró Philippe a családot és a jogot, az egyik jelenetben balettozó tévéproducer, Michel pedig az idealizmust, a művészetet és a humanizmust.

Ferreri kedvenc témái közé tartozott a hagyományos nemi szerepek megkérdőjeleződése, a férfiak dominanciájára épülő társadalom válsága, a világ elnőiesedése. Egyik kedvenc tézisét egyik kései filmjének a címében – A jövő a nő (1984) – is megfogalmazta, és e megállapítás csírái A nagy zabálásban is felfedezhetők. Ebben a filmben a férfiak zabálása a halálhoz kapcsolódik, tudatosan vállalt, ám céltalan és értelmetlen öngyilkosság, olyasfajta jeltelen halál, amilyen Juliené Pasolini Disznóóljában. A női szereplők képviselik az életet, a vidámságot, még akkor is, ha a duci tanítónő afféle „halál angyala”, aki végigasszisztálja és túléli a férfiak halálos lakomáját. A nők jelenléte azonban csak arra jó, hogy Ferreri a négy főszereplő tökéletes csődjét a férfiasság oldaláról is kidomborítsa. Még a testi örömök megszállottja, Marcello sem tud mit kezdeni a lányokkal; ahogyan az evésben, úgy a szeretkezésben is már csak a fogyasztás kényszere hajtja: sem egyiket, sem másikat nem tudja igazán élvezni. Az egyik lányt a garázsban egy autóalkatrész segítségével próbálja kielégíteni, a mindenre hajlandó Andreánál pedig végleg felsül. Andrea szimbolikus figura, aki elomló bájaival egyszerre idézi meg a gondoskodó anya és a mindenre kapható szerető archetípusát. Ez a kettősség kíséri végig minden jelenetét: Philippe-nek és Michelnek inkább az anyai oldalát mutatja, Ugónak és Marcellónak viszont a benne rejlő kurtizánt tárja fel. Egy személyben ördög és angyal, aki „haláltánc”-cá fokozza fel az amúgy is groteszk lakoma tempóját, naivitásnak tűnő bölcsességével, testi valójával pedig „megédesíti” a halálba vezető út állomásait, az utolsó pillanatokat is beleértve.

A botrány

Az 1973-as cannes-i filmfesztiválon két francia alkotás okozta a legnagyobb botrányt: Marco Ferreri A nagy zabálás és Jean Eustache A mama és a kurva című filmje. Ferreri műve ellen már jóval a cannes-i premier előtt megindultak a sajtótámadások, legelőször a Nice-Matin hasábjain. Itt jelentette be Carlo Rim, a Filmrendezők Nemzetközi Szövetségének elnöke és a cannes-i filmfesztivál igazgatótanácsának tagja, hogy a bizottság mely francia filmeket válogatta be a fesztiválprogramba. Kissé meglepő módon Rim rögtön meg is kritizálta a szóban forgó francia filmeket. A nagy zabálás esetében például azt kifogásolta, hogy egy olasz rendező filmje (amely olasz–francia koprodukció) miért francia színekben indul. Szerinte az igazgatótanács másik tagja, André Astoux – aki a Nemzeti Filmművészeti Központ vezérigazgatója is volt – arra kérte a bizottságot, hogy „kivételesen tekintsenek el a jó ízléstől”. Astoux másnap ugyanott reagált Rim vádjaira: azt nyilatkozta, helyteleníti, hogy a szakmai titoknak számító belső vitákat kollégája megszellőztette, ugyanakkor a valóság az, hogy A nagy zabálás elsöprő többséget kapott a szavazáskor. A stafétát a Le Figaro vette át, amely szintén teret adott a film nemzeti hovatartozásáról szóló vitának.

