Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 26., hétfő

NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK

A Nappalok és éjszakák (1977) című amerikai dráma Judith Rossner (1935–2005) Looking for Mr. Goodbar című regénye alapján készült, amely 1975 egyik bestsellere volt az Egyesült Államokban. Alapjául egy 1973-ban történt, nagy társadalmi visszhangot kiváltott bűnügy szolgált. A Mr. Goodbar eredetileg egy közkedvelt amerikai mogyorós csokoládé neve, amelyet a Hershey Company forgalmaz 1925 óta. Ez a név a könyv és a film esetében természetesen nem csokoládét jelent, hanem a megfelelő alkalmi partner szimbóluma, akit a hősnő az éjszakai bárokban időzve próbál megtalálni. Rossner 250 ezer dollárért adta el a filmjogot a Paramount Picturesnek. A könyv megfilmesítését több nagy tekintélyű rendező visszautasította, például Mike Nichols, Sydney Pollack és Roman Polanski. Az ötvenes-hatvanas évek neves rendezője, Richard Brooks viszont ráharapott a témára, és beleegyezett a lehető legalacsonyabb százalékos részesedésbe, hogy cserébe minél nagyobb alkotói szabadságot élvezhessen a forgatás és a vágás közben. A munka megkezdése előtt kikérte több száz olyan nő véleményét, akik olvasták a könyvet, hogy az általuk elmondottakat beépítse a film hatásmechanizmusába. Rossner utólag azt mondta, nem akart részt venni a forgatókönyvírásban, valószínűbb azonban, hogy Brooks ebbe nem is egyezett volna bele, hiszen ő már a szkriptet is a saját elképzelései szerint akarta megírni. A film több ponton is eltér a regénytől, és az írónő szerint ezek a változtatások nem túl szerencsések. Különösen a hősnő, Theresa személyiségének jelentős átalakítását sérelmezte, aki a filmben már-már passzívan viselkedik, és inkább áldozatnak látjuk, míg a könyvben mint éjszakai pillangó sokkal aktívabban viselkedett, szinte kihívta maga ellen a sorsot. Ennek ellenére Rossner jó választásnak tartotta a szerepre Diane Keatont, sőt egy interjúban azt állította, valójában ő hívta fel a producer figyelmét a színésznőre. A szociális munkást alakító William Athertont állítólag szintén Rossner javasolta, a húga tanácsát követve. Mary Ellen Mark fotóművész kapta azt a megbízást, hogy keressen fel éjszakai szórakozóhelyeket, és ott készítsen fotókat, amelyeket majd felhasználhatnak a főcímhez. A képek elkészültek, Brooks azonban túl realisztikusnak találta őket, és lemondott róluk. A regény cselekménye New Yorkban játszódik, a filmé San Franciscóban, a forgatás mégis Chicagóban és Los Angelesben zajlott. Egy filmtörténeti legenda szerint az első forgatási napon a direktor így szólt a stáb tagjaihoz: „Biztos vagyok abban, hogy mindegyikőtöknek megvan a maga elképzelése arról, hogy mit tehetne a film érdekében, hogyan tehetné azt még jobbá. Ugye? Akkor ezt mindenki tartsa is meg magának, mert ez az én filmem, és itt az lesz, amit én akarok!” A Nappalok és éjszakák szélsőséges kritikákat kapott, a közönségnek viszont tetszett, 22 és félmilliót jövedelmezett csak az Egyesült Államokban.


Diane Keaton alakításáért esélyes volt a Golden Globe-ra, Oscarra viszont nem ezért a filmért, hanem a szintén 1977-es Annie Hallért jelölték, amiért meg is kapta az Akadémia aranyszobrát. A Nappalok és éjszakák alkotói közül Tuesday Weld (legjobb női mellékszereplő) és William A. Fraker (legjobb operatőr) került Oscar-közelbe, de egyikőjük sem nyert. A film nem jutott el a magyar mozikba, a videokorszakban láthattuk először. DVD-n még az Egyesült Államokban is csak egyszer adták ki, ráadásul limitált példányszámban, ezért a gyűjtők körében napjainkban különösen keresett darabnak számít. Érdekességként említsük meg, hogy az 1977-es premiert követően jelent meg Lacey Fosburgh Closing Time: The True Story of the „Goodbar” Murder című könyve, amely az eredeti bűnügyről kívánt Rossner bestsellerénél és Brooks filmjénél hitelesebb képet adni, ám amikor a művet a legjobb bűnügyi tényregénynek járó Edgar-díjra jelölték, a szerző bevallotta, hogy a valóságot ő is fikcióval elegyítette. A Trackdown: Finding the Goodbar Killer című 1983-as tévéfilm szintén az igazi gyilkossági ügy rekonstrukciójának szándékával született, ámbár sok helyen tévesen az 1977-es film folytatásaként jegyzik. Madonna 1993-as videója, a Bad Girl a Nappalok és éjszakák hatását tükrözi: a klipben a popdíva egy önpusztító életmódot folytató, a nemiség terén kezdeményező elegáns nőt játszik, akit egy egyéjszakás kalandot követően meggyilkolnak.


A cselekmény
A hetvenes évek közepén járunk. Theresa Dunn siket gyerekeket tanít nagy odafigyeléssel és szeretettel. Még a szüleinél lakik, akik szigorú katolikus elvek szerint nevelték. Theresa vágyik az önálló és független életre, de egy veleszületett gyerekkori betegség maradandó következményei miatt testképzavarokkal küzd, és viszolyog attól, hogy saját családja legyen. Attól fél, hogy születendő gyermeke sem lenne egészséges, hiszen ő is betegen jött a világra. Viszonyt folytat főiskolai tanárával, Martinnal, a férfi azonban csak kihasználja őt, és érettségi előtt szakít vele. Theresa nővére, Katherine a szülők kedvence, noha valójában egyáltalán nem él olyan tökéletes életet, mint azt gondolják róla: elhagyta a férjét, zavaros alkalmi kapcsolatokba keveredett, titokban abortuszra is ment, és nem veti meg a drogokat sem. Katherine arra biztatja Theresát, hogy jöjjön el otthonról, kezdjen önálló életet, ő majd segíteni fogja. Theresa megfogadja a tanácsot, és boldogan vág neki a független életnek. Esténként a környék bárjait járja, ahol az egyéjszakás kalandok izgalmát keresi, melyek a szexuális kielégülés élményét nyújtják anélkül, hogy érzelmi elköteleződéssel párosulnának. Egyik kiruccanása alkalmával megismerkedik egy jóképű hímringyóval, Tonyval. Tőle a szexuális kielégülést és az izgalmat egyaránt megkapja, sőt belekóstol a kábítószer kínálta élvezetekbe is. Amikor rádöbben arra, hogy Tony valójában éppúgy kihasználja, mint Martin, szakít vele. A fiú nem törődik bele ebbe, és zaklatni kezdi őt: éjszaka telefonon hívogatja, sőt a lány munkahelyére is elmegy.