A május 21-én délután tartott első cannes-i vetítés viszonylag nyugodt körülmények között zajlott. (Az IMDB szerint a cannes-i premier május 17-én volt. Ez az információ azonban azért is vitatható, mert ugyanezen film esetében az adatbázis egy évet téved a magyar bemutató időpontjában. Másrészt a május 21-i dátum a jelen blogbejegyzés egyik forrásául szolgáló Filmvilág-cikkben nem csak egyszer szerepel, tehát valószínűleg nem elírásról van szó.) A bemutatót követő sajtótájékoztatón megjelent a rendező és az öt főszereplő. Ferreri az első provokatív kérdésekre így felelt: „A nagy zabálásban bemutatott emberek ugyanolyanok, mint mi.” Michel Piccoli kereken kijelentette, hogy nem szégyenkezik a film miatt, és egyáltalán nem érdekli, hogy mi mindennek hordják le őt és partnereit a közreműködésük miatt. Hozzátette azonban, hogy kicsit azért sajnálja, hogy szerepelt Ferreri alkotásában, szerinte ugyanis annyira szép lett a film, hogy szívesebben fedezte volna fel egyszerű mozinézőként. Elmondta még, hogy szerinte „nagyokat szellentve meghalni semmivel sem borzalmasabb, mint katonai egyenruhában.” Ugo Tognazzi más módon provokálta a médiát, amikor azt nyilatkozta: „Az ételek olyan jól voltak elkészítve, hogy kész élvezet volt az evés. El sem merem mondani, hány kilót szedtem magamra.” Ezek után várható volt, hogy az esti vetítés már nem lesz csendes és nyugodt. A díszterem zsúfolásig megtelt, ám a film feléig a közönség csendben volt. Utána viszont megkezdődött a füttykoncert: mintha a nézők ily módon kívántak volna versenyre kelni a filmvászon felől mind sűrűbben hallható szellentések és böfögések hangjaival. A közönség egy része végül a befejezés előtt távozott. Miután kigyulladtak a fények a teremben, André Astoux tüntetőleg és együtt érzően kezet fogott a rendezővel és a színészekkel. Az alkotókat a kijáratnál dühös tömeg várta, melyen alig sikerült keresztülverekedniük magukat. Astoux évekkel később úgy emlékezett vissza az önéletrajzában, hogy kis híján meglincselték őket.

Mivel a cannes-i bemutatót követő napon A nagy zabálást országosan is vetíteni kezdték, a sajtótámadások folytatódtak. Ezek egy része kifejezetten Ferreri személye ellen irányult: pocakos, körszakállas külsejét éppúgy szóvá tették, mint olasz nemzetiségét, és azzal vádolták, hogy franciaellenes, a botrányt meg szándékosan csinálta, a pénz érdekében. A Le Figaro különösen élen járt a mű pocskondiázásában, számos, esetenként a becsületsértés kategóriáját is kimerítő kritikának adott helyet. André Brincourt például így írt: „Más dolog, hogy készült egy olyan film, mint amilyen A nagy zabálás, és megint más, hogy ez a hányadék képviseli hivatalosan Franciaországot a cannes-i filmfesztiválon. A nagy zabálás megítélése nem is annyira a filmkritika, mint inkább a pszichiátria feladata.” Igazságtalanság és torzítás lenne azonban hallgatni arról, hogy a francia sajtóban is voltak, akik védelmükbe vették Ferreri munkáját. A Le Nouvel Observateur hasábjain Jean-Louis Bory például így írt: „Éljen Ferreri! Ebben a filmben a hősök szarnak, basznak, böfögnek, finganak. Más szóval: élnek. Senki se mondhatja, hogy a francia film megijed a saját árnyékától.” A kultúrbotrány politikai színezetet kapott, amikor Francis Palmero, Menton polgármestere nyílt levelet írt Michel Drouon kulturális miniszternek, hogy magyarázatot kérjen tőle, miként képviselhette az országot egy ilyen film a cannes-i seregszemlén. Olivier Stirn államtitkár válaszában kihangsúlyozta, hogy A nagy zabálás semmilyen állami támogatást nem kapott, s mivel ő maga is látta a filmet, úgy véli, nem jellemző a francia kultúrára. Szerinte azonban cenzúrát követelni egyrészt együtt járna a művészi szabadság nemkívánatos korlátozásával, másrészt Ferreri alkotása egyébként sem érdemli meg, hogy sokat beszéljenek róla. A támadások ellenére A nagy zabálás végül a FIPRESCI díját kapta a fesztiválon, ráadásul megosztva a másik botránykővel, A mama és a kurvával, amely a zsűri külön nagydíját is elnyerte. Mindazonáltal a zsűri elnöke, a svéd származású hollywoodi filmcsillag, Ingrid Bergman úgy érezte, nyilvánosan kell kifejeznie sajnálkozását amiatt, hogy Franciaország „a fesztivál két legközönségesebb és legundorítóbb filmjével” szerepelt a versenyprogramban.