Munkája közben Theresa megismerkedik egy szociális munkással, Jamesszel. Eleinte szívtelen bürokratának tartja, de kiderül, hogy tévedett. Románc kezd kibontakozni közöttük, Theresa még a szüleinek is bemutatja Jamest. Annak viszont egyáltalán nem örül, hogy apja kifejezetten rokonszenvezik a fiúval, és egyáltalán nem bánná, ha ő lenne a veje. James is szorgalmazza a házasságot, amiben Theresa saját személyes szabadságának megnyirbálását látja, ezért hallani sem akar róla. James azonban nem tesz le erről a szándékáról, és idővel éppoly terhessé válik Theresa számára, mint korábban Tony. Szilveszter közeledtével elhatározza, hogy jövőre teljesen új életet kezd: felhagy az alkalmi kapcsolatok hajkurászásával és a kábítószer-használattal is. Az óévet még a régi életformától való búcsúzással kívánja zárni. Felkeresi egyik törzshelyét, ahol találkozik Jamesszel is. Hogy megszabaduljon tőle, felszed egy jóképű ismeretlen fiút, Garyt, és hazaviszi. Fogalma sincs arról, hogy újdonsült ismerőse épp akkor lépett ki egy homoszexuális kapcsolatból, és önmagának is szeretné bebizonyítani, hogy igazi férfi, és nem csupán egy szánalmas homokos. Szeretkezési kísérletük kudarcba fullad, mert Gary képtelen az erekcióra. Theresa megkéri, hogy távozzon, amit a fiú szexuális identitása megkérdőjelezéseként értelmez. Kitör belőle a régóta elfojtott agresszivitás, rátámad Theresára, megveri, fojtogatja, megerőszakolja, és végül megkéseli.


Az eredeti bűnügy
Roseann Quinn 1944. november 17-én született New York legészakibb városrészében, Bronxban. Két fivére volt – John és Dennis –, és egy lánytestvére, Donna. Tizenegy éves korában a család New Jersey állam egyik kicsiny településére, Mine Hillbe költözött, Dover közelébe. Tizenhárom éves korában Roseann járványos gyermekbénulással kórházba került egy teljes évre, és bár felépült, a betegség tartós következményeként élete végéig enyhén bicegett. 1963-ben érettségizett egy denville-i katolikus gimnáziumban, majd szintén New Jersey-ben beiratkozott a Newarki Állami Tanárképzőbe (a mai Kean Egyetem). Itt 1966-ban kapott diplomát. Három évig Newarkban tanított, utána New Yorkba költözött, vissza születése helyszínére, Bronxba. 1969 szeptemberében kezdett tanítani a St. Joseph Általános Iskolában, ahol siketek tanultak. Szerette a munkáját, diákjai is szerették őt, tanítás után gyakran ott maradt, hogy segítsen nekik. 1972 májusában egy stúdiólakásba költözött a 725. utca egyik olyan épületébe, amelyben korábban egy hotel működött. Előszeretettel járt a környék bárjaiba, ahol minden szempontból vegyes összetételű, széles ismeretségi kört alakított ki. Idővel szokásává vált, hogy férfi ismerőseit felvigye a lakásába. Egyik szomszédja egyszer sikolyokat hallott Roseann lakásából, ahonnan egy dühösen szitkozódó férfit látott távozni. A szomszéd feldúlt állapotban találta a tanárnőt, akit valószínűleg bántalmaztak: zúzódásai voltak, és egyik szeme alatt egy sötét folt. Rendezetlen magánélete ellenére Roseann nem hanyagolta el a hivatását, továbbképzésen vett részt, és közel járt ahhoz, hogy megszerezze a mesterpedagógusi fokozatot.


1973. január 1-jén este Quinn átment az otthonával szemközti WM Tweeds nevű bárba. Itt találkozott egy John Wayne Wilson nevű fiatal férfival. Wilson eredetileg nem egyedül ment a szórakozóhelyre, de barátja, Geary Guest 11 óra körül, még Roseann érkezése előtt eltávozott. Az alkalmi pár Quinn lakására ment, ahol marihuánát szívtak, és Wilson későbbi vallomása szerint megpróbáltak közösülni. A férfinél azonban nem következett be az erekció, mire Roseann állítólag sértő megjegyzéseket tett rá, és kiutasította a lakásból. Heves vita alakult ki közöttük, ami tettlegességig fajult. Wilson végül felkapott egy kést, és tizennyolcszor a nőbe döfte, annak hasába és nyakába. A holttestet letakarta egy fürdőköpennyel, lezuhanyozott, és elhagyta a lakást. Volt annyi lélekjelenléte, hogy letörölte az ujjlenyomatait minden tárgyról, amit megérintett. Mindazonáltal még másodikán este bevallotta Geary Guestnek, hogy mit tett. Guest úgy gondolta, a labilis idegrendszerű Wilson csak kitalálta az egészet, és repülőjegyet vett neki, hogy Miamibe utazzon, sőt némi költőpénzt is adott barátjának. A gyilkosságot január 3-án fedezte fel Roseann egyik kollégája, aki azért ment el hozzá, mert az iskolavezetés aggodalmaskodott amiatt, hogy lelkiismeretes alkalmazottjuk már második napja bejelentés nélkül távol maradt a munkahelyéről. Az áldozatot egyik fivére, John Quinn azonosította a hullaházban. A temetést január 6-án tartották Whartonban, alig egy mérföldnyire a Quinn család Mine Hill-i otthonától. A rendőrség rendkívül nehéz helyzetben volt, mert senki sem ismerte fel azt a férfit, aki Roseann-nel távozott a bárból azon a végzetes estén, sőt pontos személyleírást se tudtak adni róla. Akkoriban DNS-mintákat még nem használtak a detektívmunkához, így nem sok remény volt a gyilkos kézre kerítésére.