Rokon alkotások

Az 1970-es években A nagy zabálás mellett született még néhány olyan alkotás, melynek főszereplői a külvilágtól többé-kevésbé elszigetelve a testi élvezeteknek adják át magukat. Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972) című alkotásának főszereplői kizárólag a testiségre kívánják korlátozni a kapcsolatukat, de az érzelmek hosszú távon nem mellőzhetők. Pier Paolo Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című drámájában a szexualitás a Hatalom eszköze a neki alárendeltek kihasználására és megalázására, míg Jancsó Miklós Magánbűnök, közerkölcsök (1976) című munkájában a szexualitás éppen hogy eszköz a Hatalom ellen, a szabad ember legtermészetesebb megnyilvánulása. Ósima Nagisza Érzékek birodalma (1976) című drámája a női szexualitást állítja középpontba, valamint a nemiség és a halál összefüggéseit vizsgálja. A nagy zabálás hatása mutatható ki olyan filmekben is, mint például Luis Buñuel A szabadság fantomja (1974) című szatírája, melynek egyik epizódjában a tisztes polgárok egy díszes asztal köré ülnek, amikor ürítkeznek, és egy elszeparált helyiségbe vonulnak vissza, ha enni akarnak. (Ferreri forgatókönyvírója, Rafael Azcona dolgozott Buñuellel is.) Dušan Makavejev Sweet Movie (1974) című filmjének szintén van egy lakomajelenete, melynek résztvevői ugyanannál az asztalnál esznek, ahol ürítkeznek is, anélkül hogy ez a két folyamat elkülönülne egymástól. Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című filmje akár hommage is lehetne A nagy zabáláshoz.

Érdekességek

* Michel Piccoli filmbeli lányát, Barbarát a színész valódi lánya, az első házasságából született Cordelia Piccoli formálta meg. Egy másik kicsiny szerepet Piccoli édesapja, Henri Piccoli alakított. A filmben hallható zongorafutamokat maga Michel Piccoli játssza.

* Az egyik jelenetben Ugo Marlon Brandót utánozza A keresztapa (1972) című filmből, amely akkoriban világszerte nagy sikerrel szerepelt a mozik műsorán. 

* A nagy zabálás mind a négy férfi főszereplője játszott Ferreri következő alkotásában, a Ne nyúlj a fehér nőhöz! (1974) című szatirikus westernben. A női főszerepet Catherine Deneuve alakította, aki a magánéletben viszonyt folytatott Marcello Mastroiannival, és barátságot ápolt Michel Piccolival.

* Ferreri utolsó filmje, a zömmel budapesti mozikban forgatott Ezüstnitrát (1997) egyik jelenetében a szereplők A nagy zabálást nézik.

A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni

Nem egész hét hónappal Ferreri alkotásának cannes-i bemutatója után, 1973. december 12-én a francia mozikba került a paródia, A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni (Les grands sentiments font les bons gueuletons). Ez volt Michel Berny rendező első mozifilmje, melynek forgatókönyvét André Ruellannal közösen írta. Az effajta paródiák esetében az igényességet gyakran feláldozzák a gyorsaság érdekében (végtére is a paródia csak addig érdekes, amíg az eredeti film is az érdeklődés homlokterében áll), éppen ezért meglepő, hogy Berny alkotása nem is olyan rossz, mint amilyennek a körülmények alapján gondolnánk. Kézenfekvő, de igen szerencsétlen hozzáállás lett volna olyan paródiát forgatni, amely kutyahűséggel követi az eredeti film jeleneteit, csak éppen a szélsőségekig viszi el a szituációkat, aminek egyik eszköze a harsány és eltúlzott színészi játék. Berny és Ruellan viszont új történetet talált ki, amelynek csupán a motívumai utalnak Ferreri opuszára. Rosszmájúak szerint igazából szó sincs semmilyen paródiáról, Berny kizárólag kereskedelmi okokból hajaz a címválasztással a híres botrányfilmre.