Geary Guest ugyan továbbra is kételkedett abban, hogy Wilson követte el a gyilkosságot, ugyanakkor tartott attól is, hogy ha mégis, akkor őt esetleg bűnrészességgel vádolhatják meg. Ennek ellenére sem mert rendőrségi bejelentést tenni, mert úgy érezte, nem lenne képes elviselni azt a lelki terhet, hogy vallomásával életfogytiglan börtönbe vagy épp a hóhér kezére juttatja jó barátját. Napokig tartott, amíg közeli barátai meggyőzték arról, hogy jelentkezzen a rendőrségen. A nyomozók megígérték, hogy nem fedik fel Wilson előtt, hogy ki vezette nyomra őket. A tettest anyja indianapolisi háza előtt fogták el. Ügyvédje azt tervezte, hogy megkísérli beszámíthatatlannak nyilváníttatni a védencét, de az ehhez szükséges vizsgálatok elvégzése elhúzódott. Bár Wilson többször is öngyilkossággal fenyegetőzött, mégis hagyományos cellában helyezték el, mert a szuicid hajlamú őrizeteseknek fenntartott cella épp akkor állítólag tele volt. Május elején Wilson heves vitába keveredett az egyik börtönőrrel, és azzal fenyegetőzött, hogy végez magával. Az őr gúnyolódott, és megkérdezte, hogy nem akarja-e esetleg a lepedője segítségével felakasztani magát. Később be is dobta a cellába az ágyneműt, Wilson pedig csíkokra tépte a lepedőt, és május 5-én valóban felakasztotta magát. Halála után vizsgálat indult, de senkit nem vontak felelősségre. Guestet olyannyira gyötörte a lelkifurdalás Wilson öngyilkossága miatt, hogy álnéven felvételét kérte egy pszichiátriai intézetbe. Miután kikerült onnan, visszatért New Yorkba. Az ügyész azt mondta neki, hogy ha a perben nem sikerült volna Wilsont elítéltetni, vádat emeltek volna Guest ellen is. A rendőrséget egyébként számos éles bírálat érte a Quinn-ügy miatt, mert a közvélemény felé úgy kommunikálták az esetet, mintha az áldozat emancipált életmódja sokkal inkább hibáztatható lenne a bűnügy elkövetéséért, mint maga a tettes.


A rendező
Richard Brooks amerikai forgatókönyvíró, rendező és producer 1912. május 18-án született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, orosz zsidó bevándorlók egyetlen gyermekeként. Eredeti neve: Reuben Sax. 1929-ben érettségizett. Felvételt nyert a Temple Egyetemre, ahol két évig újságírást tanult, és oszlopos tagja volt az egyetemi baseballcsapatnak is. Miután megtudta, hogy taníttatása érdekében a szülei eladósodtak, otthagyta az egyetemet, és elköltözött otthonról, hogy könnyítsen a terheiken. Újságíróként próbált munkát találni, ami a nagy gazdasági világválság éveiben nem volt egyszerű feladat. Kezdetben a publikáláshoz használta a Richard Brooks nevet, amelyet 1943-ban hivatalosan is felvett. Bízott a tehetségében, és úgy gondolta, hogy íráskészségének köszönhetően a filmiparban is megállhatná a helyét. Ábrándjai megvalósításához Jeanne Kelly színésznővel kötött házassága jelentette az első komoly lehetőséget. Egyes életrajzi források szerint Kelly már a második felesége volt, első házasságáról azonban szinte semmilyen infó nem áll rendelkezésre, ámbár Brooks hagyatékában fennmaradt egy jogi dokumentum, amely arra utal, hogy a harmincas években egyszer már megnősült. A Universal stúdió néhány kisebb megbízást adott neki, de nem hitegették azzal, hogy valóban nélkülözhetetlen lenne. Brooks 1943-ban belépett a haditengerészethez. Nem került ki a frontra, viszont az egység filmkészítő részlegénél megtanulta a rendezés, a szerkesztés és a vágás alapjait. 1944-ben elvált a feleségétől. Évek múlva bevallotta, hogy nem volt jó férj, nem tudta azt nyújtani, amire az asszonynak szüksége lett volna, mert túlságosan el volt foglalva saját magával. 1945-ben megjelent a The Brick Foxhole című könyve, amelyből két évvel később Edward Dmytryk rendezett filmet Kereszttűz (1947) címmel. Ez volt az első hollywoodi produkció, amely nyíltan foglalkozott az antiszemitizmus témájával. Az opusz komoly szakmai sikert aratott, díjazták például Cannes-ban, és öt kategóriában nevezték Oscarra is. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Hollywood hirtelen intenzíven érdeklődni kezdett Brooks iránt, és több forgatókönyvírói megbízást is kapott. Az egyik munkája a Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével készült Key Largo (1948) volt. A film rendezője, John Huston maga mellé vette Brooksot, hogy az közelebbről tanulmányozhassa a filmkészítés folyamatát, és elsajátíthassa a szakma gyakorlati fogásait.


Brooks saját maga írta első önálló rendezése, a Katasztrófa (1950) forgatókönyvét a magyar Tábori György (George Tabori) egyik novellájából, a zenét Rózsa Miklós komponálta. A közönségsiker elmaradt, a kritikák sem voltak túl lelkesek, ennek ellenére Brooks újabb lehetőségeket kapott a rendezésre. Harmadik filmje, a Bogart főszereplésével forgatott Lapzárta (1952) hozta meg a nagy áttörést: ezt az alkotását mindmáig az amerikai újságírásról szóló legfontosabb alkotások között jegyzik. A Tábladzsungel (1955) című filmje Bill Haley ma már örökzöld slágerével, a Rock Around the Clockkal kezdődik és végződik: az új zeneőrület, a rock 'n' roll ekkor kapott először teret egy hollywoodi filmben. A direktort a tekintélyes francia szaklap, a Cahiers du Cinéma az egyik legjelentősebb „lázadó” hollywoodi filmesnek nevezte. A sikernek köszönhetően az MGM az átlagosnál nagyobb alkotói szabadságot biztosított Brooksnak, de ő úgy érezte, a teljes szabadságot sosem éri el, amíg szerződésben áll egy filmstúdióval. Érdeklődése ekkoriban fordult a rangos irodalmi művek adaptálása felé. Megfilmesítette például Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényét, ám a filmváltozat újra kiélezte a vitákat az „irodalom kontra film” örökzöld témájában. Kiugró közönségsikert ért el viszont Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn (1958) című drámájának filmvászonra adaptálásával, melyet a közönség és a szakma is lelkesen fogadott. Maga Tennessee Williams nem tartozott a lelkendezők közé, szerinte ez az adaptáció „ötven évvel veti vissza a filmipart”. A szigorú cenzúra miatt ugyanis tompítani kellett az eredeti dráma szexuális utalásait, különös tekintettel a férfi főszereplő homoszexualitására. A film sikerében oroszlánrésze volt a két főszerepet játszó Paul Newmannek és Elizabeth Taylornak. Newman csalódottságának adott hangot, amikor megtudta, hogy Williams darabját „megszelídítették”, és eleinte annak sem örült, hogy Liz Taylorral kellett játszania, akit az MGM kreációjának, üresfejű sztárocskának tartott. Munka közben azonban ő is felismerte, hogy Taylor igazi tehetség, vérbeli drámai színésznő, aki körül csak úgy izzott a levegő. A filmet hat kategóriában jelölték Oscarra, beleértve a két főszereplő alakítását is.