A helyszín egy lakótelepi ház, ahol két, egymással szemben lévő lakásban egyaránt nagyszabású evéshez készülődnek, csak éppen emitt lakodalom lesz, amott pedig halotti tor. A fontosabb szerepekre sikerült ismert színészeket szerződtetni, mint például Michel Bouquet, Michael Lonsdale, Jean Carmet, Anouk Ferjac és Anicée Alvina, akik ugyan nem olyan nagyágyúk, mint A nagy zabálás művészei, mindazonáltal a szakma jeles művelői közé tartoznak. (Carmet 1994-ben, Alvina 2006-ban elhunyt.) Amíg Ferreri alkotása több mint egy évtizedig nemkívánatos volt a magyar mozikban, addig a paródia nem egész másfél évvel a francia premier után eljutott hozzánk. A MOKÉP eredetileg 1975. január 30-ától hirdette meg a filmet, de az utolsó pillanatban egy másik francia vígjáték, a Szalad, szalad a külváros került műsorra. A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni 1975. április 24-étől szerepelt a magyar mozik kínálatában. Egyébként máskor is előfordult, hogy a paródia hazánkban megelőzte az eredetit: A keresztapa másik arca (1973) című olasz komédiát például szintén jóval előbb láthattuk, mint a kifigurázott alkotást, Coppola A keresztapáját (1972).

ÍGY LÁTTÁK ŐK 

„»A jól sikerült túlzások – metaforák« – mondotta Arisztotelész, s Ferreri ennek szellemében feszíti ki a történés ívét. Csak egy cseppet toldja meg a banális szituációt, de ez a csepp természetesen végzetes: ti. a halálig. Innen tekintve a históriát, érthetően többről van szó, mint a vegetatív örömök valamiféle pajzán vagy kicsapongó hajszolásáról. A négy barát furcsa kirándulását kezdettől valami bizonytalan, kimondatlan árnyékolja be, s csak a vége felé értjük meg: maguk vállalta, előre eltervelt programot hajtanak végre, bizarr, szándékoltan trivialitásba fordított öngyilkosságot. Ez az alattomos árnyék azonban mégis ott honol a képtelenebbnél képtelenebb helyzetek felett, s ha drasztikusak, émelyítően nyersek a történés részletei, csak annál groteszkebb a közelgő »halál angyala«. Különösen ha elképzeljük, hogy ez az angyal valóságos, testi létező, egy »lágy, szőke és kétszáz mázsa« méretű gyengéd hölgy. […] Ferreri »gusztustalan víziója« tulajdonképpen két kulcsfogalommal dolgozik: a telhetetlenségtől vezető utat vázolja fel a tehetetlenségig, a szerzésvágytól a csömörig, a halmozás kielégíthetetlen étvágyától a bénító, fullasztó teherig, a mohó életkedvtől egészen a mindent berekesztő halálig. Visszataszító? Leírhatatlanul. De hát nem maga a jelenség elsősorban az? Kényelmetlen látvány, de még kényelmetlenebb igazság. Valószínűleg ez az oka annak, hogy olyan példátlan felháborodást keltett.”

[Bíró Yvette: „A mértéktelenség dicsérete? (Cannes-i jegyzetek)”. In: Filmkultúra 65/73, Budapest, 1991, Századvég Kiadó, 209–210. o. (A gyengéd hölgy valóban molett, a kétszáz mázsa azonban egyértelműen szerzői túlzás vagy elírás. – Arnold Stone)]

„A film hívei a konzumtársadalom valamiféle paraboláját vélték felfedezni a filmben. (Maga a rendező, Marco Ferreri, a sajtófogadásán tagadta, hogy bármilyen szimbolikus értelme lenne, ő csak egy történetet kívánt elmondani.) De micsoda primitív parabola ez! Egy szókép lefordítása. Annál rafináltabb és találékonyabb azonban az emberi elállatiasodás naturalista rajzában. Ami talán megmenthetné – az igazi művészet szférájába emelhetné a filmet –, az a humor, az irónia, a szatíra lenne. De halálosan komoly, sőt komor film ez. Az egyetlen volt a fesztiválfilmek közül, amelyet a nézőközönség nagy része kifütyült. A másik, a tapsoló rész úgy látszik, csak a parabola nagyon is áttetsző fügefalevelét látta meg benne.”

(Gyertyán Ervin: „Freudtól Sade-ig – Utószó a cannes-i fesztiválhoz”. In: Filmvilág 1973/13, 13–18. o.)

„Ez a film nagyon jó, de nem lehet szeretni. Hibátlan műalkotás, csak éppen irtózatot kelt bennem. S egyáltalán nem azért, mert a filmvásznat olykor a szó szoros értelmében elönti a szar, nem is azért, mert Michel Piccoli akkorákat fingik benne, hogy meglibben az ember haja a zsöllyében, és főként nem azért, mert láthatom, hogy egy olyan érdemdús, nyugati világsztár, mint Marcello Mastroianni, hogyan kefél meg három gyönyörű, fiatal kurvát, míg ellenben egy hájaska vidéki tanítónő szerepében Andrea Ferreol – aki az alakítás kedvéért 15 kilót hízott 1973-ban, amikor a film készült – miként gyűri temérdek combjai közé Marcello filmbeli és valóságos barátait: Philippe-et (Noiret-t), Ugót (Tognazzit), és Michelt (Piccolit)… Mindezt üdítően szórakoztatónak találom a film cselekményének és mondandójának összefüggéseiben, különösen egy magyar moziban, ám ennél mélyebb ellenérzéssel viseltetek a film rendezőjének a műegészből kiolvasható létfilozófiai álláspontjával szemben, amelynek tudatosítása nélkül A nagy zabálás valószínűleg értelmezhetetlen, vagy csak sekélyesen – mint a fogyasztói társadalom kiúttalanságáról szóló szatíra – értelmezhető.”

(Kornis Mihály: „Az Apokalipszis diszkrét bája”. In: Filmvilág 1985/6, 16–17. o.)

ÍGY LÁTTAM ÉN

Az éhséget hagyományosan a birtokvágy, illetve a vágyódás szimbólumának tartják, vagyis az evés nem más, mint e vágyak kielégítése. Az étkezés sok esetben kompenzációt jelent: köztudott például, hogy a szeretetre és elismerésre áhítozó emberek hajlamosak a nassolásra, míg a kalandvágyó emberek az erősen fűszerezett ételeket kedvelik, szemben a kímélő étrenden élőkkel, akik általában zárkózott természetűek, kerülik az élet kihívásait. „Az vagy, amit megeszel” – halljuk igen gyakran ezt a mondást, és kétségtelen, hogy az étkezési szokások sok mindent elárulnak az egyénről. Ferreri témaválasztása tehát lélektanilag is indokolt, ráadásul egyáltalán nem előzmények nélküli. Az evés mint téma ugyanis hamar megjelent a művészetekben: gondoljunk például az antik irodalomból Petronius Satyricon című töredékesen fennmaradt művének híres részletére, Trimalchio lakomájára. De akad magyar irodalmi (és filmes) előkép is: Krúdy Gyula Szindbád-regényei, illetve Huszárik Zoltán ezek alapján forgatott 1971-es remekműve, a Szindbád, amelyben megtalálhatók a Ferreri-opusz olyan kulcsmotívumai, mint az evés, a halál és a nők, az összefüggések azonban egészen mások.