Siker ide vagy oda, a Macska a forró bádogtetőn után Brooks szakított az MGM-mel, hogy a korábbi megkötöttségek nélkül valósíthassa meg művészi elképzeléseit. A Burt Lancaster és Jean Simmons nevével fémjelzett Elmer Gantry (1960) – Sinclair Lewis regénye nyomán – a maga idejében szintén provokatív műnek számított. A fellángoló vitáknak köszönhetően a közönség tódult a mozikba, hogy le ne maradjon egy botrányműnek ígérkező opuszról. A botrány lehetősége komoly szerepet játszott egy másik Williams-adaptáció, Az ifjúság édes madara (1962) kasszasikere esetében is. Persze ezúttal is „finomítani” kellett az eredeti drámához képest, a szakmai siker azonban mégis kisebb lett, mint a Macska a forró bádogtetőn esetében. Geraldine Page és Shirley Knight alakítását ugyan a legtöbb kritikus felsőfokú jelzőkkel méltatta, a férfi főszerepet játszó Paul Newman teljesítményét viszont sokan haloványnak érezték. Brooks évekig írta a Lord Jim (1965) forgatókönyvét Joseph Conrad regényéből, mert a filmet élete fő művének szánta. Sajnos az opusz csalódást okozott a kritikusoknak és a közönségnek, s bár szakmai értékeit elismerték, az a vélemény alakult ki róla, hogy nem vetekedhet David Lean hasonló nagyszabású produkcióival, mint az Arábiai Lawrence (1962) vagy a Doktor Zsivágó (1965). Brooksnak már a következő évben sikerült kiküszöbölnie a csorbát, mert a Burt Lancaster, Lee Marvin, Jack Palance és Claudia Cardinale főszereplésével forgatott western, a Szerencsevadászok (1966) igen jó kritikákat kapott, és a kereskedelmi siker sem maradt el. A direktor ezután ismét nagy fába vágta a fejszéjét: Truman Capote friss bestsellerét, a megtörtént bűnügy alapján íródott Hidegvérrelt adaptálta. A mondanivaló és a drámai hatás érdekében fekete-fehérben forgatott, javarészt az eredeti bűncselekmény helyszínén, a brutálisan kivégzett négytagú család házában. Elutasította azt a produceri óhajt, hogy sztárokat szerződtessen a főszerepre, és két ismeretlenre, Scott Wilsonra és Robert Blake-re bízta a két főszerepet. (A sors iróniája, hogy Blake 2001-ben egy igazi bűnügybe keveredett: megvádolták azzal, hogy megölte vagy megölette második feleségét. A per végén felmentették. Ezután tulajdon gyermekei indítottak ellene polgári peres eljárást, mert ők továbbra is felelősnek tartották őt az asszony haláláért. Ez a bíróság megállapította Blake bűnösségét, és helyet adott a gyerekek harmincmilliós kártérítési igényének, mire a színész csődöt jelentett.) A Hidegvérrel alaposan megosztotta a szakmát és a közönséget: egyesek nagy hatású, felkavaró drámaként értékelték, az irodalmi művel egyenértékű adaptációnak, míg mások hollywoodi hatásvadászatnak tartották. Az ősbemutató óta eltelt fél évszázad alatt a Hidegvérrel bevonult az amerikai filmművészet halhatatlan darabjai közé, és megőrzésére – mint az amerikai kulturális örökség egyik fontos darabjára – kiemelt figyelmet fordítanak. Brooks ezt követően még hat filmet rendezett, de egyikkel sem érte el klasszikus alkotásainak színvonalát és sikerét. Gyilkos optika (1982) című opusza negatív magyar forgalmazási rekordot állított fel: noha 1985-től bemutatható állapotban volt, csak 1989-ben, négy hónappal a joglejárat előtt került a magyar mozikba, így csak alig százezer nézője volt. Jeanne Kellytől való válása után Brooks még kétszer nősült: 1946-ban Harriette Levint vette nőül (1957-ben váltak el), 1960-ban pedig aktuális filmje, az Elmer Gantry női főszereplőjét, Jean Simmonst vezette oltár elé. A következő évben született meg a lányuk, Kate. A házaspár 1977-ben szétköltözött, 1980-ban elvált. Richard Brooks szívelégtelenségben hunyt el 1992. március 11-én. Hetvenkilenc évet élt.


A színészek
A Teresát alakító Diane Keaton eredeti neve: Diane Hall. 1946. január 5-én született Los Angelesben. A hatvanas évek második felében indult színészi karrierje. Különcségeivel hamar kivívta magának „a furcsa színésznő” becenevet. Elutasította, hogy a többiekkel együtt meztelenül jelenjen meg a híres hippimusical, a Hair színpadi változatának fináléjában, noha ezért pluszpénzt kaphatott volna. Elsősorban Woody Allen színésznőjeként és volt élettársaként ismerik, pedig együttműködésük kis híján meghiúsult, mert Diane négy centivel magasabb Allennél. Végül Woody úgy látta, hogy ez a magasságkülönbség is jó humorforrás lehet. Olyan emlékezetes filmeket készítettek közösen, mint például a Játszd újra, Sam! (1972), a Hétalvó (1973), az Annie Hall (1977) és a Manhattan (1980). Első nagy filmsikerét Francis Ford Coppola legendás gengszterfilmjében, A Keresztapában (1972) aratta, mint az Al Pacino által megformált Michael Corleone menyasszonya, későbbi felesége. (Egy időben a magánéletben is egy párt alkottak.) Coppolának épp Diane különcsége tetszett meg, mert szerinte a figurához ez a fajta excentrikusság kellett. Érdekesség, hogy a Nappalok és éjszakák egyik bárjelenetében a hősnő A Keresztapát olvassa, alkalmi ismerőse, Tony pedig megemlíti a filmváltozatot, Pacino alakítását. Keaton érdekes pszichológiai esettanulmánynak tartotta Brooks filmjét, és elsősorban ezért vállalta. Egyúttal szerette volna bebizonyítani, hogy nem csupán a kemény férfiak által játszott akcióhősök lehetnek érdekesek egy hollywoodi filmben, hanem egy női főszereplő is. Kiállt a figura mellett, mert úgy gondolta, a nőknek is joguk van az önmegvalósításra, a független életre, a szabad párválasztásra, nem kell beletörődniük egy alárendelt szerepkörbe, életüket nem kell kizárólag a családanya és a feleség társadalmilag elvárt kategóriái között leélniük. Hajlandó volt ugyan mindössze ötvenezer dollárért eljátszani a szerepet, ami akkoriban már alacsony gázsinak számított egy befutott színésznő számára, viszont százalékos részesedést kért a bevételből. Kikötötte azt is, hogy a filmet nem reklámozhatják szexuális vonatkozású fotókkal, főleg ha azok az ő valamelyik meztelen jelenetéből származnak. Egyébként soha többé nem vállalt ilyen provokatív filmszerepet, s bár később is játszott drámákban, karrierjét inkább a különc, kissé bolondos, de szeretnivaló nő (az én meglátásomban: az amerikai Monica Vitti) imázsára építette: Örömapa 1–2, Elvált nők klubja, Minden végzet nehéz stb.