A nagy zabálás maga is előkép, például olyan filmeké, mint Pasolini Salòja vagy Pálfi György Taxidermiája. Ferreri és Pasolini opuszának több közös vonása is van. Például az, hogy a négy férfi főszereplő mindkét filmben egy pazar házba vonul vissza, hogy kedvteléseinek áldozzon. Ferreri szereplői foglalkozásuk által az európai kultúrát, míg Pasolinié az államhatalmat szimbolizálják. A nagy zabálás főszereplői saját keresztnevükön szerepelnek, akárcsak a Salò áldozatai. Ezzel a megoldással az alkotók alighanem arra kívántak utalni, hogy a szélsőséges helyzet ellenére ezek a figurák nagyon is az életből vett alakok, akár az őket játszó színészek is lehetnének. (Apró érdekesség, hogy a két rendező baráti kapcsolatban állt egymással, sőt Ferreri játszott Pasolini Disznóól című filmjében.) Mindkét film hatásmechanizmusában fontos szerepet játszik az esztétikai körítés (figyeljünk például a színhasználatra és az operatőri munkára!) és a gyomorforgatóan naturalista látvány közötti éles ellentét. Mintha csak Shakespeare híres sorait illusztrálnák ezek a művek: „szép a rút és rút a szép”.

A nagy zabálás lehetséges értelmezéseihez a fenti ismertető remélhetőleg elegendő kiindulási alapot szolgáltatott. Ezeket most megtoldanám még eggyel, nevezetesen azzal, hogy talán egy hatalmas polgárpukkasztó blöffel van dolgunk, amely igazából nem szól semmiről, de azt viszont igen hatásosan csinálja. Ez a vád mellesleg már Ferreri egyik korábbi botrányfilmje, a Dillinger halott esetében is elhangzott, de néhány későbbi alkotása kapcsán is felmelegítették. És itt a következő kapcsolódási pont Pasolini Salòjához, ugyanis egyik filmben sem lehet azonosulni senkivel sem, az alkotók részvéttelen krónikásai mindannak, amit bemutatnak, a kiút lehetősége nélkül visznek egyre mélyebbre a pokol bugyraiba („köreibe”). Pesszimista világnézetük gyakorlatilag a nihilizmussal azonos. Ez a vélemény azonban Pasolini alkotása esetében érzésem szerint egyértelműen megcáfolható, és A nagy zabálás esetében sem állja meg teljesen a helyét. Több mint negyvenéves ez a film, és ami azt illeti, borúlátó víziója sajnos egyre inkább beigazolódik. Nem is elsősorban azért, mert valaha oly nagy botrányt keltett hatáselemei azóta már a populáris filmkultúra kiüresedett paneljeivé váltak, hanem inkább azért, mert amit Ferreri 1973-ban megjósolt az európai kultúra, általánosabb értelemben a nyugati civilizáció hanyatlásáról, sőt bukásáról, az ma már egyáltalán nem fantazmagória, hanem egyre inkább a szomorú valóság. Még akkor is, ha ezt éppúgy nem fogjuk fel tudatosan, ahogyan a film négy főszereplője sem.

A nagy zabálás (La Grande Bouffe / La grande abbuffata, 1973) – színes, francia–olasz filmdráma. Írta: Marco Ferreri, Rafael Azcona és Francis Blanche. Operatőr: Mario Vulpiani. Zene: Philippe Sarde. Díszlet: Claude Suné. Jelmez: Gitt Magrini. Vágó: Claudine Merlin és Gina Pignier. Rendező: Marco Ferreri. Szereplők: Marcello Mastroianni (Marcello), Philippe Noiret (Philippe), Ugo Tognazzi (Ugo), Michel Piccoli (Michel), Andréa Ferréol (Andrea), Solange Blondeau (Danielle), Florence Giorgetti (Anne). Producer: Vincent Malle és Jean-Pierre Rassam. Gyártó: Films 66, Mara Films, Capitolina Produzioni Cinematografiche. Bemutató: 1973. május 17. (Franciaország), 1985. június 21. (Magyarország).

(A cannes-i fogadtatásról szóló rész forrásanyaga a Filmvilág 1997/9. száma volt.)