A Katherine-t megformáló Tuesday Weld eredeti neve: Susan Ker Weld. 1943. augusztus 27-én született New Yorkban. Gyerekszínészként kezdte a pályát, és már kislányként keservesen megfizette a siker árát. Kilencévesen ideg-összeroppanást kapott, tizenkét éves korában már alkoholproblémái voltak, és nem sokkal később öngyilkosságot kísérelt meg. Gondjai hátterében elsősorban édesanyjával való igen rossz viszonya állt. Tizenhat éves korában elhagyta a szülői házat, és elkezdte önálló életét. Tehetségének köszönhetően viszonylag gördülékenyen váltott át a felnőtt szerepekre. Noha jelentős rendezőkkel és világhírű partnerekkel is dolgozhatott, mégsem sikerült az álomgyár legnagyobb sztárjai közé emelkednie. Igaz, saját bevallása szerint soha nem is voltak ilyen ambíciói, és csípőből utasította vissza a garantáltan sikergyanús szerepajánlatokat. Stanley Kubrick például a Lolita (1962) főszerepére hívta, amire Tuesday azzal az indokkal mondott nemet, hogy „nekem nem kell Lolitát eljátszanom, én magam vagyok Lolita”. (Tizenéves lányként ugyanis komoly erkölcsbotrányba keveredett a nálánál közel harminc évvel idősebb John Ireland színésszel folytatott viszonya miatt.) Nem akart játszani A kaktusz virága és a Bob & Carol & Ted & Alice című vígjátékokban, illetve A félszemű seriff című westernben sem (mindhárom 1969-es keltezésű). A Bonnie és Clyde (1967) női főszerepére számos jelölt közül választották őt, lánya születése miatt azonban visszalépett. Roman Polanskinak kétszer is nemet mondott: sem a Rosemary gyermeke (1968), sem a Macbeth (1971) női főszerepét nem fogadta el, utóbbi esetében a meztelen jelenetet kifogásolta. A Nappalok és éjszakákért kapta egyetlen Oscar-jelölését. Játszott Sergio Leone gengsztereposzában, a Volt egyszer egy Amerikában (1984) is, ami kicsit ellentmond annak a rögeszméjének, hogy nem fogad el blockbuster-gyanús filmajánlatokat. 2001 óta nem forgat, ámbár hivatalosan nem vonult vissza. 


William Atherton James szerepét alakítja. 1947. július 30-án született Orange-ban (Egyesült Államok, Connecticut állam), teljes neve: William Robert Atherton Knight, Jr. Pályája elején valósággal berobbant a New York-i színházi életbe olyan szerzők darabjaiban nyújtott alakításaival, mint például David Rabe, John Guare és Arthur Miller. 1972-ben kezdett filmezni. Két évvel később aratta első nagy sikerét a mozivásznon Steven Spielberg Sugarlandi hajtóvadászat (1974) című drámájában. A következő évben John Schlesinger bízott rá főszerepet a harmincas évek Hollywoodjának kulisszái mögé pillantó A sáska napja (1975) című alkotásában. A Nappalok és éjszakák után Atherton évekig csak a televízióban volt látható. 1984-ben visszatért a filmvilágba, de ettől kezdve már csak epizodistaként foglalkoztatták. A magyar közönség is láthatta több emlékezetes filmsikerben, mint például a Szellemirtók (1984), a Drágán add az életed (1988) és folytatása, a Még drágább az életed (1990), az Oscar (1991) és A Pelikán-ügyirat (1993). Az új évezredben ismét a televízióban látható a leggyakrabban, bár időről időre elfogad mozifilmes szerepajánlatokat is. A Garyt megformáló Tom Berenger 1949. május 31-én született Chicagóban. Eredeti neve: Thomas Michael Moore. Újságírónak készült, dolgozott légi utaskísérőként is, mígnem végleg a színészet mellett kötelezte el magát. Mivel a szakmában akkor már volt egy Tom Moore nevű színész, ezért felvette a Berenger művésznevet. Tévészínészként kezdődött a karrierje, a Nappalok és éjszakák volt az első jelentős mozifilmje. Egy tíz évvel későbbi interjúban elmondta, hogy szeret rossz fiúkat játszani, mert érdekes szerepek, még ha a figurák nem is rokonszenvesek. Ő mindegyikben talál valami emberi tulajdonságot, s ez alól csupán Gary jelentett kivételt. Számára olyan volt őt játszani, mintha Charles Mansont alakítaná, s állítása szerint a forgatás után sokáig rémálmai voltak miatta. A következő évben a magyar vonatkozású Érett nők dicsérete (1978) című kanadai filmben kapta első főszerepét, további pályafutását ott tekintettem át röviden. (Berenger alkalmasint majd egy önálló cikket is fog kapni, mert a kedvenceim közé tartozik.)


Tony szerepére a Magyarországon nem különösebben ismert Pepe Serna is pályázott, Brooks azonban Richard Gere-t választotta. Gere 1949. augusztus 31-én született, teljes neve: Richard Tiffany Gere. (Mondjuk megértem, a középső nevét miért nem használja.) Színészi pályafutása 1971-ben kezdődött, a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabban lépett fel. Két évvel később megkapta a Pomádé férfi főszerepét a londoni előadásban. Mint köztudott, a filmváltozatban John Travolta játszotta ugyanazt a szerepet. Gere sokat köszönhet Travoltának, mert olyan szerepekkel futott be a filmvásznon, melyeket kollégája visszautasított. De ne rohanjunk előre, mert 1974-ben még úgy nézett ki, hogy Richard filmkarrierje a kezdet kezdetén megszakad! Szerződtették ugyanis A lordok bandája (1974) című filmhez, a forgatáson azonban konfliktusba keveredett egyik partnerével, egy bizonyos Sylvester Stallonéval. A helyzet elmérgesedett, egyikőjüknek mennie kellett, és a rendező Gere-t találta pótolhatónak. A szakma és a közönség figyelme a Nappalok és éjszakák után terelődött Richardra, aki egymás után kapta az erotikus töltetű drámák főszerepeit, ámbár azok egy részét csak Travolta visszalépése után játszhatta el: Amerikai dzsigoló (1980), Garni zóna (1982), Kifulladásig Los Angelesben (1983), Tiszteletbeli konzul (1983). Főszerepet játszott Terrence Malick szakmailag jól fogadott filmjében, a Mennyei napokban (1978) is, csúfos bukás volt viszont Francis Ford Coppola filmeposza, a Gengszterek klubja (1984). A drámák mellett Gere-t akciófilmekben és thrillerekben is láthattuk. Az 1990-es Micsoda nő! óta a romantikus filmek hősszerelmeseként emlegetik a leggyakrabban: Sommersby (1993), Az első lovag (1995), Oltári nő (1999). A nagy sikerű musical, a Chicago filmváltozatához szintén Travolta visszalépése miatt szerződtették, alakításáért Golden Globe-ot kapott. Richard aktívan fellép az emberi jogokért, Tibet ügyét különösen a szívén viseli.


A Martint alakító Alan Feinstein Magyarországon nem különösebben ismert színész, az Egyesült Államokban is inkább tévésztárként jegyzik, hiszen több mint száz sorozatban játszott kisebb-nagyobb szerepeket. Színpadi színészként több rangos szakmai díjat kapott, a mesterséget saját Los Angeles-i színészstúdiójában évek óta tanítja is. LeVar Burton (Cap Jackson megformálója) neve valószínűleg nem sokat mond a magyar nézőknek, pedig egy időben naponta izgulhattunk érte a tévé képernyője előtt ülve: ő játszotta ugyanis Kunta Kintét a Gyökerek című világsikerű tévésorozatban, melyet mellesleg Brooks filmjéhez hasonlóan szintén 1977-ben mutattak be. Burton szerint ez a sorozat sokat tett azért, hogy a fehérek és feketék kölcsönösen emberi lényként tekintsenek egymásra. A Star Trek-rajongók Geordi La Forge megformálójaként a tévésorozatban és a mozifilmekben egyaránt láthatták, sőt a szerteágazó széria számos epizódját ő maga rendezte. Mind a mai napig vállal televíziós és mozifilmes felkéréseket is, s egyike az Egyesült Államok legkedveltebb színes bőrű színészeinek. Richard Kiley (1922–1999) karrierje színpadi színészként szárnyalt a legmagasabbra, szerepformálásaiért kétszer is megkapta a Tony-díjat. Ő alakította először Don Quijotét a La Mancha lovagja című musical eredeti, 1965-ös előadásain. Televíziós színészként többször is Golden Globe- és Emmy-díjat vehetett át. Filmszínészként kevésbé látványos pályafutást mondhatott magáénak: érdekesség, hogy a Jurassic Park (1993) eredeti hangsávján az ő hangját hallhatjuk mint túravezetőt. Priscilla Pointert a magyar közönség leginkább a Dallas című tévésorozatból ismerheti: Mrs. Wentworth szerepét játszotta, Pamela és Cliff anyját. Hazánkban kevésbé köztudott, hogy az ő lánya Amy Irving színésznő, Spielberg volt felesége: Brian De Palma emlékezetes horrorjában, a Carrie-ben (1976) anyát és lányát játszották. Priscilla Pointer 2008-ban filmezett utoljára. 


Így láttam én
Kicsit zavarban vagyok a Nappalok és éjszakák megítélését illetően. Túl szigorú lennék hozzá, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem hatott rám, mégis inkább egy részerényekben bővelkedő, érdekes filmnek mondanám, mintsem kategorikusan jónak. Zavarom egyik oka az lehet, hogy az opusz egy megtörtént esetből indul ki, helyenként mégis épp a hitelességgel volt gondom: többször is azt éreztem, hogy a motívumokat és fordulatokat nem az élet, hanem inkább a dramaturgiai önkény diktálja. Meglátásom szerint Brooks egyes korábbi filmjeivel, mint például a Macska a forró bádogtetőn, Az ifjúság édes madara vagy akár a Hidegvérrel, a hírhedt Hays-kódexszel nehezen összeegyeztethető tabutémákat próbált lenyomni az álomgyár torkán, míg a Nappalok és éjszakák esetében mintha megfordult volna a helyzet, és az egykori tabutémákra próbált volna ráerőltetni egy idejétmúlt hollywoodi szemléletmódot. Promiszkuitás, erőszak, kábítószer, homoszexualitás: az ötvenes, kora hatvanas években ezeket még említeni is alig lehetett a hollywoodi filmekben, nemhogy ábrázolni, a hetvenes évek második felének tematikai és vizuális szabadságához képest azonban a Nappalok és éjszakák kevesebbet mutat mindezekből, mint amennyit lehetne és kellene. Persze lehetséges, hogy ez csak utólagos okoskodás, és Brooks opusza a maga idejében frissnek, korszerűnek és tabudöntögetőnek számított, mindazonáltal négy évtized eltelt az ősbemutató óta, és ma már inkább a film egyfajta mesterkéltsége válik szembeötlővé. Mindenekelőtt az a kissé erőltetett pszichologizáló megközelítésmód, amely a problémákat mindenáron egyetlen gyermekkori traumára igyekszik visszavezetni. Kétségtelen, hogy a pszichológia legnagyobb alakjai – mint például Adler, Freud vagy Jung – követték ezt a módszert, ráadásul nem is minden eredmény nélkül, de jómagam laikusként is azt gondolom, hogy mint minden módszernek, ennek is megvannak a maga korlátai. 


Természetesen elhiszem, hogy minden emberi viselkedésforma magyarázatára lehet találni elsődleges indítékot, afféle „pszichológiai vezérfonalat” – erre éppenséggel saját életem is szolgáltat példákat –, de abban már nem hiszek, hogy az egyéb okokkal és motivációkkal való kölcsönhatás nem létezik, vagy nem különösebben érdekes. Például a nagy hadvezéreket, hódítókat vagy éppen zsarnokokat motiválhatták ugyan mindenféle kisebbrendűségi komplexusok (akár az átlagosnál alacsonyabb testmagasságuk, akár férfiasságuk mérete miatt), ám azt már nem hiszem, hogy pusztán ez az egyetlen tényező valóban mindent megmagyarázna. Brooks filmjét amiatt érzem helyenként művinek és sterilnek, mert úgy látom, a „pszichológiai vezérfonalat” megtalálta ugyan, de a kölcsönhatásról, a részletekről mintha megfeledkezett volna. (Szakemberek szerint a hősnő ún. „borderline személyiségzavar”-ban szenvedett.) Számomra legalábbis kicsit gyorsnak tűnik az a folyamat, amelynek során a szigorú erkölcsök szerint nevelt, nappal példás pedagógusként dolgozó fiatal lányból egyre felszabadultabb és egyre felelőtlenebb éjjeli pillangó válik. Kicentizettnek érzem a családi és a párkapcsolati háttér rajzát is. A három lány lényegében három viselkedésformát szimbolizál: Brigid megfelel a szülői elvárásoknak, a feleség-családanya szerepkörnek, míg Katherine csupán színleli a megfelelést, valójában az ösztöneit követve éli a saját – szabados – életét, Theresa pedig lemond a színlelésről, és nyíltan vállalja, hogy végre a saját életét akarja élni a saját szabályai szerint. Viszont azzal, hogy mik ezek a szabályok, mintha ő sem lenne még teljesen tisztában. A tragikus befejezés akaratlanul is azt sugallja, mintha mégis a régimódinak hitt szülői erkölcsök lennének a helyesek, hiszen lám, lám, hová vezetett Theresa könnyelmű életvitele, a mély érzelmek nélküli futó kalandok, a pillanatnyi örömök mind gátlástalanabb hajkurászása.


Theresa partnerei – akárcsak a család tagjai – szintén markánsan megkülönböztethető típusokat képviselnek, ámbár magam úgy gondolom, a való életben sosem nyilvánulnak meg ennyire „vegytisztán” az emberi jellemek. Martin, a tanár az, aki gyakorlatilag szexuális tárgyként bánik a hősnővel, és amikor lehull róla az intellektualitás álarca, Theresa szemébe vágja, hogy mi a véleménye általában a nőkről. James viszont olyan férfi, aki tiszteli és szereti Theresát, csak éppen azt nem veszi észre, hogy ez a feltételek nélküli elfogadás, ez a csimpaszkodó szeretet is éppoly terhes tud lenni, mint Martin megalázó bánásmódja. A gátlástalan Tony azt a „szabad” életformát villantja fel Theresa számára, amelyre valószínűleg maga a nő is vágyik, miközben elsiklik afölött, hogy ez a fajta életszemlélet igazából nemcsak a tabukat, de az őszinte, tartós és mély érzelmeket sem ismeri. Gary egyértelműen klinikai eset, már csak azért is, mert mint mellékszereplő csak a történet vége felé jelenik meg, ezért jellemének bonyolultságát, viselkedésének motivációit sűrítve kapjuk meg. Feltehetően az anyai bánásmód tette impotenssé és homoszexuálissá. Nem ösztönösen vonzódik a férfiakhoz, inkább csak azért, mert valószínűleg azonos nemű partnerétől kapta meg azt a szeretetet és törődést, amire gyermekként vágyott. Amikor partnere rábeszéli, hogy nőnek öltözve menjenek ki az utcára, Gary fellázad a természetellenes szerepkör ellen, és végleg szakít barátjával. Be akarja bizonyítani, hogy ő egy igazi kemény férfi, nem pedig egy lelki nyomorék homokos. A Sors vezérli útjába Theresát, és amikor férfiként kudarcot vall vele, a lány vigasztalónak szánt felszínes szavai felébresztik agresszivitását. Theresa megerőszakolásával alighanem a férfiasságát akarja minden áron bebizonyítani, a rendezés és a színészi játék azonban egyértelművé teszi, hogy az indulattól elborult elméjében anyjával azonosítja a lányt, és a gyilkossággal valójában egész addigi elrontott életéért vesz elégtételt. Kár, hogy a fentebb már említett didaktikus erkölcsi végkicsengés erősen letompítja a drámai hatást, ezért ebben a végkifejletben inkább a deviáns szexuális viselkedésformák csődjét látjuk, pedig valójában két, jobb sorsra érdemes ember tragédiájának lehettünk szemtanúi.


Ha vannak is felróható hibái a Nappalok és éjszakák történetvezetésének, pszichológiai felépítményének, ne feledkezzünk meg az erényeiről sem. Mindenekelőtt a színészek játékáról. A Theresát alakító Diane Keaton pályáján unikumnak minősül ez a szerep, és nemcsak azért, mert testéből soha semmikor nem mutatott meg ennyit, hanem azért is – és ezt későbbi pályafutása ismeretében is mondom –, mert ebben a filmben egyértelműen kilépett színészi komfortzónájából, és megmutatta tehetségének sötétebb színeit is. Ha nem is mindig tudta feledtetni a történet dramaturgiai-pszichológiai hibáit és hiányosságait, természetes, mégis erős színészi jelenlétével elterelte róluk a figyelmet. Alakításáért Golden Globe-ra jelölték – teljesen megérdemelten. Sajnos magyar szinkronhangja akaratlanul is Keaton ellen dolgozik: Bánsági Ildikó nagyszerű színésznő, amikor személyesen is ott van a vásznon, de megvallom, szinkronszínésznőként nem kedvelem igazán. Erősen hajlamos ugyanis arra, hogy hangjával mintegy túljátssza az eredeti színészt, mintha rá akarna erősíteni annak játékára. Emiatt elterelődik a figyelem a színészi játék finomságairól, az apróbb gesztusokról, és túlságosan is a harsány, itt-ott egyenesen fülsértő hang dominálja az alakítást. Bánsági szinkronmunkájára (és sajnos nem csak erre) tökéletesen igaz az a mondás, hogy kevesebb több lenne.


Theresa nővérének szerepében Tuesday Weld egyenesen az Oscar-jelölésig jutott, ami érthető, mert ebben a nem túl nagy mellékszerepben is teljes emberi sorsot tudott ábrázolni, ugyanakkor úgy gondolom, egy olyan típust kellett eljátszania, amely egy képzett színésznő számára már-már rutinfeladatnak mondható. Sajnos szinkronhangja, a karakteresen egyéni, bársonyos orgánumú Pálos Zsuzsa hanghordozása néha akaratlanul is a pikáns olasz vígjátékok szellemiségét idézi, miközben a figura inkább szánalomra méltó, mintsem mulatságos. A férfiak közül egyértelműen William Athertont emelném ki elsőként. Tökéletesen hozza azt a figurát, akinek kitartó és odaadó szerelme rokonszenves is tud lenni, de teherré is válhat. Legemlékezetesebb jelenete, amikor már-már lefekszik a hősnővel, Theresa azonban kineveti, amikor észreveszi, hogy óvszert használ. Atherton arcjátéka kétséget sem hagy afelől, hogy férfiúi önbecsülése ebben a pillanatban hatalmas sebet kapott, mégis grimaszba rándul az arca, és csatlakozik Theresa nevetéséhez: megpróbálja elhitetni vele, hogy percekkel korábbi őszinte lelki feltárulkozása valójában éppúgy színjáték volt, a mulatság része, mint most Theresa kacaja. Közben látjuk rajta, hogy micsoda önuralmat igényel tőle ez a megjátszott viselkedés, mennyire megbánta feltárulkozását, és szavaival valójában hatástalanítani próbálja azt a percekkel korábbi baklövését, hogy kis időre sebezhetőnek mutatta magát. Csak ezért az egy jelenetért is érdemes megnézni a filmet.


Kevesebb jót tudok mondani a Tonyt alakító Richard Gere-ről, aki itt még nem olyan idegesítő bájgúnár számomra, mint a későbbi filmjeiben, de sajnos nagyon modorosan játszik. Mentségére legyen mondva, hogy valószínűleg ezt várta tőle a rendező. A többi színésszel ellentétben egy percig sem tudom elhinni neki, hogy éli a figurát, mert azt látom, hogy csupán eljátssza. Dobolása a bárpulton – amikor először megjelenik – vagy a csupasz fenékkel előadott késes mutatványa Theresa előtt – ami a drámai csúcspontot jelentő gyilkosság vizuális előkészítésének mondható – gondosan eltervezett, kiszámított színészi bravúrként hatnak, és nem egy ösztönösen laza figura vagányságát láttam bennük. Ez a fajta szemmel láthatóan előre eltervezett és az apró részletekig kimunkált játékstílus számomra egyértelműen a természetesség rovására ment, és óhatatlanul erősítette a mesterkéltség érzését. Bonyolultabb a helyzet Tom Berenger alakításával. Ő ugyanis annyira jól és hitelesen hozza a figurát, hogy épp ezáltal bontja meg a film kényes egyensúlyát. Gary pontosan az a típus, aki egy külön filmet is megérdemelne, de mivel viszonylag keveset látjuk, Berenger pedig nagyon érzékenyen és plasztikusan játssza, így egyszerre támad bennünk hiányérzet és a telítettség érzése. Úgy gondolom, vagy több teret (játékidőt) kellett volna adni ennek a figurának, vagy épp azért, mert kis szerepe van, nem kellett volna pszichológiailag ennyire túlmagyarázni.


Végezetül ki kell emelnem Artie Kane munkáját is, aki a betétdalok kiválasztásáért felelt. Érezhető az a szándéka, hogy a dalok ne csupán hangulatos háttérzeneként kapjanak helyet, hanem szövegük vagy legalább a címük is passzoljon az adott helyzethez, legyen szó akár Thelma Houston (Don’t Leave Me This Way – Ne így hagyj el), akár Diana Ross (Love Hangover – szó szerint: Másnapos szerelem; átvitt értelemben az az állapot, amikor még mindig szeretünk valakit, aki elhagyott vagy rosszul bánt velünk, és nem tudunk továbblépni), akár Donna Summer (Could It Be Magic – Lehetne varázslat) vagy éppen az O’Jays (Back Stabbers – azok az álnok barátok, akik egy adott pillanatban képletesen hátba döfnek; a hősnőt viszont ténylegesen döfik hátba a film végén) slágeréről. Számomra a Nappalok és éjszakák azt a konfliktushelyzetet próbálta megörökíteni, amikor az egyre emancipáltabbá váló nőkben is nyíltan feltámadt az igény a kötelezettségek nélküli intim kapcsolatok könnyed, gyors megteremtésére, az egyéjszakás futó kalandokra, miközben ehhez jószerivel csak a külső feltételek (a tárgyi miliő, a szexuális szabadság légköre) voltak adottak, az egyéni és a kollektív gondolkodásmód még nem idomult ehhez az új erkölcsi szituációhoz. A Theresa által képviselt „Carpe diem!” (Élj a mának!) életérzést a diszkó világában Alicia Bridges 1978-as világslágere, az I Love the Nightlife (Szeretem az éjszakai életet) fejezi ki a legjobban: „Please don't talk about love tonight. / Please don't talk about sweet love. / Please don't talk about being true / and all the trouble we've been through. / Ah, please don't talk about all of the plans / we had for fixin' this broken romance. / I want to go where the people dance. / I want some action I want to live!” Brooks filmje a szexuális forradalom árnyoldalának érzékletes bemutatására törekedett, a végeredmény mégis olyan lett, mint a háttérzeneként felhasznált diszkómuzsika: csillogóan csábító és magával ragadó, összességében azonban mégiscsak felszínes. 


Nappalok és éjszakák (Looking for Mr. Goodbar, 1977) – amerikai dráma. Judith Rossner Looking for Mr. Goodbar című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Richard Brooks. Operatőr: William A. Fraker. A kísérőzenét válogatta: Artie Kane. Díszlet: Edward Carfagno és Ruby Levitt. Jelmez: Jodie Lynn Tillen. Vágó: George Grenville. Főszereplők: Diane Keaton (Theresa), Tuesday Weld (Katherine), William Atherton (James), Richard Kiley (Mr. Dunn), Richard Gere (Tony), Alan Feinstein (Martin), Tom Berenger (Gary), Priscilla Pointer (Mrs. Dunn), LeVar Burton (Cap Jackson), Laurie Prange (Brigid).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

MESTERKURZUS – TINTO BRASS: AZ AVANTGÁRDTÓL AZ EROTIKÁIG

Tinto Brass egyike a legrosszabb hírű olasz filmeseknek. Erotikus – sőt egyes meghatározások szerint pornográf – botrányfilmek alkotójaként...